Vezetői coaching

Ahhoz, hogy az utószóban az olvasás gondolatkörébe „bekössek”/beillesszek valamit, szükség van egy kis bevezetésre.

Az ebben a blogban már idézett Metalépés című könyv (szerző: dr. Sárvári György) a szupervízióban, coachingban, egyéb segítő tevékenységekben használt tapasztalati tanulás mechanizmusának az ontológiai/filozófiai és mélylélektani gyökereit mutatja ki.

Az egyik alapgondolata könyvnek, hogy a filozófiai hermeneutikai megismerés teremti/jeleníti meg a módszertani alapját a tapasztalati tanulásnak. A hermeneutikai megismerés lényege, hogy a felszín mögötti, általános lényegre (is) rákérdezünk a megismerés folyamatában, nem elégszünk meg a működés megértésével. Ez a fajta megismerés a „modern” természettudomány objektíváló/kimerevítő, bárhol/bármikor kísérleti úton megismételhető módszerével szemben a folyamatot hangsúlyozza, a megismerő és a megismerendő közötti „partneri”, visszacsatolt dinamikus és dialektikus kapcsolatot és a megismerés ciklikus, cirkuláris, talán még jobb: iteratív módszerét. A hermeneutika „valami megszólaltatásának a művészete” (Gadamer).

Na most vissza az olvasáshoz. Gadamerre hivatkozva azt fejti ki a könyv, hogy az elkészült művészeti, irodalmi alkotás leválik szerzőjétől, leválik az elkészülésének minden egyedi körülményétől és saját, nyelvi kontextusában fog továbbélni. Ez azt is jelenti ebben a gondolatmenetben, hogy egy olyan többlet is része lesz a műnek, ami már nem tudatos cselekvés eredménye, ezt ő a mindannyiunktól, a szerzőtől is elkülönülő, bizonyos értelemben transzcendens, saját létű nyelvi közeggel együttélve, abba beleolvadva kapja meg. A művet ettől a pillanattól Gadamer már egy újabb névvel illeti, ami ennek a többletnek a jelenlétét is hívatva van reprezentálni, ettől a pillanattól a mű/könyv egy  képződvény.

Ezt a képződvényt azután az olvasónak vissza kell fejtenie, ő is alkotóvá válik és ahányan olvassák a képződményt, annyi alakváltozata, tartalom/jelentés-értelme lesz. Az igazi olvasó heremeneutikai megismerés alanya, kérdéseket kap a műtől és tesz fel neki, jó találkozás esetén nagyon intenzív interakció alakul ki a mű és olvasója között.  

Érdekesség: „Aki létrehozta a műalkotást, valójában ugyanúgy áll a kezéből kikerült képződmény előtt, mint bárki más” (Gadamer).

Lehet, hogy Ti nem így, de én igen és sokaknál ezt látom. Persze, olyat is sokat ismerek, akiknél az olvasás kiegészítő, „break”-tevékenység, az internetes tevékenység „mellékhatása”. Nálam ez a tempó és stílus nem olyan új. Egész életemben így éltem, az információgyűjtés örök 40 fokos lázában.

Ugyenez újságra, net-újságra, könyvre. Én legalábbis egyszerre 10-20 könyvet olvasok (nem is egy nyelven), valahol tartok bennük, néhány 10 oldal után a többi tevékenység (akár másik könyv, előfizetett net-újság, akármi) vonzása olyan szintet ér el, hogy váltok, majd vissza (általában hamar „visszajön”, hol tartottam...).

