Vezetői coaching

Írhatnám, hogy “nagyon” karizmatikus” ember… de ez olyan, mint a “nagyon” terhes… úgyhogy maradjunk annál, hogy karizmatikus ember… 

Nekem speciel ő volt “A” coach az elején, az ő könyve, “A belső harcos útja”  (http://www.libri.hu/konyv/sarvari_gyorgy.a-belso-harcos-utja.html )volt az én  beavató könyvem (ez később angolul is megjelent), az ő egy éves tréning kurzusa (Neosys, döntésközpontú coaching képzés) volt az első coaching iskolám, ott kezdtem “bontogatni a szárnyaimat”… 

Azóta sok folyón sok víz folyt le, lassan a harmadik tréning iskolán is túl vagyok, alakul a praxisom is (lassan, de biztosan, szoktam mondogatni, hogy “szívós vagyok, mint a … (tudja, akinek már mondtam…)”, ha valamit kitalálok magamnak, azt megcsinálom, most éppen ezt…), perspektívába kerül lassan a róla kialakult képem is… 

Ez mind az új könyvéről jutott most éppen az eszembe, a “Séma törés”-ről (Kapható: http://www.libri.hu/konyv/sarvari_gyorgy.sematores.html )… valahogy nekem ez a legadekvátabb könyve… ez az a könyv az, ami nekem Gyurit olyannak adja vissza, amilyennek bennem él… “A belső harcos könyve” mágikus könyv, az is teljesen ő, meg a “Metalépés” is, de ez a harmadik, nekem ez a legjobb “leképezés”.

A “Metalépés” (kapható: http://www.flaccus.hu/opencms/opencms/Konyvesbolt/Temakoronkent/TartalomReszletek.jsp?konyv=4617 - A Flaccus kiadó boltja a Vas utcában van, legutóbb már csak itt kaptam meg, korábban az Atlantisz Könyvszigeten is volt….)… Na az meg tök más(tényleg, mintha egy másik ember írta volna), tiszta alkalmazott filozófia, a legjobb fajtából… “Tokaji aszú”, a 6 puttonyosból… Óvatosan nyisd ki, még ott a könyvesboltban, és ha képes vagy belőle ott egy helyben mondjuk 5 oldalt elolvasni, és legalább a felét megérted, akkor vedd meg, különben menekülj… egyébként itt van egy bevezető ezen a blogon, a tréning társak kedvéért írtam annak idején… - http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/02/19/bevezetes_dr_sarvari_gyorgy_metalepes_cimu_konyvehez_1 )… 

Szóval, a “könyvtárosi”  bevezető után (a “könyvtárosi” jelző többek között és főleg Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberére utal, ezt most nem fejtem ki, akit érdekel, már olvasta valahol a blogban, vagy megkeresi…) vissza Gyurihoz és a legújabb könyvéhez, a “Sématöréshez”… 

Gyurinak a Facebook-on (lehet, hogy máshol is) az utóbbi időben meg-megjelentek rövidebb-hosszabb írásai esetekről, illetve azok kapcsán általánosabb összefüggésekről. Kemény esetek, kemény mondatok, írások… múltkor volt egy találkozó abban a leányfalui Székely villában, ahol annak idején az önsimereti hétvégék zajlottak (a legelső napi délutánit sztorimat vele szintén elmondtam már, lehet, hogy töbször is, de azt, azt hiszem, most említem először, hogy a Székely villa szinte pár száz méterre van attól a Duna-parti betonplacctól, ahol a ma már lebontott általunk és a környékbeliek által csak “Lovardá”-nak becézett étteremben néhány nyári hónapon keresztül naponta szolgálatban lévő éttermi zenész voltam a Fidibusz nevű zenekar gitárosaként– a történelem előtti időkben…). 

Ezen a legutóbbi leányfalui találkozón említettem Gyurinak, hogy mi lenne, ha 2-3 ilyen nagyon erős, aki nem szokta a szántást, annak esetleg majdnem vésztjósló sztori után beiktatna egy-egy light-osat is… értette, elgondolkozott, azután ahogy láttam, továbbra is úgy ment minden, mint előtte, egyik “sötét” sztori a másik után… hát persze, (a) ki vagyok én, hogy ilyen ötleteim legyenek, (b) lehet, hogy nincs is light-osabb sztorija… 

Na most mire is gondolok, amikor “sötét” sztorikról beszélek és light-osabbat hiányolok? Na erre csattanós válasz a könyv, itt már a Facebook-on kvüli szélesebb közösség is megismerheti egy újabb tükörben, hogyan dolgozik Gyuri coachként. Illetve ez sem olyan egyszerű… 

Olvasom a könyv hátlapján, hogy “….Ezek az írások a coaching, a terápia és a sport határvidékéről érkeztek, mondhatnánk azt is, átjárhatóak. Van, ahol megmaradnak a határok, de van, ahol a coaching átvált terápiára, vagy fordítva. Elmosódnak a határvonalak, belépett egy magasabb kategória…” és ugyanott az utolsó mondat: “Ha megbízunk egymásban, és megosztjuk a ki nem mondott érzéseinket, amiket felfedeztünk magunkban, útitársakká váltunk: erről szól a coaching és a terápia.” 

Közbevetés: a “magasabb” kategóriával gondolom, Gyuri, a coachinghoz általa, a saját személyiségén átgyúrt coaching, terápia, illetve sport-edzőség egy rá jellemző kombinációját érti… itt álljon az a véleményem, hogy  a pszichológia, pszichoterápia nem áll a coaching felett, nem magasabb kategória (tiszteletem azoknak, akik ezt nem így gondolják, megértem őket….)… és persze a coaching sincs azok felett… “mindenki megtalálja a maga segítőjét és mlnden segítő megtalálja a maga ügyfelét…” Csak jó (eredményes) segítés van és eredménytelen... ezek a folyamatok annyira egyéniek és személyiségfüggőek, hogy a segítő szakmákat versenyeztetni nevetséges… 

Igen, ez a lényeg, hogy Gyuriban egyesül a coach, a pszichológus és a sportedző. Talán egy évre, vagy még régebbre nyúlik vissza, hogy próbálkozott, ajánlkozott sportvezetőknél, edzőknél, mert érezte, hogy benne egy különleges tehetség rejlik, sportolók pszichés felkészítésére. Senki nem válaszolt, hosszú ideig… 

Azután Merész András, a női vizilabda  válogatott edzője válaszolt és Gyur elkezdett segíteni neki. Volt egy nagyon sikeres, olimpia előtti viadal, ott már ő része volt a felkészítő csapatnak. Azután Londonba, az olimpiára is elkísérte a csapatot… az a szereplés végülis annyira nagyon sikeres nem lett egészében, nyilván sok mindenen, szerencsén is múlnak dolgok, a részleteket nem figyeltem, de abban biztos vagyok, hogy Gyuri munkája ma is meglátszik azokon a lányokon, a személyiségükön, az önismeretükön. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat léptek előre a tudatosságban. 

Mellékkörülménynek látszik, de nem az, sokkal inkább mutatja az elkötelezettségét, azt, hogy mennyit fektet bele abba, amit valamit fontosnak tart, hogy mindezt a munkát női vizilabda csapattal a saját pénzén finanszírozta, a londoni utat is… ő volt az az egy, akit néha az olimpiai tudósítások megemlítettek, mint “plusz 1 főt”… (egyet ismertem ilyet, aki tűzön-vizen ment a tanítványai után mindenhová, szponzor-pénzen, vagy klub-pénzen, vagy saját pénzen, mindegy volt neki, Málnai István nevelő edzőt, sok uszodában tanított sérült gyerekeket, tavaly halt meg korán, ha a Dagályba mész, ott a táblája a falon a kapu bal oldalán…). 

Szóval Gyuri egyszerre coach, pszichológus és sportedző… ma is aktív küzdő sportoló, híres néhány sztorija, amikor levisz valakit, ügyfelet, vagy tanuló coachot egy edzésre ahol 3 ember neki esik egy percig, vagy meddig… abból méri le, hogy milyen ember vagy, hogy hogyan reagálsz erre a helyzetre… jó, nem mindenkivel csinálja meg, csak aki kéri, hajlandó… és a három (egyik az ő) azért vigyáz, nem verik halálra, csak hogy azért fájjon… 

Na most egy kezdő coachnak, akik mi voltunk akkor, ez elég nyomasztó…  ez a pali… a karizmája, a terápiás plusz-képessége, amit – akkor még nem teljesen érzékelten – persze használ (mint tudjuk, “többet tudni mindig jobb, mint kevesebbet” és ha már tudja…)… azt gondolja az ember már az elején, hogy OK, akkor ezt így nehéz lesz… megtanulni… 

Sok irányból érkeznek az emberek a coachingba, terápiás területről is, de az élet sok más területéről is, például korábban vezetők, managerek voltak… nyilván egy részét megtanulták  részben a szervezeti életnek, részben az emberekkel való kommunikációnak, foglalkozásnak, és ez hasznos a coachingban is… a terápiás oldalról jövőknek meg a szerevezeti működés sajátosságait éredemes valamennyire megismerni, különösen a business/üzleti coaching esetében, hogy fogalmuk legyen arról a környezetről, annak a mikro-szerkezetéről, azokról a sajátos működési módokról, motivációkról, speciális emberi játszmákról, amelyek ebben a közegben működnek, ahonnan az üzleti típusú ügyefeleik származnak. 

Létezik egy érdekesebb kérdés is itt egyébként. Van egy nagyon markáns különbség  a terápiás-coaching megközelítés és a megoldásközpontú megközelítés  (amely ma a coaching – és egyéb – gondolkodásom középpontjában áll) között: a megoldásközpontú megközelítés a nem-tudás hasznát az egyik alapelvének tartja, minden egyéb coaching, illetve terápiás megközelítés pedig valamilyen formában az ügyfélről/páciensről, helyzetéről, problémáiról való tudásra hangsúlyosan épít. 

Hogy ez érthetőbb legyen, egy kicsit a “tudás”-ról. Nem arról van szó, hogy a megoldásközpontú megközelítésben gondolkozók tök hülyék lennének, nem igazán… sokat tudnak, ahogy egyre többet olvasok tőlük, próbálom egyre jobban alkalmazni is a tudásukat, egyre jobban felnézek rájuk… 

Arról van szó, hogy a coaching folyamatban tudatosan ego-pihenj-re állítják magukat, és megpróbálják olyan kevéssé az ő saját előfeltevéseiket az adott ügyfél-helyzetre ráerőltetni, amennyire ez csak lehetséges, meg amennyire éppen az egyéni diszpozíciójuk függvényében képesek rá. 

Hogy ez mindig teljesen sikerül-e? Persze, hogy nem, ők is emberek…  Se nem mindig, se nem (pláne) teljesen… de az, hogy figyelnek arra, hogy "csak" kisérők legyenek az ügyfél útján és a lehető legkevesebb irányt, “eszközt”, irányított kérdést, stb-t “erőltessenek” az ügyfélre, a helyzetre, ez – tapasztalatból mondom – nagyon sokat jelent… 

Sokat olvasok pszichológiai és terápiás dolgokat is, mert fontosnak tartom a gyökerek, hatások miatt, végülis a coaching egy sajátos rokon, mondjuk unokaöccs, de feszt meggyőződésem, hogy a hatékony coachinghoz a formális pszichológus diplomára nincs szükség…. Persze, nem árt, ha van, de ami fontosabb, az, hogy “ne tudjanak eladni” ott se és ezen mindenesetre dolgozom. 

Kíváló, kíváló mestereket ismerek, nemcsak magyarokat, akik mindkét szakmát művelik, talán neveket is, miért ne: mindjárt akkor néhány magyar, akiket személyesen is ismerek (embarras du choix, nehéz választani, mindenkitől, akit ismerek, szeretek, de itt nem említem, bocs…), kezdjük akár Gyurival, tehát Dr. Sárvári György, Dr. Palotay Gabriella, Dr. F. Várkonyi Zsuzsa, a külföldiek közül a finn Ben Furman és az angol Chris Iveson. És ismerek kíváló, kíváló coachokat, akik bizonyítottak és (tudtommal) “csak” coach-gyakorlatuk van: svájci-magyar Hankovszky Kati, Vizi Bea,  Dara Péter, a svájci Peter Szabo, a német Werner Vogalauer… 

Elgondolkoztam a múltkor, hogy mi lehet a hátránya a tudásnak (ez nehezemre esik általában azt gondolni, hogy lehet hátránya…) a coachingban, illetve a terápiában… nos, eszembe jutottak a 3 nagyok a forrásnál: Freud, Adler és Jung… na most, mivel mind a háromnak megvolt a fixa ideája (talán Jungnak a legkevésbé volt csak egyetlen fixa ideája…) és minden betegre rávetítették ezt a fixa ideát… ugye Freud mindent a libidóra vezetett vissza, Adler a gyerekkori kisebbrendűségi érzésre, Jung meg… Jung keresett egy Grimm mesét, vagy egy görög mítoszt… szóval ez a tudás hátránya… tudom, hogy ez egy kicsit sommás így, de  annál erősebbnek érzem az underlying (mögöttes) gondolatot… 

Vissza Gyurihoz, az új könyvéhez, a “Sématöréshez”, a “sötét” gondolatokhoz, amelyek – azokban az esetekben, amelyeket személyesen láttam, illetve csoportfoglalkozáson résztvettem bennük – mindig sikerhez, egyfajta felszabadultság érzéshez vezettek, és minden alkalommal az egész társaság megilletődött lett egy időre annak hatása alatt, ami velünk, együtt történt. Az más kérdés, hogy többször felmerült bennem az a kis családi sztorink, amikor többen ültünk a kocsiban, feleségem a Mitfahrer-ülésen, egyszer egy tényleg merészebb siekres manőverem után a feleségem azt suttogta maga elé: “Ebből én nem tudtam volna így kijönni…”… mentünk néhány száz métert, amikor kicsit megnyugodva hozzátette: “Igaz, nem mentem volna bele…” 

Idézek a könyvből. A könyvben bekeretezve időnkétn esetek is meg vannak jelenítve, ezek köré fest egy általánosabb képet a szerző. 

(A finomkodás zsákutcái alfejezetből): “…Csakis az egyszerűségben van az erő. A tiszta és egyértelmű beszédben, a következetes gondolkodásban, a szív erejében. Az egyszerűség erő, a bonyolult finomkodás, a körmönfont gondolkodás, a körítés, a csomagolás éppúgy a gyengeség jele, mint az erőszakos törtetés….Amikor rábízom magam a megérzéseimre, az olyan, mint amikor ráfekszem a hullámokra, amelyek jó irányban visznek előre. Amikor csak az akaratom vagy a félelmem vezet, pusztán az egóm pillanatnyi csapongását követem, és nem fejlődök…” – Szép… a bizalom az intuícióban, a tiszta beszédben… felhívom a figyelmet, hogy az egyszerűségről a “Metalépés” írója ír, úgyhogy kéretik az egyszerűséget nem összetéveszteni a népdalok és a népszerű Petőfi-versek közérthetőségével… 

És egy példa arra, milyen képekkel dolgozik: “Fiatal, felső vezető férfi, tudatos, látszólag magabiztos, és tudja, mit akar… (Ügyfél): …utálom azokat az embereket, akik elveszítik az önuralmukat… (Gyuri) Szerintem csak azt lehet elveszíteni, ami a miénk. Amit te csinálsz, az nem önuralom, hanem szétégettség. Elszakadt a fejed a testedtől. A fejedben zajlik az életed, a tested szinte lóg a tökéletesen működő, zseniálisan analizáló fejeden…” – na most, ezt, így pacekba, hogy “szétégettség”, azért keveseknek ajánlom bedobni… lehet, hogy így egyszerű, de ezt a gondolatot nyilván egy más alkatnak nem sokkal komplikáltabban, ugyanakkor – hogy is mondjam, kíméletesebben – is lehetne használni. De: hatásban nem fog ezzel felérni… ez az, amit Gyuri tud… tessék, vagy ne tessék (megpróbálni) utána csinálni… 

Ahányan megírnánk azok közül, akk ismerjük, annyiféle lenne ez  akép, ami bennünk él róla (ahogy ez  a normális is)… ez a szubjektív portré (ahogy mondani szoktuk coachingban) lehet, hogy rám jellemzőbb, mint rá (meghallgatnám, amikor ezt beszéljük meg…:-))))… mindegy is, a lényeg, hogy számomra ő (kb…) ilyen…

Amúgy az új könyve, a "Sématörés", röviden? Megrázó, fantasztikus könyv… intaktan/érintetlenül nem kerülsz ki belőle… nem csak coachoknak…. 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

It’s a subjective and passionate review of a book: “Brief coaching: A Solution Focused Approach (Essential Coaching Skills and Knowledge)” written by the UK BRIEF team (Chris Iveson, Evan George and Harvey Ratner) - http://www.amazon.com/Brief-Coaching-Solution-Essential-Knowledge/dp/041566747X . 

It’s too close to me not to be (very) subjective and (very) passionate about…:-))) 

To go – for a taste – to the core of the book (for showing that the book is really built on a solid base), a quote here… I love the way the book  e. g. formulates the two basic rules of conversation as such (as the principles solution focused (SF) approach is built on…): give space (don’t interrupt) and  build your contribution on the latest one… (be heard and understood). And because “…the coaching is at the complex end of the spectrum of professional conversations… the coach not only has to follow the two basic rules, turn taking and circularity, but also has to have a way deciding what aspect of each of the client’s responses to take up in the next conversational turn…” 

The book is more or less built around session transcripts and these transcripts are used as models for explaining the different principles and facets of this SF approach. 

To put this book in context, in my context, I should start relatively far… I actually started coaching some two and half years ago with  a “normal” coaching approach of  a little bit on the confronting side… then, I’ve met Kati Hankovszky of the Swiss SolutionSurfers’ team and her one-year long SF training course in Hungary, then, later I’ve also met Peter Szabo from the same team as our trainer… Then I’ve met lots of brilliant SF people in Oxford, on the so-called SolWorld 2012 conference last year… I also met Chris Iveson (one of the author of this book, a SF psychotherapist and coach) in the oldest pub of the walking-around-Oxford tour… 

I did not know Chris at that time we’ve met in Oxford… we changed some words (I was just in, he was just out of the pub) about the topic I was (and am) interested among other things, namely the differences and the similarities of the helping activities like therapy, coaching, mentoring, facilitation, especially the first two… Once, when met Ben Furman last year (another very acknowledged SF coach and psychiatrist and author of several books), he told me in the same topic when asked that everything changes, everything converging a little bit and the divers activities are learning from each other… in those some minutes I’ve asked Chris the same question, he basically told me the same thing about the convergence… there are the helper and the client/patient, they both are there with their own peculiar personalities and they are partners in finding solutions for the client… 

All these new SF experience (after my earlier, also very useful and deep training and practice experiences) was really a revelation for me… I thought: “Yessss… I have found it…”. It was on the other pole in the coaching continuum than the one I learned earlier and it was much more round, approachable and attractive – at least for me… also, I find the SF approach one which is better to structure your work with the client… practically you prepare, structure, build each and every session like it would cover the whole process… no “foreplay” (important difference to the other approaches), right into the core of the process… Now, I think I hear Chris’ voice, he would most probably disagree with some of the terms I used in this paragraph but that’s why he is he and I am me… They wrote the book, it has now it’s own trajectoire…:-))) 

And, then, I bought and read this book and I was (and am) completely amazed. The most interesting point (there are some…) is that the book of Chris et alii is stretching much further the continuum towards the edge of “leaving no footprints” (page viii). On the same page (in the Preface) you may read: “As one client said at the end of three sessions: ‘I know I would be dead if I hadn’t come to see you but it is important that I say that you have played no part in my life’. The coach was touched and replied, ‘Thank you. And you have played no part in mine. But I will always remember you’. ‘And I will always remember you’ she said with a smile.” Well, no comment to this… I have no words… 

One of my other preferred point is about the ‘I don’t knows’ of the clients… Look up the activities on the page 35… but before that read the chapter from page 29… 

And what about asking this: ‘What are your best hopes from our work together?’ instead of asking this: ‘How can I help you?’ 

The book writes in the Conclusion of the Introduction: “The model described in this book will pose serious challenge to many current coaching practices. It will also offer some intriguing possibilities that are not only likely to make coaching sessions more economical but will also increase the sense of satisfaction of both coach and client. The danger is that the model will be seen as too simplistic or even banal. It is neither: simple, yes; simplistic, no. Concerned with the routine and humdrum, yes; banal no more than life is banal…”. 

…it’s true… when I first met the SF principles on the first retraite weekend of the SF training course, I demanded myself: ‘Why on earth then have I learned all those tools?!’ Then, time’s passed and I did come to the answer… never better than after reading this book…The Hegelian triad (thesis, antithesis and synthesis) works: embedded into the SF framework/approach a  good bunch of tools (together with some SF tools) might be very useful - always with cautiousness, care and applied very “organically”, gained from the genuine flow of  the process itself…

Kedv-csinálóként egy rövid idézet (az 59. oldalról): 

“A megújulás: Semmi nincs előre kőbe vésve, mert amíg élünk, tere van a belső újjászületésnek, és bekövetkezhet valami kedvező fordulat. Saját magunk számára is rejtünk titkokat, mindig meglephetjük magunkat valamivel, A legjobb számunkra az, ha mindig úton vagyunk, bővítjük tudásunk és élményünk tárházát, de legalábbis újfajta közelítéssel éljük át ugyanazt. A megújulás – ahogyan azt mi képzeljük – azt jelenti, hogy gazdagodunk, mind jobban magunkra találunk, hitelesebbek leszünk, egyre inkább kiteljesedik az életünk, újabb és újabb rétegei tárulnak fel számunkra – a folyamat során mi magunk formáljuk tovább alkotó módon az életünket, megtöltjük tartalommal, s így adunk egyszersmind értelmet neki… 

Mindez nem csupán  a mi javunkat szolgálja, de olyan embertársaink érdekében is történhet, akiknek megfeneklett az életük, elapadtak az emócióik: kiteljesedett élettel szeretnénk őket is megajándékozni. A gyökeres átalakulások sorozata talán megváltoztatja majd az emberiséget is, emberibbé és tudatosabbá teszi egyes tagjait, hogy harmonikusabb kapcsolatokat ápoljanak egymással társadalmi méretekben is…” 

Vagy egy másik (a 83. oldalról): 

(Mi pszichológusok) “…vagy azt hangsúlyozzuk, hogy milyen nagy érték, ha valaki tud egyedül lenni; autonómiát és individuációt (jungi alapfogalom - SZM) emlegetünk az életben elérendő célként; fejlődésről beszélünk, melynek során az ember végül megérkezik önmagához, és azt teszi, amit valódi lénye szerint tennie kell, miközben tudván tudja, hogy ez szembefordíthatja másokkal, és szenved ettől az elkülönüléstől, mely végül akár magányossá is teheti…” 

Igen itt egy svájci pszichoterapeuta asszony, Verena Kast könyvéről van szó (Változás és megújulás, http://www.libri.hu/konyv/valtozas-es-megujulas.html ), alapvetően mindenféle segítőknek ajánlom, példákat hoz a praxisából, de olyan érdeklődőknek is, akiket mélyebben érdekel az önismeret, élvezetes olvasmány lehet (talán a két idézetből érezhető, hogy nem szakzsargonban íródott…). 

Verena Kast nevével először Jung Vörös könyvével kapcsolatban találkoztam. A 3SAT németnyelvű kultúrális sadó számára készített Csillagóra-Filozófia  sorozatban egy-órás beszélgetésben őt kérték meg ebben a témában szakértőnek (http://youtu.be/w_o9CpIzX6Y ). Jungiánus, de nem ortodox, kreatív, felfedező típus és remek írói vénája van, hogy érzékletesen adja át sok-sok évtizeden át megszerzett tudását. Verena Kast a zürichi egyetemen tanít, Sankt Gallenben praktizál és mára számos segítő könyvét lefordították magyarra. Ezek egyike ez a könyv a változásról és a megújulásról. 

