Vezetői coaching

Szerintem hamis/hibás & félrevezető kérdés az, hogy ki a jó vezető, csak így, általában... Az egy jobb kérdés lehet, hogy egy adott szervezetben, egy adott környezetben, egy adott szervezeti fejlődési fok esetében mi lehet az optimális vezetői attitűd. 

Persze, ilyen aszeptikusan is fel lehet tenni a kérdést, hogy ki a jó vezető általában... el is lehet kezdeni a válaszadást, például úgy, hogy mondjuk hívjuk egy intervallumnak két pólus közötti attitűd-opciókat, az egyik póluson a command & control-os, a másik póluson a szinte teljes felhatalmázásos attitűddel. 

Példákkal: 

• a command & control a klasszikus hierarchikus pozicíós tekintélyen alapuló vezetői magatartást Ez mondjuk a hadsereg, szervezetek, vagy még mondjuk pl. a veszélyes anyagokat gyártó, vagy ilyen tevékenységeket végző szervezetek esetén lehet az optimális megoldás még ma is, ahol a kockázat nagy, és a fegyelemnek kell az abszolút fókuszban lennie.
• a majdnem teljes felhatalmazás jellemző a nagyon erősen személyes közreműködésen alapuló szervezetek adminsztrációs típusú irányítására... ilyenek például a professzionális társulások, mint az ügyvédeké, trénereké, stb. 

A legtöbb szervezet - kitalálható - a két véglet közötti jellemző vezetői magatartást igényel (ráadásul különböző fejlődési szakaszaikban is különbözőt). Az arányok a fontosak... az adott kontextushoz optimális vezetői attitűdön már érdemes studírozni ott és akkor... 

Ezért van, hogy aszeptikusan, neutrálisan, kontextus nélkül gondolkodni arról, hogy “ki a jó vezető” vezethet érdekes gondolatok felvetéséhez, de praktikusan nem vezethet eredményre, operacionális jelentősége/alkalmazhatósága szinte semmi... 

Van még egy veszélye is annak, ha valaki túlságosan megbízik abban, ahogyan cv-ileg lekáderezhetően/dokumentálhatóan tapasztalt emberek beszélnek/írnak erről. Az elmélet és a gyakorlat jelenleg elég sok helyen nagyonis drámaian más úton jár. Way too many helyen még szikár command & control hangulat uralkodik (kontextustól függetlenül), rossz esetben még nem is a tiszta fajta, hanem a sógorság-haverság, klikkesedés, stb-vel kontaminált/szennyezett negatív szinergikus alakzatban... 

Az elmélet meg évtizedek óta a minél szélesebb körű bevonás/felhatalmazás/delegálás mellett tör lándzsát. Szerintem már van itt-ott olyan vezető-féle, aki tényleg elhitte az elméletet, és tényleg azt hiszi, hogy neki nem fontos (mindent?) tudnia, majd a csapat... Ezt nevezem egy lehetséges veszélynek. Ő lesz a humánus vezető, akinek az elején a munkatársak megörülnek, de respektet soha nem fog szerezni, ha csak erre a “majd együtt, mindent” attitűdre támaszkodik, pontosabban, sz@rnak a fejére... A coaching szemléletű vezető, aki a “nemtudás hasznára” támaszkodik csupán, mert az emberek majd tudni fogják maguk... 

OK, akkor merre? Szerintem is a minél szélesebb körű bevonásra/felhatalmazásra/delegálásra kell törekedni, de amíg vannak vezetők, akik adott számú munkatárs munkateljesítményének eredményességéért javadalmaznak (amíg a holakrácia meg nem hódítja tökéletesen a szervezeti működést...), azoknak a vezetőknek úgy kell felhatalmazást szorgalmazva működnie, hogy közben egyfajta  személy szerinti respektet is sikerüljön a munkatársakban ébreszteniük (max nem a nárcisztikus karizmára utalok!!). Hogy számítson a szavuk, nem úgy hogy csak az számítson, de számítson. És persze legyen erős, átlagon felüli szintetizáló, fókuszáló és szervező készségük. 

A pozicionális hatalom szinte elenyészett, senki nem gondolja ma már azt, hogy “akinek isten hivatalt adott, észt is adott hozzá”. Ezért is ultra-nehéz ma már vezetőnek lenni. Személyesen, szakmailag, emberileg, kombináltan, valahogyan saját jogon meg kell szerezni egy újfajta, minimum “primus inter pares” (első az egyenlők között”) típusú respektet/tiszteletet a munkatársak körében. Kb. úgy, mint annak idején a grundon meg kellett szerezni a tiszteletet egyszerűen a játékban tanusított  ügyesség alapján, és nem azért, mert miénk volt a labda...

Disclaimer/figyelmeztetés (kb. „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”...:-))): Most, hogy össze-vissza javítgattam, átírtam, rájöttem, ez a blog-post bizony sokak (mindenki?!) számára érthetetlenre sikerült, így kezdj bele... Kérdezheted, miért tettem fel... Jogos... Csak... mert itt volt, mert megírtam... meg olvasóként is érdekelnek a rejtélyes szövegek, érdekel Joyce, Proust, Jung Red bookja, miért ne írnék néha én is ilyen érthetetlen dolgokat?! Amelyek persze nagyon is érthetők, és mélyértelműek, csak meg kell hozzá őket érteni...:-))) Ezt meg ebben a zaklatott világban igazán nem követelhetem meg senkitől sem! Szóval lóra fel, lapozz tovább bátran! 

Egy erősen niche (“rés”-/réteg) gondolatmenet... A blog edzettebb olvasói számára... Vannak mostanában ilyen postok is, amelyeket tényleg csak azoknak szánok, akik idáig, a blogig elmerészkednek, közvetítő ide-odalinkelés nélkül is...:-))) Talán itt még az idézet is, ami a gondolatmenetet elindította, talán-talán megkíván egy kis plusz erőfeszítést, részben egy csöppet régies a szövegezés, részben talán megkíván egy kinek-kinek mekkora ugrást a mindennapi gondolkodás szintjéről egy elvontabb gondolkodási szintre (vagy nem, ezt nem igazán tudom megítélni, és ahányan ezt olvasni fogják, más és más szinten fognak tudni kapcsolódni hozzá...).

A sorrend nyilván: Ok » Cselekvés/Akció » Cél. De szép is lenne, ha ilyen egyszerű lenne...:-))) Szeretjük azt hinni, hogy mindig valamiért csinálunk valamit... ez azután vagy így van, vagy nem. Ráadásul lehet, hogy azt is hisszük, hogy valamiért, miközben csak valami miatt... meg, újabb komplikáció, tök pontosan tudjuk, hogy mi miatt, de nem azt mondjuk, hanem kitalálunk valami alibi-célt, hogy azért... Mégis, mégis, ami biztos, hogy mi miatt csinálunk valamit. Maximum nem nyilvános... Vagy mi magunk se tudjuk miközben azt hisszük, hogy... kellően komplikált?! (Lehet, hogy nem is a Nietzsche szöveg lesz a nehezebben megfejthető?!) 

No, akkor ki is az a bizonyos rés-/niche-célcsoport... Legyen célod! Ez harsog mindenhonnan... ha nincs, el vagy veszve... véged van... Ezt most azokra gondolva írom, akik néha talán megfélemlítve érzik magukat, kivételnek (és nem a jó értelemben...), hogy nekik nem igazán jön össze ez a (főleg absztrakt, “nagy”) cél-kitűzés cucc. Tudják, hogy néha kell (meg amikor valamihez konkréten hozzákezdenek, talán nem is veszik észre, de abszolút használnak konkrét célokat, de ez nekik nem igazi cél, ez része a folyamatnak, olyasmi, mint a “terv” első fázisa...). 

Nietzsche nagyvonalúan mindkét drive-ot, a pusholót/nyomást gyakorlót (az okot), és a pullingolót/húzót (a célt) is közös karámba tereli, és „Kétfajta okról” beszél... Az első „ok” az igazi „ok”, a cselekvés oka, ami „a fölhalmozott erő bizonyos mennyisége, amely várja, hogy valamire valahogyan felhasználtassék”, a második ok, az „ígyésígy-cselekvés oka, az ebbe az irányba, erre a CÉLRA való cselekvés” oka... 

Külön értekezés témája lehetne a vitalitás, a bennünk dolgozó erő/energia, „a fölhalmozott erő bizonyos mennyisége, amely várja, hogy...”, hogy ez mennyire erős, hogyan tudnánk jobban felhasználni (közel) 1:1-ben... direktben nyilván sehogy, már az valami, ha tudjuk, hogy egyáltalán ez az igazi pushing motivációnk, amely lökdös minket előre (valamerre?) hogy amíg az életerő dolgozik bennünk, muszáj, muszáj valamire felhasználni... mindig felhasználódik ez a vitális energia az energia-mérleg elv alapján, csak az a kérdés, mennyi megy pocsékba... 

A post célcsoportjának tagjai akkor vannak bajban (önmegfigyelés...), amikor néha valamilyen konkrét folyamat kontextusán kívül mondják nekik, kérdezik, hogy “tulajdonképpen mi is a Te célod?”. Ilyenkor vannak, akik tudják, mondják, büszkén, magabiztosan, ők a főáram, ők a comme-il-faut... és akkor vannak azok, vagyunk mi, akiknél ilyenkor ‘szó bennszakad, hang fennakad. Lehellet megszegik.’ (Arany - A walesi bárdok...)

Ugye, a főáram az, amely szerint az életben kell valami konkrét célodnak lennie, sőt egy egész cél-mátrix még jobb, ahol a kis, praktikus célok mind egyeztetettek a nagyobb és főleg a főcél hierarchiájával. Nehogy félreértés legyen, valószínüleg a többségnek ez a koncepció hasznos is lehet, nyilván azért ennyire népszerű... A vélhetően roppant kicsi kisebbséghez (idáig elérve zéró halmaz?) szól ez a post, akinek ez nem ennyire kézenfekvő... 

Még egy korlátozás, limitáció, ez a post nem annyira a már kialakult munka-vonatkozású, jövedelemszerző élet-pozíció körülményeire vonatkozik (az A-tervre, vagy a B-terv opcióra), inkább az általam C-terv körébe tartozó élet-döntés helyzeteire. Amikor az út elején vagyunk, vagy különböző útelágazáshoz érünk, például amikor ilyen kérdések tevődnek elénk az életünk során: 

- Milyen szakmát, milyen foglalkozást válasszak?

- Ezzel a tudás-package-dzsel mihez kezdjek? Milyen alkalmazási területet válasszak, azon belül hol dolgozzak?

- Kit válasszak komolyabb páromnak, kivel tudunk szinergikus (magyarul: „boldog”, azaz minimál programként dinamikusan kiegyensúlyozott, harmonikus) párt alkotni? 

Amikor már helyzetben vagyunk, pl. a fenti, random, mintának választott (és más hasonló) kérdésekre konkrét válaszokat adtunk (önállóan, segítőkkel, csak úgy...), akkor természetesen már megint az elején említett terv kiinduló-pont, folyamat-cél képzéshez érkezünk, amikor a fenti megosztás az emberek között eltűnik, nincs ember (legalábbis józan eszén), aki ilyenkor már ne gondolkodna minimálisan folyamat-cél típusú célokban... 

Ja... hogy az egész hogyan jutott eszembe? Nos, egy régi belső dilemmámat élesztette fel egy passzus Nietzsche Vidám tudományában. Ez a MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár) adatbázisából kimásolt fénykép-megjelenítés azért kedves nekem, mert nekem - még apám könyvtárából örökölve - szintén ez az 1920-as években megjelent kiadás van meg, patinája van... s miközben a szöveg (a fordítás) régiessége megkapó, abszolút érthető ma is. Nietzsche nyilvánvalóan egyik előfutára volt a pszichoanalízisnek, ebben a passzusban is a nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb, hogy a tudatos tudatot (a felszíni, mesterséges (?) cél-képző eszközünk működését) veti össze a mély, a tudatalatti működés jóval nagyobb erejével, amelynek abban, végülis mit teszünk, hogyan működünk az életben, meghatározó szerepe van. Jó ha tisztában vagyunk legalább ennek tényével...

“Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam el úgy azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár - néha csak egypár lépést megy odébb, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről” - Kaffka Margit “Színek és évek” című regényéből...

Háy János teszi hozzá a Kaffka Margitról írt fejezetben, hogy: “A múltunkra való gondolás csak a jelenből értelmezhető narráció, tehát éppúgy FIKCIÓ, mint ahogyan minden más, még az önéletrajzisággal kérkedő irodalmi művek is. Valóságossága (valóságosságunk) csak a narráción belül értelmezhető és igaz, s a narráció teréből kilépve, attól idegen igazolásokat keresve nem igazolható.”

Mindez az elképesztően érdekes, szellemes, szórakoztató, itt-ott mítosz-döntögető, Szerb Antal irodalomtörténetei óta az első egyszerre komoly és népszerűvé válható irodalom-történet közép-kicsiknek (gimis, ilyesmi...) és nagyoknak (abszolút!) egyaránt (“Kik vagytok ti?”).

Ui.: Még egy kör... ja... annyira biztosak vagyunk sok mindenben, amiről esetleg csak olvastunk ezt-azt, biztosat eleve nem tudhatunk, miközben a saját életünk eseményeire is esetleg csak (nem direkt, csak úgy...) torzítva emlékszünk. Meg hogy de szeretjük, ha mindennek tudjuk az okát, azt az egyet (...), akkor is, amikor nyilván nem lehet elég infónk... Ja... arról ismerszik meg az igazi kritikus gondolkodó (vagy csak simán önállóan, megfontoltan gondolkodó...) ember, hogy (ki)bírja azt a feszültséget, hogy nem tudja sok mindennek az okát... nincs szüksége ennek a kétségtelen feszültségnek az enyhítésére, arra, hogy kitaláljon/átvegyen valamilyen “okot”, ezzel mintegy zárja az áramkört... rövidre...

Egy epifánia története... (görögül: “megjelenés”, vallásos eredetű, kvázi az istenség hirtelen rövid megjelenését értették rajta, én, kevésbé megérintetten a transzcendentális világtól, jóval földibb tartalmat tulajdonítok neki, pl. egy hirtelen ráismerést valamivel kapcsolatban...)

Valaki feltette ezt a kérdést a Facebook-ra:

“A mesékben a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, de a rossz is. És az életben?”

Ez azonnal megnyomta az egyik nyomógombomat és az ezt követő epifánia erőtere ezt a szösszenetet hozta ki rögvest belőlem (mivel ez először egy FB commentben jelent meg, itt már idézet...:-))):

“Lényegében (szerintem) az életben egyik se... ezért szeretjük a meséket...:-))) Megismerhetjük az indítékokat, mindig kiderül, mi történt (!!), és egyáltalán kerek az egész... 

...az elárvultabb emberek azután ezt a kerekséget keresik egész életükben... meg szeretnék tudni legalább azt, mi történt, történik... ha nem sikerül (rendszerint nem sikerül...), kitalálnak maguknak valami egy izét, hogy az történt, és amaz volt az ok... így születnek az összeesküvés elméletek... 

...elárvult emberek kétségbeesett akarásából, hogy legalább az illúziójuk meglegyen, hogy néha képesek valamit megérteni...”