Ez nálam, írtam már, nem új. Nyelveket is úgy tanultam, hogy soha egyetlen teljes tanfolyami anyagot nem olvastam végig, türelmetlenül mindig elkezdtem egy újabbat. A 3 nyelvből, amelyet eddig valamennyire megtanultam, mindegyikből 4-5 teljes tanfolyami tankönyv-sorozat van valahol eldugva a lakásban. Sőt, még olyan nyelvekből is vannak nyelvkönyvek, kazetták a házban, amelyeket talán elkezdtem, de rendszeresen soha nem tanultam (pl. olasz, arab...). Soha nem felejtem el az érzést, amikor rakodás közben az a francia nyelvkönyvsorozat került kezembe, amiből a Rigó utcában (ha ez még mond valamit valakinek, ott volt/van az állami nyelvvizsgáztatás is) tanultunk, a „zöld” könyvek, és belenéztem. Érdeklődéssel állapítottam meg (már 3 év algériai francia nyelven tanárkodás után), hogy ha csak azt az egyet tanultam volna végig, gyakorlatilag minden lényeges alap-dolgot megtanulhattam volna egy helyen...

Még valami. Egy-egy könyvben (és akkor most már szűkítem ezt a bejegyzést a könyvekre és, bocs, tök mindegy, hogy papír, vagy e-könyv, az ezzel kapcsolatos pipiskedést nevetségesnek tartom, hogy a könyv illata, meg ilyesmi, hagyjatok már békén a hülyeséggel...) legalább hónapok, de akár évek, néha tíz évek verejtéke van benne. Tudom, az általam készített szakdolgozatokról, meg egyetlen tankönyvemből, amit franciául szerkesztettem és írtam mechanika tárgyában (jó, volt még egy-két fordított angol pénzügyi-jogi könyv a 90’-es évek elején, de azoknál nincs szerkesztési probléma és az igazi nehézség az a szerkesztés). Még non-fiction-nél is.

Ha pedig Te elolvasod azt a könyvet mondjuk egy hét, vagy egy hónap alatt, „kiszívhatod” belőle az okosságot sokkal hatékonyabban, töményen, rövidebb idő alatt.

Hallottál róla, hogy egy korábbi időszakban, jó régen (mintha az újabb kutatások szerint egyáltalán nem csak Afrikában) mi is volt az egyik fő célja az emberevésnek? Hogy az ellenfél erejét, tudását hogy úgy mondjam „rövid úton” megszerezzék. Igen, amennyire nem túl mély etnográfiai kitekintésemre visszaemlékszem, az ellenfél agya volt az egyik fő célpont.

Nos, szeretitek, nem, az információszerzésnek az a rendkívül sűrített módja, amit mindközönségesen olvasásnak nevezünk, találhat bizonyos analógiát ehhez az előző tevékenységhez. Nincs ennél békésebb tevékenység. Persze, ahová vezethet, ha eltévedsz az olvasmányaidban, az se semmi. Például belenéztem annak a bizonyos „kedves” norvég fiatalembernek az olvasmánylistájába, hát nagyon jó könyveket is olvasott. Csak, rosszul használta. Erről már a szerző nem tehet.

A fő különbség az az, hogy a könyv írója semmi mást nem szeretne jobban, hogy minél többen „elfogyasszák” a teremtményét. De az analógia abból a szempontból megint jó, hogy bizony az igazi jó könyvben benne van a szerző húsa-vére-verejtéke, de abból meg megint nem, hogy ha sokan elfogyasztják a terméket, a szerző virgoncabb és egészségesebb lesz, mint valaha. És mindenekelőtt büszke. A világ legbüszkébb embere.

Valamiért a világ kényes hatalmasai „ugrani” szoktak a könyvekre, az olvasásra...ők tudják, hogy a könyv, az olvasás, a tudás veszélyes rájuk nézve, mert nem tudják kontrollálni...Nem véletlen, hogy a történelem bizonyos barbár keresztútjain a hordák a védtelen könyvekre is lecsaptak és megpróbálták elégetni őket...A Fahrenheit 451 megvan?

