Vezetői coaching

Hányszor halljuk... és általában durcásan... valamiért nem akkor szoktuk hallani/mondani, amikor valaki valami jót mond rólunk... pedig... ha „nem érdekel”, akkor? 

Ennél keményebbet akarok itt, bár ez is igaz.... A nyomunkról a világban... nem a nagy felfedezők, államférfiak, vallásílapítók, híres írók, művészek nyomáról beszélek, hanem mindannyiunkról, a nyomunkról a világban, ha tetszik életünkről (többek között) mások véleményének tükrében... 

Az én térképemen kétfajta létezésünk van, egy fizikai és egy nem-fizikai (gondolkoztam, hogy pozitívan ez a nem-fizikai milyen, szellemi, spirituális, virtuális, de nem találtam jobbat annál, hogy „nem-fizikai”). 

A fizikai – ebben ráadásul akár minden vallási irányzat térképe megegyezhet az egyém – egyszerű, megszületünk és meghalunk, pont, földi porhüvelyünknek addig van jelentése, amíg „benne vagyunk”. 

A másik, a nem-fizikai, komplikáltabb (és itt komoly eltérések lehetnek a gondolkodási és vallási iskolák között), előszöris, van, ahogy mi észleljük magunkat, az én-tudatunk, stb. és másodszor van az, ahogy mások észlelnek bennünket, ahogy „lerakódnak” a képek, benyomások rólunk másokban, az agytekervényeikben, a szinapszisaikban, szóval a tudatukban. 

Na most itt most erről a „másokban” való lerakódásról akarok csak egy kicsit. A saját én-tudatunk (itt már nem biztos, hogy mindenki így gondolja, de ugye, „az a jó, hogy mások mások”...) szerintem a fizikai létünk megszűnésével megszűnik. Ezt egyébként kedvenc, de nem „űzött” filozófiai megközelítésemmel, a buddhizmussal is összeegyeztethetőnek tartom (amennyire eddig beleláttam), mert az egyéni én-tudat (az énre emlékezés) tudtommal normál esetben a reinkarnációban sem játszik, egyik életünkben nem tudunk a másikról. 

A másokban való „lecsapódásunk” komplikáltabb. A megszületése egybeesik a megszületésünkkel (ennek megítélésében is lehetnek eltérések...), de nem tűnik el a fizikai elmenetelünnkel „ebből” a világból (mér’, még milyen van? – kérdezi bennem a kisördög...), sőt „élete”, léte sokkal komplikáltabb... A szummája és speciális részei ezeknek a kollektív emlékeknek mirólunk nem akkor kezd csökkenni, eltűnni, amikor mi meghalunk, hanem amikor azok közül kezdenek meghalni, akik ismertek, szerettek bennünket, alapvetően azok közül, akikre mély benyomást gyakoroltunk. 

Amikor a szüleink, nagyszüleink meghalnak, meg azok a rokonok, ismerősök, akik ismertek minket kisgyerekkorunkban, azzal párhuzamosan a kollektív emlékezetben az a (remélhetőleg) ennivaló, aranyos, szőke, kékszemű, fürtöske (stb, mindenki helyettesítse be a sajátját...), nagy reményű kisgyerek képe halványodik, majd eltűnik. Neked magadnak esetleg maradnak halovány foszlányok, de az más. A gyerek önmagának nem aranyos, a gyerek éli a saját szintjén legalább olyan komplikált életét, mint egy 20, 30, vagy 60 éves felnőtt... Szóval a kisgyerekkori magunk tűnik el először a kollektív tudattalan rólunk őrzött mozaikjából... És ilyenkor még bien vivant-ok vagyunk, ajjaj... 

