Vezetői coaching

Előhang: ez a post ezen a blog-flow-n off-topic, filmkészítőkről szól, nagyjából, akiket érdekelnek ilyenek és bizonyos korszakok... Még valami: rengeteg alapvetően youtube link van beillesztve... hogy ezek akár még holnap is elérhetők lesznek-e, nem az én felelősségi köröm, amelyik eltűnik időközben, azt együtt fogjuk sajnálni...

No, ez most csak tényleg nagyjából megszállott film rajongóknak (egy fia coaching-utalást nem tervezek bele...:-)))... Mondjuk még azok közül is előnyt élveznek a az 1960-70-es évek rajongói, főleg Truffaut, Godard, Rohmer és a Nouvelle Vague, de akár a John Cassavettes féle független hollywood-i filmek szeretői is jöhetnek. Szóval merengés, nosztalgia, örömködés a film aranykoráról...:-))) Azért került ide, mert a téma feldolgozása ezt kívánta meg, és nincs másik blogom...:-))) 

Még valami. Mivel vannak konkrét utalások egy filmes FB csoportra, mert végülis oda készül ez a post, csak oda direktben komplikált lett volna, sok a link, meg a kép, egy FB bejegyzés nem tud jól kezelni ilyesmit. Úgyhogy mindahhoz a figyelmeztetéshez, ami az első bekezdésben volt, van még egy: ez egy kicsit belterjes post, még azok közül is, akik a Mozigépész Moziverzuma FB-csoportban regisztráltak, nem gondolom, hogy sokhoz szól. Szóval ez egy több oldalról is megszűrt réteg-post...  

András (máris kezdődik a privatizálás: Suszter András, a másik, előző – kicsit coaching-os – postból...) most tett fel (át az 1.0-s site-ról) egy film-történeti dokut, és ennek kapcsán jutott eszembe az egész, az a kis „research”, amit ma délelőtt elkövettem... 

Ez a Cinéaste contra Magnats (2005) - https://www.imdb.com/title/tt0480892/

Akkoriban, amikor először került fel, valamikor 2020 februárban, akkor rákerestem és rátaláltam ennek a párjára, a Fimmakers in Action (2005 – ugyanabban az évben készült, mint a másik) - https://www.imdb.com/title/tt0486090/

Ide idézem az erről és főleg a másikról, a párjáról rittyentett kis szubjektív reflexiómat/commentemet is, hogy legyenek együtt:  

„Mérges dokumentumfilm. Nincs magyar felirat, a francia pocsék, az angol elég jó. 

Aki adja a pénzt, azt nem a művészet érdekli, ha nem fér be Tizian Utolsó vacsorája az Escorial éttermének főfalára, hát levágat két csíkot a két széléről (hogy azért az apostolok megmaradjanak...)

Ez a film elég erősen a technikai differenciákkal foglalkozik. Emlékszem halványan, amikor a műszaki igazgató vázolta egy ker. tv. igazgatóságának a 2000-es évek közepén, amikor már a 20-30 évestől kezdve 16:9-es képernyősig mindenféle készüléken fogták többek között az adásunkat, hogy akkor mi a jobb, ha alul-felül, vagy két-oldalt van fekete csík (mikori a kópia, vagy élő, stb., ezek mind másfélék voltak az input oldalról is), vagy mindig legyen annyira torzítva a kép, hogy akármilyen az input, vagy a fogadó készülék, mindig legyen kitöltve a képernyő. Nem mindegyik tv-társaság döntött ugyanúgy... innen vannak, ebből a korszakból származnak a tv-ről felvett műsorok torzított képei...

Azután a feliratok időzítése... bizonyos tartományon belül lehet lassítani és gyorsítani a kijátszást anélkül, hogy könnyen érzékelhető legyen, ezzel a tv-társaságok szabadon élnek is. Nem csak a hirdetési idő meghosszabbítása miatt, de hogy bizonyos műsorok (pl. hírműsorok) kezdése pontosan történhessen. Így lehet behozni lemaradást, túlsietést. Ezért azután két időpontban felvett műsor szinte soha nem lesz egyforma hosszú...

Érdekes, nem? Ja, és ez egy két részes mini-sorozat egyik része csak, ez a másik...”

OK, ezzel megvagyunk, ezt akkor kértem is a site-on (ilyesmit lehet ott, bizonyos reménnyel arra, hogy megjön... azután vagy megjön, vagy nem...), de itt nem áll le a történet... 

Közbevetés: tudjátok (kifejezetten az FB-csoport tagjainak szóló kérdés), hogy lehet keresni témára, címre az FB csoporton belül? Van egy kifejezetten a csoportra vonatkozó search-ablak, abba írtam be azt, hogy „cinéastes” és erre jött ki a fenti másodikról (a sárgáról, a „Cinéastes in Action”-ról) szóló postom. Eddig megvolnánk, de erre a kereső szóra kiadott még egy érdekes postot, Andrásét, ami továbblendítette a ma délelőtti történetet. 

András írt 2019.augusztus 11-én egy postot arról, hogy befejezte az Eric Rohmer életművet (nekem egészen különlegesen speciális késő kamaszkori (20-as első évek...) kedvencem Truffaut-val egyetemben...), de egy commentben ehhez a posthoz egy kicsit később hozzátette, hogy:  

„ a betyárját 2 film majdnem elbújt előlem, de szerencsére elkaptam őket :-) Cinéastes de notre temps: Carl Th. Dreyer (1965) és Cinéastes de notre temps: Le celluloïd et le marbre (1965) na ezeket azért még megkapjátok...”

Na, ez egy érdekes, és általam alaposan (& érdemtelenül...) elfelejtett részlet, hogy is vagyunk ezzel? Nos, ebből is látszik, hogy egy micsoda labirintus ez...:-))) Akkor valahogy elkalandoztam és nem néztem utána és most (!!!), amikor ezt a postot írom, éppen ezt a sort, 20 másodperce fedeztem fel, hogy mind a kettő benne van az 1.0-s site adatbázisában! (Persze, hogy már töltöm le őket...:-))) Amire kész leszek ezzel, készen vannak...). Ui. Ehhez a bekezdéshez: mind a kettő alapnyelve a francia, de a Carl Th. Dreyer filmben egyéb nyelveken is beszélnek, sokat, a felirat ezekhez spanyol... szóval nem könnyen desrifrírozható filmek...:-)))

Na, valamit kilőtt András abból (ezek szerint még februárban!), amiket akartam még ide írni , de nem mindent...:-))) 

Elkezdtem ezen a címen keresni, hogy: „Cinéastes de notre temps” (Mai filmművészek) mindenfelé (még megnyitottam a google.fr-t is, általában a google.com-on keresek, mostanában magától gondolom geolokáció alapján visszavált google.hu-ra, és akkor egész másokat találok, vagy nem, így fedeztem fel, hogy nem A „Google” van, hanem nemzetre, illetve pontosabban valószínüleg alapnyelvre optimalizált sok „Google” van...).

Sok minden van, amelyekből valószínüleg ez a kettő (amelyeket imént említettem, hogy benne van az 1.0-s adatbázisban) kivonat, részlet. Hogy melyik melyiknek és mekkora része (esetleg a generic name alatt valami plusz...), fogalmam sincs. 

Nna... Nézzük, miket találtam. Alapvetően 2 csomagot (itt a google kereső oldal, azt hiszem, ez a google.com alatt, már nem tudom, annyit kapcsolgattam össze-vissza...): https://www.google.hu/search?q=cin%C3%A9astes+de+notre+temps+dvd&ie=UTF-8&oe=UTF-8&hl=hu-hu&client=safari&safari_group=9   

1. Az egyik azt hiszem egy db DVD plusz 1 db 240 oldalas könyv, ezt az Amazon.com-on, és onnan azt az egyet, ami maradt, nem tudják ide szállítani.