No, ez mind abból a bekezdésből jutott eszembe, amit a (múlt) heti ÉS-ben olvastam. Esterházy Péter írt egy laudációt/méltató cikket Lukács Miklós cimbalom-művészről. Esterházy mindig élmény. Minden írásában benne van az egész világ. A legváratlanabb pillanatokban idéz, vagy jelent ki valamit, fricskáz meg egy jelenséget, csipőből fejezi ki imádatát egy pályatárs legújabb műve iránt, ilyesmi. Ez adott esetben az adott témához lazán kapcsolódik, mégis hatalmasan erősíti azt, mert (többek között) nem engedi meg a figyelem ellankadását. Ezek szinte mindig igazgyöngyök, amelyeknél az igazi olvasó leteszi a cikket, vagy könyvet, elmereng („milyen okos ez a pali”) és továbbgondolja. Itt, ebben a jelzett cikkben a témánkhoz (emlékeztető: „Óda az Olvasáshoz”) a következő passzust találtam:

„Márai javasolja: erővel olvasni, áhitattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni, soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben, elegánsan olvasni, nagylelkűen, úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék.”

Leegyszerüsítő és rövid lesz ez a bejegyzés. Nem az entrópia szó eredeti termodinamikai (hőtani) jelentésének a megértése/megjegyzése a fontos, hanem az a fontos, amit szimbolizál.

A termodinamika (hőtan) második törvénye szerint ha egy rendszert magára hagyunk, nőni fog az entrópiája, nőni fog a „rendezetlensége”, a rendszer (a tárgy(ak) és a körülvevő környezet) hőmérsékletének a kiegyenlítődésével (valamikor sok százezer év múlva a világ is így fogy majd el, hogy a közös hőmérséklet az űr hidege lesz és az entrópia pedig a maximális).

Ez azt is jelenti - és itt megjelenik a szimbolika -, hogy a magára hagyott rendszer időben előrehaladva szétesik, tönkremegy, azaz a rendezetlensége nő. Gondoljatok egy házra, amit magára hagynak egy tanyán. Először talán a tető, a fal kezd beázni, majd a falak elkezdenek ledőlni, a növények átveszik a hatalmat, mindenhol felütik a fejüket a házon belül is és évek, évtizedek múlva csak romokat fogunk találni.

Miközben építjük a házat, növeljük a ház-rendszer rendezettségét, csökkentjük a ház-helyen a rendezetlenséget és csökken a ház-rendszer entrópiája (itt már végleg csak szimbolikus az „entrópia” szó használata, mondom ezt a jó emlékezettel rendelkező, valamikor hőtanból szigorlatozott olvasóknak).  

Ennyire egyszerű, ahhoz, hogy egy adott rendszer rendezettségét növeljük, vagy szinten tartsuk (csökkentsük vagy szinten tartsuk az entrópiát), energiát kell kifejteni. Ha nincs befektetett energia, a rendszer elemeire esik, tönkremegy, megsemmisül

Ha az iróasztalodon rendetlenség van, magas az entrópia, ha rendet csinálsz, csökkented az entrópiát. De, ha nem figyelsz, igen hamar újra megnő a rendezetlenség (az entrópia).

A házasságod, kapcsolatod. Ha nem fektetsz bele energiát, tönkremegy, megnő a rendezetlensége (az entrópiája).

Ha a munkahelyeden már únod magad, egyre kevesebb energiát fektetsz bele, nő az entrópia és a munkahelyi életed rendezetlensége, nemsokára a többiek, a főnökeid is észre fogják venni, és ennek következménye lesz, mert az energiád hiányzik a nagyobb rendszernek is  (hogy ne nőjön a rendezetlensége (az entrópiája)). 2 dolgot tehetsz: (a) észbe kapsz, megrázod magad és újra elkezdesz energiát befektetni és ezzel a saját és a nagyobb vállalati rendszer rendezettségét növeled (és csökkented az entrópiáját), vagy (b) elkezdesz egy új helyet keresni, ahol újra kedved lesz energiát beadni a közösbe és – miért ne – alkotni egy jó, dinamikus közösségben.

Többet kevesebbel.