Ezt csak ide... ez is egy védelem, mert azért ide csak a legmegrögzöttebbek vetemednek, ha nem teszem fel máshová, márpedig nem teszem fel máshová. Miről szól? Ennek a felvezető commentnek a végén található belinkelt cikk többnyire ausztrál környezetvédelemmel foglalkozó tudósok, szakemberek kendőzetlenül beszélnek arról, hogy eddig valameddig még lett volna lehetőség - most már meg nem nagyon van - megmenteni a civilizációt. Nem a Földet, az is szenved, de az erősebb, mint az emberiség...

A második szintű védelem, hogy hosszú, átlagosnál t’án kicsit nehezebb angol szöveg. Minden benne van, csak tudományosan alátámasztva, amit én már évek óta, intuicionálisan integrálva gondolok a szporadikusan elérhető információ-mozaikokból. Hogy már  késő... már akkor is későn lenne, ha komolyan megpróbálna a világ úgy egyben elkezdeni egy globális változtatást. Mondjuk enyhíteni a hatásokat soha nem késő, de megfordítani a folyamatokat igen. Mindenhol máshol az olvasható általában, hogy “ha nem teszünk semmit, baj lesz...”, itt feketén-fehéren leíródik (alátámasztva, amennyire ilyen terjedelemben lehet), és amennyire én megértettem, hogy “baj lesz, a kérdés az, mekkora...”. Ez van, ehhez nem kellett volna ezt elolvasnom, ezt régen érzem, de nekem nincsenek eszközeim, részlet-információim, hogy így alátámasszam...

Egyébként ezen a szinten a kutatás finanszírozása elapadhat, említődik példa, hogy az olyan kutató, aki ezt túl radikálisan tálalja (értsd: nem mórikálva egyrészt-másrészt...), az nem kap majd kutatási pénzt. Ez a jelenlegi legfontosabb és leghatékonyabb védekezése az emberiségnek: nem akar tudni róla, hogy mekkora már most a baj, és hová vezetnek a különböző extrapolálható trajektóriák, például a jelenlegi  M.O.-nk (modus operandi, működési mód) folytatása esetén... ez kb. el is mondja azt, mennyire képes, áll készen az emberiség a változtatásra...

Fontos elemnek tartom, hogy világosan jelzik, az összeomlás fokozatos lesz, nem egy nagy bumm, és kész, nem... Fokozatosan, néha helyenként robbanásszerűen fognak romlani a körülmények, és főleg ez utóbbiak esetén majd lesznek is várhatóan konkrét, helyi intézkedések, amelyek ideig-óráig ellen tudnak tartani, de globális szinten ennek nulla az esélye. Szép csendben, meg időnként hangosan fog összeomlani az emberi civilizáció. Az egyikük a cikkben 2030-ra (9 év!) teszi azt az időpontot, amikor világosabban lehet majd látni, olyan, mint egy kis információs domb lesz, aminek a tetejéről már kicsit jobban lesz látható, hogy melyik trajektória van a legnagyobb esélye kiválasztódni  a sok közül...

Sokszor dobálóznak azzal, hogy a légkör hány fokkal lesz melegebb. Bizonyos számítások szerint, ha a hőmérséklet emelkedés meghaladja a +4 C fokot, a Föld 1 milliárdnál több embert nem lesz képes eltartani. Ez elég konkrét? Most majdnem 8 milliárdan vagyunk, amikor én születtem, már akkor 2,5 milliárd volt a Föld lakossága... mondtam, hogy “Nem ijedőseknek...”).

A linket utoljára 2020. július 21-én ellenőriztem, még él...

https://voiceofaction.org/collapse-of-civilisation-is-the-most-likely-outcome-top-climate-scientists/ 

Most olvasom először az Iliászt (nem tudom, kötelező volt-e annak idején, a többi kötelezőt se nagyon emlékszem, hogy bújtam volna...), biztos más dolgok jutnak eszembe most, mintha korábban olvastam volna...

Itt vannak mindjárt az istenek... Majdnem mindenbe beleszólnak, kényük-kedvére csatákat döntenek el, van, akit védenek, van, akit veszni hagynak, akit megbüntetnek, azután mégis, mai fejjel röhej kicsit... persze, a szöveg gyönyörű, a képek megelevenednek, az ember így is képes csodálni, de azért vicces... hogy így hősök, meg úgy... azután tényleg, vannak csaták is, amit a vitézség dönt el, hogy ki használja ügyesebben a lándzsáját/pajzsát... 

...amikor az istenek éppen elfáradtak, pihennek, vagy éppen veszekszenek valamin, mint a kocsisok, vagy a kofák... csuda érdekes ez a vonulat, ez a szál, az olümposzi csevely-részek... erről a világról/attitűdről fogalmunk se lehet, hogy hogy a fenébe is hallgatnánk, ahogy annak idején hallgathatták, amikor született, vagy 2800 éve... 

...nekik, a korabeli közönségnek (akikhez először orálisan (énekelve, kántálva?) juthatott el a cucc, vagy először inkább részletei, jelenetei...) olyan mindennapi kenyér lehetett, hogy minden bizbasznak van istene, meg istennője, akiknek keresztbe-kasul kellett áldozni ezt-azt... még jó volt, ha csak kaját, vagy kaja-nyersanyagot (mondjuk birkát) és nem egymást, felebarátjukat... érdekesebb lehetett, mint a monoteizmusok... mindenesetre nyugodtabb életük lehetett ebből a szempontból... nem volt ez az  állandó beszar@s, meg fenyegetettség, meg lelkifurdalás, ami később jött ezekkel a minden mást kizáró, dölyfös, agresszíven uralkodó/parancsolgató monoteizmusokkal...

...ha áldoztak ezt-azt, amikor kellett, ennek fejében tiszta lehetett a lelkiismeretük, szabadon boldogok is lehettek akár, engedélyezve volt, nem voltak sújtva ilyen idétlen dolgokkal, mint pl. eredendő bűn (ezt a kettőt nem értem legjobban, ezt, meg a háromságot, ami egy, de három... mint az atomi részecskék hullám- és résszecske természete... hol ilyen, hol olyan... az is vicces...)...

Szóval meglepően relatívvá válik a nagy eposzi hősök hősiessége, és meglepően emberiek az istenek. Az Olümposz olyan, mint egy társasházi lakógyűlés...

De ez a beavatkozás, ez a deus ex machina ez nem csak a csatákban volt jelen, de abban is, hogy elkezdhetik-e, egyáltalán odajuthatnak-e, ahová akarnak, küldenek-e az istenek jó szelet a hajóknak, vagy inkább pestist a táborra... Ez a rész is ilyen sértődések, durcáskodások mentén zajlik, zajlott mind az emberek, az istenek, illetve az emberek és istenek között . Bruttó tíz évig tartott Trója ostroma, mert mindenféle nőszemélyek miatt meggyűlik a baja az embereknek az istenekkel, meg egymással. Tulajdonképpen Trójával nettó csak az utolsó évben kezdenek el foglalkozni, addig “csak” a környező kisebb kis-ázsiai városállamokat rohanják le, öldösik az embereket halomra, és rabolják el a szemrevalóbb nemes származású fiatal lányokat, hölgyeket rabszolganőnek...

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ha a dolgot mai szemmel mondjuk, a nők szempontjából nézzük meg, csudákat látunk. A fő hangsúly az eposzban az akháj görögökön és a trójaiakon van, a többi kis nyeszlett városállamot úgy említi a mű, mint kirablás tárgyát. Attól még nagy hősök ezek, hogy arra járnak, és földdel teszik egyenlővé ezeket a helyeket, természetesen nőket, gyerekeket nem kímélve...

Mégis, mégis, az istenek mellett a nők játszanak főszerepet, és az elvileg hős királyok, férfiak kurvára függenek mindkettőtől, az istenektől is, meg bizonyos konkrét nőktől is, mégha utóbbiak némelyike a történetbe lépés pillanatában rabszolga státuszban van is. Nem is kicsit függenek tőlük... 

Nulladik lépés ugye az, hogy miért is a gyilok egyáltalán. Jó, ezt jószerivel mindenki tudja, (Szép) Helénát, Meneláosz király feleségét elcsábítja/elrabolja Paris királyfi, Priamus trójai király egyik, amúgy nyámnyila, de szépfiú fia. Erre Meneláosznak  sikerül felhergelnie egy csomó fellow görög királyt és együtt megindulnak Trója ellen jó sok hajóval, Agamemnon király, Meneláosz testvére vezetésével és Akhilleusszal, a legvitézebb görög harcossal együtt (Trója a mai Törökország területén, Kis-Ázsia észak-nyugati területén fekszik, nem közvetlenül tengerparti város). 

Maszek véleményem szerint Menélaosz Heléna problémája lehetett a többieknek a legkisebb fejfájásuk, viszont a hadjárat jó kis à propos/ürügy lehetett a Trója környéki kis-ázsiai városállamok kifosztásához, hogy jó sok hadizsákmánnyal és rabszolgával felszerelkezve térhessenek haza. Persze nem tervezték 10 évre...

Az elején volt egy kis bibi, ami felpipásította Apollón istent, aki azután visszatartotta őket, hogy ne mehessenek tovább. Történt, hogy az egyik városkirablás során Agamemnon szemet vetett egy Apollón-pap leányára és rabszolgaként elhurcoltatta. A lányt személyesen visszakérő papot meg jól hazazavarta. Ezt az’tán Apollón nem vette lightan...

Telt-múlt az idő, a görög sereg elkezdett zúgolódni, és addig gondolkoztak, hogy azt sütötték ki, hogy az istenek haragja azért sújtja őket, mert Agamemnon elrabolta a lányt. El is kezdték mondogatni Agamemnon királynak (nem utolsó sorban Akhilleusz maga), hogy vissza kéne adni a lányt. Addig-addig, amíg végülis fogcsikorgatva visszaküldte őt...

De bosszút akart állni Akhilleuszon, akinek szinte egyidőben szintén lett egy korábbi királynő rabszolgája, és követelte, hogy neki mint a hadsereg fővezérének Akhilleusz szolgáltassa ki a királynő-rabszolgát, kárpótlásul a visszaadott lányért (nem járja szerinte, hogy neki vissza kellett adnia, miközben ő meg megtartotta). Végül az fél isten szülött Akhilleusz (anyja Thétisz istennő, apja Péleusz) Pallas Athéné sugalmazására nem tör frontot, visszadugja tokjába a már félig kihúzott kardot és Agamemnonhoz odaküldi a lányt... de ezt nem bocsátja meg soha (ez lesz az Iliász egyik legjobban exponált konfliktusa). Ja, tehát az egész háború egy nő, Heléna elrablása miatt indul, de a mellékszereplő király- és egyéb lányok rabolgatása, meg cserélgetése az magától értetődő daily stuff... és mégis, mégis, az istenek azokra a szinte névtelenekre is figyelnek...

Tehát rekapituláljunk. Legalábbis papírforma szerint egy nő miatt tör ki a háború, egy másik miatt a támadó sereget alaposan visszatartják, egy harmadik miatt tartósan összeveszik az akháj görög sereg két kulcsembere... A nagy (szájhős...) férfi hősök, Agamemnon, Akhilleusz, a trójai Hektór (Priamus király épkézlábabb fia...) meg csak téblábolnak, próbálják kitalálni, hogy kit melyik isten szponzorál éppen, hol, ki ellen van éppen pillanatnyi előnyük... a nők, a nők meg akár éppen rabszolgák, vagy éppen királynők, az istenekkel együtt  a maguk szeszélyes módján meg úgy ugráltatják őket, hogy csuda...

Hogy mi következik mindebből? Kinek mi...:-)))

Nietzsche - Vidám tudomány... 2-féle boldog emberről szól a 303. aforizma (régies stílus, 1920-as években adták ki ezt a konkrét példányt, de nem érthetetlen, legalábbis szintaktikailag és szóhasználatát tekintve, már ami a gondolatmenetet illeti... Nos, az egy csöppet komplikáltabb, de messze nem a legnehezebben értelmezhető a többi között.. 

Az egyetlen kicsit nehezebben érthető szóhasználat pont az első mondatban, második sorban található: “...tud az életrögtönzéshez...” annyit tesz: “...ért az ...-hez... Utána még lesz reflexió...:-)))

“...303. Két boldog. 

— Valóban ez az ember, bármily fiatal is, tud (ért...) az életrögtönzéshez s a legélesebb megfigye­lőt is csodálatba ejti: — úgy látszik ugyanis, hogy — jóllehet folyton a legmerészebb játékot játssza — nem tesz balfogást. A zene ama rögtönző nagymes­tereire emlékeztet, akiknek a hallgató hajlandó csalhatatlan kezet is tulajdonítani, bár olykor-oly­kor ők is tesznek egy-egy balfogást, mint minden halandó. Azonban ők gyakorlottak, leleményesek s minden pillanatban készek a legvéletlenebb hangot, amelyhez egy ujjvetés, szeszély hajtja őket, mind­járt beilleszteni tkematikus rendszerükbe s szép ér­telmet és lelket lehelni a vakesetbe. 

— Íme,  ismét egy egészen más ember: ennek minden balul üt ki, bármit akar, tervez. Az, amin alkalmilag szívével csüngött, már néhányszor a szakadék szélére, az el­bukás tőszomszédságába sodorta; s ha mégis meg­menekült, mindenesetre „véres szemmel”. De azt hi­szitek, hogy szerencsétlen emiatt! Óh, ő már régen eltökélte, hogy nem veszi oly fontosnak a maga kí­vánságait és terveit. így biztatja magát: „S ha ez nem is sikerül nekem, talán sikerül majd amaz; s egészben véve nem tudom, vájjon nem vagyok-e több hálára kötelezve balsikeremnek, mint bármely sikernek. Vajjon makacsnak vagyok-e teremtve s arra, hogy a bika szarvát hordozzam? Az, ami számomra életérték és életeredmény, egészen máshol van; büszkeségem, e éppúgy nyomorúságom egészen máshol van. Többet tudok az életről, mert oly gyakran voltam azon a ponton, hogy elveszítsem; s épp ezért többöm (sic!) van az életből, mint nektek valamennyiteknek!...”

...és akkor egy kis reflexióm:

...az egyik típust a mindennapi életben szerencsésnek, a másikat pechesnek szoktuk nevezni magunkban. Az előbbit meglehetősen leegyszerüsítve szoktuk érteni, külső körülményekre utalunk általában ezzel, “csak megszületnie volt nehéz”, “arany kiskanállal a szájában született” és társai...

Nietzsche - miközben ő a második, a küzdő pechesek közé számítja magát, ahogy átvált 1.sz. 1. személybe, onnan teljesen egyértelmű - meglehetős tárgyilagossággal jellemzi ezeket a “szerencséseket” is... már annak a bizonyos kifejezésnek (az intuitív improvizációs készségre utalónak...) az első mondatban is az az értelme, hogy bizony a “szerencsések” (legalábbis egy része) nem csak a külső körülményeknek, de belső sajátos készségeinek is köszönheti a státuszát. Ezt később ki is fejti egy zenész hasonlattal.