És így tovább, a barátainkkal, ismerőseinkkel, és így tovább... egy érdekes beszélgetésben a minap azt mondta nekem valaki, hogy most ennek a gondolatmenetnek a folyományaképpen kicsit jobban megérti azokat a valóban idős embereket, akik körül „megritkul a levegő” (ezt a kifejezést használta), egyre kevesebb ismerősük, rokonuk él, akikkel valamilyen közös szála van az életüknek, közös érdeklődésük van, pl. fél szavakból megértik egymást, ha egy többé-kevésbé közösen megélt történelmi, vagy társadalmi eseményre, filmre, könyvre, színészre utalnak, szóval közös valamennyire a korosztályi kultúrális konnotációs mező... és ilyenkor gyakran lehet tőlük hallani, hogy „most már én is mennék”... talén ezért... légszomjuk kezd lenni a megritkult levegő miatt... persze, lehet, hogy ez a kép hamis egy kicsit, és sokkal több embernek van valamilyen emléke róluk, mint gondolják, csak ezek elsodródtak a közelükből és már nem érintkeznek velük... de a lenyomatuk így vagy úgy ott van még egy csomó másik tudatban... 

...mert az érdekesség az, hogy a fizikai halálunkkal (illetve annak közeledtével a saját tudatunk pislákoló, kihunyni készülő fényével) ez a kollektív tudatnak a ránk való emlékezése egyáltalán nem tűnik el. És itt már nagy különbség tud lenni a valamilyen nagy teljesítménnyel kvázi örökéletűvé váló „nagy” emberek és és a rólunk másokban élő ismeret-/emlékfoszlányok között, de mi sem tűnünk el a süllyesztőben annyira hamar, mint talán rosszabb pillanatainkban gondolhatnánk. Hatásunk, másokra tett impressziónk évtizedekig ott lesznek valahol a virtuális tudatban, és persze, ez lassan halványodik majd, ahogy ezek egyedi emlék-hordozók is szép lassan szintén kikopnak a földi világból. Talán mégse mindegy, milyen ez a kép... 

Szóval a képünk (erőssége? elevensége?) a többiek tudatában egy növekvő, majd egy lassan csökkenő függvényt ír le, aminek csak az egyik mérföldköve a fizikai halálunk és semmiképpen sem a vége. 

De nézzük meg ezt az „engem nem érdekel más véleménye!” dolgot még egy oldalról. Ha belépnél valahová, és senki nem reagálna, minden menne a maga útján, amit addig csináltak, egy csipetnyi reakció nem lenne arra, hogy Te megérkeztél, ott vagy, mintha egy láthatatlan ghost lennél? Az milyen lenne? 

Az a kép arról a kisfiúról az elején én vagyok/voltam, apám készítette... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Elkötelezettség, egy közös cél felé tartás (alignment), ezeket szoktam mindig hozzátenni, együtt, ha valahonnan, valamelyik, vagy mindkettő lemarad a felsorolásból, hogy mi kell a hatékony működéshez. 

Meg a felelősség, tanultam meg az utolsó 5 hétben. Méghozzá mindenek előtt. Enyém lett a felelősség a házunk működtetésére 5 héttel ezelőtt. A ház viszonylag nagy, kert tartozik hozzá és egy macska, akivel együtt kezdtük el belakni a házat 17 évvel ezelőtt, talán ebből is következik, hogy a macska családtag, ki-bejár, amikor akar, bent pihen, alszik általában. 

Korábban az egész „üzem” működéséért megosztottuk a felelősséget, én voltam a „csatár”, aki a gólokat rúgja, aki a több pénzt keresi, én csinálhattam otthon is a dolgomat én a „támadás” (mondanám „sales”) minőségéért, a finanszírozásért voltam felelős, a feleségem meg az egész üzem, a back office (inkluzíve macska) működtetéséért. 

Nem mintha neki nem lett volna rendes foglalkozása, jogász volt, sokáig dolgozott vállalati jogászként, „rendes” 8 órás állásban, majd elég régen egyéni ügyvédként kezdett el dolgozni, volt is praxisa, de igazán soha nem indult virágzónak ez a dolog, munka volt vele, pénz viszonylag kevés (nem minden ügyvéd és orvos keresi halálra magát...). Ebből a felállásból is következett (otthonról dolgozott), hogy a ház/kert üzemeltetése az ő reszortja/felelőssége lett, meg igazából mindig is így volt (miért? Talán ezt hoztuk mind a ketten otthonról is...). 