Habzsolom… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

“Rálépett-e a Nobel-díjas Daniel Kahneman az üzleti írók (Jim Collins, Tom Peters, stb.) tyúkszemére, amikor a könyvében azt nyilatkozza, hogy a vezetők képességei és az üzleti siker korántsem állnak olyan szoros kapcsolatban egymással, mint ők írják… Eltúlozzák a vezetési módszereknek és stílusoknak a vállalatok eredményeire gyakorolt hatását… Járjunk továbbra is vezetőképzésre vagy bízzuk inább magunkat a jó szerencsére?” – hangzik a LinkedIn Magyarországi HR Vezetők csoport egyik fórumának nyitó kérdése… 

A fórumra a rövid választ tettem fel, ide meg betettem a kicsit hosszabbat is… 

Rövid válasz:

(1) a szerencse, persze, ott van a tényezők között, de nem a vakszerencse (IMHO…),

(2) túlzott leegyszerüsítés, fekete-fehér a kérdés, a helyzet nem ilyen egyszerű (ugye, nem gondoljuk egy pillanatig sem komolyan - legfeljebb a poén kedévéért… -, hogy mindegy, hogy kiket veszünk fel vezetőknek és mindegy, hogy mit csinálnak?!),

(3) többet tudni mindig jobb, mint kevesebbet,

(4) pl. Collins elég complex feltételrendszert definiál igen komoly kutatási bázison, hogy azt ennyire egyszerűen ne lehessen lesöpörni, a kedvencem, a flywheel/doom-loop metafora szerintem Kahneman-nak is “bejönne”, és ha nem, akkor meg mi van? A lassan építkezés, energiabefektetés idővel meghozza gyümölcsét, ha elhanyagolom a rendszert, akkor az – szintén késéssel – szépen leáll, tönkremegy, szétesik, ez szerintem azért kevéssé (vak-) szerencse kérdése…

(5) a kommentekt között feltűnt az az érv, hogy nem a vezető, hanem a rendszerek… könyörgöm, a rendszert, a kultúrát ki hozza létre, ki tesz hozzá, vesz el belőle már a puszta működésével is, ki segít – többek között példámutatásávál, hogy a szabályait ő maga betartja(!!!!) – ezeket fenntartani? A Dalai Láma? Idejön csak ezért? 

Szóval érdemes (jó!) vezetőképzésre, tréningre, coachingba járni (ez itt a reklám helye…), mert ezzel sikerülhet “corriger la fortune”  (korrigálni/besegaíteni a szerencsének…) 

Kiegészítő válasz: 

Érzek a témafelvetésben némi analógiát a történelem különböző szempontú megközelítéseivel, hogy vagy csak a nagy emberek számítottak, vagy csak a nép, a folyamatok… mint egy (ebben) késői Arisztotelész követő, (akinek a különböző etikáit a közepet dícsérő passzusai miatt kamaszként megvetően dobtam sutba) egyre inkább hiszek a középben (se ez, se az, inkább mindkettő), az arányokban, az egyensúlyban, kiegyensúlyozottságban, harmóniában (mint követendő, elérendő célokban). 

Ja igen, és maximálisan egyetértek azzal, hogy szerencse mindenhez kell, de hozzátéve, hogy a szerencse nem sültgalamb, nem összevissza szálldogál, hanem igenis vannak preferenciái… aki mutatja magát, tesz érte, hogy megtalálhassa, nagyobb esélye van… garanciája nincs, de határozottan nagyobb esélye van… na, ebben eddig benne is van az egész válaszom… azért kicsit konkrétabban is… 

Nem hiszem, hogy bármi is ellentmondana Kahneman könyvében például Collins (ha már ő említve volt) flywheel/doom-loop metafórájának, amelynek a lényege, hogy a lassú, de folyamatos (lassú, mintha ez Kahnemann-nak is hívó szava lenne) “építkezés”, belepakolás egy rendszerbe, egy cégbe, egy projektbe idővel – esetleg lassan, talán lépcsőzetesen jelentkező eredménnyel – meghozza az eredményét (ha nem teszel bele semmit, akkor az entrópia törvénye szerint kihúny, meghal, megszűnik létezni (minden magára hagyott rendszer – jó ennek vannak szorosabb feltételei is, de most nem hőtechnika óra van – entrópiája (rendezetlenségének mértéke) folyamatosan nő, azaz tönkremegy, szétesik, annyi neki…)… 

Flywheel, a lendkerék azt jelképezi, hogy a rendszernek van egy momentuma, el kell indítani, és ahhoz óriási energia kell (hogy az a dög nagy “lendkerék” beinduljon…), és az elején elég sokáig sok-sok energiát, izzadságot, bármit, ami kell hozzá, kell belepakolni, hogy elérje az “üzemi sebességet”… 

…és sokáig lehet, hogy nem látszik az eredménye, és egyszercsak hopp, az eredmények elkezdenek jönni… egy mágikus pillanatban… és akkor visszafelé a Tom Peters-ek (az 1980-as évektől kezdve számos, a sikeres cégek sikereinek titkát kutató könyvet jelentetett meg, ő volt a korszak Jim Collins-e, mondjuk…) elkezdték gyűjtögetni a jeleit, hogy mi a fenétől lett ez egyszerre olyan jó… nem volt annak a “mágikus pillanatnak” semmilyen igazi egyszeri rugója, elindítója… az a rengeteg energia, erőfeszítés, amit az elejétől beleraktak egyszerre csak, pont akkor, elért egy kritikus tömeget és kirobbant… 

A doom-loop az ellenkező irányú folyamat, ennél is jól lehet a lendkerék metafórát alkalmazni, az a különbség, hogy  itt nem adnak hozzá, bele semmi pluszt, sőt lehet (horribile dictu…), hogy egyszer-egyszer még – direkt, vagy nem direkt – neki is veselkednek, és próbálják lassítani a lendkereket… nem is olyan könnyű egyébként… az egyszer üzemi sebességre gyorsított lendkerék, jól-rosszul működő rendszernek komoly momentuma, energiája van, többek között a lendkerékben felhalmozva… de ha nem adsz hozzá, akkor szépen lassan elkezd lassulni a kerék, a rendszer elkezd akadozni… van némi késése ennek a lassú tönkremenetelnek is (először nem is veszik észre, “jaj de jó, nem is kell annyira törnünk magunkat, és tiulajdonképpen minden megy tovább, ahogy eddig…”), de az irány kis odafigyeléssel felfedezhető… 

A jó  szervezetfejlesztő pontosan meg tudja határozni egy kis tereptanulmány, kikérdezés, beszélgetés alapján, hogy az adott rendszer, cég

• gyűjtögető fázisban van, viszonylag az elején, amikor még nagyon sokat tesznek bele, gyorsítják a lendkereket, az eredmények még éppen csak a kertek alatt mutatják magukat, vagy
• biztosan, nyugodtan, esetleg enyhe gyorsulással működik a saját üzemi sebességén, az eredmények már stabilan jönnek, a rendszert működtetők jól látják a helyzetüket, nyitottan, őszintén kommunikálnak, bíznak magukban, de szembe mernek nézni a brutális tényekkel is, ha vannak, jól mérik fel a kockázatokat, és amennyire lehet, fel is készülnek rá (szóval, az egész olyan “antifragile”…), vagy
• az egész rendszeren érződik a csendes, vagy nem is olyan csendes szétrohadás, lelassulás, mindenki csak a saját “várát” védi, szuboptimalizál, senkit nem érdekel az egész, csak az, hogy amikor az én dotted-line HQ-összekötőm jön, én makulátlan legyek, minden makulát hatékonyan tudjak szétszórni a többiek udvarába, a lendkerék meg csak lassul, lassul, esik szét az egész, benne van a cég a doom-loop-ban, a lefelé tartó végzet-spirálban… 

Visszatérve a tézishez, nem gondolom, hogy a vezetők nem meghatározóak egy cég, egy rendszer életében… pont az ellenkezőjét gondolom… ezért… de ezt már elmondtam az elején… Q.E.D. 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Van, hogy mérgezettre olvasom magam a szakirodalomból (most pl.). Ilyenkor sok mindent lehet csinálni ellenszerként, nem sorolom. Valószínüleg egy nem jutna eszetekbe, az olvasás… pedig, néha éppen átvezetésnek valami nagyon máshoz, tök jó lehet… de akkor tényleg valami nagyon mást kell olvasni… 

Fekete Sándor  Széchenyi Istvánját kaptam elő… nem rossz kombináció… 

Nagyon érdekes fickó volt… soha nem azt gondolta, amit éppen elvárt a környezete… mindig valami mást… nagyon, nagyon kreatív volt… 

A 40. oldalon duzzogva vesz részt a társalgásban Windsichgrätz herceg vacsoráján a breatgne-i Trogoff-fal (aki az osztrák seregbe állt, hogy Napóleon ellen harcolhasson – ki érti a franciákat?!) és Wilson tábornokkal… Mielőtt mindenkit jól megsértett (mert Stefferl bizony nem nagyon építi a networkjét – na ja, van neki, vom Hausa us – fiatal, kekk, szemtelen, nem bírnak vele, viszont bátor, elöl áll a harcban, lefizeti, ha kell a bajtársát, hogy egy század élén harcolhasson, drôle de mec…), a következő párbeszéd hangzik el (megkérdezik Széchenyit, mit keresett Boulogne-ban): 

-       Kirándultam onnan a győztes Albionba. 

-       Valami gáláns kaland, nemde? – évődött Wilson tábornok (a fiatal, huszárkapitány, mit is akarhat mást egy ilyen tejfölösszájú…) – hogy tetszenek önnek az angol dámák? 

-       Őszinte leszek, tábornok (hmmm… már akkor is… szerintem az emberek mindig összerezzennek, amikor valaki, akinek nincs anyagi gondja, tehetséges, bátor, úgy kezd valamit, hogy “Őszinte leszek”… ajjaj…), nem túlzottan. De van Angliában három dolog, ami megérdemli a tanulmányozást: az alkotmány, a gépek és a lótenyésztés… (jó, hogy nem azt mondja, a “foci”… - de félre ezzel… Az már milyen, hogy egy grófi sarj, egy huszárkapitány, akit egyáltalán nem hagy hidegen a női báj, ezt a “sületlenséget” mondja?! El tudjátok képzelni, milyen agya volt? És még az Einstein agyát vizsgálgatják… nem értem…) 

Windischgrätz (a jó katona, a Mária Terézia-lovagkereszttel a mellén, hát mit is mondott volna… az ő agyát lehet hagyni…) nem tudta visszafojtani álmélkodását: 

-       Egyik dolog unalmasabb, mint a másik…  Azt hiszem ezzel ön is egyetért, tábronokom. (Naná, majom, persze, hogy… hát nem ő kérdezte a gáláns kalandot?! És az értő (vagy aktív…) figyelem hol marad?! Tessék a tükrözésnél (legalább néha) a saját kulcs-szavait használni, értve?! 

-       Ne gondold, Alfréd. (ezen kinyúlok, huszonéves kölök (bocs, nem úgy értem… de, úgy értem…), és le-Alfrédezi a Windischgrätz méltóságost, hallottatok már ilyet?!) – Széchenyi egészen tűzbe jött (ja… értő figyelemből, na ja, ő se volt ötös… ennek a két tuloknak ugyan magyarázhatott…) – láttam például Brunel úr cipőgyárát… valami egészen rendkívüli dolog… egy nap alatt 40 ember 500 pár cipőt készít gépek segítségével… és a gázvilágítás… 

-       Ugyan, Stefferl! – a Windischgrätzekről az a szólás járta (na ja… vannak, voltak, akikről szólások jártak, meg vannak és voltak, akikről nem járnak szólások… kár…), hogy ők mindenkinél jobban tudnak mindent (jelzem, ezért aztán nem kell a Windischgrätzekig menni, ahogy látom, kevesen ússzák meg ezt az agybajt – sokszor én se, persze…) -, egy huszárkapitány, amint munkásokkal (“munkásokkal…”, piha…) magyaráztatja magának a gépeket… Olyan ez, mintha egy arabs telivért zöldségkereskedő elé fognának… (rendben van, nagyképű, fennhéjázó, de legalább megerőltette magát és rittyentett egy metafórát…) 

-       És hadseregünk szervezése nem is érdekelte, kapitány?  - avatkozott a vitába Wilson, aki boldog volt, hogy végre kedvenc témájával, a hadsereg organizációjával hozakodhat elő, s az ingerült kapitányt is lecsillapíthatja. 

-       Az önök hadseregét kíválóan szervezik, de miért lenne ez érdekes számomra? Hiszen nálunk ott kellene kezdeni a szervezést, hohgy előbb rendes nadrágot húznak a rongyos huszárokra… 

Hát így… no comment… egy biztos: már nem zúg a fejem és teljesen felébredtem… Stefferl felébresztett… ezt a könyvet még nem is olvastam… de enélkül is Stefferl ott van a külön Pantheon-omban… nagyon előkelő helyen… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

A LinkedIn-en egy fórumba szánom ezt, de túl hosszú lett egy comment-nek (376 karakterrel túllépte az engedélyezett keretet és nem kezdtem el gondolkozni, melyik legyen az a 376 karakter, mert így volt kerek…) 

Hogy a blog olvasói értsék miről van szó, kis bevezetés. Remek fórumok, beszélgetések vannak a LinkedIn-en (ez most a reklám helye…) a különböző csoportokban (a csoportok egyike-másika zárt, oda, ha be akarsz írni, jelentkezz be (eddig még mindenhová, ahová jelentkeztem, befogadtak) és vannak nyitott csoportok is. Én magyarul és angolul is használom a LinkedIn-en, határ a csillagos ég, annyi érdekes dolog, téma van. Egy-egy témát egy-egy csoporttag indíthat, saját gondolata, egy cikk linkje, vagy a kettő kombinációja kapcsán… van aki a véleményét teszi próbára, van aki kérdez, szenzációs (de időrabló, mert ha elkap a gépszíj… szóval erre az egyre vigyázz…) 

A fórum, amihez ezt a konkrét comment-et írtam, a “Magyarországi HR-vezetők” csoport “Ha már az iskolában is kötelező lesz… Végre” címmel indított fóruma volt, amely egy cikk kapcsán örült annak, hogy a meditáció kötelező lesz az iskolában és ezt az örömét kívánta megosztani a nagyérdeművel (a fórum-indítóban idézett Origo-cikk linkje: http://www.origo.hu/itthon/20130410-kotelezo-lesz-a-meditacio-az-iskolaban.html?goback=%2Egde_1353947_member_231048168) 

Na most a meditációval (és a cikkben említve van a relaxáció is) és pláne Bagdy Emőkével  nincsen baj, sőt… de valahogy – ahogy a fórumok szoktak – kicsit elkanyarodott és valaki már azt a hírt is idehozta (nem tudom, igaz-e mindkettő, én erre a bejegyzésre indultam be), hogy milyen jó, akkor most már a gyerekek meditálni is fognak, meg biciklizni tanulni, meg erkölcstan is lesz, nyilván “itt van már a Kánaán”… 

Erre nekem ezt a kis víziót sikerült beírnom (elnézést, ez az én blogom, ide az enyémeket idézem), aki a többiek összes bejegyzésére is kiváncsi, menjen az idézett fórumra, köszönöm…): 

“Ez szép lesz... bicikliző, erkölcstant meditáló fiatalokkal megyünk az új világ felé... bocs, tényleg, de ez ennyire egyszerű? Úgy értem, ez az csak, ami hiányzott, a többi minden rendben van az iskolában? Csak az egyenszilárdságon gondolkozom, az arányokon, a kiegyensúlyozottságon és, húuuu... nem tudom, ez a szó még nincs-e indexen: versenyképességen...” 

Erre a fórum indítója (nem vagyok felhatalmazva, hogy ide idézzem a nevét, ld. fent) leheletfinom módon felhívta többek között az én  figyelmemet is arra, hogy jobb lett volna, ha hallgattunk volna (ideidézem – már csak a vitakultúránk javításának érdekében is: “'Ki nem mondott szónak ura, míg a kimondottnak foglya vagy'. Régi, bölcs mondás ez...”). 

Hát értettem én, ő indított egy fórumot, és valakik szegény meditációt beszorítva a biciklizés és az erkölcstan közé, hogy úgy mondjam, kicsit eltérítették a fórumot… 

Na erre én: 

“Na most a meditáció (én mondjuk az egyszerűbbel kezdeném, ha már, mondjuk akkor a relaxációval, annál mindenki tudhatja, nagyjából, mi az, hasznos is, a meditáció azért többféle lehet, marad egy nem-egyértelműség, akárhogyis...), de ez így a biciklizés, az erkölcstan és a meditáció együtt, bocs, röhejesen amatőr... Jövünk, és most megmutatjuk, valami tök újat és az lesz a tökéletes... bocs, de a Monty Python jut eszembe, hogy "senki nem gondolt a spanyol inkvizícióra"... Tényleg, hát erre senki nem gondolt így együtt...” 

Na és erre beindultam, és elkezdtem pozitívan gonndolkozni, hogy tényleg mi is a bajom ezzel a hármassal és akkor ehhez a bejegyzéshez jutottam, amit ennek a blogbejegyzésnek a pirulájával tudok csak a fórumra eljuttatni: 

“De jó, legyünk pozitívak és konstruktívak… mondjuk, ha én leülnék a “tervező asztalhoz”, először elolvasnék könyveket, tanulámányutakra mennék, konzultálnék, szóval ismereteket gyűjtenék, hol tart a világ,mindenfelé északra, délre, nyugatra, keletre… 

Vagy először csak annyit tennék, mint én most reggel (volt 10 percem) és a kinyitnám a tablet-ekre kifejlesztett Zite app-ot (mondjuk, azt nem mondtam, hogy ha még nem tudok és bármivel akarok foglalkozni a világon, megtanulnék angolul, a mai tudás lingua franca-ján. (Közbevetés: mert hogy az már milyen, hogy ne az angol legyen az első?! Ez sokkal durvábban “spanyol inkvizíciós”, mint ez a három itt, végülis a meditációnak van értelme, mondjuk egyedül annak, mert biciklizni úgyis megtanul, ha (…) kap otthon biciklit, az erkölcstant meg úgy kell kezdeni, hogy aki tanítja, nem lop, nem csal, nem hazudik, egyáltalán, erkölcsös ember, ez jó neki és ennél jobb, ennél a fantasztikus mintánál több nem is kell…) 

Szóval vissza az oktatási “architektúrához”. Tehát az elfoglalt “építész” ebbe a Zite app-ba beállítja a számtalan téma lehetőséget (mert hogy ez a “Zite” egy angol nyelven gyűjtő hírgyűjtő eszköz, ami blogokig bezárólag az adott témában begyűjt 10-20 témát és ezt állandóan, amikor van valami új, érdekes bárhol a világon a neten, beszerkeszti… nem tudom, hogy a beállítandó témáknak egy gépen (lehet okos telefon is) van-e határa, nekem most vagy 30 van beállítva, amiken gyűjt… 

Tanulással, tanítással kapcsolatosan nem állítottam be az összes lehetséges, felajánlott kapcsolatos témát (merthogy felajánl témákat és altémákat, és azok közül lehet/kell választani, a résztémák köre, ahogy figyelem, egyre bővül…), először csak találomra a következőket: Education, Education technology, Higher education, Learning, Game based learning, Learning styles… 

Na most ennek a bejegyzésnek már így is feszegetem a kereteit, meg nincs is most erre több időm, vegyünk egyet a témák közül (ami nem az összes lehetséges!!!) és abból vegyünk 2013. 04. 14-én 7:30-kor a két oldalról (a tableten oldalakba vannak rendezve a hírek, 4-5 egy oldalra, általában képpel, nagyon esztétikusan, tök úgy néz ki, mint egy szép magazine, ahol minden cikkből csak egy ízelítő van és ráklikkelve lehet elérni az egész cikket, amit azután tovább lehet küldeni, share-elni lehet… 

Ez az egy téma a Lerning styles, a tanulási stílusok… na ebből a témából, ebben az időpontban, ha én lennék egy ilyen oktatás-“építész”, a következőket olvasnám el: 

Learning styles, ha, ha, ha - http://www.internettime.com/2013/04/learning-styles-ha-ha-ha-ha/ - nyissunk egy olyannal, amely rögtön tartalmaz egy linket egy más véleményeket tartalmazó tanulmányhoz is (ez is lehetne az oktatásban egy alapelv, hogy nem egy doktrínát tanítok, hanem jelzem a külömnböző megközelítéseket, had tanuljon az a gyerek és kifejlődhessen a kritikai érzéke, ami a jó és rossz megkülönböztetés első lépcsője (persze, tudom én, hogy vannak akik azt gondolják “kell fenének a kritikai érzék”, álljon a géphez, a seprűhöz, “asztán kész”… elég, ha én tudok gondolkozni…) 

What’s happening to cooperative learning? - http://www.educationnews.org/higher-education/whats-happening-to-cooperative-learning/ - és tényleg, mi történik? 

The myth of learning styles - http://thinkneuroscience.wordpress.com/2013/04/11/the-myth-of-learning-styles/ - na ez megint képes fejleszteni a kritikai érzékünket, mert vannak olyan gondolatpárok, amelyek nem férnek meg, úgymond “kognitív disszonanciát” okoznak, ezek közül – sajnos (?) – választanunk kell, mert ha nem tesszük, az rongálja az egészségünket és a gondolkodási képességünket… (ennek elkerülése például egy szép oktatási cél lehetne…) 

Homeschool basics: what is your child’s learning style? - http://www.homeschoolcreations.net/2013/04/homeschool-basics-what-is-your-childs-learning-style/ - és tényleg, mi? Tudjuk egyáltalán, hogy mi a tanulási stílus? És alkalmazzuk? Úgy állítjuk össze a tanulási anyagot, hogy gondolunk az osztályban majd bizonyosan megjelenő különböző stílusban tanulni tudó gyerekekre, hogy mindenki “kapjon valamit”? Ez, jelzem, bármelyik szülőnek hasznos lehet… 

A tanagyag összeállításához segédlet - http://www.slideshare.net/diego-819/helping-with-lesson-planning-talk-2-18518557 - Na, ez a kedvencem, egy slide-sorozat, hogy mi mindenre kell felkészülni, amikor összeállítok egy tananyagot…” 

Hogy hogyan kerül ez az egész ide, a Vezetői coaching blogba? A kérdés komoly? Úgy, hogy a coaching folyamat a tanulásról szól… ráadásul a tanulás tanulásáról… így… 

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

Egy kis social media tapasztalat (részben az enyém), ami alapján érdemes átgondolni a social media helyét az életünkben (már azoknak, akik igazán aktívan itt (is ott-)vannak...)

A héten az egyik szünetben az üzleti gondolkodók klubján beszélgettünk róla (helyesebben egy nagyon kedves és érdekes eredetileg on-line ismerősöm (friend?) fogalmazta meg kb. így), hogy "...át kell értékelnünk az erről (a social mediáról) való gondolkodásunkat..." 

Egyre többször az on-line nem egyszerűen a színesítése, gazdagítása, sűrítése az off-line kapcsolatoknak, hanem egyre gyakoribb, hogy az on-line az elsődleges és az off-line követi...

Karinthy Frigyes Mennyei riportja jut eszembe, ahol századokon, évezredeken keresztül jobban megértik egymást emberek, akiket ugyanaz a dolog érdekel, mint a kert, vagy emelet-szomszédaik... 

Ma egy póker-fan, vagy egy RPG rajongó bizonyosan hamarabb érti meg magát akár a világ másik végén élő másik (mondjuk grönlandi, vagy új-zealandi) fan-nel, rajongóval, mint valakivel, akivel esetleg fizikailag együtt utazik a metrón, még ha akár azzal a másik fan-nel egy szót sem értenek egymás nyelvén... elég tudni a közös tevékenység kódját...

 

Istenem, Karihnthy hogy élvezné a netet (és mi hogy élveznénk Karinthyt a neten!), szerintem baj is lenne, mert fő blogger lenne, “véleményvezér”  és nem is lenne kedve könyveket írni (még annyit se, amennyit írt, és ugye, tudjuk a nagy vágyát a "Nagy Mű" megírására...), mert mennyivel egyszerűbb egy blogot feltenni a netre...

 

Most nem megyek bele a részletekbe, mert nem egyeztettem velük, de nekem most már nagyon fontos emberekkel való megismerkedés, akikkel a kapcsolatok egyik legfontosabb eleme köt össze - érdekel, amit mondanak és (néha) őket is érdekli, hogy mit mondok -, a social mediához kötődik, ott kezdődött (mondjuk keresztbe commenteltünk, like-oltuk egymás anyagait…) és csak később találkoztunk személyesen és kezdtünk el beszélgetni ("off-line"). 

Tegnap egy újabb ilyen on-line-ból off-line (is) kapcsolat alakult ki... 
 

