Vezetői coaching

…csináljunk egy ellenpróbát… ha mindenki kizárólag szórakozás céljára fog olvasni (ha egyáltalán…) a “figyelemhiányos társadalmak korszakában” (esetleg még a kötelező minimumot, hogy papírt szerezzen az iskolákban, tehát könnyű gyönyörért & kényszerből), és senki a genuine többlet tudásért, hogy építhessen az őt megelőzők, egyáltalán akár kortárs “mások”  munkásságára, élettapasztalatára, tudományokban az addig kumulálódott szakmai ismeretekre/tudásra, hogyan lesz tovább? Mi lesz akkor?

Akkor bizony menthetetlenül stagnálni kezd majd az emberiség, és rendre “újrakezdi” generációnként & egyénenként az élet mélyebb rétegeinek felfedezését, nem jut kettőről a háromra (nem fogja ismerni az egyet és a kettőt, mindent mindig nulláról, “tiszta lappal” fog kezdeni), azonos, és nagyon hasonló hibákat fog mindig újra es újra elkövetni, és mind az IQ, mind az EQ kapacitása csökkenő tendenciát mutat majd (az EQ kialakulásában, fenntartásában a klasszikus irodalomnak főleg irodalom formában magunkhoz véve, hozzátéve még a filmművészet határozottan nem mondjuk “Dumb and Dumber”-rel jellemezhető vonulatát, komoly szerepe van…).

Már láthatóak ezen jelenségek tömeges jelei, de még generációnként megjelenik egy egyre kisebbedő kisebbség, akit megcsíp gyerekkorában a múlt minden szempontú megismerésének cece-legye, és nem elégszik meg az iskolai “tankönyv-kivonatolás” íztelen-szagtalan-menthetetlenül unalmas világával, vagy a felvizezett ún. ismeretterjesztő csatornák villogó mesterséges csillogású ruhába öltöztetett limonádéjával, hanem kifejlődik benne egy ellenállhatatlan vágy megismerni a tudást az eredeti formájában, aminek még mindig egyetlen hiteles formája a könyv (ha esetleg e-könyv, vagy hangos-könyv formában is…) és az eredeti, nem-zanzásított/-kivonatolt tanulmány. 

És ez a kis része lesz minden generációnak, aki továbbviszi a tudás fáklyáját, amely (Isaac Newton (1643-1727) kifejezésével) “óriások vállán állva”, továbbviszi, megújítja, hozzátesz a szélesebb értelemben vett emberi kultúrához,  tudományhoz, irodalomhoz, művészethez. Ez a kis hányad írja meg a generáció legfontosabb dokumentumait (legyen az regény, filozófiai esszé vagy tudományos tanulmány, vagy képzőművészeti alkotás), amely elhelyezi a generációt az emberiség generációs tudásfáján, ez a kis hányad fogja mind technikai/technológiai, mind politikai, mind természet- és társadalomtudományi értelemben megújítani, továbbvinni az emberiség tudását...

Ezen a kis hányadon múlik, hogy megáll-e az időben szellemileg az emberiség, hogy minden generáció a saját bőrén újrakezdje majd megtapasztalni az élet M.O.-ját, vagy a generációk tudása, életismerete, bölcsessége generációról generációról gazdagodni fog, ezáltal az emberiség mint emberiség egyre bölcsebben fog élni, egyre bölcsebb döntéseket fog hozni, tanul abból az immense tapasztalatból, amit az előtte ittjártak hátrahagytak.

Mindössze ennyi múlik az olvasáson…

Csak kis adagokban. Nem akarom túltólni, de akit érdekel, bizonyos fokig meg akarom könnyíteni a dolgát az alapoktól elindulva. Ezt a táblázatot az összegyűjtött terjedelmes irodalom egyik eleméből emeltem ki, és fordítottam le.

Clare W. Graves eredeti kutatásainak eredménye csak cikkekben jelent meg, amelyek közül a legjelentősebb 1974-ben. Ha tetszik, ez a kályha. A spiráldinamika elnevezést az elméletre és Richard Dawkins mém elméletének a felhasználását, sőt, az azóta standard-ként használt színeket 2 tanítványának köszönhetjük, Don Edward Beck-nek és Christopher Cowan-nek.

Graves-nek igazi marketing érzéke nem nagyon lehetett, mert előadásaiban a rendszert ezzel a pofon egyszerű, transzparens, azonnal érthető/megjegyezhető névvel illette: "The Emergent, Cyclical, Double-Helix Model of the Adult Human Biopsychosocial Systems". Ezzel nehezen tudott volna oda eljutni, ahová a Spiráldinamika eljutott…

A definícióban érdekes elem a double helix (dupla spirál, mint a DNS-é…), mert a szinteket ő még két betűvel jelölte, az egyik betű az adott szint élet feltételeit a másik betű az adott élet-feltételeknek megfelelő, azokkal adekvát M.O.-it jelölte. A táblázat fejlécébe a Túlélési módok jelölik ezt a Modus Operandi-t.

Graves 48 évre papírra vetett gondolatait, rendszerét azért érdemes megismerni, legalább egy kicsit, mert azóta csak mindenki egyszerűsített rajta, ami nem feltétlenül volt hasznos. Például a 2 betű helyettesítése egy színnel már rögtön egy figyelemreméltó egyszerűsítés, mert bár ebben az irányban tett keresgélésem még nem vezetett eredményre, de nem kizárható, hogy pl. az emberiség fejlődése nem lineáris, és az egy-egy szinthez tartozó, látszólag összenőtt betűk nincsenek is annyira összenőve?!

Még jövök…:-))) ebben vannak még érdekes dolgok…

https://sdtest.me

A “C. Northcote Parkinson-tól a holacracy-ig” post folytatása…

Annak a postnak az Appendix 1-e. Úgy “általában”…

A címben felsorolt management paradigma változatok mind a hierarchia nélküli hierarchikus szervezeti paradigmával kapcsolatosak. Amikor a korábbi kinevezett vezetői gárda feladatait amőba-szerűen változó, önszerveződő módon temporary “vezetők” (a szó maga tabu, nem használják), funkcionális aktorok a “népből”, a dolgozók közül időlegesen kiemelkedve azután visszasüllyedve végzik el - az alap-munkájuk, feladataik mellett. Ahogy sokszor megfogalmazódik, az egyes feladatokra legalkalmasabbak időbeni, időszakos  megjelenésének ez a legeredményesebb kiválasztási mechanizmusa.

A klasszikus, meghatározó, kvázi hatalom-letéteményes, par excellence vezetői feladatok megszervezésére, mint a felvétel, elbocsátás, fizetés megállapítása - filozófiai alapelvét tekintve - a klasszikus görög, periklészi demokrácia transzparens alapelveit alkalmazó cserép-szavazás mechanizmusának különböző variációit alkalmazzák (aminek mint tudjuk, alapvetően nem tökéletes óraműként működését a 70 éves  Socrates halálos ítélete szimbolizálja örök időkre…).

A címben megadott elnevezések kiragadott példák a következő könyvek által reprezentálva: 

• Robert Greenleaf: Servant leadership (1977)
• Tom Peters: Liberation management (1992)
• Frederic Laloux: reinventing organizations (2014)
• Brian J. Robertson: Holacracy: The new management system for a rapidly changing world (2015)
• Isaac Getz: L’entreprise libérée - Comment devenir un leader libérateur et se désintoxiquer des vieux modèles (2017)

A korábbi post Appendix 2-je. Egy konkrét részhez…

Írtam pár napja egy ilyet… vagy ezren nézték meg pl. a Linkedin-en, talán nem is olyan érdekes… mindegy, egy fontos megfontolandó érv még eszembe jutott, és ha az eredeti bloghoz írom hozzá, a kutya se fogja észrevenni… persze lehet így se… mindegy, én leírtam, dokument jeszty… érdemes hozzá el-/újraolvasni a blogot is, nem olyan hosszú az sem, mert annak szerves része…

Szóval, az addicionális érv:

 Jaja… és azt még ki is felejtettem a jó közép-vezetőkért szóló plaidoyer-ből (védőbeszéd…), hogy általában kiből lesznek a középvezetők, kulcsemberek?! Nos, legtöbbször (vagy csak ahol én jártam?!) belső kinevezéssel a legjobban dolgozó közkatonákból, akik a cég tacit, implicit tudásának, legacy-jának fő hordozói (!!!). 

A hálózatkutatási projektekben érdemes utánanézni, a csomóponti emberek java közülük kerül ki (akiknek “kimetszése” tragikus lehet a szervezet smooth működése & jövője szempontjából…), nem a felső vezetők közül (ha az alapító az éceszgéber, akkor valószínüleg ő is csomóponti ember,  de ő egyedül ritkán tesz ki egy hálózatot, és ha többen vannak, a post elvei alapján amúgy, egymást úgyis kinyírják, ld. mi lett Jobs haverjával, Wozniak-kal, aki igazán értett a hardware-hez, de pl. kalligráfiában  viszont feltűnően gyenge volt…).

Miért is általában a legszorgalmasabb, leglojálisabb, legkreatívabb dolgozókból lesz, főleg belső kinevezéssel, középvezető, különösen nálunk? Mert úgy tudják megfizetni, magasabb középvezetői szinten úgy juthat company car-hoz, stb. A prestigious felső vezetői posztokra meg gyakran kívülről kerül, drága közvetítői díj ellenében hónapok, esetleg évek múlva valaki, aki alapból (még) nem lojális, és hogy mennyire kreatív, hatékony, stb, az évek alatt fog kiderülni…

No, ha ez az alapállás (nem mindenütt ez, de sok helyen), Neked nem remegne meg a kezed, ha - a vadi újnak számító (mondjuk vagy 50 éve próbálgatják különböző kódnevek alatt…) management paradigma jegyében - fűnyíró elv alapján huss, ki kellene nyírni az így generálódott középvezetői gárdát? Vagy nem kinyírod őket, hanem mondjuk “csak” felajánlod  nekik, hogy mehetnek vissza a régi helyükre, esetleg szívjóságból megcsinálni plusz azt a munkát IS, amit eddig csináltak?

Biztos, hogy  ha az igen mellett döntenél, belül ülnél a levágni szándékolt faágon? Hogy majd a basic stáb, az “emberek”, akik közül hosszú évek következetes személyi munkájával kiemelted a legjobbakat, el fogják vinni, amit eddig, a munkájukat, plusz minden más szervezési, dispatcher-i, funkcionális feladatot noch dazu? 

Miközben meg a cég tacit tudását is hordozó volt középvezetőknek, ha jól érthető okokból taktikailag egyelőre a vissza-minősítést is választják, elvetted a kedvét az egésztől… Tényleg? Van itt gondolkozni való, rendesen…

…és akkor i tak dalse a post, amihez ezt appendix-ként írtam…:-)))

https://vezetoi-coaching.blog.hu/2022/08/19/c_northcote_parkinson-tol_a_holacracy-ig

Tulajdonképpen vitatémának is jó. A bürokrácia, a “red tape” magának termel munkát. “A” hogy jelentősége legyen (esetleg mert már kicsit több a munkája), lobby-zik 2 beosztottért, “B”-ért és “C”-ért (egy ember sem mellette, sem alatta nem lenne optimális a jövőjét tekintve, mert potenciális versenytársak lennének). 

Egy idő után “B” is soknak érzi a munkáját, hasonló logika szerint “D” és “E” beosztottakra tesz szet, és “A” - vigyázva az egyensúlyra, “C” alá is szervez 2 beosztottat, “F”-et és “G”-t. Ezek azután éppen elég munkát fognak egymásnak adni, hogy tartósan exisztáljanak… további részletek C.Northcote Parkinson szeminális könyvében találhatók.

Talán nem ilyen “viccesen” alakul ki a felsővezetés és az aktuális konkrét dolgozók közötti középvezető réteg, de tendenciájában van benne valami (Parkinson is - mint maga is magasrangú állami alkalmazott - a brit gyarmatügyi minisztérium létszámának alakulásából következtette ki ezt a szabályt, amely minisztérium csúcs-létszámát abban az időben érte el, amikorra praktikusan megszűnt a brit birodalom, a Commonwealth).

