Vezetői coaching

Néha az ember újra írja a szakmai életrajzát. Kellhet az ide is, meg oda is. Van amikor ez kell, van, amikor csak kiváncsiak vagyunk, változott-e valami, valamilyen szempont, ami egy új színt tud adni egy ilyen életrajznak. 

Meg persze van, amikor többet is kell írni, mert erre a célra ezt célszerű kiemelni, arra a célra meg amazt. Meg az is van, hogy ha kevés dolog történt Veled még, akkor részleteket is tegyél bele, ha meg túl sok, az legyen a gondod, hogy mit hagyj ki, hogy azért a fontosak benne maradjanak. 

Mindezt úgy, hogy 2 oldalnál ne legyen hosszabb… ja igen, és legyen benne fénykép, egyfajta hitvallás, vagy krédó, vagy motivációs levél-szerű izé-kezdemény. Persze, OK, mondod, hogy van ilyen műfaj is, hogy “Motivációs levél”, nem tudom, mi a legújabb trend, de gondolj bele, te szívesen kezelnél 10, 100, 1000 jelentkező esetében 2 dokumentumot? 

Egy fenét… kinyitsz egyet, belenézel, tetszik, nem tetszik, mész a következőhöz (tudod, aki ezt csinálja, az is ember: “Még meg kell csinálnom azt a kimutatást a főnöknek, a fene egye meg, mára kérte… meg venni kell tejet, megint én megyek haza előbb és tegnap este megittuk az utolsó cseppig… a fodrászhoz is el kellene mennem, holnapután “jelenés”… Te jó isten, a kocsi már jelzi, hogy 9 nap a szervizig, be kell jelenteni!...  nem válaszoltam még arra a két e-mailre se… miért volt olyan utálatos Piri a tegnap délutáni meetingen?! Direkt égetett a főnök előtt, na megállj… és a gyerek, már megint beírtak neki, jó, persze, hülye a tanár, meg ez a mai iskola… de mégis, mi lesz ebből a gyerekből?!”) 

Szóval fénykép… na ez se egyszerű. Már férfiként se (most akkor legyen ilyen nyekkendő-zakós, vagy olyan, amilyen Neked is tetszik, jó, ha szép, vagy mint Apolló, az más, dehát ugye,  nem mindenki…:-))), hát még gondolom, nőként… van aki tapasztaltabbbnak akar látszani, van aki fiatalabbnak… és mondják, hogy van ahol meg se nézik az anyagodat, ha nincs fénykép… no, légy okos… 

Meg hogy max 2 oldal?! Életrajz, krédó, és… jai gen, referenciák… 

Na és a referenciák, ez is új… ha tudsz, bármit csinálsz, kérj olyanoktól, akikkel korábban jól tudtál dolgozni, referenciát… nem annyira nehéz, mint gondolod… és nem kell feltétlenül nevet, céget is hozzátenni, úgy könnyebb… bár itt fennáll a veszélye annak, hogy fabrikálsz egy-két ilyet… 

Na most itt jön, hogy a többit elhiszik- e Neked… van-e olyan public image-erőd, hogy rólad tudják, hogy ilyet nem csinálsz, mert minek, és mindig emlékezni kell, hogy tegnap mit hazudtál… bár azt is észrevettem, hogy akik szakmányban hazudnak, egy frászt figyelnek arra, hogy mit hazudtak tegnap. Sokszor arra se, hogy mit hazudtak ma délelőtt… úgyis elfelejtik a többiek, van elég bajuk, meg ők is össze-vissza… úgyhogy tudnak egymásra számítani, azután már tényleg nem tudod, mi van… Szóval, ha úgy általában kongruens vagy, körüljárható, autentikus, akkor ezt is elhiszik Neked… azt, hogy nem azért nem írtad ki a referenciához, hogy ki, mert nincs is ki, hanem azért, mert valamiért a referenciát szívesen adta az illető, de szintén (más) valamiért nem akarja, hogy a neve nyilvánosan szerepeljen… ennyi… ha meg mást se hisznek el Neked, ezt se fogják (“biztos csak kitalálta, nehogy má’…”) 

Public image… sokszor van szó róla, de tényleg, tudsz róla, hogy Neked ilyen van? Hogy ha fent vagy a Facebookon, akkor akármit csinálsz, már van public image-ed. Például ha nem vagy fent, az is egy public image-elem. Valamiért lenézed, nem tartod fontosnak, ez is olyan, hogy “nekem nincs tv-m” tíz éve, vagy “nem olvasok híreket 10 hónapja” (bocs a konkrét illetőtől, itt ez nem negatív példa, ezen már én is gondolkozom…). Ez mind-mind része a public image-ednek. Amikor már majdnem “mindenki” fent van a Facebookon, amikor majdnem “mindenki” nézi a tv-t, amikor majdnem “mindenki” olvassa a híreket, ezek negligálása bizony vastagon része a public image-ednek. 

