Vezetői coaching

Daniel Meier autogramjával fejeztem be a kettővel ezelőtti, ma hajnalban írt bejegyzést: “Never read this book!” – abba a könyvbe beírva, amelyet éppen megvettem tőle… 

Bár már abban a bejegyzésben röviden kitértem arra, mi volt az előzmény, eszembe jutott, hogy ez egy csodálatos példa arra, ahogy egy coach jelen van és beleéli magát a coachee lélekvilágába… Jó érzés volt, hogy ezen az áttételes módon Danivel ebbe a virtuális coaching folyamatba tudtam kerülni… köszönöm neki… 

Szóval az ottani magyarázat egy könyvre utal (Robert Musil: A tulajdonságok nélküli emberre), de csak hevenyészve. Nézzünk abból a részből egy részletet, amelyre utaltam. 

Az előzmény: Kákániában (ami az Osztrák-Magyar Monarchia szatirikus megfelelője) Ferenc József 75. születésnapjának egy nagyon különleges, magasröptű szellemi megünneplését tervezik egy bécsi előkelő szalonban. Egyre többen csatlakoznak, akik úgy gondolják, hogy nem maradhatnak ki ebből. Így kerül be a körbe Stumm tábornok is, aki egy adott ponton úgy gondolja, hogy kézbeveszi az ügyet…: 

“A hadművelet egyik legfontosabb alapfeltétele, hogy az ellenség erejét tisztán lássuk.  – Így tehát – mesélte a tábornok – belépőt kértem a világhíres udvari könyvtárunkba, és behatoltam az ellenséges vonalak mögé; vezetőm egy könyvtáros volt, ki igen szeretetreméltóan állt rendelkezésemre… Végigjártuk a kolosszális könyvkincset, és elmondhatom neked, nem éreztem semmi különösebb megrázkódtatást, ezek a könyvsorok nem rosszabbak, mint egy helyőrségi díszszemle. Épp csak hogy egy idő múltán óhatatlanul is számolni kezdtem, amúgy fejben, és ez váratlan eredményre vezetett. 

Tudod, korábban azt hittem, ha mindennap elolvasok egy könyvet, bármily erőfeszítésembe  kerüljön is a dolog, egyszer csak a végére jutok, vagyis bizonyos pozícióra tarthatok igényt a szellemi életben, még ha egy-két művet kihagyok is itt-ott. De mit gondolsz, mit felel a könyvtáros, amikor sétánk sehogyan se akar véget érni és én megkérdezem, tulajdonképpen hány kötetet is tartalmaz ez a fránya könyvtár? Három és fél millió kötetet, azt feleli!... papíron-ceruzával még egyszer ellenőriztem magam; tízezer évre lenne szükségem ily módon, hogy szándékomat megvalósíthassam!... 

(Amikor a könyvtáros bevezeti a katalógus-szobába, ahol a könyvek könyvei állnak és ott akarja hagyni, a tábornok így szól:) 

“Könyvtáros úr, nem szabad itt hagynia engem anélkül, hogy el ne árulná a titkot, hogyan csinálja mégis, hogy ebben a könyvbolondokházában eligazodik?”… Ahogy egyre szorongatom ott, egyszerre csak felegyenesedik,… és azt mondja,… mintha most e falak végső titkát mondaná ki: “Tábornok úr, arra kíváncsi, hogyan ismerek minden könyvet? Hát erre csak azt felelhetem: úgy, hogy egyiket se olvasom!” 

Tudod, ez már csaknem túl sok volt nekem! Látván azonban megdöbbenésemet, el is magyarázta. Minden jó könyvtáros titka az, hogy a rábízott irodalomból sosem olvas el többet, mint a címeket és a tartalomjegyzéket. “Aki a tartalomba belebonyolódik, mint könyvtáros elveszett! – hangzott a kinyilatkoztatás. – Sosem lesz áttekintése a dologról!” 

Visszafojtott lélegzettel kérdeztem erre: “Ön tehát egyetlen fia könyvet el nem olvas ezek közül?” 

