Sok jó coach-csal találkoztam az elmúlt 4 év alatt, akik sok-sok irányzatot képviseltek. Egy részük azt állítja, hogy egyedül az ő irányzata az üdvözítő, és persze tanítja is, így kell coacholni. Van aki az eszközökre esküszik, van aki az építő provokációra, van aki a személyiségfelmérésben hisz, van aki a probléma megoldására ad algoritmust, más ehelyett a megoldás keresésében látja az egyetlen utat, és van aki a sorskönyvet, a hóember-struktúrát és a játszmákat keresi a helyzetben, van aki a mini-transzok sorozatában hisz és van, aki a sportból, az ezotériából, a terápiából hoz elemeket.
Egyik érdekesebb, mint a másik, és a megfelelő kezekben és a megfelelő esetekben alkalmazva egyik eredményesebb, mint a másik, közelről is láttam nem egy esetben ennek megnyilvánulásait (ez a legnehezebb, mert ez az egész egy nagyon intim műfaj, sok tréningen, workshopon kell résztvenni, hogy az ember el-el tudjon kapni egy-egy mágikus pillanatot... nos, én annyin vettem részt ezalatt az idő alatt, hogy viszonylag sok ilyen pillanattal ajándékozott meg az élet....)
Sokat gondolkozom azon, hogy az egyes tényezők, amelyek hatnak (vagy nem) ezekben az intim helyzetekben és – biztonságos környezetben létrejövő - önfeltárulkozással is járhatnak, milyen mértékben járulnak hozzá a „mágikus” hatáshoz (a „mágikus” itt gyorsírás a néha robbanásszerű fejlődési pillanatok leírására).
Nehéz megmagyarázni a különböző megközelítésekkel elért sikereket (és kudarcokat) abból a kiindulásból, hogy a megközelítések között vannak jobbak és rosszabbak (eközben nem fogok a relativitás hibájába esni, nem zárom ki, hogy igenis lehetnek erőszakosan alkalmazott, eredménytelenségre ítélt módszerek is).
Amikor megközelítésekről, módszerekről, eljárásokról beszélek, azok állnak hozzám a legközelebb, amelyek deklaráltan, vagy kevésbé deklaráltan ahhoz tartják magukat, hogy ne oktrojáljanak semmilyen külső sémát az ügyfélre, hanem annak a rendszerén belül dolgozzanak... az a módszerük, hogy maximum eljárási szabályaik vannak, de nincs koncepciójuk és előre kidolgozott megoldáskészletük a különböző felmerülhető helyzetekre... „Hozott anyagból” dolgoznak... hajlanak, mint a nád, vagy a nyír, de nem törnek....
Arra jutottam (eddig a pillanatig), hogy a coach személyisége és a személyiség harmonizálása az alkalmazott eljárással, megközelítéssel, megoldással a legfontosabb tényező és nem maga az alkalmazott eljárás. Merészség, de talán legalább 60-70%-osnak érzem ennek a jelentőségét a sikerben (és a sikertelenségben).
Az triviális, közhely, hogy a coach a személyiségével dolgozik, mégis, a következő logikai lépést, hogy nem annyira a módszer, mint inkább a személyiség és a személyiség és a módszer (megközelítés?) harmóniája a meghatározó, nem nagyon teszik meg... Azt gondolom, hogy a nagyon jó, helyenként a zseniálist megközelítő coachok nem a deklarált megközelítésük miatt hatékonyak, hanem mert megtalálták azt a működési módot (ha tetszik megközelítést), amelyben ideálisan, autentikusan és hitelesen tudnak működni.
Mi következik ebből? Az, hogy talán nem hasznos a személyiségünktől függetlenül egy-egy megközelítést kizárólagosnak tekinteni. Csalódni fog, aki „beleszeret” egy megközelítésbe, amely nem passzol az ő személyiségéhez, és működési módjához... Önismeret.... önismeret... önismeret...:-)))
