Vezetői coaching

Fel-fel merül, hogy ezek nincsenek, se véletlen, se szerencse, se balszerencse... Szokták mondani, hogy minden tőled függ...  meg épülnek erre elméletek, mindenféle üdvtanok, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy teljes mértékben, a véletlen kizárásával,  kezedbe tudod venni az életed irányítását. 

Én meg azt szoktam gondolni, hogy egy fityiszt, hogy vigye el a kánya, mindegyik van... Fejlesztési, fejlődési szempontból meg azt szoktam gondolni, hogy azok járnak jól potenciálisan az életben, akik készülnek rá, „mutatják magukat”, „esélyt adnak a szerencsének”, dolgoznak azon, hogy életükben minél többször „jókor legyenek a jó helyen”... (és most igazi dolgokról beszélek, nem a szerencsés pofavizitekről, meg az érdekbarátságokról, stb...). 

Ez ugye, frankón két diametrikusan ellenkező álláspont, és én mégis azt gondolom, hogy rekonsziliálhatóak, összeegyeztethetőek. 

Nem biztos, hogy ismerem az összes forrását a „nincs véletlen” paradigmának (a párkákat is ideszámítom, akik szövik az emberek életének szövetét és még szembeszegülhetnek az isteni döntésnek is – igaz, ahol annyi isten van, mint a görögöknél -, ott, ahol annyi isten van (mégha van egy, aki egyenlőbb az egyenlők között, kvázi Zeusz), ott azért kaotikusabb egy kicsit a dolog, lehet „egerészni”...:-))), egy határozott szálat azonban talán találtam. 

Ez az egész egyébként egy Voltaire (1694-1778) idézetről jutott ebben a formában eszembe: „A véletlen egy értelmetlen szó, semmi nem jön létre megelőző okok nélkül.” 

Nos, a newtoni (1642-1727) gravitációs „forradalom” alapjaiban forgatta fel a gondolkodást és a filozófiát is. Például egy Laplace (1749-1827) nevű matematikus, csillagász és fizikus 1814-es művében (Philosophical essays on probabilities – Filozófiai értekezések a valószínűségről) írta le azt a gondolatot, ami szerintem a „nincs véletlen” paradigma gyökereinél található (bár Voltaire-re konkréten nem ez a mű hathatott, hiszen ő akkor már 36 éve halott volt). 

A gondolat – a tisztán newtoni mechanikai alapon értelmezett kozmikus determinizmus - lényege, hogy ha lenne egy intelligencia, amely bármelyik pillanatban ismerné a kozmosz/világmindenség minden egyes részének a  helyzetét és impulzusát, akkor ennek alapján képes lenne megjövendölni a jövőt (pontosabban szólva képes lenne kiszámítani ugyanezen részek jövőbeli helyzetét és impulzusát). 

A newtoni fizika kapott egy érdekes kistestvért (?), a szubatomi részecskék világában uralkodó kvantummechanikát, amelynek a newtoni fizika egy határesete (szóval ki is kinek az unokaöccse?!). Ebben a világban meg pont ezt nem lehet meghatározni ugyanabban az időpillanatban semelyik (tehát nem hogy az összes, semelyik) részecske helyzetét és sebességét (vagy inkább az impulzusát). Ez utóbbi jelenséget/szabályt a Heisenberg (1901-1976) féle határozatlansági reláció írja le, és ez a fogalom  később - legalábbis analógia/szimbólum formájában - szintén belopózott a filozófiába. 

Innentől kezdve már annak a laplace-i intelligenciának a nimbusza is jelentősen lecsökkent... nem beszélve arról, hogy hol van egy szál ember, de akár egy emberiség is még attól a laplace-i intelligenciától is... 

És még az is lehet, hogy tényleg, a kvantumfizikát is és még azt a sok mindent, amit az emberiség ki fog találni, fel fog fedezni, bekalkulálva ha lenne egy ilyen intelligencia, ami mindezt egyetetlen pillanatban összegezve egyszerre, integráltan tudná és ha tudná, akkor meg tudná jövendölni a jövőt... ha mindez igaz is lenne (most ennek még elvi nyoma sincs...), hány fényévre vannek ettől az egyes ember belátási, megértési, extrapolálási, forecastálási lehetőségei? Megegyezhetünk, hogy sokra? 

Na és akor itt jön a rekonsziliálás, a kiegyezés az elején feltett dilemmára: van-e vagy nincs véletlen... Nos, az egyes ember szempontjából nincs jelentősége, hogy elvileg van-e vagy nincs. Neki, korlátozott elérési, megértési, feldolgozási, stb. lehetőségei következtében neki bizony nagyon sok minden ad hoc, véletlen-szinten (szerencsében balszerencsében) fog  jelentkezni... 

Ha pedig makacs és csakazértis „nincs véletlen”? Hát dobálja majd a szél néha, mint az evező, vitorla és schwert nélküli csónakot a tenger és nincs elég baja, majd mindig meg kell próbálnia magyaráznia, hogy miért is történik éppen úgy, ami történik... mert persze: véletlen az nincs...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Sok jó coach-csal találkoztam az elmúlt 4 év alatt, akik sok-sok irányzatot képviseltek. Egy részük azt állítja, hogy egyedül az ő irányzata az üdvözítő, és persze tanítja is, így kell coacholni. Van aki az eszközökre esküszik, van aki az építő provokációra, van aki a személyiségfelmérésben hisz, van aki a probléma megoldására ad algoritmust, más ehelyett a megoldás keresésében látja az egyetlen utat, és van aki a sorskönyvet, a hóember-struktúrát és a játszmákat keresi a helyzetben, van aki a mini-transzok sorozatában hisz és van,  aki a sportból, az ezotériából, a terápiából hoz elemeket. 

Egyik érdekesebb, mint a másik, és a megfelelő kezekben és a megfelelő esetekben alkalmazva egyik eredményesebb, mint a másik, közelről is láttam nem egy esetben ennek megnyilvánulásait (ez a legnehezebb, mert ez az egész egy nagyon intim műfaj, sok tréningen, workshopon kell résztvenni, hogy az ember el-el tudjon kapni egy-egy mágikus pillanatot... nos, én annyin vettem részt ezalatt az idő alatt, hogy viszonylag sok ilyen pillanattal ajándékozott meg az élet....) 

Sokat gondolkozom azon, hogy az egyes tényezők, amelyek hatnak (vagy nem) ezekben az intim helyzetekben és – biztonságos környezetben létrejövő - önfeltárulkozással is járhatnak, milyen mértékben járulnak hozzá a „mágikus” hatáshoz (a „mágikus” itt gyorsírás a néha robbanásszerű fejlődési pillanatok leírására).   

Nehéz megmagyarázni a különböző megközelítésekkel elért sikereket (és kudarcokat) abból a kiindulásból, hogy a megközelítések között vannak jobbak és rosszabbak (eközben nem fogok a relativitás hibájába esni, nem zárom ki, hogy igenis lehetnek erőszakosan alkalmazott, eredménytelenségre ítélt módszerek is). 

Amikor megközelítésekről, módszerekről, eljárásokról beszélek, azok állnak hozzám a legközelebb, amelyek deklaráltan, vagy kevésbé deklaráltan ahhoz tartják magukat, hogy ne oktrojáljanak semmilyen külső sémát az ügyfélre, hanem annak a rendszerén belül dolgozzanak... az a módszerük, hogy maximum eljárási szabályaik vannak, de nincs koncepciójuk és előre kidolgozott megoldáskészletük a különböző felmerülhető helyzetekre... „Hozott anyagból” dolgoznak... hajlanak, mint a nád, vagy a nyír, de nem törnek.... 

Arra jutottam (eddig a pillanatig), hogy a coach személyisége és a személyiség harmonizálása az alkalmazott eljárással, megközelítéssel, megoldással a legfontosabb tényező és nem maga az alkalmazott eljárás. Merészség, de talán legalább 60-70%-osnak érzem ennek a jelentőségét a sikerben (és a sikertelenségben). 

Az triviális, közhely, hogy a coach a személyiségével dolgozik, mégis, a következő logikai lépést, hogy nem annyira a módszer, mint inkább a személyiség és a személyiség és a módszer (megközelítés?) harmóniája a meghatározó, nem nagyon teszik meg... Azt gondolom, hogy a nagyon jó, helyenként a zseniálist megközelítő coachok nem a deklarált megközelítésük miatt hatékonyak, hanem mert megtalálták azt a működési módot (ha tetszik megközelítést), amelyben ideálisan, autentikusan és hitelesen tudnak működni.

Mi következik ebből? Az, hogy talán nem hasznos a személyiségünktől függetlenül egy-egy megközelítést kizárólagosnak tekinteni. Csalódni fog, aki „beleszeret” egy megközelítésbe, amely nem passzol az ő személyiségéhez, és működési módjához... Önismeret.... önismeret... önismeret...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

“A kommunikációról sokan azt gondolják, hogy kifelé irányuló, hatékony eszköz, amellyel képesek vagyunk kifejezni, érvényesíteni önmagunkat, és alakítani a környezetünket. 

Kétségtelenül van ilyen hatása is a kommunikációnak, de ennél van egy sokkal félelmetesebb hatása is. Sajnos erről az iskolában nem tanítanak, és így nagyon sokan nem ismerik a titkot. A kommunikáció nem pusztán kifelé hat, hanem befelé is. 

Mondhatnám azt is, hogy olyan ember vagy, illetve olyanná válsz, ahogyan beszélsz. Ha manipulatív vagy és hazug, elporlasztod a belső én-erőd, és kiégeted magadból a fényt. A hazugsággal talán átverheted a másikat, a világot, de a hatása önmagad felé ugyanaz befelé, mint kifelé. Amikor átvered és kihasználod a másikat, elfeded előle az igazságot, ugyanezt teszed önmagaddal is. Átvered, kihasználod, és elveszíted saját magad. A belső harcosod, a mély éned, az inspiratív irányító szellemed, a transzcendens lényeged, a hőst, az őrzőt, és átadod az irányítást a primitív ego-nak, a kisstílű és túlélni akaró felületi részednek, amely kényelemre, birtoklásra, biztonságra és egyre több külső megerősítésre vágyik. 

Mindkettő Te vagy. A harcos és a szolga is egy személyben. A kommunikációd dönti el, hogy melyikkel fogsz azonosulni, melyik fog vezetni. A megerősítést kereső, kicsinyes, biztonságra törekvő én, vagy az önmagad fölülmúló, mély-én, a transzcendens lényeged. A kommunikációd dönti el, hogy kivé válsz. Ha mellébeszélsz és puhítasz, kitérsz és sunnyogsz, manipulálsz és rejtőzködsz, amikor élesnek, bátornak és igaznak kellene lenned, óhatatlanul átadod az irányítást a gyengébbik részednek, primitív belső lényednek.” 

Gyuri postjait a Facebookon mindig érdeklődéssel olvasom, van amelyik közelebbről érint meg, ez azok közül való. 

Hozzáteszem az én commentemet, és az övét: 

“Csak egy kis megjegyzés/kiegészítés (nagyon tetszik a megközelítés, így talán még nem találkoztam vele)... rám drámai hatást tett és mindig velem van az az NLP-s alapelv, hogy "a kommunikáció lényege a válasz, amit a másik féltől kapsz..."... nem triviális, fel kellett (mint Gyuriét is...) dolgozni...” 

…és az övé (fontos!): 

“Megmondom öszintén, amikor megírtam, nekem is felismerès volt…” 

miklos.szilagyi@zilappo.hu