Tegnapelőtt meg valaki mással találkoztam, akivel talán 3 évvel ezelőtt találkoztam egyetlen egyszer személyesen egy szabadtéri rendezvényen a várban... Akkor nagyon az elején voltam ennek az egésznek, "panaszkodtam" neki, hogy milyen nehéz Twitter-követőket találni... akkor este bejelölt a Twitteren, talán ő volt a 10., vagy 20. "follower"-em... Azóta sok víz folyt le a Dunán, mégis úgy állt ki a sorból és jött oda hozzám mosolyogva, mintha tegnap találkoztunk volna...

Azután van más variáció is... egy adott körben egyre több on-line ismerősöd van és ezek a site-ok, a kereső motoraik, keresik a további összekötési lehetőségeket és az eddigi ismerőseid alapján ajánlanak Neked lehetséges "barátokat"... 

Tegnap este egy kötetlen társaságban (ugyanabban, amiben az előbb említett off-line “egymásra találás” is megtörtént) megláttam valakit, akiről távolról régen tudom, hogy ki és a Facebook is rendszeresen "felajánlja" (mint annak a körnek egyik jeles képviselőjét, ahonnan már vagy 40 közös ismerősünk van), hogy kezdeményezzem a barátság felvételét vele... 

Igazából én nagyon óvatos vagyok ezzel, talán ha 5%-a az ismerőseimnek származik abból, hogy én kezdeményeztem (ez nyilván főleg rólam szól, tranzakció analízises sorskönyv meghatározással ki lehet deríteni...)... 

Na itt érdekes dolog történt velem, egy beszélgetésben volt éppen, én mégis odaléptem és valami ilyesmit mondtam neki, "Én tudom, Te ki vagy, a Facebook hetente kétszer "felajánl", mint "friend"-et, nincs kedved ezt realizálni?" - a válasz nagyon kedves volt, kéznyújtás, bemutatkozás... mondtam, hogy most már akkor megvárom a következő kereső motoros felajánlást és én jelentkezem... ma jelentkezett ő... köszönöm... 

De mást mondok… Az előbbi egy picit most kiegészítve már 20 perccel előbb felkerült a Facebookra, és mivel közben mindenfélét csinálok a számítógépen, még lett egy idevágó történet (ezalatt a 20 perc alatt!). A lényege az (ez a LinkedIn-en, angolul, az egyik csoport fórumán történt), hogy az adott fórumon eléggé “heated”/forró vita megy, mert a legmegosztóbb dolog ba csúszott a vita, a hit kérdésébe… A fórum címe: Why doesn't the Law of Attraction work?  (Miért nem működik a Vonzás törvénye?). Ezen azután a világ minden tájáról jól elvitatkozgatunk angolul, szerintem, hogy én hol állok ebben, tudjátok (ha nem, ajánlom figyelmetekbe a blog egyéb bejegyzéseit…:-))). A poén az (és ami miatt ide tartozik) az az, hogy a legutóbbi “kettős” Tim és Ethelle jól elvitatkozgatnak, védve mindegyik a saját álláspontját és egy ponton, amikor Ethelle azzal jött, hogy kvázi az LoA egy univerzális (beleértendő: “természeti”) törtvény, ez már sok volt nekem és a következő commentet “nyomtam be”: 

“Just to come back a little bit to the very earth, please... universal law is e.g. the law of gravity... ( http://en.wikipedia.org/wiki/Newton's_law_of_universal_gravitation ). LoA could be a lot of things, e.g. a concept or what but a universal law?! On the base of what? Is it provable in research environment or is it repetable and provable anywhere in the same conditions as it should be if it would be a "universal law"?” – “Csak jöjjünk egy kicsit vissza a földre, azt kérem… Univerzális törvény mondjuk a gravitáció törvénye… (ide betettem az angol nyelvű Wiki szócikk linkjét az univerzális gravitáció törvényéről…). A Vonzás törvénye sok minden lehet, például egy koncepció, de hogy univerzális törvény?! Minek alapján? Bizonyítható egy kisérleti környezetben, vagy megismételhető és bizonyítható bárhol ugyanazok között a körülmények között, ahogy ennek egy univerzális törvény esetében történni kell?” 

Hát, ez nem nagyon barátságos Ethelle által képviselt álláspont irányában… és mit gondoltok, mi történt? 2 perc múlva Ethelle like-olta a comment-emet… érdekes fordulat… annyira érdekes, hogy erre egy rövid commentet írtam: 

“@Ethelle... chapeau for the like... thank you...:-)))” - @Ethelle… kalap le a like-ért… köszönöm…:-)))” – Na és erre mi lett, mit gondoltok? 

2 perc múlva itt volt Ethelle meghívása a LinkedIn-en, hogy legyünk barátok… a fene se ismeri ki magát…:-))) 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Kell egy csapat… az a coaching könyv (Daniel Meier: “A coach hajónaplója”), aminek a bemutatóján voltam tegnap a Kaptárban, azt a tételt állítja fel, hogy ha nincs más, akkor “Kell az ügyfél…”… az ügyfél, mint “csapat”… 

Életünk különböző területein különböző csoportok, csapatok részei vagyunk. Fontos, meghatározó, milyenek ezek a csoportok/csapatok… persze, akkor a jó, ha már csapatokká alakultak (group-ból team-mé….) és jól (nagyon jól) érezzük magunkat bennük… ismerjük a csoport-alakulás fázisait: formálódás, vihar, normaalkotás, teljesítés, megszűnés… például egy tréning csoport is mindig végigmegy ezeken a fázisokon… 

Egy jó csapatban, ami már teljesít, nagyon jó lenni… viszonylag könnyen flow-ba (a magasszintű teljesítéshez szükséges állapot, az “I’m OK-You’re OK”, a “nincs probléma” zónán túl…) tudunk kerülni, mindenki energetizálódik, szállunk a Főld felett, a Teljesítmény felhőben (hopp, ez kicsit képzavar, na mindegy, még fel vagyok dobva…:-)))…  és tanulunk… egymástól… 

Ez tud történni a legjobb pillanatokban a legkülönbözőbb csapatokkal, legyen az munkahely, iskola, tréning, család, mindenütt találunk példákat és persze, ellenpéldákat… 

Kellenek a csapatok…  Sokféle csapatnak voltam és vagyok tagja… alkalmazottként beosztottként és felső vezetőként is sokféle csapat tagja voltam... teniszeztem, különböző időkben, különböző pályákon, különböző nagyságú, összetételű és eredetű csapatoknak voltam aktív tagja… Amikor a Lukácsba jártam úszni, tagja voltam a reggeli csapatnak… ismertük egymást, nevettünk egymással, húztuk egymást… 

A Dagályban máshogy van, ott kevesebb alkalom akad a “csapatépítésre”, valahogy ridegebb az  egész ebből a szempontból, de ott is van egy lazábban szőtt csapat, akikkel jóban vagyunk, igaz, sokkal ritkábban találkozunk, mert kevesebben vagyunk (nem az uszodában, jóban…) és ott nem annyira a hely hozza magával, hanem erősebben a személyes kötődés lassú kialakulása (meg az 50 m-es, télen nyáron “open air” medence…) 

Most coachként élve/dolgozva más típusú, valamivel lazább csoportok tagja vagyok… Ide tartozik, hogy ezek a csapatok nagyon sokat adtak nekem az utóbbi néhány évben (remélem, ők is azt érzik, nekem is sikerült valamit adnom nekik…)… Coachingban ezt úgy hívjuk, hogy intenzíven “dolgozom magamon”,  önismereti munkában vagyok…  ebben volt nagy hasznomra, és van ma is a mindenkori és a korábbi csapatok, legyen az a Neosys csapata (trénerek+a csapat), a SolutionSurfers csapata (trénerek+a csapat, akikkel rendszeresen összejövünk egy sajátos csoport-szupervizori csoportként), és a Gordon & T.A. (trénerek és a csapat), amelynek jelenleg is aktív tagja vagyok… 

Van azután az NLP Intézetes (trénerek+csapat) kötődés, van a Gordon & T.A. trénerképzős (trénerek+csapat) kötődés és érdekes módon van egy kis “pannonhalmi” csapat, akikkel tavaly nyáron, egyetlen 3-napos alkalommal vettünk részt egy nagyon meghatározó (talán úgy hívnám) workshop-on és azóta is tart ez a kapcsolat, már nem kötődik az adott pillanathoz, már saját élete van… 

Jut eszembe, tagja vagyok a Magyarországi Coach-szervezetek Szövetsége Etikai munkacsoportjának is tavaly nyár óta, és ahhoz képest, hogy ezzel a kis 6-fős csapattal 1-2 hónaponként találkozunk mindössze néhány órára, talán meglepően, talán nem, a 6 alapító egyesületet képviselő 6 fő csapata,  amely ugyanolyan véletlenszerűen alakult ki, mint annyi más csapat az életemben, ez a véletlen egy hajde erős kötődést hozott létre, mindenki mindig szívesen jön (örömmel beszél a többiekről, mint “csapat”-ról), még ha nehéz is ilyen ritka alkalmakkal fizikailag is összehozni a 6 elfoglalt embert. 

Mi még? Van az elmúlt vezetői éveimből is néhány ember, akikkel többé-kevésbé virtuális, de még mindig létező csapatot alkotunk… Van egy isteni vasárnap reggeli tenisz-páros, ami ki is bővült egy kicsit a helyettesítések okán… egy évre különböző okokból megszakadt, de azután olyan erős volt a kötődés, hogy hiányzott (a tenisz, meg utána a duma…) és újra1:1-ben működik… és, persze, “nem utolsó sorban”, a kis család, ami  nagyon erős és ott vagyunk egymásnak alap-támaszként…  

Miért is soroltam fel most ezt? Mert (1) jól esett összeszedni ezeket a vidám, boldog, komoly és támogató csapatokat (nyilván kifelejtettem közülük, most a legfrissebben ható csapatok tudtak bekerülni a felsorolásba), és (2) ezzel arra bíztatlak Téged, kedves Olvasó, hogy mielőtt tovább folytatod ennek a bejegyzésnek az olvasását, merülj el Te is magadban néhány percre, ahogy én tettem és ugyanúgy (vagy tök másképpen) szedjél össze legalább egy csokorral a Te csapataid közül… 

….

….

….

…. 

Megvagy? Milyen volt? Jó volt? De jó… 

Daniel Meier új könyve abban segít, hogy ha éppen nem vagy egy aktív tréning csapat tagja, akkor hogyan fejlődj tovább coachként… az ügyfeleid, mint “csapattagok” által, a velük való munkában megtalálva és kihasználva a fejlődés lehetőségeit… hogy ne fáradj bele, ne legyen unalmas, hanem erőt meríts, tanulj belőle, erősítsen Téged is, ne csak őt a flow-ban, ahogy a változás történik, az előtérben vele, ahogy nő, javul a működése, a háttérben pedig Veled, kedves coach-ismerősöm, ahogy nő az önismereted, munkád legfőbb támasza… 

Ha nem coachinggal foglalkozol közvetlenül - csak idetévedtél, erre a blogra, vagy egyszerűen csak valami elkapott már korábban is az ide születő írások egyikében-másikában és néha visszakukkantasz, mi is foglalkoztat engem mostanában, hátha abban is találsz egy érdekesség morzsát, ami hasznos lehet számodra, amit beépíthetsz a gondolkodásodba, szokásaid mikroszerkezetébe is -, a gondolat Neked is fontos, talán meghatározó lehet akkor is, ha  talán a coachoknak szánt könyv ebben Neked nem tud oly sokat segíteni… De a gondolat, a gondolat sokkal általánosabb, mint hogy a coachokra szűkítsük (jó, most Dani írt egyet a coachoknak… a mázlisták...:-)))… 

Ez a gondolat pedig, ami sokkal általánosabb érvényű, mint hgy csak coachoknak szólna az, hogy tanulni, tudatosan fejlődni minden helyzetből, minden kapcsolatból, csapattól, akivel szerencsénk van találkozni, lehet (mondanám, hogy “és kell”, de nem erőszak… akkor működik, ha akarod, használod, megéled az örömet, amit ez a feldolgozás, ez a tanulán pluszban jelenthet Neked…). 

Jó, megengedem, nem mindegyik találkozó tűnik annyira szerencsésnek az életben, azokon tedd túl magad, de gondolatban, tapasztalatban azokon is időzz el, mert lehet, hogy azokból többet tanulhatsz, mint a nagyon sok örömet okozókból… mi történt, mit tett hozzá ő, mit én? Mit csinálhattam volna másképpen (csinálhatok másképpen a jövőben hasonló helyzetekben), ami számomra is perfektül vállalható, és a kapcsolat jellegét képes lett volna teljesen megfordítani? Volt-e ilyen lehetőség, vagy én, noha mindent megtettem, nem tudtam volna a dolgot hasznosba fordítani? Ilyeneken érdemes elgondolkozni és a lehetséges cselekvési alternatívákon elgondolkozni (akkor is, ha szevasz tavasz, ennek annyi, mert lehet, hogy újra belekerülsz egy hasonló helyzetben, és akkor majd  felismerheted, hogy hopp, de hiszen nekem sokkal több alternatívám van…) 

Tegnap a felsorolt tréning-csapatok egyikének (az SF Egyesület tagjaival kibővített) egyik rendezvényén voltam, amelyen igen jól érzem magam, teljesen feldobott megint (mint szokott)… Az à propos a  SolutionSurfers Magyarország által kiadott coaching könyv (Daniel Meier: A coach hajónaplója) megjelenése volt. Ez a harmadik, kifejezetten megoldásközpontú coaching megközelítést alkalmazó magyar nyelvű könyv, amit a SolutionSurfers Magyarországon  megjelentetett, ez a pár könyv kezd egy kis coaching könyvtár fontos szigetévé, kristályosodási középpontjává válni… Daniel Meier írt ezek közül kettőt, a másik a nemrég megjelent Teamcoaching… 

Hankovszky Kati moderálta a bemutató alkalmával kialakított workshop-ot, amelynek során először 5-ös csoportokban cseréltünk gondolatokat (lehettünk 40-50-en), coacholtuk egymást akörül a téma körül, hogy milyen emékezetes pillanataink voltak, mi mindent kaptunk coachként az ügyfeleinktől… volt olyan később párossá alakult kör, amelyben az egyikünk beszámolt egy folyamat ilyen szempontból legérdekesebb aspektusáról és azután  a másik az új könyv egy példányából, azt találomra felütve,  egy megoldásközpontú kérdést tett fel az éppen mesélt történettel kapcsolatban… Kati ennek a körnek a végén megkérdezte, hogy milyen különbséget jelentett  a válasz erre a kérdésre, hogy működik-e a könyv… mondhatom, számomra működött…:-))) 

Peter Szabo, a SolutionsSurfers csapatából (Kati, Daniel Meier és Péter) is velünk volt ezen az estén és ahogy megszokhattuk, a záró “mesét” ő mondta… egy régi coaching történetet elevenített fel, amikor Svájcban 3-an, coachok segítettek 30, éppen munkanélkülivé vált embernek  megtalálni újra önmagát… az egyik ember egy 58 éves néni volt (lábjegyzet: akkor Péter harminconéves lehetett, és figyeljétek meg, az ember kb 20 évre “lát előre”, a 10 évesnek a 30 éves már néni/bácsi, a 20 évesnek a 40 éves, a 30 évesnek az 50, az 50 évesnek a 70 éves és a 60 évesnek a 80 éves… ma már Peter sem “nénizné” a nénit, de vissza a történethez…)… szóval a hölgy, mint a többiek mind 30-an, nagyon el volt keseredve, egész életében, amire visszaemlékezett, azt csinálta, amit csinált, és nem is tudta elképzelni, hogy valami mást csináljon… 

Az amit csinált, az volt, hogy egy nagy intézmény előterében vezetett egy trafikot… azáltal, hogy neki ez volt az élete, öröme, mindig tudott adni valamit az embereknek, ha mást nem, örömet…  aki csak elment előtte reggel, munkába jövet, vagy elment előtte délután, vagy este, munkából hazafelé kapott tőle valamit, ha mást nem, egy mosolyt… 

…és most itt volt a “néni” és nem volt munkája, a cég átépítette az előteret, mit lehet tudni, megspórolt ezzel valamit, vagy egyszerűen csak nemdohányzóvá nyilvánították az egész épületet és hogyan nézett volna ki a bejárattal szemben egy trafik… 

Peter elkezdte mondani a hölgynek, hogy – tudjátok, a “csodakérdés” (aki nem, keresse meg korábbi bejegyzésekben, vagy az egyik SolutionSurfers könyvben a 3 közül…:-))) lassan, ha még elég sokáig találkozgatunk Peterrel, és mindenütt elmond egyet-egyet a történeteiből, javasolni fogom egy negyedik kötet összeállítását: “Peter történetei” címmel…) – mi lenne, ha egy csoda történne… a hölgy elgondolkozott: “igazi csoda?!” “Igazi csoda… igen…” – válaszolta Peter. “Ne, olyan nincs…” – mondta először a hölgy…  Peter – jó szokása szerint – erről is van megemlékezés egy nem nagyon régi bejegyzésben errefelé – hallgatott… és a hölgy egyszercsak megszólalt: “És egy egészen nagy csoda lehet?” Peter: “Persze, lehet…” 

És akkor a hölgy elkezdte mondani… ő (azt hiszem) a nővérével a svájci városnak egy olyan kis városi erdővel szegélyezett részén lakott, ahol egy kis emelkedőn, közvetlenül az erdő előtt volt egy villamos megálló és ebben a villamosmegállóban volt egy trafik… na most a trafikosoknak egy egyáltalán nem elhanyagolható problémája, hogy napközben hol végezzék el a dolgukat (a nagy intézmény előterében ez nyilván nem volt ügy…) Ebben a villamosmegállóban lévő trafikban az volt a szép, hogy nagyon közel volt a házhoz, ahol lakott és ha napközben kellett, akkor egy pillanatra be tudta volna zárni, megjárja azt a rövid utat és máris újra nyitva a trafik… Ez lett volna az egészen nagy csoda… 

Néhány hónap múlt el, hogy, hogy nem (talán találkoztak, vagy arra villamosozott…), Peter megtudta, hogy abban a bizonyos trafikban, a villamosmegállóban az erdőcske szélén bizony, már ez a hölgy volt a trafikos… még 7 aktív évig… Peter azt tanulta ettől az ügyféltől (hiszen ez volt az esti workshop témája), hogy néha az egészen nagy csodák is megtörténhetnek… 

Kati volt az, aki felütötte az új könyvet és azt a kérdést olvasta ki belőle, hogy mi volt az, amit a coach hozzáadott ahhoz, hogy ez létrejöhessen… Peter rövid gondolkodás után  annyit mondott: “…talán azzal, hogy nagyon megszerettem azt a nénit… igen, azt hiszem, a szeretet…” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

"Coachként azt kontrolláld, amit tudsz - a Szádat!" - W. Timothy Gallwey (1938-) - Profi teniszező, teniszedző és a sporton messze túlmutató life és business coaching egyik úttörője... 

Korszakindító "The inner game of tennis" (amit később egy egész sorozat "The inner game of..." könyv született) könyvében írja: "In every human endeavor there are two arenas of engagement: the outer and the inner. The outer game is played on an external arena to overcome external obstacles to reach an external goal. The inner game takes place within the mind of the player and is played against such obstacles as fear, self-doubt, lapses in focus, and limiting concepts or assumptions. The inner game is played to overcome the self-imposed obstacles that prevent an individual or team from accessing their full potential..." - 

"Minden emberi erőfeszítésben két fontos aréna van: a külső és a belső. A külső játszma a külső arénában játszódik, hogy legyőzzük a külső akadályokat, hogy elérhessük a külső céljainkat. A belső játszma a játékos tudatában játszódik, olyan akadályok legyőzése a cél, mint a félelem, a kétség magunkban, a fókusz elvesztése, akadályok, és korlátozó koncepciók és feltételezések. A belső játszmában ("the inner game...") azokat az akadályokat akarjuk legyőzni, amelyeket saját magunk elé állítunk saját magunk elé, amelyek megakadályozzák az egyént vagy egy  csapatot, hogy elérje a lehetséges maximális képességeinek megfelelő teljesítményt..." 

Akár a coaching egyik (n+1-ik...) definíciója lehetne, hogy a coach ebben a beső játszmában tudja segíteni az ügyfelet, hogy ő lehetőségei, képességei és - legfontosabb - vágyai szerint optimalizálni tudja működését és a világra (munkahelyén kollégáira, főnökeire, magáméletében családjára, barátaira) való hatását...

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

2,5 éve olvasok intenzíven coach-könyveket… az egyik kedvencem ezzel (is) kapcsolatban: “…4. feltevés: A nemtudás haszna… A rövidcoachingban a szereposztás összefüggésében azt szoktuk mondani, hogy a coach a nemtudás művészetét gyakorolja. Miközben bizalommal az ügyfélre hagyatkozik, és csak a folyamatot irányítja, teljes egészében “kimarad” a beszélgetés tartalmi részéből…” (hogy honnan származik, aki kitalálja, most erre futja: gratulálok…) Na most  nekem abban, hogy odáig eljussak ezzel a “nemtudással” kapcsolatban, ahová eljutottam, hogy ezt legjobb pillanataimban tökéletesen, kissé kevésbé jó pillanataimban egyre jobban képes vagyok produkálni… nos, ez volt az egészben a legnagyobb kihívás… 

Nekem ugyanis egész életemben a “tudás haszna” volt előtérben és azt néha itt a blogban is megjelenően ma is (sőt) igaznak tartom: mindig hasznos többet tudni, mint kevesebbet… nem is erről van itt szó… akik írták (gratulálok a kitalálónak…) nagyon sokat tudnak… nem azt mondják (nekem, az én térképemen), hogy minél tök hülyébb az ember, annál jobb coach… ááááá… szerintem azt mondják, hogy akármennyit tudsz, vagy tudni vélsz (ugye, erről, hogy mi tudható objektíven, meg mi nem,  2012 augusztusában már volt szó: http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/08/15/amikor_a_radikalis_konstruktivizmus_es_a_tortenelem_talalkoznak_egy_interjuban_ko_kovon_nem_marad), azt akkor és ott engedd el, nem rólad van szó, egó alapállásba, “itt az ügyfél dolgozik”… 

Alapvetően a management irodalom szubjektív gyöngyszemeiről lesz szó (“listmánia”, ezt a fogalmat az Amazon-com-tól kölcsönöztem…), amelyek aktív használata coaching-folyamatban kifejezetten ellenjavallt. 

Tudjuk, hogy a legtöbben, akik coacholnak, tréningeket is tartanak, és workshop-okat is facilitálnak. Az utóbbi két funkcióban bizony már nem kell elengedni, blokkolni a tudásodat, sőt, minél gazdagabb, minél flexibilisebben mozgósítható, annál jobb. Persze a két említett funkcióban különbözőképpen hasznosítható. A tréningnél  előre fel lehet készülni a témából, posztereket, segédleteket készítesz és viszonylag jól előre látható a folyamat, fel lehet rá készülni. A workshopnál komplikáltabb a helyzet. A tartalmat nagyrészt a fogadó közeg produkálja, a facilitáló a keretekben tartásáért felelős, a folyamatra figyel és a célra fókuszálást segíti. Mint ilyen neki van energiája arra, hogy figyelemmel legyen a figyelem- és energia-szintre, az elakadásokra, mikor lehet hatékony eg ykávé szünet, vagy egy felüdítő játék…  egy ilyenre készülök és éppen a polcról kibányászott könyvek kellős közepében ülök és lapozgatok bennük… 

Triggere/kiváltója még ennek a bejegyzésnek a fentieken túl egy nagyon közeli, friss két-napos tréning a csoport-/teamcoachingról… részben amikor a fenti célból kerestem az összefüggéseket, hasonlóságokat és különbségeket a csoport-/team-coaching, workshop-facilitation és  a tréning között felfedeztem az irodalomban, hogy ezek a beavatkozás mértékét, a tudás felhasználását, és a tudásátadás intenzitását tekintve pont ebben a sorrendben következnek (növekvő sorrendben), a facilitálás a kettő között van. 

