Van néhány ember, akivel az utóbbi 4 évben találkoztam, akiket nagyon tisztelek, szeretek, Dr. Palotai Gabi (Gabriella) az egyikük... Hiteles ember... Egy coach-találkozón (az ismerősök számára: az ICF keretein belül, az Ág utcában...) találkoztam vele évekkel ezelőtt először, akkor a csoport-coachingról tartott egy egyórás prezentációt. Talán 3 éve volt, addigra még nem faltam fel a coaching irodalom tizedét se (mostanra sem, mert nem tudok lépést tartani az új kiadásokkal, amikor éppen elérném a tizedét, az új tizednek a tízszerese már megint sokkal több...). Mindig is többet olvastam ezen a területen angolul, mint magyarul, így abban az időben még a magyar coaching irodalom egyik alapkönyvét se ismertem, és amikor Gabi megemlítette a „Vogelauer”-t, emlékszem, a végén megkérdeztem, hogyan írják, azt hittem, kettő szóban (meglepve válaszolt...)... (később persze nemcsak a könyvet, de a szerzőt is élőben megismertem, sőt egy élő beszélgetésüket Peter Szaboval itt a blogban meg is örökítettem...).
Később a MALÉV pro bono coaching projekt révén találkoztunk, ő volt egy kis csoportnak a szupervizora. Azután két pannonhalmi programján vettem részt, a „Spirituális kisérésen” és a „Csend”-en. Ezeket egy nem mindennapi bencés szerzetessel, Varga Mátyással együtt tartja, akiről még szó lesz és akiről már szintén volt „errefelé” (a blogban...) szó (többször is...). 
Gabi most írt egy kis filigrán könyvet, "Tánclépések" címmel (a bencés könyvesboltban megtalálható, meg Pannonhalmán), két hónapja jelent meg (ez az à propos-ja ennek az írásnak). Egy gyönyörűen harmonizáló, rendkívül finom kis könyvről van szó, szinte tűnékeny, mégis imprintingolt színes (talán) grafikákkal megtűzdelt kis ékszerről, amelyben pszichiáteri tűnődéseit adta közre. Coachként és trénerként is dolgozik, egyénekkel, csoportokkal, szervezetekkel és cégekkel.
Megtörtént vele is, ami annyiunkkal, kisebb, vagy nagyobb mértékben meg szokott történni (csak ritkán vesszük észre, és minden másra gyanakodunk, mert ez olyan "gyanús" dolog...), hogy megjelentek nála a burnout jelei, észrevette, reagált, sabbatique-ot vett ki, elutazott Balira, azután itthon töltődött fel és megírta ezt a könyvet Varga Mátyás barátjának ajánlva (mondtam, hogy jönni fog még...). A könyvet minden szakmabelinek csak ajánlani tudok (és itt tágabb értelemben értem a segítő/támogató szakmákat), de rajtuk túl, minden olyan embernek, akit érdekel az önismeret, egy az életről, egyáltalán a működésünkről sokat tudó, sokat tapasztalt ember önreflexiója, az, hogy hogyan vet számot önmagával egy komplex, mégis végtelenül letisztult, ambíciózus és nyitott, állandóan kereső és kiegyensúlyozott, "natural" vezető és elengedni tudó ember...
Ha őszintén szembenézünk magunkkal (e könyv is segíthet ebben), el fogunk gondolkozni a felelősségünkön, a lehetőségeinken és képességeinken, tehetségünkön, kapacitásunkon és scope-unkon (kompetenciánkon), egyáltalán azon, hogy hogyan tudunk egyszerre a leghasznosabbak lenni a magunk, szeretteink, kapcsolataink és igen, nagy szó, de igaz, az emberiség (ami mindig az egyes embereken keresztül jelenik meg az életünkben) számára.
Van-e bennünk elég alázat és akarat és szenvedély, fejleszthető készség, képesség, kompetencia, hogy elérjük azt, amit szeretnénk, amit (a) a legjobban szeretünk, (b) ésszerű idő-, energia- és anyagi befektetés alapú fejleszthetőséget is figyelembevéve legjobban tudunk csinálni, (c) van rá igény, fizetőképes kereslet, (d) javítja - akár infinitezimális méretekben is - az emberek életkörülményeit, életét.
Gabi a felelősséget hangsúlyozza elsősorban. Aki akármilyen szintű problémával segítőhöz, támogatóhoz fordul, fontos, hogy felelősségének teljes tudatában lévő és szakmailag felkészült támogatóval találkozhasson.
Engem coachként, valakiként, aki a szervezeti világ sűrűjéből jött, hogy most a másik oldalról segítsen azoknak, akik a szervezeti világ sűrűjében néha kicsit elveszítik az „északot”, a határozottságukat, kicsit eltévedni látszanak, segíteni őket, hogy újra (vagy először...) megtalálják a hangjukat (utalás Stephen R. Covey metafórájára a 8. tulajdonságból...), mélyen megérintett a könyv.
Ezt a látszólag kronológiásan életrajzi ihletésű munkát én ízig-vérig szakmai könyvnek olvastam, ami – ha rajtam múlna – minden segítő foglalkozásúnak ott lenne agyonolvasva a könyvespolcán, vagy ahogy a francia mondja: livre de chevet-vé, esti olvasmánnyá válna, és talán fog is, mint a többi ma már klasszikus szerzőé, legyen szó Buda Béláról, Ranschburg Jenőről, Popper Péterről, de Vekerdy Lászlóról, Bagdy Emőkéről, vagy F. Várkonyi Zsuzsáról... 2 hónapja jelent meg, csak most indult útjára, hiszem, hogy odakerül...
Nekem is coachként, aki aktívan résztvettem 6 alapító coaching egyesület szövetségének (a Magyarországi Coach-Szervezetek Szövetségének) az Etikai munkacsoportjában (ma már ETT-Etikai Tanácsadó Testület, bocs, ilyen bonyolutak vagyunk...) a Szövetség etikai kódexének az összeállításában, nagyon fontos a felelősségvállalás, az etikai erő, ami süt ezekből a lapokból. És annak a fontosságára is hatásosan figyelmeztet, hogy a coachok fel ben tudják ismerni a kompetencia-területük határait és ha kell, meg tudják tenni azt a lépést, hogy kezdeményezzék egy, az adott problémát a megkívánt kompetencia keretében kezelni képes szakember bevonását.
Az etikai kódex 12 pontja közül a 3. szól erről: „Amikor a tények és a körülmények szükségessé teszik (pl. személyes vagy szakmai indíttatású konfliktus, összeférhetetlenség esetén), a coach a lehető leghamarabb szakmai támogatást keres és megteszi azokat a lépéseket, amelyek magukban foglalhatják végső esetben a coaching kapcsolat felfüggesztését, vagy megszakítását is.”
Palotai Gabriella nagyon jól van pozicionálva ahhoz, hogy érezze ezt a határvonalat és a határvonalon inneni és mögötti világot, lévén ő ma is dolgozik mindkét területen, szervezetekben üzleti és vezetői coachként és terapeutaként is.
Ki is tér arra a könyvben röviden, hogy lát egy zavart ezen a téren, és ezzel a zavart érzéssel nincs egyedül. Az utóbbi néhány évben nálunk is megszaporodtak az önjelölt coachok és coach-képzések, és nehéz tisztán látni és megbízni a minőségi munkában ezek között a körülmények között (majdnem minden szakmai beszélgetésben felmerül a téma... igaz, eddig még csak olyanokkal találkoztam, akik másban, általában megnevezetlen nem jelenlévő személyekre gondolnak ilyenkor...). Amúgy, ezt a helyzetet kívánja enyhíteni (megoldani?) a Szövetség honlapján megjelenő és lassan feltöltésre kerülő coach-regiszter, meglátjuk, milyen eredménnyel...
Fel-felmerül a kérdés, miben is különbözik a terápia és a coaching, és erre mindkét „oldalon” fontos megadni a választ. Talán az életmódunk megváltozása, talán a ritmus felgyorsulása okozta, hogy olyan széleskörű, egyelőre főleg itthon még lappangó igény van valamilyen szintű munkahelyi, és általános életvezetési támogatásra is, hogy ez kb. 30 évvel ezelőtt Amerikában nem véletlenül hozta felszínre az üzleti és life-coachingot.