Azután aki fent van a Facebook-on, de nem csinál rajta semmit… ez – szerintem egy kicsit  - rosszabb, mintha nem lenne fent… mert ez a félig megfelelés, ez az “ott kell lennem”, de k. kényszeredetten csinálom… úgy vagyok fent, hogy nem vagyok fent… ha még sok dolgot csinálsz így, el kellene gondolkoznod, hogy hová szökik el az energiád… bizony… Aki nincs fent, az legalább karakán legény, ő megmutatja…. Mit is? 

Ha meg fent vagy, és mindenfélét posztolzs, na az meg a sima, az a public image-edet építi (vagy rombolja) par excellence…. 

Szóval a csapda mindenkit megfog, kit így, kit úgy…:-))) 

Vissza az életrajzhoz… szóval referenciák… ja igen, még a  korábbi job-leírásokhoz… Azt mondják az okosok (akik a neten mondják a tuttit az életrajzírásról, van köztük egy-két tényleg okos fazon), hogy nem egyszerűen, statikusan azt kell leírni, hogy itt és itt, ekkor és ekkor és ez és ez, hanem hogy mit értél el, milyen projektjeid voltak sikeresek, milyen tevékenységekben – amelyek valamilyen eredmény-kontextusban megfogalmazhatóak – mi az, amivel növelted az adott céged teljesítményét, értékét, ha hard-fact-ekben (számokban, sales-ben, profitban) megfogalmazható, még ütősebb, hogy mindig hoztad a tervet, vagy felülteljesítetted, ilyenek… 

A referenciák célszerűen ahhoz a tevékenységhez kapcsolódjanak, amire keresel, vagy ahová ajánlod magad. De ezt lehet tágabban is értelmezni értelemszerűen. Ha én például a mostani támogató tevékenységem alátámasztásául teszek be referenciákat az életrajzomba, beteszek néhányat azok közül is, amelyeket olyanok adtak, akikkel mint gazdasági vezető és nem mint coach dolgoztam. Azért, mert ezekben a referenciákban utalnak arra, hogy vezetői tevékenységemnek voltak olyan vezetői elemei, amelyek hasznosak a coaching munkához is (persze, azért teszek be kifejezetten coaching munkával kapcsolatos referenciákat is, de az előbbieket se hagyom teljesen ki…) 

És akkor a krédó, a hitvallás, vagy mi… mutatok egyet magyarul és angolul, a sajátomat… nyilván arra kell megfogalmaznod, ahová, amihez írod. Én voltam mérnök, főiskolai tanár, gazdasági igazgató, internet hír-portálért felelős igazgató, most coachként (plusz egyéb kapcsolódó támogató tevékenységek) dolgozom, nyilván ez utóbbira van “kihegyezve”. 

Például ezt a mellékelt passzust 10-es betűnagysággal és az egész CV-n keresztül minimális üres elválasztó sorokkal sikerült egy 2 oldalas anyagba úgy beletennem, hogy az életrajzhoz még 6 refernciát is sikerült csatolnom. Azt kell mondjam, elégedett voltam magamamal…:-))) (ezt is próbáld ki, hogy “elégedett vagyok magammal!” – tök jó, hidd el… pozitív ön-pletyka…:-))) 

Tehát a minta krédó/hitvallás (magyarul és angolul): 

“Támogatói hitvallásom: Már vezetőként is mindig csapatban gondolkoztam, a legjobbakkal vettem körül magam. Hiszek a felhatalmazásban, az együttes munka szinergiájában és abban, hogy partneri viszonyban lehet az embernek/vezetőnek a legtöbbet kihozni magából és a társaiból. Emellett mindig pontosan kell azt is tudni, érezni, mikor jön az egyéni felelősségvállalás és a döntés pillanata. Az a jó vezető, aki ezt a kettőt optimálisan kezeli, a csapatmunka szinergiáját és az egyéni felelősségvállalást.