5 héttel ezelőtt kórházba került, az egész komplexum üzemeltetésének a felelőssége az én vállamra szakadt. Ma is nyögöm még, de kezdenek kialakulni best practice-ek. 

A férfiak (elnézést kérek az összes kivételtől és fogadják innen is legmélyebb tiszteletemet...) egy része – én fullban –, akik egész életükben „csatárként”/sztahanovistaként működtek (hogy mi az a sztahanovista, ajánlom figyelmetekbe a Márványember című Andrzej Vajda filmet, meg ezt a linket: http://hu.wikipedia.org/wiki/Sztahanovista_mozgalom ), mint én (otthon a szüleim, nagyanyám biztosították a hátországot, utána a saját családom (hozzáteszem, hogy azok, akiknek asszisztensük/titkárnőjük/stábjuk van (nekem 20 évig volt, kb. 4 éve nincs, hogy egyedül dolgozom, és már ezt is megéreztem, mert addig pl. a – vállalati - kocsival kapcsolatos dolgokat se nekem kellett intéznem), azok minősített esetek...), valamiért először a mosás/vasalás ikertevékenységet tekintik a fő „ellenségnek”. Mi lesz, ha... és már „Patyolat” sincs (jó van más, de az már nem ugyanaz, ami a Patyolat, ami volt ha nem is minden sarkon, de jó sűrűn a városban...) 

Azon kaptam magam 5 héttel ezelőtt, hogy soha ebben a házban 24 órát nem voltam egyedül, hogy ennek a 24 órának a történései az én felelősségi területemre kerültek volna át (ötödik hete meg igen...). 

Nna, a helyzet felvázolása után lássuk, hogyan jön ide a felelősség kérdése. Nos, mindenre máshogy tekintek ebben az új helyzetben. Nem azt jelenti ez, hogy felelőtlen voltam, csak annyit, hogy nem az enyém volt a felelősség sok mindenért. 

A család holdkorósságomról/elgondolokozó természetemről való véleményét a következő mondás fejezi ki leghívebben: „Apa, csak a gázt ne hagyd nyitva...”. (Bár,  amióta otthon dolgozom, tanulok (mert az új dologhoz, amit kitaláltam magamnak, amibe beleszerettem, amit ennek a blognak a címe jelképez, nagyon sokat kellett újra tanulnom...), egy kicsit felelősségteljesebb lettem, de nem igazán. Igazán csak most...) 

Mit jelentett ez? Nagyjából elmosogattam magam után (nem mindig), a WC-met, az emeletit rendben tartottam, itt-ott felporszívóztam, kicsit füvet is nyírtam, meg persze bevásároltam. Kb. ennyi. De nem vigyáztam arra igazán, hogy hogyan működök, hogy lemorzsázok, hogy elég tisztára öblítem-e el az edényeket, hogy nyitva hagyom-e az ajtót (nyáron), vagy becsukom-e (télen), és még ezer dolog. Ja igen, és a macska, a Beigli. A macskát én is nagyon szeretem és szeretem, amikor hozzám bújik dorombolni, de ennyi... Például az én munkaterületemre soha nem engedtem fel, többek között azért, mert  a macska élősködő hordozó, erre  figyelni kell, és ilyesmire nem szoktam eléggé. 

Na most ha be kell számolni röviden arról, mi történt, mi az, ami ebben az új full responsibility business-ben a legnagyobb gondot okozza, az egyértelműen a macska. Rendszertelenül nem vagyok otthon, neki meg rendszeresen kis és nagy dolga van. Ha bentszorul a házban, ott fogja elvégezni. Ez  persze, „szökőévenként”, mondjuk 3-4-szer egy évben korábban is előfordult (ezekkel korábban nem volt dolgom, legalábbis ez volt a „leosztás”), de ezalatt az 5 hét alatt szinte nincs nap, hogy valamelyik, mindkettő, vagy mindkettő többször elő nem fordulna. Őrület. Nem érzem még a ritmusát, meg hát dolgom is van. 