Úgy neveltek minket, hogy minden rendes házasság szerelmi házasság és hogy a házasság holtomiglan-holtodiglann tart. Ha eddig nem gondolkoztál azon, hogy ez mind nem stimmel és gyakorlatilag alig találni rá példát a környezetedben, de még az újságokból megismert esetek is a masszív ellenkezőjéről tanúskodnak, akkor hagyd a fenébe ezt a bejegyzést. Ha eddig kibírtad, a hátralévőre már ne szívd fel magad.

A legnagyobb szerelmi lázban köttetett házasságoknak van a legnagyobb esélyük a biztos felbomlásra és ráadásul, bónuszként a legnagyobb ellenségek is azok tudnak majd lenni (utána), akik a legjobban szerelmesek voltak egymásba.  

Az irodalom, az elmondott, vagy elhallgatott meggyőződéseink ma is ezek, ezt öröklik a fiaink és lányaink is, bár már óvatosabbak vagyunk és szégyelljük is kicsit magunkat, ha arra gondolunk, hogy azok közül, amit utódainknak próbálunk továbbadni, ez a legnagyobb ha nem is hazugság, de legalábbis tévedés.

Most ne kezdjük azt, hogy igen, de a nagy szerelem szeretetbe olvad, meg ezek. Persze, ez néha megtörténik, mindegyikünknek vannak erre példáink az életünk során, de nem riasztóan kevés ez a példa és kiveri a zsemünket tömegesen pont az ellenkezője? Amikor nem oldódik fel szeretetben, barátságban, hanem majd’ megölnék az emberek egymást egy pohár vízben... és a legszörnyűbb, hogy szerte a világon bizony a családon belüli erőszak adja a legtöbb halálos áldozatot.

Valószínüleg a nagyobb helyi háborúkat leszámítva ez a legfontosabb erőszakos halálozási ok. A szerelmi csalódás. Amikor sikerül kihúzni a házasságig és ott fogy el. És mérgesek leszünk. A másikra. Pedig tulajdonképpen magunkra kellene, hogy nem készültünk rá.

Honnan ez a hirtelen okosság és ez a hév, amivel ezt írom? Előszöris nem hirtelen okosság, én ezt régen hordozom magamban, ezt az okosságot, miközben messze nem éltem mindig eszerint. Persze, hogy elvesztettem a fejem. Nem is egyszer. De elég korán olvastam, talán még késő-kamaszkoromban Schopenhauer A szerelem fiziológiája című könyvét (kis pici, semmi kötet, szerintem 2 óra maximum) és bár nem voltam hajlandó megadni magam neki, belopózott valahová az agyamba és azóta nem tudom onnan kizavarni.

Ha kíváncsi vagy (nem fontos, kemény, sötét kép), olvasd el magad, de vigyázz, mikor. Van indikációm és kontraindikációm minden esetre. Persze, hogy az számít vízválasztónak, hogy éppen szerelmes vagy-e, vagy utána vagy, éppen melankóliában és/vagy keresésben, vagy semleges (ez nem tudom milyen, erre végképp nincs indikációm). Lehet, hogy az a jó, ha akkor olvasod el, amikor fel vagy vértezve a szerelem erejével, mert akkor könnyedén azt tudod majd magadnak mondani, ok, ez hülye, ezzel nekem nincs dolgom, megyek megsimogatom a drágám haját.

De lehet, hogy az a jó, ha akkor olvasod, ha éppen benne vagy a melankóliában, mert akkor meg azt gondolhatod, hát persze, én hülye, nem is történhetett másként. Persze, az is lehet, hogy szerelmesen egy kicsit lelomboz és elülteti fejedben a kételyt, vagy ha melankólikus, depressziós, magad alatt vagy, tovább lök lefelé. Szóval, tégy, ahogy akarsz. A lényeg, amire most így hirtelen visszaemlékszem az az, hogy a szerelem a természet cselvetése és az egymás kiválasztása öntudatlanul úgy történik, hogy az a lehető legtöbb jót jelentse a majdani utódunknak. Szóval, hogy hülye, mechanikus, evolúció-vezérelte játékot játszat velünk végig a természet, velünk, akiknek egy droid-nyi szabad akaratunk sincs abban, mit teszünk (leegyszerüsítettem, olvasd el, nem tudom, hol tudod megszerezni, légy találékony)..

