Két érdekes beszélgetést folytattam a minap (az elmúlt másfél hétben) egy magyar szakmabeli jó ismerőssel, és egy angol - ritkán mondok ilyet és akkor is inkább posztumusz (ld. Socratest vagy Carl Rogerst) – kvázi példaképemmel. A magyar maradjon anonymus, mert (egy kicsit) vitatkozom vele, és ő ebben a bejegyzésben nem tud érvelni, de az angolt szívesen, ő Chris Iveson, megoldásközpontú brief coach és terapeuta, aki – és legyen ez a „reklám helye” - ma éppen a coachok között arról lehet nevezetes, hogy most jelent meg egy a londoni székhelyű BRIEF szakmai közösségben lévő társaival (Evan George-dzsal és Harvey Ratnerrel és a cím-"kép" az ő logójuk...) együtt írt könyvének a magyar fordítása („BRIEF coaching – megoldásközpontú megközelítés”).
Az egyik beszélgetés idevágó részlete arról szólt, hogy a nagyon jó ismerős sorolta azokat a könyveket, amelyeket fontosnak tart a coaching fejlődésében és ő Whitmore mellett tette le a garast, hogy az jobban megfelel a mi karakterünknek, nekünk igenis fontos beszélni a problémáról, és azt hasznos hagyni. Na most, sokan teszik és tették le Sir John Whitmore megközelítése mellett („Coaching a csúcsteljesítményért” a címe magyarul a leghíresebb munkájának), ezzel semmi baj nincs, én az érvet találtam érdekesnek és ennek kapcsán visszacsengett egy rövid beszélgetésünk Chris-szel másfél héttel ezelőttről, aki a könyvbemutató alkalmából Budapesten járt és tartott egy workshopot is.
Azt kérdeztem meg tőle az egyik szünetben, hogy vajon a kultúrális közeg nem meghatározó-e abban, hogy milyen megközelítés lehet hasznos (nem tettem hozzá, de azért mondjuk az (n+1) x 100 éves angol demokrácia - ismeritek a viccet, hogyan lehet olyan pázsitot csinálni, mint amilyen Nagy-Britanniában mindennapos: „500 évig kell öntözni...” – azért egy egészen más közeg, mint amiben mi élünk). Kicsit gondolkozott és arra fűzte fel a válaszát, amit már előző nap is elmondott egy konferencia fél órás workshopján.
A megoldásközpontú megközelítésnek nincs egy olyan koncepciója, előfeltevés-rendszere, amibe be lehetne sorolni a hozott problémát, vagy fejlesztési célt, hanem teljesen az ügyfél vonatkoztatási rendszerére épít. Hogy hogyan teszi, annak van valamiféle keretrendszere, de nincs tartalmi koncepciórendszere, amibe azután megpróbálná a konkrét esetet osztályozni és onnantól elővenné a rendszernek megfelelő kompenzáló, elemző és beavatkozó mechanizmusainak az alkalmazását.
Azt az analógiát (csak analógia, mert persze a terápia és a coaching terepét, célját és alanyát tekintve különbözik, a coaching alapvetően olyanoknak nyújt támogatást, akik együtt tudnak működni a környezetükkel, de ezt szeretnék javítani, közepesből jóvá, vagy még gyakrabban jóból kíválóvá szeretnének lenni) szoktam erre mondani, hogy egy páciens Freud, Jung és Adler korában akár homlokegyenest más diagnózissal és javaslatokkal/folyamattal találkozott volna. Freudnak is volt egy koncepciója, mi az oka annak, ha valaki nem optimálisan működik, Jungnak is, Adlernek is, és mind a három a saját „szemüvegén” keresztül nézte volna az illetőt, szavait, történeteit teljesen másképpen interpretálták volna és máshogyan is kezdtek volna bele a folyamatba. Ezek a megközelítések kultúrálisan, kontextuálisan eleve meghatározottak voltak, komoly munkásságra épültek, mindegyik csak azt kereste az adott személy kontextusából, amit a saját megközelítéséhez hozzá tudott passzintani. Ezek az irányzatok ugyanis kultúra függőek voltak...
És itt jön az „érdekesség”... amint az előző bekezdésben leírtam a „diagnózis” szót, tudtam, hogy voilà, ez a kulcs, mert egyszerűen a megoldásközpontú megközelítés, akár terápia, akár coaching nem dolgozik diagnózissal... Hogy mi van?! Akkor mit csinál? Nem tudja, mi a probléma és meg akarja oldani?!
Nos, igen és nem... és persze, ha materiális, az emberi elmétől/pszichétől független a megoldandó feladat (elromlott a vízcsap, defektet kapott az autó), akkor nem is működik a megoldásközpontú szemlélet... nem ülünk le beszélgetni a vízcsappal, hogy „Tegyük fel, hogy tökéletesen működsz, at your best... mit csinálsz másképpen? És mit vesznek észre mások? Például mit fogok észrevenni én, ha bejövök a fürdőszobába és kinyitlak?”, hanem szétszedjük (vigyázat, csak ha értünk hozzá, és elzártuk a főcsapot!) és mondjuk teszünk bele egy új tömítést (lehet, hogy ezek az új csodacsapok már másképpen modulárisak, mindegy is, talán értitek...).
A Milwaukeeban (de Shezer és Kim Berg) a ’80-as években hosszú ideig és a Londonban (BRIEF közösség) is vezetett megfigyelések és feljegyzések szerint, a megoldás – akkor, amikor a probléma, fejlesztendő dolog jelentősen függ az adott személy elméjétől/pszichéjétől/szellemétől – nem feltétlenül függ össze a közvetlenül észlelt problémával. Ha a megoldásról beszélünk, a megoldást értjük meg jobban, ahhoz kerülünk közelebb, ha a problémáról, akkor pedig a problémához. Gyakori, hogy amikor a megoldás kézzelfoghatóvá válik, a probléma, anélkül, hogy különösebben pertraktálva lett volna, elillan, megszűnik létezni, vagy legalábbis lényegtelenné válik. Ez egy nagyon érdekes, és mély tapasztalat, sokat tud segíteni a mindset, a gondolkodás megváltoztatásában.
És akkor ebből a kerülőből – amire itt elengedhetetlen szükség volt – vissza a kultúrális kontextus és a megoldásközpontú megközelítés kompatibilitásához, vagy nem kompatibilitásához. Chris a fentiekre hivatkozva arról beszélt, hogy éppen azért, mert nincs tartalmi koncepciója, ami óhatatlanul, korhoz, személyhez, kontextushoz kötné, hanem tartalmilag teljesen az ügyfél referencia-rendszerét használja, a megoldásközpontú megközelítés kultúra-független...
Példaként hozta fel, hogy egyik társa a BRIEF-ben egy nagyon speciális, különleges kultúrális közegben szocializálódott gyermek és fiatalkorában. Chris pedig terapeutaként hogy, hogy nem pont egy ilyen közösségben kapott támogatói feladatot, viszonylag hosszú időn keresztül, folytatólagosan. Azt vette észre egy idő után, hogy majdnem többet tud már annak a közösségnek a szokásairól, kultúrájáról, mint a kollégája, aki évtizedekig élt benne... Chrisnek ahhoz, hogy hatékony lehessen, óhatatlanul el kellett sajátítania, legalábbis intellektuálisan magáévá kellett tenni a közeg mélyebb kontextualitását is...
És a megoldásközpontú megközelítés mindenütt hasznos lehet, ahol, akivel, amikor szeretnénk valamit csinálni, a munkahelyen és otthon, a partnerünkkel, gyerekünkkel, szülőnkkel és a főnökünkkel, és a munkatársainkkal és nem utolsó sorban önmagunkkal...
Ha érdekel egy egy-napos megoldásépítő workshop, tudod, hol találsz meg (például itt...). A héten tartottuk Porpáczy Évával az első nyílt képzési napunkat és nagyon jól sikerült...
miklos.szilagyi@businesscoach.hu
Erre az érdekes kis cikkre akadtam a LinkedInen: http://sco.lt/9Dq6Az - amelynek ez a címe, csak kijelentő módban. Kvázi vége annak, hogy azért dolgozzunk, hogy ki tudjuk fizetni a számlánkat, és persze, hogy olyan dolgokat tehessünk munka után, munkán kívül, amelyekre a megkeresett pénz nélkül nem lenne lehetőség.
"Találj rá a saját hangodra és inspirálj másokat, hogy ők is rátaláljanak a sajátjukra..." - A 8. szokás - az eredmányességtől a kiválóságig...- Stephen R. Covey...
« A remény és a tisztelet gyakorlata… » - Pragmatics of hope
Én: (Írom én a Facebookon): "Aszondja a Hajós, hogy az "avatarom, aki a pénzt keresi nekem..." Like · · Share