“Soha;  a katalógusok kivételével…”…” 

No, ezt a számomra metaforikus történetet meséltem el neki valamikor nap közben, amivel mintegy megideologizáltam – mint a könybéli “könyvtáros” földi mása -, hogy miért nem bánt, hogy nem minden könyvet olvasok el, ami a könyvtáramban pihen és igen jó biztonsággal kimondható, hogy mindet sohasem leszek képes végigolvasni (mert azért a könyvtárosoknak azt a “szabályát”, hogy egyetlen könyvet sem olvashatnak el, persze, nem tafrtom be…:-)))) 

És a nap végén erre a kis beszélgetésre emlékezett Daniel, amikor a képen is látható ajánlást írta be nekem: “Soha ne olvasd el ezt a könyvet!” Ami ugye ebben a kontextusban/szöveg-környezetben azt jelenti, hogy belépett az én univerzumomba, elfogadta a metafórát, és jelezte, ha a könyvét az én univerzumom szabályai szerint hasznosítsam, ha úgy esik jól nézegessem, lapozgassam, ha úgy eseik jól olvassam el, és ha hű könyvtáros akarok lenni, aki tiszteli, osztályozza ,de nem olvassa a könyveket, hát legyen úgy. 

Ha azt mondtam volna neki, hogy én vagyok Bonaparte Napóleon, Daninek valószínüleg csak egy kérdése lett volna: “Felség, most éppen Elba szigetére tart, vagy onnan jön?” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Peter Szabo története Insoo Kim Berg nyomán (a képen Steve de Shazer-rel).  Az egyik amerikai állam új, frissen megválasztott kormányzója ismerte már a módszert és arra gondolt, hogy milyen jó lenne a megoldásközpotúságot egy egész állam szervezetében megvalósítani. Felkérte a projektre Insoo Kim Berget, aki azt kérte, hogy hadd ismerhesse meg a munkát, a folyamatokat, hogy lehessen egy képe a szervezetről. 

Na most egy amerikai állam az tud akkora lenni, mint egy egész ország egy másik  kontinensen, ebben az esetben is az államszervezet több tízezer embert jelentett, valóban egy nagy projektről volt szó. 

Insoo Kim Berg, amikor ezt a megismerési elő-projektet kérte, arra gondolt (ehhez persze, nem volt elég felületesen ismerni a módszert, az eredményeket, hanem valóban a módszer alapelveivel kellett volna tisztában lenni, hogy ezt meg lehessen érteni), hogy jó lenne megnézni olyan helyeket, ahol már csinálnak ezt-azt jól és akkor majd arra lehet épteni az egész nagy változást. 

Az új kormányzó azonban – aki nagyon jóindulatú volt, hiszen belekezdett ebbe a projektbe, de láthatóan nem egészen értette meg annak a lényegét – azt az utasítást adta az embereinek, hogy olyan helyekre vigyék el Insoo-t, ahol a legeslegrosszabbul mennek a dolgok, hogy lássa, min kell javítani. 

Sok helyre elvitték, de mindenki tudta, hogy az egész államban ott mennek a legrosszabbul a dolgok, ahol Betty a főnök és Bill az egyik legfontosabb beosztottja. Insoo Kim Berg hozzájuk is eljutott és először Bettyt kezdte kérdezgetni, hogy hogyan mennek a dolgok és hogyan dolgozik Bill. A beszélgetés nagy része panaszkodással telt, hogy milyen lehetetlen alak ez a Bill, soha nem fognak jutni semmire, de mégis, ezt meg azt  azért csak ő tudja, ezért megtartják. Mondta is Betty Insoo-nak, hogy csak menjen oda Billhez, kérdezgesse ki, és ő maga is győzödjön meg erről…. 

