Vezetői coaching

Emlékeztető az I. részből: „A múlt csütörtökön, április 29-én megjelent Élet és Irodalomban, a 3. belső vezércikk oldalon számomra szokatlanul, egy Rádai Eszter interjú van az elmúlt 20 év egyik meghatározó bankvezérével. Sok érdekes dolgot találtam benne. Friss az élmény kijőve abból a stresszes pénzügyi világból. Ez a nagyon megnövekedett stressz  különösen az utolsó kb. 3 évet jellemezte.”

Számomra van egy harmadik érdekes rétege a cikknek (az első réteg ugye a nagy váltás az ember életében, a második a bankszakma egy kicsit már kívülről nézve). Ez a harmadik réteg annak a hazai leányvállalat-vezetőnek a lelki diszpozíciója, aki nagymértékben függ a külföldi központ nagyerejű (és sokszor meglepően részletekbe menő) döntéseitől. Na, erről sem sokszor adnak számot az illetékes vezetők.

Szóval a riport alany azt mondja (azután, amikor szakmai dilemmáit említi bizonyos külföldi döntésekkel kapcsolatban):

„De amikor a tulajdonos ezt a döntést meghozta (hogy nem hosszabbítja meg az utolsó 5 éves határozott idejű munkaszerződését, ami 2010 végén járt le- SZM), számomra ez a dilemma hirtelen más dimenzióba került: hiszen akkor nekem már nem kell  bankvezetőként ezzel megküzdenem, távolságot teremthetek magamm és a bankszakma között, szabad emberként nézhetek különösebb érdek nélkül rá, tárgyilagosan, de szakmailag megalapozottan.”

Kérdés: „Mert bankárként ezt nem tehette volna meg?”

„Ez is egy olyan szakma, amelyben az alkalmazottak túlnyomó többsége elfogadja a szabályokat, ahol forradalmárokból kevés van, és én sem voltam forradalmár. Ezzel szemben igyekeztem jó művelője lenni, jól tanulni és a normái, szabályai, elvei szerint működni. Ami azonban nem tett vakká, nem zárta ki, hogy fenntartásaim legyenek vel ekapcsolatban. Visszatérve a kérdésére, nem gondolom, hogy személyesen lennék felelős egy globális rendszer szabályaiért és működési sajátosságaiért, ugyanakkor gondolkozom ezekről a kérdésekről.”

Ui.: ez a bejegyzés a multik, a külföldi központok ellen sem akar szólni. Nagyon nem. Miután majd’ 20 éven keresztül dolgoztam 5 (különböző nemzetiségű) ilyen, különböző státuszú, többnyire meghatározó helyi leányválallatoknál olyan pozícióban, ahol a minket érintő kártyák túlnyomórészben beleláthattam, elég pontos képem van a mozgató rugóikról. Ezek végetelenül egyszerűen a profit termelésről szólnak (aki persze, a profittal eleve szemben áll, azzal nehezen tudok majd vitatkozni most). De, számomra sokszor meglepő mértékben, sok-sok türelmük van. De nem végtelen. A türelem alatt azt értem, hogy ha a cég nem termel még profitot (az elején ritka az a cég, amelyik termel), ezt elég sokáig képes és hajlandón eltűrni a tulajdonos. Tudja, hogy itt azért kicsit másképpen mennelk a dolgok, és néha meglepő amatőrséget viszonylag későnn torolnak csak meg. Ezért azt gondolom, hogy bizony elsősorban munkabérre, elég sokat pénzt hordtak ide be ebbe az országba, amit csak megköszönni lehet nekik. És – ezt baromira nem értékeljük szerintem – munka, szervezési, stb. technikáka, stb. tanítottak meg nekünk.

Na persze, a türelmük nem végtelen.  A tied az lenne? Ugyan, negyedannyi ideig nem bírnád, mint amit sok közülük itt eddig kibírt. Igen, lassan a régen bejötteknek már profitra, szüretre kell fordulni a termelése, szolgáltatása. Ha nem, akkor most már – pláne, a válság beütése óta – hamarabb fognak dönteni, ha nem sikerül profitot felmutatni:

·         tovább viszik az operációt, de ilyen meg olyan radikális változtatásokkal (igen, leépítéssel, stb. együtt),

·         vagy átviszik az egész operációt egy bíztatóbb országba, vagy

·         egy-az-egyben úgy bezárják az egészet.

Emlékeztető az I. részből: „A múlt csütörtökön, április 29-én megjelent Élet és Irodalomban, a 3. belső vezércikk oldalon számomra szokatlanul, egy Rádai Eszter interjú van az elmúlt 20 év egyik meghatározó bankvezérével. Sok érdekes dolgot találtam benne. Friss az élmény kijőve abból a stresszes pénzügyi világból. Ez a nagyon megnövekedett stressz  különösen az utolsó kb. 3 évet jellemezte.”

Mindenképpen ez a legfontosabb rész, legalábbis nekem. A szakmáról van szó abban a részben, amire itt utalni akarok. A bank-szakmáról.

Általánosabban: kicsit olyan (legalábbis az alaphelyzet pszichés setting-je emlékeztet ilyenre), mint egy „exit-interjú” részlete, amit egy távozó munkatárssal szoktak néha tartani vagy a vezérigazgató, vagy a HR-igazgató, általában olyanokkal, akik önként mennek el a cégtől. Az lehet a jelentősége ennek, hogy ilyenkor az embereket már nem kötik a benti kötések, viszonylag  szabadon tudnak nyilatkozni (azért gondol a jövőre, ki tudja mikor találkozunk), ami egy-két fontos ponton segíthet a cégen belüli problémákról való kép pontosításában. Segíti ezt a hatást az is, hogy ilyenkor, a váltás stresszében, az emberek egy rövid ideig kevésbé fogják vissza magukat, egy rövid ideig nyiltabbak a szokásosnál, és talán egy kicsit sérülékenyebbek is.

Konkrétan: itt nem annyira a cégre magára (sőt arra egyáltalán nem) való utalások a legérdekesebbek, hanem az egész bankszakmára, annak működésére és annak utóbbi évekbeli drámain csökkenő hitelességére. Azért és annyira érdekesek, amiért és amennyiben jelentősen különböznek azoktól az értékelésektől, elemzésektől, amelyeket évek óta a bank szakma képviselőitől, maguktól hallunk, olvasunk.

„Én nem akarok beszólni innen senkinek”, szól a riport címe, és tényleg, nem nagyon lehet európaibb módon elmondani a véleményünket, annak  teljes képviselete mellett, mint ahogy a riport főszereplője teszi. Nem kis nyomatékot ad szavainak az a tény, hogy 2-szer egymás után töltötte be bankvezetői állása mellett a Bankszövetség elnöki tisztét is.

Ilyeneket mond:

„ ...számomra nem arról szólt a történet, hogy az utolsó egy-két év kivételével minden rendben lenne akörül, ahogy a bankok a dolgaikat intézték, vagy ahogy személy szerint én tettem a dolgokat.” (Figyeljünk fel az utolsó mellékmondatra, ebből a genre-ból különösen keveset láthatunk, pláne írásban, errefelé.)

„A 2009-es válság hatására kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy ezek a szolgáltatások esetleg messze nem olyan hasznosak a társadalom tagjai számára, mint ahogy korábban gondoltuk, illetve ahogy a bankok állítják. Szerintem vannak olyan mozzanatai, amelyekkel szemben jogos ez a kritika, és mivel én is bankvezető voltam, ráadásul nem is kis bank vezetője, ez a megállapítás az én tevékeynségemre is érvényes és azért ez nekem okozott fejtörést.”

Mint a Bankszövetség leköszönő elnöke, távozásakor nyilatkozta (a riportban a riporter idézi):

„A bankszakma egyes stratégiai kérdéseiben képviselt álláspontom jelentősen eltér a Bankszövetség néhány meghatározó tagjának véleményétől.”

„A bankároknak a jövőben nagyobb alázattal kell dolgozniuk.”

„Nagyobb szerepet kell kapniuk az erkölcsi megfontolásoknak.”

Hát neki innen is, onnan is mennie kellett egy sok eredménnyel teli pályafutás után...

Azután megint a riport jelenidejében mondja:

„Én valószínüleg nagyobb súlyt fektetek az önvizsgálatra, és saját érdekeink összeegyeztetésére mások érdekeivel. Mivel a miénken kívül van más legitim érdek is, például az ügyfél érdeke, az állam érdeke, stb.”

Az ok (például a nézeteltéréseknek oka, vagy inkább azok kísérő jelensége) lehet az is, hogy (a riporter által idézve):

„...(a riportalany) nem tagja a régi vágású bankárokból álló körnek, akik együtt járnak teniszezni és vitorlázni”

„...egy másik névtelen informátor szerint pedig: ’(a riportalany) mindig is külön utakon jár..’”

Válasz:

„Mert én nem vagyok networkölő típus. De inkább úgy mondom: a barátaimat én nem azon az alapon válogatom, hogy hasznot hajtanak-e nekem, vagy nem.”

„Az biztos, hogy a magyar bankrendszer része a magyar társadalomnak, tehát drámaian nem különbözhet attól az értékrendtől, amit a magyar társadalom magáénak tart, és ilyen értelemben természetesen mindenfajta dologra van példa. Én ebben a kérdésben, és nyilván másban is, valóban elég merev vagyok. Tehát nem arról szól a történet, hogy én együttműködöm-e a bankszektor más tagjaival, hanem arról, hogy bárkivel, akivel kapcsolatba kerülök, igyekszem azt a kapcsolatot a saját értékrendem szerint építeni. És akkor az vagy sikeres lesz, vagy nem sikeres. Szóval a saját „hősiességemről” nem akarnék sokat beszélni.”

Ui.: Nem akarok a bankok ellen beszélni általában, mindössze érdekesnek tartottam megörökíteni itt is ezt az álláspontot. Van probléma ezen a területen, ez megjelenik a riportban is (jó nem konkrétan, de az ezen bejegyzés keretei közé nem is férne bele).

Az én problémám az az, hogy ahogy erről a publikus vita zajlik, az inkább elfedi a problémát, mert végzetesen szakszerűtlen, hogy ne mondjam, tele van marhasággal. Például, hogy a bankok fizessenek. Bocs. A bankok eszközoldala az nagyon nagy részt az én és a Te betéteidből áll, az Isten szerelmére, az nem az „övé”.

Meg lehet ezt úgy fogalmazni, hogy vajon a nyereségük, amiből az „ő pénzük” generálódik, nem túl magas-e, nem unfair-e a díjszint, amit velünk és a cégekkel fizettetnek az egyes szolgáltatásaikért.

Azután itt van a hitelek ügye, és az, hogy nem tudjuk, tudják fizetni. Az alapelvet – hogy a szerződés szent, mert ez az alapja a gazdasági élet egészségességének – nem szabad megkérdőjelezni, de arról sokszor jogos lehet beszélni, hogy például a bankok a blanketta szerződéseikkel nem élnek-e vissza az erőfölényükkel (a nem feltétlenül szervesen az alap-ügylethez kapcsolódó büntető paragrafusaikkal), vajon kellőképpen informálják-e az ügyfeleket a valóságos és igen könnyen előállható kockázatokról, ilyenek.

Ezek valóságos párbeszédek lehetnének. Az is baj, hogy a szakszerűtlenül megfogalmazott vádakat a bankok könnyen visszautasíthatják (bár respektjük nem nő ettől), hangsúlyozva a tényleges szakszerűtlenséget és ezzel állandóan el tudják odázni a tényleges problémákról való diskurzust (a költségeikről, a díjaikról, az un-fair szerződési feltételeik részleteiről).

Részlet egy mai Wall Street Journal Europe cikkből, ami arról szól, milyen galibákat okozhatnak a félregépelések vagy a különböző IT rendszerek közötti transzferek (pl. a Google SMS szolgáltatása, amely hang üzeneteket transzformál SMS-be, és ha a kiejtés nem tökéletes Ivy League, problems might occure...).

Egy félregépeléses hiba különösen pregnánsan helyezi éles megvilágításba a lehetséges problémák hatókörét:

(először angolul):

„Hey Babe – I’m working Kate tonight” – SMS-ezte egy elfoglalt férj haza a feleségének.

„Hope she enjoys it!” – válaszolta a feleség.

(most magyarul):

„Drágám, ma Katin fogok még dolgozni”

„Remélem, élvezni fogja”

MEGFEJTÉS:

A „late” (sokáig, merthogy szerencsétlen ezt akarta írni: „Drágám, ma tovább („késő”-ig) dolgozom”) a „Kate”-től (Kati) csak egy betűben különbözik és a szoftverek általában megteszik azt a szívességet is, hogy automatikusan hibának érzékelik az éppen  begélpelt kis betűs tulajdonnevet („kate”) és szolgálatkészen nagybetűsre változtatják („Kate”) és ezzel megelőzték, hogy a feleség megróhassa férje urát, hogy még azt se tudja, hogy egy tulajdonnevet nem illik kis kezdőbetűvel írni.

Persze, a hipp-hopp szellemes válaszból látszik, hogy a feleség valószínüleg azonnal felfedezte a félreütést (meg arra is gondolhatott, a férje ennyire csak nem lehet ütődött...)

Ugye, megint baj volt a pénzügyi rendszerrel. A szokásos reakció az az, hogy először Amerikában megpróbálják (tovább finomítva, szigorítva) szabályozni a teljes pénzügyi rendszert.

Az új Dodd-Frank törvény 849 oldalas, 2011. július 21-én vált törvénnyé az Obama kormány kezdeményezésére. Összehasonlításul 2 ma már híres/hírhedt történelmi jelentőségű pénzügyi tárgyú törvény pár szóban:

·         Glass-Steagall Act, 34 oldal - a nagy válság hatására létrehozta a Federal Deposit Insurance Corp.-ot (az amerikai OBA-t) és elválasztotta a kereskedelmi és a befektetési banki működést

·         Sarbanes-Oxley Act (2002) 66 oldal – ezt az Enron, stb. botrányok után hozták, megszigorította a könyvelési rendszerek dokumentálási és ellenőrzési követelményeit. Erről még közvetlen tapasztalatom is van, SOX 404-nek becéztük (miért is? valami paragrafus lehetett a 404-ik), 2004-től készültünk fel rá, 2006-ban kellett volna bevezetnünk (mint amerikai tőzsdén – a NASDAQ-on – jegyzett anyavállalat európai leányválallalata), de az utolsó pillanatban kivásárolta az anyánkat egy private equity cég és kivezette a tőzsdétől, így a kötelezettség is elhárult fölöttünk. Fellélegeztünk.

No, amit se a szenátusban, se a kongresszusban nem igen tudnak, az az, hogy már a 66 oldalas SOX is sok plusz munkát (és plusz bevételt a konzultáns cégeknek) jelentett, de eredményességét meg lehet kérdőjelezni. Amit viszonylag könnyen ellenőrizni lehet, az az, hogy a cég vajon elkészítette-e a rendkívül részletes szabályzat rendszerét. Viszont annak ellenőrzése, hogy azt minden egyes alpontjában, úgy, ahogy leírták, betartják-e, Isten nincs, aki ezt tényleg ellenőrizni tudja, pláne 100%-osan. Bizalom és a megbukási kockázat érvényesíthetősége az (szóval a piacgazdálkodás működésének lehetőség szerinti önjáró működése), ami biztosíthatja a jól meghatározott és megfelelő szankciókkal biztosított szabályok betarthatóságát. Már a SOX is azt célozta, hogy ha annak a dokumentálási követelményét teljesítik, annak betartása automatikus lesz. Hát nem.

A múlt csütörtökön, április 29-én megjelent Élet és Irodalomban a 3. belső vezércikk oldalon szokatlanul egy Rádai Eszter interjú van az elmúlt 20 év egyik meghatározó bankvezérével. Sok érdekes dolgot találtam benne, friss az élmény, kijönni abból a stresszes pénzügyi világból, ami különösen az utolsó kb. 3 évet jellemezte.

20 éven keresztül volt ez egyik nagy német bank hazai leányvállalatának az élén, 5 éves határozott szerződésekkel, amelyek közül, amikor az utolsó lejárt az év végén, a tulajdonos nem kezdeményezett egy újabbat. Amikor még tavaly kérdezték az újságírók, ezt lekerekítette, azzal, hogy OK, ez természetes folyamat volt, közös megegyezésen alapult (meg el is érte a nyugdíj korhatárt). Most picit módosít ezen a képen, azt jelezve, hogy ő egy talán rövidebb hosszabbításban benne lett volna (különösen azért, mert bántja, hogy a válság időszak miatt tulajdonképpen egy mélyponton kell távoznia, ami alapvetően nem az ő hibája, de azért nehoz ezeket a dogokat szétszálazni), de a tulajdonos ezt nem kezdeményezte.

Az egész riportból egy bölcs, továbbra is hatni, cselekedni vágyó és tudó ember képe bontakozik ki, aki kiszabadult bizonyos etikai, szellemi korlátok közül és aki jól érzi magát ebben ez új szabadabb világában. Tökéletesen megértem ugyanakkor, hogy több, mint 40 év alkalmazotti lét és 20 év egy cégnél töltött, egészében mindenképpen sikeres karrier, megfejelve a kétszeres Bankszövetségi elnökséggel egy kicsit azt várta talán, hogy valahogy nehezebben válnak meg tőle, legalább érezhető, hogy legalább az elején úgy érzik, hogy hiányozni fog. Talán ezt megbecsülésnek lehetne nevezni. Tudom, hogy százezreknek, millióknak nem ilyen finomságok hiányoznak, mégis, vannak szerencsésebbek, tehetségesebbek (ezt nem akarjuk megengedni senkinek...), akik megengedhetik maguknak, hogy ilyen Maslow piramis tetejére való dolgok hiányától, vagy részleges hiányától is tudnak egy kicsit szenvedni, vagy legalábbis hiányérzetet érezni.

Nagyon jó, találó az első kérdés: Mit válaszolna most egy, a foglalkozását tudakoló kérdésre? A válasz árulkodó: Nyugdíjas, vagy inkább visszavonult bankvezető, talán ezt. Érted? Azt, hogy egyszerűen azt mondja, „nyugdíjas vagyok”, egyszerűen nem adódik, nem szégyelli, csak egyszerűen nem tud még így gondolni magára.

Közjáték. 4 nappal ezelőtt tweeteltem le egy FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) cikket a nyugdíjbamenetel körüli 6 fázisról:

1.       távolról, még vastagon benne a 8-órás (?) munka világában, a nyugdíjas élet még bizonyos pozitív elemeket is tartalmaz. Az ember spórol, pénzt tesz félre, anélkül, hogy pontosan végigondolná, persze, még messze van.

2.       minél közelebb kerül a nyugdíjazás pillanata, annál erősebb lesz a hatás, ja igen, ez most már komoly. A (jól) kereső állapotnak vége lesz. Egyfajta ijedtség jelenik meg: muszáj, hogy így legyen? Nem lehet még hosszabbítani egy kicsit?

3.       a tiszta öröm pillanata. Amikor eljön maga a pillanat és az ember megszabadul a reggeli kötelező bumlizástól, nincs többet főnöke, tulajdonosa külföldön, nehéz partnerei, válság-helyzet, leépítési kötelezettség, stb., az ember egyszerúen szabad. Honeymoon kötelezettségek, bosszúságok nélkül: azt tehetek, amit akarok.

4.       a mély (kinél mennyire, minél kevésbé előkészítve, annál mélyebb) lyuk állapota. A státusz és hatalom (akinek volt, akinek nem, legalább az érzés, hogy szükség van rá) oda. Ami maradt, az az unalom, a feleslegesség érzése egészen a depresszióig, kinél melyik.

5.       Újra orientálódás. Lassan az előző pontban jellemzett érzéshalmaz erőssége csökken (hála Istennek, nemcsak a boldogság múlikm el...), az ember kezd kikászálódni a gödörből. Konkrét realizmus váltja fel lassan az illuzióval teli idealizmust. Habár ebben a környezet a környezet, a család, a barátok segíthetnek, az ember végülis ebben a belső újjáépítésben igazán csak magára számíthat.

6.       Kiegyensúlyozottság. Az új szerep forgatókönyve megírva, elfogadva, a lelki egyensúly helyreáll. Az új mindennapi életnek is kialakulnak a rutinjai, kevésbé izgalmas, jobban előrelátható, de (talán éppen ezért) alapvetően mélyen megnyugtató.

Még egy rövid közjáték. Valahol, azt hiszem a USA Today-ben (le is tweetteltem, de nem találom, viszonylag régen volt, talán 1,5 hónapja) olvastam egy riportot a Not Quite Retired (nem teljesen nyugdíjas)  korosztályról. Ezek azok a baby boomerek (háború után született nemzedék, a magyar „Nagy generációnak” felel meg, kb. 46 és 53 között születetteket szoktak ezzel illetni), akik vagy már elmentek nyugdíjba és vissza próbálnak kéredzkedni, vagy még nem akarnak elmenni, noha annak idején ilyen idős korukra már ezt tervezték. Anyagi okai vannak ennek a trendnek.

Szóval vissza a cikkhez. Na, az majd egy következő bejegyzés lesz, ez már így is elég hosszú. Csá.

Nehéz ügy. Állítólag van/volt néhány olyan nagy cég, ahol projektet tudtak erre csinálni, és a projektben kinevelt utód lett belátható időn belül a tényleges utód, vezérigazgató (CEO), elnök, vagy elnök-vezérigazgató (nyilván itt csak a tiszta management pozíciókról van szó, ahol a cégek vagy családi, vagy többségi tulajdonos csoport kezében vannak, a dolog bonyolultabb). Szerintem ha van ilyen élő, sikeres utódlási projekt, az a kivétel.

Nagyon kevés az olyan vezető, aki amikor viszonylag közel kerül ahhoz az életkorhoz, időponthoz, amikor az emberek körülötte azt kezdik gondolni, hogy talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy hogyan is lesz tovább, ha, esetleg hirtelenül, az utódlás kérdése égetővé válik.

Persze, ez a hirtelen dolog nemcsak korhoz van kötve. Halálos, vagy korlátozó betegsége bárkinek, gyakorlatilag bármikor lehet, nem beszélve egyéb okokról, katasztrófákról (baleset, stb.). Ahol a cég életében kulcs-szereplő a kiemelt vezető, legyen ő 30, vagy 60 éves, jó ha a környéken van valaki, aki hirtelen át tudná venni a job-ot, legalább 60-70%-os teljesítményt garantálva.

De, ha van/lenne ilyen, nagy esélye van arra, hogy az aktuális vezető éppen őt utálja ki a cégből. Kevés emberben van annyi nagyvonalúság, távolra látás és önfegyelem, hogy az esetleges „vetélytársat” ne annak lássa, ami, és ne úgy bánjon vele, mint ilyennel. Persze, az illető „potenciálisnak” is különleges diplomáciai érzékkel és speciális karakter-vonásokkal rendelkezőnek lenni, hoyg túlélje ezt a helyzetet, ki tudja bekkelni. Annak idején a „Parkinson törvényé”-ben (angol szatirikus pamflet a brit bürokráciáról) ez a követelmény úgy volt leegyszerüsítve, hogy az alkalmas egyénnek hülyének kell tettetnie magát egészen addig, amíg el nem jut a csúcsra és csak ott szabad levetnie az álruhát...

Érdekes példák vannak előttünk nap mint nap az újságokban a világ majdnem 2 legnagyobb, mindenesetre legérdekesebb cégénél:

1.       Az Apple, az tényleg egy saga. Az egyik alapító Steve Jobs-ot egyszer elzavarták a történet során és utána az Apple csak bukdácsolt, majd visszahívták és az Apple elkezdett szárnyalni, senki nem látja a végét, az évtized egyik nagy business sztorija lett. Sem az átlagember, sem a piacok nem tudják elkülöníteni ezt a sikert Jobs személyétől. Előadói stílusáról, szuggesztivitásáról (most direkt nem a marketing zsenit említem, az triviális) könyvek íródnak, Így prezentál Jobs-szerű címekkel...Szegény azonban súlyos beteg, csont és bőr, rövid idő alatt másodszor húzódik vissza magánéletébe, mert nem bírja a mindennapi „robotot” (azért a robot Jobs-nál nem egészen ugyanazt jelenti...). Mi lesz utána, ha a súlyos betegség elviszi, vagy „csak” teljesen meggátolja, hogy részt vegyen a vezetésben, a stratégia meghatározásában (ahogy látszik, jelenleg még a betegágyról távvezérel)? Nem tudni, és ez így is természetes. Steve Jobs csak egy van, a cég alapvetően más lesz nélküle.

2.       A Berkshire Hathaway Warren Buffett az „omahai bölcs” befektetési cége. Buffett az utolsó legendás alakja a befektetési szakmának, 80-on felül van, évek óta napirenden van, hogy ki fogja követni a trónon, évek során sok nevet megnevezett már ő maga, mint lehetséges utódját. Sok könyv jelenik meg a befektetési elveiről, gyakorlatáról, ő maga tudtommal közvetlenül egyetlen könyvet sem jegyez. A legutolsó megnevezett utódja, egy bizonyos Sokol úr (nem hiszem, hogy az orosz zsebrádiónak köze lenne hozzá J) volt, Buffett még ennek az évnek elején is szuperlatívuszokban nyilatkozott róla. Azután március 30-án Buffett kiadott egy nyilatkozatot, amelyben arról számolt be, hogy a cég meg kell, hogy váljon Sokol úrtól, mert ő úgy fektetett be egy L. nevű cégbe, hogy ezt nem egyeztette előre Buffett-tel és amikor elkezdte neki is ajánlani, mint befektetést, akkor már a cég csak magasabb áron jutott hozzá a részvényekhez, mintha eleve jelezte volna neki, hogy ez egy kedvező befektetési lehetőség. Ez azért lehet kényes kérdés, mert illető Sokol úrnak éppen az a dolga, hogy részben ilyen lehetőségeket keressen a cégnek, részben, hogy a különböző cégekbe való befektetés után időnként szükséges operatív feladatokat is ellásson. Homályos a dolog egy kicsit innen távolról. Ez a negyedév gyengébben sikerült a cégnek, főleg a biztosítási ág veszteségei miatt, és az állandó utódlási kérdésekre adandó válaszokat is segít továbblendíteni az erről az ügyről való traktátus. „Én próbáltam utódot keresni (Sokol úr több, mint 10 éve nagyon sikeres munkatársa volt Buffet-nek), de látjátok (ti, Tulajdonosok, most van éppen az éves tulajdonosi közgyűlés), milyen nehéz dolog ez, kígyót melengettem a keblemen...”. Vissza a kezdő kockára itt is... Tudjátok, ki járt jól az egészzel? Az L. nevű cég. Ekkora reklámot életében nem fog még egyszer kapni (hát igen, megnéztem a Bloomberg-en, egy éve 85 USD körül volt a részvény ára, októbertől márciusig 100-115 között ingadozott és valahol március közepétől a 135 USD körül tanyázik, na ja...)

Ugye, az egyik, ez nem kétséges, ennek a két sápadt (nagyfogú, ahogy Hajós András mondta, vagy a „nagyfülü és a porcelánbaba”, ahogy egy nem nagyon Windsor-ház baráti brit anglikán püspök mondta Ungvári Tamás idézésében) világraszóló esküvője.

Na igen, „világraszóló”, mint a mesékben. No, mi más ez, ha nem szimbolikus? Számít valamit Nagy-Britanniában a királyság intézménye? Persze, a turizmusnak, meg hát a Windsor-háznak és szürrealista kalapokat hordó female-eknek, illetve csak a volt Szovjetúnió tisztjei által viselt  mennyiségű kitüntetés erdővel kidekorált, Rejtő Jenő regényekbe illő ellenterngernagyi és egyéb maskarákba öltözött male-eknek. Röhej, illetve taszító az a rongyrázás, amit gondolom, kellő megrökönyödéssel szamléltek, ha egyáltalán a világ azokon a helyein, ahol a mi zsidó-keresztény kultúránk idegen az összes Fellini filmbe illő paradicsommadárnak öltözött egyházi méltóságával együtt. Persze legtöbben végignézték és beleélték magukat legalább egy napra a megelevenedett tündérmesébe. Meg persze az sem teljesen igaz, hogy csak a mi kultúránk öltözteti a díszpintyeit maskarába, minden kultúrának megvan a maga maskara-kultúrája és persze, mindegyik úgy néz a másik bolondozásaira, mint a csendes őrültekre.

A másik szimbolikus esemény egy mondai alak sokak által régen várt erőszakos halála. Nem volt igazi, kinevezett vezető, mert nincs igazi, világos keretekkel rendelkező szervezet, nem volt vallási vezető, mert nem volt, de a neve köznévvé vált, a terrorizmust jelentve. Néhány kérdés, pont, ami eszembe jutott erről és a tálalásáról, ahogy az északi féltekén fogadták a hírt:

1.       talán most nem tévednek, megtörtént, amit mondanak (állítólag megvan a corpus is, nyilván azért, mert nem csak nekem fog ez eszembe jutni, azután, hogy tényleg ő volt-e az...)

2.       10 év alatt egy szál embert a világ legnagyobb hatalma, az összes rendelkezésre álló eszközzel, lásd pénztől a robotrepülőgépig. Nem olyan nagy teljesítmény (mit szólna az MI6, ha 007 ennyit foglalkozott volna egy emberrel?)

3.       hogy került ez az ember egy nagy városba a megszokott barlangjai helyett? már nem érezte magát veszélyben?

4.       mi pénz ment erre rá, a legdrágább halott, aki valaha élt.

5.       ha már erről beszélünk, én éppen ezért én csináltam volna ekkora cirkuszt ebből (ebben egyébként nem biztos, hogy igazam van, ezt még meglátjuk). Lehet, hogy nem is mondtam volna el, és mondjuk 2 év múlva, ha egyszer szóba kerül, valaki keresni kezdi, azt mondtam volna, „ja, ő itt és itt fekszik örök nyugalomban már 2 éve...”

6.       eddig ő vagy élt, vagy nem, betöltött egy szimbolikus szerepet, ami most megürült. Lehet, hogy valakik jelentkeznek, hogy betöltsék.

7.       kicsit furcsa az időzítés. Történetesen egy-két hónapja jelentették be, hogy ha ő meghal, egy atombombát fognak felrobbantani. Miért ennyire közel egy 10 éves (!?) periódusban? Plusz, ez most a több csapástól is megroggyant elnöknek ez esetleg jól jöhet. Ahhoz is, hogy nemrégen (?!) bejelentette a vonatkozó csapatok kivonásának a kezdetét. Ez a hír most megerősítheti, segítheti ezt a folyamatot és egy szimpátia hullámot generálhat, amire az elnöknek per pillanat nagyon nagy szüksége van...