Igény volt rá, és ezt a széleskörű igényt az akkor „használatos”, alapvetően a társadalom vérkeringésébe belekapcsolódni így-úgy képtelenek támogatására a XIX. és XX. század fordulója táján „kitalált” terápia nem tudta lefedni. Szükséges volt az „egészségesek”, a társadalomba jól, vagy kicsit kevésbé jól beilleszedő, de funkcionálisan „működő” emberek számára is egyfajta személyes támogatásra, erre az igényre válaszolva alakult ki a coaching, az üzleti és életvezetési személyi, vagy csoport „edző” funkciója.
A terápiának továbbra is megvolt a jól meghatározható funkciója, a coaching pedig „kitúrta” magának... A két szakma képviselői által időnként képviselt szokásos szélsőséges vélemények egyike sem állja meg a helyét:
- A coaching-képzések mindennapi tétele, hogy: „A terápia hosszú távú, a problémák okait keresi (azt gondolja, ha megismerjük ezeket, akkor a probléma magától megoldódik), és alapvetően nem foglalkozik a jövővel... míg a coaching ezzel szemben a jövőre irányul...”
- A terapeuták, pszichológusok egy része pedig nyiltan, vagy csak magában fel van háborodva, hogy hogy mernek emberek 60-100 óra tréninggel, néhány, vagy néhány száz óra gyakorlattal belekontárkodni abba, amit ők évekig tanulnak az egyetemeken, gyakorolnak itt-ott klinikai körülmények között...
Ne tévedjünk, a pszichológusok, terapeuták egymás közt is versengenek és persze a coachok is. Hogy mást ne mondjak, a legnagyobbaknak (Freudnak, Jungnak, vagy akár Carl R. Rogersnek, Berne-nek) úgy kellett kitaposniuk az utat, nem terítették le eléjük a cannes-i piros szőnyeget, mindegyiküknek akár gigászi csatákat is kellett vívniuk igazuk, módszerük elfogadtatása érdekében és évtizedekig sokszor (majdnem egész életükben) nem is fogadták be őket igazán. Ami ennyire megfogahatatlan, mint a terápia (vagy akár a coaching), az az egymással versengő interpretációk, megközelítések légióját kelti életre, persze...
Azt hiszem, hogy meg kellene jobban ismerni egymás munkáját, területét, jobban ismerni a határterületeket és meg kellene becsülni egymás munkáját. Werner Vogelauer mondta egyszer egy workshopon, hogy sokféle irányból érkezünk a coaching területére, a terapeutáknak, pszichológusoknak, ha üzleti coach munkát is akarnak vállalni, meg kell ismerniük a szervezeti élet csínját-bínját, aki pedig a szervezeti működés felől érkezik, meg kell ismernie a pszichológiai és terápiai módszerek, megközelítések egy jó részét, mert bizony vannak átfedések... persze, hogy terapeutává csak autodidakta módon nem válhatnak, de szorgalommal, akarással sokat tudnak tanulni, elsajátítani, ez a tudás sem ezoterikus, sem érthetetlen, megtanulható (persze, emellett a gyakorlat, az önismeret, amelyeket nem lehet könyvből megtanulni, szintén megkerülhetetlen alapot jelentenek). A terapeuták, pszichológusok meg a személyiség működésének egy mély tudásával érkeznek, az egy nagy adu, persze...
Azt gondolom, hogy nem véletlen a támogató szakmák körének szélesedése, kilépése a kórházi, orvosi, terápiás szobák köréből. Azt gondolom, hogy mindenkinek, betegnek és egészségesnek (ki a beteg és főleg ki az egészséges, tejóisten, na, ezt most nem fogom itt...) egyre nagyobb hiánya van az egyszerű és mély, igazi beszélgetésekre.
Az életben a mélyebb gondjaink egy részével a szeretteinket nem akarjuk (túl-)terhelni, a kollégáinkra, főnökünkre nem tartozik (?), a barátainkat sem akarjuk elriasztani, úgyhogy a mindennapi stressz lerakódásait cipeljük magunkkal, rakódik a lelkünkben egymásra, mint a guanó... és ahogy az idő múlik, ezek a végső soron torzulásokat, előítéleteket, sztereotíp viselkedés-mintákat generáló „lerakódások”, feloldatlan göbök (hozzáadódva egyéb, akár gyerekkorból cipelt terhekhez) a lelkünkben egyre észrevehetetlenebbül és meghatározóbban rányomják a bélyegüket arra, hogy a mindennapokban hogyan reagálunk, hogyan kommunikálunk, ahelyett, hogy a konkrét "itt és most" tényei lennének a meghatározóak döntéseinkben...
A coachingot nem szeretem fetisizálni, olyan kitüntetett szerepben feltüntetni, ami nem illeti meg... Bizonyos értelemben közel van a mindennapi élethez... Az életben vannak természetes tehetséggel létező emberek, és az általam „organikus”-nak, nem tervezett, spontán, nem célzott, naívan autentikus segítő és támogató beszélgetéseknek nevezett találkozások ezekkel az emberekkel jó esetben részei lehetnek életünknek... lehet ez ismerős, rokon, barát, munkatárs, még akár a főnökünk is... megnyugodva, kisimulva tudunk kilépni egy-egy ilyen megbeszélésből és sokáig megmarad az emléke... OK, de az előbb azt írtam, hogy nem tudunk senkivel igazán mélyen beszélgetni, most meg azt, hogy vannak ezek az „organikus”, naívan autentikus, spontán támogató beszélgetések... akkor most hogy is van ez?!
No, egyszerre van mind a kettő, csak az arányok vannak elcsúszva egymáshoz képest... sokkal, de sokkal nagyobb a hiány, az igény erre, mint amennyi ilyen igazi beszélgetés van, de azért vannak ilyen beszélgetések.... mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem egy olyan résztvevője volt a különböző coaching vagy tréner képzéseknek, aki nulláról 2-3 képzési nap után felfedezte, hogy „ja, ez a coaching? Ezt én tudom...” (mint Jourdain úr Molièrenél, aki felfedezi, hogy eddig prózában beszélt, és nagyon büszke lesz rá mostantól...). Persze, az a néhány is, akire gondolok, szívesen hallgatta és használta fel a coach-képzésen tanultakat, mert mindent, mindig lehet fejleszteni, és a tanult intuícióval megsegített természetes tehetségű intuíció még erősebb kompetenciát szülhet.
Van más mód is. Van amikor valaki ráérez, hogy „Hopp, ez vagyok én, ezt akarom csinálni”, de a kompetencia még erősen fejlesztésre szorul. Akkor annak kell nekifogni... Ha az én utamra gondolok, még ha coachingot megelőző „előéletemben” valami egész mást csinálva jó voltam is (jó voltam...), akkor is ebben az újban szükséges (volt? Még ma is tart... és nem is ér véget, nem láttam még olyan szakmát, ami ilyen nyitott végű lenne, ennyire folyamatos tanulást igényelne...) az alapos „átprofilírozás”...
Szóval, Gabi, a felelősség igen, az elitizmus nem. Kis túlzással mindenkinek (igen, még a segítőknek/támogatóknak is, vagy mindkettőnk kedvenc szerzője, André Louf szerinti terminológia szerint „kísérőknek” is) szüksége van az értő hallgatásra, a megértésre, a tükörtartásra, a visszajelzésre, és ezt az igényt bizony sok szinten kell kielégíteni. Elvileg rengeteg, végtelen sok „fóka” van tehát, még ha nem is tudnak róla, hogy „fókák”... Persze, ez ma még nem látszik igazán. A „mindenki” nagy része még nem tudja, hogy beletartozik a mindenkibe. Kevésnek látszik a „fóka”... és persze, valahogy ez most divatos lett, ez a bizonyos névjegy-coaching, stb. ez ideig-óráig higítja a tágabb értelemben vett szakmát. Soknak látszik az „eszkimó”...
Hiszem, hogy ennek le kell tisztulnia... kicsit kevébé hiszek a formális megoldásokban és jobban a piacban, a schumpeteri természetes piac-tisztulásban és abban, hogy a névjegy addig működik, amíg be nem akarják váltani. Nem lehet sok dolog kínosabb, mint amikor a névjegy-coach és az ügyfél ülnek egymással szemben és nézik egymást, hogy akkor most tulajdonképpen mit is kéne... A továbbajánlásnak sok esélye így nem lesz és tudjuk, az igazi propaganda, a siker a továbbajánlás....
Tudom, kár keletkezhet, az image is sérül, mert persze az ügyfél nem csak az egyént látja főszerencsétlennek, de az egész dolgot, az egész coachingot, úgy, ahogy van és eltelhet egy jó kis idő, amíg újra ilyesmire vetemednék...
Kicsit szkeptikus vagyok, hogy vajon a kataszterek, regiszterek, listák a hárombetűs kvalifikációkkal ezeket mind kiküszöbölik-e, de kétségtelenül nem találtak még ki jobb rendszert (ahogy ezt a demokráciára és a házasságra is szokták mondani...). Amikor Peter Szabot és Werner Vogelauert egyszer megkérdezték egy beszélgetésben, hogy ők, a két mester-coach, vajon a működésük hány százalékában működnek mester-coachként , 20-30%ot mondtak... Legyünk már kicsit realistábbak. A coaching (és a többi támogató „műfaj”) rendkívül személyes és szubjektív, függ nemcsak a két ember egymásra hangolódásától, de függ még a pillanatnyi diszpozícióktól is... aki az egyiknek jó coacha tud lenni, nem feltétlenül tud a másiknak... ez egy nagyon személyes műfaj...
Nincs olyan, hogy valaki mindenkivel, mindenféle emberrel, karakterrel egyaránt hatékonyan tud működni (olyan viszont van, hogy valaki nagy valószínűséggel általában nagyobb százalékban tud hatékonyan működni bárkivek – lásd „tanult intuíció”, F. Várkonyi Zsuzsa coaching definíciójából elcsenve a kifejezést...). Ha van helyzetfüggő vezetés (márpedig van, ez a Lieblingje a management tréningeknek, ezt még a legmegátalkodottabb anti tréning-résztvevő is – legalább titokban, hogy senki meg ne tudja – élvezi...), akkor miért ne lehetne helyzetfüggő támogatás (persze, ez csak metafóra, a működési mechanizmusuk más...).
A coaching (más támogatások) egy rendszert alkotnak, sokszor nem is csak kételemű halmazból álló rendszert (HR, vezető, külföldi headquarter): sok mindentől függ a coaching/támogatás eredményessége (természetesen a coachnak a szerepe kiemelkedő fontosságú, de egyáltalán nem az egyetlen tényező...)...
Van miről beszélgetnünk coachoknak egymás között is és a többi támogatókkal, pszichológusokkal, pszichiáterekkel, szupervizorokkalis ... van mit tanulnunk is egymástól talán... peer-mentoring...:-)))
Ezek jutottak egyelőre eszembe (dr) Palotai Gabriella kis filigrán, mégis talán ettől is nagyon markáns és erős könyve kapcsán: Tánclépések, egy pszichiáter tűnődései... nekem van olyan kongruens, autentikus és hiteles (ja igen, és asszertív, Gabi egyik kulcs témája a könyvben is...:-))), mint Carl R. Rogers, vagy akár a minap itt járt londoni BRIEF társaság szintén terapeuta-coach szakembere, Chris Iveson... Jó társaság ez...:-)))
Ehhez különösen szívesen várom a hozzászólásotokat, Gabival – akinek megmutattam ezt előzőleg – arról beszélgettünk telefonon, hogy jó lenne szélesebb körben is beszélgetni ezekről a dolgokról. Amikor néhány hete a Coaching Campen tartottunk Sívó Imrével és Wieland Veróval (ETT-társak) egy etikai Open space workshopot, először féltünk, hogy senkit nem fog érdekelni.... érdekelt... majdnem 20-an hozzánk jöttek és aktív beszélgetés alakult ki, ohne prezentáció, a fele a második nap délutánjára ottmaradottaknak... Szóval?
"...Az elmúlt két évtizedben a Nyugat adórendszere mindenütt, különösen Angliában és Amerikában mélyreható változáson esett át. A progresszív jövedelmi és örökösödési adó ez államokban olyan mérvű, amely a tőkespekuláció közösségellenes terveit eleve megaladályozza..."