Június negyedikén elindítottam egy “kísérletet” a szakmai Facebook oldalamon (https://www.facebook.com/Vezetoi.Coaching.SZM ). Ezt a bejegyzést máig 127-an nézték meg, ketten válaszoltak rá, nem valószínű, hogy sokat mozog már, a timeline-on már ember nincs, aki visszakeresné, le lehet vonni valamilyen tanulságot.
Mivel ide alább bemásoltam – mintegy archiváltam - az egész bejegyzést és az összes commentet, nevekkel, mindennel együtt, nem megyek bele a részletekbe, miről szól a kísérlet, és hogy miért kezdeményeztem.
Tény, hogy egy kicsit több jelentkezést is el tudtam volna képzelni, de a dolog nagyon személyes volta miatt egyáltalán nem vagyok meglepődve a commentelők megtekintőkhöz képesti alacsony számán, és ugrottam/lapoztam is volna az egészen (ennyi…), ha az ami bejött, meg amilyen “párbeszéd” kialakult az egyik commentelővel, nem lenne önmagában is egy kicsit hosszabb időre megörökítendő és messze tágasabb következtetések levonására nagyonis alkalmas valami…
Micsoda tárház a memóriánk, mi minden tudásunk, benyomásunk van helyzetekről, másokról, dzsíííízusz…, Aminek nagyon nagy, túlnyomó részét amúgy soha nem mondjuk el egymásnak… Van ennek olyan része, amelyet talán jobb is (biztos? – nem biztos… - ld. a végén az egyik megjegyzést), de bizony van olyan része, amelyet nagyon kár, hogy nem tudunk meg, mert okulhatnánk, erősödhetnénk belőle, tőle…
Egy kis ízelítő a való életből, élesre töltött ‘pozitív pletyka’ demonstráció… csak hogy megmutassam az erejét… ha nem kezdek bele, ezek a szinapszisok csendesen ott fognak elhalni az idővel a neuronjaink világában és soha nem fogunk róluk tudomást szerezni… érteni fogod, miért írom: kár lett volna értük… és talán még inspirál is a követésre…:-)))
Egy ötlettel indítottam (Facebook bejegyzés):
“No, egy kísérlet... először itt, a majdnem 200 fős Vezető coaching FB-page-emen, azután, ha sikeres (kapok néhány hasznos választ/commentet), akkor lehet, hogy megpróbálom a személyes FB-oldalamon is, ahol 500+ "friend"-del és friend-del állok kapcsolatban...
A "feladat" egyszerű és (nagyon) személyes:
Kérlek, egy kommentben írd meg: "Szerinted mikor voltam én (SZM) általad tapasztaltan a legjobb, amikor éppen mit csináltam/tettem? És még?" - (angolul sokkal egyszerűbb: ("Can you tell me when I was at my best? And perhaps can you tell me another time when I was at my best?") - minél konkrétabban indokolod, annál hasznosabb...
Kis háttér (ez még mindig az eredeti FB bejegyzésből):
(1) Mi ez az egész? No, van a Coursera, ez egy egyetemi kurzusokat gyűjtő oldal/kezdeményezés, ahol teljes egyetemi kurzusokat lehet felvenni, sokat teljesen ingyenesen. Én most éppen egyre jelentkeztem, kb. 2 hónapos, minden héten videókat, anyagokat és házi feladatokat kapunk. Ez a konkrét kurzus az emocionális és szociális intelligenciának a pozitív, megkülönböztető hatásával foglalkozik, az egyetem a Case Western Reserve University, Cleveland, Ohio. De a kurzusok száma, témája szinte (nyilván figuratíve túlzok...) végtelen... több szinten lehet csinálni, van fizetős szint is, a tiszta ismeretszerzőtől a valamilyen szintű, papírral is igazolható elvégzési szintig. A fenti kérdés feltevése a harmadik heti assignment/házi feladat...