És utána tér rá a második csoportra, akiknek “minden balul üt ki”... kifejti, hogy közülük kerülhetnek ki az élet igazi királyai (aminek - nyilvánvaló - ő e sorok írása közben önmagát tartja...), mert - szummázva - teher alatt nő a pálma...Egész életében betegeskedett, nem volt nyugta sehol, ahol nyugta lehetett volna, a végén Weimarban, a nővére szárnyai alatt, akkor se lehetett, részben, mert nővére manipulálta őt (felhasználta a hírnevét, de eltorzította az életmű értelmét), illetve részben, mert nem túl hosszú életének utolsó 10 évében lényegében kóma-szerű állapotban  volt. Ezt a könyvét egyik súlyos rohamokkal tarkított betegségéből kilábalva írta, időlegesen megszabadulva a fájdalomtól, ezért volt “vidám”... arról meg, hogy a pechesek közé tartozott, azt gondolta egész életében, hogy ez a fizikai/pszichikai szenvedésekkel teli élet hozta ki belőle, emiatt kellett annyira megerősödnie lelkileg, hogy befuthatta azt a szellemi égi pályát, amit befutott.. 

A karanténnek az emberi kapcsolatokra, főleg a családi kapcsolatokra drámai hatással volt. A problémákat 24 óráig folyamatosan nem lehet a szőnyeg alá söpörni... Mondják, több gyerek is fog születni, és már tény a konkrét keresetek alapján, hogy több lesz/lett a válás (kombinált hatás: ha a karantén-gyereket már elvált szülők várják...).

Ez jutott eszembe az Iliászt hallgatva hangoskönyvben. Az első isteni családi jelenet Zeusz (Kronion)/Kronidész (Kronosz fia) és testvére (?!) és felesége, Héra/Héré között...

A lentebb ideidézett házastársi perpatvar Zeusz és Héra közt végülis egy szép rabszolganő miatt van, Briszéisz korábban királynő, majd Akhilleusz kedvese miatt. Agamemnon, a Tróját megtámadó görög sereg fővezére kötelezi Akhilleuszt, hogy engedje át neki a lányt. Ennek is oka van (a görög sereget Apollón isten hátráltatja, mert Agamemnón elrabolja egy Apollón-pap lányát, és Akhilleusz az, aki a leghangosabban követeli a rabszolga visszaadását, hogy az átok eltűnjön a görög sereg feje fölül), végülis Akhilleusz és Agamemnón rendesen felpaprikázva esnek egymásnak (egyelőre szóban...), és mielőtt Akhilleuszt a görög tábor egységét megbontó lépésre szánná el magát, Athéné megjelenik neki és sikeresen lebeszéli, hogy használja a kardját...

Akhilleusz átengedi Briszéiszt (kvázi cserében a visszadott pap leány fejében), de útálja az egészet, és Thétisz istennőnek (aki az anyja amúgy... a papa meg Péleusz, a mürmidónok fejedelme...) unszolására elmondja, hogy mi a baja. Thétisz meg “elintézi” Zeusznál, hogy addig, amíg Agamemnón ki nem engeszteli Akhilleuszt, addig a görög sereg továbbra se legyen képes eredményesen bevenni Tróját... És mivel Héra is a görögök győzelmében érdekelt és észrevette, hogy Thétisz ott sündörgött Zeusz körül, kitalálta, miben mesterkedik és meg akarja fúrni a terv sikerét... Ennyi alapján érthető a részlet (tök jó kis történetek füzére ez az Iliász...:-)))

Amit kedvelek a görög mitológiában, hogy olyan emberi. Az emberi égi mása (vagy a földi/emberi az olümposzi világ földi mása?)

“...Zeusz meg ment házába. Fölálltak az istenek ott mind székükről, apjukkal szemben: senki se merte őt a helyén megvárni, de mind indultak elébe.

S ő trónjára leült: de bizony Héré nagyon is jól, látta, mihelyt ránézett, hogy vele volt tanakodni lánya a tengeri vénnek, ezüstlábú Thetisz úrnő: nyomban eképen szólt szúró szavakat Kronidészhoz:

„Mondd, te ravasz, melyik isten volt, akivel tanakodtál? Annak örülsz mindig te, ha tőlem messzevonulva titkosan elgondolt dolgokban döntesz: egyetlen nyílt szót sem mondasz soha nékem a gondolatodból.”Válaszul ezt mondotta az emberek, istenek apja: „Héré, bár feleségem vagy, ne reméld, hogy a szómat tudni fogod mindig, bizony ez nem könnyü neked sem. Mert amit illendő meghallanod, azt teelőtted meg nem tudja sem égilakó, sem földi halandó: ám amit én távol kívánok az égilakóktól elgondolni, ne kérdezgesd te se és sose firtasd.” (Ja, kb, “ne szólj bele, asszony!!” - SZM)

Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő: „Rettenetes Kronidész, mit mondtál? Hisz soha eddig nem faggattalak én, nem jártam utána szavadnak: mindig háboritatlan tervezed azt, amit óhajtsz. Csakhogy most a szivem szörnyen fél: félrevezethet téged a tengeri vénnek ezüstöslábu leánya, hisz kora reggel melléd ült, átfonta a térded. S azt gyanitom, bólintottál neki, hogy te Akhilleuszt megbecsülöd, s a hajóknál ölsz meg számos akháj hőst.”

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz: „Szörnyü, te, csak gyanakodsz, titkom se lehet teelőtted; bár mire sem jutsz így, a szivemtől messze kerülsz csak még inkább ezután, s dermesztőbb lesz neked ez még. Hogyha ez így van, hát így lesz tetsző a szivemnek. Ülj veszteg helyeden, s hallgatva hajolj a szavamra: úgy ne legyen, hogy meg nem véd valamennyi nagy isten, hogyha neked rontok, győztes kezemet fölemelve.”

Így szólt ő; megijedt a tehénszemü Héra, az úrnő; hang nélkül le is ült, kedves szívét leigázva...”

...és éltek tovább, csendesen, békességben...:-)))

Ibsen (1828-1906)  Peer Gyntjéből emelek ide egy fura, általam legalábbis nem megfejthető, rövid jelenetet, amelyben Peer Gynt vándorlása során egy furcsa akadállyal találja szembe magát, ami nem akarja tovább engedni, de nincs formája, alakja, csak hangja és ereje... A Görbe... hogy ez maga a világ káosza, vagy mi ez, nem derül ki, csak hogy jönnek a madarak és valahogy még a nőknek is szerepe van Peer Gynt megmenekülésében... Hogy Becket abszurd?! Felejtsd el... Ibsen tudott valamit erről, hogy mi az abszurd...

Ha nem megfejthető (általam!), minek a fuss about it?! Mert intriguing, very much so... mi a fenét akarhatott Ibsen ezzel a jelenettel?!

Ahonnan ez most előjött, az egy könyv, az ilyen történetek tárháza, amit régen, késő kamaszkoromban olvastam. Ákos Károly “Az idők örvényében” című szubjektív non-fiction könyve az emberről, az agyról, annak is az 1975-ös Gondolat kiadós kiadása, ami meghatározó könyv volt az életemben, az alap-sztorijaim (amelyeket előbb-utóbb mindenkinek itt-ott idézek, akikkel megbarátkozom, vagy csak találkozom itt-ott...  szóval watch-out...:-))) közül néhány ebből való (a Stanislaw Lem-es mesterséges világ hipotézis, a Niels Bohr westernt néz és nem érti...).

Szóval Ibsen, Peer Gynt és a Görbe. 

Technikai megjegyzés: az egyszerűség kedvéért ahol egyértelmű, nem írtam ki külön mindig a beszélő nevét (mert hogy ezt a rövid jelenetet, hogy Te is törhesd rajta a fejed, ide bemásolom...). Ha külön sor, új beszélő. A szín elején Peer Gynt egyedül (fura fickó, vándorolva keresi az élet értelmét, pikareszk, no...) van, egy ággal csapkod ide-oda, mert valami akadályt észlel, de az nem látható. Megkérdezi (szinte önmagától, mert egyedül van a színen, hogy “Felelj Ki vagy?” és erre a titokzatos, láthatatlan, de nyilván akadályként érzékelhető valami (némileg meglepő módon, emberi hangon, azon a nyelven,  ami  megszólították), válaszol: “Magam”... innen már fog menni az azonosítás, hogy mikor ki beszél... A végén majd lesznek “Madárkiáltások”, de azt ott jelzem...

Ja... és a végén nem “jövök vissza”, nem magyarázok el semmit (nem tudom elmagyarázni) és sokatmondó (-nak szánt) analógiákat se fogok keresni, ígérem! Innentől az Ibsen idézet és kész...

“...(Hallani lehet, hogy Peer Gynt egy nagy ággal csapkod, sújt maga körül.) Felelj! Ki vagy? 

Magam.

El utamból! 

Elég nagy a hely, te kerülj ki, van, hol. (más helyen próbálkozik, de megint beleütközik)

Ki vagy?

Magam. S te mondhatod-e joggal?

Mondom, ami tetszik: s vág kardom azonnal! Vigyázz! Végez suhogva veled!

Saul százat ütött le, Peer Gynt ezeret! (Sújt és kaszabol.)

Ki vagy?

Magam.

Buta válaszodat tartsd meg, ha sötét borítja szavad.

Ki vagy?

A nagy Görbe.

Micsoda? De ilyet! A sötét rejtvény most szürke homályú lett.

Állj félre, Görbe!

Peer, te kerülj kivül!

Hajrá! (Csapkod és kaszabol.) Elesett! (Előretörne, de beleütközik.)

Hohó! Nem vagy egyedül?

Nincs Görbe, csak egy, Peer Gynt, jegyezd meg ezt. A Görbe, ki bukhat, de mindig ujrakezd.

A Görbe, ki meghal, s a Görbe, ki élet.

(Peer Gynt eldobja az ágat) Ha a fegyver nem fog, az öklöm elérhet! (Keresztülverekszi magát.)

Bizd az ökölre! Bizd az izomra! Hi-hi, Peer Gynt, így jutsz majd az oromra.

(Peer Gynt visszajön) Vissza-előre egy-idő az út - ki is, be is szorítóba fut. Most itt van! Ott! Kört fut meg a Görbe, s ha kívül vagyok, befog újra a körbe. A neved! Mi vagy? Mutasd magadat, te búvó!

A Görbe.

(Peer Gynt tapogatódzik maga körül)

Se holt, se élő. Ködszerű. Nyúló. Minthogyha morgó medvecsoportba ütköznél, mely felkeltve mogorva. (Kiált.) No, üss ide már!

A Görbe nem esztelen!

De üss!

A Görbe nem üt.

Küzdj meg velem!

Nagy Görbe harc nélkül is győz a birokban.

Ha legalább egy törpe-kölyök cibálna, vagy egy esztendős manócska-zsivány! Akivel ma a küzdő vágyam szembeszállna. - Horkol! Te Görbe!

Mi az?

Támadj reám!

Nagy Görbe vigyázva győz, s nyugodtan.

(Peer Gynt karjába és kezébe harap) Fogam és körmöm húsomba bevájom, érezzem: a vér megeredve csepeg.

(Mintha nagy madarak szárnysuhogása hallatszanék. Madárkiáltás) Jössz, Görbe?

Lassan lépve megyek.

(Madárkiáltás) Testvérek, ide! Aki van, ide szálljon!

(Peer Gynt) Ha megmenthetsz, igyekezz, te leány! Ne süsd le szemed, ne hajtsd le fejed. - Dobd a szemébe kapcsos könyvedet!

(Madárkiáltás) Kábul! Mienk! Ide, testvérek, szaporán!

(Peer Gynt) Egy órai gyilkos játék s rettenet nagy ár megváltani ezt az életet. (Összerogy.)

(Madárkiáltás) Görbe! lerogyott! Jöjj, csapj le a dögre!

(Harangzúgás és zsoltárének hallatszik a messzeségből.) 

(Görbe, miközben semmivé foszlik, nyögve szól)Túl erős. Nők álltak védve mögötte...”

Egy érdekes megfejtési “kulcsra” találtam bizonyos emberekhez:

”...Aki önmagával elégedetlen, az folytonosan kész magát megbosszulni: mi többiek leszünk az áldozatai,...”

Forrás: Nietzsche - Vidám tudomány, részlet a 290. aforizmából...

Tudom, mondom, képviselem, hogy a meta-fogalmaknak különösen használatuk van, nem jelentésük. Azaz mindenkinek megvan róla a saját értelmezése... De még ha asztalról beszélek (így általában, leírom, "az asztalon"...), akkor is mindenki másra fog gondolni, kicsit, vagy nagyon, hát akkor még a nagy dolgokról, mint a szabadság, egyenlőség, autonómia, stb. Vagy a komfort...

Én szeretem ezt a szót, amit nekem jelent, az, hogy komfort. Nekem azt jelenti, hogy arra tudok koncentrálni, amire akarok, semmi nem zavar meg a környülálló adottságokból. Nem vagyok éppen se éhes, se fáradt, nem vagyok dühös, izgatott, nyugodt vagyok, pulzus rendben, légzés rendben, semmi nem zavar meg abban, amit csinálok, pl. dolgozom.

Jó, az ilyesmihez, mint a harmónia, kiegyensúlyozottság, szeretem hozzátenni, hogy "dinamikus"... Azt értem ezen a módosító szón, hogy ne valami statikus helyzetet képzeljünk el, az a nagyhalál, a hőhalál, a maximális entrópia, amiben megszűnik az élet. Embere válogatja, mi fér bele ebbe a dinamikába, esetleg zene is, vagy netán háttér-valami, kinti normál közlekedési zaj, a kollégák pusmogása, időnként telefonok, e-mailek (döntési pont, azonnal reagálsz, vagy gyűjtöd, mondjuk két meghatározott időpontra a napban, de ez már time-management, off...). Szóval dinamikus komfort. Egy sáv mondjuk, amiben optimálisan tudsz működni, dolgozni, tanulni. Éljen az ilyen értelemben vett komfort!

Vezető vs munkatárs, command & control, vs autonómia, stressz vs felszabadult munkavégzés/önmegvalósítás. Örök kérdések. Néha a gondolatok ütközésének fényében jobban rá tud látni az ember, miben is állnak ezek az ellentétek, ha ellentétek... Erre mutatok egy példát, a gondolatok ütközésére...

Egy amerikai neves management könyv szerző osztott meg (tegnap a Linkedinen) egy rövid, lényegretörő cikket egy kutatásról, hogy megtalálták volna az okát, hogy a stresszes job-ok miért tesznek tönkre minket.

Azt hozták ki, hogy ha több az autonómia, az önállóság, kisebb a stressz. Valahol azt is olvastam, hogy a kereteket kell megadni, a pontos célt (cizelláltabb feldolgozásban: már ebbe az előkészítésbe is hasznos, életszerű bevonni a munkatársakat, mert sokkal könnyebb velük utána együttdolgozni a célon/projekten, ha az előkészítésben is résztvettek, látták az adottságokat, a beteljesítendő keret-helyzetet mintha csak úgy megkapják, ez a cél, csináld...)

De a hogyant azt mindenképpen - természetesen interaktívan kezelt helyzetben - a végrehajtóra kell bízni (az interaktivitás főleg a figyelmet jelenti, amit a vezető a végrehajtásra fordít, hogy minden fázisban kellő támogatást kap(hat)-e a végrahajtó - mindannyiszor amikor ő maga szükségét érzi...). No, ebben nincs is vitánk, "Circulez, il n y a rien à voir!" (nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbmenni!)