Egy ideig azt gondoltam, hogy majd összeszokunk, és nem lesz rá szükség, meg nem is akartam intézményes kereteket teremteni a dologhoz, de – jön a rossz idő is, öreg is a macska már -, úgyhogy 3 hete beadtam a derekamat, és vettem almot, tálcákat (kétfélét), és most folyik a szoktatás. Az egyiket ignorálja, a másikba már néhány napja elkezdett dolgozni (tettem bele macska-mentát is, spriccelve is, meg szikárd formában is...), a másik helyett épp ma veszek egy ugyanolyat, mint amit elkezdett használni. Egyetlen szerencsém, hogy mindig is a fürdőszobákba „dolgozott”, ez megkönnyíti a lokalizálást. A macska eme tevékenységével kapcsolatban az 5 hét alatt, nem viccelek, kb. 10 kéztörlő gurigát elhasználtam, de lehet, többet (ma veszek újabb adagot). A feltörlés után WC-géllel a felületet még fertőtlenítem, ennek a szagát megszoktam, helyre teszi az előző fázis „élményét”... 

A konyha rendjét mániákusan tartom, nem úgy néz ki, mint a filmekben, viszont a saját munkaterületem az ugyanolyan kupi, mint mindig is volt. 

Nyilván most még átmeneti fázis van, de az ételelőkészítéssel (főzni – egyelőre? – nem főzök, imádom a nyers hideg kaját, eddig is sokszor azt ettem, nem is volt állandó meleg kaja, de nem is igényelem, amit főzök most már naponta rendszeresen reggel, az a tea...), mosogatással, rendrakással, macska istápolással, kis kert tevés-vevéssel (diófa levelek összeszedése, műanyag zacskókba slichtolása), veranda seprés, zack und pack napi kb. 2-3 óra elmegy rendszeresen. Mennyit dolgozott a feleségem! Mert persze ő azért ehhez tett hozzá millió dolgot, amit én (egyelőre?) nem. 

Még mindig a felelősség, hogy is jön ide? Pláne, úgy, hogy akár kiterjeszthető legyen a szervezeti munkakörnyezetre is, hogy helye legyen itt, ezen az oldalon?! 

Nos, az attitűd a lényeg, amit a felelősség megad, a „skin in the game” (a saját bőrömet viszem a vásárra, a tetteim következményét én viselem), hogy az, hogy hogyan működök, mennyit hagyok hátra (mennyire „hullik a forgács”), mennyire törődök azzal, hogy a működésnek mennyi a takarítási, rendrakási szükséglete. 

Csak azzal, hogy felelősséget vállalok (vagy egyedül, vagy együtt a többiekkel, de ez nem mosódik el teljesen, megmarad az egyéni felelősség érzés is), máshogyan fogok működni. Csak azzal, hogy úgy becsülöm meg a másik munkáját, hogy lehetőleg nem csinálok plusz munkát, feladatot neki, és ezt úgy teszem, hogy ezt észre is vegye, és értékelhesse is. 

És ehhez, hogy ez a felelősségérzet kialakuljon, a másik attitűdjének a változására is szükség lehet. Az, hogy ha nekem azt mondják, hogy Te úgy se tudod olyan jól megcsinálni, vagy látom, hogy utánam még valamit helyretesznek, azt fogja okozni, hogy nem is teszek bele annyi energiát, mert úgyis van valaki, aki megnézi, ő úgyis megtalálja a hibát, ha véletlenül van benne, a felelősségtudatomból elveszik valamennyi. Nem az én bőrömre megy a játék, van védőháló. 

Nagyon régen még kedveltem is azt a definíciót a manager-re, hogy a manager az, aki a többiek után leoltja a villanyt és aki megcsinálja azt, amit a többiek nem csináltak meg. Ma meg, talán érthető és világos az előbbiekből, azt gondolom, hogy nem feltétlenül jó manager az ilyen. Mert mit jelent ez? Hogy az övé a felelősség. Csak az övé. És miközben tényleg igaz, hogy a végső felelősség tényleg az övé, ha nem tartja meg a megfelelő egyensúlyt (a felelősség leosztását, hogy igenis, mindenki érezze a súlyát a működésének a hatásait illetően, minden szempontból), akkor hamar abban a helyzetben találja magát, hogy a kollégák suttyomban az összes „majmot” (feladatot) visszacsempészték az ő irodájába... 