(2) Folytatás? Mint a megoldásközpontú megközelítéstől (de mondhatom az Innermetrixet, az a Gordon módszert, az NLP-t, Carl Rogers szellemét) megérintett valaki, extra fontosnak tartom, hogy ébren tartsuk a tudásunkat az emocionális, szociális és minden egyéb tehetségeink, erőforrásaink, erősségeink meglétéről, használhatóságáról, dinamikájáról. Ha kedvetek (és merszetek?) van ezt a kérdést feltenni, és pl. nekem van valamilyen konkrét tapasztalatom Veletek kapcsolatban, viszonzásképpen (meg amúgy is...) szívesen megírom Nektek...”
No nem tolongtak… bár rákattintani, elolvasni, az átlagosnál többen, 116-an jöttek az oldalra aznap estére. Az első “jelentkező”, nem érti egészen, miről van szó (Lacival a TV2-nél voltunk kollégák, később erről egy kicsit többet is meg lehet tudni…):
“Jancso Laszlo ez azért lehet, hogy egy kicsit becsapós, mert sokan különböző korszakodból ismerünk téged, és számomra a TV2-es pénzügyi igazgatói periódusod a top, annyira , hogy sokszor mások elé szoktalak példaként állítani... mivel azóta is fejlődsz, az akkori tapasztalatok alapján bátran állítanám, hogy azóta csak jobb lettél, de ugye most nincs meg a napi kapcsolatunk, ez csak feltételezés lenne a részemről : ))”
És akkor jött valaki, bele a közepébe, akinek szintén nagyon örültem (megoldásközpontú “szaktárs”…:-))):
“Császár Eszter Kedves Miklós! A Kaptárban voltunk egy SF egyesületi esten és élénken élnek bennem azok a képek és energiák, amikor egy jövőbeli fotót / pillanatképet készítettünk el. Maximális odafigyelés, maximális inspiráció, és MÉG egy picit többet adás, így tudom jellemezni azt a magas energiaszintű pezsgő állapotot, ahogyan készítettük ezt a képet és ahogy az intuíciónak engedve kiszaladtunk és készítettünk egy spontán közös képet…:-))) Talán Benned is felidéződik az emlék...:-))) Kíváncsian várom a kezdeményezéssel, kísérletezéssel kapcsolatos tapasztalataidat.”
Itt válaszolok Lacinak (először):
“Vezetői coaching - Szilágyi Miklós Laci, ez nemcsak becsapós, hanem rizikós is, mert vannak, akiknek nincsen off-line tapasztalata sem, nem beszélve a nem magyar anyanyelvűekről... de... annál érdekesebb lehet, hogy ha mindenki (már aki rászánja magát...) egyszerűen azt mondja magának, OK, itt van ez a pasas, mi volt az, amikor azt gondoltam, hogy ez mennyire OK, amit most csinált, mondott... és ha nincs ilyen, az is teljesen rendben van... azt hiszem, hogy ez egy azért megfelelő fórum, mert itt azért olyanok vannak valószínüsíthetően, akiknek valamilyen affinitásuk van legalábbis ahhoz, amiket itt posztolok...:-))) Laci, már is gondolkoztam azon, hogy Neked mit írnék...:-)))”
…és megköszönöm Eszternek:
”Vezetői coaching - Szilágyi Miklós Wow, Eszter, köszönöm, már ez az egy megérte...:-)))”
Laci itt komolyan nekidurálta magát és belecsapott a lecsóba…:-))):
“Jancso Laszlo ha ki kellene emelnem valamit, akkor az alábbi pár témakör lenne az. Nyilván ezek csak szilánkok kettőnk munkakapcsolatában, de számomra mégis fontosak voltak: az egyik, a nyíltságod a problémák irányába. Elég markáns véleménnyel rendelkező embernek ismertelek meg, aki ettől függetlenül meggyőzhető volt. Ez számomra egy nagyon fontos tulajdonság, két okból is. Az egyik, hogy vezetőként hiába van benned egy kialakult kép, más emberek, más pozícióból, más megközelítésből sokszor sok mindent másképpen látnak.