Azám, de ez a neves szerző, aki megosztotta a Linkedinen ezt a cikket (nem érdekes a neve, nekem is van könyvem tőle, magyarra is fordítják), leegyszerüsítette az üzenetet, 1-bitesítette valahogy így:

"A stressz megöl minket,
az autonómia meg felszabadít"

No, ez így egy baromság, és mielőtt a cikket elolvastam volna (utána persze elolvastam...), már megírtam egy kis commentet (amit oda nem tettem fel, de erre a szerintem szofisztikáltabb helyre, ahol esetleg jobban el tudják helyezni, akik ide-ide benéznek, mire is gondolok, amikor így felfortyanok...), ide meg tök idevaló... Persze már nem találom, újra szerkesztettem a tegnapi eredeti gondolatmenetet...

...meg végülis ez egy kulcskérdés a vezetői fejlesztésben, coachingban, ebben érdemes (kell!) tisztán látni. A konkrét helyzetben. Nem tudnék úgy beszélgetni egy vezetővel az ő konkrét beágyazottságáról, hogy ezt a dimenziót ne teljesen kimazsolázva/megértve álljunk fel utána...

Mi a bajom ezzel az 1-bites commenttel?

1. Tudom, hogy megszoktuk, de pont ezért érdemes időről-időre feleleveníteni, hogy a stressz, mint olyan, nem negatív. Sőt, életszükséglet. A jó kis eu-stressz nélkül megdöglenénk. Azt hiszem, van egy olyan űrhajós felkészítő teszt, hogy az embert belógatják/belehelyezik egy különleges ruhában (kimenetek, bemenetek megoldva...) egy kellemes, állandóan tartott hőmérsékletű medencébe, és úgy emlékszem napokig otthagyják, hogy teszteljék, hogyan bírja az inger-nélküliséget. Nehéz, állítólag az egyik, ha nem a legnehezebb teszt...

Egyszer láttam egy kisfilmet, ahol vállalkozó kedvű extrém-túristákat zártak be (kérésükre, pénzért!) talán 1 egész napra olyan II. világháború után épült bunkerban valahol vagy Német-, vagy Franciaországban, amelyekbe se fény, se hang nem jut be kívülről. Belső világítás sincs. Zseblámpával bevezetik őket, alap-komfort megvan, azután bezárják kívülről. Nesze neked kaland. Amikor kiengedik őket azt hiszem 24 óra után, egy időbe telik, amíg "feláll a rendszer" elhelyezik magukat abban, hol vannak, milyen napszak van, szóval teljes reboot-olás (vannak emberek akiket nem igazán tudok megérteni, de ez más lapra...).

Szóval, amit akarok mondani, hogy a (magyar származású, mi lenne...) tudós, Selye János, aki a stress szót coinolta, először használta, kétfajta stresszort azonosított, amelyek kétfajta stressz helyzetet generálnak. Az eu-stressz az a pozitív, az életfontosságú, a TA szerinti stroke-/simogatás-igényünket jelenti.

A negatív, az ártó a di-stress, amiben igen, végső esetben meg is lehet halni, de mindenesetre tartósan nagyon ártalmas, és igen, a munkahelyi környezet, pl. a mikromenedzselő vezető egy "kiváló" di-stress agent lehet, sajnos gyakrabban is, mint szeretnénk...

Tehát a stressz nem öl, a di-stressz öl. A jó stressz például a megfelelő szintű drukkolás is a vizsga előtt, vagy az előadás előtt, amit érzünk, és persze, ha szélsőséges, meg is akadályozhatja a jó teljesítményünket. Ennyire fontosak az arányok az életünkben, mert bizony a szükséges, stimuláló eu-stressz képes kedvezőtlen tényezők hatására ártó di-stresszé változni... És igen, egy egoista, mikromenedzselő vezető igencsak besegíthet ebbe...

2. Az autonómia. Az értelmiségi coach, tréner, pszichológus magából indul ki, helyesebben a saját legjobb énjéből és aspirációiból indul ki, amikor azt feltételezi, hogy 7 milliárd emberre is igaz, ami rá - legjobb formájában ! - igaz... hogy az ember semmi másra nem vágyik mint a szabadságra és az autonómiára, hogy életének minden pillanatában neki lehessen meghatároznia, hogy mit csináljon. Eleve, hogy mikor menjen be, bemenjen-e dolgozni, vagy otthon dolgozhasson (ott ahol ez egyáltalán lehetséges technikailag, egyébként...)

Azután amikor mindennap elkezd dolgozni, hogy mit, hogy dolgozik, az az ő dolga és felelőssége (!!) legyen... Ez annyira baromira nincs így, hogy eláll a szavam, hogy mihez hasonlítsam. Az arányok, guys, az arányok, mindig az arányok és mindig abban a sajátos kontextusban, munkakörnyezetben, adottságban, csapatban, ahol történik. Igen, figyelni, autonómiát adni, delegálni, felhatalmazni, amennyire lehet.

De ezek komplikált, és főleg eseti, helyi dolgok, sőt még egy helyen is adott projekt függő lehet, hogy éppen a struktúra-autonómia aránya mikor lesz optimális, hogy a stressz is optimális, azaz eu-stressz maradhasson...

És ez a lényeg, hogy az autonómia nem önmagában jó. Mert pszichológiai struktúra igényünk is van, mégpedig alapvetően. Akkor vagyunk komfortosak (igen, komfortosak, akkor is ezt írom, ha ez most a főmumus, a "komfort"... hogy ez is mekkora baromság!), ha a struktúra és az autonómia lehetőségünk optimális egy adott helyzetben...

https://www.fastcompany.com/90507442/hr-researchers-discovered-the-real-reason-why-stressful-jobs-are-killing-us?partner=rss&utm_source=rss&utm_medium=feed&utm_campaign=rss+fastcompany&utm_content=rss?cid=search

Bevezetés

Az olvasóhoz: Ez egy commentnek készült a Linkedinre egy posthoz, Oberfrank Zoltán postjához. Ezért neki szól, úgy van fogalmazva, tegező formában, és hogy érthető is lehessen, érdemes esetleg a második felével, az eredeti Linkedin posttal kezdeni, úgy tud értelmes lenni ez az első rész, az én commentem... persze, ahová most felteszem, az eredeti post egy commentjeként a többi között, elég a comment részt elolvasni... Innentől az én szövegem úgy értendő, hogy Zoltánhoz címzem...

Ebből a commentből egy post lett, mert 3 részletben tudtam volna csak  feltenni a Linkedinre (free account...), az meg mégis csak röhej. Viszont ez kicsit problémás lenne, ha nem lenne itt a post, úgyhogy az én comment-postom végére odavarázsoltam a Te egész posztodat, amennyire majd a blog(pont)hu akarja, megtartva a tördelést (a képekkel együtt), a betűformázást minden. Hogy egységesebbnek látszon az egész blog, a szokásosan használt 11-es Neu Helvetica helyett az általad használt plain vanilla 17-es Helvetica-ra módosítottam az én commentem formázását. 

 A “Comment”... (az én commentem...)

Szóval remek páros vagyunk, jókat tudunk diskurálni, pedig off-line soha nem is ismertük egymást...:-))) Hja, a virtualitás ereje... Azért mondom, hogy remek páros, mert Te (nagyon leegyszerüsítek engedelmeddel) rendszeralkotó vagy, persze, Te is mindenféle inger hatását feldolgozva időnként nekidurálod Magad és egy nagyobb ívű dolgozatban örvendezteted meg ismerőseidet, olvasóidat. Eközben az én rendszerem (ha van ilyen ebből a szempontból...) rövidebb gyújtózsinórú reakciókból áll, és gondolatilag (ha megjelenési formáját tekintve nem is feltétlenül) rövidebben,  kisebb célt járok körbe, szinte mindig közvetlen reaktív módon. 

Ezt úgy is lehetne mondani, hogy az én gondolatmeneimre pl. lehet mondani: “nem” (vagy “igen”), a Tieidre soha, mert annyi minden van benne, annyi szál, hogy nem is lehet őket még megszámolni se. Ez nem bírálat, nem dícséret, ez tény... persze, van szerkezete, eleje, vége, vezérfonala, de mindenféle kis novellák is elindulnak itt-ott, ami szintén érdekes lehet, hogy azokkal akkor mit... (pédául a Kis Herceg, amit én is kedvelek, és amiről kétszer elolvastam egy analitikus hajlamú római katolikus lelkész, Eugen Drewermann figyelemreméltó könyvét... hogy kétszer?! Ez vajon hogy festene az analitikai anamnézisemben?!). 

Tehát Te bár nyilván felborzolva több dolog által is, nagyobb levegőt veszel, minimum egy Festy-körképnyit, több mindent egyeztetsz össze, nagyobbat markolsz, mondjuk bizonyos határozott proaktív attitűddel, én meg sokat commentelek (par excellence debatteur/reaktív pozíció), ritkán “török ki” egy-egy post erejéig és még azok is inkább kövérkésebb commentek...:-)))

Még succinctebben, Te írsz valami jót, én commentelek valami rosszat, én írok valamit, Te commentelsz valami jót... szép kis munkamegosztás... 

Mi lesz most az a “rossz”, amibe belekötök? Kiválasztom a Grundliniédet, ami olyasmi, hogy “mit csináljon az emberiség, hogy az AI ne vegye át a hatalmat?”

Hogy én is idézzek (ezt különösen élvezem ezt a C.P. Snow-szerű két kultúrás izét, hogy kimondatlanul is propagálod a manapság már oly alulbecsült erudíciót), legyen, hogy én Spinozától: “Nem sírni, nem nevetni, megérteni...”. Ezt az utóbbit kedvenc contemporary filozófusom, Michel Onfray a ‘tragikus realista’ hozzáállásnak nevezi, és ez az attitűd nem áll távol tőlem... vagy közelebb itt a tűzhöz, Jim Collins a jövő hatékony vezetőjének fontos, persze nem egyetlen tulajdonságának érzi azt a képességet, hogy tudjon szembe nézni a brutális tényekkel/valósággal. 

Ez utóbbiak (a brutális tények) nekem azt mondták eddig, hogy emberiségnek annyi, doomed. Nem tudom, mikor, természeti járványok, atom- egyéb háborúk, vagy az AI adja majd ennek az utolsó lökést, és hogy mikor, fogalmam sincs, renénykedem, hogy én nem érem meg. Röviden ennyi lenne a válaszom, ha januárban lennénk... még csak nem is teljesen saját kútfő, van a polcomon egy könyv az emberiség (nem a Föld, az túlél minket...) kipusztulásának 50 lehetséges okáról  módjáról pontosan ebbe a 3-as clusterbe csoportosítva (természet, ember maga, AI). (5 elmélet a világvégéhez...)

Azért marha jókor írtad ezt, mert most lett egy esélye az emberiségnek, most, hogy 2 hónapra leállt a világ, volt (lett volna?!) ideje elgondolkodni azon, hogy mi fontos, mi nem, pl. miért az alsó jövedelem-harmadban (ötödben, tizedben, ezredben...) vannak azok egységesen, akiken az életünk szó szerint alapul, akik nélkülözhetetlenek, stb., ezt most eleget ragozzák mások.

———————————————————————————————————————————-

Az eredeti Linkedin bejegyzés másolata

Zoltán Oberfrank

Interim Human Resource Director

 A kísérő comment a posthoz:

“Tegnap Szegeden élvezhettem egy koronavírus utáni üzleti ebédet egy apró tó mellett - és részben rá - épült, hangulatos étteremben. Kihagyhatatlan volt a halászléjük, pedig annyira nem is szeretem..., de most nem erről akarok beszélni. A kis tó fölött fecskék cikáztak, és hosszú percekre belefeledkeztem a látványukba. Élveztem szépségüket, ügyes és fürge mozgásukat. Öröm volt nézni, ahogy élnek... Ma pedig láttam egy videót egy terelőkutya robotról. Ez a videó vegyes érzelmeket keltett bennem... Egyik oldalról elismeréssel adóztam a mérnöki és programozói teljesítménynek, másik oldalról a tudattalanról szerzett tudásom megszólaltatott egy vészjelzőt a fejemben... Erről a vészjelzőről szól a cikk. És persze az evolúcióról... :) #robot #evolúció #kisherceg #learningconversation”

...és a post... (eredeti megjelenés: Linkedin, 2020. május 24.)

“A kis herceg, a robotok és az evolúció

Tegnap Szegeden élvezhettem egy koronavírus utáni üzleti ebédet egy apró tó mellett - és részben rá - épült, hangulatos étteremben. Kihagyhatatlan volt a halászléjük, pedig annyira nem is szeretem..., de most nem erről akarok beszélni.

A kis tó fölött fecskék cikáztak, és hosszú percekre belefeledkeztem a látványukba. Élveztem szépségüket, ügyes és fürge mozgásukat. Öröm volt nézni, ahogy élnek...

Ma pedig láttam egy videót a LinkedIn-en (majd megtaláltam a YouTube-on is): egy terelőkutya robotról. Íme a videó:

Ez a videó vegyes érzelmeket keltett bennem... Egyik oldalról elismeréssel adóztam a mérnöki és programozói teljesítménynek, másik oldalról a tudattalanról szerzett tudásom megszólaltatott egy vészjelzőt a fejemben.

Állatok kontra robotok 

Többféleképpen is meg lehet közelíteni a témát. Lehet azt gondolni, hogy ez így sokkal hatékonyabb lesz, kevesebb energiát fog igényelni, nem kell pihenniük, nem kell őket etetni, gondozni, simogatni. Sőt, rövidesen a pásztorokat is helyettesíthetjük robotokkal, mennyivel hatékonyabb lesz így - már épp ideje lenne! Láthatja valaki úgy is, hogy végre a kutyák teljesen engedelmesek lesznek, nem fognak elkószálni, elveszni, nem szükséges költséges állatorvosi kezelésre vinni őket, nem öregszenek meg stb.

Magam is kutyatulajdonos lévén, elgondolkodtam ezen. Ez itt jobboldalt Menta, a keverék labradorunk. Sok bajunk van vele. Először is, mindenkit a barátjának tart. Ez azt is jelenti, hogy veszély esetén én védem meg őt és nem fordítva, ahogy azt kellene. Azután, szeret elszökni: rendszeresen 5-10 km-re tőlünk találták meg, majd elvitték az állatorvoshoz, az leolvasta a chipet, csörgött a telefonon, hogy menjek azonnal - rohadtul nem érdekelte őket, hogy épp egy 30MFt-os üzletről tárgyalok vagy hasonló -, vagy ha nem, akkor viszik a gyepmesteri telepre. Persze, mentem. Nem egyszer, sokszor. Aztán ott van az érzékeny gyomra: évekig tartott, amíg kikísérleteztem, hogy milyen étrendtől nem lesz hasmenése. Fegyelmezetlen is: amikor tudja, hogy sétálni megyünk, még a mi napig, rengeteg tanítás után is, ugrál, csahol, nekimegy mindennek az útjában, és nem komolyan, rendezetten viselkedik, ahogy szeretném. És aztán ott van az, hogy szinte állandóan simogatni kellene, mert egyszerűen nem tud betelni a hasvakarással..., ez időnként komolyan idegesítő.