Utána Insoo ment Bill-hez és egy egész napon keresztül beszélgettek. Igen, az volt, amit gondoltok, ez a nap meg főleg azzal telt, hogy Bill panaszkodott, hogy mi mindent meg lehetne, meg tudna itt csinálni, ha nem egy ilyen elb…., hülye főnöke lenne, mint Betty… 

Insoo elgondolkozott és másnap visszament Bettyhez (aki már várta, hogy “Na, ugye, ugye?”) és két kérdést tett fel neki: 

1. “Tudtad azt, hogy Bill milyen lelkesedéssel dolgozik?” (aki egész nap ekkora energiával tud beszélni a munkájáról és arról, hogy hogyan lehetne jobban csinálni, bizony, az a lelkesedés legbiztosabb jele…) és
2. “Tudtad azt, hogy mennyire fontos vagy neki?” (hisz’ egész nap csak róla beszélt…) 

Amikor a projekt folyamán egy hónap múlva Insoo valahogy visszakerült Bettyhez és beszélgetni kezdtek, Betty örömmel újságolta: “Képzeld, Bill a legjobb emberem!”… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Hosszú nap volt a tegnapi (csütörtöki nap) és még nem vagyok kész az előző - így, 2:00 körül, hajnalban már három nappal ezelőtti - napot feldolgozó bejegyzéssel se… igaz, az kicsit hosszabb lesz… na azt majd szombat-vasárnap… 

Csütörtök egész nap a megoldásközpontúság jegyében telt el. Napközben szervezeti workshop, este megoldásközpontú team-coaching könyv-bemutató. 

A Hotel Presidentben voltunk, a Hold utcában, az MNB mögött és a Vian Café-ban ettük meg az ebédet (tök érdekes és nagyon finom csokoládés, narancshéjas dessszert volt, kicsit sokat kellett várni, de örültünk, hogy nem az olaszba mentünk, én voltam kicsit erőszakos, én nem szeretem a tésztákat főételnek, ha tészta, az legyen mákos tészta, az igen, de ezek a mindenféle zűrösek…). 

A gasztronómiai betét után nézzük, mi volt az Elnök úr hotelben… a svájci-magyar SolutionSurfers kft (Peter Szabo, Katalin Hankovszky és Daniel Meier) tartott egy nagyon érdekes coaching napot ott. Reggeltől késő délutánig egy fantasztikus, feltöltő workshop-élményben volt részünk, azután talán az első, Daniel Meier eredetiből magyarra lefordított team-coaching könyvének volt az ősbemutatója (a pontosság kedvéért, a fordítás alapjául szolgáló kiadás: DAniel Meier: Wege zur erfolgreichen Teamentwicklung, 2004 SolutionSurfers). 

A workshop egyszerű kis címe ez volt: “3 az 1-ben (legalább!!): Motivált munkatársak, jobb kapcsolatok, hatékony változás”… szóval szervezeti témák… 

Peter és Kati együtt utolérhetetlenek az improvizációs workshop-vezetésben. Érdemes lenne kipróbálni, meg kellene egyszer kérni őket, hogy egyszer az életben tanuljanak be egy egész napot teljesen kívülről és úgy is mondják el, hogy ott helyben egyetlen szót se találjanak ki, mindent szóról szóra a forgatókönyv szerint mondjanak, csináljanak (aki ismeri őket, tudja, hogy ez persze hülyeség, nem azért, mintha nem lennének képesek rá, hanem azért mert nem lennének hajlandóak… már alkatilag, ab ovo sem…). De… tegyük fel… (ez egyébként kedvenc epitheton ornans-uk, jó, nem, ez csak annyit jelent, hogy “díszítő jelző”, talán inkább kedvenc…feltevésük…:-))). Egészen biztos vagyok benne, hogy még akkor is azt hinné mindenki, hogy mindent ott találnak ki… hogy csinálják… na igen… ez a megoldásközpontúság… surf-ölni a pillanat  hullámain… 

Írtam az elején, hogy még nem vagyok kész a (már 3 nappal ezelőtti) tréning napról szóló bejegyzéssel és a két beszámoló (ha most hirtelen nem alszom el, ami normál lenne, lévén már 2:11 hajnalban…) valószínüleg a web 2.0 tengerén keresztezni fogja egymást időben (nem a jó sorrendben…). 