Nagyon természetesen adódott számomra a coachingban is a partneri viszony, ahol a coach a keretekért, a folyamatért és a (cél-)fókusz-tartásáért felel, mialatt a coachee dolgozik a tartalommal, felhasználva az esetleg rejtve benne szunnyadó erőforrásait és azokat az előjeleket, amelyek már a megoldás felé mutatnak. A megoldásközpontú szemléletből azt tanultam meg, ha megtaláljuk a probléma okát, ezzel nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, viszont ha megtaláltuk a megoldást és visszanézünk, sokszor már nem is látjuk a problémát… “

“My credo as a supporter: Already as a manager/leader I was always thinking in teamwork, I surrounded myself by the best people I could get. I believe in the synergy of the good teamwork and that you could achieve the most (both personally and in a the team-setup) in a partner-type of relationship. Of course, it’s important to know and to feel the moment of the personal responsibility and that of the decision-making. The good leader handles both in an optimal way, the synergy of the teamwork and the personal responsibility.

Therefore was the partner-relationship of the coaching so natural to me. In the coaching the coach is responsible for the framework, the process and the focus on the goal while the coachee is working on the content, using his/her - little bit perhaps - hidden resources and the signs showing already in the direction of the awaited states for behaviour and situation. I’ve learned from the solution-focused approach: if we are finding the cause of the problem, we are not closer to the solution while if we are finding the solution and looking back, many times we cannot find any trace of the problem…” 

Szilágyi Miklós – miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Az életkedvünk befolyásolja az életminőségünket, még a hosszát is…  Ennél azért a Symában konkrétabb dolgokról volt szó… Azt gondolom, amit ő… a betegségeink pszicho-szomatikusak…:

-       valamekkora %-ban a betegség objektív okokra (genetikus, életmód, ez utóbbiban persze benne vagyunk, de nem a jelenlegi – illetve a közvetlenül megelőző - pszichénk által meghatározottan…) vezethető vissza,

-       valamekkora %-ban pedig a jelenlegi (illetve a közvetlenül a betegséghez vezető) pszichés állapotunkra, felfogásunkra, attitűdünkre, életvágyunkra. 

Senki nem tudja egy konkrét esetben megmondani, mekkora % az “objektív” (a szomatikus, orvosi) és mekkora % a “szubjektív” (a pszichés). Miért fontos ez? Mert a két szakma (az orvosi és a pszichológiai, terápiás, stb. támogató/segítő) igyekszik – érthető módon “kisajátítani”, és megközelítően 100%-ban megmagyarázni és gyógyítani a tüneteket, a helyzetet a saját módszereivel. 

Feldmár Susan Sonntag könyvét idézte a pszichikus tényező iránt szkeptikusokat fémjelzendő. “A betegség mint metafóra” című könyvében (magyarul is megjelent) beszél arról, hogy amikor mellrákja lett, ő az orvosokban akart és tudott megbízni, és francba a pszichiáterekkel, akik – nem elég, hogy van ez a baja – rögtön azzal kezdik: “Hogyan okoztad ezt magadnak?” 

Hogy mi, hogy még ezt is “rányomják”?! És a tuberkolózist hozta fel példának. A mikroszkóp hatékonyságának megnövelése előtt, amikor még nem tudták kimutatni, hogy  jól meghatározható biológiai oka van (és ma már, ha idejében felfedezik, gyorsan és eredményesen gyógyítható), mindenféle pszichikus okokkal magyarázták a kialakulását. 

A rákkal ellentétben a tuberkolózisnak volt egy bizonyos pozitív aurája, amely sezrint ez ilyen kifinomult, érzékeny művészlelkek  betegsége, és bizonyos körökben szinte kívánatos volt egy bizonyos korszakban, hogy egy magára valamit adó művészemberrel kapcsolatban legalábbis a halvány  árnyéka felmerüljön a  tuberkolózis veszélyének. 