Persze Freud óta tudjuk (ha hiszünk neki, én legalábbis egy kicsit), hogy ráadásul a szex és a szerelem a legfontosabb mozgatórugónk, szublimálás révén még a Nobel-díj elérésére is ösztökélhet bennünket, nemhogy a mindennapi harcaink adott esetben (magunk előtt is rejtett) motivációját adja.

Na, tehát találkoztam én ezzel korábban is, de ma délelőtt Havas Henrik a könyvajánló délelőttjében megfogott Czeizel Endre pár mondata. Ő ugye, nemzetközi szinten elismert nagy tiszteletű senior tudósa a mai világunknak és az ő szakterületének, vizsgálatainak, ha kicsit absztraktabbul akarjuk megadni a tárgyát, hát az a genetika, gyermekszületés és vonzataként a szerelem és házasság, tágabban az utódnemzéshez kapcsolódó workflow.

Arról volt szó, hogy miért van egyre kevesebb házasság, ami van, gyorsan felbomlik és itt Havas belekevert egy gondolatmenetet, amit az előző félóra könyvismertető beszélgetéséből merített, hogy a zsidó hagyomány szerint a rabbinak van egy matchmaker/házasságközvetítő szerepe is, amelyben az egyik szempont hagyományosan az, hogy kereskedő, sok pénzt kereső család sarja nagyon okos tanult ember sarjával boronálódjon össze és marhára mindegy akár még az is, hogy előtte ismerték-e egymást. Nyilván ma ez már fellazult, de olvasmánylélményeinkből tudhatjuk (én legfrissebben a Jadviga párnájából), hogy ez mindenütt, magyar, de a környező országokban is (Jadviga Szlovákiában játszódik) a falusi, de biztos vagyok benne, hogy a városi környezetekben is egy szokásrend szerint bonyolódott, ahogyan megpróbálták összerendezni a következő generációk sorait. Ott sem sikerült mindig (Noszty fiú esete), de a meghatározó a szülői házak döntése volt.

Na és itt jön a trouvail, az érdekesség, ami ezt az egész bejegyzést triggerelte/elindította, a tudós professzor úr egyszerű szavakkal kimondta, hogy bizony az így létrehozott házasságoknak nagyobb volt az esélye a tartóssághoz (majd összeszoknak, fiatal emberek, volt idejük), mint a szerelmi házasságoknak, amelyek törvényszerűen áldozatul esnek a kezdeti szerelmi fellángolás (enyhe örültség állapota, valami ilyen kifejezést használt) biológiai, törvényszerű kb. 3 éves tartósságának.

Ezt már én teszem hozzá: ha a párok szokásai, érdeklődési köre, ismeretségi, baráti körének stílusa, olvasottsága, iskolai végzettsége jelentősen különbözik, barátként nem tudják elképzelni egymást, meg fogják utálni egymást fokozatosan (meg magukat: hogy a fenébe tudtam én Ebbe beleszeretni?!). Csak gondoljunk bele, mondjuk nulláról, összeköltöznél vele, aki más filmeket, könyveket szeret, a barátait tulajdonképpen utálod, te kirándulni szeretsz, ő meg táncolni járni, egy percre eszedbe jutna, hogy együtt éljetek? Pont így fogod látni, tesztelni, ezekben a dolgokban és másokban a szerelmedet kb. 3 éven belül. Nem tudom ki mondta, írta, talán Molnár Ferenc, hogy a szerelem az olyan veszélyes érzelmi/szellemi, felfokozott állapot, amelyben olyan fontos döntéseket, mint például a házasságkötés, nem szabad meghozni.

Tehát, fájdalom, az, hogy az  „ellentétek vonzák egymást” igaz lehet a szerelemre, de kis esélye van a tartós házasságra.