Épp úgy mint az emberekkel: csak a baj van velük. Követelőznek, elégedetlenkednek, mérgesen beszélnek, nem teszik meg, amit akarunk tőlük, nem hogy maguktól nem, sokszor még akkor sem, ha kifejezetten megmondjuk nekik, hogy mit kellene tenniük. Ennek a sok kellemetlenségnek egyik tünete, például, hogy nem hajlandók akkor szexelni, amikor nekünk lenne szükségünk rá.

Mennyivel jobb lenne egy robottal helyettesíteni őket, és akkor nem kellene etetni és laktatni őket, fáradhatatlanok lennének, és - főleg! - pont úgy viselkednének, ahogy az nekünk kell.

Emberek kontra robotok

Van az embereknek egy olyan csoportja, aki azt hiszi magáról, hogy nagyon logikusan gondolkodik, feltételezhetően okosabb másoknál, emiatt az emberiség többi részét nem tartja sem túlságosan hatékonynak, sem pedig ésszerűnek és könnyen kezelhetőnek a sok érzelmükkel, az elismerés és társasági státusz iránti irracionális igényükkel, valamint a fájdalmasan értelmetlen kognitív torzításaikkal. Számukra valószínűleg az emberek és az állatok által végzett feladatokat sokkal hatékonyabban elvégeznék robotok, így logikusabb és racionálisabb is lenne robotokkal helyettesíteni őket.

Érdekes módon, azok a foglalkozások, amelyekben dolgozók talán az átlagnál magasabb korrelációt mutatnak az előző bekezdésben szereplő jellemzéssel, épp a robotok előállításánál nélkülözhetetlen foglalkozásokban dolgoznak: mérnökök és szoftverfejlesztők.

Őszintén remélem, hogy a robotok szüntelen fejlesztésével nem az emberiség másik részének eliminálására irányuló tudattalan vágyukat teljesítik...

Nyilván csak odáig, amíg aztán már a robotok maguk fognak jobb robotokat tervezni és építeni, így a mérnökök és a szoftverfejlesztők is szükségtelenné válnak, és bekövetkezik a Skynet és a Mátrix kora, azaz a gépek öntudatra ébredése és hatalomátvétele.

Még van néhány évünk addig, amíg ez bekövetkezik. Hogyan kellene azt a néhány évet jól kihasználni, hogy más irányba fordítsuk ezt a - jelenleg elkerülhetetlennek tűnő - jövőt?

Honnan jön mindez?

Egy ideje már gondolkodom ezen... Nem csupán egy tudattalan vágyunkból vagy a kommunikációs kudarcaink frusztrációjából származik mindez más élőlényekkel és embertársainkkal kapcsolatban?

Nem-e az a vágyam, hogy a kutyám azt tegye, amit akarok, méghozzá akkor, amikor akarom? Ne legyen gond vele, ne jelentsen "terhet" a számomra... nem ez hangzik ideálisnak?

Hasonló hangozna ideálisnak az emberekkel kapcsolatban is:

...ne mondjanak ellen, ne fárasszanak a szükségleteikkel, ne kelljen rájuk odafigyelni... És persze szexeljenek, amikor csak akarjuk, virág, törődés és kedves szavak nélkül is...

Nem ezt várjuk másoktól? Igen? Nem? Hanem akkor mit?

Egy élőlény abban más, mint egy robot, hogy - meglepő módon - nem gép, azaz...

a vele való kapcsolatom nem csak rólam szól. A kapcsolat nem egyirányú, hanem kétirányú...

Amikor együtt vagyok a kutyánkkal, nem csak én hatok őrá, hanem ő is nevel, tanít engem, ha engedem. Megmutatja, hogy ő ilyen, megmutatja, hogy neki mi tetszik, ő mit szeret, és ha ezt elfogadom és tiszteletben tartom, akkor egy idő után - észre sem veszem -, és megszeretem őt olyannak, amilyen, pedig eredetileg nem is pont ilyennek akartam volna...

A gyermekek sem csak kis engedelmeskedőgépek. Hiába szeretném azt, hogy tanuljanak az én hibáimból, és beteljesítsék az én beteljesítetlen vágyaimat, bizony nem ezért jöttek a világra.

(Megjegyzés: Fédra lányom, idáig elolvasva a cikket, felháborodottan így szólt: "Persze, ez minden gyerekre vonatkozik, rajtam kívül!" Hát igen, én sem vagyok próféta a saját otthonomban... :( )

Ám ha ezt elfogadom, és odafigyelek rájuk, és megkérdezem őket, hogy akkor szerintük miért is vannak itt ezen a világon, és mit látnak másképp, mint én, akkor rengeteget tanulhatok tőlük az életről.

És ugyanígy van ez például a kollégákkal is.

Csak azért, mert első látásra nem értünk egy másik embert vagy élőlényt, ne gondoljuk azt, hogy - velünk ellentétben - neki nincs igaza és nincs ugyanakkora joga a véleményéhez és az élete egészéhez, mint nekünk.

Odafigyelő és tanuló beszélgetés

Meg kell tanulnunk odafigyelve és tanulva beszélgetni a másikkal. A beszélgetés célja nem az, hogy rávegyük arra, amit mi akarunk, nem az, hogy elfogadtassuk vele a saját logikánkat vagy azt, amit mi ésszerűnek tartunk, nem az, hogy megtérítsük őt a saját életszeméletünkre és hitünkre, hanem az, hogy megismerjük őt és azt, ahogy ő látja a világot. Ezt úgy hívjuk:

"learning conversation" (tanuló beszélgetés).

Ez - beszéd nélkül - még állatokkal is tökéletesen megvalósítható, csak figyelni kell őket, és tanulni róluk egy keveset azoktól, akik jól ismerik és szeretik őket...

Mert mi tesz valójában egy másik élőlényt értékessé a számunkra? Nem az, hogy azonnal megteszi, amit akarunk tőle. Nem az, hogy a mi vágyainkat szolgálja. Nem az, hogy igazat ad nekünk. Nem az, hogy támogat bennünket és mellénk áll, amikor egyedül érezzük magunkat.

A másik embert az az idő és erőfeszítés teszi értékessé, amit belefektettünk a vele való együttlétbe és a megismerésébe.

Jól látod: ez nem egy haszonelvű életszemélet. Ám - érdekes módon -, ha megteszed az előzőket, mégis elnyered a méltó jutalmadat. Ha ugyanis belefekteted ezt az erőfeszítést egy másik emberrel vagy élőlénnyel való együttlétbe, az ő tiszteletébe és megismerésébe, akkor mindennél jobb esélyed lesz rá, hogy...

• meg fogja tenni, amit kérsz tőle,
• teljesíteni fogja a vágyaidat,
• igazat fog adni neked, amikor szükséged van rá, és
• melléd fog állni, amikor egyedül érzed magad.

És akkor nem kell egy engedelmes robottal helyettesíteni őt a tudattalan vágyképeinkben...

Kézenfekvőnek éreztem, hogy eszembe jutott: milyen szavakkal avatja be a titkába a kis herceget a róka Antoine de Saint-Exupéry világhírű könyvében. Ezt mondja:

"Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat."

Ezt a másik élőlényre szánt időt nevezi a róka "megszelídítésnek". Mi az?

"Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..."

Így szól a további magyarázat, amelyet a kis herceg kap:

"Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem."

Tisztában vagyok vele, hogy A kis herceg megosztja az embereket. Olvastam egy lélektani cikket, ami szerint valakinek azt kellett terápiában feldolgoznia, hogy az édesanyja gyerekkorában felolvasta neki a könyvet. Emlékszem, hogy én is gyerekként olvastam el, és a kis herceg halálán mennyit sírtam. Ma már tudom, hogy tudattalanul magamat sirattam...

Mindettől függetlenül, ezek a szavak érdekesek, értékesek, megfontolandók, és talán nem véletlenül ez az egyik legtöbbet olvasott könyv a világon...

Egy alternatív jövő

Szánjunk tehát elegendő időt az élőlényekre...

Tiszteljük az élőlényeket! Közülük is legfőképp az embertársainkat. Ne tartsuk őket butábbaknak vagy haszontalanabbaknak megunknál, és akkor nem is lesznek azok. Ha így teszünk, akkor nem érzünk majd kényszert sem arra, hogy robotokkal helyettesítsük őket. (Ez nem azt jelenti, hogy veszélyes környezetben - pont azért, mert veszélyes - ne kellene esetleg erre törekednünk.)

Csodáljuk az élőlényeket! Nem gyönyörűek? Védjük az életüket! Adjunk nekik elfogadást, elismerést, tiszteletet és csodálatot, és hasonlót fogunk kapni tőlük.

Bánjunk jól a családtagjainkkal, és azokkal az emberekkel, akikkel minden nap együtt dolgozunk. Sokat tudnék mesélni arról, hogy hogyan kell ezt rosszul csinálni - fájt is minden pillanata.

Szánjunk időt minden élőlényre. Folytassunk velük tanuló beszélgetést. Ha nem tudnak beszélni, csak figyeljük őket. Ha tudnak beszélni, kérdezzük őket, tudjuk meg, mire vágynak, és tartsuk a gondolataikat tiszteletben akkor is, ha nem feltétlenül egyeznek azzal, amit mi helyesnek gondolunk.

Az, hogy te mit gondolsz helyesnek, úgyis érdekes módon került bele a fejedbe, amiről egy másik cikkben beszélhetünk majd... A lényeg: ha valóban tudnád, miért van egy-két gondolat a fejedben, nem biztos, hogy továbbra is minden esetben ott szeretnéd tartani...

- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.

- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka.

Kívánom, hogy legyen meg hozzá mindannyiunk türelme.

Különben nekünk végünk, csak még nem tudunk róla... (Then we're nothing more than dead men walking...) Akkor a robotok jogosan veszik át a helyünket...

Hiszen mennyit érünk akkor, ha nem tudunk kiszakadni a kis egócskánk szűkös és önző falai közül, és nem tudjuk tisztelni, értékelni és felhasználni embertársaink egyedi világlátását és tudását?

Valamint nem tudjuk azt a sajátunkkal hatásosan kombinálva összefogni és együttműködni egymással és a körülöttönk lévő élővilággal?

Szerinted hány évünk van még rá, hogy a következő evolúciós lépésként erre is képessé váljunk, mielőtt kihalunk?

Persze, az is igaz, hogy ha életben akarunk maradni, akkor a következő evolúciós lépés során nem csak a tanuló beszélgetés mesterévé kell váljunk, hanem mindannyiunknak meg kell tanulnia logikusabban is gondolkodni :). De ez megint egy másik cikk témája...

Kutyabarátoknak néhány további fotónk Menta kutyánkról, fiatalabb korából... Micsoda tekintet :)!

Written by

Zoltán Oberfrank

Interim Human Resource Director”

A fene... már nem találom azt a reggeli “alázat”-os postot a Linkedin gyorsan lepörgő time-line-ján (hogy mit gondolunk róla, az alázatosságról, volt a kérdés, nekem az jött le a postból, hogy valamilyen formában pozitív értelemben...). Már reggel elkezdtem hozzáírni egy kis commentet, azután töröltem (alázatos voltam...:-))), nem hagyott nyugton, kicsit utánanéztem. Megnéztem a nyelveken, amelyeken beszélek valamennyire (humility, humilité, Demut), azután a szinonímákat néztem meg, meg még az etimológiával is próbálkoztam...

Igazából messzire nem jutottam, de az alapgondolatot nem tudtam kiverni a fejemből, hogy a magyar szónak (aminek az alapja az “aláz”...) valahogy cikibb a kontextusa nekem, mint a többi nyelven (lehet, hogy ezt jobban érzem, a többi meg tanult...). Egy biztos, nem akarok alázatos lenni, alázva lenni, alázva érezni magam, nem akarom használni ezt a szót pozitív értelemben, mert szerintem nincs neki olyan...Ugye, a commentekből is (meg pl. Lencioninak, a management siker-szerzőnek  is van egy ilyen management meséje, aminek a címe Humility) az a közmegegyezés, hogy a jó fej ember/vezető alázatos... a gondolatot értem, egyet is értek vele, de az alázatos szerintem nem a jó út arrafelé...

Valószínüleg mindannyian annyira útáljuk a sokszor, sok kontextusban megnyilvánuló úrhatnámságot, command & control kultúrát, hogy az ember sokszor azt érzi/érezte, hogy egy minden további nélkül kicserélhető csavar a gépezetben, hogy ezzel szemben egy paradicsomi világot képzelünk el, ahol ember embernek nem farkasa, ahol tiszteljük egymást (aha! ez lehetne az alázat helyett, a másik tisztelete!!!). Szerintem a magyar nyelvű változat, az “alázat” túl sok erre az “új” viselkedésmódra/attitűdre. A lovon, tudom nehéz fennmaradni, megülni, az egyik véglet szokta vonzani a másik végletet. 

Ne legyünk alázatosak, de tiszteljük egymást, tekintsük partnernek egymást, azonos szemmagasságban kommunikáljunk egymással!

Nem szereted a politikát, a politikusokat? Megértem... nem is foglalkozol vele pont ezért, mert mondjuk hazug, tisztátalan, erkölcstelen? És azt hiszed, hogy a közegek, a szervezetek mind sokkal jobbak ennél? Kiábrándítanálak, ha tudnálak... de mindenre mindenkinek magának kell rájönnie, ez a tudás, az ismeret megszerzésének egyetlen ismert módja. Szóval csak mesélek, filózok...:-))) 

Amit nem szeretünk a közpolitikában, azt hiszem abból ered, hogy lényegében olyan, mint minden szervezeti élet, csak átlátszó díszletekben, lehet látni/érzékelni a feszültséget a deklarált elvek és a valóság között, többé-kevésbé transzparens a működés, ami egy szervezetben, mondjuk cégben sokkal rejtettebb. 

Azt hiszem, ezt a mély igazságot távol akarjuk tartani magunktól. Hogy a  politikusok túlnyomó része ugyanúgy egy érző, lélegző, érzékeny, törekvő, próbálkozó, időnként sikeres, időnként kudarcot valló ember, mint mi magunk vagyunk, meg a többiek körülöttünk, azzal a különbséggel, hogy ők látszanak, állandó reflektorfényben élnek. 

Lehet, hogy pszicho- és szociopata több van köztük, mint az általános populációban, de az a vezetők között is van. Kik ezek? Akiket már tényleg, szélsőségesen, mimden skrupulus nélkül semmi, és senki más nem érdekel, mint a saját pillanatnyi és hosszabb távú jólétük, boldogulásuk. Az átlagembernek szüksége van arra, hogy körülötte lévők is jól érezzék magukat, ezért valamilyen mértékben empatikusak, együttérzők, együttmüködőek a többi emberrel, kompromisszum-képesek. 

Azon gondolkoztam el, hogy mi a fene érdekelhet engem pl. a francia politikai élet intrikáiban már majd’ 40 éve, amikor Algériában élve az első francia újságok a kezembe akadtak, és talán rájöttem rá a fenti összefüggésre. Az érdekel mindennél jobban most már jó ideje, hogyan működik az ember, és ezt sehol olyan jól, olyan alaposan, mélyen nem lehet megfigyelni, mint a közpolitikában... 