Megjegyzés: ez a web 2.0, ezt én tudtam, hogy ezt én ide írom, de valamelyik nap a héten, ja igen, hétfőn, a MOM-ban emlékeztetődtem, hogy a “publikáció” az igazából az “igazi” sajtót jelenti, ez az izé, ez a web 2.0 pedig… hát igen… ez “csak” a web 2.0… 

Ennek az időutazásnak (jó, csak napok között, de akkor is…) az az alapvető oka, hogy (majd meglátjátok, ha meglátjátok…) a keddi napról sokat lehet írni, ott sok minden elhangzott, ott voltak prezentációk, voltak akvárium-coachingok, és volt egy isteni beszélgetés (istenek beszélgetése…), ami a legjobban megfogott, és ezért lesz hosszabb az a bejegyzés (ezért az még csak félig van kész, azt is késő estig írtam szerda este – most abbahagyom ezeket a viszonylagos idő-megjelöléseket, hogy tegnapelőtt, meg azelőtt, mert elvesztettem a fonalat, nyugi, ha Te is, normál…)… és abban (a hosszabban, ami még nincs kész…) csak egy fontos részletet fogok igazán kifejteni és már úgyis hosszabb lesz… (szerintem ez a bekezdésem a csúcs tavaly február óta, ennél érthetetlenebbet, zűrösebbet még nem sikerült…). Aki itt még velem van… gyerekek… leborulok a nagyságotok előtt… 

Ez a csütörtöki nap viszont (ez amiről most írok, innen már nem fogok időutazni többet, nyugi…) elszaladt, mint egy kósza pillanat… nem mintha nem lett volna fontos… nagyon is fontos volt… de itt nem kint utaztunk és néztük a tájat, hanem belül utaztunk, az első pillanattól kezdve, hogy elkezdtük, mindenki – beszélgetéseken keresztül, kettesben, változó párokkal, kis csoportokban, néha plenárisan – a saját célját, amit erre a napra ott helyben kitalált magának (vagy már napok, hetek, hónapok óta dédelgette és végre tudott vele egy napot foglalkozni…) dédelgette, építgette, körüljárogatta, megtapogatta, forgatta, alakítgatta, néha kicserélte, vagy csak módosítgatta és ezzel szaladt el e a nap… 

Jó, volt benne egy rész, egy betét, az “indiai mese”, ami végighúzódott az egész napon, aminek azért fogok szánni egy egész bejegyzést, mert ez a kedvencem a szeptemberi, oxfordi coaching konferencia óta… az itt most már túl nagy betét lenne… 

Erről a napról azért nehezebb írni, ezért került bele ebbe a bejegyzésbe – most még a megszokottnál is - több önreflexiós kör,  mert azt, hogy én (tegnap, csütörtökön) min dolgoztam, sorry, most nem fogom idehozni, azt meg, hogy a többiek min dolgoztak, részben nem tudom, ha néha pedig meg is tudtam valamit róla egyik-másik esetben, azt meg azért nem hozom ide… 

Tudtad egyébként, hogy a megoldásközpontú brief coaching egyik fontos alapelve, hogy nem kell a coach-nak pontosan tudnia, mi is az, amin az ügyfél dolgozik? Hogy a megoldás megtalálásához a probléma ismerete nem feltétlenül (és a legtöbbször egyszerűen nem) járul hozzá? Hogy a “probléma-nyelv” nem alkalmas a megoldásról való diskurzusra? (Tudod, ez az utóbbi az  egyik híres, a segítő szakmákban közszájon forgóm Einstein idézet egy parafrázisa, annak, amely szerint „A problémákat nem lehet megoldani ugyanazon a tudatossági szinten, amin létrejöttek”?). 

Hogy hogyan kell egy ilyen megoldásközpontú workshop-ot moderálni/facilitálni? Úgy, ahogy ezt Peter és Kati tudják… menj el egyszer egyre… 

Például az első óra or so ennek a 4 kérdésnek a koreográfiájára pergett le: 

1. Tegyük fel…(!!!), hogy a legmerészebb vágyaid (Peter eredeti szövege szerint: “legvadabb”) alapján megtörténik az a változás, melyet a “szervezetedben” (azért zárójelben, mert kb. 50-en voltunk, sokféle státuszban, hogy mindenki értelmezhesse a maga helyzetére) látni szeretnél. (Ennél a pontnál az volt a dolgunk, hogy megfogalmazzuk a vágyott jövőt, a “future perfect”-et….)
2. Te magad mit csinálsz másképpen, vagy ugyanúgy?
3. Mik voltak a jelei annak, hogy valami megmozdult a jó irányban?
4. Te mit tettél bele akkoriban? 