Ami számomra nagy „segítség” volt akkoriban, hogy az általunk adott visszajelzéseket figyelembe vetted, vagy legalább is meghallgatásra találtak. Ez utóbbi is fontos, még akkor is, ha nem teljesül, tudjuk, hogy benne volt a döntési mechanizmusban. A másik, hogy ha valamiben nem is értettél egyet, akkor is érdemben válaszoltál felvetésekre, és nem söpörted le „hatalmi szóval”, amire ugye a státuszod feljogosíthatott volna. Ma napig emlékszem a véget nem érő levelezésinkre : ))
A „meggyőzés” azért is fontos, mert kevés vezető tudja, hogy nem feltétlenül kell 10:0-ra nyerni minden meccset, a 6:4-es „győzelem” pont ugyanolyan jó, csak a másik oldalon kevesebb az sértett fél. Egyébként erre én is csak később, saját káraimon keresztül jöttem rá, most már a hülye egómat háttérbe szorítva nem akarok feltétlenül és mindenáron érdeket érvényesíteni.
A következő markáns pont az az általad felépített csapat volt. Nem szeretnék sok embert megbántani, de azok a szakemberek akik akkor az általad vezetett igazgatóságon voltak számomra ma napig szakmai etalonnak számítanak. Pár éve ugye már én sem vagyok ott, „szabadúszok”, de olyan jó szakemberekkel azóta sem hozott össze a sors. Ennek vicces következménye, hogy ha valami komolyabb probléma előtt állok, akkor a mai napig hozzájuk fordulok tanácsért. : ))
..és végül, de nem utolsó sorban, amit kedveltem, hogy – ne értsd félre : )) – volt benned egy bizonyos fokú „kópéság” vagy „beleállás”. Ismersz engem, én sem megyek a szomszédba némi huncutságért, de ezzel egyre inkább magam vagyok… a manapság dolgozó emberekben egyre jobban a megfelelni vágyás munkálkodik, sokszor, sok esetben gondolkodás nélkül követik az utasításokat. Ennek persze számtalan oka van, kezdve az egzisztenciálistól, de a rendszerek is manapság már úgy épülnek fel, hogy a kiválasztási és a bennmaradási szempontok is ebbe az irányba mutatnak. Nálad soha nem éreztem ilyet, hiába a multi környezet, volt egy véleményed, egy stratégiád, és ehhez tartottad magad, összhangba hozva a túlnyomórészt külföldi elvárásokkal.
Ezen kívül volt még több is, de ha ki kellene emelnem, akkor ezeket feltétlenül : ))
remélem ilyesmire gondoltál, és van egy kis erre szánt időd a jövőben, szívesen venném, ha te is leírnád a velem kapcsolatos gondolataidat…”
Itt Lacinak köszöntem meg (és kicsit elmélkedek a ‘pozitív pletykáról’):
”Vezetői coaching - Szilágyi Miklós Wow, Laci, elképesztő, hogy mennyire (és hogyan!!) megmaradtak Benned dolgok... Nagyon köszönöm, sokat adtál ezzel, nem is tudod talán, mennyit...
Tudod, ennek az egésznek (pártatlan, vagy kevésbé pártatlan, de mindenképpen - valahogy "műsorrenden kívüli" - pozitív visszajelzésnek) van ám egy kifejezett, műszóval technikának is nevezhető gyakorlata...
Ezt a megoldásközpontú megközelítésben 'pozitív pletykának' hívjuk (szélesebb körben alkalmazzák is) és tréningen mondjuk (vigyázva, hogy helye legyen és ne csépelődjön, mechanizálódjon el) úgy szoktuk alkalmazni, hogy mondjuk pl. a végefelé egy-egy valaki kifordul a székével a körből, de ott marad, a többiek pedig röviden, de tartalmasan beszélgetnek arról - róla 3. személyben -, hogy milyen erősségeket, erőforrásokat figyeltek meg a gyakorlati működésében például a tréning során... elképesztő, hogy mi mindent megemlítenek az emberek és hogy ennek milyen én-erősítő, önmegismerést segítő, motiváló hatása van...