Két dimenzióra hívom fel a figyelmet, ami általános emberi, és mindenütt megtalálható, tevékenységtől függetlenül: 

1. a deklarált célok, etikai princípiumok, motivációk, és az emberek működésének valódi mozgatórugói közötti feszültség és
2. a konkurrens, vagy konkurrensnek vélt személyek, csoportosulások egymással szembeni harcának mibenléte, eszközei. 

Bármilyen furcsán hangozhat, sokat lehet ezekből tanulni a saját életünkre, boldogulásunkra vonatkozóan, és általában az emberi működés és az igazi mozgatórugói közötti összefüggésről.Azoknak ajánlom ezeket a gondolatokat, akik úgy szeretnék kezelni a munkatársaikat, beosztottaikat, vezetőiket, mintha azok egyetlen lehetséges célja a szervezeti célokkal való teljes együttműködés lenne/lehetne, mintha nem hús-vér emberek lennének örömökkel, fájdalmakkal, csalódásokkal, problémákkal. Megtelve ezekkel a nap 24 órájában. És mintha nem mindenki a saját túléléséért küzdene, úgy ahogy tud, amilyen eszközei vannak. Ha nem a tehetségével, tudásával, akkor az alkalmazkodásával, megalázkodással, dörgölőzéssel, mindenféle off-topic (beleértve a szexuálist is) attraktivitásával. És a közpolitikához hasonlóan minden eszköz be van vetve, és nincs egy bölcs kádi, akinek a szeme mindent lát, és igazságot tesz. Emberek között nincs igazság, mert nincs bíró, akihez fordulni lehessen. 

Nem tudom, mennyire lett világos ide a végére, hogy amellett, hogy életünk kereteit meghatározza (bizony, lehet hátatfordítani neki, de ő nem fog Neked, sőt…), még egy remek, a lehető legtranszparensebb vizsgálódási területe ez annak, hogy hol tart a környezetünk, régiónk, a világ, mi a még elfogadható viselkedési normarendszer, hogyan működik az ember ma, 2020. májusában… 

Ui.: Elgondolkoztam, nem túl sötét-e ez a kép? Meg hogy én honnan nézem ezt az egészet. Beugrott a spiráldinamika gondolati keret, de jó lenne kegalább a sárga flow-ból nézni. A teal a Holdban van... nem tudom... a narancs individualista meritokrata rendszer gondolat-rendszerében nőttem fel filozófiailag, a sárga flow, ameddig felfelé látok. A zöld harmónia iránti vágya eközben mélyen bennem van. Amiről ez itt fent szól, egy olyan világról szól, a piros erő/hatalom a túlélés fő dimenziója, egyre inkább retardálva a bíbor törzsi/rokoni szál fontosság felé. Annak a mélyén, hogy így írható le az, ami történik, a köz- és személyes bizalom  univerzális megrendülése lehet szerintem...

Kezembe került egy 2009-ben megjelent és 2011-ben magyarul is megjelent Chaotics/Kaotika című könyv a jól ismert management szerző Philip Kotler és a kevésbé ismert John A. Caslione együttműködésében.

A könyv a 2007-2008-as pénzügyi válságra adott válaszként megjelent okosságok egyike, egy Kaotika Management Rendszert fogalmaznak meg benne a folyamatosan turbulenssé, kaotikussá vált világban való eligazodás segítésére.

Nem vállalkozom arra, hogy érdemben megítéljem a rendszer hatékonyságát, egyáltalán életrevalóságát (részben nem olvastam végig, csak belelapoztam, részben nincs elegendő összehasonlítási alapom az elmúlt 10 év VUCA világra felkészülési programokat megfogalmazó szakkönyvek tengerét illetően), csak megemlítem, hátha ez is hasznos lehet, hozzátehet valamit a mostani, legújabb, elég komolynak tűnő turbulencia okozta helyzetből való kilábalásra.

Hogy mennyire megpróbál nem elméleti, inkább hands-on lenni, azt 2 a könyvből kifotózott  stratégiai magatartásra vonatkozó lehetséges koncepció megmutatásával támasztom alá.

Az egyik táblázat (a magyar 2011-es  kiadás 125. oldalán) egy check-list a HR számára a válságra adott stratégiai gondolkodásból eredő akcióterv ellenőrzésére:

A következő táblázat ugyanez az értékesítés számára (a 149. oldalon):

Vannak emberek, akik olyan gondolatokat voltak képesek gondolni és végsőkig sűríteni, hogy kis túlzással mi többiek akár egy életet eltölthetünk azzal csak, hogy megértsük, hogy elgondolkozzunk rajta... A sűrítés e mesterei általában vagy költők, vagy filozófusok, vagy természettudósok voltak... Ha ebből a háromból legalább kettő valahogy megtalálta magát egy-egy emberben, egész különleges mixtúra keverődött ki ebből. Friedrich Nietzsche egy ilyen mixtúra volt. Filozófus és költő, a filozófus-költő, vagy költő-filozófus... és nem csak az “Imígyen szólt Zarathusztrá”-ban, de más munkáiban is meg-megcsillan ez az egyedi, különleges képesség, nem utolsó sorban késői aforisztikus munkájában, a “Vidám tudomány”-ban. Egy példát hozok a számozott gondolatfutamok közül tételem igazolására...

“217. Ok és okozat. - Az okozat (hatás) előtt más okokban hiszünk, mint utána”

Na, ez (legalábbis nekem...) annyira érdekes gondolat, hogy azért ezt nézzük meg eredetiben is:

“217. Ursache und Wirkung. - Vor der Wirkung glaubt man an andere Ursachen, als nach der Wirkung.”

Ja, és nem annyira bonyolult, de azért legyen itt még franciául is (csak hogy ízlelgessük...)

“217. Avant l’effet on croit à d’autres causes qu’après l’effet.”

...és angolul? Nincs meglepetés...

“217. Cause and effect. - Before the effect one believes in other causes than after the effect.”

Direkt nem akarok példákat hozni, az lekötné a gondolat szabad szárnyalását, és bezárhatná egy ismert jelenség kontextusába, miközben oly általános...

Tele van az FB fizetett hirdetésekkel. Van, amelyik érdekel, már előfordult, hogy vettem is valamit (eddig nem jártam meg, most eggyel talán befürdök, mert se híre, se hamva...), de a többségükön tovább-scrollozok. Megcommentálni meg nem szoktam, pláne sharelni. Ezen most elgondolkoztam, talán ez se érdemel szót... 

Amin most megakadt a szemem, az valamilyen (angol nyelvű!!) e-mail író template-szerűség, a hirdetés úgy kezdődik, hogy mindenki utál e-mailt írni, bla-bla-bla... és ez az izé, szoftver, vagy mi, majd megírja helyettünk az e-mailt... Ha nem lenne trivilis, ezzel egy csöppet siettetjük az amúgy félt AI-térnyerést... Bár, van előnye... a szoftverek majd eldumálnak, mi meg lógatjuk a lábunkat... hová is? Hát karanténes időben mondjuk a bilibe...

Na, ezen elgondolkoztam. Azt tudjuk (?), hogy a figyelem-span elérte bizonyos korosztályoknál, bizonyos helyzetekben a 3 sec-ot. Aki írni tanít az interneten, bárhol (e-mail-ben is!), első szabály: tömörség, lényeg (kb. már ez a post is túl hosszú már idáig is, igaz, én pont lesz@rok (majdnem) minden szabályt...). 

Az is tudható, hogy a kézírásnak is annyi, hiába mondják, hogy azt jobban megjegyezzük (igaz, bármit is hiába mondanak...). 

Régen a levélírás egy job volt. Papír, toll, boríték, bélyeg (!!! azt úgy lehet általában még tudni, hogy mi a bélyeg?! Vagy az is már a tantusz és a dinozauruszok sorsában osztozik?!). Posta, postaláda... jaja, és megírni... kézzel... 

Ez a cégnél, valamikor régen, még egyszerű volt, volt személyzet arra (elég nagy cégeknél), aki begyűjtötte a megírt leveleket tartalmazó borítékokat, a bélyegre, postázásra már neki volt gondja. Reggel bevitte a postára, kihozta a kapott leveleket, és szétszortírozta, és széthordta a címzetteknek, ott postabontás volt, és azután az egységen belül már az adminisztrátorok kézbesítették. 

Általában az asztalokon volt egy in és egy out iratgyűjtő, az in-be kerültek. Onnan ki, elolvasva, néhány napon belül megválaszolva, boríték rányalva/lezárva, mukaidő vége előtt visszafelé ugyanez, out irattartókból adminek összegyűjtötték a már megírt leveleket, postázó összegyűjtötte, reggel vitte a postára az új feladandókat, és ezzel indul az új ciklus. 

Ma ez túl könnyű lett, ez az e-mailezés. Túl könnyen írják, tesznek rá fű-fa virágot CC-re, a műgond (fogalmazás, stílus, formátum, szintaktika, szemantika, helyesírás, betűhelyesség) mind olyan úri huncutságok lettek, amelyek a demokrácia fényes jövő-jelenében meghaladottakká váltak. Szemétbe kerültek a kritikai gondolkodással, a műveltséggel, és hasonló felesleges cifraságokkal együtt... 

Megmondom, mit kell csinálni egy maillel, amit útálunk megírni. Nem kell megírni. Máris eggyel beljebb vagyunk!

“...if a man does not know what a thing is, it is at least an increase in knowledge if he knows what it is not...” (C. G. Jung, last phrase of Aion)

“...ha az ember nem tudja valamiről, hogy mi is az, ez mindenesetre tudásának növekedése, annyiban, hogy tudja, mi nem az (tudás)...”

Socrates megsüvegelte volna érte Jung-ot...:-)))

Inspiráció... az úgy van... az valami... abban van valamennyi energia... mihez is? Bármihez... és persze, marhára egyéni, személyes, idioszinkratikus, hogy mi... a módszerek, rendszerek, ja... azok szerintem igazából nincsenek... azaz, szóval, hogy virtuálisak, műanyagok, nem igaziak...

Az még érdekesebb, hogy van-e inspirációs készség, hajlam... hogy valaki inspirálódjon... könnyen, vagy nehezebben, vagy sehogy... az milyen lehet, ha valaki sehogy?! Olyan talán nincs is... vagy inkább, sajnos, talán van...

Az meg a legérdekesebb kérdés, hogy kívülről ez a cucc bevihető-e (talán nem...), illetve hogy bármit lehet-e vele csinálni kívülről (talán igen, talán nem...).

...és vigyázat, az inspiráció nem motiváció! Megnéztem a szinonímáit, nekem mind együtt...:-)))

“AURELE ANTONIN mourut le 7 mars 161, dans son palais de Lorium, avec le calme d'un sage accompli. Quand il sentit la mort approcher, il régla comme un simple particulier ses affaires de famille, et ordonna de transporter dans la chambre de son fils adoptif, Marc Aurèle, la statue d'or de la Fortune, qui devait toujours se trouver dans l'appartement de l'empereur...”

(Antoninus (Aurelius) Pius császár a.d. 161. március 7-én halt meg, az etruriai Loriumban, egy beteljesített bölcs élet nyugalmával (nem sok római császár végezte ilyen simán...). Amikor megérezte, hogy közeleg a halál, ugyanúgy, mint egy egyszerű polgár, intézkedett családi ügyeiben és elrendelte, hogy Fortuna istennő aranyból készült szobrát szállítsák át fogadott fia, Marcus Aurelius szobájába, mert ennek a szobornak mindig a császár lakóhelyén kellett lennie...”

Összefoglalás: egy hipotetikus értelmezési keretet fogalmazok itt meg az „után”-ra, egyszerre figyelembevéve a pandémia egészségügyi ÉS gazdasági hatásának kombinációját. Ehhez felhasználom egy méltatlanul háttérben maradt magyar közgazdász, Jánossy Ferenc gazdasági helyreállítási periódusokra vonatkozó koncepcióját, részben 1:1-ben, részben analógiás-alapon... (és közben fel is hívom a figyelmet néhány érdekes könyvre...) 

Egészségügyi hatás 

Miért is szokatlan? Mert ami összeáll a postban (hipotézis érdekes múltbeli kutatásokon alapulva, de alaposan túllépve azok keretein, merészen extrapolálva), azt sehol nem hallottam, sehol nem olvastam erre a mai szituációra... Türelem kell majd hozzá, mert több szálon indul el, tűnhet úgy, hogy akár semmi összefüggés nincs a megemlített dolgok között, amikről kiderül, hogy a végén egy zenekarban, ugyanazt játsszák, csak más hangszeren. Szóval, please, türelem... 

Ma reggel meghallgattam egy tegnapi francia tv-s beszélgetést a brit „előretörésről” a járvány sújtotta területek közötti súlyossági versenyben, hogyan gondolkoznak erről, összehasonlításokat más országokkal, eddig kb. ahogy szokott lenni. Ami feltűnt, és nem először, hogy vannak markáns különbségek régiók között az érintettség szempontjából. Több országot is magukba foglaló régiók és nem országok között. Mindjárt világos lesz. 

Van mag-Európa, de ez is kicsit kettős. Van Németország, amelyet eddig markánsan a legenyhébben érintett, és van egy nagy tömb, Belgium (ahol a fajlagos, per 100 000 fő elhalálozások száma a legmagasabb), Franciaország, Olaszország, Spanyolország, ide csatlakozott most be Franciaországot megelőzve Nagy-Britannia, ahol világ-viszonylatban is a legsúlyosabb a járvány egészségügyi hatása jelenleg (ez fontos lehet majd egyszer, amikor a pandémia végelszámolása lesz...). 

Van azután az északi európai országok „tömbje”, Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország, ahol markánsan kevésbé súlyos (eddig...) a járvány egészségügyi hatása. E 4 közül Svédország az, ahol a legsúlyosabb, az egyetlen egész Európában (tudtommal), ahol nem vezettek be általános országos szintű karantén intézkedéseket, csak bizonyos szabályok betartását javasolták és az állampolgárok saját felelőssége körébe utalták, mit látnak jónak (természetesen ez azzal is járt, hogy pl. a munkából elővigyázatossági okból kimaradás egyéni szociális probléma maradt). 

Svédország gyakorlatát viszonylag gyakran emlegetik a súlyosan érintett európai országokban (a saját kormányukra hunyorítva ezzel...), mint egy lehetséges alternatívát, amit lehetett volna csinálni (Nagy-Britannia is így kezdte, de gyorsan retirált a többiekéhez hasonló karantén intézkedések meghozatalához). Az ritkán említődik azonos hangsúllyal, hogy ha a svéd sikert a másik három északi ország járvány-teljesítményéhez hasonlítjuk (amelyekben meghatározott ideig volt karantén), akkor a svéd mortalitás nagyságrendekkel magasabb, a helyzet súlyosabb, mint a másik 3 országban.  

Felvetődik a kérdés, hogy vajon van-e valamilyen közös eredetű, az országokon túlmenő társadalmi jellegzetesség-csokor járvány viselkedési trend az északi országok esetében, és nem lehetséges-e, ha a svédek is bevezettek volna a többi 3-hoz hasonlóan egy korlátozott idejű karantént, akkor a járvány egészségügyi hatása is a többiekéhez lett volna hasonló, azaz, enyhébb lett volna?  