Az egész csapat egy méhkassá vált, és mindenki elkezdett dolgozni magán, de úgy, hogy közben kérdésekkel, értő hallgatással, reagálással segítette a többieket, mondtam már, hol (változó) párokban, hol kis csoportokban. 

Innentől hol szabadon, hol a moderátor/facilitátorok által csak gyengéden irányítgatva, újra el-, elindítva surf-öltük végig a napot, mindig megkeresve a számunkra legelőnyösebb, legnagyobb hullámokat, amelyekkel a leghosszabb trajektóriákat/utakat/siklásokat tudtuk bejárni/elérni… 

Amit innentől feljegyeztem az iPhone-omba (most már óvatos voltam, visszatértem az iPhone Notes-ához, mert kedden 6 oldalt teleírtam és ott felejtettem az asztalon…), azok csak foszlányok: 

A vágyak a képességek előfutárai – idézte Kati Goethe-t, mint a megoldásközpontú megközelítés eg ykorai előfutárát az egyik gyakorlat felvezetése előtt… 

“… és te hogy vagy ezzel a kérdéssel?” Ez az egyik tréning-társtól származó kérdés…  A kör elnevezése – amelyben előjött - az volt, hogy mindenki a kis csoportban próbáljon meg egy olyan áttörésre visszaemlékezni a közelmúltból, amikor egy pillanat alatt megtörtént valami, átszakadt egy gát… ez a konkrét, bekezdés-indító kérdés egy olyan helyzetben kérdeződött meg a coach által, amikor egy coaching alkalomnak a legelején, a kabátokat vették le, éppen csak a “hogy vagy”, “hogy vagy”-nál tartottak, amikor az ügyfél, még szinte le sem ülve, kellős közepén egy mondatnak, amiben az elmúlt hét munka-sikereit sorolta, egyszercsak azt mondta: “De jó lett volna, ha ezért megdícsérnek…”. 

Második ember volt a cégnél, neki már csak egy főnöke volt, nem volt kérdés, kire gondol, de a coach, ugye,  nem megy bele mások viselkedésének elemzésébe, a coaching folyamatban a coach-ról van szó, ezért a coach csak annyit reagált. “… és te hogy vagy ezzel a kérdéssel?”. “Úgy érted, a dícsérettel? Én meg szoktam dícsérni a kollégáimat…”. A coach nem reagált, mentek tovább… következő alkalommal, amikor találkoztak, az ügyfél tért vissza erre a pontra: “Amikor a múltkor arra hívtad fel a figyelmemet, hogy én sem adok elég visszajelzést az én embereimnek… akkor megfogtál…” Nem mindegy, hogy volt? Ő így emlékezett… és a coach-ügyfél kapcsolat ettől a momentumtól kezdve még erősebb lett, a bizalom tovább nőtt, ez például egy érdekes áttörés volt… 

“Mi az az erősséged, amiről híres szeretnél lenni?” – érdekes kör következett ezután a kérdés után is… 

És most valamit (már ez is a harmadik oldal… Cambria 12-es betűnagyság, 1-es sortáv…) a késő délután fénypontjáról, Daniel Meier Team-coaching könyvéről. Daniel Meier nem marad el Peter és Kati mögött a hatásban, amit egyszerűen már a puszta jelenlétének ereje megad. Könnyed, pici öniróniával, laza, magabiztos, tudja miről beszél, túl határozott kérdésre világosan megmondja, hogy nincsenek zsebéből előhúzható csoda-válaszai, nagyon tetszik.., Amit akarsz: autentikus, kongruens magával, hiteles… és ennyi elég is, de ennyi meg kell… 

Kis workshop rész is volt és két rövid történet, Dani újságíró bátyja tollából. Az egyiket tudtam figyelni, a másiknál bezavart, hogy az egyik sarokban fordították is, de az az egyik elég is volt, ő lett a címadó… a fűnyíróról… ami (majdnem) véletlenszerű automatikus mozgásával, szabadon engedve a kertben, ide-oda-“száguldozva” tökéletesre nyírja a füvet… azt a füvet, amit Svájcban, szombat délután minden családi ház kertjében tökéletesre kell nyírni (a szombat délelőtt az autómosásé). A fűnyírás hogyanja apáról fiúra száll, és nem mindegy, hogy milyen irányban, hogyan kezded el, hogyan folytatod, mindenkinek megvan a maga módszere és azt a gyerekek otthon, az apjuktól sajátítják el (tudjátok, a fűnyírás, autómosás, befagyott kerti csap okozta buzgár, ezek: férfi munka…). 

Megjegyzem, eddigi pályafutásom során a teniszpálya játék utáni lehúzására (ami kíváló proxija, megfelelője, helyettesítője a fűnyírásnak) legalább 4 módszert ismertem meg… A szerző csodálattal és irigységgel nézi az automata fűnyíró serénykedését és elmereng azon, hogy milyen jó, hogy nem kell betartania semmilyen sorrendet, szabályt, a lényeg a lényeg, hogy szépen le legyen nyírva a fű, a pázsit… 

A coaching? Talán jobb, ha minél kevesebb, talán semmilyen előfeltevéssel nem élsz, hanem hagyod, hogy az ügyfél járjon a saját útján és te csak a folyamatra, a keretekre figyelj… hogy a végén le legyen nyírva a fű… ne maradjon ki semmi fontos…  

Egy kérdésre Dani is idézte Insoo Kim Berg-et (a megoldásközpontú megközeltés egyik úttörőjét) – merthogy korábban már Peter is -. mondván: “Never ever give up…” – sohe, de soha ne add fel… 

Danit (Daniel Meier-t) három lépcsőben ismertem meg… először a könyvét (ezt a könyvet, amit most lefordítottak, csak angolul), azután egy videón már szerencsém volt látni, hogyan dolgozik… az alig 45 perces videón két ülés lényege van felvéve, nagyon tetszik… a címe: Leichtigkeit (könnyedség) és – a témához remekül illően – Dani szinte lebegve a föld felett, éteri könnyedséggel segíti a felvételen a vezető beosztású ügyfelet saját útjának megtalálásában… 

Azután tavaly Oxfordban, a megoldásközpontú brief coachok SOL2012 konferenciáján volt alkalmam néhány szót váltani.. szerénysége, közvetlensége, hitelessége nagyon szerethető emberré teszi őt… Bíztattam, éppen Peter is ott volt, hogy adjanak ki több videót élő coaching folyamatokról, mondták, hogy szerezzek szponzort, mondtam, azt most momentán nem tudok, de egy vevőtök már van… 

Röviden most is beszélgettünk a szünetben, kérdeztem, hogy ugye – és mutattam – ez a fordítás ennek az angol kiadásnak az alapján készült… mondta: “igen” és hozzátette, “ja igen, neked sok könyved van…”, kicsit gondolkozott és hozzátette, amit ennél a pontnál mindenki hozzátesz: “… és el is olvasod őket?”… ez korábban nehéz kérdésnek számított, mert persze a válasz az, hogy sokat, de sokat meg nem, és ebben van egy jó adag érthetetlenség… 

Néhány éve viszont, amióta elolvastam Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberét, ilyenkor azt szoktam mondani, hogy én úgy vagyok, mint Musil könyvtárosa, aki ugyanerre a kérdésre azt válaszolja valahol, hogy dehogy, a könyvtárosok nem olvasnak, az csak megzavarná őket, ha elkezdenék olvasni a könyveket… nekik nem ez a dolguk, az ő dolguk az, hogy tudják, hová sorolják be és hogy (nagyjából) mi van bennük… “Áh, szóval te vagy a könyvtáros…” – mondta Dani és vége lett a szünetnek… 

Ez az utolsó bekezdés ahhoz kellett, hogy értsétek, miért írta be Dani a könybe azt, amit beírt - miután sorba álltam, itt is voltunk vagy 50-en, de csak részben ugyanazok, mint napközben -  a következőket: 

Az angol nyelvű könyvbe Dani ezt írta be (előtte egy papíron kigyakorolta a “Miklos”-t, mert először csehül, k nélkül akarta írni): 

“to Miklos 

I love the playful + SF heart you have!” 