Vagy egy éppen nagyon feszült helyzetben élő/működő csapat csoportos fejlesztésének (mindegy, hogy az tréning, team-coaching) az elején megkérni őket, hogy mindenkiről, a társaikról mondjanak mondjuk 2 dolgot, amit tisztelnek benne, vagy amiért fontos, hogy a csapatban vannak, vagy amit nagyon jól megoldottak az elmúlt hónapban/negyedévben...
... és talán azt is el tudjuk képzelni, hogy - ehhez még moderátor sem kell - mondjuk egy évzáró beszélgetésen a vezető megkéri a csapat tagjait, hogy keresztbe-kasul pozitív pletykáljanak egymásról valamelyik fenti, vagy általuk kitalált egyéb szempontból...”
A pozitív pletyka pozitívan tetszik meg Lacinak:
“Jancso Laszlo ez nagyon jó ötlet, mármint a pozitív pletyka. Mindenkinek vannak jó tulajdonságai, amelyek sajnos a mai, intrikus világban elvesznek a sok negatív cselekedett között. Nyilván egyszerűbb valakiről rosszat mondani, társadalmilag is helyénvalóbb, sőt, a híreket megfigyelve, ott is nagyobb hangsúly esik a rossz hírekre, mint a jókra.”
Kölcsönkenyér visszajár, Laciról, erősségeiről, erőforrásos működéséről írtam:
”Vezetői coaching - Szilágyi Miklós No, akkor Laci Neked... Pirulásra késztet, hogy ennyit nem tudok vissza... de lássuk, mit tudok... néhány markáns dolog jut eszembe... talán senkivel nem találkoztam (egyet most ismerek, de az ő vonatkozó történeteit csak közvetve ismerem), aki ennyire stratégiaian és taktikusan felépített volna egy-egy történetet, érvelést, riposztot... én, alapvetően abban a közegben, mondjuk egy megbeszélés vonatkozásában a spontaneitás embere (akik csuklanak most, másik világból ismernek) elképedve és csodálva figyeltem meg egy-két közvetlen storydat. Te készültél, forgatókönyv, bevezetés, tárgyalás, poén...
Ennek a számomra örökké emlékezetes csúcsa az igazgatói szobámban zajlott, amikor bebizonyítandó, hogy a szigorított vagyonvédelmi intézkedések fabatkát sem érnek (hozzám tartozott többek között ez is és Te embereid a gyártásból - alapvetően operatőrök - nehézményezték a szigorítást, mert megnehezítette a rengeteg üzemszerű ki-/beszállítást), a tárgyalás egy fontos pontján felugrottál és feneketlen zsebedből az asztalra varázsoltál 2 füles mikrofon alkatrészt, hogy "lám, ha akar valaki, a szigorítás ellenére is ki tud vinni bármit..." Azt hiszem, a kíváló performace-t látva talán elröhögtem magam és úgy emlékszem, hogy ebben is megegyeztünk valahogy...
És éppen ez az, hogy "megegyeztünk valahogy"... Te is mindig nyitott voltál, figyeltél, és ha valamilyen vonatkozásban a másik jobbat mondott, azt rögtön elfogadtad (szerintem energetikailag hasonlóan gondolkozunk talán, Te sem szereted a felesleges meddő vitát...)
Te nem említed, de kicsit talán a kicsit korábbi és jobb beágyazottságod (Te mindig mindenhol ott voltál, mindenről tudtál, híres volt, hogy az udvaron Te nem lébecolsz, hanem networkölsz, szerzed, feldolgozod, használod az információkat, én meg sokkal inkább főleg a váramból szőttem a hálót, egy másik hemiszférán, anelynek fontos elemei a kinti központ, az auditorok és a bankok voltak - nagyon más működések...). Te eleinte - ez utólagos megérzésem, pláne, hogy most használtad ezt a metafórát - 10:0-ra próbáltál játszani... Az én helyemen előttem az évet, de még a félévet se húzta ki senki, gondolhattad, hogy na, megint itt van egy nyeretlen kétéves... Azután szép lassan, ahogy elkezdtünk "huzakodni" ezen-azon (Te voltál a kezdeményező), kezdted megérezni, hogy a 10:0 nem megy, de nem is zéró-összegű a játék, lehet hasznosabb is akár az együttdolgozás... és ez szerintem a másik nagy erősséged, hogy tudsz stratégiához/taktikához jól ragaszkodni és tudsz jól elengedni gondolatokat, elképzeléseket, ha túléretté válnak és újakat befogadni, kitalálni, kigondolni...
A harmadik kicsit a másodikból is következik (figyelsz, rugalmas vagy, ragaszkodni is tudsz, de elengedni is), hogy nagyon jó az emberismereted. Tudnék magam mellett mást is mondani a csapatból, akivel vívtál-vívtál addig, amíg rá nem jöttél, hogy hopp, ez akár egy bajtárs is lehet, és akkor 180 fok... Érdekes lenne tudni, hogy igaz-e az a feltevésem, hogy ez egy minta az életedben, hogy mintha ezekkel a (-z adott esetben akár kellemetlen hatású) "vívásokkal" tesztelnéd (is) az embereket, és aki állja a sarat, azt "befogadod"... (és talán vannak, akikkel nem is kezdesz el vívni se... azt ki kell érdemelni...:-)))
És addig, amíg vívtok, nem tudod, Laci mit fog legközelebb kitalálni, ha meg bejön a 180 fok, a legmegbízhatóbb fegyvertársad lehet... Én is úgy emlékszem Rád, mint akivel félszavakból értjük egymást, tökéletesen megbízható, és a szavára mindig teljes mértékben lehet adni... a 180 fok után...:-)))”
Erre kicsit, néhány nappal később válaszolt Laci és tovább színezi a képet…:
Jancso Laszlo “Miklós, kicsit megkésve, de köszönöm a gondolatokat. Ezeknek a beszélgetéseknek nem kis haszna, hogy igazán vidám élményeket idézünk fel közben. Az említett performansz tényleg jól sikerült, szerintem 2/3 arányban, belül tényleg majd megszakadtunk! : DD
A „vívásos” felvetésedre egy pár gondolattal reagálnék. Igen, jól láttad, előszeretettel keveredtem ilyenekbe, vagy ha nem is tudatosan, de nem kerültem ki a felkínálkozó lehetőségeket. Ennek fentebb említett az érdekérvényesítésen kívül kettős célja volt/van/lesz.
Az első, mások számára nyilván kevésbé szimpatikus, az igen öncélú szórakoztatás, egy kis adrenalin-bomba. : )) Ilyet persze csak olyanokkal érdemes, vagy szabad csinálni, akikkel érdemi vitát lehet folytatni (tehát „óvodások”, „gyengék”, stb. kilőve), de ha rátalálsz a megfelelő emberre, akkor olyan érzés, mint amikor az oroszlánykölykök birkóznak. Tárgyilagosan nézve, pallérozza az elmét, belülről nézve pedig melengeti a szívet.
A másik, általad is felvetett lehetőség is helytálló. Egy távol-keleti mondás szerint, ha valakit igazán meg akarsz ismerni, akkor küzdj meg vele. Szerencsés adottság, hogy az ilyen vitákat érzelemmentesen tudom „moderálni”, azaz közben nem ragadnak el annyira az érzelmek, hogy ne tudjak figyelni. Márpedig koncentrálni mindenképpen kell közben, mert egyrészt a vitában részt kell venned, méghozzá jól, másrészt közben nem szabad elsiklani a másik reakciói felett. Nagyon sok mindent meg lehet tudni egy ember igazi énjéről, ha ki tudod hozni a komfortzónájából és/vagy sikerül stresszhelyzetbe hoznod...”