És mi lett ezekkel a nagyokos pszichikai magyarázatokkal, miután megtalálták a betegség effektív, nagyonis objektív okát? Huss, eltűntek a süllyesztőben (Feldmár: “…lehúzták őket a WC-n…”). Na tessék, mondja Susan Sonntag (aki egyébként a huszadik század egyik legjelentősebb nemzetközi hírű, amerikai irodalmára, író volt - http://hu.wikipedia.org/wiki/Susan_Sontag), ez lesz majd egyszer a rák pszichikai magyarázataival is… 

Nem biztos, mondom én is Feldmárral… ott van az a pszichikai % majdnem minden esetben… és valószínüleg, ha találnánk tényleg tökéletesen egyforma két pácienst egy tökéletesen megegyező betegség szindrómáival (nem fogunk…), jelentősen különbözne a gyógyulás esélye, a betegség lefolyása aszerint, hogy a beteg pszicikailag hogyan áll hozzá az életéhez, akar-e élni, van-e miért, van-e még dolga az életben (Sonntagnak például még sok dolga lehetett,  1978-ban írta a könyvét, 2004-ben, 26 évvel később halt meg 71 éves korában). 

Erre is mondott több példát Fedmár, nekem Gregory Bateson esete volt a legmegyőzőbb (http://hu.wikipedia.org/wiki/Gregory_Bateson). Szintén rákot diagnosztizáltak nála, amikor egy fontos könyvének az írásával volt elfoglalva. Írt a lányának – aki hasonló dolgokkal is foglalkozott, mint ő, ő nagyon sok dologgal foglalkozott… -, hogy segítsen neki a könyvvel, mert ez nagyon fontos neki, hogy befejezhesse… néhány hét múlva egy vizsgálatnál nyomát nem találták a ráknak… azután kész lett a könyv (talán 1,5 év múlva, ha jól emlékszem Feldmár szavaira), és elküldte a kiadónak… néhány hétre rá “visszajött” a rák és el is vitte… 

Szóval van is szerepe a pszichének (sok is…), meg lehet korlátozott is lehet a szerepe, ha például – ismét Feldmár fogalmazása – valamelyik genetikai, előre programozott  “bombánk” felrobban bennünk…. Ha véletlenül ebbe az esetbe “trafál bele” a segítő, talán kevésbé hasznos (gondoljunk Sonntagra), ha azt kérdezi pacekba, hogy: “És akkor most mit gondolsz,  mivel okozod ezt magadnak?” Mert ezzel még inkább – ráadásul potenciálisan “ártatlanul” – kétségbeejtjük az illetőt (szép kis támogatás…). 

Feldmár erre azt a példát mondta, hogy mintha az áldozatot faggatnánk, hogy mivel okozta az áldozattá válását. Tudom, hallom az ellenérvet: egy csekély kriminológia ismeret is elég hozzá, hogy erre lecsapjon valaki, “Na látod, a viktimológia pont ezzel foglalkozik! Milyen remek metafóra is ez!”… No, erről ugyanazt gondolom, mint a pszicho-szomatikus betegségekről, hogy igen, bizonyos esetekben, bizonyos áldozatok tehetnek arról valamilyen százalékban, hogy áldozatokká válnak… ja, és bizonyos esetekben meg egyáltalán nem, úgyhogy ott is egy sikamlós terület ez… és főleg: inkább arra analógia (ha már…), amit Feldmár (meg én) mondunk…:-))) 

Mivel pedig sosem lehetünk egészen biztosak (bár vannak olyan tünetek, amelyek túlnyomórészt pszichés okokra utalhatnak), hogy mi a helyzet, legcélszerűbb ezt a nagyon interrogatórikus kérdést (“…mivel okozod ezt magadnak?”) – szerintem, szigorúan IMHO  (in my humble opinion = szerény véleményem szerint), a tévedés kockázatának fenntartásával – egyáltalán nem feltenni. Viszont, az hasznos lehet, ha puhatolózunk ebben az irányban, dans le genre pl.: “Mi a fantáziád, lehet, hogy ebben valamilyen szereped Neked is  van?” 

Konklúzió? Szerintem van… Mindenkinek: számít, hogy mit gondolsz, hogy van-e életkedved, célod, törekvésed az életben. Számít az egészséged, a hosszú egészséges életed szempontjából és lehet, hogy még a halállal is köthetsz alkut, mint Bateson tette… A támogatóknak: ez fontos  aspektus, szimptóma és lehetőség, de: óvatosan… minimum ne ártsunk… (Hippokratész…) 

Szilágyi Miklós – miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Ilyenkor év vége felé megsűrűsödnek a programok, jönnek a “Save the date” mailek… hogyan döntsünk? Elmesélek valamit a tegnap  esti programról. A Professzionális Coaching Egyesületnek volt programja a jól megszokott helyen, a MOM kultúrházban. Tudjátok, ők voltak nemrég az NM Budai Coaching Támogató Csoport, jó fejek, Szabados Andi, Eperjesi Amina, Van der Meer Gabriella és a többiek (azért csak őket említem, mert őket mindenféle helyekről személyesen is ismerem, de éljenek a többiek is…). 

Jól szervezett esték szoktak lenni, aszponzorok által finanszírozott elmaradhatatlan ásványvízzel és az ajándékokkal, amit a végén húznak ki a bedobott névjegyekből. Két részből áll, egy plenáris előadásból és három részre szakadva 3 tevékenység között lehet választani, van ingyen coaching, esetleg valamilyen program, stb. bemutatása és egy csoport, most egy MasterMind csoport-izé volt, Andi moderálta (jól) és egyvalakinek elemeztük egy kicsit egy adott dilemmáját (írásos aláírással hitelesítettük, hogy nem visszük ki onnan)… 

Azt mondták, én mindig nyerek valamit a sorsoláson, kettőről tudok. Hogy először mit nyertem,  arra már nem emlékszem, most tagnap valami oktatást a Coaching Teamtől, tudjátok, a Bite Barbaráék – hopp, ez most elkezdett egy csipetnyit belterjes lenni, innen most visszajövünk…:-))) 

Merthogy van egy fontos pont, amit el akarok mesélni nektek erről az estéről (lehet, hogy mást is, de ezt mindenképpen). A delegálásról és a felhatalmazásról, az “empowerment”-ről. 

Szóval hol is tartottam? Ja, hogy hogyan dönt az ember, hogy hová megy el… tehát – az előbbiek alapján – az tiszta, hogy ezek az esték jók szoktak lenni, dehát azért az is számít, hogy mi a téma… Nos a tegnap esti téma a “Hogyan lettem coaching szemléletű vezető?” volt – Mészáros János “előadásában”, aki az ELMÜ kontrolling igazgatója. 

Na ez már – elsőre – kétesélyes volt. A legnagyobb élményeim közé tartozik, amikor coaching szemléletű vezetők leülnek kerekasztal-beszélgetni. A 2012-es oxfordi SOL World konferencián azt az egy órát biztos nem fogom például elfelejteni, ahol két angol és egy Indiában dolgozó német válallatvezető osztotta meg velünk az – ott szűkebben véve megoldásközpontú coaching – élményeit és eredményeit (valahol egy bejegyzésben írtam is róla). Viszont, amikor előadást tartanak, az – sorry – unalmas szokott lenni. Nem tudom, mennyire píszí, de elsőre a kontrolling se a legszexibb job-ok egyike (én is pénzügyes voltam sokáig, tudom, miről beszélek…) és hát az ELMÜ… 

Elmentem… Nos, Mészáros János tizen (talán 14) éve dolgozik különböző posztokon az ELMÜ-nél és bemutatta, hogy milyen izgalmas is tud lenni az élet (a) az ELMÜ-ben és (b) egy controlling igazgatóságon. Karrier controller. Mindig kontroller szeretett volna lenni (ezt nem mondta, és biztos ez így túlzás is), és controller volt (ezt a “karrier …” izét valamikor régen a karrier-diplomatával hallottam, azóta megjegyeztem s kreatívan használom). Mészáros János néhány  vulnerability-t is mutatni tudó pillanatában megjegyezte, hogy ő (a) tulajdonképpen inkább meditáló, kicsit befelé forduló alkat, nem a nagy extrovertáltak közül való, (b) néha gondolkozott rajta, hogy ezt kell-e, itt kell-e, de nem ez volt a jellemző. Ettől lett körbejárható, ettől lett még erősebb, amit elmondott. 

Mert nagyon erős volt… igazából nem az,  amit elmondott, nem az, ahogy elmondta, hanem az amit el tudott mondani, mert csinálja… Hát igen, a második rezsicsökkentés után az energiaszolgáltatóknál már nagy rendnek kell lennie…  controlling rendnek (nem lehet sok multi nálunk, aki ennél hatékonyabb költség-kontrollt  exercál)… tudni kell, hogy egy controlling jelentés mennyibe kerül és amikor néhány évvel ezelőtt szembesítették azzal, mint új (akkor még csak osztály-) vezetőt, hogy nem hatékony a controlling, magyarul drága és tessék a költségeiből 3 év alatt 25%-ot lefaragn, először nem értette, szóval akkor most eddig nem jól? Vagy akkor ezt hogyan kell érteni? Azután ő, ők elérték a kitűzött célt 1 év alatt. De nem a minőség kárára (ja, és emelett a túlórát is csökkentették (jól emlékszem, 50%-kal?!)…  Az ilyen ember aranyat ér a cégnek… Mit csinált, hogyan csinálta? 

Nyilván nehéz visszapergetni, ő többek között a coachingra vezeti vissza. Előtte egyedül volt, és lehetetlennek látta, a coaching megértette vele, hogy bizalom nélkül nem megy… bíznia kell az emberekben, delegálnia kell… 

Delegálnia kell, de nem csak a feladatokat, hanem a döntések és az irányítás egy részét is… lassan mondom, hogy én is megjegyezzem, Te is megértsd, felfogd: “delegálni kell, de nem (csak a) feladatokat, hanem a döntéseket és az irányítást”. Fékezett habzással próbálok ezért itt most lelkesedni, mert ez zseniális, ez a mondat, ebben benne van az út a delegálástól a felhatalmazás/empowerment felé, ez a missing link, a hiányzó láncszem (hogy mit olvasok össze, mit nem, bele se gondolj, de ilyen szépen még nem láttam sehol megfogalmazni…). 

Mert ugye, ha feladatot delegálsz, a munka visszajön a kiskapun. Te vagy a gate-keeper, a kapuőr, minden csak Rajtad keresztül mehet ki a nagyvilágba. Ami azt jelenti, hogy, bizony, Mészáros Jánosnak minden egyes riportot végig kellett nyálaznia, megtaláőlni a hibákat, és visszaküldeni, vagy ahogy ilyenkor ez lenni szokott, arra már nem volt idő, gyorsan befejezte… És a többiek? Tudták, hogy van egy árgus szem, ami úgyis átnézi, a saját felelősség, saját rátartiság, hogy “nem adok ki hibás anyagot a kezemből”, alábbhagy, hiszen “…úgyis megnézi a főnök”. Na most így egyet nem lehet nyerni. Időt… hiába küldöm ki a “majmokat” (feladatokat) az ajtón, kicsit később beszöknek az ablakon. 

Mi a trükk, mire talált rá? Hogy meg kell ismerni az embereket, segíteni kell őket fejlődni és szép lassan terhelni kell őket… És persze, ennek is van a finomszerkezete, hogy az elején a döntési és irányítási jogköröknek csak kis részéről van szó, azt figyelni kell, hogy csinálja, jobban terhelni… ja igen és ezt is mondta még az elején – hát, göröngyös az út,  bele kell tenni az energiát, nincs mese… -, hogy hagyni kell hibázni is a delegáltat… hozzátette, hogy a controlling jelentésekkel nem lőnek nyulat, talán itt nagyobb tere van a trial & error tapogatózásnak… 

Nehezebb út, folyamatosan figyelni kell… Egyszerűbb a feladatot delegálni mindig, pikk-pakk, mint hosszú távon építkezni… Megéri? Gondolj bele… Ha hosszú távon látsz fantáziát a helyedben, biztos, ha csak túl akarod élni a következő fél évet, talán (biztos…), hogy nem… 

Egy biztos: delegálni feladatot és felhatalmazni a kollégáidat (döntési és irányítási jogköreidből átengedni nekik), ez két teljesen különböző működés mód. Az elején csak látszólag kontrollálod a helyzetet, de nem kontrollálod az idődet, az emberek nem fejlődnek, szintekkel képességeik alatt teljesítenek, nem teszik hozzá a pluszt, ami nekik is élvezetesebbé tehetné a munkájukat. 

A második út, a felhatalmazás útja az elején sokkal nagyobb befektetést igényel, és egyáltalán egy másfajta folyamatos működést, amikor odafigyelsz az embereidre a mindennapokban is, nemcsak mailjeidet olvashatják, hanem megbeszélhetnek Veled fontos dolgokat. Van egy nehézsége az utóbbi módszernek, működési módnak, amiről kevésbé beszélünk, még inkább érezzük. 

