Vezetői coaching

Nehéz, nem? És talán nem is kell...

Rendezgetem a filejaimat, leveleimet, és az egyikben erre a részletre bukkantam, és rögtön éreztem, hogy ez sokkal általánosabb érvényű, kár lenne az egyszerű e-mailben való eltemetődésre ítélni, “megmentettem” (egészen minimális átírással természetesen tökéletesen anonimizált formában, de ténylegesen ez egy “élő” kommunikációs szöveg volt valahol, valamikor, valakivel, de többre érdemesnek találtam…): 

“…és nem kell annyit gondolkozni, és cizellálni, amit nekem akarsz írni, nyugodtan írd meg, amit gondolsz, ahogy gondolod, mert talán az lesz majd az első dolog, amiben fejlődni fogsz, hogy nem akarsz majd mindig mindenki előtt annyira tökéletesnek látszani, hanem mersz majd jobban önmagad lenni olyankor is, amikor nem tudsz valamit, vagy nem olyan jól tudod, és akkor majd mástól is, nem csak tőlem meg mersz kérdezni dolgokat, amelyekről éppen azt gondolod, hogy tudnod kéne (és ezért nem mered megkérdezni). 

Egy hatékony, optimális üzemmódú vezető amúgy egyáltalán nem biztos, hogy a legokosabb a csapatban (általában nem az), egyáltalán nem kell mindenki munkáját az illetőnél jobban tudnia (az a jó, ha mindenki, aki neki dolgozik, legalább egy kicsit jobban tudja a saját munkáját, mint a főnök). 

Szóval néha ki-kinézni a tökéletesen szép, okos, tévedhetetlen álarc mögül, ez nagy könnyebséget hozhat az életedbe, sokkal kevesebb energia kell a működéshez (mert nem kell mindig végiggondolni alaposan, hogy ezt most tudnom kéne-e, nem ciki-e, ha megkérdezem, mit fognak rólam gondolni, stb). Nem azt jelenti ez, hogy ne figyelj a többiekre, nagyonis kell figyelni a többiekre, de azt viszont jelenti, hogy ne kösd le az energiádat arra, hogy hogyan “nézel ki” mások szemében (és próbálod meg ezt az image-et állandóan abszolút fényesen tartani), hanem azt az energiát is a működésre, a többiekre való figyelésre tudod majd fordítani. Ezek mind nagyon fontos jellemzői a hatékony, hiteles vezetőnek. 

Kérlek, gondolkozz el a célról és a cél az ne valami elvont dolog legyen, hanem valami fogható, aminek az elérését le tudjuk majd ellenőrizni láthatóan megváltoztatott viselkedésben például, amire a környezet is reagál és visszajelzi, hogy "igen, látom, fejlődsz, változtattál, akkor én is változtatok és alkalmazkodom ahhoz, ahogy te változtál (például nyitottabb leszek, jobban megbízom benned, mert te is meg mered mutatni magad akkor is, amikor nem vagy tökéletes, meg mered mutatni a sérülékenységedet is, ezért hitelesebbnek érezlek..." 

Ha vannak ilyen helyzetek az életedben, amikor valami hasonlót érzel, a coaching ebben (is) sokat tud segíteni neked…

miklos.szilagyi@zilappo.hu

A tanulás és a párkapcsolatok dinamikájával kapcsolatban egy metaforaként jutott eszembe a "szabad vegyérték"...

A vegyérték fogalma (nyugi, ez csak a „felütés”...) a Wikipédia szerint már elavult... Amikor még nem avult el (most nem tudom, mi van helyette és ezt speciel te se fogod itt megtudni...), olyasmit jelentett, hogy „az adott kémiai elem egy atomja hány hidrogénatomot képes lekötni vagy vegyületeiben helyettesíteni” (kicsit megbolondított változata a kovalens (na, capisco valami?) kötés pedig  az “…egy molekulában az adott atomhoz tartozó kötőelektronpárok számát adja meg…”). 

De ez itt most persze nem kémia óra, én itt a vegyértéket, pláne a szabad vegyértéket metafóraként fogom használni 2 példán keresztül: az egyik a tanulás, a másik a párkapcsolatok dinamikája… 

Akkor először, hogy én mit értek “szabad vegyértéken” ebben az itt használt összefüggésben (és ne jöjjenek a vegyészek majd, hogy “de…”, nem érdekel, itt definiálom és kész…). Nos, egy rendszer nyitottságát a kapcsolódásra. Minél nagyobb/több szabad vegyértéke van egy rendszernek, annál könnyebben, minél kisebb/kevesebb, annál nehezebben kapcsolódik a környezetének alkalmas elemeihez. Az “alkalmas” jelzőnek is van szerepe, fontos szerepe van. Az, hogy egy rendszer nyitott (szabad vegyértéke van), nem jelenti azt, hogy bármire, bármikor nyitott. Még mindig a metafora definiálásának közepetáján caplatva, azt mondanám, hogy egy rendszer konkréten és határozottan, célzottan is lehet nyitott, meg kevésbé meghatározottan is. És… a szabad vegyérték valamilyen hiányt fejez ki… 

Na, és akkor nézzük a két példát, mindjárt világosabb lesz. 

Az első példám a tanulás. Erős meggyőződésem, hogy senkit nem lehet megtanítani semmire. Ha meg akar tanulni valamit, akkor meg általában alkalmas, képes rá (jó, vannak ilyen-olyan személyes korlátai, de azok általában a saját legnagyobb meglepetésére sokkal messzebb húzódnak valójában, mint legszebb álmaiban álmodni merte volna). Lehet támogatni abban, hogy olyan hangulatot, környezetet, attitűdöt vegyen fel, keressen meg, amelyben optimálisan tud fejlődni, tanulni, változni. 

Mégegyszer, ha akar. Akármilyen kicsit is. Azzal, hogy keres valamit, hogy „fészkelődik”, az már akarás ám, csak még lehet, hogy ő se tudja... Nem érett meg rá, hogy tudja, úgy értem tudatosan, de valami belül benne már mocorog. 

Talán Rogers mondta (én Vizi Beától hallottam), hogy addig nem érdemes felvágni a hernyót (hogy siettessük a lepke megszületését), amíg maga nem bújik ki belőle... akkorra érett meg... ki kell várni... Vagy a farming koncepció Covey-tól... a természetes folyamatokat nem lehet a végén összecsapni, behozni azt, amit nem végeztél el idejében... ha nem vetettél, nem gondoztad, ahogy kell, nem fogsz aratni... Az utolsó pillanatban, amikor már a természet törvényei szerint aratni kellene, hiába próbálod behozni és gyorsan elvetni a magot... a föld is kiröhögne téged... 

OK, de hol van itt a szabad vegyérték?! (Jó’ van nna... remélem, hogy a lábjegyzetekért is olvasod... néha jobbak a lábjegyzetek, mint a főszöveg... nézz bele a youtubeon egy valamikori Hofi Géza szkeccsbe, van a főszöveg és vannak a kis utánlövései, halkan, egy kis kivárás (spät) után, ahogy ezt Péntek Zolitól tanultam, hogy ezt így kell... Sokszor azokon röhögtünk a legnagyobbat... volt, hogy azokban volt a poén...). 

Nos, aki tanulni, fejlődni, változni akar (és így-úgy, valahogy majdnem mindenki), annak szabad vegyértékei vannak a tudás, a tapasztalat iránt... persze olyan tudás, tapasztalat iránt, amit jól be tud majd kapcsolni az egyedi rendszerébe (gondolj bele, olyan mint te vagy, pont olyan, soha sehol nem volt, nem lesz, az emberiségnek egy teljes egyedi plédánya, csodája vagy és mint ilyen, ki más tudhatná legjobban, hogy mi kell neked?! Hát persze, hogy senkit nem lehet megtanítani senkit semmire... akarata, vágya, motivációja ellenére...). 

Miért akar tanulni, fejlődni, változni valaki? Mert nem teljesen elégedett azzal, amiben van. Vagy mást akar, vagy jobbat akar, vagy többet, vagy kevesebbet, mindenesetre valami mást. Ezt fejezi ki a szabad vegyérték... valamilyen hiánya/igénye van, ezért kifelé fordul... a szabad vegyértékével... amit persze nem akármi tud lekötni... az nagyon egyéni, helyzet, életciklus-, stb. specifikus, hogy éppen mire nyitott, mire van szabad vegyértéke. 

Mi a vicces a szabad vegyérték metafórában? Hát pédául az is, hogy akinek nincs „szabad vegyértéke”, az tök elégedett magával, sorsával, minden vegyértéke lekötve, a rendszer zárt, köszöni jól van, őt hagyják békében, ő ugyan nem akar tanulni, fejllődni, változni, ő jól van úgy, ahogy van. 

Van egy harmadik állapot (legalábbis amennyire ezt én most vasárnap reggel, amikor ez az egész gondolatmenet az eszembe jutott, el tudtam képzelni), amikor ugyan van szabad vegyérték (az illető nem elégedett magával és/vagy a helyzetével), mégis valahogy az a benyomása az embernek, hogy bezárkózik, úgy csinál, mintha nem lenne szabad vegyértéke. Pedig van. Nos, ezt az én kis szabad vegyérték metafórámban úgy „kezelem le”, hogy ilyenkor a szabad vegyérték(ek) le vannak szigszalaggal szigetelve, vagy „sapkázva”, kvázi kifelé mutató zsákutcák, se ki nem megy (tudatos) infó, hogy tulajdonképpen van ez a szabad vegyérték, se kapcsolódni nem lehet hozzá(juk) hatékonyan (hiszen le vannak mesterségesen butítva, szigetelve). 

Persze, a külső szemlélőnek „lejön”, hogy mi a helyzet, hogy itt tulajdonképpen – akár ordító – hiányok, és ezekből eredő szabad vegyértékek is vannak, mégis az alany, valamiért mesterségesen lezárni próbált önérzékelésének megfelelően tagadja, hogy neki bármilyen tanulásra, fejlődésre, változásra lenne szüksége. Ő is köszöni, (tudatosan úgy gondolja és közvetíteni próbálja a tudatosan kontrollálni vélt csatornáin) jól van... 

A másik példám még triviálisabb lesz, könyebben érthető is. A párkapcsolatok. Most már kevesebbet kell magyarázni, van 3 állapot:

• van szabad vegyérték („szabad vagyok, keresek valakit”),
• nincs szabad vegyérték, minden vegyérték lekötve („nem vagyok szabad, szerelmes vagyok mint az ágyú, nem látod?! Haggyál békén!” – sajnos, néha dermesztően rövid ideig tartó, agyament, de legcsodálatosabb állapot...)
• van szabad vegyérték, de úgy próbálunk élni, mintha nem lenne („köszi, jól megvagyunk”...) 

Megjegyzés: a „néha dermesztően rövid ideig tartó, agyament, de legcsodálatosabb állapot...” kijelentés első fele heves reakciókat képes kiváltani gyakorlatilag mindenkiből, bármelyik fenti állapotban vannak is. Nos, ha ez most éppen nálad is előállt, érdemes – az ilyenkor természetes amygdala-vész reakció („...ez hülye, ez nem igaz és egyáltalán...”) lecsillapodása után – elgondolkozni rajta, hogy hogyan is vagy te ezzel tulajdonképpen... korod szerint hány „cikluson” vagy túl és visszatekintve az agyament időszak hosszára tett megjegyzés a te saját életedben mennyire állja meg a helyét... Amennyiben semennyire, és te egy különleges példánya vagy az emberiségnek, akkor (1) örülj, és vigyázz erre a kincsre, (2) nyugodtan maradj meg az első felindulásban gondoltaknál („ez hülye...” stb). 

Ha mégis némi neocortexes gondolkozás után úgy gondolod, hogy (talán) van benne valami, akkor érdemes újragondolni a (különösen komoly) párválasztási stratégiádat és esetleg egy cseppet kevésbé támaszkodni ilyen irányú döntéseidben az agyament állapot (pozitív amygdala?) következtéseire... (Ha abban az ilyen szempontból különösen veszélyes – menthetetlen illúziókkal teli – állapotban vagy, hogy – amikor ezt olvasod, még egyetlen ciklust sem éltél át, javaslom talán, hogy add meg a kételkedés jogát (benefits of doubt), hogy hátha van abban valami, amit az az egy mondat kifejez...) 

Tehát a tanulás és a párkapcsolat és a szabad vegyérték... miért volt érdemes ezt elolvasni? Érdemes volt-e? Nem tudom... nekem leírni azért volt érde(k)mes, mert – miközben ezzel a szabad vegyértékkel kicsit hasonló összefüggésben már példálóztam nagyon régóta, de – ilyen szépen, tisztán, két példára is érdekesen applikálva még ez így nem állt össze. És a harmadik állapot, amikor van szabad vegyértékünk, de tagadni próbáljuk és ezzel mindenféle bonyodalmat okozunk magunknak, az meg új, most így magamnak, meg neked, vasárnap délelőttre. 

Mit lehet csinálni ezzel a harmadik állapottal (a másik kettőben kongruens a viselkedésünk, hitelesek tudunk lenni, azok nem zavarnak be semmibe...)? Nos, az első dolog, hogy nézzünk vele szembe, hogy ez van, „álljunk bele”, ahogy Sárvári Gyuri mondaná... És ha beleálltunk, merjük átérezni ennek a helyzetnek a kétségtelen feszültségét, ne rejtsük el magunk elől, merjük azt (át)érezni, gondolni a helyzetünkről, ami van. Annyira bennem van, hogy már többször hivatkoztam ebben a blogban Carl Rogers Ilyen vagyok című írására.... Rogers szerint ha át merjük élni, el tudjuk fogadni a helyzetünket, amiben vagyunk, legyen az akár ellentmondásos, vagy akár fájdalmas is, akkor készen állunk a változásra. Nem azt mondja, hogy na, akkor képesek vagyunk elkezdeni. Nem, nem ezt mondja. Olyasmit mond, hogy akkor a változás mintegy elkezdődik, szinte tudatos akaratunk nélkül. Jó, ez így misztikus kicsit, maradjunk abban, hogy ha  képes vagy arra, hogy elfogadd azt, amiben vagy, az a legjobb elképzelhető kiindulópont a változásra, változtatásra... hogy megtörténik-e? Meglátod... Rogers szerint biztosan...:-))) Egy szerintem is biztos (én nem vagyok Rogers, meg óvatos is vagyok... különösen az ígéretekben...), hogy megváltozik a világod egy pillanat alatt (lehet, hogy erre gondolt Rogers?)... mert máshogyan fogod látni...:-))) 

És ha még szeretnél erről többet, akár meg is beszélni velem egy coaching folyamatban, nos: 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nassim Nicholas Taleb (Arabic: نسيم نيقولا نجيب طالب‎, alternatively Nessim or Nissim, born 1960) is a Lebanese-American essayist, scholar and statistician,[1] whose work focuses on problems of randomness, probability and uncertainty.[3] His 2007 book The Black Swan was described in a review by the Sunday Times as one of the twelve most influential books since World War II  (egy nagyon okos pali, broker volt, most befektető, filozófus, gondolkodó)

Az egészet egy idézet indította el, amit nem tudtam hová tenni: "Valaki minél jobban azonosul egy hivatással/szakmával, vagy a "sikerei"-vel, például különböző díjaival, kitüntetéseivel, fokozataival, annál kevésbé lesz emberi (a szó klasszikus értelmében). Igazi erkölcsi értelemben az egyetlen "kíválóság", amit érdemes elérni, az az "embernek lenni" kíválósága, mindazzal, amivel ez együtt jár (becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb.); a "sikerek" szűkítést és elidegenedést jelentenek egy alacsonyabb rendű élet megélését téve csak lehetővé...”  (Taleb)

Hogy is van ez? Mi van itt szembe állítva? A szakmai kiválóság és az az “embernek lenni” kíválósága… elgondokoztam, hogy hogyan vagyok én ezzel, például, hogy egyetértek-e vele…. 

Nézzük, mi jutott erről eszembe… Az ősi Rómában az igazi (“igazi” a fenti talebi értelemben, az “embernek lenni”) kíválóság a patríciusok kiváltsága lehetett. Ők voltak azok, akik anélkül űzhettek professzionális tevékenységeket, hogy azokkal azonosulniuk kellett volna: könyvet írtak, hadat vezettek, földet műveltek vagy kereskedtek anélkül, hogy írók, tábornokok, farmerek, vagy kereskedők lettek volna... "emberek (man)" voltak (inkább "vir", mint "homo"), aki ír, parancsol, földet művel vagy kereskedik, mint egy melléktevékenység... 

Ez nem jelentette azt, hogy nem élvez(het)ték azt a bizonyos hasznos tevékenységet, mindenesetre nem függtek tőle teljesen és mindenesetre nem határozta meg mibenlétüket/önazonosságukat… először voltak patríciusok, nemesi család leszármazottai és mellékesen ügyesek is lehettek valamiben… 

Ma, ahogy az emberiség egyre gazdagabbá válik, az ember azt gondolná, hogy mindenki (vagy legalábbis a többség) hozzá fog férni ehhez a (talebi értelemben vett) “privilégiumhoz”. 

Ehelyett - egy nagyon szűk rétegen kívül, akik hasonlóan a római patríciusokhoz, kedvtelésből űznek valamilyen tevékenységet – alapvetően két fajta élet-stratégia létezik: (a) azok (a többség), akik többé-kevésbé kifejezetten a gazdasági kényszer, a megélhetés nyomása alatt végeznek hasznos tevékenységet, nem szeretik azt és a munkán kívül próbálják magukat, egyéniségüket manifesztálni és (b) azok, akik szeretik azt, amit csinálnak, és mintegy a munkaszerepük rájuk is olvad, eggyé válnak vele… Róluk – legalábbis egy részükről - beszél Taleb… 

Egy megjegyzés a túlnyomó többséget alkotó (a) csoportról… azt gondolom, hogy rengeteg fajta tehetség létezik azon az egy-kettőn kívül, amelyeket az iskola hajlandó felfedezni, és ez a szűkösség, meg az idő, alkalom és főleg akarathiány az, ami megakadályozza ezt az emberiség nagy többségét kitevő embertömeget, hogy megtalálja a kompetenciáinak megfelelő munkát, amelyben kiteljesedhetne… 

Minél többen lesznek, akik ezek közül maguktól, vagy segítséggel megtalálják az ő igazi szerepüket, a hangjukat az életben, annál többen lehetnek azok, akik Taleb nagyon magas mércéje szerint is hozzáláthatnak a még teljesebb élet megéléséhez, ami a (b) csoportnak is megoldandó feladat, de ők egy emelettel “feljebbről” indulnak… 

A legeslegfelső, nagyon vékony (“1%...”) réteget leszámítva, minél feljebb van valaki a társadalmi ranglétrán, annál több embert találunk, aki “csak” a szakmájából és a "sikereiből" vezeti le az önazonosságát..." 

A fenti idézetben Taleb gyakorlatilag nagyon kemény szavakat használva látszólag(?) pont az ellenkezőjét mondja annak, amit a pozitivista pszichológia hirdet, hogy az ember a munkájában találhatja meg önmagát, a flow-t, tehát életében a legfontosabb az, hogy a munkájában meg tudja találni önmagát, tehát, miért ne: “önazonosságát”… 

Taleb szerint pedig a kíváló, a nemes, az élni-érdemes igazi emberhez való élet az erkölcs legnagyobb dolgainak (becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb.) a megélésének folyománya, a szakmával, a hivatással való (teljes) azonosulás  ennek a megélésnek a lehetőségét veszélyezteti. 

Értem én Talebet, ő a büszke, független, nemes emberi életről beszél… én ezt a “főúri dilettáns” metafórájával szoktam körülírni… ilyenkor jut eszembe mindig két regénybeli figura, akik nekem valahogy összecsúsznak és együtt teszik ki ezt a bizonyos “főúri dilettáns”-t, Bátky János és Pendragon lordja, az Earl of Gwynedd a Pendragon legendából… 

OK, megvan, értem Talebet és magamnak így fordítom le a gondolatát és így kombinálom bele Csíkszentmihályi Mihály flowját: a munkában megtalálni azt, amiért szeretünk dolgozni, a saját flow-nkat, ez lehet az életünk egy célja, ebben megyek együtt Csíkszentmihályival… Ugyanakkor tetszik Talebnél az, hogy az ember több, mint a szakmája, bármennyire sikeres is, bármennyi kitüntetése, elismerése is van… 

Az ember egy másik szinten az “embernek lenni” követelményét is el akarja érni  erkölcsi értelemben is (ahogy ez már felül leíródott: becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb. dolgában…), hogy a végén – miközben szembe néz a halállal elgyengülés nélkül, tudva, hogy ez egy értelmes, hasznos élet logikus, már a születéskor tudhatóan bekövetkező vége – egyfajta teljességet élhessen át, amikor végiggondolja az életét. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu  

Nem gondolom... erről is fog szólni ez a bejegyzés és a „foci” nem csak a focit jelenti... 

Foci VB-döntő, Merkel asszony Putinnal mély beszélgetésben (őket is állatira érdekli a meccs...), Joachim Gauk, a német köztársasági elnök pedig egyenesen édesdeden alszik... Engem ezen a képen Gauk elnök érdekelt jobban (a „párocska” is érdekes, naná, de az itt és most off-topic...)... Nem tudom, valaha szerette-e a focit, mint én és csak mostanra találja unalmasnak és vajon csak és kizárólag a protokolfőnöke ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, vagy maga is akarta-e, mindenesetre elment és marhára nem érdekelte (jelzem, amikor ezt meglátta a protokollfőnök, lehet, hogy verte a fejét a falba, hogy ennél (hogy alszik a „nagy” döntőn... – jelzem egy baráti társaságban engem is elnyomott az álom, annyira unalmas volt a „nagy” döntő...) még az is jobb lett volna, ha nincs ott...) 

Brazília, Magyarország... a Copacabana homokjában és a kispesti grundokon rongylabdát rugó focistákban, e két valamikori futball-nagyhatalomban, vajon mi a közös? És mi a közös a mostani „munkába járó” száz milliókat (milliárdokat?) kereső focistákban? Mi a közös és miben különbözik alapvetően a két csoport (egyrészről a valamikori Magyarország és Brazília, másrészről a mostani bérfocisták) alapvetően? És hogyan függ ez össze azzal, hogy szerintem nem igaz a mondás: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci? 

Miért nem volt igaz már Puskás korában sem a neki tulajdonított mondás – kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci? Talán mert ők még szerettek focizni, kispesti vagányok, csibészek voltak, szerettek beszólni, meghökkentőket mondani az értelmiségi okoskáknak, újságíróknak, azután egy jót röhögtek. 

Persze, hogy „lehúzták” az akkori lehetőségek szerint a helyzetet, meg volt engedve nekik, hogy síboljanak ezt-azt a határon keresztül, egyik-másik később trafikot (!!) kapott, de istenem, mi volt az ahhoz képest, amit ezek a mai „sztárok” keresnek, ahogy alkalmazottak légiói kiséretében utazgatnak?! 

Engedték őket besíbolni dolgokat a határon?! Ez volt a nagy sztárságuk jutalma, ez volt a „nagy pénz”?! Ugyan már... és ugyanakkor milyen foci volt az már, istenem... és akkor még egy generáció, talán kettő, Alberték, azután Nyilasiék... Még ők is csórók voltak a maiakhoz képest... és hogy fociztak... 

És azután elkezdődött a nagy pénz... és hol a nagy foci?! Ez a világbajnokság volt az, amikor végetért a „brazil foci” nimbusza... a brazilok nem focizták már a „brazil focit”... hát, rossz volt nézni (belenéztem egy részébe a Holland-brazilnak is, meg a döntőbe is, ebből a két meccsből nyerem az információmat, ha voltak más jó meccsek, arról írjon más, azokat nem láttam...) Ugyan már... Nem a nagy stadionokban készült egy-egy nemzet (például) focibeli felemelkedése... 

Hogy is van ez? Nagy pénz, nagy foci? Mit mond – minden ellenkező híresztelés ellenére nem elévülhetően - a két őse a mai motivációs elméleteknek, Maslow és Herzberg? A fizetés, az alap és sokszor (ha lehet rá számítani elég biztosan) a jutalom, a bónusz is higiénés tényező (egyszerűen: ha van, jó, de nem motivál, akkor van baj, ha nincs, ezért nem „motiváló”, hanem csak „higiénés” tényező)... bizony... gondolj bele, hány hétig motivált Téged személy szerint egy fizetésemelés, egy bónusz, magasabb fizetés egy új helyen? Nem tudom, Te hogy vagy vele, minden nemzetközi felmérés és a saját tapasztalatom is az, hogy max néhány hétig, ha jelentős volt, nagyságrendi, néhány hónapig.... 2, vagy 3 alkalommal az új pénzt kaptam, a 4. alkalommal már arra számítottam, és ennyi... elmúlt a speciális, rövid ideig tartó hatása... bizony... ennyit a nagy pénz nagy fociról... 

Afrikában futballista gyárak működnek... bizony... nem egy dokumentumfilmben (francia, német adókon láttam ezekről híradást)... és ott még harapnak a fiatalok, mert szegénység van... igaz, már ott se az az eredeti, originális motiváció van, ami a kispesti grundokon és a copacabana homokjában hajtotta a kis kölyköket... 

Alig van gól... 0:0-k sorozatban (csak ne kapjunk gólt az a biztos...)?  A „taktikai” faultokat már le se fújják a bírók, pedig néha – majdnem minden meccsen legalább egyet – hordágyon viszik le a az egyiket (amúgy, néha azt, aki faultolt... nem sikerült jól, így járt)... 11-esek döntenek el sorsdöntő dolgokat? Majdnem a VB-döntő is 11-es rúgásokon múlt? Hogy mi van?! Wimbledonban csak igazi tenisszel lehet nyerni... az ötödik, döntő game-ben addig kell játszani, amíg 2 game-mel valaki meg nem nyeri... elvileg hónapokig is tarthat egy meccs (persze éjszakai szünetekkel)... ilyen hosszú nem volt még, de tavaly volt egy 86:84-re végződő, az Isner- Mahut (és az nem is döntő volt)... 

Egyáltalán, párhuzamosan ment a Wimbledon és a VB... micsoda különbség! Azt mondja egy barátom, hogy Miklós, de nézd meg, hányan élnek meg a világon a teniszből és a fociból?! Ez érv?! Érv amellett, hogy százmilliók néznek végig alapvetően közepesen tehetséges embereket focizni helyenként (50-60%-ban) hót unalmas meccseken?! 

Valami illúziót nézhetnek, nem azt, ami történik... Ugyanez a barátom kérdezi tőlem, Miklós, nem érzed a belső feszültséget? Éppen elszúnyókálóban voltam, talán ennek a végtelen unalmas VB-döntőnek a 40. perce körül és elkezdtem odafigyelni, hátha valamit nem jól figyeltem meg... 

Figyeltem pár percig és éreztem, hogy az én vevőkészülékem rendben, ez valóban egy unalmas meccs... de jobban megértettem őt... ő nem ezt  a meccset nézte, hanem a saját térképén az általa megalkotott csapatok játszottak valami (belső) izgalommal telített dolgot... ehhez a képernyőn zajló dolgoknak sok közük nem volt... azt mondanám, hogy ilyen támpontokat adtak, neveket, stb.... azután bent az ő térképén volt egy jó kis meccs... tulajdonképpen elkezdtem irigyelni, hogy neki van az a meccse... És utána átaludtam a második félidőt (később tudtam meg, hogy jó társaságban, Joachim Gaukkal együtt...), csak az utána – éjfél után! – folytatott beszélgetésre próbáltam magam mégegyszer összekalapálni, nem sok sikerrel....:-))) 

Ezek a focisták már nem sportolók, ezek alkalmazottak, akik bejárnak dolgozni... Valamit kicsit (nagyon? ááááá...) jobban tudnak az átlagnál és e képességük miatt beszippantja őket egy gépezet (ezt nem központian kell elképzelni, hanem egyének a saját – menedzseri, marketing, szervezői, edzői, stb. - képességük tehetségük és motivációjuk révén kvázi létrehozzák a nagy egységes gépezetnek látszó valami (a Leviatán Hobbes-tól ide alkalmazva...) elemi „kapszuláit”, amelyben, mint a Mátrixban az adott sportoló élet-energiája fogja működtetni az elemi kapszulát és az összes kapszula szimbiózisa a „gépezetet”) és beindul a verkli... 

Ez jutott eszembe erről a világbajnokságról... hogy van a foci és van a pénz és a kettőnek – láthatóan vajmi kevés köze van egymáshoz (ez az általánosabb tanulság nekem a focin túl is...)... volt utána a Vizilabda európa bajnokság, abban meg nem sikerül lemaradnunk a dobogókról és láthatóan és nagyon hosszú ideje a világ élvonalában vagyunk... és itt se függ össze a teljesítmény és a pénz... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Asszertivitás azt jelenti, hogy képes vagy pozitívan gondolkodni és cselekedni a magad és a környezeted számára. Ez nemcsak a munkádban fontos, de otthon, a sportklubbodban, a bárban... gyakorlatilag mindenütt! Ha elsajátítod a véleményed, a gondolataid és ötleteid megfelelő kifejezését és a határaid jelzését, képessé válsz nyerni harc nélkül és képes leszel a lehetőségeid teljességét kihasználni. 

Gyakorlatilag mindent, amit csinálsz, emberekkel való kommunikáción keresztül érhetsz el (kivéve ha önellátó módon,  a hegyek között élsz, akkor a kapcsolati képességeidet a természettel, az állatokkal, a növényekkel, a természeti erőkkel, mint környezeteddel és nem más emberekkel való „kommunikáción” keresztül kell érvényesítened... – jelzem, az „asszertivitásnak” ott is van jelentése, igaz, még nyersebb, tisztább formában, mint az emberek között...). Maradjunk a „földön”, a társadalomban való érvényesülésnél. 

Azzal az illúzióval, hogy amit beszélsz, amit el akarsz és próbálsz mondani a többi embernek, majd ők azt odafigyelve meghallgatják, és a tartalmát aszerint fogják értelmezni és annak megfelelően fogják a dolgaikat ezután intézni, ahogyan azt Te szeretnéd, egyszer és mindenkorra számolj le. 

Nem mintha ezzel az illúzióval nem lehetne egész jól leélni az életet. Lehet. Én magam leéltem életem majdnem háromnegyedét ezt gondolva, és viszonylag jó eredményeket értem el. Amikor elkezdtem a kommunikációval foglalkozni néhány évvel ezelőtt, elolvastam egy csomó könyvet, résztvettem sok tréningen, workshopon, amelyek középpontjában a kommunikációs kompetencia fejlesztése volt és elkezdtem a mindennapi életemben odafigyelni, mennyire hatékony a kommunikációm, lefagytam. Azt találtam, hogy nincs még 50%-os se a „normál”, zsigeri, „én csak mondom a magamét” típusú kommunikációm. Amikor nem figyelek arra, hogy a másik kész-e a kommunikációra, be van-e állítva vételre, vagy csak ott van, akkor hatékonyabb lenne még az is, ha a falnak beszélnék...: 

1. Eleve nem figyel oda,
2. A tartalmából, ami véletlenül eljut hozzá, egészen mást ért meg, mint amit szeretnék és
3. Tök nem hat arra, amit utána csinálni fog... 

Azután elkezdtem magam megfigyelni, és konstatáltam, hogy az esetek nagy többségében egyáltalán nem, vagy alig figyelek arra, aki konkréten hozzám beszél, hozzám szeretne valamit eljuttatni. Remek szűrőket építettem be, amelyek szinte teljesen ki tudták szűrni azt a forrást, ami érdekelt (rádió, tv, a mobilom), és a másikat, az „élő”-forrás input-potméterét szinte 0-ra tudtam állítani. Nem egyszerűen „egyik fülemen be, másikon ki”, én már azt is blokkolni tudtam, hogy egyáltalán bejusson. 

Ezt persze a környezetem „levette” és különböző furfangokat talált ki, hogy „eljusson hozzám”... Megfigyeltem például egyik nagyon okos családtagomat, aki megtanult engem és eleve úgy közelített hozzám, hogy „Hallod...?”. Mindig felfigyeltem, vételre kapcsoltam, mert azt hittem, hogy valamit elmulasztottam... (arra mindig figyeltem egy beépített alarm-funkcióval, hogy kérdő-hangsúly (plusz szünet a válaszra várva...) mikor jelenik meg és akkor alarm üzemmódra átkapcsolva próbáltam gyorsan a legutolsó közléselemet visszaidézni, hogy mire is kellene válaszolni – általában nem sok sikerrel... A „Hallod...?” zseniális indítás, mert beindította az alarm-funkciót, elkezdtem visszacsévélni, illetve egyáltalán figyelni... (az érdekes az, hogy miután ezt felfedeztem, a „Hallod...?” nem veszítette el hatását, hiába tudtam, mi a célja...). 

Azért írtam le ezt ilyen részletesen, hogy saját „kísérleti” megfigyeléseimmel alátámasszam  azt a kijelentést, hogy ha nem figyelsz arra, hogy van-e fogadókészség, tulajdonképpen kár fárasztani magad, a falnak is beszélhetnél... Ez meglepően gyakori, hogy erre nem figyelünk... (mindezen okosság után velem is rendszeresen előfordul...). Amúgy ez nemcsak a kamara, páros, kis-csoportos beszélgetésekben van így, ha nagyobb csapatnak, netán tömegnek prezentálsz, ugyanez a helyzet... Állandóan csekkelni kell, hogy van-e (kommunikációs) híd, vagy rég leromboltad, és az infó, élmény, stb., amit át szeretnél juttatni a „hídon”, megy a levesbe, vagy ha már híd, a vízbe, a te-oldaladi hídfőnél... 

Ez a „híd” dolog Horváth Tünde workshopjából származik, és vonatkozik a coachingra, az egyszerű bármilyen témájú beszélgetésre, vagy akár egy prezentációra. Ha kommunikálni akarsz, el akarsz juttatni egy üzenetet valaki(k)hez, először ezt a (kommunikációs) hidat kell megépítened és utána mehet a tartalom a hídon keresztül. És közben állandóan figyelni kell a híd állapotát, nem romboltad-e le valamivel közben... ha igen, meg kell állni a tartalommal és újra a hidat kell építeni... 

Különböző nevei vannak ennek a hídépítésnek, az NLP-ben például rapportnak hívják, vagy a következő fázisát pacing-leadingnek, de ez az utóbbi már több is, ebben a tartalom átvitelének a mozzanata is benne van. Nevezzük egyszerűen kapcsolatépítésnek, vagy a segítői műszóval a kémia (chemistry) kialakulás elősegítésének (persze, az utóbbinak van egy befolyásolhatatlan része is, mégis úgy gondolom, hogy a gondos „hídépítés” hozzá tud járulni a pozitív chemistry kialakulásához, mondhatnám, hogy szükséges, de nem elégséges feltétetele a híd kialakításának). 

A címben az asszertivitás szerepel, mégis jelentős részt szántam az azt megelőző fázisnak, mert azt gondolom, hogy nem érdemes kommunikációról beszélni (se asszertívről, se semmilyenről), ha nincs az előzőekben jellemzett kommunikációs híd megépítve... 

A hídépítéshez hozzátartozik, mintegy előkészíti a talajt az asszertív kommunikációhoz, hogy figyelünk a másikra. Mi magunk autentikusak, kongruensek, hitelesek vagyunk, és nyitottak arra, hogy vele mi van, mi a baja (ha van), mit szeretne, mik az igényei és persze – ahelyett, hogy elöntené az agyunkat az amygdalás köd - világosan látjuk, (a) mi történt, (b) mit jelent ez a számunkra és (c) mit szeretnénk (ezekre még szükségünk lesz egy kis kiegészítéssel...). Ezek önmagukban elősegítik azt – és még nem beszéltünk az asszertivitásról magáról a fogalomnak a legszűkebb értelméről -, hogy figyeljenek ránk... 

Az asszertív kommunikáció/viselkedés – a többiek érdekeinek igényeinek, jogainak tiszteletben tartása melletti önérvényesítés képessége - a két extrém, a passzív és az agresszív kommunikáció/viselkedés közötti arányos középút:

• A passzív kommunikáció/viselkedés jellemzői: kihasználják, megsértik a jogait, mások döntenek helyette, céljait rendszerint nem tudja elérni, frusztrált, szorongó és boldogtalan, gátlásos, visszavonult
• Az agresszív kommunikáció/viselkedés jellemzői: ő az, aki megsérti mások jogait, céljait mások rovására éri el, döntéseit ráerőszakolja másokra, hirtelen haragú, mérges, kiszámíthatatlan, védekezik, harcias, megsérti és lekezeli a többieket. 

Ezek közötti középútként az asszertív kommunikáció/viselkedés jellemzői:

• Megvédi a jogait, miközben respektálja másokét
• Úgy éri el a céljait, hogy nem árt másoknak
• Maga dönti el a saját ügyeit
• Megfelelő önbecsülése/önbizalma van, eléri célját
• Szociálisan és érzelmileg is köszöni, jól van... 

Az asszertív kommunikáció magja az én-üzenetben van (az én-üzenet fogalma Thomas Gordon módszeréből eredeztethető, aki Carl R. Rogers-szel együtt dolgozva az ő személyközpontú pszicológiai rendszerét „fordította le” gyakorlati útmutatásokra). 

Az én-üzenet lényege (bár mindjárt látjuk, hogy szerkezete egy kicsit bonyolultabb és ahogy Vizi Bea egyszer mondta a Gordon & T.A. térningjén, először „egyáltalán nem természetes”, meg kell szokni, meg kell tanulni, mert annyira eltér a mindennapi szó- kifejezéshasználatunktól), hogy egy konkrét eseménnyel/problémával kapcsolatban azt fejezem ki, hogy az rám hogyan hat. Ellentéte a te-üzenet, amikor arról beszélek (mint általában a mindennapokban tesszük, mielőtt találkoznánk és meggyőződnénk az én-üzenet hatékonyságáról), hogy szerintem neked mi a szereped az adott dolog/probléma kialakulásában és ezzel azonnal bezárkózásra, védekezésre késztetlek. 

Egy egyszerű példán triviális lesz a különbség.  Az esemény/probléma legyen az, hogy: Y nem tartotta be az ígéretét. Te-üzenettel azt mondom neki: „Nem lehet rád számítani.”, vagy „Hazudtál”. Én-üzenettel viszont elmondom, ez hogyan hatott ez rám: „Csalódott vagyok.” Ha Te lennél Y, hogyan hatna Rád egyik vagy másik? 

Érdemes belenézni (amúgyis) Thomas Gordon magyarul is megjelent könyveibe (P.E.T., T.E.T., V.E.T.), én itt most Dr. Palotai Gabriella fejezetére hivatkozom (Módszertani kézikönyv coachoknak... II.), ő egy betűszóba (FÉKEK) építette bele az én-üzenet (már jelzett) kicsit komplikáltabb szerkezetét: 

F: Fókusz, probléma meghatározása (Mi a gondom?  Mi a helyzet?)

É: Érzés őszinte közlése (Mit érzek?)

K: Kívánságok közlése (Mi a célom? Mit szeretnék elérni?)

E: Előnyök (Mit nyerhet a másik a javaslatommal?)

K: Konzekvenciák (Mik a következmények? Milyen szankcionálási lehetőségem van? 

Az asszertív viselkedés eszközei: 

Verbális eszközök:

• „Én” típusú, közvetlen/direkt közlések
• (Ez is nagyon fontos...) Különbségtétel tények és vélemények között
• Javaslatok (utasítás helyett) – a kívánságok közlésénél
• Sok – kiegészítendő, nyitott – kérdés (tisztázni a helyzetet, a másik fél igényeit – építeni a hidat... 

Nemverbális eszközök:

• Folyamatos, pásztázó szemkontaktus
• Nyílt, érzelmeket kifejező mimika
• Spontán, a helyzethez illő gesztusok
• A testtartás és a mozdulatok nyitottságot és magabiztosságot közvetítenek
• A hang ereje, tónusa, a beszéd tempója a tartalomhoz illő, hiteles. 

Néhány jogunk, ami megjelenik az asszertív kommunikációban: „Jogod van ahhoz, hogy...

• ...tisztelettel bánjanak veled.”
• ...kifejezd az érzéseidet, véleményedet.”
• ...meghallgassanak és komolyan vegyenek.”
• ...megállapítsd, mi fontos neked és mi nem.”
• ...nemet mondj anélkül, hogy bűntudatot éreznél.”
• ...kérd, amit szeretnél.”
• ...hibát kövess el.”
• ...ne képviseld az érdekeidet.” (igen, ha akarsz, engedhetsz is...)
• ...megváltoztasd a véleményedet.”
• ...önmagad légy.”
• ...azt mondd: ’Nem tudom.’”
• ...mások tiszteletben tartsák a jogaidat.” 

Az említett könyveken kívül még lehet olvasni kifejezetten az asszertivitásról a középpontban (rengeteg egyéb könyvben van még szó róla egyéb összefüggésekben):

• Asszertivitás – Hogyan érvényesítsük érdekeinket? – Sue Hadfield, Gill Hasson, 2012
• Asszertivitás – Sue Bishop, 2008 

Fejlesztése gyakori téma, gyakori cél, vagy részcél a coachingban. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu