Vezetői coaching

Ma, aki dolgozik, sokat dolgozik. A feszültség nagyobb, mert nagyobb a tét, mint bármikor és ez meglátszik, persze, a feszültségszinten is, aminek  beosztott és főnök egyaránt ki van téve.

Most egy kicsit nem a stressz, a megakadások felől közelítek a coachinghoz, hogy mire jó, hanem mondjuk az energia egyenlegünk felől.

Több, mint egy hónapja az önbecsülés témát járom körül. Coaching folyamatban volt rá szükségem, találtam érdekes irodalmat is hozzá. Egy viszonylag rövid könyvet le is fordítottam, jó gyakorlatok vannak benne az önbecsülés fejlesztésére (ha valakit érdekel, Kindle-n is elérheti: Glenn R. Schiraldi: Self-esteem workbook).

Ugye, majd’ mindenki hallott arról, hogy a kommunikációban a tudatos, nyelvi, beszéd kommunikáció a teljes kommunikációs csomagnak csak egy meglepően kis része és a többi az az úgynevezett metakommunikációs szinten zajlik (viselkedés, önkéntelen gesztusok, hangsúlyok, hangmagasság, -sebesség, annyi minden).

Az állítás az volt, hogy ez az okos ló (Hans egy ló neve volt) tud számolni és egyéb intellektuális feladatokat megoldani a patájának a dobbantásainak a számával. Messziről jöttek tudósok és nem tudtak zöld ágra vergődni a lóval, nem tudtak rajta kifogni, mindig jó választ dobogott ki. Mígnem egyszer az egyik tudós segédje észrevette, hogy a ló szemével érzékeli az emberek által észre nem vett hajszálfinomságú testi reakciókat és ezeket használja annak megállapítására, hogy mikor kell a dobbantással leállni. Magyarul, ha az illető, aki a kérdést feltette és előtte, látható helyen állt, akkor nem tudta elrejteni azt, hogy mikor várja, hogy a ló megálljon a dobbantásokkal, és ezt akaratlanul is valamilyen egészen kicsi testi reakcióval ezt egyérteltműsítette. Ezt „vette le” a ló és megállt. Amikor ez kiderült, elkezdtek szemellenzőt használni, vagy olyan állt oda, aki tökéletesen tudta kontrollálni a testi jelenlétét, a ló azonnal megzavarodott, és nem jó válaszokat adott.

Általában nem gondolom, hogy a tudomány mindent meg tud magyarázni és hogy valaha is képes lesz erre és azt is gondolom, hogy létezhetnek dolgok, amelyeket nem értünk, ezzel nincs baj.  Valószínüleg ahhoz van egy kis érzékem, hogy az ilyesmiknek a vámszedőiről megérezzem, hogy sima csalók.

Ma reggel egy érdekes cikket olvastam (az egész cikk angolul a bejegyzés végén található linken - ha nem jön közbe semmi) megtalálható).

Többen érdeklődtetek, hogy a július elsejétől hatályos új törvény értelmében be kell-e jelentenetek a blogotokat a Médiahatóság felé. Jogászaink álláspontja alapján erre nincs szükség, mivel a törvény ezen passzusa nem vonatkozik a felhasználók által generált tartalomra, tehát a blog.hu-s blogokra sem. Néhány speciális kivételtől eltekintve nem kell regisztrálni a blogokat.”

Előfordul, hogy dúlva-fúlva érkezel vissza az irodába egy megbeszélés után, vagy a főnöködtől visszajőve, vagy egy tulajdonosi telefon után? Gyorsan fusd le.

Több dolog van, amit általában nem nagyon szeretünk csinálni, mert vagy feleslegesnek tartjuk, vagy azt hisszük, hogy kisebbek leszünk tőle.

Egy újabb KPMG-BME HBR (Harward Business Review) reggeliről számolok be, amelynek a címbeli kérdés volt a témája.

Időgép: 2024. januári "ostya" (értelmezés-kiegészítés): A cím első részét egy (a második...) mondattal elintéztem, a post inkább arról szól, hogy túl könnyen puffogtatunk dolgokat, pl. hogy  "mindig van tartalék, miért nem próbáljuk meg lefelezni a feladatra szánt időt". WTF?!  Ezt fejtem ki a postban...

________________________________________________________

Na most, aki azt érzi, hogy most pontosan visszavontam egy lényeges részét az előző bejegyzésnek, az nem igazán értette meg sem ezt, sem azt. Köszönöm.

Ambivalens, ellentmondó a hozzáállásom ehhez a fogalomhoz. Talán nem egyedül. Van egy alap európai fanyalgás ez ellen a nagyon amerikai, „keep smiling and everything goes well” világfelfogással szemben.

Az érdekes az, hogy ez különböző formában megjelenik egyéb személyiség-stratégiát javító módszerekben is. Ami most hirtelen eszembe jut, az az agykontroll. Persze, ez is amerikai alapú, tehát a gyökér közös, mégis ez utóbbi talán egy kicsit elfogadottabb tud lenni a mi vidékünkön is.

Mi is ennek a pozitív gondolkodásnak a lényege, ha jól értem? Hogy gondoljunk pozitívan az előttünk álló eseményekre, folyamatokra, a belső monológunk is pozitív képeket sugalljon a lehetséges alternatívák közül, és majd minden sikerülni fog nekünk. Elég csak jó erősen elképzelni a sikert, és el fogjuk érni.

Ez persze így sült hülyeség, de ne öntsük ki a gyereket is a mosdóvízzel együtt. Persze, hogy megvannak a fizikai, képességi, tehetségi, egyéb körülmények által megszabott korlátaink. Hogy nagyon egyszerű példát mondjak (később még lesz tenisz-analógia, bocs, de ez a kedvencem), hiába tanulom meg a legmagasabb fokon a pozitív gondolkodást, „állítom be” ehhez a leghatékonyabb belső monológ-üzemmódot, Federer-t, vagy Nadalt nincs esélyem legyőzni.

De, amiben reális esélyünk van, amihez van tehetségünk, képességünk, ott nagyon fontos, hogy ne kishitűek legyenk, hanem igenis, ha tetszik pozitív gondolkodással, ennek megfelelő belső monológgal KELL segítenünk a folyamatot. Persze, ezt a belső monológ dolgot sem szabad túlságosan szó szerint venni, pedig kiélezett pillanatokban ténylegesen is megjelenik.

Példa: amikor érthetetlenül rosszul sikerül megütni egy labdát és az messze száll a kitűzött ponthoz képest (megint tenisz, bocs), az a ritka, ha valami nem csúszik ki az ember száján. Most a legdurvább „4-betűs” szavakat mellőzve, olyasmit mond, kiabál az ember mondjuk például, hogy „de hülye vagy”, „ez nem igaz”, stb. De, sajnos igaz, én ütöttem ilyet.

De ki beszél?! Ki mondja azt, hogy „hülye”, kinek? Aki rosszul ütötte, nem figyelt, (c)? Dehát az is én vagyok!! Na, az aki „rámszól”, az a belső monológ, a szuperegó, vagy a Szülő. A baj az, hogy ez a „veszekedés” magammal nem fog segíteni, a dühösködés – jó, ha csak - néhány percig még kihat a teljesítményre, és még lesznek további hasonló figyelmetlenségi, stb. hibák is. Nemhogy javulna a játék ettől a belső veszekedéstől, de romlik, vagy stagnál.

OK, de ha ez nem jó taktika, nem jó, hogy meccs/akció közben nem a helyzettel magával foglalkozom, hanem az energiáim jó része a belső konfliktusra fordítódik, akkor mi lenne a jó taktika, mi lenne itt és most a hatékony pozitív gondolkodás tanácsa?

Erre egy egyszerű módszert fogok mondani, amit teniszre dolgoztam ki magamnak, félig-meddig tudatosan. Hetek óta próbálkozom vele, és egyelőre hatásos. A cél a hideg fej megtartása, az, hogy az elkövetett hibák ne forralják fel a fejemet, ne kapjon el a gépszíj, mert akkor biztosan csapkodni kezdek és simán pontok, gémek, akár szettek mennek el. Az is egy „szabály”, hogy a tenisz-meccs forgatagában nem lehet hosszú szövegeket használni, egy-két jelszó szerű hívószó az, amire koncentrálni kell:

• Az alap-gondolat, formula az az, hogy „labda, gém, szett”, ami annyit jelent, hogy ahhoz, hogy a meccset/szettet megnyerjem, meg kell nyerni a következő pontot, gémet és szettet. Persze, minden egyes pontot nem fog megnyerni az ember, ezért kell a hármas egység, mert mondjuk, nem nyertük meg a következő pontot, akkor még mindig érvényes, hogy OK, ezt most nem, de a következőt igen és főleg a következő szintű egységet, a gémet, illetve a következőt, a szettet (és persze, a legfelsőt, a meccset).

• kiegészítő segítő gondolat, hogy a jó ütés után azt az „utasítást” adom ki magamnak, ezt jegyezd meg, a rossz után azt, hogy ezt felejtsd el. Ez, aki nem próbálta, már hangozhat némileg ezoterikusnak, de az egy konkrét élményem, ebben biztos vagyok, hogy ha például erősen gondolsz arra, hogy a szervát az adogató udvar melyik sarkába akarod ütni, akkor 70-80% esélye vannak, hogy arrafelé ütöd a labdát (erre mondhatja valaki azt, hogy ez triviális, hiszen egyszerűen csak szinonímája annak, hogy „arra irányítom a labdát”, de, ezt most nem tudom teljesen kifejteni, ez nem igazán jó ellenérv).

• egy másik kiegészítő segítő gondolat, hogy „technika”. Ezt akkor alkalmazom, ha elfáradok, és a hibák éppen lefelé húzó spirálba próbálnak érzelmileg behúzni. Ez azt akarja jelenteni, hogy ne az eredményre figyeljek elsődlegesen, hanem arra, hogy az ütések kivitelezése a tőlem telhető legtökéletesebb legyen (ütő időben hátralendítve, odaérni időben, az ütés előtt beállni az ütésbe, kivezetni a labdát, ilyenek).

• Ez az egész nem mindig működik. Ha fáradtabb vagyok, nem tudok eléggé figyelni, vagy az ellenfél különösen jó napot fog ki, a módszer – nyerésben megnyilvánuló - eredményessége kétséges. De arra mindig jó, hogy a lehető legkevesebb hibát kövessem el - én magam - forrófejűségből, kapkodásból. Arra, hogy az ellenfél ma a szokásosnál is több „winner”-t (megfoghatatlan, kivédhetetlen nyerő ütés, bizony, vannak ilyenek) üt, arra nincs befolyásom, de hogy én mit csinálok az én térfelemen, mennyire vagyok összefogott, és mennyi „unforced error”-rel (nem kikényszerített hiba) járulok hozzá az ellenfél sikeréhez, na igen, az már az én felelősségem, hatásköröm.

Azt próbáltam ezzel az utóbbi egyszerű és teljes mértékben magamon kikisérletezett, átélt példával megmutatni, mi a positív gondolkodás szerintem használható felhasználási köre, érvényesítésének egy alkalmazási módszere egy konkrét sport-játékban (bocs, ha valaki annyira nem „tenisz”, hogy ez a példa teljesen hidegen hagyta). Persze, ennek a gondolkodásnak az üzleti és egyéb területeken való megjelenési formája egészen eltérő lehet, de a lényeg ugyanaz: ott és ahol van akár minimális esélyed, sokat segíthet, ha nem a kudarcra, hanem a sikerre koncentrálsz.