A félelelem. A félelem attól, hogy nem vagyunk elég jók. A félelem a közvetlen, azonnali, minden pillanati kontroll elveszítésétől (ha felhatalmazol, az azt jelenti, hogy egy csomó dolog a (közvetlen) tudtod nélkül történik. 

Egy controlling igazgatóság esetében egy csomó riport már a láttamozásod nélkül megy ki és csak a legfontosabbakat nézed át – hiszen ez a felhatalmazás lényege, hogy bízol az embereidben és delegáltál döntési és irányítási jogköröket is. Azám, csak akkor nem derülhet ki, hogy Rád nincs is olyan sürgős szükség? Még rosszabb: kiderülhet, hogy a felhatalmazott kollégáid közül egyik-másik – miután egyre szabadabban, a Te bevonásod nélkül kommunikálhat a külvilággal, hiszen ez a felhatalmazás lényege – esetleg alkalmasabb is lehetne az adott funkció irányítására? 

Erről nagyon nehéz lenne statisztikát készíteni, de 20 év felsővezetési tapasztalattal és  számos szervezet belső politikai térképét alaposan megismerve állítom, hogy ez utóbbi a legfontosabb érv, amiért a vezetők nem engedik közelebb  a kollégáikat a ”gombok szobájához” (azt hiszem, Gramsci fogalom-használata). Inkább meghalnak a munkában, éjszakáznak, tönkremegy a családi és egyáltalán az életük, de “ők a főnökök”… (és a jó öreg infromációvisszatartás/-manipulálás… - húúú… hány embert láttam röpülni, mint a darvakat, aki mind azt hitte magáról – és bizonyos körökben elég hatékonyan terjesztette is -, hogy nélkülözhetetlen…) 

Na most hogyan volt ezzel  Mészáros János az ELMÜ-nél? Nem egy ijedős ember. Alapos, megfontolt (mondtam már: karrier-kontroller…), ahogy szoktam mondani, “rakkolós”, de tegnap este nem ez volt a lényeg, hanem a “coaching szemléletű” (nyugodtan helyettesíthető, vagy kiegyészíthető azzal, hogy: “hatékony”…)… Megcsinálta… szép csendesen, rakkolósan, majdnem mindig kicsit ellenszélben (az a szerencséje, hogy az ellenszél nem “felülről” fújt (ezt hangsúlyozta), ott értették… - ez is kell hozzá...). 

Szóval, mégegyszer (a fontos dolgokat a végén meg kell ismételni…:-))): hogyan érte el a sikereit, mi volt a fordulópont? 

Ez volt az egyik, hogy megtanulta a csapatát, megtanult kérdezni, kapcsolódni, megérteni őket, az igényeiket, a gondolkodásukat (ja, nem mondtam? ez kell a delegáláshoz, meg a felhatalmazáshoz… meg ne próbáld olyanokkal, akiket nem ismersz, nem bízol bennük és tök mást gondolnak az egészről, mint Te… oda a command & control-t ajánlom… amíg elviselnek Téged…). 

A másik az, hogy az így felszabadult időben az időközben jól beazonosított belső “vevőikkel” tudott foglalkozni, hogy ténylegesen mi kell nekik (ne gyártsunk már felesleges riportot 30 oldalban havonta, ha az illető vezetőnek annyi ideje nincs, pont olyat készítsünk csak, ami őt valóban érdekli, és amit el fog olvasni, fel fog használni).  Büszkén jelentette ki, hogy ha kellene, minden egyes riportot megalapozott kalkulációval alátámasztva tudna kiszámláztatni. 

Komolyan, ha nem csináltam volna annyi mindent életemben és nem érdekelne annyi minden, kevésbé habzsoltam volna az életet abban az értelemben, ahogy én szeretem gondolni, ha lett volna türelmem egy dolognál kikötni és ez a pénzügy lett volna (ami két évtizedig volt is), akkor az ideálképem Mészáros János lett volna, az ELMÜ coaching szemléletű kontrolling igazgatója… 

Szilágyi Miklós – Business Coach Kft stratégiai partnere

miklos.szilagyi@businesscoach.hu