Hogy ez miről fog szólni? Hogy mennyi időt, energiát takarítottam volna meg, ha minden témában, ami elkezdett érdekelni, elolvastam volna a vonatkozó "zöld könyve(ke)t"...
Ha már egyvalakinek beugrik, mi a fenéről is beszélhetek (és valamit felhasznál a konklúzióból, már megérte…)
Célcsoport (állítólag így kellene blogot írni, hahaha...): 12-18 évesek... hogy ezt meg honnan a fészkesből? Nos, ma olvastam egy (tényleg) fontos újságban, hogy meghatározó körök felfedeztek még egy rést a kultúrpolitika most már eléggé szétterített canvas-án (tudnám mit jelent... de nagyon dzsesszes, nem?): a 12-18 éveseknek még nincs (kellő ideológiai alátámasztottságú) színháza... gondoltam, akkor nekik még lehet valamennyi befogadó kapacitásuk...
Van még egy secondary célcsoportom is: a szüleik. Ez meg úgy jutott eszembe, hogy egy nagyon kedves coach-ismerősöm, amikor az egyik érdekes múlt heti coach-olással kapcsolatos napon találkoztunk, megemlítette többek között, hogy nemcsak olvassa néha a blogomat, de egyik-másik bejegyzést az (azt hiszem 14 éves) fiámak is megmutatja... no, ők tényleg az ideális célcsoportot képviselik: apja és fia... Kedves T., megtiszteltél, hogy ezt elmesélted...
Van egy kedvenc metafórám arra, hogy az ember (főleg az elején) azt hiszi, hogy a tudás végtelen (amúgy az), és ez részben ijesztő, részben cinizmusra ösztönöz (ezt lehetetlen… mi a fenének törjem magam egyáltalán…)… Miközben, ha jól odafigyel időben és nem kapkod, hanem egyszerűen végigtanulja az iskolát, a (jó!!!) tankönyveket, akkor biztos alapot nyer és meglepő magabiztosságra tehet szert későbbi életében.
A “zöld könyv” metafora a francia nyelv tanulásához kapcsolódik, de tulajdonképpen bármilyen diszciplinára, de különösen a művészeti ágakra kiterjeszthető. Lényegét a következő mondat írja le: “A ‘zöld könyvben’ minden benne van, amire szükséged lehet.” (Jó, mondjuk, a “mindent” értsük a paretói 80/20% értelemben…)
A “zöld könyv” két kötetes francia nyelvkönyv volt, amiből például a Rigó utcai nyelvtanfolyamon tanították a francia nyelvet. A németet a “szürke” könyvekből, az angolt (azt hiszem, azt végképp és egyáltalán nem abból tanultam) a “barna” könyvekből tanították.
Megint valamit el kell magyarázni, a “Rigó utcát”. A Baross utcából nyíló Rigó utcában (közel a József körúti kereszteződéshez) volt az egyetlen nyelvvizsgáztató intézmény/hatóság. A nyelvvizsga részben nem volt olyan fontos, mint ma, részben meg fontosabb volt és főleg: központosított (a “Rigó utcába”).
Azért nem volt a “népnek” általában olyan fontos, mert sokkal kevesebben tanultak nyelvet, mint ma, minek is. A külkereseken, diplomatákon, egyéb “előkelő” kasztok gyerekein kívül nem volt sok gyakorlati haszna a nyelvtanulásnak, mert nem gyakran jártunk – általában – külföldre, meg a külföldiek se jöttek ide befektetni, üzletet csinálni, legalábbis olyan léptékben, mint az utolsó 20-30 évben megszoktuk (tehát, kb 40 évvel ezelőttről beszélünk, a múlt század 70-es éveiről). És a kultúra, még a zene is csak recsegve-ropogva szökött be a Szabad Európa rádión keresztül, vagy az indiai nagy LP dum-dum lemezeken.
És azért lehetett például fontos az említett szűk rétegen kívül is, mert az államilag bérszabályozott, gyakorlatilag majdnem kizárólag állami tulajdonú munkahelyeken viszonylag sok skrupulus nélkül fizettek államilag megszabott szintű nyelvpótlékot. Amikor a 80-as évek közepén nekem már három nyelvből volt nyelvvizsgám (és csak néha kellett használni az angolt), viszont külkereskedelmi főosztályon dolgoztam, már mind a 3 nyelv után kaptam nyelvpótlékot (nem emlékszem pontosan, talán összesen plusz 13 %-ot).
A metafora lényege az, hogy én - ahelyett, hogy a kiadott tananyaggal foglalkoztam volna -, mindig mindent és lehetőleg egyszerre akartam megtanulni, behabzsolni, ezért ha megláttam egy új nyelvkönyvet, nyelvkönyv-sorozatot, azt azonnal megvettem (akkoriban nagyon erősen “dotált”, államilag szubvencionált, azaz olcsó volt a könyv), és belenéztem, valamennyit olvasgattam belőle. Soha semmilyen diszciplinában nem tudtam leragadni egy könyv (vagy szakkönyv-sorozat) mellett, én mindent és egyszerre akartam tudni, és meg voltam győződve, hogy ennek a legbiztosabb módja, ha minden lehetséges forrást ismerek.
A Rigó utcai tanfolyamok – a vizsgáztatási privilégium miatt – elitnek számítottak. A vizsgáztató nyelvtanárok tanítottak ott és onnan, a tanfolyamról, “belülről” lehetett vizsgázni, vagyis a tanfolyam záróvizsgája megfelelt az állami nyelvvizsga valamelyik fokozatának (akkor 3 fokozat volt, nem volt elválasztva az írásbeli és a szóbeli, a “globális”-nak nevezhető 3 fokozatot alap-, közép- és felső-foknak hívták).
Az angolt még nem ott tanultam (az volt az első nyelv, amit komolyan vettem, mert a 10 évig tanult orosz átment rajtam, mint a hasmenés… 25 voltam, amikor kedvem támadt megérteni a dalok szövegét, amelyeket fonetikusan tanultunk meg korábban a zenekarunkkal…)… Angolból számos középfokom van, mert többször megpróbáltam a felsőt, de az soha nem sikerült (egy idő után (talán 1990 után), amikor a nyelvvizsga jelentősége a gyakorlati használhatóság mögé szorult jelentőségében – 1991-ben, amikor elbeszélgetett velem egy ír pénzügyi controller, nem a nyelvvizsgámról érdeklődött, hanem az accrual-ről kellett vele beszélgetni, vagy tudtam, mi az, az jó volt, vagy nem, az meg probléma -, már nem adtam meg többé a lehetőséget semmilyen grémiumnak, hogy azzal szívassanak, hogy mit mondok majd a gyógyszertárban…)…
A franciát már a Rigóban kezdtem el és ott is fejeztem be a felsőfok megszerzéséig, a németet pedig a középfokig jártam ki. Azt hiszem a 3 nyelvért, ha mindből felsőm lett volna, 1986-ban összesen 18% plusz nyelvpótlékot kaphattam volna a fizetésemre…
A “zöld könyv” metafora akkor ugrott be, amikor egyszer már azután, hogy végleg hazajöttem Algériából, ahol 3 évig mechanikát, vízgépeket, műszaki rajzot, ilyesmiket tanítottam francia nyelven (a végén már tényleg folyékonyan beszéltem), kezembe vettem csak úgy szórakozásból a valamikori hivatalos nyelvkönyveket, a “zöld könyveket” és meglepődéssel vettem tudmásul, hogy azokban szép rendszerezetten, sorban minden benne volt, ami ahhoz kellett volna, hogy már az elején is könnyebben vegyem a nyelvi akadályt…
Dehát én nem ilyen voltam… a “zöld könyv” volt a kötelező tananyag (és nem ám olyan színes-szagos, nagy-alakú, képekben gazdag, cd, dvd mellette, mint ma, semmi ilyesmi…) és én mindig útáltam, ami kötelező volt. A dull, very dull matt zöld borító, normál könyvméret, képek alig, azok is bw (black and white), az egész könyv minden, csak nem hívogató… viszont, ahogy elnéztem, jól felépített tananyag, csak meg kellett volna tanulni… nem kapkodni össze-vissza, ezt az egyet, de azt alaposan… mennyi energiát takarítottam volna meg… Istenem…
Az egész, hogy ebben lehet valami hasznos “üzenet” másoknak, úgy jutott eszembe, hogy kezembe került Szerb Antal Világirodalom története a Révai klasszikus 3-kötetes kiadásában. A 2. Kötetet vettem kézbe és elkezdtem olvasni a barokkról szóló fejezetet. És megütött a “zöld könyv” effektus érzése… Ezt kellett volna elolvasni akkor, végig… mennyi mindent megtakaríthattam volna…
Persze, ez az egész csak akkor lesz érdekes Neked (különben b…hit), amit beszélek, ha érdekel az, amit az írástudók körülötted beszélnek/írnak (mondjuk, ha itt tartasz az olvasásban, akkor van esély rá, hogy érdekel… nem azért, mintha olyan nagy írástudónak tartanám magam, inkább azért mert engem viszont iszonyúan érdekel… és ha egy kicsit figyelsz rám, akkor valószínüleg téged is…), akkor ez a gondolat elkezdhet erjedni benned és hasznossá válhat...