Várjunk a válasszal (én inkább szempontokat javasolok itt, mert persze erre sincs válaszom), mert a választ mondjuk 5 év múlva lehet majd viszonylag fullosan kiértékelni, a 2019-20-as világjárvány komplex egészségügyi ÉS gazadsági hatásának elemzése után régiónként, országonként. Lehet például, hogy a svédek egészségügyi hatás szempntjából rosszabbul jártak, mint szomszédaik, de a végső mérlegnél azzal, hogy a gazdaságuk nem állt le teljesen, (vagy olyan mértékben, mint a többieké), de overall az egészségügyi ÉS gazdasági hatás optimumának keresése szempontjából meg akár sokkal jobban... Várjuk ki... 

Optimum keresés az egészségügyi és gazdasági hatások együttes mixére (egyikre sem szuboptimalizálva...) 

Az egészségügyi  és gazdasági szempontok között optimumot kell keresni, ez a fő okkupációja ma minden döntéshozónak a világon, hogy mennyit engedjek az egyikből (az egészségügyiből...), hogy a maximumot ki tudjam hozni a másikból, úgy, hogy az első később ne ölje meg a másodikban tett előrehaladást egy drámai visszaeséssel. Ismerjük a bon-mot-nál több (mert igaz...) mondást, hogy egyszerre valami nem lehet olcsó, gyors és jó, valamiből engedni kell, nos, itt „csak” két dolgot kell optimalizálni, de azt meg jó nehéz.  

Triviális, hogy a gazdasági visszaesés is lehet közvetlenül és főleg közvetetten halál-ok, tehát van egy végső mérce is: hogyan állítsuk be az egészségügyi rendszabályokat, hogy azok a lehető legminimálisabb mértékben akadályozzák a gazdasági fejlődést, újra felzárkózást (? vagy esetleg a korábbinál kiegyensúlyozottabb, környezettudatosabb, fenntarthatóbb gazdasági fejlődési pályára állást? Nem, nem, ez álom, ezt too much elképzelni, örülnénk, ha beindulna valahogyan újra a gazdaság, az élet...), úgy, hogy minimalizáljuk a mindeféle típusú emberi veszteséget, beleértve a bármilyen közvetlen okú halálozást is... 

Egészségügyi hatásokról 2. 

OK, de még vissza az egészségügyi hatáshoz, a régiókhoz. A francia beszélgetés körképe megemlítette Kelet-közép Európát is, beleértve hazánkat is, mint amelyet majdnem annyira csekély mértékben érintett a pandémia, mint a jól menedzselt Tajvant, vagy Dél-Koreát. Történetesen az utóbbi kettőről nem merik kimondani, hogy kevésbé érintett, mindenesetre köszönhetően az elejétől, idejében elkezdett fullosabb tesztelést tekintve a jó management döntésnek, az egészségügyi hatást sikerült kontroll alatt tartani. És ha már az enyhébb hatásokról volt szó, említésre került két másik, szintén perifériásnak számító európai ország, Görögország és Portugália viszonylagos csekély érintettsége.  

Most nem megyek bele a többi kontinens hipotetikus elemzésébe, mert intuitív hipotézisembe kellő minta felfedezésének hiányában nem tudom őket beilleszteni. Inkább maradok az említett néhány térségnél, amelyeknél viszont igenis vélek bizonyos mintákat és minta-eltéréseket érzékelni.      

Jánossy Ferenc helyreállítási periódusairól 

És most egy kis – látszólagos – kitérő (hiszen majd fel fogom használom egyszer közvetetten, egyszer közvetve...), egy jelentős magyar közgazdász, Jánossy Ferenc (a híres fizikus Jánossy professzor testvére) érdekes gazdaságfejlődési mintáira, mert azt az intuitív hipotézisem analógiásan az eltérő földrajzi régiók járványra való válaszainak mintáira is szeretném alkalmazni, amire kísérlet itt történik először... 

Gazda László 2018-as  „Környezet-gazdaságtan, környezetgazdálkodás” című könyvét idézem, jobban én se tudnám röviden:

„...Jánossy Ferenc (1914-1997) magyar közgazdász dolgozta ki a 1960-as években a helyreállítási periódusok elméletét. Amikor egy társadalmat trauma ér, például egy háború, egy súlyos járvány vagy egy természeti katasztrófa, akkor utána a társadalom mozgósítja  rövid távú tartalékait, és végrehajtja a helyreállítást, amely nem addig tart, amíg eléri a krízis előtti szintet, hanem addig, amíg el nem éri a megzavarás előtti meghosszabbított trendet. Amikor viszont azt eléri, akkor lefékeződik a növekedés, megtörik a trendvonal és belesimul az eredetibe, mintha nem lett volna krízis. Jánossy logaritmikus skálát használt (a függőleges „Termelés” tengelyen - SZM), ami igen látványossá teszi a grafikont, hiszen ezen a skálán az exponenciális görbe egy lineáris egyenes képét mutatja. Főként a második világháború utáni helyreállítási periódusokban ragadható meg ez az összefüggés!

Jánossy ezt a népesség alakulására is alkalmazta, ismert volt az Amerikai Egyesült Államokban a „baby-boom” kifejezés, vagyis hirtelen sok gyerek született a háború után pár évig (nálunk Ratkó korszak... - SZM). A társadalom mintegy reprodukálta népességét is, pótolva a háborús veszteségeket. 

Jánossy azt is megállapítja, hogy a a háború után nem sok különbség volt az akkori Németország, Japán és mondjuk, India között (ebben talán persze az amerikai Marshall terv is szerepet játszhatott... - SZM), ám ez a különbség nagyon hamar öt-hat éven belül újra visszaállt. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a termelés holt tőkéje, a technika, valamint az infrastruktúra megsemmisült ugyan, de az emberi képességek, készségek összessége (Jánossynál „szakmastruktúra”) túlélte a háborút, és ez utóbbi a döntő! A társadalom humán tőkéje (szakmastruktúra) megteremti magának viszonylag gyorsan, a fejlettségének, képességeinek megfelelő tárgyi feltételrendszert (Jánossynál „technostruktúrát”)...” 

Egészségügyi hatásról 3. 

Hogy jön ez a járvány egészségügyi hatására reagálás mintáihoz? Nos, analógia alapján, ami ma eszembe jutott és ami talán szervesen be tud épülni ebbe az értelmezési keretrendszerbe.  

Egyes régióknak (a fentebb említettekre gondolok, mint fejlett európai országok (mínusz Németország, ami a korai intenzív teszteléssel kerülhetett ki ebből a csoportból), az északi európai országok (Svédország, Dánia, Norvégia, Finnország) és a Kelet-közép európai országok (köztük Magyarország)) sajátos feltételrendszere egy járvánnyal szembeni ellenállás szempontjából lehet, hogy alapvetően különbözik és ebből származik az egészségügyi védekezés hatásosságának különbsége e régiók között.

Lehet pl. az egyik szempont, amiben különböznek, az átoltottság.  A Közép-kelet európai térségben megmaradt egy viszonylag konzervatív oltás mix, amit a gyerekeknek kötelezően beadtak, benne a BCG oltással, de a szakértők szerint az egész mix markáns különbsége például a fejlett országok mixétől lehet egy megkülönböztető tényező. Lehet egy különbség a civilitásban, állampolgári fegyelemben, önálló személyes felelősségvállalásban (ezekben nyilván jeleskedik Németország, az északi országok csoportja és nem annyira Francia-, Olasz- és Spanyolország...). Lehet egy különbség abban, hogy egyes régiók mennyire vannak beintegrálódva a 2020-ra igen kiterjedt globális munkamegosztásba.

Észak-Olaszország (Milánó világváros központtal), szokták mondani a szakértők, nem véletlenül lett az első súlyos centruma a fertőzöttségnek, lévén mély beágyazódottsága és kooperációs szintje a világgazdaságba és nem utolsó sorban Kínával való együttműködésének magas szintje. Talán az északi és közép-kelet európai országok kevésbé vannak beintegrálódva a globális világgazdaságba és ezek is ott vannak a többiekénél enyhébb lefolyást biztosító tényezők között...  

Ezeket példának említem, nem is exhaustive ez a lista, a lényeg, amit gondolok, hogy talán nem véletlen, hogy az egyes régiós országok úgy reagáltak a járvány egészségügyi támadására, ahogy. Ebből persze nem lett trendvonal, a Jánossy koncepcióból csak azt vettem figyelembe, hogy egyes régióknak lehetnek olyan nem a jelenben, hanem sokkal régebbi időkből is származó jellegzetességei, amelyek a jelen logisztikai lépések eredményessége mögött meghúzódva a sikert, vagy a kudarcot, vagy kevésbé sikerességet szintén determinálták/determinálják... 

Gazdasági hatásról 

Most pedig akkor vissza a gazdasági fejlődés és válság utáni felzárkózás regionális/nemzeti mintáira. Na erre meg persze 1:1-ben (?) alkalmazható (vagy nem...) Jánossy professzor fejlődési/felzárkózási/helyreállítási modellje. Kérdés (ami miatt ha az 1:1 nem is, a gondolatmenet szelleme alkalmazható lehet...), hogy  

(1) az összefüggés kimutatható-e még mindig egyes régiókra/országokra hasonlóan ahhoz, ahogy Jánossy professzor első könyvében 1964-ben megfogalmazta, vagy már annyira más világ van, hogy max a gondolatmenet magva, kiinduló tézise alkalmazható csak, vagy az sem..., 

(2) ha összefüggés létezik, vajon az elmúlt kb. 60 év mélyreható változásai (a Föld népességének növekedése, a globalizáció, digitális forradalom, ennek segítségével a networked társadalom létrejötte, környezetvédelmi problémák nagyságrendi megnövekedése, ezek jutnak elsőre eszembe, de mindenesetre stb.) mennyire változtatják meg a logaritmikus skálán vett tényezőkre (termelés, stb.)  régiónként/országonként jellemző egyenes meredekségét,  

(3) esetleg a görbe jellege is megváltozhatott, ami többé logaritmikus skálánál sem egyenes... 

De... ami az elméletből időtálló lehet, az az, hogy egy régióra/országra jellemző releváns tényező-mátrix régiónként/országonként különbözik, ha már nem is feltétlenül teljesen Jánossy professzor algoritmusa szerint, de mindenesetre továbbra is jellemzően esetről esetre. 

Jelen esetben nem csak az egészségügyi hatás távlataira tesznek a hozzáértők (szerintem még elhamarkodottan) konkrét előrejelzéseket, de a gazdasági hatásokra is (szerintem ugyancsak elhamarkodottan talán...). Hogy a legutóbb hallottat idézzem, pont a jelzett francia szakértői beszélgető műsor szerint az angol központi bank a visszaesést 2020-ra 14%-ra teszi, ami 300 évre (!!!) visszamenőleg a legnagyobb lehet. Mellesleg, szóval már nem az 1929-33-as válság a Massstab, már 300 évre megyünk vissza... Meglátjuk jövő tavasszal, amikorra elkészülnek a végleges 2020. éves statisztikák, ez a 14% mennyire közelíti meg a valós értéket, de a nagyságrend magáért beszél... 

Egy kis (nyitott) összefoglalás... 

Egy szokatlan gondolkozási keretet fogalmaztam itt meg hipotetikusan, semmi többet. Nem mondom meg (honnan tudnám?!), mi lesz, miközben tudom pontosan, hogy erre vágyik mindenki, és az én halk „türelem, guys, türelem, nem vagyunk túl rajta, nem lehet tudni, mi minden jön még csak ebben az egy konkrét válságban se, nem beszélve egyéb, teljesen új, lehet negatív, lehet pozitív dolgokról, amelyek történhetnek velünk a közeli, közép-közeli jövőben...” szavamat nem szeretik/szeretjük. Nem szeretünk bizonytalanságban élni, miközben abban élünk. Nehezen megélhető paradoxon, tudom... 

Szerintem az egészségügyi vonatkozások mérlegét legkorábban jövő tavasszal lehet majd megvonni, amikor egy újabb, - hideg, nyirkos, a légúti betegségeknek igen kedvező körülményeket nyújtó - őszön-télen is túl vagyunk már, tudjuk, hogy a gazdaság, a társadalom karantén utáni „újranyitása”, legalábbis az addig megtett lépések sikeresek voltak-e, közelebb vagyunk-e már, vagy akár el is értük a korábbi szabad társadalmi érintkezéses életünket. Tehát szerintem még legalább egy év, amikor okosabbak lehetünk az egészségügyi hatásokat tekintve... 

Ami a gazdasági vonatkozást illeti, bevallom, örülnék, ha a Jánossy professzor által felvázolt modell még érvényes lenne valamennyire. Jó lenne... hogy mikorra láthatjuk ezt meg? Ez inkább 3-5 év kérdése, mint 1... ahogy szarkasztikusan megfogalmazott definíció mondja, „a közgazdaságtudomány az a tudomány, amely utólag megmagyarázza, mi történt”. És még akkor is... nos, még akkor is, általában különböző, esetleg egymásnak homlokegyenest ellentmondó magyarázó elméletek tudnak harcolni az egyedül való elismertetésért...

Van egy olyan common misconception/sok ember által osztott téves elképzelés, hogy a szemtanú mindent jól, sőt jobban tud. Ehhez képest tele a pince, padlás azon kísérletek leírásával, amelyek feketén-fehéren cáfolják ezt a “tényt” (kísérletileg előállított helyzetekben a gyanútlan jelenlévő “szemtanúk”, a kísérleti személyek (a szó fizikai értelmében ők valóban szemtanúk amúgy...) egymásnak homlokegyenesen ellentmondó “tényeket” képesek idézni a kísérleti protokollban világosan részletezett valójában történt dolgokrók, esemény-töredékekről...).

Tehát azt már “tudjuk” (ezekből a kontrollált, random kiválasztott résztvevőkkel végzett kísérletekből), hogy az effektíve a viszonylagos testi közelségünkben (ezen a szakirodalom által leírt kísérletek némelyike pl. egy  osztályteremben zajló hirtelen kísérleti, tudatos kavarodásról való beszámolókat hasonlít össze) lezajló események pontos, mindenki által világosan és egyértelműen ugyanazt és ráadásul a valóban történt eseményekkel megegyező leírás valódisága egyszerűen illúzió. Most lépjünk egyet kifelé, a világ felé.

A látszat egyre erősebb az emberekben, hogy szinte mindent tudunk a minket körülvevő világról, hiszen gyakorlatilag online, élőben jutnak el hozzánk a hírek. False. Szerintem szinte a legkevesebbet arról a korról tudjuk, amelyben élnünk adatott. Nem érünk rá. Akiktől halljuk a híreket, azoknak kb. annyit ér a “tanúvallomása”, mint az említett kísérletek egy-egy tanújának a beszámolója arról, hogy mi történt a kísérletben. Mi magunk meg el vagyunk foglalva az életünk logisztikai problémáinak megoldásával. Félfüllel néha belehallgatunk, mi a fene is van, és már “tudjuk” is... “... mert tudja is a mama, a mama, ő tudja is, a mama...” (a fülemben még Hofi hangja...)

