Papp Zoltán (@Zoltán Papp) Linkedin postja a Linkedinről…
“Linkedin éhezők viadala
„A Linkedin a legjobb módja annak, hogy meggyűlöld magad a közösségi médiában."
Az erős felütés ellenére Lotte Brundle UK Times-ban megjelent írása nem a szokásos beleszállós nagyotmondás, hanem egy színvonalas provokáció. Szókimondó gondolatmenete arra jut, hogy a Linkedin jellemzően a boldogabbnál boldogabb posztok felülete. A résztvevők szuper állásokkal dicsekszenek és csillogó eredményekről tudósítanak.
Mindez gyakran szül irigységet, sőt a nehézségekkel küszködő munkanélküliekben és a pályakezdő fiatalokban folyamatos frusztrációt generál. Ha az utóbbihoz még azt is hozzátesszük, hogy több kutatás szerint a Z generáció érzéseire a Linkedin intenzívebben hat, mint az Instagram, a megállapítás egészen drámai.
Elgondolkodtató, hogy a helyzet mennyire ambivalens. Adott a platform, aminek az elsődleges célja, hogy egy inspiráló digitális környezet biztosításával támogassa az elhelyezkedést. Ehhez képest a működése sokak számára eredményez kudarc élményt.
Vélhetően, le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a Linkedin kivételt jelent azon közösségi médiumok sorában, amelyek negatív hatással vannak a mentális egészségre. A kísérőjelenség legalábbis ugyanaz. Amikor valaki a saját, kevéssé attraktív szakmai életútját összeveti a csillogó képekkel, a hencegő karrier beszámolókkal, vagy a hálálkodó üzenetekkel, a sikertelenség érzet és a pusztító önmarcangolás szinte garantált.
Ebben a megközelítésben a Linkedln társadalma két részre oszlik. Létezik a felső tízezer: az irigylésre méltó posztolók, lájkolók szűk köre, és jelen van a kirekesztődött széles közönség, aki mindezt sóvárogva szemléli.
A Linkedin aktív tagjaira felelősség nehezedik. Fontos szempontként kell kezelni azt, hogy a siker riporting ne legyen mások számára fellengzős, a megnyilvánulás mentálisan ne frusztrálja, hanem inkább feltöltse a pillanatnyilag sikerteleneket, és a publikáció minél többeknek jelentsen pozitív élményt. Ha pedig ráadásként még ne’ adj isten az eredeti tartalmak aránya és a szórakoztatási színvonal is emelkedne, többet már kívánni sem lenne érdemes.”
Ez utóbbi a felelősségnek nem felel meg a Linkedin, de ez van, ezt kell szeretni?
Szubjektív… ugye, 2 hónap aktivitás-absztinencia után érdekes perspektívát kínál ez a (egyre gyakoribb, különböző köntösben megjelenő, dühös, mérges, sértett, vagy elgondolkodó, mint ez az itt idézett is, vörös farokkal, filozófikus, stb) önreflexió. Én is kötődök hozzá, de az aktivitást már kényszernek éreztem, ez nem változott. Ha aktív vagy, a like-dopamin gépszíj elkap… De az intellektuális színvonal, ami búvópatakként állandó, inspiráló. Egyik, nem a legfontosabb, de fontos inspiráció forrásnak megmaradt a kényszer/string nélkül… nekem nyerő formula…:-)))
Hogy a main téma, a siker-ömlengés ego-tripjei érintettek, érintenek-e? Nem, mert - és ez egy kulcs mert - nem volt/van financial pressure rajtam… “ja, úgy könnyű…” mondhatod, és én “igen, így könnyű” válaszolom (ennek kifejtése egyik heti postomban, a “Miért nem lehet erre szimplán azt mondani, hogy “igen”?! Hadd irigykedjen…:-)))” ciműben).
Viszont a szenvedés, a hang nélküli, a postokban, commentekben megbúvó szenvedés meg megérintett… és akkor ez még nem is a “nép” nyögése (a “nép” azt se tudja, mi a fasz az a “Linkedin”…), ez az elithez dörgölődző, azt mindenáron fájóan távoli példaképnek tartó Linkedin “alvég”…
Gondoltam, visszahúzódok a lakatlan rengetegben, és nem zavargok, itt csendben megbeszélem - gyakorlatilag magammal (köszi, köszi, de köszi annak, aki el-/idetéved) - a dolgokat, amik éppen érdekelnek… irigyeltek, irigylők csak dagonyázzanak együtt, de nélkülem… sok sikert nekik!