Erről itt a linkje egy angol nyelvű cikknek: https://www.jonathanrosenbaum.net/2018/12/la-saga-cineastes-de-notre-temps-une-histoire-du-cinema-en-100-films/

2. A másik egy 6 DVD-s összeállítás. 

3. Azután van megint találtam valamit az imdb-n (kicsit el vagyok veszve, hogy ez most valami a fentiekből, esetleg a kettő közül az egyik, ami fent van az adatbázisban, vagy valami egészen más, de hogy így egyben meglegyen a ma délelőtt nyoma), íme:

https://www.imdb.com/title/tt0815352/ 

4. Van még (keresési eredményként és némileg ide sorolandóan) egy film, ahol Godard beszélget Fritz Lang-gal, ennek a címe: „The Dinosaur and the Baby” (1967)

https://www.themoviedb.org/movie/255990-le-dinosaure-et-le-b-b-dialogue-en-huit-parties-entre-fritz-lang-et-jean-luc-godard 

Hoppá, erről most találtam (közben is search-ölök ezerrel...:-))) egy (vagy Az) órát a youtube-on...:-))) Francia DUB (Lang couramment beszélt franciául...): https://www.youtube.com/watch?v=Sm4q-gtUH7Q&list=PLdngs1Hvsu1FXMk3gzvIu4Rs_yTitSPVI

(Ebbe belenéztem, tök technikai, de pont ezért nagyon érdekes, Lang nagyon konkrét, nem hadovál, fújja a felhőt, elmondja, hogy mi a módszere, helyenként szép részletesen...) 

5. Egy részlet szerintem szintén a 6 DVD-s gyűjteményből (de ezt nem tudom pontosan), egy 77 perces interjú Elia Kazan-nal (ENG Dub, FRE Sub)

https://www.youtube.com/watch?v=2G-ipbt0I1c&t=9s 

6. És akkor ha rámész a youtube-ra, daily motion-ra, vimeo-ra, eszméletlen mennyiségű, főleg rövid doku videó van a legkülönbözőbb időszakokból és filmkészítőkkel, tényleg csak ízelítőként néhány:
   • Cassavettes-ről és bandájáról (Peter Falk, Ben Gazzara, Gena Rolands), róluk rengeteg van, szerintem ez benne van a nagy csomagban (a 6 DVD-sben): https://www.youtube.com/watch?v=TUxZlwt5-Ao&list=PLuV4l7z4B3dhjVSmx0umB5Hnhj15L5Vyb 
   • Truffaut-ról van jó pár... Itt például a legendás Bernard Pivot könyves műsorban (a műsorvezető) beszél Hitchcock-ról a róla írt könyve kapcsán: https://www.youtube.com/watch?v=QxBJ3F_GxOY&t=51s (Ebben az adásban Roman Polanski is ott van és belebeszél...)
   • Húúú... mit találtam ebben a pillanatban (virtuális helyszíni közvetítés á ki tudja, mikor olvasod, pont akkor is...:-))) Bunuel... róla nincs sok anyag. Itt egy fél órás interjú franciául (a spanyol Bunuel természetesen vágja a franciát, aussi....:-))), de itt van ENG Sub! - https://www.youtube.com/watch?v=xjVpviB2gp4&list=PLdngs1Hvsu1FXMk3gzvIu4Rs_yTitSPVI&index=2 (Ebbe is belenéztem, azt kell mondjam, olyan szinten érdekes, mint a Langos...)
   • stb. a youtube, de máshol is tele van a filmművészet dokumentumaival, beszélgetések, interjúk, visszaemlékezések, ezt itt csak abbahagyni lehet, befejezni nem...:-))) 

7. Na, ez még a keresés mellékterméke, kicsit off-topic itt, de nem annyira...:-))) 2 hosszabb interjú:
   • Egy hosszabb David Lynch interjú: https://www.youtube.com/watch?v=jGd6lnYTTY8
   • Egy hosszabb amerikai interjú (Dick Cavett show) Sophia Loren-nek és Marcello Mastroianni-val): https://www.youtube.com/watch?v=Q93f24sIjVc - (Pl. a 41. percnél, amikor Cavett megkérdezi Loren-t, hogy szerinte Mastroianni tényleg az a legendás olasz szerető, Mastroianni reakciója Loren „igen”-jére is priceless...:-)))
   • ...és ráadásnak egy rövid egy másik nagy kedvencről, Stanley Kubrick-ről: https://www.youtube.com/watch?v=WOLZMr52Wcc
   • ...és (itt – valahol – abba kell hagyni... ez a hely pont olyan jó, mint bármely másik...:-)))

Egy pozitív, motiváló történetet mesélek el itt, hogy hogyan kell/lehet előnyt faragni egy ilyen szörnyű helyzetből, amiben most vagyunk a független szakértőként dolgozók egy részének és főleg nekik... 

A történet főszereplője nem fiktív személy, nagyonis valóságos, Suszter Andrásnak hívják és a Linkedin profil meghatározása szerint „international Insurance Broker”, szóval biztosítási alkusz, tudtommal főleg cégeknek, de nem csak. Semmilyen szakmai kapcsolatban nem vagyok vele, nem ennek a szakmájának kapcsán ismerem... 

Egy történetet akarok elmesélni (nem is igazán a saját szavaimmal, a főszövegben a lényeg a vendég-szöveg, amit egy ma reggeli vagy 2 órás comment-folyamból emeltem ki. Ahonnan ismerjük egymást, az a Facebook egyik filmes csoportja, amelynek ő a fővezére... és nem is akármilyen fővezér, egy olyan Taj Mahalt hozott létre, amely csak a hívatottaknak nyitja meg az összes kincses-kamráját, de aki csak meg akar nézni egy-egy filmet és took the pain és regisztrál, megteheti (de vannak filmek, amelyeket most már regisztráció nélkül is). 

Hogy mélységben, ahogy, ahányféleképpen, és amilyen változatos szempontok/kategóriák szerint lehet keresni/mélyfúrni a site-on (az FB-csoporton kívül van egy, sőt temporarily két site is...), egészen elképesztő. Persze ebből következik, mennél jobban mozi-imádó vagy, annál jobban fogod szeretni, minél inkább csak egy kattintásra akarsz lenni filmektől, annál inkább cumbersome, hogy mekkorát kell ugrani még ehhez is... 

Ez az elöljáró csak azt van hívatva megpendíteni, hogy miért is tartom fontosnak és érdekesnek a történetet. Azért, mert egy sok szempontból is kivételes ember példája. Ő erre persze ilyeneket mondana (mond, például, hogy) 

„...Mindenki nagyjából egyformának születik, mindent utána rontunk el, vagy rontanak el helyettünk. Nincs olyan, hogy valaki anyatejjel szívta magába a kommunikációs képességet, mindannyian épp csak gügyögtünk születésünk után...”  

No, ebben részben egyetértek vele, részben meg nem (ez sokszor van így velünk...:-))). Talán energiát, fókuszáló képességet, idő-management-et is közben tanuljuk meg, de azért felnőttként, úgy tapasztaltam, egyik ember, másik ember, ég és Föld... András valahogy mégis kilóg egy kicsit, fölfelé. Mindegy is, hogy ez genotipikus (örökölt), vagy fenotipikus (tanult), a lényeg nekem, nekünk, itt és most, hogy ilyen, amilyen...:-))) 

No, és akkor a történet. Egész másról kezdtünk el commentelgetni ma reggel, a mozis site-tal függött össze, és eltartott vagy 2-2,5 óráig, a szokásos kis szünetekkel a commentek között. És egyszercsak valahogy szóba hozta, hogy ő hogyan dolgozik most, karantén idején. És erre mint a csataló, felkaptam a fejem, rögtön kevésbé kezdett el érdekelni az alaptéma, és erről kezdtem el kérdezgetni. Majd ahogy belemelegedtünk, megemlítettem neki, hogy ez annyira tetszik nekem, hogy még talán másnak is hasznos lehet ebben a sokaknak nehéz időben, hogy írnék erről egy rövidet a Linkedinen. Szeret írni, beszélni (én (én!!) sokszor kismiskának érzem magam ebben hozzá képest...:-))), mondta (írta...), mondta még, hogy akkor még mit írjak bele. 