A különbség az, hogy a kísérletnél tudjuk pontosan, mi történt igazából, hiszen a kísérletet vezetők azokat pontosan megtervezik és kivitelezik, míg a való életben fogalmunk sincs, valójában mi történt (minél távolabbi térben, annál kevésbé), minden amit tudunk, a kísérletekhez hasonlóan megbízhatatlan “tény-szemtanúk” egymásnak rendszerint ellentmondó, nem korraborált (egymást nem megerősítő), a tényeket interpretációkkal/értelmezésekkel jócskán, és ezeket nem ismert, emberenként/helyzetenként változó összetételben tartalmazó izékből alakítjuk ki a másodlagos, harmadlagos, ötödleges szintetizációjú véleményünket. Amely általában - mindezek ellenére - sziklaszilárd és megdönthetetlen. Hiszen most történt, kvázi szem-/fültanúi vagyunk, kortársak...

Pedig ebben az utóbbi esetben (valóság vs kísérlet) van még egy súlyosbító torzító tényező is. A kísérleti alanyok neutrálisak, semlegesek, a kísérletvezetők leginkább egy kis zsebpénzért egyetemistákat toboroznak, a kísérlet célját, lényegét elhallgatják, az igazi érdekük az a kis könnyen szerzett pénz és esetleg egy kis fun... A valóságban mindenkinek fontos személyes érdekei vannak (és ne tévedjünk, nem csak a “gaz” többieknek, a “tudósítóknak”, nekünk magunknak is, akik a “tudósításokat” feldolgozzuk...), amelyek többnyire rejtettek. 

Minden összeesküvéselmélet ezen alapszik például, hogy kitalált érdekeket attribuálva “kitalálja”, hogy ki mit csinált. A valóság ennél (és annál is, az ilyen egy-faktoros leegyszerűsített “magyarázatoknál”/okoknál is) mindig bonyolultabb... és persze, akár vannak/lehetnek is benne összeesküvések, akár sok is. Csak azoknak az igazi mozgatórugóit soha a büdös életben nem lehet kívülről kitalálni, ez a lényegük (a film az más, ott minden olyan egyszerű és onnan is, a filmekből származhat az idée, hogy az összeesküvések igenis felfedhetők... nem...).

Ha a youtube, vagy megátalkodottabbak részére a történelmi tv-csatornák és horribile dictu ilyen könyvek visszaemlékező, történelmi beszámolóinak a súlypontját keressük, több is van... Az én személyes (ezért a fentiek értelmében lényegében és elvileg is megbízhatatlan) meglátásom szerint kb. valahol 2 történelmi emberöltő (2x35 = 70 év) az, - amelynek távlatában, ha az ember összehasonlítja a visszaemlékezők, történészek (akik egy-egy életet tölthetnek el egy-egy korszak lehatárolt időbeli és térbeli szakaszának az elemzésével) beszámolóit, elemzéseit -, amelyről szép lassan egy viszonylag koherens kép/tableau kezdhet kialakulni. 

Azt kezdheti érezni az ember, ha ezeknek a mozaikjait van ideje, energiája, türelme (és kedve...) összerakosgatni, hogy arról talán már tényleg (majdnem...) tud valamit. Mondjuk a második világháborúról. Azután ilyen csomópont lehet mifelénk (ki tudja, mi az mondjuk Szingapúrban, vagy Kenyában...) a római birodalom története, a görög aranykor, ilyenek. Lehet, hogy többet tudhatunk Tuthenkámonról, a túl fiatalon elhunyt fáraóról, mint Kennedy elnökről és meggyilkolásáról. Utóbbi még túl közel van és még élő, vitális érdekeket sérthet, hogy kiderüljön, mi is történt...

Szóval, Bástya elvtárssal szólva: “Szerénység, szerénység”, ezt szerethetjük  magunkban, a szerénységet, legalábbis pl. azzal kapcsolatban, hogy mit tudunk, tudhatunk a minket körülvevő világról, közel s távol...:-)))

Nietzsche mesternél találtam egy testhezállót...:-)))

“Ich wohne in meinem eigenen Haus,

Hab Niemandem nie nichts nachgemacht

Und - lachte noch jeden Meister aus,

Der nicht sich selber ausgelacht.” 

(Élek a saját házamban

Soha senkit nem utánoztam

És még ki is nevettem minden Mestert

Aki önmagát ki nem nevette...)

Ez állt állítólag a bejárati ajtaja felett... ki tudja, talán igen, talán nem... Sok helyen megfordult, vándorlegény volt, ment a nap, a jó idő  után, sokat élt Olaszország napsütötte vidékein, menekült az őt szinte állandóan üldöző betegsége elől... ezt a mottót a La gaia scienza, A vidám tudomány 1887-es kiadásához írta. Nincs benne minden elérhető példányban, én az Audible hangoskönyv kiadásban találkoztam vele egy Emerson idézettel együtt, amit szintén csak ott hallottam. Illetve utánakerestem a Kindle sample-ökben, pl. a Pinguin angol kiadásban benne van...

„52. Amit mások tudnak rólunk.  Amit mi tudunk magunkról, és tartunk elménkben, nem oly meghatározó életünk boldogságára, mint hinnők. Egy nap ránk zúdul az, amit mások tudnak – vagy tudni vélnek – rólunk, s íme megismerjük, hogy ez a hatalmasabb. Rossz lelkiismeretünkkel hamarabb végzünk, mint rossz hírnevünkkel.” 

Friedrich Nietzsche – Vidám tudomány („La gaia scienza”) – Fordította Wildner Ödön. A kiadás, amiből idéztem, 1920-as években készült (ez a második (!!), új fordítású  kiadvány elvileg 1926-ban készült, ehhez képest valamilyen könyvtári bélyegző van benne 1923-ból (hmmm... könyvtár?!)... apám könyvtárából szállt rám...) , 10 (!!) számozott példány merített (jó vastag és már nagyon rideg/kemény, s így törékeny, az ilyet nagy gyűjteményekben már gumikesztyűvel érintenek csak...).  

Egy korábbi postomból átemelve (a könyvről...): „...38-42 éves kora között (halála előtt csak 14 évvel, azaz 3 évvel 11 éves, haláláig tartó se kép-se hang állapota előtt, szóval 134 éve...) íródott Nietzsche örömódát, a Vidám tudományt, amely a tragikus életű szerző egy cseppnyi egészség-sziget paradicsomi állapotában, egy ritka break-ben, Lou Saloméval megtalált fura, nagyjából egyoldalú szerelmi románcával, és több más meghatározó művével párhuzamosan készült sziporkázó szellemi kincses ládáját...” 

E kiadás 383 pontba szedve jelentette meg a művet (a MEK-en, a Magyar Elektronikus könyvtáron is pont ez a verzió érhető el ezen a linken: http://mek.oszk.hu/15200/15256/15256.pdf), változatos hosszúságúak az egyes megszámozott bekezdések, ez az 52. például ilyen rövid, ennyi az egész... a legkülönbözőbb témákról ír, ez Nietzsche egyik legközismeretebb, legkedveltebb műve (ebben van a híres mondás: „Isten halott”...). Nem először olvasom, látszólag könnyed, de igazából, mint az igazi költészet, extrém sűrítmény, lepárolt tiszta gondolatcsírák, amelyek jó esetben újabbakat szülnek az olvasóban... Nehezen adja meg magát néha egy-egy passzus, de ez itt  messze a legérthetőbb...:-)) 

Tulajdonképpen érdekes, hogy Nietzsche ezt ilyen tisztán látta a XVIII. (!!) század végén... Miért is? Hát talán mert nem volt az a kifejezetten társasági ember... Direkt útálta azt a Wagner körüli beyreuth-i high class nyüzsgést, ami annyira bejött nővérének... 

Kis interlude/közbevetés: De mindegy is, ezek szerint tudta... Vannak amúgy, akik azt mondják, hogy Nietzsche bizony ott volt a pszichoanalízis bölcsőjénél, még ha Freud bizton állítja is megmaradt írásaiban (életének egy adott pontján elégette az addig felgyűlt levelezését, privát iratait, mert előrelátóan már 30 évesen építgette – biztos volt benne, hogy így lesz, hát be is segített egy kicsit – világraszólónak szánt karrierjét... nos, bejött...:-))).  

Vissza Nietzsche áttételes szerepéhez a pszichoanalízis létrejöttében (ami csak érintőlegesen kapcsolódik az idézethez). Bár Freud tagadta, hogy olvasta volna Nietzschét (miért? Ki tudja...), a Nietzsche összes megvolt neki és valahol rögzítették (hozzám Michel Onfray-n keresztül jutott az információ), hogy magával is vitte csekélyke kis úti könyvtárával londoni kivándorlása során... 

De nézzünk azért egy megoldás-lehetőséget is arra, hogy honnan is tudhatnánk meg, hogy mi az, „amit mások tudnak rólunk...”. Ld. az Ui.-t, az utóiratot:-)))  

Ui.: azt, hogy hogyan látnak minket mások természetes, laza, elengedett közegünkben, második legfontosabb gyakorta látogatott közegünkben (ez túlnyomórészt a munkahely), ahol egy úgynevezett felvett viselkedés jellemző ránk (ez nem akaratlagosan/tudatosan állítódik be, ez egyszerűen „bekapcsolódik” abban a másik közegben) és distressz (negatív stressz) helyzetekben.  

Ahogy Nietzsche írta a Vidám tudományban, bizony sokkal nagyobb hatással van az életünkre az, ahogy a többiek  látnak minket alapvető közegeinkben/helyzeteinkben (kivételek lehetnek mondjuk a szerzetesek, az indiai jógik és egyáltalán, akik úgymond tudatosan, vagy kényszerből „kikapcsolódnak” a társadalom minket körülvevő és magába foglaló legszélesebb értelemben vett networkjéből...).  

Erre van több eszköz is, ami segíthet pontosítani bennünk, hogy hogyan is látnak minket a többiek (pontosítani, mert azért az nem lenne igaz, hogy nem tudunk erről valamennyit kérdés eleget-e...). Az egyik ilyen eszköz az Innermetrix ADV személyiségprofil első, DI moduljának az eredménye (a másik két modul az alaprtékeinken alapuló motivációnkat, illyetve a tehetségünket, a döntési preferenciáinkat térképezi fel. 

Ki tudja, talán pont most kellene többet tudni erről, amikor elképzelhető, hogy sokaknak drámaian megváltozik az életük (ha már meg nem változott az elmúlt pár hétben előrefelé is...), ha egyszer kikerülünk a karanténból...  

• Melyek az igazi mély motivációim (lehet, hogy eddig sodródtál az élettel, nem volt okod, kedved, és egyáltalán, hogy ilyen „marhasággal” foglalkozz, most meg kinyílt a tér, lehet, Te nagyon nem akartad, nem is örülsz neki, hajjaj, de mindenesetre kinyílt...)?
• Melyek a tehetségeim, vagy (1) az emberekre tudok jobban koncentrálni, vagy (2) a nagy ívű tervekbe tudom beleélni magam, ahol rakkolva, úgy, ahogy kell, kinézzük a célt, és a most-tól felépítjük először gondolatban/”papíron”, hogy (fő) lépésről lépésre hogy fogjuk majd csinálni, vagy (3) nem szeretek sokat tökölni, kezdjük el azonnal, legyen egy első lépés, azután majd meglátjuk?
• És abban a közegben, amelyben élek, dolgozom (vagy majd dolgozni szeretnék), az eddigi életemben kialakult saját viselkedési mintáim milyenek, mennyire passzolnak ahhoz a munkakörhöz, amelyben most dolgozom, vagy amilyenben szeretnék? 

Ha a neten mondjuk 30 perc alatt kitöltöd az Innermetrix ADV riport feladatait, válaszolsz a kérdésekre (több-válaszból választva), utána kapsz magadról egy 3-dimenziós profilt, amiben mindezen kérdésekre választ kapsz. A 70+ oldalas eredmény-riportban való eligazodáshoz mindig tartozik egy 1-1,5 órás konzultáció, hogy minél teljesebben fel tudd használni a következő 5-10 évben.   

Sokféle felhasználása lehetséges az eredményeknek. Lehet, hogy bezárultak valamilyen kapuk és ott állsz, hogy akkor most mi legyen, merre tovább (vagy még nem is voltak kapuk, most szeretnél bemenni az elsőn...). Lehet, hogy azt érzed/érezted már, hogy valahogy diszharmóniában vagy azzal a környezettel, amiben élsz, dolgozol, akkor is segítségedre lehet egy ilyen profil.  

Ezek a profilok/eredmények nem csak a munka-körülményeken, de akár a családi, kapcsolati életedben érzékelt problémákra, problémás helyzetekre is adhatnak ha nem is megoldást, de indikációt, hogy hol kellene úgy megfogni a dolgot (pl. a kommunikációt), hogy vinni lehessen...  

Nekem személy szerint úgy jött az életembe az Innermetrix, hogy valaki felhívta rá a figyelmemet és egy életem, egy halálom, talán 8 éve belevágtam... Azóta még csináltattam 2 másik saját profilt és sok profilt segítettem másoknak megérteni, felhasználni. A legkülönbözőbb emberek jelezték vissza, hogy segített neki fejleszteni a dinamikus önismeretüket. Ez nem olyan, hogy puff, ilyen vagy, és kész...  

...ez a komplex profil megmutat részben attitűdöket, de lehetőségeket is, sok esetben nem kihasznált lehetőségeket is, és okokat az esetleges feszültségekre az adott  környezetben,  a 3-dimenziós (tehetség, motiváció, viselkedés) profilok alapján.  

Azután, hogy az illető változtat-e annak alapján, ami a konzultáció segítségével körvonalazódik, az az ő dolga, felelőssége. Persze, ha már ismeri ezeket, a felelőssége nagyobb... én pl. azonnal ki tudtam magamra vonatkozóan mutatni elemi, struktúrális feszültségeket pl. a fiaimmal, párommal kapcsolatban. Ők (mindenki a maga módján) és én adott esetben teljesen eltérően reagálunk azonos helyzetekben és ezáltal egymásra... És ilyenkor mit lehet csinálni?  

Mivel ezek a kommunikációs struktúrális problémák a már idézett DI viselkedési modulból derülhetnek ki, a 70+ oldalas riportban  ennek a modulnak a személyre szabott elemzésénél van egy olyan oldal, amely azt mutatja ki nagyon konkrétan, pontokba szedve, hogy a riport kitöltőjéhez 3-ik személynek (!!) hogyan érdemes, és ha jót akar, nyílt kommunikációt akar, hogyan nem szabad közelednie. Ez az egész riportnak talán nem az egyetlen fontos, de mindenképpen legoldottabb reakciókat, akár nevetést is  kiváló része (persze, ez csak akkor tud működni, ha a fontos 3-ik személyeknek elmondjuk és megmutatjuk a viselkedési profilunkat és különösen ezt az oldalt!). Nem mintha a konzultációk szinte mindegyikénél nem lennének más pontokon is a profil gazdájának aha/ráismerési pillanatai... 

Persze, ha minden úgy van jól ahogy van, a magánéletedben is, a munkahelyeden is, mindenütt úgy simulsz a helyzetekbe, mint a kéz a kesztyűbe, amit el akarsz érni, eléred, amit meg akarsz értetni, meg tudod értetni, azt csinálod, amit szeretsz, hallgatnak Rád, szóval minden dőzs, akkor semmi szükséged ilyen dolgokra, akkor élj továbbra is, mint Marci Hevesen...:-)))