A magyar fordításba (az ebédnél beszéltük át: megvettem a szakkifejezések miatt, túl sokat olvasok angolul, használni meg alapvetően a magyart kell…): 

“To Miklos 

never read this book!” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com - 2013-1-25 3:51

N’importe quoi…Nem gondoltam, hogy ezzel itt valaha előjövök… nem szoktam titkolni, de nem is dicsekszem vele… meghitt körökben, ha valahogy helye van, elmondom néha, dehogy így bele a világba… szóval annak idején, jó régen, majdnem nem sikerült az autóvezetési  forgalmi vizsgám… negyedszerre sikerült csak végülis megszereznem a jogosítványt, azt hiszem ötödik előtt már valami különleges  képesség-teszt jött volna, ezt épp sikerült megelőznöm.... átengedtek… 

Már nem tudom, mi  minden volt az ok 3-szor, hogy megbuktam, egyre emlékszem, eső volt és én nem lassítottam eléggé és mintha kicsit lefröcsköltem volna valakit a járdán… 

A lényeg, hogy minden alkalommal plusz órákat kellett venni és mindig ugyanahhoz a helyes, szimpatikus fiatalemberhez kerültem, aki végig oktatott,,, nem is értettem, mi lehet a baj… mindig minden olyan simán ment… remekül éreztem magam a gyakorlati vezetéseken… jól elbeszélgettünk mindenféléről, mondtam már, helyes, szimpatikus fiatalember volt, mindenről lehetett vele beszélgetni… 

Jó, talán az, mondogattam magamnak, hogy már 31 éves vagyok, és ilyenkor már nem olyan könnyen sajátít el az ember ilyen dolgokat (igaz is, a fiam jóval később, 16 évesen zutty, átment a vizsgán és megkapta a jogsit elsőre…). 

Még ma is emlékszem két témára, amiről beszélgettünk az oktatóval, illetve ő mesélt… az egyik az volt, hogy éjszaka szokták a haverjaival próbálgatni a Margit-híd közepén lévő kanyart, hogy mekkora sebességgel tudják még éppen bevenni (már nem emlékszem, 160, vagy 200-zal)… a másik, hogy látott valamilyen oktató filmet, hogy az embernek legalább 700 000 km-t kell levezetnie, hogy már semmilyen meglepetés ne érhesse a forgalomban (hogy miért pont annyit…)… persze, ha ezt vesszük, még mindig nincs esélyem se… 

Hogy jön ide a coaching? Mindjárt… szóval, hogy hogyan derült ki, már nem emlékszem, de kiderült, hogy a fiatalember, talán, hogy segítsen nekem, talán, hogy ő se kerüljön nehéz, kellemetlen helyzetbe a pirosnál, az indulásnál, mindig (?), vagy sokszor, gyakorlás közben rásegített a kuplungra, amikor nem jól nyomtam ki (nem emlékszem már, hogy ez technikailag hogyan volt megoldva, de ehhez most nem is lényeges) és ezzel megakadályozta, hogy teljesen én legyek a gyakorláskor a felelős a vezetésért… a vizsgán pedig senki nem segített, ott mindig egyedül maradtam…

Így van ez a coachingban is, ha nem hagyod, hogy az ügyfeled felelős legyen a gondolataiért, tetteiért, ötleteiért, döntéseiért a coaching folyamatban, az életben nem fogja találni a helyét a nehéz helyzetekben, hamis önbizalomba ringatod… annál inkább, minél észrevétlenebb a segítő beavatkozásod… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com