Na most, az újmódi az (bár már évtizedekkel ezelőtt pedzegette a témát pl. Tom Peters a Liberation managemment-ben, vagy a SAS vezér magyarul is megjelent könyvében, a Lapítsd le a piramist-ban), hogy a hierarchiát kiiktatjuk, marad a legfelső vezetés/vezető, az egész középvezetést, még a szakértő funkciókat is, majd az “emberek” mellék-állásban megcsinálják. 

OK, és akkor itt jöhetne a vitatéma, ha valakit érdekelne. Azt értem, hogy miért jó kinyírni az összes középső szintet. Gazdaságilag. A felső és középvezetés bérköltsége általában az amúgy is nagyon jelentős élőmunka költség jelentős hányadàt teszi ki, akár a felét is. Ebből kioperálni a teljes középvezetői réteg bérköltségét komoly költségcsökkentést jelent a tulajdonosnak, részvényesnek. Ezt azért fontos megemlíteni, mert senki sem említi meg. Azt hogy milyen jó lesz az embereknek általában, felszabadulnak, egyéb, az meg rendesen tupírozva  van (20 éves felsővezetői tapasztalatom szerint ha a stáb egy-negyede ilyen ember, aki ennek örül, már jó közegben, cégnél vagyunk…).

Ugyanakkor mindenhol hangsúlyozódik, hogy a tulajdonosnak akarni kell a piramis laposítását, különben nem lesz a dologból semmi. Ezt a motivációs faktort pedig a tulajdonosok azonnal átlátják (ahogy mondani szokták “kockás papíron asztalos ceruzával” is kijön…), de beszélni róla nem illik.

Na most, egy kis plaidoyer/védőbeszéd nem a parkinsoni bürokrácia, de a hasznos & kellően hatékony/karcsú áttétel/közép-vezetői réteg és funkciós egységek hasznossága mellett. Előszöris közelebb vannak a munkához, a dolgozókhoz, effektíve értenek hozzá, és általában ők még kvázi dolgoznak is (ezeket ritkán és jóakarattal lehet elmondani a tulajdonos vezetőkről - minél nagyobb a cég, annál kevésbé). Ráadásul, coach-ok, pszichológusok egybehangzó tapasztalata, hogy a di-stressből a javát kapják… (mondjuk ez érv lehetne a megszüntetésük ellen, de az a furcsaság, hogy amíg nincsenek benne, a beosztottak egyik vágya, hogy kiemelkedhessenek a tömegből…). Mást is akartam, de talán ez elég is…:-))) 

De, tényleg nagyon nehéz tartósan kontroll alatt tartani a közép-vezetői réteg nagyságát, és hatékonyságát. Dehát pont ez lenne többek között a dolga a felső vezetésnek! Valamikor sok helyen párhuzamosan megállapították, hogy 7 egységet, 7 vezetőt, 7 embert lehet hatékonyan irányítani (2 pizzányi ebédelők, 7 ló elérhetősége az ostorral, stb.)

Szóval mi legyen a verdikt, a középvezetők úgy általában seprű, és majd az emberek ügyesen elirányítgatják a mindennapokban magukat, mellesleg a szükséges kiegészítő támogató funkciókat is kirázzák a kisujjukból, vagy (nem a túlburjánzott, de a hatékony) hierarchia, amely állítólag minden biológiai élet alapja egy tévedés/kisiklás volt, és most jön az igazi agilis, holakratikus jövő?

Utóirat előiratként.

Ezt a postot eredetileg a Linkedin-re írtam közvetlenül. Idementem az örökkévalóságnak. Talán itt a kb. 600 saját post közül könnyebben kikereshető, ha valaki (mondjuk pl. én…) majd egyszer keresné…

1 nap alatt kb. 1200-an kóstoltak kint a Linkedin-en bele legalább egy kicsit, 3-an like-olták, comment zéró… ez azért érdekes egy picit, mert a téma nagyon controversial, különböző elég autentikusnak látszó vélemények, adatok jelennek meg pro és contre, én is tudnék ellentétes véleményt írni azok alapján (pl. hogy a “well to wheel” hatékonysága az EV autóknak sokkal jobb, mint a hagyományos meghajtásúaknak…), de hát így alakult. Még a szokásos kedves, értelmes kötekedők se látták érdemesnek, hogy vitába száljanak…:-)))

…és akkor a post:

Nézek ilyen EV-autó teszteket. Franciául történetesen, és mind a kettőben a Leaf szerepelt (le). Egyszerűen az egyik tesztelő el akart jutni 200 km-re (oda-vissza), a másik Paris-ból Marseille-be (750 km) tervezett 2 gyorstöltéssel.

Ne tudd meg. A km nem annyi, kevesebb, még ha minden mást lekapcsolsz is… Nincs töltő, ha van, ahhoz nincs kártyád (merthogy sok cég van, és a töltő-kapacitás, de még a csatlakozók sem feltétlenül egyeznek meg), ha van, nem ismeri fel, ha van telefonszám, nem érvényes. Egy álom, egy rossz álom. Hosszútávra.

Miközben városi (második/harmadik) családi/egyéni autónak, ha van dedikált saját töltőd, netán garázsod, vagy városi bicikli alternatíva kis ide-odavisz autónak ideális. Meg kéne találni a végleges helyét.

A mikro-hazugságok vele kapcsolatban a végfelhasználónak szólnak. A gyári megadott biztosított távot felejtsd el, különösen sztrádán tartósan. De télen is, vagy ha netán megszoktad, hogy használod a fűtést, hűtést, akkor drasztikusan felejtsd el (ha tél van & fűtesz, akkor drasztikusan a négyzeten felejtsd el)…

Ezen megint felvillanyozódva (imádok autós videókat nézni), kerestem angol, német anyagokat is, nemcsak contre, de pro is (mondjuk a túl-pro-s sales pitch-eken ugrottam), azután pásztáztam egy kicsit a magyar felhozatalt is. Eléggé kitágult így a világképem EV-autók ügyében…

Már éppen mondjuk a felénél tartottam valami szellemesnek és mélynek szánt esszé-postnak a makro-hazugságokról is, hogy pl. kevésbé környezetszennyező, vagy hogy ha az arányuk megnő (ahogy az EU tervezi) az autók között, az isten energiája nem lesz elég nekünk, két helyen fogunk folyamatosan többet állni, mint haladni, az utak közepén 0% energiával, és a töltő helyek előtti sorban, majd a töltés alatt, ha működik, van kártyánk, stb. Jaja mondod az ultragyors (30-50 perc töltés 80 %-ra), az viszonylag kibírható (mondjuk ez is 10-15-ször hosszabb, mint benzint tankolni…). És ha sokszor töltöd ultragyorsan, az csökkenti az akkumulátorok élettartamát… melyik ujjad harapd, ez lesz a feladvány…

…és akkor rátaláltam Winkler Róbert kellemes csevegő stílusban elmondott szövegére, amit (a család második autójaként tartott 4 éves) EV Fiat 500-ast vezetve mond el.

Lemondtam a blogról, hallgassátok inkább Robit…

Egy saját pót comment:

Csak egy pici plusz információ. 3 héttel ezelőtti angol nyelvű, tele a pohár type videó egy Diesel Cummins MV vs iMV Electric Truck teherautó összehasonlítása (Winkler Robi is említi általában a témát…).

Még abszurdabb tényleg, mint a személygépkocsinál. A Diesel alap ára 80-90 ezer dollár (függ a választott motortól, az EV 250 ezer... De, ahogy mondják, a karbantartási költségek az EV-nél kisebbek, állítólag az évek alatt a költségek kiegyenlítődnek.

Driving range:
Diesel MV 400+ miles (kb. 640 km)
iMV 135 miles (216 km)… a gyárilag ígért…

Fogyasztás:
Diesel MV 6-7 mpg - miles per gallok (34-39 l/100km)

Tankolás/feltöltés ideje:
Diesel MV kb. 10 perc (5,5 USD/gallon - 1 gallon= 3,8 l, tehát kb 1,5 USD/l, 400 Ft-jával 600 Ft/l) 70 gallon = kb. 270 l üzemanyagtartály megtankolása 385 dollár, 154 ezer Ft)
iMV 210 kW Lithium battery package, normál töltőzsinórral 8 óra, gyorstöltővel 90 perc (azt hiszem, 80%-ig)

Gyorsulás:
kb. megegyezik, mert az elektro motort úgy állították be, hogy diesel érzése legyen a sofőrnek, ne ugrabugráljon a teherautó

https://youtu.be/GW58t5nitBg

A spirál dinamika egy világszellem magyarázat a sok közül. Ragadós, ha egyszer megismered - hasonlóan egyébként a Maslow piramis metafórájához -, a keretrendszer valahogy beül a világlátásodba, eszedbe jut időnként, hogy “…aha, ez is talán az lehet…”. Jellemzően vissza-visszatérsz az alap-könyveihez is, mindig egy kicsit mélyebben megérted, mondhatni talán egy megismerési spirálon nehéz megállni, ha egyszer felfedezted magadnak, mindig egy kicsit beljebb, feljebb visz a spirál…:-))) 

Ezzel a metafórával bele is kerültünk az örvénybe, mert pont erről szól a spiráldinamika, hogy az emberiség története során mindig újabb, komplexebb  kihívásokkal került szembe, és ezek a kihívások az emberiséget egyre fejlettebb, komplexebb kultúrális, túlélési paradigmák kifejlesztésére késztették.

Ebben a fejlődési folyamatban a spiráldinamika rendszere néhány diszkrét, jól megkülönböztethető stációt különböztet meg, amely fokozatok, állomások, tudatossági szintek sok oldalról megvilágítva, úgynevezett value-memes (érték-mémek)  mátrixával leírhatók, jellemezhetők, és megkülönböztethetőek egymástól, miközben egymást követik, egymásból következnek, jellemzően egy meghatározott sorrendben.

Kis közbevető szótár-cikkek:

Spirál dinamika = ezt a  lelki, szellemi, pszichológiai fejlődési folyamatot egy vizuális metafórába rendező, és magyarázó, alapvető elmélet (egyik találó megnevezése szerint Theory of Levels of Existence - Létezési szintek elmélete)

Meme, mém = egy Richard Dawkins által kitalált/coin-olt fogalom a biológiai gének mintájára. “Az önző gén” című 1974-ben kiadott könyvében alkotta a miména (utánzás, görög eredetű) szóból. Gondolat, viselkedés, stílus, ami utánzás-alapon terjed emberek, embercsoportok között pl. az interneten (internetes mém…).

vMEME, Value meme, érték mém = a Spiráldinamika (Don Edward Beck és Christopher C. Cowan által írt) alapműben a mém-nek egy speciális esete,  amelyek egy-egy meghatározott csokra, mátrixa jellemzi a spirál dinamikai fejlődési folyamat egyes stációit, diszkrét csomópontjait.

Nézzük a ma spirál dinamikának nevezett elmélet genealogiáját, eredet-történetét. 

Az elmélet magja egy - csendesnek, szorgalmasnak, nagyon okosnak és kreatívnak gondolom - pszichológus, Clare W. Graves kutatásaiból indult ki az egész, aki többek között Maslow kollégája, barátja is volt. Nem írt sokat, könyvet egyet sem, a spirál dinamika egyetlen cikkére vezethető vissza, ami 1974-ben, a The Futurist-ben megjelent “Human nature prepares for a momentous leap” (Az emberi természet egy jelentős ugrásra készül).

Korabeli kutatásai közben érdekes visszetérő pattern-eket, mintákat kezdett észrevenni különböző emberek gondolkodása, értékei, viselkedése között, amelyeket sikerült cluster-okba rendezni és történelmi háttérbe helyezni, és különböző  szellem-/öntudat-fejlődési paradigmák kezdtek a szeme előtt kialakulni, amelyeknek utánament, elemezte őket, és egy érdekes, sokoldalúan használható elmélet bontakozott ki előtte. 

Még nem nevezte spirál dinamikának, memekkel sem dolgozott még, színekkel sem jelezte még a fejlődési folyamatokat. Ezekkel mind az elméletét fokozódó mértékben vulgarizáló, egyszerüsítő követői gazdagították a gondolati rendszert.

Mivel a legtöbb ember, aki ismeri, a Beck-Cowan könyvből, és Ken Wilber integrál evrything könyveiből ismeri (Wilber bele van szereteve az “all quadrant all level” kifejezésbe, ez a könyveiben a pont, és a sorminta helyett van, amúgy okos & érdekes krapek, de erről majd talán máskor), viszont Graves nevét, aki az egészet eredetileg kitalálta, keretbe foglalta, megszerkesztette, alig ismerik, ebbe a bevezető postba az ő elméletének az 5 kulcs pontját teszem be:

1. Az emberi természet nem statikus és nem is véges. Az emberi természet változik, ahogy a létezés feltételei változnak, új rendszereket kovácsolva. Miközben a régi rendszer is velünk marad.
2. Amikor egy új rendszer, vagy szint aktiválódik, megváltozik a pszichológiánk és az élet szabályai, hogy adaptálódhassunk az új feltételekhez.
3. Potenciálisan nyitott érték rendszerben élünk, végtelen sok életmód elérhető számunkra. Nincs végleges állapot, amire aspirálhatnánk (sok ilyen gondolkodó volt, aki azt gondolta, hogy van ilyen legfőbb végleges állapot, csak egy párat említve: Hegel, Fukuyama, vagy pont Maslow… - SZM megjegyzése).
4. Egy személy, egy cég, vagy egy egész társadalom csak azokra a management alapelvekre, tanulási formulákra és jogi vagy etikai kódokra tud pozitívan reagálni, amelyek megfelelnek az emberi létezés ott és akkor uralkodó szintjének.
5. A spirál tölcsér/vortex (nem dinamika!) írja le legjobban az emberi rendszerek fejlődését, ahogy a fokozódó komplexitás szintjein keresztül kialakulnak egymás után. Minden felfelé tett egy fordulat a spirálon a meglévő egy komplexebb változatához vezet. Az emberi spirál tehát érték rendszerek, világképek (Weltanschauungen) és tudatállapotok rugó formájú spirál fokozataiból áll, amelyek mind az adott idő és feltételek termékei. Más szavakkal: új idők új gondolkodást szülnek.

Egy következő postban részletesebben a spirálon található állomásokról lesz szó, meg arról, hogy mi tulajdonképpen hol is vagyunk ezen a spirálon…:-)))

Persze, van itt még dolog to unpack még az eredeti spirál dinamikával kapcsolatban is, hát még az utána következő dolgok, emberek, akik épitkeztek belőle. Ken Wilber-t már enlítettem, de itt van a nagyon népszerű Frédérick Laloux könyve is, meg pl. a holakrácia, és hogy mit lehet az utóbbiból tanulni a régi típusú managementről… de mostanra legyen elég ennyi…

Akár külföldön, akár itthon, valami radikálisan mást keresel szenvedélyként, jövedelem-forrásként, mint amit most csinálsz, hasznos lehet ennél a keresztútnál is (ahol éppen meglehetősen sokan toporognak) felmérni, hol tartasz értékekben, miben vagy erős, mi motivál alapból, hogyan gondolkodsz, melyik a preferenciális érzékelési csatornád, amin gyorsan haladhatsz…

Ez megint egy kis emlékeztető (most tervezek egy post-sorozatot erről) a személyiségprofilok kiemelt jelentőségére pont most, pont itt.

Tágabban mindegyik jó személyiségprofil rendszerre gondolok, sok hasznos modell van (kicsit sok is, hogy könnyen kehessen választani…), mindegyik hozzáad az önismeretedhez, ami direkt hozzájárulhat, hogy mihez fogsz kezdeni, miben érdemes gondolkodnod (vagy milyen inkompatibilitásban vagy éppen azzal a tevékenységgel, amit most csinálsz…).

Emberekkel szeretek/tudok jobban foglalkozni, vagy szeretem beleásni magam szakértőként valamibe, ne zavarjanak? A harmónia/esztétikai értékek, amelyek mentén motiválható vagyok, vagy az altruizmus, vagy pont az individualizmus, a tudás, és hogy legyen fogható eredménye annak, amit csinálok, esetleg hatni az emberekre? Ha egy projekt felmerül, mi jut eszembe először, hogy mindegy mit, csak csináljuk már, vagy terv nélkül egy tapodtat se, vagy már azon gondolkodsz, kivel tudod majd megcsinálni, elegen vagytok-e, és nem hiányzik-e egy képesség, ami ehhez majd nagyon kell? Mert nem mindegy…

A múltkori postomban (a blogomon megtalálod) 3 szempontot ajánlottam a megfelelő modell kiválasztásához, de szinte mindegyik komoly hozzájárul, hogy segítsen az önismereti utadon, akár csak elkezdted, vagy már valahová jutottál rajta.

Nyomom ezt az önismeretet, tudom, a könyöködön jön ki…:-))) Van egy kedves szakmai könyvem, ami egy nagyszabású, jelentős merítésű kutatásban arra volt kiváncsi, hogy a széles körben felmért sikeres emberek viselkedésében, motivációjában, gondolkodásában takáljon valami közöset.

Kettő közöst találtak, a könyv olvasásakor, évekkel ezelőtt, én is meglepődtem először, melyek ezek… Azután később, ezt használva sorvezetőként, rájöttem én is, hogy plauzibilisebb mind a kettő, mint elsőre látszik…

Melyik ez a kettő szerinted? A commentbe fog érkezni két óra múlva a válasz…

Egy tegnapi Linkedin postból:

“…This could upset some people, but successful founders don’t have work-life balance.

Well, not in the early days of getting a company off the ground anyway. It just doesn’t work like that. 

For your business to be successful, you need to: 

- Work stupidly long hours 
- Be thinking about your business all the time - you need to be obsessed 
- Deal with extremely high stress levels…”

(“…Ettől pipák lesznek néhányan, de a sikeres alapítóknak nincs rendben a munka-magánélet egyensúlya.

Nos, legalábbis az első időben, amikor elindítják azokat. Ez egyszerűen nem így működik.

…hogy a vállalkozásod sikeres legyen, akkor

- dolgozz eszement sokat,
- mindig ez jár majd az eszedben - megszállott kell legyél,
- extrém di-stress-re szamíthatsz…”)

…és a commentek inkább nem értenek egyet, a post írója meg próbálta magyarázni, hogy nem úgy értette, stb. Dehogynem úgy értette!! És egy bizonyos típusú gondolkodásnak szüksége is lehet ilyen “hideg zuhanyra”…

Nem azt írta, hogy mindig, de hogy főleg az elején (már ha abból akarsz megélni…).

Kiváncsi vagyok, magyar közegben, ahol sokan gondolkoztak/-nak önálló business-en, mert tele a hócipő a főnökökkel (de ne vessz össze velük, mert lehet, hogy ők is lehetnek a potenciális megbízód!), ezekkel a gondolatokkal érdemes megismerkedni.

…és ha a válaszod fanyalgás, lehet, hogy jobb, ha maradsz… az ülőgumódon…

Persze, ha már megy a business-ed enélkül is, lapozz!

Itt az idő… amikor nem csak az ár fog számítani, hanem at ár/teljesítmény, & az ár/minőség. És itt az idő az újrakezdésekre, amikor jó, ha tudom (mit jó, elengedhetetlen…), hogy most hol vagyok, melyek az erősségeim, mire támaszkodhatok.

Normál időkben, amikor nem vérre megy, ha egyáltalán eszébe jut valakinek, hogy az önismeret szerves része lehet, ha egy személyiségprofilt megcsináltat, a fő szempont az ára volt/lesz… Hiszen mindegyik érdekes valamilyen szempontból, viszonylag felületesen megnézve mindegyik hasonló. Színes diagramokkal megmutatja, a saját válaszaim alapján, hogy hogyan reagálok, hogyan látnak a többiek, milyen vagyok. Jó távolról nézve tulajdonképpen az asztrológia is indulhat a versenyben, a numerológia is, a tarot is, a tenyérjóslás is, talán még a kétes hírnévre szert tett aura-hegesztés is (ha van ilyen…), szinte  minden.

És bármelyiket is csinálják meg Neked, faszcinálva, megérintve jössz majd el, legalább az első sarokig tart is majd a varázs (mint annak idején, mint kamasz korodban, amikor a kalandfilm után kijöttél a moziból… még a járásod is más volt…:-))). Ezt nevezik placebo-hatásnak is. Gyógyszerekre szokták hivatalosan vizsgálni vakteszt alapon, és a frankó gyógyszer hatásának akár 30%-át is elérheti a fake gyógyszer hatása, egyszerűen azért, mert hiszel benne. Meg egyben megegyezik mondjuk az aura-hegesztés és a legkomolyabb személyiségprofil kérdőíve: mind Rólad szól, végre Te vagy a középpontban, hát hogy a csudába ne varázsolna el valamennyire akármelyik is!

De most - lehet, hogy hátralévő életedre - nem normál idők vannak, most különleges idők fognak járni. Fel kell készülnöd. És nem csak az ex-KATA-soknak, akiknek 2 nap az élet még a régi rendszerben, de mindenkinek, a kft-knek, a Bt-knek, de még a nagy Zrt-knek is. Drasztikusan meg fog változni a B2B & a B2C piac szerkezete is. Egyáltalán: megváltozik a magán és köz költségszerkezet… másképpen fognak az emberek tevékenységet, a leendő potenciális munkáltatók munkatársat is keresni. Nem tudom, talán az fejezi ki ezt a helyzetet legjobban, hogy ha eddig azt hitted, komolyan veszed, amit csinálsz, lesz meglepetés. Az eddigi komolyságod semmi nem volt ahhoz képest, amire szükséged lesz…

Az állításom az: jobban szüksége lesz az embereknek a megbízható személyiségprofilra, mint a megelőző évtizedekben.  Talán az 1990-es évek elején lett volna ekkora szükség (kb. akkor volt ekkora földrengés…), igen, több mint 30 éve, majdnem egy emberöltőnyi idő, ha akkor lettek volna ilyen személyiségprofilok…

Na most meg sok  is van, javaslatom, alaposan vizsgáld meg őket. Szempontok? Próbáljuk meg…

1. Milyen dokumentált elméleti alapja van az alkalmazott módszernek?

2. Milyen dokumentált pszichológiai tesztekkel tesztelték, és hogyan szerepelt ezeken a teszteken a módszer?

3. és talán elsősorban milyen személyiség-dimenziókra igér bepillantást?

Én, ha ma kezdenék ezzel a területtel ismerkedni, ezeket a kérdéseket tenném fel az adott jelentkező szolgáltatóknak, és az ezekre adott válaszok összevetésével kezdeném a kiválasztási folyamatot…

 Ui.: ha Neked van még jó kérdésed a kiválasztási folyamathoz, hozzáírom, nem akarok ahhoz az egyszeri tendereztetőhöz  hasonlítani, aki a tender-kiírást kiadja gebinbe annak a szállítónak, akivel már tulajdonképpen meg is egyezett, de kamuból ki kell írnia a tendert, amit a szállító pontosan a már meglévő termékére/szolgáltatására fog megfogalmazni, persze e tény említése nélkül…

Mit lehet tanulni a HO/remote/hibrid munkavégzés gyakorlatából? Egy vezetőtől olvastam egy szösszenetet erről, megosztani hosszú lett volna, meg tovább is akarom fűzni a gondolatot…

Zanzásítva azt írta, hogy amikor remote-ra kellett váltani, elég hamar érezte, hogy ez nem ugyanaz, mint élőben. Elhatározta, és végig is vitte, hogy egy év alatt mind a 90 munkatársával 1:1-es meetingeket is szervezett a szokásos team-meetingek mellé. Azok egy része is remote volt, de amikor már lehetett, bizony egy kávé mellett is elbeszélgetett velük.

A lényeg, hogy ezek a beszélgetések nem tranzakcionálisak voltak, nem szorosan a business-ről szóltak (bár biztos, olyan témák is beköszöntek, de nem a szokásos drillben, hanem kicsit más perspektívában), hanem alapvetően annak a kapcsolatnak az ápolásáról, ami korábban természetes volt, és aminek egy része a zoom-os scheduled meetingek között valahol elveszett…

Volt korábban az ilyen one-on-one meetingeknek kultúrája, és lehet, hogy nyitott kapukat döngetek (mert már annyira mindenütt beépült a mindennapokba, hogy nincs mit róla beszélni), amikor bármilyen legyen is a regime, HO/remote, hibrid, vagy mindenki együtt fizikailag a munkahelyen, ilyen élő kapcsolat tudott lenni a munkatársak és vezetők között… ennek az általános hasznosságát, fontosságát szeretném ezzel a post-tal újra kiemelni.

Mindegy, ha nyitott ez a kapu, és ez egy jó hagyomány már mindenütt, akkor maradjon is így, mert a vezetők így kevésbé érzik majd elefántcsont toronyban magukat az egyszemélyes irodájukban, mint az a vezető is, aki ezt az 1:1 meetinget a munkatársakkal újra fel-/kitalálta a pandémia nyomása alatt…

Panem et circenses… az augusztus 20 kiváló egy circenses lesz. A panem-et hagyjuk is már… az egy-éves gas forward kötések az európai tőzsdén úgy 20%-os árnövekedést mutatnak. Ennyit azokról, akik megijednek a forgó augusztus 1.-i áraktól. Panem? Legalább addig együnk kétszer annyit… hogy emlékezzünk az ízére…

2x2=5. Meghülyültem? Lehet… lehet, hogy én vagyok az egyetlen (egyik…), aki szembe halad az autópályán az ősszes többivel, aki jó irányban halad… tényleg lehet, hogy meghülyültem…

Hónapokkal ezelőtt volt itt is, máshol is, interjú is, gut und kader egy magyar fiatalemberről, akit felvettek egy elit nyugati egyetemre… azon okból, hogy felvették, ezrekkel szemben a világ minden tájáról, akiket viszont nem…

Már akkor is szembe mentem a forgalommal (ezt többen jelezték is felém akkoriban…), amikor szordínósan ugyan, de felvetettem, hogy talán a nagyságrendje az örvendezésnek túltóltnak tűnik. Nagy dolog, neki, főleg a családjának, gratulálok is, de azért római hadvezéreknek is akkor rendeztek diadalmenetet, ha győztesen tértek meg a háborúból. Jó, amikor indultak, akkor is volt egy kis szerény valami, de diadalmenet?!

Ez jutott eszembe, amikor mostanában elég sokat olvasok, nézek beszélgetéseket, stb. a nyugati egyetemek általános szellemi állapotáról (főleg amerikai, kanadai, de a fertőző mém már Európába is elért, elsősorban a ködös Albionba is, az Oxford és a Cambridge egyetemekre is…). 

Nekem még a közelmúltig is az Ivy League fellegvárai, de megmondom  őszintén, Oxford és Cambridge főleg (részben a Monty Python örökség, de Newton, Russel és társaik nyomán) a nyugati legmagasabb tudás, tudomány, racionalitás fellegvárai (Rejtővel “főlegvárai”, hogy értelme is legyen…) voltak. És nem is tudtam nagyobb intellektuális gyönyört elképzelni, mint falaik között  magába szívni az embernek a szinte már éteri tudást…  

No, ez változóban… és főként ezeken a nagy presztizsű fakultásokon… egy új szellemi vírus ütötte fel a fejét az ódon falak között, a social justice, az equity elérésének imperatívusza output szinten. Miután a nyugati világ a XIX. században önmaga legyőzte a rabszolgaság intézményét, a XX. század közepére a gyarmatosító hatalmak maguktól vagy kényszerítve visszavonultak gyarmataikról, a XX.  század harmadik negyedére a polgári mozgalmak áldásos tevékenységének hatására megszűnt a szegregáció, a nőmozgalmak elérték a törvény előtti egyenlőséget, a homoszexualitás megszűnt bűncselekményi tétel lenni, az input jogegyenlőség megteremtődött.

A világ ma sem tökéletes, ebből a szempontból sem, de mit számít, hogy ilyen input jogegyenlőség azért soha nem volt még a világban, az output egyenlőségre törekvés az új módi. Kvótákkal, alapvetően, de nem csak. Gyakorlatilag már ott tart ez a nagyon jól szervezett, “elméleti” irodalommal, scholarship-pel is alaposan megtámogatott kultúrális háború (főként az akadémiai intézményekben, egyetemeken, főiskolákon, de természetesen terjed az adminisztrációkban, és gazdasági életben is), hogy a már úgy ahogy térdre kényszerített humanoid tárgyak, mint a történelem, irodalom, nyelv, szociológia, filozófia (mint halott fehér emberek rasszista, homofób és nőgyűlölő hagyatéka) után, már a nyugati tudomány alapköveinek számító logika, racionalitás, és ezen az alapon a matematika (!!!) és a mérnöki tudomány tanszékek sincsenek szélárnyékban, és pont a nyugati legfejlettebb  tudomány  templomaiban sem.

Ennek bizonyítékaként ez a 2x2=5 egy tweet-ben jelent meg 2021-ben (Kareem Carr, a biostatistics Ph.D. student (?!!!) at Harvard University, ignited a “Does 2+2 ever equal 5?”). És a választ is; “…he wrote, “I don’t know who needs to hear this, but if someone says 2+2=5, the correct response is, ‘What are your definitions and axioms?’ not a rant about the decline of Western civilization.”) Ez a post egy “rant about the decline of Western civilization”… a mi civilizációnkról, ne tévedjünk, ahol  azt gondoljuk például, hogy mennyi 2x2, nem lehet vita tárgya, legfeljebb a sárga házban… Az új intellektuális szabadság alapján, meg akármennyi, csak ne az egyetlen megoldásként eddig (!!) ránk, emberiségre kényszerített 4…

https://www.popularmechanics.com/science/math/a33547137/why-some-people-think-2-plus-2-equals-5/ 

És mit tesz isten (ez csak egy mondás, szófordulat, ne gondolj bele többet…), a könyvnek a szerzője, aminek kapcsán ezt a cikket megtaláltam, talált egy vonatkozó részt Orwell 1984-ében (a könyv címe: Douglas Murray -  The war on the west):  

“…in the end the Party would announce that two and two made five, and you would have to believe it. It was inevitable that they should make that claim sooner or later: the logic of their position demanded it. Not merely the validity of experience, but the very existence of external reality was tacitly denied by their philosophy…”

…amikor a valóság tudattalanul (a Ph.D. nem tudott róla, később szembesítették vele…) találkozik a disztópiával…

Még mindig olyan cool dolog bejutni ezekre az egyetemekre? Mondjuk fehér fiatal férfiként?

Bizalom/Trust… elég sokan ide lyukadnak ki, mint egy nélkülözhetetlen ingredient-hez, egy valódi condition sine qua non- hoz (egy feltétel, ami nélkül nem megy…)…

Hogy mihez elengedhetetlen? A harmonikus együttéléshez, együttdolgozáshoz. Az úgynevezett pszichológiai biztonsághoz…

Ha valakit tényleg érdekelnek a mélyrétegei a kérdésnek, annak a mellékletben található 16 oldalas tanulmánynak a 2 idézett könyvét ajánlhatom livre de chevet-nek, éjszakai elalvás előtti olvasmánynak például…:-)))

Mind a kettő a bizalom és demokrácia, a munkateljesítmény/-szervezés és a szűk, és tágabb környezet integrálódott bizalmi kultúrájának az összefüggésével foglalkozik, és mindkettő, különböző tapasztalatok alapján lényegében ugyanarra a következtetésre jut: a bizalom a meghatározó tényező valójában minden területen, így a professzionális együttműködés sikerességében is. Hogy a bizalom mitől függ? A helyi/regionális kultúrától, ami a tradíciókban gyökerezik, és idővel változik ugyan, de a tradicionális gyökerek felismerhetőek a működésükben.

Az egyik könyv “hátránya” a szerzője…:-))) Nagyon sokan ismerik a nevét, de kevesen olvasták az ominózus könyvét, mégis egyértelműnek látszik az ítélet: bűnös, azaz tévedett, és egy scholar-nál ez az elképzelhető legnagyobb bűn. Francis Fukuyama-nak hívják… 

Őt állítólag Huntington mester ütötte ki a nyeregből K.O.-val… ami igaz az igaz, naponta egyre több helyről értesülhetünk, hogy - spiráldinamikailag parlant - a modern kapitalizmus orange-ából egyre kevésbé a post-modern zöld-je (nem beszélve a teal-ről…) felé, hanem a tribal rőtvörös felé kacsingat egyre több társadalom…

Az ominózus bűnjelnek a címe:  “The end of History and the Last Man” (1993), és az a könyv, amiről itt szó van (további súlyosbító körülmény) az előbbinek a folytatása: “Trust: The Social virtues and the Creation of prosperity” (1996). Mind kettő megjelent magyarul is, az elsőt nem olvastam még, a másodikba kezdtem belelapozni, és ott ragadott el a hév, hogy hopp, itt van valami…

Általánosabb érdeklődéseim egyik fókusza Kína rejtélyes világa, és ezzel kapcsolatban kaptam fel ezt a másodikat, magyarul “Bizalom” címűt és nem csalódtam, roppant érdekes betekintésre nyújtott alkalmat már néhány oldal. Annak idején, amikor megvettem, az elején kezdtem el, de nem kötött le bekerült a többi (néha hiába) várakozó könyvek sorába a polcra…

De most Kína centrikusan vettem elő, és növekvő érdeklődéssel tapasztaltam, hogy az elejének (amennyire emlekszem) unalmas általánosságaival ellentétben belül, a vastagjában egy komoly erudite scholar kincstárába tekinthetek bele, aki a bizalom-keresés szemüvegén keresztül elemzi fontos népek/társadalmak értékeit, kultúráját, és ennek befolyását az adott társadalom sikerességére és jellemzőire. m

Csak szemezgetve, hallottál a “Buddenbrock-hatásról”? Ezt a kínai, alapvetően családi/rokoni alapokra helyezett gazdasági berendezkedéssel kapcsolatban említi, de valamennyire minden vállalkozásra érvényes lehet: amelyik családi típusú vállalkozás ragaszkodik ehhez a paradigmához, általában a harmadik generációra szétmállik, vagy jobb esetben szétaprozódik…

Vagy hogy melyek a magas bizalmú társadalmak: a német és a japán. Stb, stb. Pár mondattal, nem bőbeszédűen, sok mindent helyre tehet a fejünkben. Magyarul érdemes keresni, Kindle-ben, Audible-ben jelenleg nincs. 