Az érdekesség az volt, hogy az alapvetően Gordon megközelítésű coachinggal foglalkozó csoport számos új, legalábbis számukra ismeretlen eszközzel találkoztak… ahogy hazaértem, utánanéztem a polcokon és kiderült, hogy olvasásra való néhány könyvben akár már meg is ismerkedhettem volna egyik-másik aznap a tréningen alkalmazott módszerrel… 

Erre elkezdtem írni egy levelet a csoport többi tagjának azzal, hogy viszonylag kis energiával (néhány könyv átlapozásával) nagyon hasznosan kiegészíthetik a tudásukat. Ahogy írtam a levelet, egyre több könyv jutott eszembe, amelyeket már vagy ki is olvastam, vagy csak egy-egy fejezetébe belenéztem és akár már használtam is... ezek is belekerültek a levélbe és az egész egyre általánosabb érvényű lett, annyira, hogy végülis a levél ebbe a bejegyzésbe torkollott… volt korábban egy olyan tervem, hogy kezdő, vagy fejlődni vágyó  vezetők számára összeállítok egy rövid listát, hogy milyen könyvekkel érdemes – szerintem – mindenképpen megismerkedni. 

Így is lett… 3 csoportba csoportosítottam a könyvlistát, az elsőben – minimál-programként – mindössze 2 könyvet említek, utána azután megszaladt a tollam és 2 újabb csoportban, mindösszesen 33 könyvet hoztam ide… amiben találtam magyar nyelvűt, ott azt tettem ide, amiben angolt, ott azt. (Eszembe jut még az új Baracskai-Mérő iskola szeptemberben az ELTE-n  induló két féléves kurzusán ajánlott irodalomként szereplő 40 könyv, hetenként el “kell” majd olvasni egyet… fúrja az oldalamat azért a listáért… lehet átfedés, bár nyilván a cél nem azonos…) 

Annyi még (különosen a következő bekezdéshez) hasznos, hogy a tréningen a legtöbben nem kifejezetten ilyen típusú munkahelyi környezetből jöttek, azaz ez az egész (ráadásul angol…) management gobbledygook/tohubavohu nem volt annyira ismerős… És ez mással is lehet így, aki ezt most olvassa... tehát nemcsak vezetőknek, mindenesetre érdeklődőknek... Innen akkor most már az eredeti “levél” (az elejét át kellett egy kicsit írni…). 

Többször felmerült (a tréningen) Stephen R. Covey neve , elő is kaptam néhány könyvét a polcról (amelyek sok-sok könyvvel együtt várnak a sorukra…). És jó hírem van: az a “végtelennek” tűnő ismerethalmaz, amit a tréner használt, úgy néz ki, hogy nem is olyan végtelen. És ez jó hír nektek is, mert egy-két plusz, jól kiválasztott management könyvvel “beljebb kerülhettek”… 

Érdekes, hogy a 2 nap alatt többször is emlegetett módszer (az érzelmi bankszámla és a befolyásolási kör koncepció) egyetlen könyvben, a már emlegetett Stephen R. Covey leghíresebb könyvében található meg: “A kiemelkedően sikeres emberek 7 szokása – Az önfejlesztés kézikönyve”. A befolyásolási kör koncepció az 2004-es Bagolyvár Kiadó kiadás 75. oldalán kezdődik (nincs tartalomjegyzék!), az érzelmi bankszámla pedig a 187. oldalon. (Az angolosoknak mondom, hogy amikor először kicsit beleolvastam a magyarba, nem tetszett igazán a fordítás és megvettem az angolt is a Kindle-re… azután nem olvastam tovább, mert valami másik jöhetett közbe… szóval az angol jobb, de most belenéztem, nem is olyan borzasztó a fordítás…). De az egész könyv nagyon ajánlható, szerintem ha ezt elolvassátok, a felével már rendelkeztek legalább, amivel a trénerünk dolgozott  a 2 nap alatt (ami persze biztos nem jelenti azt, hogy neki nincs a tartalékában még sok minden…). 

Ja igen, és ebben a Covey könyvben nem csak ez a két módszer érdekes… 7 részben a 7 szokás:

1. Légy proaktív (ebben van a befolyásolási kör ügy is)
2. Lásd a célt (nos, ez a coaching alapja, ez sok újat nem ad, esetleg eszközökben, de érdemes  a könyvet egyvégtében végigolvasni)
3. Először a fontosat (ez a time-management egy feldolgozása, itt használja jó erősen a sürgős-fontos 4 variációját és felhívja a figyelmet a nem sürgős-fontos elhanyagoltságára és ugyanakkor fontosságára)
4. Nyer-nyer (win-win) hondolkozás – ezt Gordon no lose (nem veszít) gondolkozásnak hívja, ezt a kettőt érdemes összehasonlítani
5. Érts, hogy értsenek (no ez az empátia és az értő figyelem, ez Gordonban tökéletes)
6. Haasználd ki a szinergiákat
7. “Élezd meg a fűrészt!” – Önmagunk kiegyensúlyozott megújítása 

És akkor adok itt egy könyvlistát szubjektív fontossági sorrendben, ahogy most eszembe jutnak: 

• Gordon V.E.T.-je (angololul: L.E.T.) van az élen mindenképpen, aki nem olvasta ezt, csak a szülőit és/vagy a tanárit, és ki akarja kicsit magát ismerni a munka világában is (márpedig, ahogy a business coachnak jó ha van fogalma a “life”-ról is, a life-coachnak se árt, ha van fogalma a “business”-ről…), ezt mindenképpen olvassa el… -  http://bookline.hu/product/home.action?id=2100987209&type=10&_v=Gordon_Thomas_Dr_Vezetoi_Eredmenyesseg_Trening_V_E_T_ 

• Na és akkor ide jöjjön a leghíresebb Covey könyv, amiről már beszéltem…  http://www.alexandra.hu/scripts/cgi/webshop.cgi/GetBook?SessionID=2C030F2F15E66C30DFA43A8BXVDITBUAIBWCWBHSCDHFJUXCUDOCHTDCPZUQLCOBGFE24CF89D7249F2C52BDFB4EB34BFB3F3E51C8E21466FA1347F03C6CE1A&TabSheet=book&Page=1&SrcWord=&SrcField=sf&SrcCategory=&CategoryID=AUB&BookID=173421&GotoBook=True&Price=&CBStock=CHECKED&CBDiscount=&LastDays=20 

Szerintem ezek többé-kevésbé elérhetőek, és ha az embernek nincs több ideje, kedve, ennyi elég is lehet “egy életre”… 

_____________________________________________________________ 

De… hátha vannak lelkesebbek, akiket több érdekel és hajlandóak befektetni… azok számára szívesen ide rittyentek egy hosszabb könyvlistát szigorúan a  saját szubjektív ízlésem és szerencsém szerint, hogy mivel találkoztam. Hozzáteszem, hogy ezek között sok klasszikus van, 20-30, vagy akár idősebbek is, de ezek is örökzöldek, számtalan kiadást megértek és valami olyat fogalmaztak meg egyszer valamikor, ami ma is érvényes, vagy legalábbis használható mint ugródeszka. Hogy mást ne mondjak, az előbbi Covey könyv is 89-es, tehát 24 éves és eddig 28 nyelven 70 országban több, mint 15 millió példányban jelent meg… 

• Ha valaki esetleg belelkesült, akkor még megadok itt két további Covey könyvet: 

• • A 8. Szokás (a 7 szokás folytatása)… -

http://www.alexandra.hu/scripts/cgi/webshop.cgi/GetBook?SessionID=1303092E29066D281DCLBBMEJRNBYPFFLUCVPPNXNOBSCIGCMXWXWQCDEA6EEF5EDCD2BD7E4147E0B3D6FF9E56468D9E46CD9BC8B398761D1B66BE3C5D6BD&TabSheet=book&Page=1&SrcWord=&SrcField=sf&SrcCategory=&CategoryID=AUI&BookID=704231&GotoBook=True&Price=&CBStock=CHECKED&CBDiscount=&LastDays=20&navsource=nyito_kirakat 

• • Szintén Covey írta (vagy legalábbis az ő nevével “adták el” 2 másik szerzőtárssal) a time-management-ről az “Először a fontosat!” (ugye, erről van szó a fent említett 7 szokásos könyvében a 3. szokásnál (ugyanazzal a címmel!)) - http://gazdasag-uzlet.konyvstart.hu/eloszor-a-fontosat/ 

• Kerestem egy magyar nyelvű Peter Drucker könyvet, mert neki itt előkelő helyen kell lennie, az örök ranglistán talán ő az első… sokan “bújtak ki a köpönyegéből”… Mondjuk legyen az az egy “A hatékony vezető” - http://bookline.hu/product/home.action?id=2100702578&type=10&_v=Peter_F_Drucker_A_hatekony_vezeto 

• Nagyon szeretem Ken Blanchard helyzetfüggő vezetés modelljét… tapasztalatom szerint ez az a tréning, ami minden vezetőt megfogott valamennyire, és az alapelveire voltak olyanok, akik 1 hét múlva is emlékeztek…:-)))) sőt… Talán a legújabb magyar nyelvű kiadás a “Vezetés magasabb szinten”… - http://www.libri.hu/konyv/vezetes-magasabb-szinten.html 

• Henry Mintzberg nagyon elöl van az én listámon, egy magyar nyelvűt választottam itt is: “Stratégiai safari – útbaigazítás a stratégiai menedzsmentben” - http://bookline.hu/product/home.action?id=32024&type=22&_v=Stratégiai%20szafari - Mintzberg tényleg nagy kedvenc… nem állom meg, hogy a kedvenc könyvemet tőle ide ne idézzem (nem tudom, ez megvan-e magyarul): “The rise and fall of strategy planning” - http://www.amazon.com/Rise-Strategic-Planning-Henry-Mintzberg/dp/0029216052 - valakinek, mint nekem, aki pénzügyi felső vezetőként 20 éven keresztül vettem részt különböző stílusban készített 2-5 éves stratégiai tervezések készítésében, már a címére feláll a szőr a hátamon… borzongató… 

• Kaplan és Norton  Balance híres score card koncepciója nem maradhat ki: http://www.amazon.co.uk/Balanced-Scorecard-Translating-Strategy-Action/dp/0875846513 - És  egy magyar nyelvű változat (ez a módszert használja, ha jól értem, nem közvetlenül Kaplan és Norton  könyve): http://www.libri.hu/konyv/balanced-scorecard-a-gyakorlatban.html - ez a koncepció a pénzügyi szemléletű vállalat és menedzsment hatékonyság értékelésre volt válasz… ez kiegyensúlyozottabb KPI (key performance indicator = kulcs teljesítmény tényező) rendszerre támaszkodik, amelyek nem csak pénzügyi teljesítményekre koncentrálnak…

• Ide pedig egy kis könnyűt, rövidet, egy igazi klasszikust, Blanchard (a helyzetfüggő vezetés “atyja”) és Dr. Spencer Johnson könyvét “Az egyperces menedzser”-ét emeljük be: http://www.libri.hu/konyv/az-egyperces-menedzser.html

• Ha már Spencer Johnson-nál tartunk, legyen itt két menedzsment mese. 

• • Az első Johnson könyve A “Hová lett a sajtom?” - http://www.libri.hu/konyv/hova-lett-a-sajtom-1.html - ezt emlékszem, menedzsment tagként egyik kedves vezérigazgatómtól kaptam egyszerre a többi igazgatóval együtt… biztos akkor lehetett, amikor egy nagy változás előtt álltunk… változás-mese…

• • Érdekes, a másik mese is az egyik legnagyobb változás-gurutól származik, John Kotter-től: “Olvad a jéghegyünk!” - http://bookline.hu/product/home.action?id=65955&type=22&_v=John_Kotter_Olvad_a_jeghegyunk_

• • És ha már mese, miért ne humor, az összes Dilbert könyv a kedvencem… például az alapkönyv: http://www.libri.hu/konyv/a-dilbert-elv-1.html - a munka világa görbe tükörben…

• És ha már John Kotter, miért ne a “Tettvágy”: http://bookline.hu/product/home.action?id=83504&type=22&_v=John_P_Kotter_Tettvagy_Valtozasmenedzsment_strategiai_vezetoknek 

• Nagyon szeretem Edward de Bono könyveit, azok közül például a 6 gondolkodó kalapos a kedvencem - http://bookline.hu/product/home.action?id=57788&type=22&_v=Edward_De_Bono_A_hat_gondolkodo_kalap_A_parhuzamos_gondolkodas_szakaszai - nagyon erős és használható metafórák…

• Ha már az ilyen gondolkozós könyveknél vagyunk, akkor Baracskai Zoltán és Mérő László könyvei kíválóak, kiemelek egyet-egyet ide:

• • “Követő nélkül nincs vezető” - http://www.lira.hu/hu/konyv/gazdasag/menedzserkonyvek/koveto-nelkul-nincs-vezeto 

• • “Mindenki másképp egyforma” - http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Mero_Laszlo_Mindenki_maskepp_egyforma&id=2101676306&type=10  

• Akkor egy evergreen a ’90-es évek közepéről, Robert Hellertől: “The Naked Manager for the Nineties” (ez az 1986-os nagy sikerű “The Naked Manager – Games executives play” folytatása). Nem tudom, ennek van-e magyar kiadása, itt az angol linkje: http://www.amazon.com/Naked-Manager-Nineties-ROBERT-HELLER/dp/075151439X (OK, legyen ez a fekete ló a listában, nem olvastam még bele se, de gondoltam, nagy név, nagy cím… óvatosan…) 

• Na és akkor egy nagyon erős, Peter M. Senge “Az ötödik alapelv”-e… ezt sok helyen olvassák, idézik, az én példányom is eléggé megviseltnek látszik… ennek beszerzése magyar nyelven esetleg nem olyan egyszerű:  http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=az-5-alapelv&ID=178025 , viszont az Amzonon angolul Kindle verzió is van, íme:  http://www.amazon.com/Fifth-Discipline-Peter-M-Senge/dp/0553456342

• És mit szólnátok egy ilyen címűhöz, hogy “Csak a paranoidok maradnak fenn”?  (élnek túl – angolul jobban hangzik a számomra: “Only the paranoid survive”…) - http://bookline.hu/product/home.action?id=2100686736&type=10&_v=Andrew_S_Grove_Csak_a_paranoidok_maradnak_fenn (Bookline előjegyzésre). Ezt Andrew S. Grove alias Gróf András írta (tudjátok, “mindenki” magyar…), aki az Intel vezetőjeként írta be a nevét az annales-ekbe (évkönyvekbe). Legyen annyi elég, hogy a kisalakú, filigrán könyv hátoldalán az egyik ajánlás a következő: “Ez a könyv egy szuperfontos koncepcióról szól. Minden vezetőnek kötelezően meg kell ismerkednie a stzratégiai inflexiós pont természetével, mert előbb-utóbb át kell élnie ilyet.” – Steve Jobs… elég lesz ajánlónak? 

• Egyre több HR-es (elegánsan például Szervezetfejlesztési igazgató, jelzem, ez a magyar tendencia, hogy ilyen tempóban “használunk el” szavakat kifejezéseket, akár magyar, akár idegen nyelvi eredetűeket, az legalábbis érdekes… pl. külön mese, hogy a nagyon régi személyzetisből HR-essé avanzsált funkció sokszor miért szeretne már ettől is megszabadulni…) ismerősöm számára… esetleg javaslom a 2005-ös születésű (HVG Könyvek) tanulmánykötet tartalomjegyzékébe belekukkantani, hátha felkelti az lrdeklődésüket… a minap a HR vezetők LinkedIn csoport egyik fórumán a “sourcing” jövőjéért aggódtak, gondoltam, egy “A HR jövője – Az emberierőforrás-menedzsment perspektívái” című érdekes lehet a számukra - http://www.libri.hu/konyv/mike_losey.a-hr-jovoje.html . Ízelítőnek az V. fejezet címe: “A vállalat újragondolása: nem struktúra, hanem képesség” és ebben a fejezetben az egyik tanulmány címe: “Az emberi erőforrások új ROI-ja: az eszmei javak hozama”… vigyázat, ez egy néhány oldalas tanulmány, ami nem ad közvetlen módszert, csak egy megközelítésmódot vázol fel, de jól kezdődik: “…Az emberi erőforrás esetében az ROI három betűje az eddigiektől eltérően is feloldható: nemcsak mint Return on Investment, vagyis a befektetés hozama határozható meg, hanem úgy is, mint az eszmei értékek hozama, azaz a Return on Intangibles…” …clever… like it…

• Egy másik nagy kedvenc (Mintzberg-szintű) Chris Argyris,  azzal töltötte a szakmai életét, munkásságát, hogy azt kutatta munkahelyi környezetben, miért olyan nehéz változnunk… mert hogy nehéz… Egy a sok érdekes könyve közül: “Knowledge for Action” - http://www.amazon.com/Knowledge-Action-Overcoming-Barriers-Organizational/dp/1555425194/ref=la_B000APA4DI_1_3?ie=UTF8&qid=1365333178&sr=1-3 

___________________________________________________________ 

És akkor kinyitottam a e-book olvasómat, az Amazon Kindle-emet (eddig a papír-alapú könyvek közül szemezgettem) a Management könyvtárnál, onnan is megemlítek néhány érdekes könyvet, amelyek már valamilyen formában megjelentek a gondolkozásomban (ahol találok magyar nyelvűt, ott azt linkelem be): 

• Seth Godin -  http://www.amazon.com/Linchpin-Are-Indispensable-Seth-Godin/dp/1591844096/ref=la_B000AP9EH0_1_3?s=books&ie=UTF8&qid=1365336099&sr=1-3

• Cialdini: Hatás - http://bookline.hu/product/home.action?id=82519&type=22&_v=Robert_B_Cialdini_Hatas_A_befolyasolas_pszichologiaja

• Patrick Lencioni - http://www.libri.hu/konyv/patrick_lencioni.kell-egy-csapat.html - management történeteken keresztül vezet be a megoldásokba

• Daniel Pink – Motiváció 3.0 – nagyon erős - http://www.libri.hu/konyv/daniel_h_pink.motivacio-3-0.html

• Robert Bacal: Performance management 2/E - http://www.amazon.com/Performance-Management-Briefcase-Books-Robert/dp/0071772251/ref=sr_1_4?s=books&ie=UTF8&qid=1365336323&sr=1-4&keywords=robert+bacal - Teljesítmény menedzsment? Kulcskönyv… 

• The Starfish and the Spider - Brafman, Beckstrom - http://www.amazon.com/Starfish-Spider-Unstoppable-Leaderless-Organizations/dp/1591841836/ref=sr_1_1?s=books&ie=UTF8&qid=1365336540&sr=1-1&keywords=The+Starfish+and+the+Spider - Empowerment – felhatalmazás – kulcskönyv (de vigyázz, nagyon vonzó a metafóra, de a helyzettől, szervezettől függ, mennyire hasznosítható…

• Jim Collins - Good to Geat - http://www.amazon.com/Good-Great-Companies-Leap-Others/dp/0066620996/ref=sr_1_1?s=books&ie=UTF8&qid=1365337656&sr=1-1&keywords=jim+collins+good+to+great - Tök jó, használható metafórái vannak (sündisznó stratégia, lendkerék/pozitív ciklus (és az ellentéte), karizmatikus vs szívós, feltűrt ingujjú vezető, stb.) 

• Daryl R. Conner - http://www.amazon.com/Leading-Edge-Chaos-Create-Organization/dp/0471295574/ref=sr_1_2?s=books&ie=UTF8&qid=1365337798&sr=1-2&keywords=daryl+r.+conner - Változás-menedzsmenthez… 

• Marshall Goldsmith - http://www.amazon.com/What-Got-Here-Wont-There/dp/1401301304/ref=sr_1_1?s=books&ie=UTF8&qid=1365337958&sr=1-1&keywords=marshall+goldsmith - Világsiker, nem olvastam, óvatosan… 

• Daniel Kahneman - Thinking, fast and slow - http://www.amazon.com/Daniel-Kahneman/e/B001ILFNQG/ref=sr_ntt_srch_lnk_1?qid=1365338102&sr=1-1 - Alapkönyv, elkezdtem már, nagyon tetszik…

• Tim Harford - Adapt: Why Success always starts with Failure - http://www.amazon.com/Adapt-Success-Always-Starts-Failure/dp/B0085RZFAU/ref=sr_1_1?s=books&ie=UTF8&qid=1365338235&sr=1-1&keywords=harford - Még nem olvastam, de jó helyen van a listán…

Még van valami, ami itt eszembe jutott az előző bejegyzés kapcsán  és ennek is köze van a holisztikussághoz. A nagyon jól előkészített vállalati coachingok esetében az induló ülésen a coachon és az ügyfelen kívül részt vesznek a szervezetfejlesztéstől és a közvetlen főnök is (amennyiben az elsőszámú vezető az ügyfél, akkor ez általában egyszerűbb…). Ez csak az egyik módja az előzetes  coaching cél-meghatározásnak, de a leggyakoribb… más alternatívákról később… 

Ennek az a szerepe, ennek az együttes találkozónak, hogy nagyon egyértelmű legyen mindenki számára az induló cél, amit a coaching-folyamattal el szeretnének érni… 

“Induló” cél, ezt azért hangsúlyozom, mert a folyamat közben a kitűzött cél shiftelődhet/eltolódhat kicsit (vagy kicsit jobban…), de általában a nagyobb célmező-tartományon belül sikerül maradni... Kettős szerepe van ennek az előzetes plenáris  megbeszélésnek: (a) mindenki “on the same page” legyen (ugyanazon a lapon), ugyanazt értse a coaching célján és (b) a coachnak lehetősége legyen érzékelni azt a bizonyos szélesebb “cél-mezőt”, vagy cél-háttért, amiből azután valamennyire kikristályosodik az az induló mag-cél… ez később hasznos lehet… 

Ez a mag-cél dolog ez kicsit nehezebben megfogható, de érdemes és érdekes róla beszélni… Gyakori, hogy ezeken a plenáris indító üléseken  nagyon konkrét, nagyon jól körvonalazott rész-célok, viselkedés-változási célok kerülnek megfogalmazásra, több is, akár 4-5 is… gondolom, ilyenkor az gondolódik, hogy a coach majd egymásután veszi elő a tételeket és addig nem megy tovább, amíg egyet nem tudnak végigvenni, “kipipálni”, és akkor jön a következő… 

Na most, ez nem így működik… az ember nem így működik… hogy úgy mondjam, ehelyett, holisztikusan “működik”… a coach is, a coachee is egész valójában ül ott, egész személyiségével van jelen, kompletten, szétválaszthatatlanul a privát embertől… a munkatárs is ott ül, meg a magánember is ott ül, a coach is ott ül, meg a magánember is ott ül egy nagyon érdekes környezetű beszélgetésben, ahol a falnak nincs füle… 

A részletek, amelyek ott elhangzanak, az ügyfél érdekében, azért, hogy a bizalmi légkör kialakulhasson, ott is marad…  innen az összes létező coaching etikai szabály szerint csak az kerülhet ki, amit az ügyfél, a coachee jónak lát, hogy kikerüljön… 

De akkor honnan tudja meg a megbízó és sok esetben, a szponzor, aki fizet, hogy mi történt és hogy hatékony volt-e? Nos, onnan, hogy a coaching folyamat után az ügyfél, a coachee működésében, viselkedésében – és ezen keresztül az egész rendszerben, amiben működik, amelynek ő egy fontos alkotó eleme - általában a külvilág számára érzékelhető, tartós változás következik be… meg persze abból, amennyit a coachee elmond… innen, sehonnan máshonnan… és ha nem látják ezt a változást? Nos, az sok mindenen múlhat… mindenesetre az a coaching nem nevezhető sikeresnek… 

Vissza a mag-cél témához… azt már láttuk, hogyan nem megy (először mindenféle rész-célok kerülnek előtérbe és a mag-cél csak kicsivel később – legtöbbször már a folyamatban magában - fog körvonalazódni), lássuk, hogyan megy… ehhez ugranunk kell az első, már személyes találkozóhoz a coach és a coachee, az ügyfél között… nos, beszélgetéssel indul, ismerkedéssel és természetesen az ügyfél munkahelyi szerepével és – ha nem “túsz”, aki csak kényszerből jött el az ülésre, és elhatározta, hogy kitart, és belőle ugyan ki nem szed a coach, ez az ismeretlen ember semmit sem -, akkor ebből bontakozik ki előbb-utóbb az a mag-probléma, ami az összes többi rész-elakadásra ki szokott hatni… 

A mag-problémából megalkotni közösen a mag-célt már “gyerekjáték”, csoki-job (ahogy Peter Szabo szokta emlegetni…)… és mit tesz Isten, amikor a mag-cél egyre jobban körvonalazódik, általában találunk előjeleket, amelyek valamilyen, akár pirinyó mértékben is, de már hordoznak valamit a mag-cél elérésére jellemző viselkedésből, azután megformálódik egy terv a mag-cél teljes meghódítására, az első kis lépésekkel együtt… 

Egyébként volt rá többször is eset, hogy a szponzorok (főnök, szervezetfejlesztő) rábízzák az ügyfélre, hogy milyen problámát és abból (mag-)célt fogalmaz meg a folyamat elején… megbíznak benne… nagy dolog ez és nagyot lendíthet már az indulásnál… A szponzorok ilyenkor - akár tudják, akár nem, “coaching-szemléletű” vezetőként járnak el –, mert feltételezik, hogy az ügyfél a szakértő a saját életében … ha már egyszer kijelölték a coachingra, el fog majd gondolkozni és meg fogja találni azt a legfontosabb dolgot, amit azután mag-cél formában meg fog tudni fogalmazni… 

…és az is előfordult már, hogy a mag-cél megfogalmazódik azon az első, “plenáris” ülésen… például, miután megfogalmazódott számos rész-következmény, a megbeszélésen a szponzor (a vezető és/vagy a szervezetfejlesztő/HR-es) és az ügyfél együtt arra a következtetésre tudott jutni, hogy egy általános (be)zárkózottság a probléma, ebből következően a mag-cél az, hogy az ügyfél nyitottabb legyen a világra, nyíljon meg… 

Ha így vagy úgy, de végülis sikeresen megtalálja az ügyfél a coach segítségével az “igazi”  mag-célt, annak hatása néha már a coaching folyamat alatti elérésével egyszerre csak (du coup) szétsugárzik az egész személyiségre és az egyedi rész-elakadások hipp-hopp voltak, nincsenek… 

Érdekes, jó tudni, hogy bár történnek felismerések a coaching folyamat során magukon az üléseken is, a legtöbb – a mag-cél elérése érdekében történő - változás az ülések között, vagy akár a folyamat befejezése után történik…

Fontos, hogy a néha hallható félreértésekkel szemben a coaching az egy sokkal átfogóbb folyamat, mint gondolják… nem akkor kezdődik és ér véget, amikor hivatalosan elkezdődik és végetér… abban a pillanatban már elkezdődik, amikor valakiben (vagy rá vonatkozóan a főnökben, a szervezetfejlesztőben) megfogan a gondolat, hogy itt van egy olyan fejlesztési lehetőség, amire a coaching látszik a legalkamasabbnak… 

Abban a pillanatban elkezd “dolgozni” a majdani ügyfélben a gondolat, hogy na, hogy is lesz ez… vagy már hallott valamit a coachingról, vagy nem, egy biztos, tudja, hogy ebben a folyamatban ketten lesznek “összezárva”, több alkalommal… 1-1,5 óra hosszú idő, ezt nem lehet úgy kibekkelni, mint a csoportos tréninget, leülve a hátsó sorba… (a csoport-/team-coaching az más, ott is mindenki előtérben van és ott bejön egy addicionális tényező, a csoport/team…) 

Ide bizony valamit majd “ki kell rakni az asztalra”… és éppen ezért, a legelső alkalommal, amikor a coach és az ügyfél találkozik, már érdemes megkérdezni, hogy mi az, ami idehozta, milyen témán szeretne dolgozni, vagy hogy “mi változott azóta, hogy megtudta a hírt, hogy coaching-folyamat részese lesz?”…  Lehet, hogy meglepő, de leggyakrabban már be tudnak számolni valamiről… már “dolgoznak” magukon… 

Gyakori, hogy ha az ügyfél még nem ismeri a coaching-folyamat alapelveit (vagy időt akar nyerni…), akkor ezt még “háríthatja”, de igen hamar rájön, hogy “itt az ügyfél dolgozik” (mit tegyek, ez is Peter Szabotól származó idézet…). Persze, itt jön be a coach tanult, iskolázott intuíciója (F. Várkonyi Zsuzsa kifejezése az ő coaching definíciójából), amivel egy gondolati keretet ad az ügyfél tartalmához (Peter Szabo metafóra). 

És még egy Peter Szabo (kb) idézet (Hankovszky Katival és Daniel Meierrel írt közös könyvükből). Peter vállalati szervezetfejlesztő volt hosszú ideig Svájcban és mint ilyen kereste és találta a feladatokat, úgy tekintette a képzésre megérett munkatársakat, mint egy félig telt poharat, akikbe majd a tréningen betültik a hiányzó nedűt… azután megismerte a coachingot és Sir John Whitmore-tól, a coaching egyik szigetországi úttörőjétől származó metafórával a coaching ügyfeleket egy növényi maghoz, mondjuk egy tölgyfa makkjához hasonlította, mondván, hogy a coachnak nincs más dolga, minthogy segítse a magból tölgyfává érni a “növényt”… 

Ehhez persze szükség van arra, hogy nagyon alaposan megfigyelje azt a “makkot”, ahogy fejlődik, észrevegye a repedést rajta éppen azért, hogy a leghasznosabban tudja segíteni a fejlődésében… ez a metafora azért szép, mert benne van az a nagy igazság, hogy minden ember egy másfajta “növény”, ha maradunk ennél a metafóránál… a magban benne van, hogy mivé tud fejlődni optimális esetben… nem érdemes másnak nevelni, segíteni kell a saját útján, kísérni kell okosan és nem beavatkozva, de segítve őt ott és akkor, ahol egy kis támogatásra van szüksége…  és ez nemcsak a coaching… már az iskolának így kell (-ene) működnie… és a családnak is természetesen, ott lehet először jól elrontani a folyamatot, ha tölgynek akarom nevelni a földi epret… 

Még valamit a coachról, mint “idegen emberről”. Ez alap a coachingnál, hogy a coach nem része semmilyen rendszernek, ami “tartalmazza” az ügyfelet, külső fél, ezért mondta például a minap egy délelőtti bemutatón Baracskai Zoltán, hogy a belső coach egy nem létező fogalom, teszem hozzá én: oxymoron (antagonisztikus ellentétben álló fogalmak együtt).  

Ha az ügyfél picit elgondolkozik, tudhatja, ez az ő esélye, ez az “idegenség”, mert a coach nem része a “rendszernek”, sem a vállalatinak, sem az otthoni rendszernek (természetesen ellenjavallt, hogy a coach a családját, vagy a barátait, ismerőseit coacholja…)… Előtte, a coach előtt – akinek létérdeke, hogy a diszkréciója wasserdicht legyen, mert ez szakmájának a fő “valutája”, a bizalom…

Az ügyfél végre ezen a pár alkalmon őszinte lehet… önmagával… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Yesss… ez a kulcs… most olvasom (fel is tettem a Business coaching Scoop.it-emre: http://sco.lt/7HZ6Yb ) egy cikkben, hogy a szerző számos területen realizálta, hogy

• akik azt hiszik, hogy ők már jók, ők már mindent megtanultak, mindent megtapasztaltak, nekik már nem tud senki újat mondani, rendszeresen alul teljesítenek,
• azok pedig, akik pedig minden alkalommal felkészülnek, tanácsot, segítséget és utólag feedback-et kérnek, ők bizony mindig messze túlteljesítenek.

Mint minden ilyesminél, ez visszafelé nem feltétlenül igaz, kvázi az, hogy aki úgy tűnik, hogy nem biztos magában egészen, kérdez, kér tanácsot, segítséget előtte és utána is, még nem automatikusan jelenti azt, hogy az illető majd kiüti a plafont… áááá… lehet, hogy csak gyenge… 

Ez nekem becsengetett a coachinggal kapcsolatban… bizony van még olyan, aki fél attól, hogy az ő neve a coachinggal legyen asszociálva, hogy őt coacholni “kell”, mert azt hiszi, hogy az valmi degradáló dolog… nos, az kap személyi edzőt a sport világában is, akire érdemes költeni, az élsportoló, akire számítanak a jövőben, akiben (sokkal) több van, és érdemes ezt a magasabb optimumot kihozni belőle… és ez nem egyszerűen a hatékonyság a munkában… nem… 

1. tétel: coachot (testre szabott személyi edzőt) kapni, fogadni, “bérelni” a jóknak érdemes, ahol a “befektetés” megtérül… akiknél a cége azt gondolja, hogy coachot fizet a számára, legyen büszke: számítanak rá… aki odáig is eljut, hogy rájön, neki magának érdeke, hogy jobban, optimálisan működjön, és a sok más mellett, amire nem sajnálja, pénzt is áldoz rá, az meg már a XXI. század embere, tudja, hogy holisztikusan kell magunkba befektetni… 

Ez szerintem nagyban energia kérdése… az, akinek elakadása, problémái vannak, fél, haragszik, lelkifurdalása van, szégyelli magát valami miatt, egy múltbeli hibáján rágódik (stb., erről is ment egy másik scoop.it - http://sco.lt/7vGZeb ) ahelyett, hogy az itt és mostban tudna mozogni, rugalmasan, arra reagál, ami itt és most történik, annak az energiájának egy része ennek az elakadásnak a folyamatos feldolgozására fog fordítódni, és csak a maradékkal tud résztvenni az éppen folyó eseményekben (ha még fizikailag sincs rendben, összevissza és túl sokat eszik és nem mozog eleget), az is levesz egy darabot a meglévő energia készletből. 

2. tétel: egy adott mennyiségű energiánk van, abból ha minél többet akarunk hasznosan felhasználni, vigyázni kell, hogy mind a testünket, mind a szellemünket, mind a lelkünket ne nyomják felesleges terhek, ne használják el az energiáinkat, és ezért tennünk kell…. Mégpedig holisztikus szemléletben, ahogy ma mondják, és ezt a szót nehogy már kisajátítsa az ezoterika… Whole azt jelenti egész (lehet, hogy latinból származik, én most angolból vezetem le, mindegy is), a holisztikus olyasmit jelent, hogy egész-ség szemlélet… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Minden,  amit csinálunk, valamelyik ponton emberekkel való tranzakcióktól függ, azokba torkollik, vagy akár az egész tevékenység ebből áll. A különbség az arányokban van. Még a legeslegfeladatorientáltabb embernek is szüksége van az emberi kapcsolatokban való eligazodásra. 

A (Thomas) Gordon-módszer (amellyel a Gordon & T.A. dolgozik, a tranzakció-analízis  bizonyos szintű felhasználása mellett) ezeknek a kapcsolatoknak a kidolgozott rendszerét használja az összes szerevzetfejlesztő és képzési projektjében. 

Tréner-képző? Az minek? És hogy kerül ide, a Vezetői Coaching blogba? Magam a coachinggal kezdtem a segítő foglalkozások elsjátítását sok évnyi vállalati felső vezetés után, de ahogy egyre többet tudtam meg a területről, három megállapításra jutottam:

• van olyan típusú tudásom, tapasztalatom is, amelynek átadására, hasznosítására a coaching nem alkalmas,
• egyre jobban érzem a kihívást, hogy több emberrel, főleg kis csoportokkal (8-15 fő)  dolgozhassak,
• nyilvánvaló lett számomra szinergia alakulhat ki, mert bizonyos egyéb segítő/fejlesztő tevékenységek (szervezetfejlesztés, tréning) hozhatják egymást és nem utolsó sorban láttam, hogy
• egyedül a coachingból szinte senki nem él meg…

Akik elég régen kezdték el a coachingot (itt már aki 4-5 éve kezdte el, az is “elég régen” van…), ma tanítják, és a bevételük jelentős része abból van, ezenkívül szervezetfejlesztési projekteket is visznek és tréningeket is. 

És tényleg, ha az ember belegondol, akár a szakirodalom, akár a saját vezetői  tapasztalata alapján, világos lesz, hogy az igazi jó projektek egy hatékony mixet alkalmaznak: a szervezetfejlesztési projekt ott ahol kell tréninget, ott ahol kell, egyéni, vagy team- vagy csoport-coachingot alkalmaz. 

Nézzük akkor, hogy mi is a tréning és hol helyezkedik el a segítő foglalkozások kontinuumában… 

Problémáink, elakadásaink, nehézségeink nagy része kommunikációs problémáinkból ered. Ha egyszerűen ketté osztjuk a készségeinket, vannak a kemény és a puha készségeink. “Kemény” (hard) képesség a szakmánk, a tudnivalók, nekünk átadott tapasztalatok, gyakorlatból leszűrt tudásunk, minden ami szükséges konkréten ahhoz, hogy az adott tevékenységet, feladatot képesek legyünk magas színvonalon, kreatívan, határidőre elvégezni. 

A kemény képességek megszerzésére szolgál a “normál” tanulás/oktatás, a tréning, a tanfolyam, stb. Ha most az oktatást leválasztjuk, mint triviálisan kemény képességeket fejlesztő intéményt, és a szervezetfejlesztés, a tréning, a coaching területéről beszélünk és az alapvető különbséget akarjuk meghúzni köztük, akkor azt mondhatjuk, hogy a “nem tudás” helyzetéből a tréning tud minket a “tudás” állapotába segíteni. 

Mondják, a tréning idejét múlta, nem hatékony (tanulmányokba lapoztam bele, amelyek kutatásokra hivatkozva állítják, hogy néhány hónap múlva a tréningen hallottak tán 10-15%-a marad meg)… azt meg tapasztaltam is, főleg a felsővezetőként töltött évtizedek folyamán, hogy a tréningen hallottakat igazán alkalmazni a gyakorlatban milyen nehéz és a kialakult cég-kultúrát akár kis mértékben is milyen nehéz változtatni… pedig milyen szép, egyértelmű és hetékonynak tűnő volt a tréningeken… 

A “csapatépítők”, nos, azoknál nem volt 10% se, ami maradt utána belőle… hacsak nem a képek, videók az esti bulikról, meg az, amikor parázson jártunk, vagy kettesével egymással szembenállva egy-egy 2 méteres betonvasat hajlítottunk meg, a végüket a nyak-hajlatunkba erősítve (ez utóbbi kívülről nézve elég ijesztő, a trükk az, hogy a 2 méteres vas behajlik köztetek és ezért viszonylag kis erővel – ahogy elindultok egymás felé, a nyakatokkal tólva a vas két végét a másik felé – meghajlítható…) 

Nem gondolom, hogy a tréningnek “vége” lenne,  jöjjön a coaching… a tréninget, mint fejlesztő eszközt, a helyén érdemes használni és arra is vannak kutatások, hogy ha a tréning-projektet alaposabban szervezik meg (pl. alaposabb előzetes felmérést készítenek, hogy mire is van igazán szükség, utókövetést terveznek bele a projektbe, esetleg kombinálva team-/csoport- és egyéni coachinggal, ahol szükséges), meredeken növelni lehet az említett hatékonyságot. 

Ha még az említettek nagyobb lépték esetén egy szervezetfejlesztési projektbe illeszthető, azaz, amit a tréningen tanítanak, azt  követni lehet valamilyen szervezett formában”live” is, azaz a munka közben (a coachingban ezt “shadow”/”árnyék”-coachingnak nevezik), akkor tudnak ezek az egyes fejlesztési elemek hatékonyak lenni. 

Végigtanulva, gyakorolva most már számos coaching és tréner képzőt, a Gordon T.A. tréner képző kurzusát nagyon jónak találtam. Megint szerencsém volt… 

Megmondom, mi alapján választottam tavaly nyáron, amikor tréner-képzőt kerestem: nem tudtam semmit a Gordon módszerről előtte, de a tranzakciós analizis említésére felfigyeltem (Eric Berne alap-könyvét régen olvastam először), hogy az is eleme az alkalmazott módszernek, ezenkívül F. Várkonyi Zsuzsa neve mondott nekem valamit. 

Zsuzsa két könyvét, amikor korábban pásztáztam a magyar coaching szakirodalmat, megvettem és az egyikban találtam is egy remek coaching fejezetet. Van felvételi beszélgetés, akkor találkoztam először Vizi Beával (a képen), a vezető coach-csal, trénerrel, és ő mondta nekem először, hogy Gordon eredetileg Carl Rogers-szel dolgozott együtt és az ő megközelítését fejlesztette egy konkrét módszerré. Nekem pedig Carl Rogers meghatározó név a coaching előfutárai között… Nos, ez a három dolog volt a meghatározó számomra… 

Na most nemhogy ezeknek az elvárásoknak felelt meg az, amit kaptam, de sokkal többet is kaptam ettől a tréningtől, mint amit vártam. Több szinten is. Az első szint az az emberi kapcsolat szint, hogy milyenek a trénerek (az rögtön kiderült, hogy Zsuzsa viszonylag csekély mértékben vesz részt személyesen a kurzuson, de a szelleme – nagyon pozitívan – ott van végig…) és hogy milyen a csoport, akikkel együtt töltjük néhány hónap hétvégéit. Vizi Bea, mint  vezető tréner  valami olyan bensőséges, ugyanakkor szakmailag nagyon korrektül, pontosan visszajelző légkört tud teremteni, amilyennel alig  találkoztam eddig. Minden egyes résztvevő úgy érezheti szinte, mintha egyedül az ő fejlődésével foglalkozna, miközben ez persze érzéki csalódás, mert minden egyes résztvevő ezt érzi (kiderül a beszélgetésekből)… 

A többi tréner is profi… természetesen F. Várkonyi Zsuzsa tapasztalatával, emberismeretével, pszichológusi, tréneri, coach professzionalizmusával külön bolygó itt is…  ilyen klassz bolygót a Kis Herceg nem talált… Itt elkezdtem volna ömlengeni, de ez nem illik hozzá sem… egyszerűen valaki, akit öröm hallgatni, beszélgetni vele… 

Természetesen nagyon fontos a szakmai színvonal, a tananyag felépítése, tartalma, gazdagsága, hatékonysága, naprakészsége. Gyakorlatokat csináltunk, minden egyes résztvevőnek két komplett tréninget (egy 20 percest és egy 90 percest a vizsgára, mind a kettőt az összes segítő eszköz elkészítésével együtt) kellett összeállítania, foglalkoztunk problematikus résztvevők kezelésével… nincs olyan része a tréningnek, a megtervezésétől a  tréning megtartásának a fortélyaiig, amiről ne lett volna szó… A 130 órás képzés alatt egyetlenegyszer sem került sor Power Point prezentáció használatára, a tréning-gyakorlatok egyikénél se használtunk vetítőt… posztereket, flip-chartot használtunk és ez külön nagyon tetszett… Power Point, vagy most már Prezi prezentáció készítésére külön is el lehet készülni… ez a tréning a tréner szerepre készít fel nagy hatékonysággal… 

Na most messze nem mindenkiből lesz tréner… Eleve, ugyanúgy, mint a coach-képzésre, sokféle motivációval jelentkeznek az emberek… a tréningen nem múlik, itt, amit meg tudsz kapni 130 órában, megkapod… sok minden kell még ahhoz, kitartás, elsősorban hit magadban és energia, további képzések, gyakorlat, sok-sok szakirodalom olvasás/-lapozás, ha tényleg be akarsz kerülni a becsült és listákon szereplő trénerek közé… 

Annyira tetszett, jól éreztem magam, hasznosnak találtam a Gordon  & T.A. tréner-képző 130 óráját (és ezen belül a Gordon-módszerrel és a tranzakciós analízis elemeinek megismerését), hogy 2 nagyon komoly és számomra ma is alapvető meghatározottságú, szintén kb. ilyen, egy-egy évre elnyúló coaching-tréning után egy újabb 130 órás Gordon & T.A.-s coaching tréninget is elkezdtem… Nem tévedtem, a Gordon-módszer, a tranzakció analízis elemek a coaching szemléletemet is tágítják… 

Ami külön tetszik, hogy a két alap-tréning (tréner- és coachképző) – azok mintegy  megkoronázásaként - egy közös mester kurzusban folytatódik a kialakított rendszer szerint… mindegyik tanfolyamra külön-külön és bármilyen kombinációban is lehet jelentkezni… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

“Elgondolkoztam.... talán nem a lét, hanem a létről való tudat (tudásunk...) az, ami meghatározza a tudatot...” 

Ez a bejegyzés egy Facebook bejegyzésből indult… ma reggel uszoda előtt beugrott egy gondolat (az “Elgondolkoztam…” azt jelzi, hogy azt hiszem (néha), hogy valami eredetit találtam ki (…:-))))))… ha mégis (kimutathatóan…) plagizálnék – ez máshol is megjelent már –, tudattalanul tettem, nem emlékszem, hogy erről ebben az összefüggésben olvastam volna)… annyira égette az agyamat, hogy még út közben bepötyögtem az okosba (a fele már akkor bent volt, amikor ki kellett választanom a fehér retek csomagot, hogy én melyiket akarom, a Nagycsarnokban, a másik fele az uszoda előtt a kocsiban készült el, mielőtt bementem volna)… Mondjuk, az egész se sok, nemhogy a fele, de állítólag a fontos gondolatok rövidek (szerintem meg vagy rövidek, vagy nem…)… 

Insight (arról, hogy hogyan döntöm el, hogy hová, melyik social media-ba teszem az aznapi protuberanciámat): Igazából az ilyen 140 karakter alatti aforizma-szerű izék a Twitter-re valók, de ott szinte csak angol nyelven olvassák a bejegyzéseimet, úgy döntöttem, mégis a Facebook a “nyerő”… 

Ezzel ez le is volt tudva, de akkor (még mindig a kabinból a szauna/medence felé való elindulás előtt) egy régi ismerőst láthatóan megihletett az aforizmám, és ezt kommentelte rá: 

“Miklós, az határoz meg, amit gondolsz arról, amit tudsz - ha valóban érdekel.” 

Már elkezdtem írni egy reagálást ott rögtön az FB-n comment-ként, de (a) limitált volt az időm, megvolt, hogy mikor, hol fognak várni utána, (b) éreztem az első szavak bepötyögésénél, hogy ez kicsit hosszabb lesz egy FB-comment-nél, ezért úgy határoztam, hogy ha le tudok ülni ma (szombat) délután, akkor ezt a legjobb lesz egy blog-bejegyzésként megszülni, ebben van annyi és majd annak a linkjét belinkelem a comment-be… (innen csak erős idegzetűek kövessenek…) 

Tehát vissza az elejére, az alapgondolathoz: 

“…nem a lét, hanem a létről való tudat (tudásunk...) az, ami meghatározza a tudatot...” 

Ez ugye – bár utóbbi időben hajlamos vagyok mindent (legalább egy kicsit) coaching/kísérő/segítő szemével (is) nézni – elsősorban nem coaching indíttatású gondolat (bár mihez nincs a személyre szabott személyfejlesztésnek köze…:-))), hanem egy egyszerű replika/válasz a marxi gondolatra: 

“a lét határozza meg a tudatot…”… 

Ugye, mindegyikünk néhány vagy sok példát képes arra hozni, hogy mintha mostanában (?) a világ sokszor mintha ki akarna bújni ezalól az - akkoriban (a baby-boom/nagy) generáció által alapigazságként betanult - axióma hatálya alól. Sok minden van, történik, ami egyszerűen nem magyarázható ezzel. 

Azzal, amit az aforizmában állítottam (a létről való tudásunk határozza meg a tudatunkat), csak látszólag mondtam paradoxont… egyetlen új szintet vittem bele a gondolatba, azt, hogy nem (nemcsak, és főleg rövidtávon) az számít, hogy a (ténybeli) lét milyen, hanem, hogy az illető, akinek a létéről van szó, ezt a (ténybeli) létet hogyan érzékeli, mit tud róla (szubjektíven, a legjobb jóakaratával). 

Itt van egy újabb leágazási lehetőség, amit csak megemlítek, a nehézsúlyúak kedvéért, hogy jelezzem, nekem is eszembe jutott, de csak bezavarna itt: a radikális konstruktivisták (kedvenc – sajnos más meghalt – képviselőim: Paul Watzlawick, Heinz von Foerster, utóbbinak egy interjúját átírtam németből,  valahol a blogban megtalálható) tagadják, nem fogadnák el, hogy van (ténybeli) lét és azt mondanák, hogy csak (szubjektíven) felfogott lét van. 

Az előző bekezdéssel alapvetően egyetértve, egy szűkebb értelmezési tartományban (húúúuuu, ez metafizika, ezért kikapnék Foerstertől…:-))) ugyanakkor azt gondolom, hogy a marxi “lét” és a (szubjektíven) felfogott “lét” két, jól megkülönböztethető szinten van és van értelme őket megkülönböztetni (az előző bekezdéssel való harmónia miatt azt mondanám, hogy az így értelmezett “lét” sem objektív (és semmiképpen sem Kant Ding-an-Sich-jének értelmében), de mindenképpen egy magasabb, többé-kevésbé “SMART”-osítható sztenderdet tud képezni, szemben az egyén valódi,  szubjektív lét-“tudás”-ával. 

Na most, ami miatt nem egy 2 soros comment-et írtam, az az, hogy a régi ismerős indukált egy harmadik szintet… tehát van (1) a lét (az alépítmény) többé-kevésbé (az előbbiek alapján) objektíven felfogva, van (2) az egyén erről a “lét”-ről való (szubjektív) tudása és van (3) “…amit gondolsz arról, amit tudsz…”. 

Ez a harmadik szint

• a pillanatnyi gondolatod arról,
• amit tudsz
• a “lét”-ről… 

Igen, lehet, hogy még ez is van. Ez mondjuk egy jó metafórája lehet a kísérő folyamatban az erőforráskeresésnek… a kisérés folyamán az egyik (ha nem “a”) legfontosabb mozzanat az erőforrásaid (amelyeket valami miatt ebben a pillanatban  nem érzékelsz, ami nem jut eszedbe) keresése, amelyek tulajdonképpen a mélyebb szubjektív “tudásodat” jelentik a “lét”-edről…

Persze, a coaching akkor tud igazán tartósan hatékony lenni, ha a coach segítségével olyan erőforrásaidat sikerül mozgósítani, amelyek lehetővé fogják tenni a számodra, hogy a “lét”-edet elemezni, értékelni legyél képes általuk… és előrejelzéseket, végrehajtható akció-terveket is készíthess  segítségükkel, azaz, a (szubjektív) “tudásod” a “lét”-ről minél jobban, pozitív beavatkozás-hatékonyan megközelítse az objektív “lét”-et, mint olyant… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Peter Szabo és Werner Vogelauer... Prezentációt tartottak, akvárium coaching bemutatót és az ebéd után 40 percet beszélgettek egymással (kérdésekre válaszoltak)... rövid körítéssel íme ennek a beszélgetésnek egy viszonylag hű átirata... érdekes... Ez az anyag a Magyar Coachszemle Háttér rovatában jelent meg...

http://sco.lt/77Wfkv

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Erről az egynapos rendezvényről nem ide írtam először, az első megjelenés az ICF Coach Klub blogjára került fel, majd (ezzel automatikusan) a HR portál blogjára is. A harmadik legnagyobb név az NLP-ben coaching-központú témával jött erre a napra...

http://www.hrblog.hu/icfcoachklub/2013/02/26/robert-dilts-coachok-hatarok-nelkul-sorozatban/

Szilágyi Miklós - coaching,szm@gmail.com

Pár bejegyzéssel korábban tettem fel egy ilyet és pont utána volt egy érdekes konferencia és néhány embernek, akikkel ott ismekedtem meg, ezzel a bejegyzéssel hívtam fel a figyelmüket a blogomra általában. 

Egyikük a következőt írta: 

“Elolvastam a blogot, köszönöm, érdekesnek találom, sok mindennel egyet is értek. :)

Azzal azonban nem feltétlenül, hogy a coach mindig azt a jó hírt hozza, hogy "meg tudod csinálni", mert néha bizony azt kell üzenni, hogy nem ez a Te pályád...” 

No ha ezt ki lehetett olvasni belőle, ezt a kincstári optimizmust, amivel lassan – a segítő oldalon legalábbis – szintén tele lesz pince-padlás (a “szintén”-nel egy ma írt másik blogra utalok, az ide majd mandínerrel jön), akkor egy rövid, de velős…:-))) folytatásra szükség van. Ez az. 

Aki – jobban - ismer (például jónéhány bejegyzést elolvasott ezen a blogon) tudhatja, nem vagyok hurrá-optimista, nem álltam be a law of attraction hívők közé se… Az egészséges pozitív életszemlélet viszont megfogott... nekem azt jelenti, hogy a reális céljaim érdekében az erőforrásainat mozgósítom és nem az aggódó énemet, negatív monológ-paneljeimet... miközben nem hiszek persze a mechanikusan ismételgetett mantrák és a mindenhová kifüggesztett, kiragasztott mániákus, irreális célok hatásában, biztos vagyok benne, hogy a megoldásaim, és - mégegyszer, akár húzós, de reális - céljaim minél pontosabb meghatározásának, a részletekben esetleg csírájában már meglévő odavezető út-/eszköz-/eredmény-elemek keresésében/felismerésében egy soha eléggé ki nem használható erőt érzek, tudok... (ezt a bekezdést a Facebook oldalamról vettem át, ez is mutatja, ez foglalkoztat…) 

Konkréten ezt arra az esetre, amikor a “coach hozza a jó hírt, hogy meg tudod csinálni…” úgy értelmezem, hogy az ügyfél mindig meg tudja oldani saját erejéből, saját – esetleg kicsit elfelejtődött – erőforrásaiból az adott helyzetet… 

Hogy mindenáron azt a konkrét dolgot-e, amivel a megbeszéléseink indulnak? Nos, néha azt, néha meg nem azt… nem csak arra igaz, hogy “…meg tudod csinálni”, amiről éppen abban a pillanatban azt gondolod, hogy feltétlen el akarod érni, hanem bizony előfordul, hogy a célnak,  meg a körülményeinek, meg ami kell hozzá, meg amivé válik, meg amilyen a hatása lesz rád és a környezetedre (nemcsak a végén, de az egész folyamat során) tisztázása, világosabbá válása gyakran vezet oda, hogy a cél változik részben, vagy egészben… 

Természetesen az, hogy  “…meg tudod csinálni…” az erre mindre vonatkozik… arra, hogy azt, amit elhatároztál, meg tudod csinálni, vagy arra, hogy képes vagy megváltoztatni/revideálni a célodat…  Ezt is csak te tudod véglegesen eldönteni… és ha akár csak időlegesen is azt hiszed, hogy valaki más meg tudja helyetted mondani és próbálsz is ilyen fajta tanácsot kérni, és az a megoldás nem válik a “tiéddé”, nem lesz végleges megoldás, újra jönnek a körök, amíg egyszer észre nem veszed, hogy neked kell eldöntened… 

Egy mini (igazi “brief”), egyszeri 30 perces ülés jut eszembe, egy 30-on éves IT-cég egyik vezetője volt az ügyfél és tanácsot kérni jött, ezt explicite meg is mondta… a 28. percben, sok kör után megszólalt: “Szóval ezt akkor nekem kell megoldanom…” – “Igen – válaszoltam – és ezt én se tudnám szebben megfogalmazni…”… 

Elment és egy olyasmi üzenetet küldött annak, aki javasolta számára a coachingot, amivel addig nem találkozott, hogy “megdöbbentő és nagyon erős élmény volt, rájöttem, hogy mi ezzel a dolgom.” – segített neki, hogy megértette, hogy ő a felelős a sorsáért, kisebb és nagyobb dolgokban is… mondhattam volna neki tanácsot, ötletet is, láttam, átéltem hasonló helyzeteket, de ami igazán segített neki, az ez volt... 

Lesz, aki erre azt mondja, hogy OK, én a saját energiámból, a saját motivációmból,  a saját eszközeimmel, erőforrásaimmal meg tudom csinálni, mi a fenének a coach, pszichológus, egyéb segítő? No, ez vicces. Mert a saját kis és nagyobb mintáit, szűrőit, vakfoltjait senki nem képes – főleg és alapvetően a saját problémáival kapcsolatban - kontrollálni. A segítők, például coachok se… 

A segítőknek (így a coachoknak is) dolguk, minden képzésük alapanyaga az önmagukon, az önismeretükön való “dolgozás” (ahogy mondani szoktuk), hogy minél jobban ismerjék saját működésüket, indítékaikat és minél jobban képesek legyenek észrevenni, amikor éppen dolgoznak, hogy mikor lép be az ő saját szűrőjük, vakfoltjuk, érintettségük a téma feldolgozásába… Azzal, hogy ezzel tisztába jönnek, ezt gyakorlattal ki-ki a saját szintjén képes függetleníteni és az ügyfélnek hasznos módon működni. 

De még ők is, amikor saját magukról, a saját problémáikról van szó, nos, lehet, hogy jobban felkészültek, mint a laikusok, vagy legalábbis az olyanok, akik nem kezdtek el foglalkozni az önismeretükkel (erre nemcsak a segítőknek van szüksége és lehetősége, bárki az “utcáról” találhat különböző hosszúságú, áru és színvonalú önismereti képzéseket), de nekik is hasznos, ha valaki kívülről “rájuk” néz, tükröt tart, visszajelez, segít felderíteni, sőt bővíteni a lehetőségek tárházát (amelyek jellemzően feszült helyzetben mind számban, mind minőségben erősen beszűkültnek látszanak és a feloldódás gyakran ahhoz kapcsolódik, hogy egyszercsak feldereng egy szélesebb, színesebb lehetőség-horizont…). 

És a segítők könyebben fordulnak egymáshoz egy kis segítségért, mert: 

(a) ők ezt nem szégyellik, hanem erőforrásukként kezelik, hogy tudnak segítséget kérni (hopp, ezen időzz el egy kicsit, neked ez hogy megy, segítséget kérni?),  mert tudják, hogy az a normális, hogy az ember a saját rendszerének része és így teljesen, csak saját magától, abszolút segítség nélkül, mind időben, mind hatékonyságban csak szub-optimálisan tud kikeveredni belőle (kevés helyre illik jobban az egyik Münchhausen báró metafora, amikor a híres füllentős sztori egyik epizódjában a báró saját üstökénél fogva rántja ki magát a mocsárból… na ez az, ami nem megy….), 

(b) tudják, hogy működik, és hogy mennyi gyötrődést, energia-veszteséget tudnak megspórolni és 

(c) hogy milyen örömmel, megkönnyebbüléssel jár, igen, még a nehéz helyzetekben is, maga a folyamat valamiképpen egy másik, nem hétköznapi dimenzióba tud emelkedni, amit egyszerűen a történések transzparenciája, a két (vagy team-coaching esetén a több) ember között létrejött szinergikus, sokszor, legjobb pillaqnataiban flow-hatás teremt meg. 

Nos, igen, nyilván egyre többen fogják meghallani a jó hírt… hogy a coach a jó hírt hozza… és igen, jó mögé nézni, hogy miről is… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Már két alkalomal volt megtapasztalnom az attitűd-kísérlet csodáját… az egyik egy tavalyi Turai Léda egy-napos tréning volt (valami olyasmi címe lehetett, hogy A coach és az ügyfél tánca…), a másik most január 22-én, amikor Peter Szabo tartott egy félnapos tréninget Werner Vogelauer délelőtti szeánsza után… 

Tudom (tudok még gondolkozni a coaching előtti fejemmel…), hogy ez a coaching-cucc annak, aki először hall róla, olyan gyanús dolog…. Mi, hogy a coach nem csinál semmit, csak hallgat, esetleg itt-ott kérdez?! Ezért fizetek? Ennyit?! 

Mondhatnám, hogy de hogy hallgat és de hogy kérdez!!! (… és milyen igazam lenne: mi időm, energiám és pénzem van benne, hogy EZT a hallgatást és EZT a kérdezést (nem meg-, csak:) tanuljam!!!) 

Megszoktuk, OK, van a tanácsadó, jön, okos, PPT-ket (Power Point preziket) hoz a pen-drive-ján, meg szépen bekötött spiral-füzetekbe kötött okosságokat, aminek van is köze hozzánk, meg nem is… lényeg, hogy ő kedves, de határozott és mindent, de mindent jobban tud… Azután van a tréner, ő is jön, ő megpróbál minket legalább megmozgatni, a végén kitöltet valami kérdőívet, hogy mennyire tetszett az egész és mit tennénk még bele, meg mit vennénk ki… a lényeg, hogy egy kicsit kijövünk a mókuskerékből, kicsit hátra lehet dőlni, meg van jó pogácsa, és a tréner ráadásul olyan jópofa ember/hölgy is szokott lenni, mindig van a tarsolyában valami jó kis adoma, amiken jót tudunk röhögni… 

És akkor jön ez a coach (a HR beiskolázott minket, mi is lehet az ok, talán az, hogy… vagy az, hogy… na mindegy), leül velünk szemben és hagy beszélni… helyesebben azt kéri, hogy mi beszéljünk… semmi hátradőlés, meg is mondja, ez a mi energiánk, a mi témánk, mi akarunk valamit, mi döntjük el, merre, hogyan menjünk és hogy anélkül nem is ér az egész semmit… szóval itt nem lehet lébecolni, itt ott kell lenni, végig, nincs szünet, nincs menekvés… igaz is… viszont arra nem is gondoltam… meg arra se… és jé, tényleg, hiszen ezt tudom, mert már akkor is… és tulajdonképpen ez már nem is van annyira messze attól, amit akarok… de mit csinál ő?! Majdnem végig én beszéltem… igaz, olyanra is rájöttem, ráismertem, amire még sohase gondoltam…. és tudod, hogy az… állati izgalmas, rögtön holnap kipróbálom… köszönöm… és tulajdonképpen mára már vége is?! Ilyen gyorsan?! 

Hogy a coaching alapgondolata - olyan célorientált beszélgetés, amelyben a coach az ügyfél gondolkozását, megoldáskeresését és –találását  mindössze a fókusz és a keretek tartására, a folyamat egészére való figyelemmel, itt-ott kérdéseivel, és - ha kell, néha - a hallottak adekvát, sokszor csak összefoglaló és/vagy parafrazált visszatükrözésével  segíti - , mennyire (aki először találkozik vele: meglepő módon) hatékony, ezt bizonyítja a most következő attitűd kísérlet-beszámoló. Nem nehéz, bárki utána tudja csinálni… némi gyakorlat nem árt… 

Nagyon egyszerű gondolat van a coach működése mögött: a coach partner, megbízik az ügyfélben és tudja, hogy az ügyfél személyes dolgában/problémájában csak ő tud az igazán szakértő lenni, bármennyit beszélnek egymással a helyzetről, a problémájáról, olyan mély, (fontos) nüanszokban  gazdag tudása másnak soha sem lehet az ügyfél helyzetéről, mint saját magának. 

OK, de akkor meg minek a coach, magamba szállok otthon és megvan… Nos, próbáld ki… senki nem tudja átlépni a saját árnyékát egyedül (illetve csak nagyon kevesen)… a coach is coachhoz megy, amikor neki magának van eleakadása… 

A két említett alkalommal eljátszott kísérlet (mindkétszer párokra szakadt a tréning-csoport, az egyik lett a coach, a másik a coachee) egy ponton megegyezik: a coach szerepe mindkét esetben az volt, hogy szó nélkül hallgassa meg/figyeljen oda az ügyfélre. 

Az első alkalommal 3 attitűd-variációt hasonlítottunk össze, a második alkalommal kettőt. Az első alkalommal 3x3 percben 3 percenkénti váltással a coachnak a következőkre kellett gondolnia és ezzel a gondolattal hallgatni az ügyfelet, mégegyszer: egy szót se szólva… (az ügyfélnek pedig ezalatt egy adott konkrét problémájáról kellett beszélnie folyamatosan végig a 3x3 perc alatt, végig ugyanarról a problémáról, vagy elakadásról): 

• Az első 3 percben a coachnak arra kellett gondolnia, hogy milyen nehéz ez a probléma, amivel az ügyfél küzd, utána 1 perc átállási szünet, majd
• A második 3 percben arra kellett gondolnia a coachnak, hogy mennyire nehéz a feladata a coachnak, amiért ez a nehéz feladat jutott osztályrészéül, utána 1 perc átállási szünet, majd
• A harmadik 3 percben a coachnak arra kellett gondolnia, hogy az ügyfélnek minden erőforrása a rendelkezésére áll,  hogy ezt a problémát megoldja… 

A második alkalommal (most januárban a Gerbeaud-ban) 2 attitűd-verziót kellett “felvenniük” a coachoknak és 45-45 másodpercre mindkét esetben (itt az ügyfél sem beszélt, de azért arra kérte őket Péter, hogy gondoljanak egy megoldatlan problémájukra): 

• Az első 45 másodpercben egyszerűen együttérzően arra kellett gondolnia a coachnak, hogy nehéz a probléma  és milyen nehéz lesz megoldani, majd
• A második 45 másodpercben meg arra, hogy az ügyfélnek megvannak a kellő erőforrásai, sőt,  már egy csomó dolgot csinál is abból, amit el szeretne érni, csak esetleg még nem veszi észre… 

Mit gondoltok, pusztán ennek a hallgatagon is képviselt, átélt coach attitűdnek, magatartásnak volt-e haszna, volt-e különbség a különböző attitűdök hatása között? Nos, mindkét alkalommal az “ügyfelek” arról számoltak be legtöbb esetben (nem mindegyikben, mert azért ez a kis feladat sem olyan egyszerű azért, mint elsőre hallatszik…), hogy jelentős különbség volt a két (vagy három) különböző attitűd hatásában… majdnem mindenki megegyezett abban, hogy a támogató, a nekik bizalmat szavazó attitűdnek nagyon komoly pozitív lelki hatása volt, és többen beszámoltak arról, hogy a nehézségeket átérző attitűdöket is általában támogató jellegűnek élték át, de az nem segített nekik a megoldás keresésben. 

A második alkalmat Peter Szabo moderálta január 22-én a Gerbeaud-házban egy egy-napos tréningen (Business Coach Exclusive) és ezután a gyakorlat után feljegyeztem a visszajelzés kör egyik ügyfél tagjának a rövid beszámolóját: 

“Az elsőnél én azt éreztem, hogy nagyon komolyan vesz és hogy ott van velem abban, ahol vagyok, a másodiknál meg arra jutottam, hogy ez lesz a 45 másodperces brief coaching… mert hogy nem kell, hogy beszéljen a coach, nekem elég, ha így néz rám…” 

Hát így…

Ui: Van, hogy egy bejegyzésnek is van utóélete, amiről én is értesülök (mert, hogy közben ki olvassa, ki nem, továbbajánlja-e, vagy nem, arról maximum összesített, nem-nevesített, nagyon leegyszerüsített infóhoz lehet csak hozzájutni). De ha valaki emlékszik, hogy valami érdekeset olvasott, nem találja és szól nekem, hogy melyikben is volt "az" (mint ami ezzel a bejegyzéssel most történt - 2013. március 14-én, kb. 1 hónappal az eredeti bejegyzés dátuma után), akkor előfordulhat, hogy valamit ki kell javítani (mint itt történt). A szövegben az egyik "kísérlet" leírásánál az időtartamhoz kétszer is "45 perc"-et írtam a helyes "45 másodperc" helyett (most már persze javítva van ez a szövegben...). Később, a vége felé utaltam helyesen arra, hogy másodpercről volt szó, de így mégis félrevezető lehet.

Az, hogy valaki, egy coach, mégoly megértően is, 45 percig csak hallgasson, az extrém, nagyon erős ventillációs esetben, a folyamat elején akár elő is fordulhat, de azért nem jellemző... (Közben eszembe jutott, hogy az a hölgy, aki a bejegyzés utolsónak idéztem, jelezte ezt a perc-másodperc anomáliát korábban, de akkor közbe jöhetett valami, és én akkor nem javítottam a szöveget...) 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Valaki kíválóan tudhat billiárdozni, mestere lehet anélkül, hogy tisztában lenne a kinematika/mozgástan alapvető törvényeivel... valaki folyékonyan beszélhet, írhat egy nyelven, (általában az) anyanyelvén a mindennapi életben, anélkül, hogy szerkezetéről, nyelvtanáról, történetéről, földrajzáról, nyelvjárásairól mély fogalma/ismerete lenne... míg ha egy másik, egy "idegen" nyelvet tanul (eltérő körülmények között, mint az anyanyelvét tanulta, "dörzsölődéssel"), a nyelvtannal fogja kezdeni (és, teszem hozzá, a folyékony beszédet addig nem is sajátítja el, amíg a megtanult szabályok nem olvadnak bele a háttérbe)... Más "tudni egy nyelvet" és tudni valamit egy nyelvről - Paul Watzlawick et alii (és szerzőtársai) egyik bevezető gondolatmenetéből, "Pragmatics of human communication"... 

Tudni egy nyelvet, például magyarul... az utóbbi napokban Arany Jánost olvasgatva, azon gondolkoztam, hogy ha például Arany János műveinek kapásból való (értelmező szótár, egyéb segítő eszköz nélküli) tökéletes, 100%-os megértése a 10-es egy 10-es skálán - vegyük csak példának az 1850 és 1878 között, tehát kb. 150 éve írt Arany-féle Bolond Istókot -, akkor az én magyar nyelv ismeretem talán 8,5-ös... ha belevesszük a helyesírás visszamenőleges ismeretét is, ha tehát az amúgy ismert szavaknak a korokban eltérő helyesírási változatainak az ismeretét is hozzávesszük a "magyar-tudáshoz" (a 10-eshez), hmmm... talán 7,5-ös...  és akkor még nem mentünk visszafelé az időben, nem is egészen a korai magyar nyelvemlékekig, de vegyük mondjuk bele a nyelvújítást (előtte, utána, alatta, mondjuk azzal a sok szószüleménnyel, amelyeknek csak kérészélete volt...), máris mondjuk 7-nél vagyunk... szóval mint Bástya elvtárs oly mélységekben gazdagon megjegyezte: szerénység, elvtársak, szerénység...:-))))) 

Nagy élmény elmerülni itt-ott a - tudtommal - legnagyobb szókincsű, (talán nem csak) korának legpallérozottabb magyar poétájának egy-egy versében, elbeszélő költeményében, balladájában... nekem sokkal sokrétűbb, sokrétegűbb, jó értelemben véve intellektuálisabb, játékosabbnak tűnik most, mai fejemmel, mint az iskolában... úgy játszik a stílusokkal, olyan (mély, akár gyilkos (néha ön-)) iróniája, reflexiós készsége van, ahogy például sokszor kiszól az olvasónak, ahogy összekacsint vele, nagyon-nagyon, ever-green-ül "modern", csodálatos... kis dolog, például ahogy  Jean d'Or-nak, Aranyos, vagy Arany Jánosnak nevezi magát az egyik Petőfinek írt versében... 

http://www.mek.oszk.hu/00500/00597/html/index.htm

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

http://www.scoop.it/t/business-coaching/p/3997013683/coaching-how-to-proof-return-on-investment-roi

A coaching ROI-ról...(2,5 perc és szerintem könnyű megérteni, gyengébb angollal is érdemes nekiugrani...). 

Amikor először láttam ezt a videót (kb. 1,5 évvel ezelőtt, akkor kezdett érdekelni ez a téma), tök pimfnek gondoltam és ad acta... most meg már, hogy jó sok mindent olvastam, látttam, hallottam erről, és újra elém akadt, elkezdtem tudni értékelni... az egyszerűségét, azt, hogy feketén-fehéren megmondja, mi az az ROI és az, hogy - egy mégoly egyszerű helyzetre is, de - ad egy világosan követhető, megérthető példát... 

Ugye, ha a coaching "mentheti" meg a vezetőt, aki 250 k dollárt keres egy évben, akkor (a videó szerint) mondjuk 50 k-ba kerülne egy újat keresni helyette... Ha 10 k-ba kerül a coaching és a coaching segít, hogy a manager fel tudjon nőni a feladatához, akkor a cég megtakarít 50 - 10 = 40 k-t.  A megtakarítást elosztva a befektetéssel megkapjuk a 400%-os Return on investment-et, azaz a befektetés megtérülését (40/10 = 4 = 400%). 

A Scoop.it on-line "Business coaching" általam szerkesztett szakirodalom-gyűjteményben angolul azt fűztem ehhez hozzá, hogy (1) ha ez a megbízás ("vagy sikerül a coaching, vagy kirúgjuk'"), az nem nagyon használ a coaching oldott légkörének kialakulásában, (2) előfordulhat, hogy a coaching csak ürügy, amivel alá akarja  támasztani a cég (vagy a főnök) a döntését, mintegy a felelősség egy részét legalább átlapátolva... nem biztos, hogy ha erre az utóbbira ráutaló magatartást észlel a coach, hogy akkor okos, illetve etikus dolog elvállalni a megbízást... 

Azokhoz a "füst-fujós", ködösítős megközelítésekhez képest, amilyenekkel azóta ezen a területen találkoztam, ez az egyszerű (de technikailag nagy profizmussal elkészített (ld, a kezébe "röpülő" számológépet), és remekül prezentált (halld a kis pullóver-említés játékot)) kis videó üdítő magátólértetődésével kifejezetten jólesett, meg is néztem vagy háromszor... Az egyszerűségben nagy erő van... 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

“Congratulations! Your connection …………. has endorsed you for the following skills and expertise:…”  - Kaptatok már ilyet a LinkedIn-en? Tök jó… 

Ugye, a LinkedIn-en – ha jól tudom – kétféleképpen lehet támogatni/segíteni valakit: referenciát írsz róla, vagy “endorse”-olod őt. Az elsővel úgy találkoztam először, hogy valaki tőlem kért LinkedIn referenciát... adtam, mert  jó tapasztalataim voltak vele… azután egyszer-kétszer én is kértem referenciát (és kaptam) és tőlem is újra kértek… azért ez egy kicsit macerás… 

Ez az “Endorsing” (=jóváhagyás, de én ahol lehet, megtartom az eredetit) viszont egyáltalán nem macerás, sőt, könnyű… erről is úgy értesültem, hogy szóltak…   

Nem kértek, hanem valaki adott, valaki valamelyik általam jelzett skill-emre “ráütötte a pecsétet”… ez jól esett és amikor megnéztem, hogy ez hogyan is jelenik meg a LinkedIn profile-on, akkor a rendszer felkínálta nekem a lehetőséget 4-esével az ismerőseim és barátaim közül, hogy vajon én endorse-olom-e őket egy-egy általuk a profiljukon megjelenített skill-jüket illetően… 

Azóta oda-vissza sok-sok endorsement ment… ez tulajdonképpen a pozitív pletyka, és ennek van ereje és aki kapja, annak végtelenül jólesik…  

Visszaigazolják, “jóváhagyják”, hogy igen, nemcsak beszélek a levegőbe, hanem ennek a skillnek - akkor, amikor valamilyen közünk volt egymáshoz -, észrevették jeleit, “alá merik írni”, hogy igen ez a pali (úr), vagy ez a csaj (úrhölgy) ezt tudja… 

Ezzel kapcsolatban két deklarációt szeretnék tenni (nem tudom megfigyeltétek-e már, vagy Ti csípőből tudjátok a Jack Welch féle “amit egyoldalban nem tudsz, azt nem is érdemes…”-t, de a LinkedIn, ha valamit be akarok írni, richtig jelez, egy idő után, hogy 36, vagy 2400 karakterrel túlléptem a lehetőséget, az FB-nél ezt a határt én még nem észleltem, és teszek én magasról a J.W.-re…:-)), úgyhogy kénytelen voltam a LinkedIn hely-korlátját kicselezni ezzel a blogbejegyzéssel, hahaha…): 

1. Nagyon szépen köszönöm, megtiszteltek... Köszönöm visszafelé is, ma is és előrefelé is azt, amikor valamely skill-emet “endorse”-áljátok… örömet szereztek vele… mi több, az egészséges önbizalmam erősödését segítitek vele… köszönöm… 
2. Nagy élmény, ahogy  ebben a 4-es keretben, amit a rendszer egymásután felajánl, megjelennek azok a remek emberek, akikkel szerencsém volt együtt dolgozni, találkozni… hogy ennyien vannak és ennyi mindenhez értettek és értenek?! Alig bírom abbahagyni… Rendszerint elérek egy olyan 4-eshez, akiknél azokra a konkrét skillekre nem emlékszem, nem voltam tanúja, vagy nem volt konkrét együttműködés köztünk, csak a social median keresztül ismerjük egymást… ezért azoktól az ismerőseimtől, akiket még nem “endorse”-oltam, ezúttal elnézést kérek, talán az eltelt időben tettek ezekre a képességekre szert, amit a rendszer véletlenszerűen elébem tár (vagy még nem kerültek be ebbe a 4-es keretbe…). De ami késik, nem feltétlenül múlik…

Egy javaslat: ezt a rendszert lehetne adaptálni cégeknél is, a céges regiszterre (lehet, hogy van ilyen…), el tudom képzelni ennek az erejét, ha olyanok töltik ki egymásra (olyanok “endorse”-álják egymást), akik napi kapcsolatban vannak. 

Egyáltalán, ez a képesség-paletta, ezt is milyen jó lenne tudni az embereknek egymásról… Egy csomó olyan skill-ünk van, ami a mindennapi munkában nem kerül elő, de milyen jó lenne tudni, hogy a másik ezt is, azt is tudja, ha majd egyszer kell… vagy ha nem is kell, de ezzel ő a szememben is egy gazdagabb személyiséggé válik és az biztos, hogy mélyíti, színesiti, szépíti, hatékonyabbá teszi a kapcsolatunkat, ami nekünk is és annak a tevékeynségnek az eredményességét is mindenképpen javítani fogja, amiben együtt nyüzsgünk… ugye? 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

“Globális könyvtár” néven jósolta meg az internetet Arthur C. Clarke író, tudós 1962-es “Profiles of the Future” című könyvében (magyarul 1968-ban adták ki “A jövő körvonalai” címmel…). Történetesen a könyv végén található táblázatban a 2000-es év környékére tette (nem rossz kb. 40 év távlatából…). 

Sir Arthur Charles Clarke-ot (1917-2008) egyébként krimijeiből és film forgatókönyveiből is ismerni lehet (legismertebb a Stanley Kubrick által megrendezett, mára klasszikus 2001. Űrodisszeia, és sok kedvenc sci-fi könyvemet is ő írta), egyébként pedig például ő volt az, aki 1945-ben felvázolta az Egyenlítő felett lebegő  geostacionárius pálya alkalmazását (a későbbi kommunikációs műholdak pályája) a távközlésben… 

Jó, hát nem mindent talált el, például 2000-re jósolta a bolygók gyarmatosítását is… és mondjuk 2010-ben sem tudjuk még szabályozni az időjárást… 

Ilyeneket ír: “Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a hírközlő műhold létesítésében való elsőbbség döntheti el, hogy ötven év múlva (2012-ben – SZM) melyik lesz az emberiség legelterjedtebb nyelve…” 

Vagy: “A leginkább magától értetődő a személyhívó (1962-ben megjelent könyvben!!), amely olyan kicsi és kompakt lesz, hogy minden ember magánál hordhatja, és nem okoz több kellemetlenséget, mint egy karóra… lesz idő, amikor lehetővé válik, hogy bárhol a Földön felhívjunk valakit, csupán egy szám letárcsázásával.  A készülék automatikusan megállapítj a ahelyet, akár az ocean közepén, egy nagy város szívében, vagy a Szaharában tartózkodjék is… Senkinek sem kellene ezután eltévednie, mert egyszerű heéyzet- és irányjelző készülék lenne beépítve a vevőbe, amely a mai (1962!!!) navigációs radarkészülék elven működne” 

Vagy a globális könyvtár (telitalálat…): “És ha valaki a napilapját akarj alátni, rááll a megfelelő csatornára, megnyomja a megfelelő gombot – és megkapja a legfrissebb kiadást, úgy, ahogy az éppen a nyomdát elhagyja. Lehet, hogy ez csak egyoldalas újságlap lesz, a szerkesztői üzeneteket – a sportot, könyvismertetést, drámákat és hirdetéseket más és más csatornákon találjuk. Kiválasztjuk, amire kíváncsiak vagyunk, a többivel nem törődve, ily módon egész erdőket takarítva meg az utókornak. Az űrújságnak a nevétől eltekintve  nem sok köze lesz a mai újsághoz… És a dolog itt nem ér véget. Ugyanezen áramkörök segítségével központi könyvtárakból és információbankokból minden dokumentum másolatát elővarázsolhatjuk a Magna Chartától a Föld-Hold utasjegyzékig. Még a könyvterjesztést is meg lehet így oldani egyszer, bár a könyvek mai formátumát erősen meg kell változtatni, hogy ez lehetővé váljék…” (nem hiszem el… még az Amazon.com-ot is kitalálta…) 

És (ez kapitális, tényleg…): “Hogy az emberiség hogyan birkózik meg az égből leszálló információ és szórakozás eme áradatával, azt majd a jövő mutatja meg. A tudomány szokásos vidám felelőtlenségével megint egy ordító csecsemőt hagy a civilizáció küsuzöbén. Akkora problémagyerekké nőheti ki magát, mint az, amelyik a kattogó Geiger-számlálók között a Chicagói Egyetem fedett pályáján született 1942-be. (Itt építette meg Fermi az első atommáglyát… Lehet idő bármiféle munka elvégzésére olyan bolygón, amely sarktól-sarkig telítve van remek szórakozásokkal. Kitűnő muzsikával, ragyogó beszélgetésekkel, pompásan űzött atletikával és hírszolgálat minden elképzelhető formájával? Azt mondják, még így is gyermekeink ébren töltött életük egyhatodát (4 órát – SZM) a katódsugarak elé ragadva töltik. Tevékeny emberből néző emberré kezdünk válni. Az ezután jövendő csodás teljesítmények nagyobbnak bizonyulhatnak, mint aminek önfegyelmünk ellenállni képes. Ha ez így van, ez lesz fajunk sírfelirata gyorsan kialvó fluoreszcens betűkkel írva: ‘Akit az istenek el akarnak veszíteni, először tv-vel ajándékozzák meg…’” 

Egyébként Clarke a Bevezetést így kezdi: “A jövőt megjósolni nem lehet, és minden, akármilyen részletre vonatkozó efféle kísérlet néhány even belül nevetségességbe fullad…” 

Ez az a pont, amire rátaláltam, és amire a gondolatmenetem vázát felépítem: azok a nagy gondolkodók (3-at választottam ki Clarke-on kívül, akiket röviden megemlítek, Hegelt (akit, ugye, mint tanultuk, Marx “állított a talpára…), Francis Fukuyama amerikai professzort és László Ervint, a magyar tudományfilozófust, a Római Klub, stb.  tagját). 

Említett Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) korában és később is igen tisztelt német filozófus volt és miután igen sok érdekes, fontos és nehezen olvasható filozófiai munkában tárgyalta a logikát, az esztétikát és a történelem filozófiai aspektusait, annyira megtetszett neki annak a kornak a berendezkedése, hogy a maga módján úgy döntött, hogy ez (mármint az…) nyilvánvalóan minden világok legjobbika, és bejelentette (először a világtörténelemben a “történelem végét” (úgy értve, hogy a  “világszellem” (ez egy ilyen zsizsikja volt neki, hogy a történelem nem más (ez volt a szellemtörténet alapvetése, amelynek szellemi hatása azután messzire terjedt térben és időben a nyugati világban), mint ennek az úgynevezett világszellemnek a magára ismerése… A legjobb állam – Hegel szerint – a monarchikus, trónöröklésen alapuló alkotmányos állam… nesze neked, fogd meg jól, bakker, ez nem jött be… (vagy csak várni kell egy kicsit, és esetleg még igaza is lesz ennek a Hegel-gyereknek?!). 

Egy bizonyos Francis Fukuyama Ámerikában sokat hivatkozik erre a Hegelre,  meg a másik német kicsit később létezett pernahajderre, erre a (nekem kedvenc) fránya Friedrich Wilhelm Nietzschére (1844-1900, szegény, nem ment jól neki, meg meg is őrült kicsit, 56 éves korában ment el…). Ez a Fukuyama arról híres és nevezetes, hogy a hidegháború után közvetlenül (1992) megjelentetett egy provokatív című könyvet: The End of History and the Last Man (A Történelem vége és az Utolsó Ember). Persze, nem úgy érti, hogy már nem fog történni semmi, csak arra gondolt, hogy a nyugati típusú liberális parlamentáris demokrácia az emberiség csoportba szerveződési fejlődési láncának a csúcsa, a csimborasszója, az innen-már-ne-továbbja, és ha még nem is hódított meg minden földrészt, ami késik, nem múlik… no, ahogy mondani szokták: “the jury is out there” (az esküdtszék még kint tanácskozik, nem döntött, a mondás egy 1940-es évekbeli észak-amerikai gyilkossági eset tárgyalásához kapcsolódik, ahol nagyon sokáig, évekig elhúzódott az ügy és az újságcímekben gyakran jelent meg ez a kitétel), tehát nem lehet tudni véglegesen, hogy igaz-e ez, mindenesetre  sok ettől a rendszertől eltérő nagyon nagy ország prosperál és köszöni szépen jól van, nem kér az amerikai importált parlamentáris liberális demokráciából (és még ahol ez a deklarált államforma, ott is lehetnek nagy eltérések az eredeti modelltől…). Mindenesetre, nem úgy tűnik, hogy vége lenne a Történelemnek abban az értelemben, hogy  egyetlen működési modell akár perspektivikusan is eluralni látszana  a globális színteret. 

Na ez az egész tegnap kezdett összeállni a fejemben egy gondolati ívvé, amikor egy másik könyvet keresve kezembe akadt egy érdekes könyv.

No, ez egy ábra egy László Ervin (81) nevű zongoraművészből tudományfilozófussá és futurológussá avanzsált Akadémiai (külső) tag számos könyve közül a "Káoszpont - Válaszút előtt a világ" (2006) címűből származik, mégpedig az utolsó fejezetből, aholis 10 ábrával magyarázza a jelenlegi civilizációnk esélyeit... 

A 10 ábrából ez az utolsó... az abszcissza/vízszintes tengely az idő, az ordináta/függőleges tengely pedig nagyon qualitatíven több jellemzőt is reprezentál (fel is vannak sorolva az ábrán): információk felhasználásának hatékonysága, szabad energiák felhasználásának hatékonysága, rugalmasság és alkotókészség szintje, (a rendszerek) szervezettségi szintje... 

A könyvet 2006-ban írta, és az ábrán látható időintervallumokhoz a következő évszámokat rendeli a szerző:

Felhalmozási szakasz (1960-2006)

Döntési szakasz (2006-2012)

Káoszpont (2012) 

OK, káosznak most is nagy a káosz, de az emberiség-szintű döntési szakaszban a döntés meghozatala nem sikerült még 2012-ben...

Végülis nem is az az érdekes, hogy a káoszpont (amikor rohamos változás, kitörés, letörés, vagy feltörés következhet be) pontosan mikor is lesz... 

Az érdekesek azok a lehetőségek/alternatívák, amelyeket - nagyon kvalitatíven, hiszen épelméjű ember ilyen távoságra számszerűen definiált előjelzést nem tesz - László Ervin felvázol... 

Az egyik alternatíva pozitív, az említett jellemzők alapszintje - ami körül az idő függvényében az aktuális értékek oszcillálni/változni fognak - megemelkedik... 

Az összeomlási útvonalakra 3 verziót is mutat az ábra, amelyeknél végül mindegyik jellemző rohamosan csökkenni fog (rohamosan romlik az információk és a szabad energiák felhasználásának hatékonysága, zuhan a rugalmasság és az alkotókészség, a kreativitás és természetesen zuhan a rendszerek szervezettségi szintje (tudjátok: Mad Max világ)... 

Na és kin múlik, hogy - valamikor, mert a 2012-es "káoszpont" már nem jött be (vagy bejött, csak még nem vettük észre?!) - az optimista vagy a pesszimista verziók egyike valósul meg? Rajtunk mind... 

Néhány alapkifejezés rövid (könyvbeli) magyarázata: 

“A káosz a modern rendszerelméletben egy rendszernek az az állapota, ahol az állandó ciklusok és folyamatok teret engednek egy bonyolult, látszólag rendezetlen viselkedésnek, amelyet úgynevezett különös vagy kaotikus attraktorok (ha valaki bekattan, hogy “mi a fene ez az egész?!”, akkor magyarul pl. ezen: http://kaosz.lap.hu, konkréten az attraktoroknak (hogy eszik-e  őket, vagy isszák, pl. ezen: http://fraktal.lap.hu/attraktorok/23770289 tudsz utánanézni…) vezérelnek. Ilyen állapotában a rendszer már parányi, akár mérhetetlenül kicsiny hatásokra is megváltozik… 

A kaotikus állapot – emberi vonatkozásban: döntési szakasz – egy rendszer fejlődésének olyan átmeneti periódusa, ahol bármilyen piciny hatás “robbanásszerűen” megváltoztathatja a létező irányzatokat, és új irányzatokat, illetve olyamatokat juttathat érvényre… 

A káoszpont ezzel ellentétben egy rendszer fejlődésében az a kaotikus állapot, ahol a rendszer állandó állapotához vezető korábbi folyamatok összeomlanak, éd s rendszere nem képes visszatérni előző állapotaiba, illetve működési formáiba, visszafordíthatatlanul elindul egy új pályán, amely vagy a rendszer összeomlásához, vagy egy újabb szerkezeti állapot és működési forma kialakulásához vezet…” 

Néhány további idézet a könyvből: 

“A viszonylagos állandóság időszakában az egyének tudata nem játszik meghatározó szerepet a társadalom működésében, mivel az állandó (stabil) társadalmi rendszer tompítja  a kilengéseket és elszigeteli a “különcöket” (deviánsokat). Amikor azonban a társadalom eléri állandóságának határait és kaotikussá válik, vagyis egyúttal “túlérzékeny” lesz, vagyis még a legkisebb eltérésekre is válaszol, legyen az egyes tagjai értékrendszerének, hitének, világnézetének, vagy céljainak megváltozása… 

Kicsit később (mi, hogyan történik, ha az optimista forgatókönyv felé alakul a káoszpont elérése után a rendszer állapota): 

Az emberek kritikus tömegének gondolkodása az idő során fejlődik, és a társadalom alkalmazkodóbbá válik. Amint ezek a változások érvényre jutnak, meggyökeresedik a tökéletesebb rend, amelyet a változásoknak jobban megfelelő értékszemlélet, világnézet és erkölcs jellemez. A következő időszakban a társadalom gazdasági, politikai és ökológiai dimenzióiban megszirlárdul a konfliktusmentes és fenntartható életforma… 

Hmmm… miért, hogy ennek az utolsó résszel annyival nehezebb (kaotikusan :-))) együttrezegni? Na majd a law of attraction… ebben lehet gyakorolni… 

Még egy gondolat, azon az ágon, hogy írtó okos palik, persze hogy zsenik, hogyan is ugranak be a saját eszüknek (az ész bosszúja?), amikor az előrejelzés (vagy valamelyik eleme) visszarúg? Nem hagyott nyugodni ez a 6 év... erről még valamit...

László professzor először 160 évről fest egy elképesztően érdekes, tömör, magávalragadó, emlékezésre érdemes képet (1800-1960), azután hasonló elmeéllel 46-ról (1960-2006)… itt álljunk meg egy pillanatra… ugye, a könyv 2006-ban jelent meg, elképzelhető, hogy a kézirat utolsó retust vagy még 2005-ben, vagy 2006 folyamán kapott. Tehát minden, ami 2006-on túl van, az neki a jövő, minden arra az időszakra tett előrejelzése bizony futurológia… 

Te milyen időtávokat vennél figyelembe az előrejelzéseidnél, ha nagy léptékben szeretnél gondolkodni, tehát nem mondjuk ilyen földhözragadt, lineáris 5 éves tervben? Segítek, nem 2005-ben, hanem ma 2013 elején? 

Nézzük meg Sir Arthurt (Arthur C. Clarke-ot), ő hogyan csinálta? Az említett urak közül  neki jött be a legtöbb jóslata, egyébként a távközlés területén, nemhiába röviden már említett tudományos munkássága  is ehhez a területhez fűződik (emlékeztek? 1945 körül a geostacionárius földkörüli pályák gondolata…). Ő “vigyázott”, nem a társadalmi berendezkedések éppen az ő alkotó periódusukban számukra szimpatikus társadalmi formációkat örökítették meg, mint (a neves és híresen hirhedt Candide-ban (Voltaire) megörökített Pangloss professzor leibnizi optimizmust idéző mondása szerinti) létező “…világ, amely legjobb minden elképzelhető világ közt” (Hegel és Fukuyama), hanem szerényen csak a technikai felfedezések, fejlődés megjósolására vállalkozott (“Némely kivételtől eltekintve, a jövőnek egyetlen vonására, a technikára szorítkozom…”). Clarke számára a jövő  1970-es években kezdődött (a könyvet a ’60-as évek elején írta). Fogta és egyszerűen 10 éves lépcsőkben jósolta meg, szerinte mi fog történni a technikában 1970-től 2100-ig. 130 évet nézett előre 1962-ben. 

Hogyan fogott a dologhoz László professzor (most kifejezetten az előrenézés időintervallumjára gondolok)? Az ő könyve 2006-ban jelent meg, tehát neki a jövő 2006-ban kezdődött. Mennyit látott előre? Ő úgy döntött, 6 évre meg tudja mondani, mi fog történni és nem kissebb dolgot jósolt meg 2012-re, minthogy ez az év lesz a “káoszpont”, amelyben egy bármilyen kis esemény is nagyon-nagyon kibillentheti az egész rendszert és azután megnézhetjük magunkat (ha a szétesés irányában indulnak el gyorsuló irányban a dolgok), vagy megorrinthatjuk a Kánaán-t, ha az áttörés felé lendül a rendszer. 

Mi is volt 2005-ben? Emlékszik még valaki? Mindenesetre túl voltunk egy – a maihoz képest mindenképpen – mini válságon, az IT-ipar válságán (ugye a ’90-es évek végére nagyon nagy profit várakozás gyűlt fel (egy igazi, reál-gazdasági, de párhuzamosan tőzsdei luftballon) az informatikai áttörésre számítva, ami nem következett be, legalábbis nem találták meg a business modellt és a rengeteg nagy beruházás, iszonyú méretű internet hálózat-kapacitás (mélytengeri, szárazföldi, stb.) kiépülése nem akarta hozni a hasznot, a hitelek lejártak, nagyon nagy cégek dőltek be az ezredfordulóra… 

Részben ma is azért működik még az időközben combosan (nem utolsó sorban az akkor még gyerekcipőben járó videómegosztás lábrakapásával) megerősödött forgalmú, egyre inkább  internet alapokra helyezkedő gazdaság, mert akkor a túl nagy étvágyú vállalkozások nyakló nélkül fektettek be rengeteget az akkor még előre nem látható kihasználtságú áteresztő kapacitású hálózatok kiépítésébe. 

De 2005 más volt. A prosperitás maga. Az utóbbi évtizedek leghosszabb emelkedő gazdasági szakaszának delén jártunk, “miénk volt a világ”… jó, nem egészen pontosan Magyarországon, a világ gazdaságáról beszélek… pont 2005 márciusában jött a hazai híres kiigazítás, de Magyarország gazdaságának meglepően gyors lábraállása a kiigazítás kifejezetten hasznos hatásán kívül a világgazdaság dübörgésének is volt köszönhető… ekkor kezdtek el elsősorban az amerikai közgazdászok egy olyan közgazdaságoi makro modellen gondolkodni, ami leírja majd azt a világot, ahol nem lesz már visszaesés, válság, hanem a világ már csak lassabban, vagy gyorsabban, de állandóan csak egyre előre, felfelé halad, vége a válságok korszakának (vége a válságok történelmének?). 

Ez az a hatter, amiben László professzor a könyvét írta. De őt nem zavarta meg a hurráoptimizmus, ő látta, hogy az emberiség egy paradigmaváltás küszöbére ért és ez egy nagyon éredekes gondolat és nagyon át tudom magam is érezni. Amit kvalitatívan erről László professzor ír, egyszerűen brilliáns… de… 

De… ez a nagy ember, ez a nagy gondolkodó az idő dimenzióval, legalábbis előrefelé hadilábon állt 2005-ben. Érzett, átlátott valamit, amit szavakba, (ami az ordinátákat, a függőleges tengelyt illeti) kvalitatív tapusú diagrammokba öntötte. Káoszpont felé közeledünk… elgondolkodott és valamilyen kósza gondolattal a káoszpontot behúzta 2012-re… (te jó Isten, csak nem a maya calendar miatt??)

6 évre előre… és ez nagyon nem jött be… időpontilag… és nekem ez olyan szépség kérdés… tök mindegy, ha a kvalitatív leírás tetszik, nem mindegy mikor, most, vagy 10 év múlva? De ha egy konstrukció, egy szellemi modell – legyen majd érvényes, vagy nem, mindegy -, ami ennyire kerek, nagyratörő és szép, igen, egy gondolati konstrukciónak van esztétikai dimenziója, akkor abba ne legyen ilyen szarvashiba… 

Kérdezheted, honnan tudom, hogy nem jó a 2012-es tipp a káoszpontra? Hátha akkor volt, már rajta is vagyunk valamelyik trajektórián, lefele, vagy felfele… 

Onnan, hogy 2006 óta talán a 2012-es a legszürkébb év a világgazdaság szempontjából… sokkal érdekesebb volt a 2007-es (akkor kezdődtek a hírek szállingózni, ősszel a sub-prime (kis kamatú AAA-minősítésű, tömegesen kétessé váló) hitelekről, de akkor ez még nagyon csak amerikai kiterjedésű problémának látszott… 

2008 már sokkal inkább egy jó jelentkező a “káoszpont év” címére…  az őszi Lehman Brothers csőd lehetne az a “kis” esemény, ami beborítja az egész rendszert, amikor bekövetkezett, egy rövid ideig nem volt egyértelmű, hogy egy ennyire elhúzódó, ennyire mély, ennyire globális pénzügyi, bank és egyúttal gazdasági válság lesz belőle… 

Azután jött 2009, 2010, 2011, 2012, csak lessük évről évre az EUR-ót, amit pont tavaly megerősített az Únió a központi bank segedelmével, jött az ír válság, a portugál válság, majd a görög válság, majd a spanyol válság, majd az olasz válság, majd megint jött a görög válság… az Olimposz összes istenének pénze nem elég… ezt azután a német polgár egyre kevésbé szereti, hogy a nemesebbik szervével verik a csalánt, Sarkozy repült, mert a franciáknak se megy annyira jól és ha így megy tovább, Merkel is repülhet, ki tudja, hol áll meg a nagy kő… 

Ami a különböző zöld világ-egyezményeket illeti, történik valami, de az egész Kyotoi protokoll csak írott malaszt maradt, szóval szétesőben egy kicsit a világ, de azért ez a hanyatlás, vagy sokszor inkább csalk stagnálás valamennyire lineárisnak tűnik, az exponencialitásnak nem sok nyoma van… 

Úgyhogy remek könyv, szépséghibája, hogy 2006-ban nagyon konkrétan 2008-ig se látott el… amivel nem azt mondom, hogy – most eltekintve az időtengely ügyetlen kis számszerüsítési kísérletétől – a könyv maga nem lenne zseniális, brilliáns és igen, viszonylag könnyen olvasható… lehet, hogy ennél a cikknél könnyebben…:-)))) 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Találtam egy (nekem majdnem tökéletesnek tűnő) coach-himnuszt (jó kicsit viccelek, de jó à propos)… 

Persze, ezt csak az egyik típusú a támogató megközelítésű coaching követői számára tudom elképzelni… (mindjárt elmagyarázom…) 

Any time at all (The Beatles, The Fab Four…) – egyébként, a youtube video, amit ide linkeltem, hangilag nem a legjobb, viszont láthatod őket koncert közben, ahogy felvezetik a számot (sokkal lazábbak, mint a beállított filmeken, felvételeken, persze, lazábban játszák is…), az egész: mit mondjak, tényleg “Fab(olous)…” 

De nézzük  a text-et, mert (most) az fogott meg. Mondjuk, “akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek lát”, aki coachingra adta az életét, az mindenütt a coachingról hall, mindenhonnan metafórák “ugranak elő”, és itt is ez volt… leültem a géphez, és valami kvázi “semlegeset” lőttem be (az Apple Zeppelinen az egyik régi iPhone-om iPod regisztere által “meghajtva”) és csak egy kicsit vívódtam a két Playlist között… most nem Bach-ot választottam, hanem a BEATLES-t… már majdnem elmerültem az egyik két hete elkezdett és akkor abba is hagyott blog-bejegyzésem befejezésébe (boldogok a nem 8-5-ig dolgozók…), amikor belémvágott ez a sor:  

“…any time at all , all you've gotta do is call and I'll be there…”… 

hopp, mondok magamnak, ebben van valami… persze, ez a sor bármelyik help-desk típusú foglalkozás művelőjének  a himnusza lehetne, mint mondjuk a vízvezetékszerelő (ajjaj, friss emlékek… ld. Facebook-bejegyzéseim…), IT help-deskes, TV-szerelő (bocs, az nem, mert fel se veszik a kagylót…), én mégis azt mondom, hogy nekem megdobbant a szívem, hogy ez az… persze, egy egészen pirinyót adaptálni kell… 

Amikor arra utaltam, hogy a “támogató” kategóriában indulók megértésére számítok inkább (a himnusszá avanzsáláshoz, OK, viccelek…), a tegnapi Coach konferencián volt  egy a “konfrontálásról a coachingban” témájú workshop… több, mint huszas “kör” volt (túl nagy), 50 perc (túl rövid)…Ilyen kör-beszélgetést sikerült belőle rittyenteni, ami volt akinek tetszett, volt akinek nem, egészében nekem fontos volt, abból a szempontból, hogy hogyan állok én ezzel személyesen… 

…a bemutatkozó körnél azt mondtam, hogy “Tudjátok, (Szmejkál) Szabolcs, én először hozzátok jártam (ahol egyébként Szabolcs nekem pont a támogató ágat képviselte, amit maximum most egy commentben megopponál…), utána meg az ultra non-interventionist megoldásközpontú brief-coachingra (aminek én ráadásul most a – ha ez lehetséges a még ennél is hiper-szuper-ultra non-interventionist-abb Chris Iveson és társai (BRIEF csapat) Brief coaching című könyvben megfogalmazott megközelítésének a kimondott rajongója vagyok)… 

…mondjuk hívjuk az elsőt tézisnek, a másodikat antitézisnek, és most keresem a (hegeli) szintézist, azért vagyok itt” (ott a zárójeleseket nem mondtam persze…). Majdnem utolsó voltam a körben és volt időm gondolkozni, hogy mit mondjak röviden, frappánsan (tudjátok: “elevator speech”…), és majdnem az utolsó pillanatig nem a fentieket terveztem, hanem hogy nekem van egy külön meccsem (nem vakfolt, mert mélyen átérzem, tudom, dolgoztam, dolgozom vele) a konfrontációval… nem pont úgy, ahogy Koncz András ott tegnap megfogalmazta, hanem úgy általában… 

Tudjátok, nem tudjátok, én mindenesetre tapasztalatból mondom, egy gazdasági igazgató (ami voltam a coachság előtt közvetlenül kb. 20 éven keresztül különböző cégeknél és nagyon sok vezetőségben) viszonylag ritkán tudja elkerülni a mindennapi (nem a célzott coaching típusú) konfrontációt… kell tudnia dönteni, nemet mondani, harcolni, lobbizni, és, igen, kompromisszumokat  kötni… de legtöbbet nemet mondani és azután kitartani, megvédeni (már amikor a cég szempontjából hasznos és ebből a szempontból igaza van – ez az, ami számít…)… ehhez az orgonasíp DISC-em (kezdve a 81-es pirossal) remekül passzolt… amikor a váltás mellett döntöttem, nemcsak a coaching elméletét, gyakorlatát kellett elsajátítanom, hanem (majdnem szó szerint) át kellett építeni magamat, a viselkedésemet, a reakcióimat, a hozzáállásomat, az attitűdömet, az okoskodásomat, a mind-reading-et, tanácsadási impulzust, mind mind le kellett építeni, meg kellett tanulni a coaching-ban hasznos empátiát, az értő, vagy aktív figyelmet, a hallgatást, a csend erejét (!!!),  az én-üzenet, a konfliktuskezelés technikáit… komolyan, egy új élet… és mennyivel vidámabb, szórakoztatóbb, hatékonyabb… amazing… más számban indulok: 10 ezer méteres konfrontáció helyett sok kis 200 m-es értő figyelemben… 

Pont a Neosysnél (dr. Sárvári György, Koncz András, Szmejkál Szabolcs, és mások, persze, az egész szeretett tréning csapatom) szembesültem azzal, hogy ez – speciel amilyen voltam – a “természetes” közegemen (comfort zónámon) kívül milyen ciki… nagy csattanás volt… de: és ez érdekes, minden változás-regiszterem ébren volt, nem halt el, figyeltem (kifelé, befelé egyaránt), mint a szivacs, szippantottam be mindent, ami az érzékszerveimen ömlött befelé… milyen érdekes lett a világ! És az emberek… elkezdtem (tényleg) odafigyelni rájuk… jé… tök érdekesek… És a gondolat azóta se hagy el:  “Te jó Isten, mennyivel hatékonyabb lehettem volna vezetőként is, ha ezekkel a dolgokkal előbb találkozom…” 

Vissza a “himnusz”-javaslatomhoz… Ha eltekintünk attól, hogy a dalban egy szerelmes csávó próbálja magát promotálni, hátha egy kis mosolyszünetbe még betüremkedhet, és a harmadik sorban a “love” szót “listen”-re cseréljük (ezt a kis transzpozíciót én már a fordításban megtettem, az eredetiben természetesen az eredeti van, rossz vagy!!) – jó’ van, és akkor még azt a “vállon való sírogatást” is áttesszük metafórikusba - akkor “támogató”-kategóriában induló coach-társaim, -barátaim akár a himnuszuknak is tekinthetnék ezt az igen jó kis nótát. 

Nézzük csak először az angol eredeti “lyrics”-et, azután gyarló fordításomat: 

Any time at all

Any time at all, any time at all, any time at all , all

you've gotta do is call and I'll be there.

If you need somebody to love, just look into my eyes, I'll

be there to make you feel right.

If you're feeling sorry and sad, I'd really sympathize.

Don't you be sad, just call me tonight.

Any time at all, any time at all, any time at all , all

you've gotta do is call and I'll be there.

If the sun has faded away, I'll try to make it shine,

there is nothing I won't do

If you need a shoulder to cry on I hope it will be mine.

Call me tonight, and I'll come to you.

Any time at all, any time at all, any time at all , all

you've gotta do is call and I'll be there.

Any time at all, any time at all, any time at all , all

you've gotta do is call and I'll be there.

Any time at all, all you've gotta do is call and I'll be there.

Bármikor hívhatsz…

Bármikor hívhatsz, bármikor,

Annyit kell csak tenned, hogy felhívsz és

Én már ott is vagyok…

Ha arra van szükséged, hogy valaki meghallgasson,

Nézz a szemembe, már ott is vagyok,

És már jól is fogod érezni magad.

Ha szomorú vagy, bánatos, tied minden szimpátiám.

Ne legyél szomorú, csak hívj fel ma még.

Bármikor hívhatsz, bármikor,

Annyit kell csak tenned, hogy felhívsz és

Én már ott is vagyok…

Ha a napot felhők takarják előled,

Megpróbálom, hogy újra lásd,

Nincs semmi, amit meg ne tennék

Ha egy egy vállra van szükséged, hogy sírni tudj,

Remélem, hogy az enyém lesz az a váll. 

Bármikor hívhatsz, bármikor,

Annyit kell csak tenned, hogy felhívsz és

Én már ott is vagyok… 

Bármikor hívhatsz, bármikor,

Annyit kell csak tenned, hogy felhívsz és

Én már ott is vagyok… 

Annyit kell csak tenned, hogy felhívsz és

Én már ott is vagyok… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Ezt a blogbejegyzés egy Facebook comment-hez írtam … Gondolkoztam, hogy ez egy kis rész-blogba menjen, vagy egy nagy blog része legyen, de ezzel a képpel megoldottátok, ez remek à propos... 

Nekem (számomra egyébként az első) coach-konferencia

(a) technikailag tökéletes szervezést jelentett,

(b) néhány nekem fontos, bizonyos értelemben meghatározó találkozást, beszélgetést és

(c) (igen, ide a végére, pedig egyáltalán nem utolsó sorban) kíváló, szellemesen kiválasztott, könnyed, mégis mély, nagyon jól pörgő és élvezetes, tartalmas programokat... 

A (b)-t elteszem magamnak, a (c)-ről lehet, hogy megérik még valami a programról is, ide pedig, egy “kis” FB-comment szösszenetbe az (a)-ról illik néhány szó...

Nyilván csak azokat a szervezőket "látja" az ember, akik (i) látszanak, (ii) akikről mondják, hogy szerveztek... (Vásárhelyi) Jutkának a háziasszonyi szíve a nagyon kis dolgokban is ott "dobogott" (ilyeneknek én mindig külön szoktam örülni, neki is mondtam tegnap), ha az asztal közepén volt egy literes ásványvíz (belógott a képbe...), rögtön ugrott, tette le a szónoki pulpitus lábához, Kemény Dénes pohara nem tudott úgy kiürülni, hogy ne töltsön azonnal utána, hallottam a hangját a folyosón - a kávéház és a terem közti átjárás  kicsit labirintusos a Gerbeaud-házban - hogy "nem arra, arra kell menni", Bakos Adrienn, aki a képen jobbra ül, és nem tudom, mihez nem ért egy meglehetősen széles skálán, kezdve rögtön a jogi témáktól egészen a virágok, ajándékok összerendezéséig (beleértve Dobay Robi jelképes ajándék-kulcsait) és persze Koczó Ildikó műsorvezetése (Évát én nem ismertem, a tegnap futtában átlapotott, 2003-as konferencia képeiről gondolom, hogy ezt jól begyakorolta már, mit mondjak, az ex-Endrei Judit is megirigyelte volna, ahogy csinálta...). Porpáczy Évának (zöldben, középen) nem tudom pontosan mi volt a szerepe a szervezésben, azt tudom, hogy Hankovszky Katinak segített az egyik workshop-on és azt is tudom, hogy nagyon kellemes személyiség...

És akkor valami nagyon kis részletről, amiről kevesen értesülhettek, ami a háttérben történt az eszpresszóban, egy ismeretlen nevű, viszonylag commanding pozícióban lévő, fekete öltönyös helyi kiszolgáló erő részvételével... 

Az első délelőtti reggelinél sok minden finomság volt feltálalva, például mákos beigli... ez a szokásosnál (nem kezdek bele, nem lehet sehol rendes mákot kapni, akár a nagycsarnokban is veszed elegáns ceflofán zacskóban, nemzetiszínű szalaggal átkötve, nem jók a mákok - hosszú miért, lustaság, figyelmetlenség a kezelésben, tárolásban, mindegy is...) jobb volt... ezen is éreztem, hogy nem az a bizonyos, pure, "igazi" mák, amit gyerekkoromban megismertem és amit azért még nagyon elvétve, obskúrusnak is számítható utakon néha be tudok szerezni, de ez a Gerbeaud-beigliben isten tudja, milyen cukrász trükkökkel egész jól van palástolva. 

Ebédnél is kerestem, de egy egészen más édesség-szortiment lett "szervérozva", meg is kérdeztem egy fehér (vagy vajszínű?) zakós helyi G.I. erőt, hogy hol a mákos beigli (mert hogy tízóraira nem ettem meg az összeset, tartalékoltam ebéd utánra...), ügyesen kitérve azt mondta, hogy majd délután, a kávé szünetben... OK, itt feladtam, úgyse tudtam rendesen ebédelni, mert az egyik (b) akkor volt... (és nem is baj, hiszen ha nem is mindet, mindenesetre jelentős mennyiségű beiglit már délelőtt belapátoltam...) 

Délután kávészünet: harmadik szortiment (!!!) (Gerbeaud kitett magáért, bemutatta, mit tud...), mákos beigli sehol... ekkor jött (hoztam) képbe a fekete öltönyös helyi erőt (ezt nem bántásiból, sőt, mint kiderült, az "erő" vele volt...), és elmondtam neki a kálváriámat... csendesen, kedvesen mosolygott és balra el... (nem volt a szavak embere, legalábbis rám nem pazarolta, annyit szólt: "Megnézem...")… mint később kiderült, a tettek embere volt...) 

Már türelmetlenkedtem (ment az idő, jött Zsuzsa a Momentánnal..., meg ugye a déli tárgyi kudarc...), amikor egy vajszín-egyenruhás elegánsan, kis mosollyal közeledett egy nagy tányérral,  picit hezitáltunk együtt, hogy hová is tegye le, a normál helyére, a hosszú asztalra, vagy arra az álló-fogadásos asztalra, ahol éppen beszélgettünk valakivel... ez is tetszett, hogy nem esett nehezére, hogy ő is az utóbbi megoldást válassza... ez legalább két (olyan normál cukrászdai) beigliból volt felszeletelve és ezúttal alaposabb voltam, mint délelőtt, bár azért azt itt is túlzás lett volna mondani, hogy "mindet" én ettem volna meg... az külön poén volt, ahogy utána néhány arra járó, beavatott helyi erővel összenéztünk, mosolyogtunk és én megköszöntem futtában is a figyelmességet... 

És én ebben az - itt kicsit, a leírásban talán arányaiban kicsit túl hosszúra sikeredett - "beigli-epizódban" is  azt a gondosságot éreztem, ahogy előkészítette ez a profi-csapat az egészet, ahogy megbeszélhettek minden részletet, ahogy a helyi erők a szellemét is megérezték annak, hogy  mit jelent a tökéletes szervezés igénye és egy ilyen nem várt fordulatra is tökéletesen, rugalmasan, mosolyogva reagáltak... ahogy Jutka arrébb tette azt a palackot... amikor arrébb tette, már nekem is feltűnt, hogy milyen jó ötlet félretenni... köszönöm... 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

A coach a jó hír hozója, hogy meg tudod csinálni... a coaching beszélgetés semmi más beszélgetéshez nem hasonlítható... minden "normális" beszélgetésünkben a másik félnek valami kimondott, vagy kimondatlan (sokszor kimondatlan, legtöbbször mindkettő) célja van velünk, rajtunk keresztül, ellenünk... 

Három alapvető dolog miatt ezekben a "normális", mindennapi beszélgetéseidbe nem "ereszted bele" magad teljesen, visszatartasz dolgokat, az igazi problémáidról nemigen beszélsz, vagy ha egyik-másik "kicsúszik", igyekszel bagatellizálni, Isten ments, hogy hagyd a másikat beleszólni, így magadban rágódsz s bizony sokszor egészségileg is megjárod, mert a nem kibeszélt, nem megoldott, "elfojtott" vágyaid, problémáid úgynevezett pszichoszomatikus módon (lélektani alapon fizikálisan) megbetegíthetnek, de minimumként elveszik az örömeidet az életben, szorongást okoznak és spirálban lefeléhúzó pech-szériának látszó, valójában logikus következményként jelentkező kudarc-sorozathoz vezethetnek... ezek a hatások egymást erősítik, ez a negatív szinergikus hatás jelentkezik a lefelé húzó, egyre gyorsuló hatású negatív spirálba kerülés érzésében... (10 soros mondat… hmmmm…) 

Gondolj bele, hol tudod igazán megbeszélni az igazi gondjaidat? Otthon? Szüleiddel, pároddal, gyerekeiddel, rokonokkal? Vagy a munkahelyeden, főnökeiddel, barátaiddal, azonos hierarchikus szinten lévő munkatársaiddal, főnöktársaiddal? 

Mi is az a 3 dolog, ami megakadályozza, hogy kibeszéld magad, segítséget, igazi, használható támogatást, jóleső kísérést kapj a mindennapi életedben? Nézzük ezeket: 

1. a többiek nem érnek rá annyira, mint kellene, legtöbbször egyáltalán nem érnek rá
2. ha véletlenül valamennyire ráérnek, nem tudják kezelni a “másiknak van problémája” helyzetet és valamelyik roadblock-kal (közléssorompóval, Thomas Gordon terminus technicus-a) válaszolnak, azaz “átveszik” a problémádat és megmondják, hogy mit kellene tenned, ennek több variációja van, vagy megszégyenítenek, gúnyolódnak rajtad, fahhatnak, kérdezősködnek, vagy egyszerűen bagatellizálják a problémádat, elviccelik, megpróbálják elterelni a figyelmedet… ne hibáztasd őket, ezt szívjuk magunkba gyerekkorunkban szüleinktől, tanárainktól, társainktól, nemcsak levetkőzni használatukat, de egyszerűen észrevenni, hogy használjuk őket hosszú tanulási folyamat…
3. harmadszor pedig te magad, stratégiai, vagy taktikai okokból majd hülye leszel beszélni ezekről, hiszen gyengeséget tükröznek, felhasználhatják ellened, stb. Ez a harmadik okcsoport nagyon is valóságos veszélyt jelent, gondolj csak abba bele, ha elkezdenéd elmondani a főnöködnek, hogy mi minden bajod van az ő működésével… de… van de… akár csak főnök vonatkozásban is… sokszor van az – és ezt nagyon nehéz jól belőni, sokat kell gyakorolni –, hogy bizony jó lenne, ha lenne módszered arra, hogy hogyan mond el úgy a problémádat másnak, annak, akivel kapcsolatban vagy, hogy ez számodra – az, hogy elmondtad az érzésedet, igényedet a másikat vérigsértő címkézése helyett – kielégítő eredményt hozhasson úgy, hogy a másik ne bezárkózzon, megsértődjön, dühös legyen rád, hanem a kooperációtok javulhasson… na ez nem kevésbé könnyű, és egyáltalán nem triviális, mert sajnos a beidegződéseink ebben is nagyon erősek és sajnos, nem a jó gyakorlatot illetően (itt is használható például a Thomas Gordon módszer, az én-üzenet “technikája”)… 

Azt mondod, hogy a coachnak is van célja? Persze, üzleti, ő ebből él. Hogyan tud ez a három dolog eltűnni a képből a coaching folyamat során, és hogyan lehet annyira eredményes a coaching, amennyire az? 

Nézzük ezt a 3 gátló tényezőt, hogyan jelennek meg, vagy nem jelennek meg a coachingban: 

1. a rád fordított idő… OK, ez triviális, napnál világosabb: Te vagy a céged fizetnek a coach idejéért…
2. a coach hosszú ideig, drága pénzen egyébként tanulja és gyakorolja ezt a foglalkozását, amire először élesben “le mer ülni” egy “élő” coaching helyzetbe… ez egy szakma, erről könyvtárnyi irodalom, videók, audio-anyagok, tanfolyamok, akadémiák, kurzusok, konferenciák, továbbképzések szólnak… a coachnak nemcsak a tartalmat, hanem a formát, a beszélgetés vezetésének, a coaching folyamat, a keretek és a fókusz tartásának csínját-bínját kell elsajátítania, és hát, igen, a személyiségét is formálnia kell sokszor… sok-sok helyzetben, sok-sok coach-csal beszélgettem, tanultam, tréningeztem, konferenciáztam, stb. az utóbbi néhány évben a kezdőtől a master coaching… mondhatom, van akinek természetes tehetsége van, legalábbis a személyisége szinte egy az egyben passzol ehhez a munkához, tevékenységhez és van olyan, akinek kisebb-nagyobb mértékben “dolgoznia kell magán”… nem tagadom, én az utóbbiak közé tartozom… nekem talán egy előnyöm van azokhoz képest, akiknek szinte egyáltalán nem, hogy… én voltam a “másik oldalon”… én tudom azt is, milyen például egy (majdnem) macho gazdasági igazgató lelki világa, hogyan gondolkozik, reagál… aki voltam néhány éve magam is… a rablóból lett pandúr… nagyon érdekes nekem magamnak is ezt átélni…
3. A harmadik a bizalomról szól, szerintem talán a legfontosabb a három közül… hogy te meg merj valamennyire nyílni, merj beszélni a mélypontjaidról, az igazi problémáidról, ne félj, hogy felhasználhatják ellened… hozzáteszem, annyit mondasz el belőlük a coaching folyamatban (legalábbis az én kikristályosodóban lévő  felfogásom szerint), amennyit te gondolsz, azt szoktam mondani, annyit, “amennyi ahhoz kell, hogy értsük egymást, ne veszítsem el a fonalat…” Szerintem egyébként ez az a pont, ami miatt egy vezető ugyanabban a cégben teljes értékű coach-a a beosztottainak nem lehet, hiszen ő dönt a beosztott munkahelyi “életéről”, felvétel, elbocsátás, munkakiadás, -ellenőrzés, teljesítményértékelés, fizetés, premium, kizárt, hogy a beosztott ne fogná vissza magát bizonyos kényes pontokon… (a coaching módszerek, szemlélet, megközelítés alkalmazása természetesen nagyon sokat lendíthet a vezető hatékonyságán az emberi kapcsolataiban, de ennyi, coach-uk nem lehet…)… ugyanez igaz lehet a belső coach-ra is (erre egy bevallásos pozitív esetről tudok, elhiszem az ismerősömnek, hogy náluk sikerül annyira szeparálni a szerepeket, hogy egy kvázi “tiszta” coaching-folyamat létrejöhet, de azért még ott is vannak fenntartásaim az igazi gyakorlati megvalósítást illetően…)… 

A coach a jó hírt hozza, hogy az ügyfél meg tudja csinálni, képes rá, megvannak a szükséges erőforrásai ahhoz, hogy elérje, amit szeretne, legyen az egy vágy valami többre, másra, vagy egy probléma megoldása… Azt is hallottam már, hogy a coach támogatja, kíséri az útján az ügyfelet abban, hogy önmaga legjobb verziója lehessen… ez is szép és igaz… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com