Az a flash-em ma már gyakori, hogy a művészet számos területén (zene, képzőművészet, színház, irodalom) az idézett művek, vonatkozások száma, jellege nagyon korlátos. Ugye, a művészet tele van utalással a korábbi időszakok műveire, mert ha valaki, hát a művész építi és ismeri a saját művészeti ágának a történetét. Ha bármikoris kedved lesz valamilyen művészettel egy kicsit, akár csak befogadói oldalon is behatóbban foglalkozni, megteheted, hogy nem ismersz semmilyen előzményt, de így nagy valószínűséggel az élvezeti érték, ami így a tiéd lehet, ebben az esetben töredéke lesz annak, amire akkor tehetnél szert, ha lenne egy áttekintésed az egészről… és hát pont ez az…
Ehhez az áttekintéshez nem kell olyan nagy anyagot áttekinteni, mert a statisztikailag hivatkozott szerzők, művek számossága nagyon korlátozott… ezt egy darabig az elején nem veszi észre az ember, de ahogy halad előre az életben és egyre többször köszönnek vissza ugyanazok a szerzők, művek, utalások, motívumok, egyre inkább érzi az ember a játékteret.
Na és itt jön a “trükk”, amiért azt mondom, hogy érdemes tanulni az iskolában… egyszerűen sok energiát megspórolva kényelmesen a (jó!!!) tankönyvírók ízlésének hullámait meglovagolva gyakorlatilag könnyedén már az elején elsajátíthatod, megismerheted azokat az alap-dolgokat, - műveket, -szerzőket, amelyekre támaszkodva “kiművelt” emberfőnek fogsz számítani, új, titkos rétegei nyílnak meg az életnek, a művészetnek és ez kimondhatatlan gyönyörök forrása is lehet… és az a kis (?) önfegyelem százszor megtérül… úgyis ott kell ülni, legalább használd ki…
Nem kell olyan sok festőt, írót, zenészt megismerni, főbb darabjaiba belehallgatni (a youtube-on), és egyszerűen meg fogsz lepődni, milyen hamar ismerősek lesznek a tájak, a szövegek, a motívumok, dallamok… otthon fogod érezni magad és más, jobb, érdekesebb, tartalmasabb lesz az életed…
Konkrét példákat fogok mondani, és (részben) vizet prédikálok és bort iszom, mert máig nem tudtam rávenni magam a rendszerességre és csak sok idő múlva, rengeteg ismétlésen keresztül van egy valamennyire átfogó képem néhány területről… Ez hiba, amit Te kerülj el, ha lehet… pont ez a lényege annak, amit mondok, hogy azt, ahol most én tartok, sokkal kevesebb energiával, jóval korábban elérhettem volna, ha fegyelmezettebb lettem volna… Neked próbálok időt és energiát spórolni és ki tudja, talán még érzékenyebbé is válhatsz sok új és régi érdekes dologra az életben…
Csalk példák, amelyek így kapásból eszembe jutnak, ez a lista minden, csak nem teljes... Olvasd el például végig értelmesen, értelmezve, odafigyelve, az érdekesebb részekre vissza-visszalapozva a Bibliát (ez lehet hitbéli ügy is, de itt és most nem erre gondolok, hanem a kultúrhistóriai vonatkozásra…). Az Ószövetséget is (az az érdekesebb) és az Újszövetséget is… talán a leggyakrabban idézett történettár ez az összes művészeti ágban… meg fogsz lepődni, ha kipróbálod, amit mondok, milyen új jelentésrétegeket, utalásokat fogsz megérteni, felismerni képzőművészetben, zenében, irodalomban… olvasd el az Ember tragédiáját, olvass el annyi Rejtő Jenőt, amennyit tudsz… olvass el egy bevezető képzőművészeti könyvet, és – egy ötlet – nézd úgy a képeket, mintha fényképek lennének… lehet, hogy meglepő, de a legnagyobb művészi fényképészek rengeteget tanultak a klasszikus festőktől… keress egy bevezető előadássorozatot a komolyzenéhez… máshogy fogod hallgatni még a hip-hopot is, lefogadom…
És olvass Szerb Antalt (nemcsak az irodalomtörténeteit, de egyéb írásait is), Karinthy Frigyest, Mikszáthot (nagyon vicces), Kosztolányit, Móriczot, Mándy Ivánt, Esterházyt, Nádast, Istenem, abbahagyom… de jó lenni azt hinni, hogy nem (teljesen…) a falnak beszélek…
Olvasd ki a “zöld könyveket” minden “tárgy”-ból, a jó zöld könyvekben (majdnem) minden benne van…
Sziláygi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Egy nagyon kedves coach-ismerősömtől, barátomtól idézek ide egy ars poeticát, egy hitvallást (ő maga sosem nevezné ennek, nem szereti a FB-t, stb. és nem vagyok felhatalmazva, hogy a nevét ideírjam, mert mindenkinek nem nyilna meg ilyen könnyen, de olyan szép, amit írt, hogy szeretném megörökíteni). A megoldásközpontú megközelítésről írta valahol, hogy az, amit adott neki (a lényeg az övé, de persze én írom, részben mert angolból teszem át és részben ez, nos, ez az én blogom...):
Egyszerre szól ez coachoknak és jövendő ügyfeleknek… 
“…Semmi garancia nincs rá – egyetlen pillanatban sem – hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a halottak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképpen nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, halott…”