A másik könyv, amit a tanulmány elemez és összevet az előzővel, 1994-es kiadású, Kindle is van, kicsit drága, a keménykötés olcsóbb, de Amerikából számítva csak egy hajszállal olcsóbb a Kindle-nél, igaz, az amerikai Amazon-nak most éppen csak 1 példánya maradt…

Ez Robert D. Putnam et alii 286 oldalas könyve, a “Making democracy work - Civic traditions in Modern Italy”.  Itt a címben is benne van, amit mind a kettő mű hangsúlyoz, hogy a társadalmi bizalom építőkövei a dinamikus civil szerveződések lehetnek. Lehet benne szerepe az államnak is, alkalmasint az előbbiek működésének elősegítésében… 

Továbbiakat esetleg a tanulmányban. Hogy hogyan lehet a bizalmi légkört fejleszteni? Nos, a kultúrával babrálni mindig a legmunkásabb dolog, de ez ne törje le a kedvünket, minden kis lépés, minden kis sziget, ahol a bizalom megvetheti a lábát számít az egész szempontjából is!

https://ciaotest.cc.columbia.edu/journals/scs/v1i1/f_0026836_22565.pdf 

Szerintem megfejtettem a woke kultúrális forradalom gyökerét az emberi lélekben… legalábbis a magam számára, és ideírom, hogy el ne felejtsem…

Tiszteketkör… A pokolba vezető út ezúttal is az adekvát metafóra. A ‘60-as, ‘70-es évek nőket, színesbőrűeket, homoszexuálisokat sikeresen (!) felszabadító mozgalmai abszolút jogosak voltak, talán egy kicsit elkéstek. Ma nyíltan homofóbnak, rasszistának, nőgyűlölőnek számít azonnal, aki ki merne állni ilyen gondolatok hangoztatásával. Tehát ezek a mozgalmak nem csak a jog előtti egyenlőséget vívták ki, hanem azt is, hogy a kultúra milyen gondolatokat tart elfogadhatónak és elfogadhatatlannak, és ez utóbbi nem kisebb dolog, mint az előbbi… Még valami, ezek a kultúrális felszabadító mozgalmak a free speech, a szólásszabadság zászlóját is magasra emelték!

A ‘80-as, ‘90-es évek politikailag korrekt beszéd/szóhasználat iránti igénye még mindig tartalmazott határozottan pozitív elemeket. Amikor ez néhány évtizedes lappangás után teljes fegyverzetben a woke kultúrális forradalom ruháját öltötte fel, sokan megrökönyödtek, hogy “mi van?!”. Én is… erre próbálok majd utalni, hogy szerintem hol lehet a gyökere ennek a túltólt változatnak, amin nem kevés eredeti “forradalmár” is meglepődne (hogy “nem ilyen lovat akartunk”).

Még egy érdekes premissza a konklúziómhoz: a spiritualitás iránti emberi igény alapvető, legtöbbször vallási ruhába öltözik a kielégítése, de lehet más megjelenési formája is (a nagy kérdésekre, mint az élet értelme, való rákérdezés és válasz-keresés). Mi errefelé leginkább a keresztény ideológia hátterében nőttünk fel, annak is a római katolikus verziója szerint. 

Bármit is vallunk, gondolunk a spirituális dimenziót illetően felnőttként, az Ótestamentum, és az Újtestamentum történetei sokszínűen rakódtak le emlékezetünkben gyerekkorunkból, olvasmányainkból, film-élmenyeinkből. Itt van mindjárt az eredendő bűn, amivel minden embergyerek születik, de már előre, pausáléban meg van váltva… ennél nagyobb marhaság (már bocsánat…) talán csak a Szentháromság dogmája…

Ugye, a woke nevében (meglehetős olvasottság, stb. alapján jöttem erre a konklúzióra):

• az eredeti free speech movement-ből kinőtt új paradigma pont az ellenkezőjére változott: vannak témák (sok…), amiről nem csak beszélni nem illik, de egyáltalán szóbahozni, pláne vitatni se… és
• eredendő bűnnek számít hovatovább számos születési adottság (bőrszín, szex, szexuális irányultság), amitől ráadásul még a keresztény vallás által nyújtott pótkötél, az eleve megváltottság is megtagadtatik, amiért egész életében mostantól vezekelnie kéne annak, akit ezekkel az adottságokkal vert meg a sors. Majdnem nevetségesen paradox módon az rasszizmus ellen küzdők rasszistákká válnak, a gyűlölet ellen sikeresen küzdők gyülölőkké avanzsálnak. Aki fehér, eleve szégyellje magát a rabszolgatartás miatt ezrediziglen, feloldozás nincs, a férfi eleve elnyomja a nőket, stb. Nem akarják és nem fogják soha észrevenni, hogy ez diametrális pendantja annak a téves általánosításnak, ami ellen oly sok éven át és sikeresen (!) küzdöttek.

Ahogy én csinálom, mert persze az emberek különféleképpen gondolkodnak, és ha elég markáns, amit írsz, nem mindenki fog egyetérteni… 

Ezek a comment-váltások a legérdekesebbek egyébként, mert aki mer itt önálló gondolatot kifejteni, vitázni, annak van miből merítenie, amiből majdnen mindig lehet tanulni… 

1. Ha tárgyi igaza van: javítom, megköszönöm. 

2. Komolyan mérlegelem, amit írtak. Ha úgy érzem, érdemes árnyalni, amit írtam (értsd: akár bizonyos élt lekerekíteni, vagy részben módosítani a véleményemet, módosítok), commentben (vagy akár a postban is, de akkor is megemlítem commentben a változtatást) leírom. 

3. Ha másként látjuk, de vélemény-szintű a dolog, és nem látok okot, hogy az enyém megváltoztassam, ezt megírom, esetleg kihangsúlyozva, hogy ez a szubjektív álláspontom. 

4. Nem bocsátkozom vitába, amikor már nincs új (rész)érvem, valami érdekesség még (de mindenképpen a “de igen, de nem…” fázis előtt…), udvariasan elköszönök, lezárok. 

5. Ha hátsó szándék van, ad hominem szól a nóta, nem a labdára próbálnak menni, hanem a babára, törlöm az illetőt, de előtte az én commentjeimet is annál a konkrét, incriminált postnál, amelynél összeakadtunk...

A postoknak sokféle hatékonyság lehet, és nem is ez a legfontosabb. Nyilván pl. a networking, a lead-generálás hatékonysága sokkal-sokkal fontosabb a címben jelzettnél, de mivel ez is szóba került, elgondolkoztam rajta... a többi hatékonyságot ha valaki akarja, szerintem kiválóan lehet mérni, ez az "értelmes vita" nem is biztos, hogy mindenkinek fontos. Egy kicsit mégis elgondolkodtam rajta....:-)))

Linkedinről vadásztam (és továbbgondoltam...). Egy commentre válaszoltam (nem kérték, kedvem támadt…). Egy eleve sok figyelmet kiváltó post már eleve 10+ comment mellékszálat generáló thread-jéhez írta valaki:

“Az én tapasztalatom az, hogy az ember ír valamit, vagy segítséget kér, vagy tapasztalat megosztást, de az olvasók/kommentelők mintha nem értenék miről írok. Mintha az emberek szövegértése egyenlő lenne a nullával. Sokszor ebből is parttalan vita, vagy egy végtelenül degradáló hozzászólás folyam alakul ki, mert ha egy ember elkezdi a fikázást (bocs), akkor a többiek felbátorodnak…

Tegnap volt is egy ilyen szituációm a Facebookon. 10 hozzászólásból egy sem volt releváns, mindegyik zsákutcába vitt. A maradék 5 hozzászólás köztem és egy másik hölgy között folyt, aki ugyan szintén nem a kérdésre válaszolt, de legalább értelmes, értékes volt amit írt. Ilyenkor van az, hogy megbántam hogy bármit is kiírtam.” 

Mire én egy a comment-terjedelmet max kihasználva (1246 karakter…) ezt írtam: 

“Gyorsolvasunk, türelmetlenek vagyunk… ritkán olvasunk végig egyenletes figyelemmel egy szöveget… szavaknál, mondatoknál megakadunk (benyomnak egy gombot) és sokszor nem a lényegnél, hanem a perifériás megjegyzéseknél. Abba azután beleakaszkodunk, és máris megbillen a dolog, ha nem a lényegi rész “fogott meg” minket. 

Aki azután a mi eleve a posthoz, előző comment súlypontjához képest félrehúzó commentünket olvassa, azt is lehet nem is félreérteni, de a saját térképünk érzékenységei szerint kipécézett részletbe belekapaszkodni, az eltérés az eredeti gondolati lényeg-morzsához képest hatványozódik… 

…és akár egy commenthez is, ha elég gazdag “nyomógombokban”, akár 10 újabb comment kapcsolódik, és a Gangesz helyett már régen a gang-ról (régi pl. körúti körfolyosó) van szó, és a post írója csak néz ki a fejéből, hogy most akkor mi is van?! 

De hisz’ a beszélgetéseink is sokszor ilyenek, a meetingjeink is, ha nincsenek valakik (kellő, legalább pozicionális tekintéllyel…), akik a szerkezetre, a fő témára figyelnek, és mindig visszaterelik a beszélgetést, mint a terelőkutyák a birkákat a mezőre… 

Szerintem a pszichikai állapotunkkal van baj, nincs türelem, nyugodt figyelem még kevésbé, és mindenki a saját mókuskerekét hajtja…:-)))” 

És még eszembe jutott egy kis folytatás… (hogy hogyan lehetne egy post hatékony comment-generáló képességét meghatározni, és más postokhoz összehasonlítani...

Kellő türelemmel (amivel én nem rendelkezem) meg lehetne vizsgálni egy-egy ilyen nagy érdeklődést, nagyszámú commentet kiváltó post esetében, hogy mennyire relevánsak a commentek a post fő üzenetéhez képest (ha van neki… legyen!!).

Valahogy (persze szubjektív elem maradna benne) számszerűsíteni kellene a kutatást. Ötlet:

• Vannak azok a commentek, amelyek nem tesznek hozzá semmit a posthoz, nem is vitatkoznak vele, örülnek neki, hogy megírta valaki, “köszönöm!”, “pont jókor jött”, ilyenek. Ezeket a commenteket kiszelektálnám, mintha ott se lennének.
• Vannak azok a commentek, amelyek egyetértve a post-tal, gazdagítják, hozzátesznek. És persze azok a commentek is idetartoznak, akik abszolút a post fő üzenetével foglalkoznak, de nem értenek vele egészben, vagy bizonyos részleteiben egyet. Ezek mind 100%-os relevanciájú commentek közé számítanának. (A nem érvelő, csak szájaló commentek szintén mennek a levesbe, mintha nem is lennének, nem vesszük számba őket.)
• Ezután - nyilvánvalóan szubjektív ítélet alapján - még 4 csoportot képeznék (75, 50, 25 és 0%-os relevanciájú commentek toujours a post message-éhez viszonyítva), és megszámolnám az egyes csoportokba tartozó commenteket (összesen 5 csoport, a 100%-os relevanciájúakkal együtt.
• Érdekes lehet az egyes csoportok totálját az 5 csoport totáljához hasonlítani (ezek 1-nél kisebb számok lévén könnyen %-os formában is kifejezhetők, így alkalmas lehet különböző postokat (postokat gyártók) bizonyos szempontú hatékonysági (?) összehasonlítasához).
• Még egy arányszámot lehet képezni: az 5 csoportba sorolt commentek összege osztva az összes comment számával szintén 1-nél kisebb számot fog eredményezni (így könnyen százalékká alakítható), ebből is lehet a post valamennyire releváns, értelmes comment-generáló képességére következtetni. (Pici finomítás lehetne, hogy a 0% relevanciájú, de amúgy értelmes, de posthoz-köze-nincs commentek számát a nevezőhöz lehetne inkább hozzáadni, valósabb eredményt kapnánk…)

Ezt „Az IKEA effektust” egy FB bejegyzésben találtam. Hogy lenne egy ilyen kognitív elfogultságunk (zavarunk?), hogy jobban becsüljük, amit magunk (is) csinálunk, és ezt a gaz kapitalisták ki is használnák az ő javukra... Szerintem az mindennek a teteje, hogy a gondolatmenetébe még az origamit, de pedig hogy főleg a Lego-t is beemelte. Most arról a kis pótlólagos előnyről ne is tegyek említést, hogy a lapra szerelt bútor szállítása, logisztikája a vásárlónak is milyen előnyös, vegyük csak azt, hogy ez egy zavar lenne. Hogy vannak elfogultságaink. Hát nem. És erről még sok minden eszembe jutott, amiből ezt-azt ebbe a kis blogba sűrítettem... 

Ez a dolog, hogy mi deviancia, torzítás, zavar, jó messzire is vezethet. Kérek venni egy nagy levegőt, nagyot dobbantunk az IKEA-ról...Pl. kamaszkori és azóta is kedvenc könyveimről jó nevű szakemberek érdekes írásokban vezették le, hogy milyen devianciák vezettek a megírásukra, és milyeneket fejeznek ki. 

A kis herceget soha nem leszel képes ugyanolyan naív ártatlansággal olvasni, ha elolvastad Eugen Drewermann nagyon szuggesztív könyvét, “A lényeg láthatatlan. A kis herceg mélylélektani elemzése.” 

Nem ilyen nagy lélegzetű, talán ezért nem is annyira hatékony a 3 folyóirat oldalas tanulmány a “Pathology in the Hundred Acre Wood: a neurodevelopmental perspective on A.A.Milne” címmel  Winnie-the-Pooh/Micimackóról és kis barátairól, beleértve Christopher Robin/Róbert Gidát. 

A cikk tudós szerzői hangsúlyozzák, hogy megállapításaik szkeccsek, teljesen biztosat nyilván vizsgálat nélkül nem tudnak mondani, de ehhez képest táblázatba szedve (!) elég alaposan kielemeznek mindenkit. A szakma szigorú szabályait megtestesítő DSM-IV biblia szerint (ezt 1994-ben adták ki, van újabb…) (DSM = Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) 

Micimackó, az kész, nála 3-4 dolgot is találnak, ADHD figyelmetlen altípus, OCD - Obsessive Compulsive Disorder (ideiglenes diagnózis - teszik hozzá…), Borderline intellectual functioning (“Very little brain…”), poor diet, obesity, binge eating…

Nyuszi megússza narcissistic personality disorder-rel, a Bagoly reading disorder-rel, a Tigris ADHD-vel, hiperaktív-impulzív altípussal. 

Malacka már nem jár ilyen jól, ő generalized anxiety disorder-ben szenved minden valószínűség szerint, és “failure to thrive”-ban.

Füles dysthimic disorder-ben szenved (enyhe (?) depresszió, szomorúság, lehangoltság) + ugye, a traumatikus farok-amputáció (esetleg van Gogh altípussal? …ezt már én teszem hozzá, megihletődtem... elkapja az embert a hév…:-))) 

De Róbert Gida se ússza meg, hogy minimum enyhe elmebajjal ne elégítse ki a szigorú DSM-IV valamelyik kritériumát, ő nála provizorikusan az 5 szerző (?! 3 oldalhoz?!) gender identity disorder-t vél diagnosztizálni.

No, nem is merek belegondolni, hogy egy lelkiismeretes terapeuta (ha a kezébe adnám magam…) belőlem hány oldal tanulmányt írna… 

De hisz’ ez a lényeg! “Therapism” a mindennapi élet elmebajosítása, ami önmagában is, nem is olyan veszélytelen elmabaj! 

Már csak 3 órányi anyag van hátra egy érdekes, audio könyvben is kiadott, 2007-ben (!!!) megjelent műben, amely már 15 évvel ezelőtt felhívta a figyelmet a terápiás gondolkodás túlterjeszkedésére mindennapi életünkben, elsősorban az USA-ban az iskolákban, de nem csak. A mű szerzői Christiana Hoff Sommers és Sally Satel M.D. és címe “One nation under therapy. How the helping culture eroding self-reliance”. 

Amire néha felkapjuk a fejünket manapság, a “PC”-vel indult a '80-as években, jelenleg legátfogóbban “wokism”-nak elnevezett egyre szélesebben hömpölygő gondolat-/mém-áramlás ilyen messzire vezet vissza az időben. Érdekes ennek a speciális “Golf-áramnak” a történelmi útja is. A francia dekonstruvisták (Jacques Derrida, Foucault és társaik) eszméi utat találtak az amerikai egyetemi campusok felé, ott megértek, aprópénzre váltódtak, és most ellenkező irányban kezdtek el terjedni főleg egyetemi, intellektuális körökben Európa, nem utolsó sorban Franciaország felé, és a ragadós, szuggesztív mémek bőven csörgedeznek már alá a szélesebb tömegek felé is.

Mint annyi mindennek, ennek a ma már laza, mégis összefüggő gondolattendszernek a kiinduló céljai, eredeti hivatása pozitív, de nevében túltólták/túltólják a biciklit…

A változásról szól az egyik legzseniálisabb karcsú kis könyv (aminek a címe, nomen est omen “Change”…), amely 3 ma már legendás szerző együttműködésből született (Watzlawick, Weakland, Fisch). 

Sikeres terápiás gyakorlatukat Palo Alto-ban folytatták, egy idő után a “Brief Therapy Center of the Mental Research Institute in Palo Alto“ nevű intézményben. 

A “Brief Therapy” nem összetévesztendő a Magyarországon sikeresen ismert nevű “Solution Focused Brief Therapy”-val, amelyet eredetileg a Milwaukee SFBT (Solution Focused Brief Therapy) intézetben Steve de Shazer és Insoo Kim Berg vezetése alatt kisérleteztek ki és alkottak egy sajátos terápiás elméletté formált megközelítést (Magyarországon és a világon is tudtommal az ezen az utóbbi elven alapuló SF Brief Coaching megközelítés terjedt el jobban). 

Ez a két elnevezés 2 lényegesen, alapvetően különböző elvet, eljárásmódot, protokollt jelent. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert gyakori a Solution Focused (Megoldásközpontú) Brief Coaching-ot egyszerüsítve Brief Coachingként emlegetni…

Vissza az “eredeti” Brief Coachinghoz. Úgy került sor erre a módszer elvi alapjait lefektetni hivatott mű, a “Change” megírására, hogy sokan a módszer gyakorlati ismerői közül nyaggatták a későbbi szerzőket, hogy írják meg, fogalmazzák meg már a sikeresen alkalmazott módszer elméleti kereteit. 

Itt egy gondolatot emelek csak ki a könyv első negyedéből.  Azt, hogy bizonyos esetekben a “more of the same” (ugyanazt, csak többet) típusú megoldás nagyobb problémát generál, mint amekkorát az eredeti probléma jelent(ett), aminek a megoldására alkalmazták. 

A könyv karcsú, de nem adja könnyen meg magát. Amikor lekaptam a könyvespolcról, nem emlékeztem, hogy már egyszer olvastam, pedig a jellegzetes behajtott szamárfülek elszórva a könyvben, az akkor (nem is olyan régen lehetett, valamikor 5-6 éve) érdekesnek, megjegyzendő részeket jelezve, árulkodóak. 

Mégis, alig emlékeztem rá, talán egy-két példára, de pont az alapelvek, a gondolatmenet szerkezetének matematikai eredete teljesen kiesett (eszembe jutott a Pierre Bayard fura című könyve, a “Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk”, amely viszont könnyű olvasmány, és meg is maradt a lényeg, hogy azért nem kell tartani a címben jelzett helyzettől, mert egy idő után már azokra a könyvekre sem emlékszünk igazán, amelyeket ténylegesen olvastunk…:-))) 

Talán mostanra értem meg rá, hogy igazán megfogjon… mindegy, mindenesetre itt és most sem fogom leírni részletesen, hogy egy terápiás módszer miképpen alapozható (inkább vezethető vissza struktúrálisan) a halmazelméletre és a logikai szintek elméletre, és végre a címben vázolt dologra térek ki (de az rövidebb ész, mint a kedvcsináló, mert vagy így lehet, vagy egy másik könyv...:-))).

Na most nem parányi problémákról lesz itt szó, amelyeknél a “more of the same” megoldás (jóval) nagyobb problémát generál, mint az eredeti megoldandó (?) probléma. De ezeken jól lehet prezentálni a szindrómát.

Az alkoholizmus, a pornográfia (és csatolt elemei), a generációk közötti ellentét eleve, mind a három, az emberiség létezésének ősinek is nevezhető kisérő szimptómái. Problémák? Egyéni szinten mindenképpen, emberiség szinten is persze hogy, de talán azért nem igazán, mert kiírtathatlanok, mindig lesz a populációnak egy bizonyos, relatíve kis hányada mindig érintve lesz általuk (a harmadik, a generációs gap érzékelése kicsit más jellegű, de szintén örök…). 

Mindegy is, hogy az egyéni, vagy társadalmi szintet nézzük, a “more of the same”, az egyre erőteljesebb tiltás (mindenáron megoldani akarás) nem elég, hogy hatástalan, de fokozza, eszkalálja a probléma hatását, és egyre nagyobb területen ható probléma-sereget generál. A drive olyan erős ezekben az esetekben, hogy a kíméletlen harc ellenük egyre erősebb ellenhatást ébreszt. 

A legegyszerűbb, legártatlanabb és egyben talán legősibb a három közül a generációs ellentét. “Today’s youth is rotten to the core, it is evil, godless, and lazy. It will never be what youth used to be, and it will never be able to preserve our culture.“ (A mai fiatalság velejéig romlott, gonosz, istentelen és lusta. Soha nem lesz, ami a fiatalság valaha volt, és soha nem lesz képes arra, hogy megőrizze a kultúránkat). 

…ez vajon honnan, mikorról van?! Babiloni agyagtábla, kb. 3000 éve… Valahogy mindig sikerült megoldani ezt a természetes feszültséget, ami ebből adódott. Minél jobban meg akarjuk oldani, minél lelkesebben “kezeljük”, annál jobban előtérbe kerül és válik igazi problémává. Pedig a 3 közül ez a legtermészetesebb, legmagátólértetődőbb, és az egyetlen, aminek mindkét pólusát minden egyes ember megtapasztalja életében, mindenki volt egyszer fiatal, és mindenki (jó, a szerencsések…) lesz egyszer idős…

Másik példa az amerikai alkohol-ellenes törvények, a  szesztilalom, a prohibíció  (1920-33) kudarca. Titkos ipar jön létre, az árak az égbe szöknek, a titokban készült/fogyasztott alkohol gyenge minősége miatt az egészségügyi probléma/kockázat megnő, speciális addicionális rendőri erőket hívtak életre, akiket egy részét le tudták fizetni, ami a korrupció melegágya. Mi is volt az eredmény? Az alkohol fogyasztó populáció nagyságrendje viszonylag állandó maradt, és hozzájött a csempészés, a korrupció és a maffia-világ megerősödése.

És hogy hogyan lehet ez az egész egy átfogóbb terápiai megközelítés alapja? Az Einstennek tulajdonított, naponta az újoncok által újra és újra sharelt és elkoptatott mondása is dióhéjban erre utal (legalábbis a “verseskönyvben keresi” - fiatalabbaknak Hofi Géza utalás a Keressük Petőfit szkeccsből…):

"The significant problems we face cannot be solved at the same level of thinking we were at when we created them." (A jelentős problémákat, amelyekkel találkozunk, nem lehet megoldani azon a szinten gondolkozva, amelyen voltunk, amikor létrehoztuk őket). 

Ha én olvasnám ezt a postot, lenne egy jogos  kérdésem, hogy akkor mit kell csinálni az ilyen problémákkal? Nos, ez egy problémafeltáró post olvasás közben, ha tetszik, egy “szamárfül”…:-))) De például: elolvasni az egész könyvet, és elgondolkozni rajta… olyan elgondolkozós könyv…

Ez néha feljön itt-ott, biztos, én is share-eltem már valahol, valamikor,  de olyan mély, olyan alapvető, és szakmányban mégse  tartjuk be, hogy a megjelenés frekvenciája nyugodt lélekkel növelhető bármilyen látható eredmény nélkül… 

Ez lehetne a kommunikáció ötparancsolata is… ha Mózes ezt hozta volna le (vagy ezt is…) kőtáblán a hegyről? Akkor se tartanánk be, mint ahogy a híres 10-be is bele-belebotlunk… 

Think a négyzeten… think az elsőn, think a másodikon… mert persze, hogy a “think az elsőn”-t se tartjuk be, tartom be mindig. Mi a think az első hatványon? Hogy a tartalom világos legyen. Triviális elvárás, ugye? Mégis, mégis…

Azután ezt a “think a négyzeten”… ne nevettess. Ahogy elolvasod, szerintem nehéz vele nem egyetérteni (na, azzal tényleg vigyázni kellene, akinek még elvileg sem triviálisak…). De gyakorlatban?! Are you kidding me? Micsoda csöndek lennének! A légy repülését távolról…

Miért érdemes megnézni, ha még nem tetted, a Tim Burton féle Alice in Wonderland-et? 

1. Talán előreveszem a plakáton felül olvasható “We are all mad here” mottót. Hogy kerül ez ide?! És a “mad” tényleg igazi mad-et jelent?! Gyorsan mondom, hogy ha valaki olyan típusú “mad”, “bonker”, mint Alice a történetben, vagy az édesapja, vagy a kalapos, a Johnny Depp által alakított Hatter, az jó, hasznos a boldog, vagy legalábbis a kiegyensúlyozott élethez. Azt jelenti, hogy keressük a saját utunkat, nem követünk mintákat, nem hagyjuk magunkat letéríteni, és ez bizony számos alkalommal a kívülállók számára őrültségnek tűnhet. Ne törődj vele!
2. Az Alice egy tökéletes fejlődés-történet, egy Hős útja sztori. A főhős keresi önmagát, ebben megpróbálják megakadályozni, kiszabadítja magát (az ár: őrültnek, hibbantnak nézik a többiek), vannak segítői, a barlangban (a mély lyuk, amibe beleesik egy ilyen Underworld-be - vagy ahogy ő maga nevezi, Wonderland-be -, föld-alatti világba viszi), ahol le kell győznie egy valódi rettenetes sárkányt a Jabberwocky-t. Amikor végülis kikerül a barlangból, már tudja ki ő, tudja az útját, és aki meg akarja látni, meg is látja benne a hőst. Onnan kezdve, hogy Absolem, a bölcs hernyó (“magyar hangja” Alan Rickman, érdemes angolul nézni…), az orákulum, először nem látja benne a sárkányölő megváltó Alice-t, akire oly régen vár az Underworld, nos,  a kalandok, kihívások után ugyanaz az Absolem meglátja benne az igazi Alice-t… Mindannyiunkban van egy igazi Alice… ki megtalálja, ki nem… megtalálni önmagunkat, akivé válhatunk, az igazi kincs, amiért eredetileg lementünk a barlangba, még ha ezt az elején nem is látjuk ennyire világosan…
3. Harmadjára egy film-technikai dolog. Érdemes, ha hozzájutsz, 3D-ben nézni, még egy layer-t hozzá tud adni az élvezethez…

OK, ülepedjen ez még egy kicsit… a Nagy Felmondások korszaka csendben lassan, szétszórtabban már évekkel ezelőtt elkezdődött szerintem, én a tendenciát kb. 10 évesnek gondolom (Magyarországon a 20 éves nagy multi-hullám, gazdaság-átszerveződés hype-ja elültével), amikor sokan  úgy gondolták, hogy a saját főnökük akarnak lenni, annyira elegük lett az addigi főnökeikből. 

Pont itt, a Linkedinen is lekövethető volt az egyéni vállalkozói hullám segítőként, coachként/tanácsadóként, amint sorra dagadó mellű büszkeséggel jelentették be emberek, hogy 10-15-20 év multi közép-, felső vezetői posztok betöltése után végre kiteljesedhetnek, azt csinálhatják, amit akarnak, segíthetnek a többieknek. 

Ez az eredeti tendencia inkább visszafordult az én érzékelésem szerint a pandémia alatt, mert a fix állás/fizetés az összes kellemetlenségével együtt még mindig jobb volt, mint hoppon maradni egyedül, védőháló nélkül, és várni, hogy a drámaian visszaeső segítség-kérés tortából valami jusson a megélhetéshez. És bár 2021 valamennyire visszarendezte a hadállásokat, ha jól figyeltem, kifejezetten ez a kb. 2010-től fokozatosan a corporate világot nagy reményekkel elhagyó kontingens azért nem szerezte vissza integrálisan a 2020 előtti teljes piaci szegmensét.

A schumpeteri alkotó rombolás megtette/megteszi hatását. Amit szintén észlelek nyomokban, hogy ez a csapat (a korábban önállóvá váltak cohorsa) a megnehezedő körülményekre különböző válaszokat adott/ad. Együttműködések jönnek lett, bomlanak fel, alakulnak újra, vannak, akik egyszerűen abbahagyják, és kvázi nyomuk vész, de olyanik is akadnak, akik transzparensen kívánkoznak vissza - talán jobb híján - az egyszer már otthagyott életformába, az alkalmazotti létbe..

De igaz, egy új csapat jelentkezett, szinte egyszerre, a pandémia alatt, aki pont ez alatt az idő alatt érezte meg, hogy talán az ő sorsa nem az alkalmazotti létben tud legjobban kiteljesedni, és nagy dírrel-dúrral a Pandémiás Nagy Felmondás hullámához csatlakozva saját kezébe kívánja végre venni az életét. Az előző csapat lejátszását figyelve is, sok sikert kívánok nekik innen is, de korai meghúzni ennek az új tendenciának a mérlegét. 10 év alkalmas távlatnak látszik, 2033-ben is térjünk vissza erre, mi lett velük a következő 10 év alatt…

Csak hallom mindenünnen, hogy a podcast-é a jövő, és mindenki podcast-ot gyárt. Csak én vagyok, aki azt hiszem, hogy ez hamar telítődni fog ez a “piac”, vagy egyszerűen piac? …és megint az lesz mint a coachinggal, hogy mindenki csinálja, és tanítja, és hébe-hóba 1-1-et meg is hallgat valaki, teljesen véletlenszerűen.

De komolyan… a 24 óra, legutolsó tudomásom szerint nem változott, mint napi kapacitás. Jó, én mondjuk 3 nyelven aktívan, meg még kettőn keresek, ha valami nagyon érdekes, csak a youtube-on egyedül el tudnám tölteni ezt a 24 órát, és még hiányérzetem is lenne, és ezek mind-mind nagyon márkás dolgok…

Jó, egy nyelvvel kisebb a választék, de még csak a youtube-ról beszélünk! És még ott a net, a social media, a broadcast tv, a film-gyűjteményem, ami átlag 10-20 filmmel, vagy megnézendő dokuval bővül, pedig már tavaly se volt kicsi…

Ugyanazt a diszkrecionális/szabad felhasználású időt (nem alvás, nem munka, nem tágabb értelemben vett sport, nem evés, nem egyéb kihagyhatatlan és kevésbé kihagyhatatlan, ám alapvető tevékenység, horribile dictu nem társas élet, gyerek-család dolgok, bár ezek némelyike párosítható ezzel-azzal) osztjuk fel mind több “csatorna” között.

Ez a diszkrecionális idő van, akinek mondjuk zéró az életének mostani szakaszában, van, akinek 2 óra, és lehet valaki olyan életszakaszban, hogy 8-10, mindegy, véges…

…és még annak is csak egy része lesz a “csatorna”-használat, eléggé véletlenszerűen ráadásul, szerintem (legalább itt akarunk egy kicsit kevésbé feszesek lenni, itt spórolunk a “döntési energiánkkal”…).

Hallom, hogy cégeket is kezdik tanítani, hogyan építsenek brand-et podcast-tal. Bonne chance, de tényleg! Hogy 20-25 percet fognak hallgatni emberek szakmányban rendszeresen, hogy milyen isteni X, Y, vagy Z kütyü, szolgáltatás, és hogy hogyan lesz általa jobb a világ…

És ez nem, nem a podcast ellen szól. Csak azt hiszem, hogy ennek a legújabb dolognak is meglesz a pályája, hamar, hamarabb, mint a régebbi szintén mindent elsöpörni akaró kezdeményezések, be fog illeszkedni az ezer cucc közé, ami a tartós, visszatérő figyelmünkre számít. A legjobbaknak, azok közül, akik elsőnek szálltak fel a vonatra, bejön, nekik be fog jönni, de ők nem lesznek olyan sokan…

Gondolj arra, hogy még könyvet is olvasunk, újságot is olvasunk (még ha már inkább a neten is…), rádiót is hallgatunk itt-ott, broadcast tv-t is nézünk, moziba is járunk, blogot is olvasunk… a jókat… pedig mindet temették, amikor jött az újabb és újabb big thing… és mindet ugyanabban az egyénileg jellemző átlag napi X órában kell abszolválnunk… hajrá!

Attól függ…

Jó, ha néha felteszed magadnak a kérdést, amikor ágaskodik benned, hogy na, most már ez így nem megy tovább, megmondod az igazadat, hogy: “igazam legyen, vagy családom/munkahelyem/stb.”… (és máris általánosítottam, de mindjárt mondom a konkrét példát…)Mielőtt a konkrét példát hoznám, egy közbevetés a figyelmes olvasó máris ágaskodó ellenvetésére: “nem a kompromisszumra, a belenyugvásra, beletörődésre akarsz ezzel felhívni?! Hát nekem ami a szívemen, az a számon és basta!”

De! Mértékkel, gondolkodva, megfontolva, nem csapkodva, hadonászva, hanem stratégiailag megtervezve, több lépésre előre gondolkodva lehet csak hasznos - az élet sok (minden?) területén - a véleményünk melletti kiállás… hogy az nehéz? Igen. Igérte valaki  neked, hogy ez az egész buli kéjutazás lesz? Nekem legalább senki…

És a konkrét példa, amiből a fentieket deriváltam egy rádiós beszélgetés volt, évtizeddel, többel ezelőtt. Klub rádió, esti kötetlen csevegő talán háromnegyedóra, talán kéthetenként, 3 rádiós hölgy, barátnő között, kettő idősebb, egyik fiatalabb, csak az egyik idősebb, már nagymama státuszú nevére emlékszem, Szegvári Katalin.

Ő coinolta/mondta ezt, ezt a mondást, arra utalva, hogy ha szeretett unokáját annyiszor akarja látni, amennyiszer szeretné, azaz béke honoljon a családban a gyereknevelési módszereket illetően, jó, ha időnként emlékezteti magát arra, hogy “mit akarsz: hogy családod legyen, vagy hogy igazad?!”.

Mi lehet az üzenete ennek a mondásnak általában is? Nos, ha van egy stratégiai célunk, néha taktikailag hasznos lehet, hogy nem bontjuk ki az igazunk teljes nyers valóságában. Hogy akkor nem leszünk teljesen, 100 percentig hitelesek, autentikusak? A döntések ilyen dolgokban is jó, ha egy nagyobb keretbe illeszthetőek be, mintha a pillanatnyi urge határozza meg minden pillanatban a viselkedésünket…

1. Nagyon nehéz pejsliből különbséget tenni méltóság és tisztelet között. Amikor a különbségre kérdezett rá valaki a Linkedinen, de csak másnapra ígérte a megoldást, zavart, hogy homályos bennem a különbség. Azt rögtön éreztem, hogy a tisztelet az egy érzés, amit érzek valaki iránt (tisztelem X eszét, tudását, emberségét, empátiáját, ilyesmi), a méltóság az meg egy állapot, egy státusz, ami van függetlenül a másol tekintetétől (méltóságot sugároz, méltósággal visel el egy méltatlan helyzetet, ilyenek).

Ez az intuíció nem totálisan faux/téves, de meg lehet ezt sokkal világosabban is fogalmazni. Először megnéztem, hogy az általam valamennyire bírt európai nyelveken (angol, francia, német, olasz) hogy mondják. Mindegyik, mind a 8 a latin eredetre vezethető vissza (dignitas, respectus), kivéve a méltóság német megfelelőjét, ami a Würde lenne (ami igeként, kisbetűvel a lenni ige ragozott alakja, “lenne”). Tehát érdemes visszamenni a latin jelentéshez. 

Egy remek, pontos angol postot találtam, az segített eligazodni (https://culturesofdignity.com/difference-between-dignity-and-respect/)

“Dignity: From the Latin word dignitas, meaning “to be worthy.”
As in: All people have the right to be recognized for their inherent humanity and treated ethically. Dignity is a given. You just have it and no one can take it away.”

(Méltóság: a latin dignitas szóból, jelentése: értékes. Itt: minden embernek joga van, hogy elismerjék eredendő/alapvető emberi létét/mivoltát és hogy etikailag ennek megfelelően kezeljék. A méltóság adott. Minden embernek van, és nem elvehető.)

“Respect: From the Latin word respectus, meaning “to look back at.”
As in: showing admiration for someone because of their abilities, qualities or achievements. Respect is earned. You are respected by others for what you have achieved, experienced and how you have handled yourself as you have achieved accomplishments.”

(Tisztelet: a latin respektus szóból, aminek a jelentése “visszanézni valamire”. Itt: elragadtatást mutatni valaki iránt a képességei, emberi minősége és teljesítménye miatt. A tiszteletet ki kell érdemelni. Azért fognak tisztelni téged, amit elértél, amit megtapasztaltál és azért, ahogy viselkedtél, amikor a teljesítményedet elérted.”

Mielőtt a címben jelzett látszólagos logikai ugrásra rátérnék, még idézek két példát a blog eredeti hivatásához híven a munka világából.

“Co-workers get rightfully frustrated when colleagues are undermining or take credit for work they didn’t do. We want revenge or to be recognized for their contribution. We want the right to be pissed at this person. If we give ourselves the right to be angry and not take our feelings away. We don’t have to be friends and we don’t have to respect their actions. We don’t even have to like them, but we do not have to treat them with dignity.”

Most egy hosszabb passus jön az említett post-ból, idemásolom, mert aki el tudja olvasni, eredetiben, mindig jobban jár, de utána azért le is fordítom… igérem megéri…:-))) és utána még jön a címben ígért deriváció, ami szerintem fontos is, ésdekes is, különösen coaching szempontból, mert a szokásos fejlesztendő területek talán legfontosabbikát érinti… de “végezzük ki” először a méltóság vs tisztelet témát…

“The problem is we use respect in two distinctively different ways: Recognizing a power or status difference between people or recognizing the value of a person. When it comes to a relationship, we commonly frame being respectful as being polite, obedient and following the rules. In this context, questioning the rules or challenging the person enforcing the rules is often perceived as defiant, rude, disrespectful and subject to punishment.

The questions then become:

• Should you respect someone in a position of authority who abuses power?
• Should you respect someone who doesn’t treat others with dignity?
• Even if they’re older than you?
• Even if they have more seniority than you?
• Even if they have more experience than you?
• If dignity is a given that can’t be taken away, what does it look like to treat someone you don’t respect with dignity?

If we use dignity as our anchor and ground our work in the belief that every person has value, then we can separate people’s abusive actions from their essential humanity. For example, there may be a boss at work who belittles, bullies, or embarrasses people under them in front of others. The boss does not need to be respected based on their behavior but they need to be treated with dignity. It may look like the same thing—treating the person with respect versus treating that person with dignity but it is an important distinction. Respect acknowledges the behavior while dignity teaches the importance of civility and humanity.”

(A probléma abból adódik, hogy a tiszteletet két különböző jelentéssel használjuk: egyrészt elismerjük vele a hatalmi/státusz különbséget emberek között, másrészt elismerjük valaki értékeit. Amikor egy emberi kapcsolatról van szó, mindközönségesen a tiszteletet udvariasságként, engedelmességként, szabály-követésként értelmezzük. Ebben az értelmezésben rákérdezni a szabályokra, vagy megkérdőjelezni valakinek a jogára, aki a szabályokat érvényesíteni akarja, gyakran dacosságnak, durvának, tiszteletlennek tekintődik és rosszallást/büntetést vált ki.

A következő kérdések merülhetnek fel ezzel kapcsolatban:

• Tiszteletet kell-e tanusítani valaki iránt, akinek hatalma van és visszaél vele?
• Tiszteletet kell-e tanusítani valaki iránt, aki nem kezeli méltósággal a többieket?
• Még ha idősebb is nálad?
• Még ha felelősebb/magasabb pozícióban van is, mint te?
• Még ha több is a tapasztalata, mint a tiéd?
• Ha a méltóság adott, amit nem lehet elvenni, hogyan nézhet az ki, hogy valaki, akit nem tudsz tisztelni, méltósággal kezeld?

Ha a méltóságot, mint egy archimedeszi pontot kezeljük és arra alapozzuk a viselkedésünket, hogy mindenkinek megvan az alap emberi értéke/mrltósága, akkor képesek leszünk szétválasztani az emberek hatalommal, egyébbel visszaélő cselekedeteit az alapvető ember-mivoltuktól.

Például vegyünk egy vezetőt a munkahelyen, aki lekicsinyli, baszogatja, terrorizálja, rendszeresen zavarba hozza a munkatársait, különösen demonstratíven mások előtt. Semmi szükség, hogy tiszteljék őt a viselkedéséért, de méltósággal kell kezelni őt, mint emberi lényt. Ezek látszódhatnak hasonló dolognak, tiszteletet tanúsítani valaki iránt vs méltósággal kezelni valakit, de van egy fontos különbség. Tisztelet jár a viselkedés okán, míg a méltóság a civilitásra, humanizmusra tanít.)

És akkor az utolsó, rövid idézet szintén utána lefordítva a postból, mert fontos…

“This distinction between dignity and respect allows us to not be driven by fear, anxiety, or hold resentment and somehow sabotage the person that acted in a troubling way. Surprisingly, separating respect and dignity enables you to be better at your job and not bring the “How could you even think this is a good idea?” line home with you.”

(Ez a különbség méltóság és tisztelet között lehetővé teszi számunkra, hogy ne a félelem, aggódás, visszafogott neheztelés vezessen minket az orrunknál, és megakadályozzo  minket abban, hogy megakadályozzunk valakit, aki zavaró és/vagy megengedhetetlen módon viselkedik. Talán meglepő, de a tisztelet és a méltóság megkülönböztetése lehetővé teszi, hogy jobban végezhesd a munkádat, és ne juthasson eszedbe ilyen mondat, mint pl. “Hogyan is gondolhattál rá, hogy ez egy jó gondolat?!”, amikor éppen az előbbiek értelmében helyesen próbálsz cselekedni.)

2. A szokatlanul, szinte zavaróan hosszú cím első deriváltját, hogy mindez, ami leíródott az 1. pontban, hogyan értelmezhető a mérgező munkatárssal, vezetővel szemben javasolható attitűdre, viselkedésre, akcióra, magától értetődik, házi feladat…

3. Ám a cím második deriváltja, az önbecsülés/önbizalom talán egy kicsit több szót igényel, de nem sokkal, mert igazából az is triviális lehet az elmondottakból.

Egyszerűen alkalmazzuk önmagunkra a tisztelet vs méltóság különbségét. Egy régen használt, ám kedvenc metafórámmal az alapvető emberi méltóságot, mint egy bennünk élő sugárzó napot képzelhetjük el. Pl. legyen ott a szívünk helyén, és sugárzását, melegét, életadó energiáját gyerekkorunkban (extrém duress kivételével) háborítatlanul, gyengítetlenül érezzük még, egész valónkat átjárhatja, megédesítheti. Azután fedőrétegek, agyag, mocsár rakódhat rá, ha nem vigyázunk, és/vagy a környezetünk nem válaszol pozitívan erre a belőlünk sugárzó ragyogásra, elemi boldogságérzetre, és mindent megtesz, hogy elnyomja, elfojtsa azt…

Ez a nap, ez a belső nap lehetne az emberi méltóság szimbóluma, ami nem vehető el tőlünk. De a környezet, ebből fakadó kishitűségünk megakadályozhatja, megnehezíti, hogy akár mi magunk is éppen annyira átérezhessük ezt az emberi méltóságot, ahogy gyerekkorunkban adott volt.

És ez utóbbi az, a saját emberi, alapvető méltóságunk érzete, átélése az, amit önbecsülésnek, self-esteem-nek nevezünk. A fentiekből egyértelmű lehet, hogy miközben mindenki súlya az alapvető emberi méltóság mérlegén egyenlő, ezt nem mindenki éli át egyenlőnek…

Az önbizalom meg a tisztelet fogalmát involválja. Önbizalmam van abban, amihez értek, amit jól meg tudok csinálni. Hogy az embernek lehet alacsony önbizalma abban is, amihez ért, nos, ez messzire vezet, pl. az imposztor szindrómához, ami már végképp túlnyúlik még ennek a blog-postnak a bőre eresztett témáján is… itt és most az önbecsülés és az önbizalom fogalmainak világos megkülönböztetése volt a méltóság és tisztelet megkülönböztetésének hullámain…

Még egy személyes példát erre, amire nem vagyok büszke, és nem is szoktam mesélni. Egyszer volt, hol nem volt, mindegy is hol, mikor, miért, alkalmam lett volna egy pályán ütögetni John McEnroe-val. Talán már nem is mindenki tudja, ki ő, a hetvenes, nyolcvanas évek tenisz fenegyereke, sztárja volt, Björn Borg-gal folytatott vetélkedése csak a Federer vs Nadal korszak csúcspontjaihoz hasonlítható. És ezen belül is a szívem csücske volt McEnroe.

To cut it short, nem mertem erre vállalkozni, nem vagyok büszke rá, helyettem Frey Tamás ütögetett vele, akire, azt mesélték, azt mondta McEnroe, hogy nem is rossz, ami tőle nagy dícséret. Nem játszottam Frey-jel sem, hallottam, hogy egész jól játszik, az akkori magamnál biztos jobban… nagyon szerettem teniszezni, több, mint 30 éven át játszottam barátokkal, fiaimmal, sőt edzővel is, minden különösebb labdaérzék és tehetség nélkül.

A döntésem objektíven helyes volt, valószínüleg annyira megilletődött lettem volna, hogy az a kevés se jött volna ki belőlem, ami bennem volt, kínos lehetett volna, így képzelem, és valószínű, hogy ez volt a döntés alapja. Rezignáltan hallottam, hogy Frey ment el, és azóta is ez egy kicsi-kicsi, de létező fájó pontom…

Ma el tudok képzelni egy másik lejátszást, egy másik szcenáriót is… ha brahibb lettem volna, több vér lett volna a pucámban, a k. életbe, elmentem volna! Mégis csak McEnroe, egyfajta idolom (nem sok volt, nem sok van…). A beszélgetésben nem lett volna hiba, angolul jól beszéltem, talán röhögtünk volna egyszer-kétszer (pl. azon, hogy mennyire nem tudok teniszezni… ebben, a magamon való röhögésben, sokat fejlődtem…). 

Hogy jön ez ide? Úgy hogy abban, hogy a teniszben, különösen ebben a felállásban, nem volt önbizalmam, az jogos volt. De akkor még ez az önbizalom-hiány konkréten a tenisz-tudásomat illetően be tudta árnyékolni az önbecsülésemet is (sok munkámba került később, hogy a belső napom sugárzásának ragyogását újra átérezzem magam is…). Helytelenül azt gondoltam, hogy a nyilvánvaló tenisz-elégtelenség az emberi méltóságomat is megrongálhatja... 

Persze, belegondolva, az adott  helyzetben, én 3 státuszt képviseltem volna a pályán, John McEnroe-val szemben. Voltam én, voltam a kvázi (tiszteletbeli, 10 percre) tenisz-partner, és voltam egy felelősség-teljes pozíció betöltője (hogy a fenébe kerülhettem volna ebbe a helyzetbe másképpen…). OK, példának jó volt, de akkor, ott, talán mégis jól döntöttem… nem röhögtettem ki magam…:-)))

“Egy nap el fogok menni Elméletbe, mert elméletben minden jól megy…”

Ha beszélgetve emberekkel, olvasgatva, youtube-on nézve beszélgetéseket, stb. számolnám, hogy mennyiszer érzem azt, hogy az emberek, bár nem tudnak róla, az Elméletben vannak és ott merengenek a világról, a két kezem, de még a két lábam se lenne elég a számoláshoz…:-)))