Van ebből nekem – és talán néhány talán férfitársamnak – egy személyes tanulságom, de nem csak nekem, hanem a vonatkozó hölgyek/nők számára is. A nők, ha valamit segíteni akar a férjük/gyerekük, de az nem olyan ügyes és tökéletes eredményű, azt fogadják el úgy, ahogy van, és csak lassan, türelemmel próbálják a produktumot megjavítani. Ha nekem eleve utánam dolgoznak, kiveszik a kezemből, hát, szégyen ide, szégyen oda, örülök, mert akkor levették rólam a felelősséget (és annyira cinikus nem voltam azért korábban se, hogy direkt gyengén csináljak meg valamit...). 

És persze, ezzel párhuzamosan lenne hasznos, ha működne az, hogy a férfiak, vagy a másik fél, lehet az a nő is ma már, simán, hogy levesznek felelősséget a másikról, átvesznek például konkrét területeket (ahol ez jól működik, valószínüleg ez a minta, R. Covey leírja valahol, hogy hogyan delegálta a kert karbantartását a fiára, az egy gyönyörű példa) és lássák, hogy a „back office” tevékenység nagyon időigényes, rutinmunka, de nagyon fontos, és nagyon jó hatásfokkal is lehet csinálni, ha az „üzem” dolgozói beépítik a működésökbe a gond-/pluszmunka-megelőző gondolkodásmódot. 

Van ugyanakkor egy mellbevágóan erős tanulsága a szervezeti munkaterület számára is. Ha nem delegálsz igazi felelősséget is (ezt már inkább felhatalmazásnak/empowermentnek nevezik és persze, meg kell előzze az, hogy megfelelően segítsd felkészülni azokat, akiknek delegálsz - addig ne tedd, amíg a felelősségérzet és a közös cél iránti elkötelezettség nem elég magas szintű ahhoz, hogy a „repülőrajt” hatásos lehessen...), akkor minden a Te nyakadban marad és a többiek „will do their best”, és hagyják, hogy a befejezés, a fine-tuning (még jó, ha csak az...) a Te felelősséged legyen... 

Ja, volt egy szál még, a mosás, vasalás... hát, ez a legkisebb dolog ezek között, mind időben, mind egyébként. Ami volt, kimostam (egy barátom egyszer átjött és mondott egy-két dolgot, vettem egy-két szert, meg megnéztem a netet, szétválogattam a szennyest és ennyi), a vasalást meg egy ingen kipróbáltam, az még nem volt tökéletes, de nem akkora kunszt, amekkora a felhő (a fejemben volt) körülötte.... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

(a képen Carl R. Rogers minden bizonnyal a híres - youtube-on is fellelhető - Julia interjú-sorozatban...)

Két kollégámnak köszönhetek két engedélyt, amelyek nagyon fontosak a szakmai fejlődésemben. A két engedély ráadásul összefügg...A két engedély amúgy nem egyidejű,  kb. 1 év különbséggel kaptam őket, az egyiket ma, a másikat tavaly... 

Lehet, hogy valaki ezt a büdös életben nem veszi észre (valószínűleg ez a többség) mindannyiunknak szüksége van ilyen-olyan „engedélyekre” és talán ennek a kettőnek – a ráadásul összefüggő – története inspiráló lehet Neked/Nektek is, hogy keressétek meg a Ti „parancsaitokat” és esetleg találjátok meg valamilyen módon az engedélyeiteket is ezekhez a parancsokhoz, hogy ne kelljen őket tovább követni, gondolni rájuk, feltéve, ha nem hasznosak (már?) a számotokra... 

Az „engedély” szót a tranzakcionális analízis értelmében használom itt, azaz egy engedély egy tiltás, egy kognitív disszonancia, erősebb esetben egy sorskönyvi parancs alóli felmentést tud adni. Ez jöhet több forrásból, maga is rájöhet az ember dolgokra és megadhat ilyen típusú engedélyeket magának, vagy valaki más, egy pszichológus, egy coach, vagy egy ismerős teheti ezt meg, akinek véletlenül isteni tehetsége van ehhez... 