…és - csak egy pillanatra ugorjunk egy nagyot -, a Te életedbe… hány és hány ilyen információ csomagról – akár a legközelebbi embereidtől sem – nem fogsz soha értesülni és milyen kár ezért… Beszélgessünk többet egymással, segítsük egymást megerősödni, megizmosodni, nagyobb önbizalommal rendelkezni…
Szerinted mennyi ilyen kapcsolat lehet az életünkben, amiről a másikból ilyen érdekfeszítő, segítő, erősítő elemzéseket lehetne előhozni a kapcsolatról, kettőnkről, a másik alapelveiről, életfilozófiájáról, arról, hogy ő hogyan lát minket? És hogy hogyan lehetne hozzájuk jutni?
Talán meg lehetne kérdezni néha… és nem félni tőle, hogy valami olyat mond majd, ami fájni fog… Mert lehet, hogy olyat (is) mond (ez akkor is előfordulhat, ha ő épp azt hiszi, hogy full pozitívat tól, miközben meg Neked az pont full negatív…), de akkor megint előbbre jutottál, mert ha olyat mond, ami fáj, azzal két dolog lehet:
- tudsz róla, és Te sem szereted és szeretnél megszabadulni tőle, akkor az, hogy más is mondja, erősíti a motivációdat, hogy csinálj vele valamit (plusz pont, “előre léphetsz 4 kockával…"), vagy
- nem tudsz róla és akkor beletrafált egy vakfoltodba, ami rejtve van előtted, de létezik, másoknak legalábbis világosan… ez még “jobb”, mint az előző, mert akkor ezen meg elkezdhetsz végre “dolgozni”… (plusz pont, “előre léphetsz 6 kockával...”)
Van még egy nagyon érdekes eredménye ennek a konkrét beszélgetésnek, ami szerintem szintén tök széles körben általánosítható lehet: azt, amit itt leírtunk Lacival egymásról, a helyzetekről, megvolt a fejünkben, de messze nem ilyen rendezettséggel, mint ahogy végülis leírásra került… csak bizonyos elemek találhatók meg a memóriánkban, amelyek előhívhatók és összerendezhetők, ha valami rászorít, vagy valaki explicit kér erre minket…
Ha nem kérdezünk rá egymástól, az egyes elemek, emlékfoszlányok, amelyek a leírások kristályosodási középpontjait adták, szép lassan halványulnának egészen addig, amikor már nem lehet ilyen kompaktul összerakni őket. Dolgozni, előhívni, összerakni, összekötni, szintetizálni kell ezeket a dolgokat, szóval munka az van vele… de, higgyétek el, aki “dolgozik” ezen, annak is öröm, mert – fene tudja miért…:-))) – olyan jó meglátni másban, más működésében is a jó dolgokat… próbáld ki és írjál, igazam van-e...:-)))
Nézzük meg itt konkrétan az idő-dimenziót. Az, amiről Lacival írtunk, a közös, nem feltétlenül nagyon szoros munkakapcsolat, egy hosszú időszak benyomás-/tranzakciók töredékeiből áll össze, vissza talán akár 1999-ig, amikor én csatlakoztam a TV2 csapatához (Laci úgy tudom, az “alapítók” között volt…) és tartott több mint 4 évvel ezelőttig, 2011 elejéig (utána gyakorlatilag egy FB-friend-ségen kívül a kapcsolat lényegében megszakadt), szóval erről az időtávról beszélünk.
…és erre – visszamenőleg majd’ 15 évre - ennyire jól, 3-dimenziósan lehetett emlékezni… Nyilván ez egyéni, hogy kinek mi meddig marad meg, de ez azt is mondhatja Neked, hogy nemcsak az időbeli azonnali kortársaidat érdemes “faggatnod” (és nekik Téged…), de régebbi kollégáid, szeretteid, barátaid is szolgálhatnak meglepetésekkel…
“Pozitív pletyka” - ….:-)))
Nem erősködök tovább, akit érdekelt/érdekel a téma, és végigolvasta ezt a bejegyzést, érti, miért vagyok ilyen lelkes ezügyben… azért a többieket is csókoltatom…:-)))