Na mondtam, állj, ez nem a Te életrajzod lesz, ez az én postom, abban a gondolkodási rendszerben, ami az enyém, ahogy nekem átjött (abszolút pozitívan!) az üzenet a történetedből, a részletekből. A duma, a prédikáció, azzal tele a pince-padlás mindenhol, tangible, konkrét dolgok kellenek. Mivel még mindig nem mondta, hogy akkor nem, sőt, azt írta a végén, hogy 

„...örömmel osztottam meg a példát, reméljük másoknak is segíthet...”, 

Hát nekiláttam megírni... Azám, de ismerem magam (...), ez mondok, az 1300-as kalodába nem fér el... nosza, akkor blog és azt fogom majd... ezt olvasod. (ma, szombaton, 2020. április 4-én (a felszabadulás valamikori naptyán...) 9.00 kor kezdtünk el beszélgetni az FB-n, most 12:30 van... szóval, primőr a dolog...:-))) 

És akkor a vendégszöveg, a commentekből kiollózva (ez a kiollózott rész nem teszi többet ki, mint az egész negyede/ötöde annak, amit csak ő írt...): 

„..Nekem egyáltalán nem okoz se gondot, se frusztrációt, hogy max a ház aljában lévő boltig mehetek le, helyette kiépítettem egy virtuális irodát, és pont úgy beszélek ügyfelekkel, mintha ott lennék. Persze siránkozhattam is volna, mint nem kevés alkusz, biztosítási üzletkötő, hogy itt a vége, lőttek a szakmának és éhen hallnak. DE nem egyszerűbb lenne gondolkodni a megoldásokon, mint síránkozni azon, ami tőlünk, akaratunktól függetlenül bekövetkezhet. Miklós, új üzleteket közöttem az elmúlt cirka 3 hétben, és egyetlen ügyfelet sem veszettem, gyakorlatilag a virtualitás kényszere miatt növekedett a "személyes" kapcsolat, nem csökkent...” 

Arra, hogy az emberek nem találják a helyüket még így a harmadik karantén hét végén... 

„..DE ha semmire nincs ideje az embereknek, amit továbbra sem értek, akkor a Zoom sem lesz segítség, hiszen az ügyfeleket ki kell értesíteni az általunk létrehozott virtuális irodáról, no meg arról, hogy ez milyen távlatokat nyit, még nagyobbakat, mint ami eddig volt. Azután az aktuális hírek alapján meg kell fogalmazni rövid célzott üzeneteket, hogy miben tudom most segítnei őket, majd a végén megint ott a technikai eszköz, a videotelefon, amin keresztük konkrétumokról is beszélhetünk. Azután fogom és ha már itthon vagyok, felemelem a telefont és felhívok cégeket, akik még nem a partnereim (unaloműzünek is jó) és megkérdezem, érzi már a cége bármilyen szempontból a járvány közvetlen, vagy közvetett gazdasági hatásait. Érdekes lehet-e számukra, ha ezt a kockázatot tudom csökkenteni. Érdekes lehet-e számukra, ha a kialakult helyzetben, amikor ágazatok állnak le és forgalmat veszítenek, ha olyan módszert javaslok, amivel megtartható vagy akár növelhető a forgalom. Ha érdekes feljaánlhatom-e a virtuális irodámat, amiben videotelefon és képernyő megosztás segítségével, úgy tudok megoldásokat javasolni, egyben mutatni, mintha ott ülnél mellette az irodájában...” 

...ami igaz, az igaz, ezeket a képernyős-interaktív videó alkalmazásokat úgy kezeli, mintha ezzel született volna... 

„...na cirka így megy ez, kétségbeesés helyett, a helyzetből adódó előnyöket is meg kell tudni találni, de a probléma utána jön, szánok-e időt a kidolgozására, szánok-e pénzt, ha szükséges a technikai háttérre, hajlandó vagyok-e felemelni a telefont, vagy azt mondogatom magamnak úgyis elhajtanak. A motiváció legerősebb formája nem az, amit mások modanak, hanem amit Te teszel szabállyá önmagadnak...” 

...és még hozzátette: 

„...Pontosan azért megyek új ügyfelek után, mert nem a pénz motivál vagy kényszerít, hanem magam motiválom, mert szeretem a munkám, szeretek az emberekkel foglalkozni, szeretek segíteni másoknak, hogy megoldódjon a problámájuk, ergo az isten is alkusznak teremtett, no meg tanárnak, Gyakorlom is mindkettőt...” Jaja... és ha valaki kérdezné, van családja és három lánya is... 

Q.E.D. Ezt kellett bizonyítani, hogy lehet másképpen is... egy konkrét példa...:-)))

Előhang: 

Tudom, az FB-t itt ekézni illik, nagyon szoros környzetemben eleget hallom, hogy még “veszélyes” is (lelkileg…), OK. Hadd említsem egy előnyét. Nagyon kora reggel ma ezt a kis szösszenetet hoztam össze, ami 12-es betűnagysággal egy Word-oldalon még ezzel az előhanggal együtt se ér el 1,5 oldalt. Na most ezt nem tudom pontosan, a linkkel együtt, amiről eszembe jutott, talán 4 (!!! Darabban lehetne feltenni a Linkedinre…). Aha… Anyátok… 

Most arról nem beszélek, hogy elkezdtem felrakni, az első comment után nem akarta bevenni a második commentet, csak egy idő után derült ki, hogy az első commentbe írtak hosszúak voltak (jelentem, hogy a mai mezei processzor gyorsaság nekem még lassú…)… OK, azután a time-line ugrott egyet és még törölni se tudtam az iPhone-on, amin az egészet addig elkövettem. És a telefonon az isetennek nem találtam amit feltettem, hogy legalább törölni tudjam… nosza, ugrok a Mac-hez, és ott sikerült kitörölnöm… 

…és mivel fontosnak ítélem (Tamás (Cservenyák) sporttárs iménti postja, amellyel a mostani trendi szélsőségek (Armageddon vs nagy új esély) közé próbál kicsit másképpen, de mindenképpen párhuzamos gondolati sávon “belőni”, csak megerősített ebben), OK, nekiálltam írni belőle egy blog-postot, mert így be lehet csempészni a felséges Linkedin time-linejára egy 1+ oldalas Word-irományt… Szépen vagyunk kedveskéim… 

Korábban elindítottam egy egyszemélyes mozgalmat (nem találtam követőre...:-))) az 1300 karakter rémuralma ellen, azután alábbhagytam, beleszoktam, hagytam a fenébe… akkoriban (fél éve?) idősebb Cato példáján felbuzdúlva és annak szenátusbeli beszédeinek záró mondatát parafrazálva, minden postomat, commentemet, ami egy kicsit hosszabb volt, azzal zártam, hogy “A Linkedin1300 karakteres határát márpedig el kell törölni a Föld színéről!!” Aki, tudva azt, hogy ennél hosszabbat a kutya se olvassa el (sokszor ennyit se), nem ír ilyeneket, az kalodában él, meg azt akarja, hogy olvassák…:-))) Ez nem fenyeget, senkit nem akarok meggyőzni, semmit se akarok eladni, kicsit olyan Montaigne-esen csak úgy irogatok…:-))) 

Főszöveg: 

Az megvan, hogy egy személyes, belső, családi erőpróba is rejtőzik a felszín alatt, így az egyre szorosabban ellenőrzött karantén-időszak (-teszt?/-próba?) alatt? 

3 csomag explicit kérdés-kör körül forog jelenleg az életünk. 

1. Mi lesz velünk, elkapjuk-e, kórházba kell-e majd menni (istenments...), egyáltalán (idősebbek főleg, de egyre inkább nem csak...): túléljük-e? Ehhez szorosan kapcsolódnak az ellátás logisztikája, problémája (élelmiszer, gyógyszer, esetleg netán elromlik valami, mi van, ha más miatt kell kórházba menni (szülés?)...)?
2. Mi lesz a munkánkkal, miből fogunk megélni, van-e B-tev, hogy is lesz ez majd, és főleg mikor lesz vége?
3. Meg hogy mit fogunk csinálni a temérdek időnkkel... persze, mindennap megnézünk majd legalább egy rögtönzött színdarabot, meghallgatjuk az örömódát, és társait, ja igen és két-három naponta lesz egy-egy Don Giovanni is... 

Ezek azok, amelyekre ráugrik a a social media, és sokan jelentkeznek ötletekkel, tanácsokkal, segítőnek (mint most én is...:-))). 

Az első csomag az egészségünkről, a közvetlen ellátásunkról szóló megszervezhető, vigyázhatunk, amennyire tudunk, megszervezhetjük és itt is van, amiben csak reménykedni tudunk. 

A második kérdés-csomag legégetőbb, és sokak számára a legnehezebb... A kérdések fogósak, közvetlen válasz nincs rájuk, kicsit olyan ez, mint a szerencse, lehet készülni rá, hogy ha beköszön, felismerjük. Amíg lehet, egészségünkre is optimalizálva, dolgozzunk, őrizzük a helyünket a munka világában. Ha nagyobb a baj, vonuljunk magunkba, gondolkozzunk el, mibe kéne/lehetne elkezdeni beletanulni. Nem csak nyelvet (ez talán a legtriviálisabb), de szinte bármit, erre a net (jó, főleg angolul, ez igaz...) ma majdnem korlátlan lehetőséget nyújt. Otthonról is... 

A harmadik kérdés, ha valakinek tényleg kérdés, önmaguknak ritkán, vagy sosem feltett kérdéseket tehet fel, kinek-kinek... A minek élünk? Azért élünk, hogy dolgozzunk, vagy fordítva, vagy a kettő optimális arányokban van ott az életünkben, esetleg azon szerintem nem túl nagy számosságú elit tagja vagyunk, akik mind a kettőt kifejezetten élvezik, akik megtalálták az életüket a munkájukban is. 

Akinek az élet, a kultúra, a hobbi, a családdal töltött quality time eddig is szerves része volt, varratmentesen átáll, nem csak “kibírja”, sőt élvezi, hogy most több ideje van ezekre, ki is élvezi, mert tudja, hogy aktív életében nem sokszor jön még el egy ilyen alkalom, amikor tényleg azt csinálhat, amit akar... Nem mondom, egy-két hét fura lehet mindenkinek, de kb. a harmadik héttől már vissza lehet venni a kézbe a gyeplőt ennek az új életnek a kontrolljához. 

...és akkor ma kezembe került az alábbi cikk egy másik dimenzióról, amiről még nem nagyon esik szó. Nem lepett meg, tán 2 hete (bár lehet, hogy csak egy, mások az idő-dimenziók) egy beszélgetésben az optimista jóslat az volt, hogy sok gyerek fog születni decemberben, a realistább az, hogy lehet, de sok már azóta elvált/szétment emberpártól... 

Két szélsőséges helyzetnek megvannak a saját problémái. Egyedül lenni most, ezekben a hetekben egyre nehezebb lesz. Könnyített eset, ha virtuálisan van kivel szoros kapcsolatot  tartani, aki adott esetben, jelzésre konkrét, akár fizikai segítséget is tud adni. De mindenképpen lelkileg ez megterhelő lehet... 

A másik véglet a kis határolt térbe összeszorult családok belső élete. Na, ez se lesz egy fáklyás menet... Erről a helyzetről, a kihívásairól és a lehetséges pozitív megoldási lehetőségeiről szól a cikk... 

https://nlc.hu/lelek/20200326/parkapcsolat-karanten-osszezartsag/

Egy kis történet, és egy kis kommentár... 

A történet: 

„...Uddaláka egy fügefa aljában ül. 

Az indiai mesterek szokásos közvetlenségével és s megtapintható életből vett szemléletes példával való tanítással arra szólítja fel szeretett fiát, hogy szakítson le egy fügét. Majd felszólítja arra, hogy törje ketté, és vizsgálja  meg, mit lát abban. „Sok-sok apró magot látok” – mondja a fiú. Ekkor az atya arra kéri, törjön ketté egy ilyen nagyon nagyon apró fügemagot. 

Az eredeti tanítás tulajdonképppen most kezdődik.  

Uddaláka tehát felszólítja a fiút arra, hogy hogy törjön ketté egy apró magot. 

Majd megkérdezi: „Mit látsz benne?” 

A válasz: „Semmit.” 

Uddaláka hosszasan hallgat és várokozik. 

Azt akarja elérni,  hogy gondolkodásra serkentse a fiát, s mintegy arra kényszerítse, hogy önnön magától, külső segítség nélkül fedezze fel a kivezető utat. Azt nem jegyezte fel a Cshándógja krónikása, hogy ez a várakozás milyen hosszú ideig tarthatott.  

Uddálaka türelmesen és hosszasan várokozott 

Miután nem kapott választ, bizonyára önmaga is tépelődhetett, hagyja-e saját fia esetében meghiúsulni ezt a kísérletet, vagy adjon valami ösztönzést, amit a korabeli tanítómesterek következetesen alkalmazott szabályai szerint azért nem szabad megtenni, mert az már a belső kibontakozásra, a bhávanára vonatkozik. Olyasmi ez, mint az áldozatoknál a dörzspálcikákból kicsiholt tűz, amit mindenkor magának a tanítványnak a kötelessége fellobbantani. 

Aztán, valamilyen különös megfontolásból, mégis megszólalt, de csupán egy óvatosan fogalmazott bíztatást adott, nagyon keveset mondott: 

’Lásd csak, az a finomság, amit te észre

Sem veszel, az a legértékesebb.

Bizony, ebből a finomságból jön létre ez

A hatalmas fügefa.

Tudd meg, hogy ehhez az értékes finomsághoz

Hasonló ez az egész világmindenség.

Ehhez hasonló a létezés.

Ilyesféle vagy te, Svétakétu.’ (Cshándógja Upanisad VI 12. 1-3)...” 

(Az idézet a védikus irodalom legrégibb 10, úgynevezett Mukhya Upanis(h)adjainak egyikéből, a Chāndogya/Cshándógja Upanis(h)ad-ból származik. Magyarul ’Énekmondók titkos tanítása’ címen jelent meg a Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzeteként.) 

A kommentár 

Hiszek benne, nap mint nap tapasztalom, a legkülönbözőbb irodalmi és nem irodalmi alkotásokat olvasva, hogy a beszélgetéses segítés/terápia nem Freud találmánya, nem is Breueré, nem is Charcot-é, hanem jóval régibb... Jóval egyenletesebben ráadásul elosztva a kontinensek között, mint gondolnánk. A gyökerei a ma alkalmazott eljárásoknak jóval régebbiek, mint amennyire szeretjük visszavezetni.  

Talán (nagyon kicsit... a példakép-szerűség a sztratoszférában van hozzám képest...) azt  keresem mindenben, amit Joseph Campbell a mítoszokban, a konvergenciát... Akár filmekben, regényekben, életrajzokban is, morzsákat akár, a végső (vagy legelső...) konvergenciát, amelyben hiszek, hogy létezik... abban, hogy időkön, tereken túl, felül mindenki (persze: a legjobbak...), mindenhol kb. ugyanazokat a szabályokat fedezte fel a tanítás/tanulás/fejlődés univerzumában, amelyek működnek...  

No, szóval azt a konvergenciát vélem sokszor tetten érni a segítés területén, amit Joseph Campbell hajtott űzött egész életében a mítoszok, vallások, istenek világában. Nem kis terjedelmű életművében szorgos munkájának eredményeképpen azt igyekszik folyamatosan kimutatni, hogy ha a helyi szokásokat, jellegzetességeket lehántjuk róluk, az ősi sztorik, hősök mítoszok, vallások, istenek történetei azonos gyökerűek, azonos alapelveket, etikai normákat, életfilozófiát tükröznek.  

Ő az, akinek a nevéhez fűződik a Hős útja elnevezésű fejlődési út-struktúra, amelyet az Ezerarcú hős című könyvében alapozott meg és járt körül. A Masks of God című terjedelmes 4-kötetes tetralógiája szintén ezt a fonalat követi a vallások, istenek történetén keresztül.  

No, én meg azt gondolom, és mindig ez lebeg a szemem előtt, erre fókuszálok, bármilyen információhoz jutok, hogy hol vannak a felszín mögötti összefüggések, azonosságok, vagy legalább hasonlóságok a segítő eljárások/mátrix által elfoglalt szellemi térben...

Talán már közhely, és nincs senki, aki valamilyen szinten ne értene vele egyet, hogy egyre inkább pattanásig feszült módon élünk, dolgozunk. Egyre kevesebb a nyugodt pillanat, egyre több a kiégés, a distressz, az időleges, de akár súlyos belefáradás az egészbe és hogy az emberiség eddigi ismert történetében soha nem volt nagyobb szükség (ami nem feltétlenül egyezik meg a felismert igények volumenével...) arra, hogy az emberek lelki, egzisztenciális, párkapcsolati, és egyéb problémáikkal megfelelő szintű, felkészültségű segítőhöz fordulhassanak. 

Fontos, hogy ezekben a segítő kapcsolatokban az ügyfelek ne sérülhessenek, és közelebb kerülhessenek céljaik megvalósításához, vagy akár felkészültebbek lehessenek életük eljövendő nehéz helyzeteire. Sokféle ez az igény, szükséglet, a spektrum a pszichésen valóságosan sérült emberekkel foglalkozástól az egészséges életvitelre abszolút alkalmas emberek kisebb-nagyobb önismereti és tranzakció-kezelési működésének fejlesztését szolgáló támogatásig.  

Az utóbbi hónapokban az ügyfelek/betegek védelmének kikiáltott céljának elérésére olyan törvényi  módosításokat fogadtattak el,  amelyek a segítői szakma sok szegmensének további fejlődését, egyáltalán működtetését veszélyezteti.  

Ma szombat van, fizetés nem volt, viszont volt egy összejövetel, ahol alapvetően coachok dugták össze a fejüket, hogy akkor most mi van... Volt plenáris, kis csoportos, tudod, ahogy egy mondjuk 50 fős csapattal kell... az egyik kérdés az volt, hogy ha megoldódna ez e a fura patt, vagy milyen helyzet, akkor az milyen lenne érzésben, percepcióban... 

Nekem az a kép jelent meg egy vágyott jövőben, hogy az eddigi sokszálon összefonódó, sok szintű belépési ponttal a sok-szintű igényeket kielégíteni próbáló, egyre markánsabban formálódó  segítő mátrix-rendszer - ahelyett hogy bozótkéssel szétvágtuk volna az egymáshoz fonódó, egymást segítő, egymásra épülő kapcsolatokat jellemző liánjait – markánsan tovább erősödött, és egy a felhasználók felé világos üzeneteket és belépési pontokat mutat és közvetít.  

...és megoldódott a kialakult önfenntartó-önszabályozó rendszer (a makro segítői mátrix az igénybe vevőkkel együttesen figyelembe vett rendszere) folyamatos öntisztulása is, azaz az a képessége erősödött meg, hogy kivesse magából nem csak az alkalmatlanokat (diplomáik számától, színétől, szagától függetlenül, pusztán munkásságuk nem-elégséges, vagy éppen ártó voltának okán...), de a  csak pénzre utazó szélhámosokat/”kuruzslókat” is... 

Ami itt jön, ami „megtörtént” (a vágyott jövőben vagyunk...) az az, hogy megvalósult az elképzelés, hogy legyen kultúrája annak - segítsük a segítségre, vagy a fejlődésükhöz támogatásra szorulókat megtanulni ezt a kultúrát -, hogy merjenek visszajelezni, vagy jelezni a megfelelő helyen, hogy nem OK valami, ami a segítés/támogatás címszóval történt velük...  

Tudom, hogy ez milyen nehéz is lehet, hiszen a személyes fejlődés nem feltétlenül lineáris, vannak közben fájdalmas felismerések, önreflexiók, tehát nem egyszerűen akkor érdemes a szükségszerűen laikus ügyfeleknek/pácienseknek gyanakodni kezdeni, ha nem minden ülésről hurrá-optimistán, tánclépésekben tudnak eljönni. Vagy ha néha elsírták magukat, stb.  

Hanem amikor a segítő beavatkozása zavaró, ártó, negatív... és nem kell feltétlenül visszajelezni, elég, ha annyit mondanak a segítőnek, hogy köszi, köszi, de köszi... és nem kell olyan sok embernek, ügyfélnek ezt tennie, hogy az illető megérezze, ezt nem neki találták ki és hogy bezárja a „bótot”... Ezt hívom tanulásnak, kultúra átadásnak, egészséges kultúra generálásnak...  

Vissza a mába... Szerintem ez a folyamat elindult, a coachok (hogy a segítői mátrix egy hozzám közel álló szegmensét említsem...) folyamatos példáit adják az önszabályozásnak: 

1. Először csak különböző egyesületekbe tömörültek, majd 2011-ben (9 éve!!) az egyesületek létrehoztak egy országos szintű szövetséget (Magyar Coach-Szervezetek Szövetsége),
2. a szövetség a tagegyesületek etikai kódexének felhasználásával egy egyszerűsített közös etikai kódexet is alkotott, lefektette az etikai kódex megsértői ellen való eljárás folyamatának alapjait,
3. egy, a legnagyobb nemzetközi coach ernyő-szervezet, az ICF (International Coaching Federation) minősítési rendszerében egyre több coach szerzi meg a 3 minősítési fokozat valamelyikét
4. a szövetség adatbázisában, honlapján elérhető a működő, minősített coachok névsora, elérhetősége, azaz a működő & aktív (!!) coachoknak egy ellenőrzött névjegyzéke is van. 

Mindezek világosan jelzik egy kialakuló szakma működési rendjét (ön)szabályozó rendszer meglétét. Elhangzik sokszor, egyre többször, hogy a coaching szakma felhígult, a coaching képzők évente több-százasával ontják a végzett coachokat. Egyrészről ez igaz, másrészről a valóság meg az (a szövetség adatbázisa és felméréseinek összevetéséből), hogy ezek tizede se gyakorolja valóban a szakmát. Még kevesebben vannak azok, akik folyamatosan, középtávon is meg tudnak ebből élni. 

Harmadrészt meg túlságosan figyelmen kívül hagyódik a jó coaching képzések általános pozitív hozadéka (a képzések, képzőhelyek kiválasztódása is folyamatban van egyébként, ha valaki nem tudná, az ICF rendszerében képzésekkel is lehet minősítésekre pályázni és a szövetség is foglalkozik önszabályozó törekvéseinek keretében). Előszöris messze nem mindenki azért végzi el eleve a coaching képzéseket hogy utána kizárólag, vagy akár részlegesen is, ebből éljen majd meg (itt is lehetne fejlődést elérni azzal, hogy a képzés elkezdése előtt a jelentkezőket megfelelően kijózanítanák eleve az elérhető pályamódosítás sikerességének kockázatát ecsetelve...).  

Az egyén önismereti, emberek közötti működési hatékonyságának növekedése elkerülhetetlen hozadéka annak, ha valaki becsületesen végigcsinál egy ilyen képzést. És ez, pláne ilyen méretekben, egy nagyon pozitív dolog, segíthet elérni valamikor egy kritikus tömeget azokkal, akik ezt az új működést megtanulják. És hogy ennek a – persze, egyelőre azért csak kicsiben, mondjuk kristályosodási középpontokként megjelenő – pozitív hatása semmiképpen nem lebecsülendő, legyen utána belőlük vezető, aki hatékonyabban és egyben harmonikusabban tud együttműködni, vagy egy egyszerű férfi, vagy nő, aki megtanult értő módon kommunikálni a többiekkel, az biztos...  Ha belepacsálunk ilyen idétlenül a levesbe, ez a folyamat is megtorpanhat... 

Ez az egész, ez a vágyott jövő nem is annyira ’a Holdban van’... Több évtizede alakul, bővül ez a segítő mátrix, és talán egy évtizede annak, hogy rohamosan elkezdtek tisztulni a fejek, már az első hullámban tudják az emberek, kezdik legalábbis tudni megkülönböztetni (és hát ebben kellene őket napról napra a segítőknek támogatni, hogy ez minél kézzelfoghatóbbá váljon...) és ezek az elefánt-a-porcelánboltban intézkedések, a feb 15-én belépett Btk rendelkezés, stb. egy alaposan, alap-vonalaiban jó irányban megindult folyamatot látszanak visszafojtani. 

Én szeretek abból kiindulni, amikor látszólagos, vagy valós érdekellentétek robbannak ki felek között, hogy ha látszólagos, melyek lehetnek az igazi mozgatórugók, ha valós, hol lehetnek közös pontok, átfedések, amelyeken elindulva, óvatosan, lépcsőről lépcsőre újra lehet építeni a konfliktus által megakasztott együttműködést. Szilárd meggyőződésem (ami persze, édeskevés, hát ki vagyok én egyedül...:-))), de hátha, hátha sikerül egy kis szikrát csiholnom...), hogy a jelenlegi helyzet hosszú távon senkinek se jó.  

Nézzük, szerintem azoknak, akiknek az „érdekében” születtek, miért is... mert amit nem vettek, vesznek észre, az az, hogy az utóbbi évtizedek, de talán kritikus tömeget már majdnem-majdnem elérve az utolsó évtizedben talán a világ, és nem utolsósorban hazai viszonylatban már nem nevetség tárgya az, aki fizet valakinek azért, hogy beszélgethessen vele, és ezen keresztül tartós javulást érhessen el az életében, kiegyensúlyozottságban. Ez a lassú, de biztos attitűdváltozás egyértelműen még a terapeutáknak, klinikai pszichológusoknak is hasznos, mert megalapozza a nagyon különböző szinteken történő, de alapvetően közvetlen emberi dialóguson alapuló külső segítség legitimitását, potenciális hasznosságát. 

Talán azért lehetett a mindennapi embertől annyira messze mondjuk 30-40 évvel ezelőtt ez a mainál sokkal-sokkal szűkebb professzionális segítői világ, mert egy terapeutikus kapcsolat határozott hatalom-különbségen alapult (itthon az amerikai filmekben láttunk utalásokat ilyesmire kvázi egészséges életvezetésre alkalmas emberek esetében, és nagyon gyengének, puhánynak is tartottuk az amerikaiakat ebből a szempontból – és nem is értettük, hogy egyidejűleg meg hogy a fenében lehetnek a világ legerősebb nemzete...).   

A terapeuta, a „pszichológus” volt az, aki tudja, a beteg, a kliens meg valahogy mint az autó a szervízben, a folyamat során valahogy megjavult. A lényeg, a folyamat, az eredmény akkor se ez volt, de a hazai laikus közönség kb. ennyit fogott fel belőle... Szégyellni, elhallgatni illett, mert mindenki azonnal arra gondolt, ha azt hallotta, hogy valakinek mondjuk terápiára van/volt szüksége, hogy ajjaj, komoly baj van vele (ő meg az okoska,  esetleg  magában küzdött reménytelenül saját életének problémáival, amelyekre másképpen tudott volna ránézni, ha ő maga is mert/tudott volna segítséget kérni...).   

Ezt az előítéletes attitűdöt olvasztotta/olvasztja éppen fel szinte észrevétlenül a segítő kultúra kiterjedése, szélesedése, kivirágzása azzal, hogy bevitte ténylegesen a mindennapi  értelemben vett magán és munkaéletbe az egymás segítés kultúráját. Hogy hogyan lehet egymással hatékonyan kommunikálni, hogy hogyan lehet konfliktust megoldani, hogy hogyan lehet eredményesebben, kiegyensúlyozottabban, harmonikusabban együttműködni. 

Hogy vannak ennek a területi kiszélesedésnek, kivirágzásnak vadhajtásai? Persze, és azokkal szemben hatékonyan fel is kell lépni, itt utalok vissza az ügyfelekkel együtt értelmezett közös visszajelzési, kultúratisztítási folyamat fontosságára. Ez már történik, de meg lehet gyorsítani, erősíteni ezt a folyamatot. 

És most ezt az erősödő, combosodó, pozitív mátrixosodást akarja, szándékolja, próbálja le-, rövidre zárni a felerősödött, elkapkodott, szerintem nem végigondolt, kicsit vagdalkozónak tűnő szabályozási kísérlet. Rosszul, haszontalanul sokféleképpen szabályozható a terület, hasznosan nincs sok alternatíva... Bízom benne, hogy kiderül azok számára, akik tenni tudnak valamit az akadályok leküzdésében, hogy jó, hasznos, előrevívő alternatívája az itt körvonalazott (és persze gazdagítható, módosítható, de alapvetően ilyen) segítő mátrixnak nincs...

Ez csak úgy eszembe jutott egy (megint...) a HR-esekről szól Linkedin  posthoz való comment-írás közben... A commentek nagy többsége ott is ekézi őket, en block, pedig a post célja, ha jól értettem, egy kicsit éppenhogy egyensúlyozni akart, egy csöppet nyitni, kvázi, nem kellene-e ránéznünk az attitűdünkre is néha, hogy nem spilázunk-e néha túl dolgokat... pl. kipécézzük a HR-eseket, és sorozatban már-már hate speech szinten alázzuk, sőt temetjük nem csak az egyéneket, de az egész intézményt is... 

Hozzáteszem, meglehet: jogosan, a világ megért egy HR-nélküli szervezeti rendre, nem tudom... erre megpróbáltam kicsit rákérdezni ott (hogy mi legyen helyette, vagy milyen legyen ahelyett, amilyen, mit tartanánk meg az esetleg hasznos működési elemekből, ilyenek). Ez a post NEM tartalmi, nem erről szól, please, ha kérhetem...

Inkább erről az elidegenítő attitűdről, hogy mindenki más hülye. Röviden: önmagunkat szándékainkról, többieket cselekedeteikről. Amikor valami nekünk nem sikerül, nem fekszünk a guillotine alá, pontosan tudjuk, mi jött közbe, miért siklott félre, hiszen - nyilvánvalóan - mj csak jót akartunk...

Ez a post a benefit of doubt (kezdésnek tételezzünk fel jó szándékot...) alkalmazása mellett szólal fel... Tegyünk meg legalább egy benefit if doubt kört akkor is, amikor valaki ellenünk vét... Nem a kődobásra kenyérrel felelésre gondolok, hanem arra, hogy elsőre tételezzük fel, hogy a világ nem akar kifejezetten ártani nekünk (ha ezt gondoljuk, túlértékeljük magunkat...).

Tudom, ez nem könnyű (guys, ha könnyű lenne, nem lenne ilyen fasza gyerekekre szükség, mint Ti,  Te vagy én...). Ott állsz/ülsz beöltönyözve, benyakkendőzve, vagy bekiskosztümözve, kezedben szorongatod a cv-d másolatát, szemben meg egy nyegle 25 éves fiatalember farmerben, nyitott ingnyak, ing kívül, zokni nélkül egy mokkasszin utánzatban (kicsit kiszineztem az említett post egyik kommentjében található esetleírást).

Mondjuk egy  executive pozícióra keresnek (lehet, hogy a pozíció package-fizetés osztálya a tízszerese az interjuvoló fiatalemberének, mégis ő az, aki interjúvol...). Kevés megalázóbb helyzetet tudok elképzelni... Bizony, ő fog Rólad először jelentést készíteni, nincs mese, őt kell először megnyerned. És ha nem hívnak be utána, soha nem fogod megtudni, mekkora abban az ő szerepe... 

És mégis, mégis... ő  is ember, neki is van diplomája,  ő is továbbképezi magát, neki is vannak érzései, szándékai, családja, életcélja, vágyai, neki is van főnöke (jobb esetben vezetője/mentora...). Ha valamit rosszul csinál, nos, a vezetője vette fel oda, szabja meg bizonyos értelemben, mit tehet meg és mit nem (ugyanúgy, mint nekünk...), a vezetője is felel érte...

Ha valami rosszul sikerül, nem vesznek fel, nem értesítenek, ez mind-mind a rendszer, a vállalati kultúra jelzője/jellemzője is, amit akarva-akaratlan a személy, aki megszemélyesített számunkra a céget, képvisel. És ha a napnál világosabb is, hogy az egyén maga alkalmatlan valamilyen (esetleg minden...) szempontból, az sem csak róla szól, hanem az is a szervezeti kultúráról is... amelyben lehetséges az, hogy alkalmatlan személyek töltsenek be pozíciókat...

...vagy csak rossz napja, hete van/volt, mert mondjuk gyógyíthatatlan valamelyik szülője, vagy előző nap hagyta ott a barátja/barátnője... értem, értem én, hogy “mi közöm hozzá?!”, de a világ nem így működik... Ugye, hogy amikor mi tehetetlenkedünk, slendriánkodunk, pökkhendiskedünk el valamit, ternészetesnek tartjuk, hogy beszélhessünk róla, megvédhessük magunk, és ezt a többiek elfogadják? Adjuk meg ezt a chance-ot, ezt a benefit of doubt-ot a többieknek is.

Amit itt makogni próbáltam a magam körmönfont módján az tulajdonképpen csak annyi, hogy amikor másokról, mások munkájáról írunk/mondunk véleményt, úgy tegyük, ahogy magunkról elfogadnánk. Ha valami nem volt jó, nem volt jó. Ez és ez a (pl. negatív) élményem volt, ez ezt okozta nekem, és azt szeretném ehelyett, hogy így és így legyen, ha lehet, de legalább a javítási szándékot érzékeljem....

Mai vezető fejlesztési ötletem: ahelyett, hogy basztatnák a coachokat, hogy miért nem szerzik meg a terapeuta diplomát (különben menjenek szerteszét bármit csinálni, csak azt ne, amit most, ami ebben a formában egy sült hülyeség), be kellene vezetni, hogy minden vezetőnek (értsd: mindenkinek, akinek emberekkel is kell foglalkoznia a munkája elvégzéséhez, akinek irányítania kell más emberek munkáját), kötelezően, szerződés szerint ne csak szakmai felkészítése legyen, hanem el kelljen neki végeznie sikeresen egy legalább 1 éves kiváló minőségű coaching training-folyamatot és meg kellene szerezni a minősítést. És ezt a szakmai felkészítéssel párhuzamosan az első belépő napjától. 

Most ne menjünk bele, hogy mitől lesz sikeres. Ha a vezetői és a beosztott munkatársai együtt (360-nal, stb.) nem tudják eldönteni, hogy ez az egy éves coaching képzés (komoly önismereti alapozással) hasznos-e az illetőnek, a végére elért-e egy olyan soft skill szintet, amivel kvázi saját önálló, sikerrel kecsegtető vezetői pályára állhat, akkor az egész szervezet mehet a pitlibe. És persze, váltásnál egy ideig, mondjuk 5 évig a korábban elvégzett képzést be lehet számítani, de azért 5-10 évenként mondjuk egy féléves postgraduális nem ártana. 

Az is egy kényes pont, hogy melyik képzés kiváló minőségű, de nehogy már nekem kelljen megoldani mindent!  

Valahogy egy hierarchikus képzési rendszert képzelek el az önálló életvezetésre alkalmas (vagy ezzel adekvát definícióval jellemezhetően kvázi) egészséges populáció elsősorban vezetői számára. Vezetők, akik emberekkel irányítói formában foglalkoznak bármilyen (profit-célú gazdasági, vagy állami feladatot ellátó) szervezetben.   

Ez a vezetői kötelező soft skill fejlesztés nagyon konkrétan egy éves, 12-15 napos tréning lehetne, amelynek az egyik fele önismeret lenne (2-2 napos retrait formában), a többi egynapos szakmai curriculum. Évente/két évente 1 napos up-date, 5-10 évente egy féléves postgraduális. A legelején csinálnának egy komplex fejlesztési célú személyiségprofilt, amit mondjuk 3 évente utánkövetnének. Az oktató ágensek lehetnének külsők és belsők, együtt- és összedolgozva.  

Ennek az alapvetően egészséges populációt fejlesztő képzési rendszernek a legtetején a legképzettebb (és legalkalmasabb (!!),  mind a két szempontot alkalmazni kellene...) segítők, az elit (a doktor terapeuták, klinikai pszichológusok lennének. Nyilván az ő területük, a minden rangú egyéb segítőkkel kiegészülve magában foglalja továbbra is a nem egészséges populáció ellátását is, de fontos, hogy lehetne egy ilyen ágú funkciójuk is.  

Most arra itt nincs helyem, meg igazából judíciumom se (ötletgazda szint ez maximum), hogy megfogalmazzam a life és business coaching megközelítést alkalmazó valamennyire különböző hierarchiákat, de nyilvánvaló hogy itt inkább – a vezetők fejlesztésén keresztül – a szervezeti coachingra gondolok (ami tágabb, de magában foglalja a business coachingot is). 

Nyilván egy ilyen hierarchiában nagyon fontos szerepet kapna a jelenlegi coachok krémje (bocs... magamat se számítom ebbe feltétlenül...), de nyilván a következő képzettségi és alkalmassági szinten, és egy szintezett, sokkal határozottabban szupervizált konstrukcióban.   

Ez nem olcsó mulatság (bár a biztos munka és a lehetséges mennyiségi diszkont miatt alacsonyabb szintre tudhat beállni a fejlesztés egységára), de az utólagos coacholgatás se (aminek továbbra is meglenne a helyen, de más szinten), és sokkal eredményesebb lehetne. Például közben kiderülhetne, hogy az illető alkalmatlan embereket irányítani (van ilyen, ismerünk/ismertünk ilyet, aki egy ilyen ’próbán’ elhasalt volna?). Ez nem választható lenne, hanem kötelező. Tervezhető az induction budgetbe és szerintem messze megérné a cégeknek.

Ez jutott eszembe...:-))) Talán egy mai Linkedin beszélgetés nyomán, de igazából már régebben realizáltam, hogy én magam rossz sorrendben csináltam ezt. Először voltam vezető, utána dolgoztam az önismereten, a soft skilljeimen, stb. Mennyivel jobb vezető lehettem volna... hát ez...

Közvetlen szükségletek: lényegében a Maslow piramisban megfogalmazott szükségletek, amelyek van amikor valóságosan prímer közvetlenül jelennek meg (háborúban, börtönben, stb.), és általában pedig a kvázi szükségletek sokszínű kielégítésén keresztül. Mérei Ferenc Kurt Lewint idézve például a szomjúság-érzést, éhség-érzést mutatja be, mint közvetlen szükségletet, amikor például a háborúban a földön kúszó katona akár az előtte lévő pocsolyából is szürcsöl, vagy a koncentrációs táborban nyersen is beleharaptak a foglyok a kezük közé kerülő bogyókba, gyökerekbe, nyers húsba, ahogyan az állatok...

 Kvázi szükségletek: többé-kevésbé sok minden egyéb, a helyzet, az előélet/-tapasztalat, és sok minden más szempont/tényező által meghatározott feltételrendszer, amelyek figyelembevételével elégítjük ki például nem kiélezett, mindennapi helyzetben az ugyanúgy jelentkező közvetlen szükségleteinket. A szomjúság példáján bemutatva a kvázi-szükségletet, ilyenkor „...fel se merül az a kívánság, hogy a legegyenesebb úton elégítsük ki a szükségleteinket. Kidolgozott szokásaink , körülírt ritusaink, ceremóniáink vannak, ezek szabályozzák a szükséglet teljesítésének módját, és így legtöbbször hosszú kerülőutat teszünk meg. Ha pl. szomjas vagyok, előveszek a szekrényből egy poharat, esetleg megnézem, hogy elég tiszta-e , ha nem elég tiszta, akkor egy törlőt is előveszek, megtörlöm, majd vizet engedek a pohárba. Esetleg a fridzsiderhez megyek, jégkockát dobok a pohárba, kistányért teszek a pohár alá, visszamegyek a szobába, és akkor iszom meg a vizet. A cselekvéssort a szomjúság vezérelte. De erre kvázi-szükségletként rákapcsolódott a szokásrendszer, amelyet környzetemtől megtanultam, átvettem, s amely életrajzomból táplálkozik...”

 Sokszor használom ezt a fogalmat, ‘motiváció’,  mint triviálisat. Mindenki érti, mindenki ugyanazt érti rajta, nyilván. Lehet, hogy a többieknek nem mondok újat, de most olvastam egy rövid, ha nem is definíciót, körülírást, jellemzést, ami azért nekem mélységet tudott adni az eddigi magától értetődő fogalomnak... (mondjuk meglepve nem voltam, hogy vannak itt mélységek, a sokszor idézett gondolat szerint a szavaknak (pláne a fogalmaknak, és még plánébban az olyan meta (szuper magas szintre absztrahált) fogalmaknak, mint a ’motiváció) nem (mindenki által világosan lehatárolt/definiált)jelentésük van, hanem használatuk (mindenki azt ért rajtuk, amit akar, amit saját idioszinkráziái meghatároznak).

Lássuk a medvét, a jellemzést... Mérei Ferenc írja szinte mellékesen, hogy

„...a halványan és kissé fedetten mutatkozó szükségletek mellett az ízlésnek, a racionális ökonómiának, az előítéleteknek, az aktualitásuk szempontjából igen különböző szintű nyugtalanító érzéseknek (!!), a színvonaligénynek (!!), a vetélkedési készenlétnek (!!), a tilalmak tudatának (!!) végeláthatatlan tényezője játszik bele abba a VISELKEDÉSVEZÉRLÉSBE, amelyet motivációnak nevezünk...” (felkiáltójelek tőlem...)

Folytatja: „...S ha az indítékok sokféleségét, sokrétűségét elfogadjuk, akkor egy viselkedési egységnek, akár egyetlen aktusnak a motivációs együttesébe a helyzeti tényezők, az itt és most mozzanatok mélységeként beletartozik a múlt és a jövő: elmúlt örömök és kudarcok, eljövendő remények és szorongató anticipációk...”

 Aha. Szóval, amikor könnyedén használok/-unk egy-egy ilyen meta-fogalmat, mint a motiváció. L’ordre jour (napiredi pont): „Szerénység, elvtársak, szerénység! Ezt szeretem magamban...” – mondta Bástya elvtárs...

 Csoportdinamika című Kurt Lewin válogatás előszavából (1975)

Hitelesség... Kulcs-attitűd tényező... Bár kifejezetten a fejlődés modellben hiszek (az újabb kutatások szerint folyamatosan keletkeznek új agysejtek halálunkig + az agy elaszticitása pedig bár csökken valamennyivel, szintén megmarad az agy egészséges létezéséig), de ez a hitelesség cucc, nos, ezt azért nagyon nehéz diónak gondoltam fejlődés/fejlesztés szempontjából... 

Olvasok egy legendás családterapeuta, Virginia Satir modelljéről szóló könyvben egy nagyon érdekes megközelítést a hitelességhez való eljutás többféle lehetőségéről a kiinduló attitűdtől függően... 

Ami a kiinduló attitűdöket illeti, ezek a túlélést szolgálják. Gyerekkorban alakulnak ki és később is a viselkedés alapját adják. A Satir szerinti  4-féle pozíció az Engesztelő, a Vádoló, az Okoskodó és a Zavart. A 4 (+1) pozíciót (a +1 a hiteles/kongruens pozíció...) egy a túlélést biztosító körösített háromszög segítségével lehet egyszerűen megérteni és ábrázolni, ahol a három tényező az Én, a Másik és a Kontextus. Ez a 3 tényező az, amely Satir szerint (ebben csatlakozom hozzá...) meghatározza az emberi kapcsolatokat és a kommunikációt, illetve azt, hogy mi hogyan látunk rá ezekre, hogyan viszonyolunk hozzájuk (mindjárt világos lesz...).

A 4 túlélést szolgáló - ugyanakkor kétségtelenül nem igazán komplett & kiegyensúlyozott kapcsolatokat/kommunikációkat eredményező - pozíció a következőképpen illusztrálható ezekben a körbe foglalt tényező-"háromszögekben":

- az Engesztelő a saját igényeire nem "lát rá", elhanyagolja azokat,

- a Vádoló a mások igényeire, csak ő számít, meg a kontextus,

- az Okoskodó csak a kontextust látja, se Önmagát, se a Másikat nem látja igazán,

- a Zavart pedig egyszerűen egyik tényezővel se tud mit kezdeni, vaktában kommunikál/cselekszik. 

Hogy lesz ebből hitelesség, hogyan vezet ezekből út feléje? Nos, Satir szerint - aki az elsők között volt, aki alkalmazta terápiás munkájába a családi kontextust (az elszigetelt egyén segítése helyett...) -, ha valahogy megállapítódhatik egy személy legfontosabb túlélési stratégiája akár önreflexión keresztül, akár külső segítséggel, akkor nem lehetetlen elindulni a hitelességhez vezető úthoz... Ezek a pozíciók általában stresszhelyzetben aktiválódnak. Mindenkinek van egy "preferált" attitűdje ezek között, de többé-kevésbé mindenki használja mindegyiket a preferáltnál kisebb előfordulásban.

Ha az ’Okoskodó’ (ami az én „kedvencem”...:-))) hozzáadja a pozíciójához az Önmaga és Mások elfogadását, ha az ’Engesztelő’ aktíválja a az Önmaga iránti gondoskodás erőforrásait, ha a ’Vádoló’ elkezdi elismerni/elfogadni a Másikat és ha a ’Zavart’-nak (nyilván az a legkomplikáltabb...) pedig sikerülne integrálnia mindhárom aspektust, mindegyikből van út a hitelesség/kongruencia (ezt a szót használja Satir) irányában.

Ráadásul ez nem is jár feltétlenül az eredeti pozíció teljes feladásával, sőt, pozitív mozzanat, hogy erőforrásként tudja felhasználni a korábban kontraproduktív nem-egyensúlyi attitűdöt/pozíciót. Pl az ’Okoskodó’ az eszét használhatja fel a fejlesztési folyamatban, a ’Zavart’ pedig a kreativitás, mókázó, humor iránti fogékonyságát (a ’Zavart’ pozíció alaphelyzetben időnként kifejezetten  szórakoztató tud lenni társaságban, mivel nem igazán lát rá egyik aspektusra se, se Önmagára, se Másokra, se a Kontextusra, ezért inadekvát reakciói nagyon mulatságosak is lehetnek...). 

Hogy összefoglaljam ezeket, készítettem egy összefoglaló ábrát...

Olyan egyszerűen beszélünk a rossz vezetőkről, mintha rosszak akarnának, mindig is azok akartak volna lenni... meg hogy így úgy, pikk-pakk meg lehet tőlük szabadulni, ha valamilyen receptet követünk. Sokszor írunk/írok ilyen recepteket...

Induljunk ki másból. Induljunk ki abból, hogy ott vannak, 30-40-50 évesek, tehát vezetők, talán már nem is az első helyen. És az is egyértelmű, hogy nem hogy használnának a szervezetnek, de ártanak, különböző lehetséges módokon. Nem értenek hozzá, vagy túlságosan is (és mindenbe belebeszélnek, lassítják a munkát, idegesítik a csapattagokat), alkalmatlanok vezetésre (ez gyakran együtt jár a valódi szakértéssel), vagy egyszerűen elviselhetetlen emberek (tulajdonképpen mindenkinek...).

Na most az utóbbi tények ellenére ott van, ahol van, esetleg régen, esetleg nem is az első szervezetben. Nem egyértelmű, hogy tudnak valamit, amit nem vettünk számításba? Ha mindenkinek mindig olyan egyértelmű lett volna/lenne, hogy így vagy úgy alkalmatlan, akkor hogyan lenne képes ilyen sokáig a topon maradni, sőt, újra és újra “eladnia magát”, elfogadtatni újra és újra ismeretlen emberekkel - az egyre gazdagabb és meggyőzőbb CV-k alapján?!

No, sokkal egyszerűbb (Occham beretvája...) ebből kiindulni, mint abból, hogy “hiszen nyilvánvaló, hogy alkalmatlan!!”. 

OK, de mi a teendő? Egy igazi “survivor”-ral állunk szembe. Nem fog menni a frontális támadás a feletteseinél, akik kiválasztották, mert az elfogadással/beismeréssel saját alkalmatlanságukat bizonyítanák. Napi gyakorlatodban gyakori, hogy valaki maga beismeri az alkalmatlanságát? Egy magas szintű vezető mihez ért, ha a vezető kiválasztáshoz sem?

Nincs recept. Nem csak itt, erre, általában sem biztos, hogy van... lehetnek jó ötletek, érdekes & megfontolandó megközelítések, amelyek hasznosak lehetnek számodra... Komplikáltabb személyes helyzetedre, problémádra, de tulajdonképpen semmilyenre általában/default nincs recept, a saját kreatív & stratégiai/taktikai gondolkodás, megoldás-keresés nem megspórolható szerintem. Konkrét helyzetek vannak, amelyeket konkrétan célszerű megoldani. Amire felhívtam a figyelmet, az egy szempont a helyzet elemzéséhez...