Az egyik „engedélyt”, a tavalyit egy coach kolléga adta, vagy ébresztett rá. Ő a legtehetségesebb fiatal szervezetfejlesztő coach, akit ismerek, kreativitása, esze, megfontoltsága elképesztő. A megoldásközpontú megközelítéssel (is) dolgozó coachok egyesületében (az „is” rám vonatkozik...) és korábban már egy ilyen koncepciójú egyéves coach-képzésen is találkoztunk és kezdtük el egymást egy kicsit jobban észrevenni. Én hamar elámultam az ő kreatívitásától, ő meg az én alázatomat becsülte, amivel meglett fejjel egy teljesen új dologba belekezdtem. 

Az első nemzetközi Kelet-Középeurópai SOL (megoldásközpontú) konferencián, Visegrádon, 2013-ban egy workshopon egymás mellé kerültünk egy páros gyakorlatban.  Egy esetet/folyamatot kellett felidézni és én egy olyat idéztem fel egy akkori friss folyamatból, amelyben egy csoportvezetővel dolgoztam, aki egy nagyon nehéz helyzetben vett átt egy  csapatot (az előző vezető 25 év munkaviszony után váratlanul meghalt, az új vezetőt ellenségesen fogadták sok szempontból, az őt felvevő főnök maga sem bízott meg benne az elején), amelyben ő – szó szerint - nagyon keményen megállta a helyét, de osztott sebeket is (pl. egy év alatt 5 fegyelmit adott ki egy olyan környezetben, ahol ez egyáltalán nem volt szokás) és végül olyan eredményekkel zárta a csoport ezt az időszakot, ami legalábbis a főnöke számára meggyőző volt. 

Mindazonáltal, papíron elért eredményesség ide vagy oda, az egy év alatt kialakult helyzetet számára a coaching folyamatban adott visszajelzésemben szomszédos lövészárkokba való beásottságként jellemeztem és hozzátettem, hogy ezzel a csapattal el tudott érni erre a mostani siker-„dombra”, de az igazi siker-„hegyet” (az igazán jól működő csapat működését) aligha fogja velük elérni... és ez volt az, ami hatott, működött nála, amitől elkezdte komolyan venni a folyamatot, amelyet amúgy alapvetően előírtak a számára, azaz coaching-parlant ő eredetileg egy „túsz” volt... 

Egyrészt az hatott, hogy elismertem (nagy valószínűséggel először az egy év alatt), hogy micsoda nehézségekkel nézett szembe ezalatt és nem hátrált meg, másodszor rámutattam, hogy milyen korlátai vannak az egyeduralmi módszereknek: a főnök szavát félő „rabszolgamunkát” el lehet érni, de felszabadult, teljes energiát, kreativitást beleadó teljesítményt nem. 

Miután ezt a történetet elmeséltem dióhéjban (kb. úgy, mint itt), a coach kolléga érdekeset mondott: micsoda előny az, hogy Te ennyire ismered a szervezeti belső mozgásokat/működést, ezt lehet, hogy valaki, aki soha nem dolgozott ilyen szervezetben, ebben a mélységben észre se vette volna. 

Hol ebben az engedély?! Nos abban, hogy különösen megoldásközpontú körökben, de általában is coaching elméletileg a coach nem a saját tudásával dolgozik, legalábbis nem az adott terület szakmai ismereteivel, hanem az általános emberi működés, a kommunikáció, a kommunikáció zavarainak mélyebb, intim ismeretével és az azokra adható értelmes válaszok, megoldásokban való segítéssel, és a coach saját önismeretének, tanulási képességének javulásához való hozzájárulással. 

Ez egy örök vita, és nekem sokszor van/volt kvázi lelkifurdalásom, hogy én annyi mindent csináltam az életemben, annyi minden érdekel, annyira „mindenevő” vagyok, hogy viszonylag kevés olyan mindennapi emberi viszonylat, helyzet van, amiről ne lenne személyes tapasztalásom... Visszafogni magam, hogy nehogy elkezdjek a saját megoldásalternatívákon gondolkozni, ez mindig az önkontrollom előterében van... 

Az, amit a megoldásközpontú társam mondott, ez az „engedély”, hogy ez a tudás – megfelelően alkalmazva – nemhogy „baj”, kifejezetten előnyt jelenthet,  egyfajta felszabadulást adott, hogy nem baj, sőt, jó, ha van sok tapasztalatunk, mert jobban bele tudjuk élni magunkat az adott helyzetbe, lelkiállapotba... 

A másik engedély, a ma délelőtti pedig egy általam nagyon tisztelt többszörös tréneremtől származik. Elkezdtünk vele is együtt dolgozni, rajta, a cégén keresztül volt egy nagyon érdekes 2 napos megbízásom, amelyről éppen beszámoltam neki, amikor egyszercsak megállt egy pontnál, és egy olyan visszajelzést adott, hogy megállt bennem az ütő már ott is, de teljes mélységében csak utána gondoltam bele, mit is mondott. 

Én valamivel kapcsolatban azt találtam – neki sem először – mondani, hogy van egy olyan kis fóbiám, hogy most, hogy mind a coachingot, mind a mentoringot párhuzamosan is csinálom, azt vettem észre, hogy nem a neve a folyamatnak a meghatározó, hanem az, hogy mi történik. 

Konkrétan van olyan mentoring folyamatom, aminél példaszerűbb egy  coaching folyamat se nagyon lehetne és van olyan coaching folyamatom, amibe – én úgy érzem, szükségszerűen, mégis a coaching irodalom dogmái szerint folyamatidegenül – bele-belecsúsznak mentoring elemek.  Ismerek olyan gyakorlati szakembereket, akik fütyülnek ilyesmire, nem is egészen értenék, miről beszélek, és ismerek olyanokat, akik szavakban, könyvekben, megnyilatkozásaikban mélyen elítélnék azt, ha valami nem tiszta ez vagy az (hogy mit csinálnak a személyes folyamataikban, azt végülis nem lehet tudni, higgyük el, hogy ott se isznak bort...). Én meg szintén szeretem a tiszta, egyértelmű dolgokat, tehát amikor egy kicsit nem tiszta valami, akkor azt megmondom, explicitté teszem („ez most 5 percig nem coaching”, hasonló megjegyzésekkel) és mindenesetre lelkifurdalásom van. 

No, erre mondott valamit az említett szeretett/tisztelt trénerem, aki ráadásul szakembere annak a területnek, amit idézett. Annyit mondott, de cizellálva ám, amit én most nem tudok pontosan visszaidézni, csak a lényegét, hogy „Miklós, amit Te csinálsz, az tiszta rogerizmus...”. 

Na itt megállok egy pillanatra. Részben azért, mert elhangzott egy név, ami nekem egészen az elejétől kezdve szent, Carl R. Rogers neve, a személyközpontú pszichológia atyjáé, aki nem is olyan rejtetten az egyik emberi és szakmai példaképem, részben meg azért, hogy ez mit is jelent... No, kifejtésre került, dióhéjban: 

„Te úgy működsz, ahogy a helyzet, az alkalom megkívánja. Azt teszed, amire szüksége van az ügyfélnek, ha kell és elég, akkor csak meghallgatod, ha mentoring tanácsra van szüksége, megkapja... ami az érdekes – és itt lett mély igazán, itt illetődtem meg komolyan - , hogy ugyanakkor nem esel a hazai rogers-esek hibájába, akiknél nincs struktúra és szétesik az egész... Nálad van struktúra,  cél, de azt nem egy előre meghatározott módon éred el, hanem úgy, ahogy a helyzetnek legjobban megfelel és az ügyfélnek az a leghasznosabb...” 

Ez nekem az egyik legnagyobb ajándék volt, amit ebben a szakmában kaphattam, ez a két, egymást erősítő „engedély”.  A két barát (időrendben), akiktől ezeket kaptam: Pekár Dóri és Vizi Bea. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu