Vezetői coaching

 

If you substitute „company” for „family” and „successful” for „happy” in the Lev Tolstoi’s very well-known quote, we are where I lots of times find myself when reading about management. We are always up-beat, everything is fine or it is almost fine already, „there is only a tiny part missing”. Of course, we should most of the time target/picture the goal to be able to build on it but sometimes it might also help to see the reality, „to confront the brutal facts” (Jim Collins) we are sometimes in.

Normal is that a business coach is assisting the client to move towards more authenticity, more self-awareness, more capacity/capability for his decision making  and at the same time towards more security.  Or otherwise formulated: towards a dynamic and reassuring simplicity and authenticity in life.

Life though sometimes offers situations where there are inherent insecurity in the decision making and in the way we are just operating which are very difficult to solve. It’s rather rare but it happens and sometimes, perhaps, it’s worth to speak about it a bit.

I want to speak here about two  - a little bit overlapping – such dilemmas related to the corporate culture what in certain situation are somehow next to impossible to solve:

1.       First, let’s look at the dilemma of the real individual freedom and the corporate goals. It’s normal that everybody (on the first place the owner, the management) will do everything for aligning the two and in the vast majority of the cases the way to this alignment will be found. Though – and the quote of Mr. Rogers makes allusion on such situations – sometimes the individual should (provided he wants to remain part of the organization) submit himself, his goals, sometimes his risk-awareness to a higher corporate will.

 

2.       The dilemma of democracy and corporate order. I’m strongly convinced that in our best inner part the democracy in the broadest sense is our best friend. It is the environment in which everybody can live the fairness of the world, that of the society and that of the group.

 

Let’s see first the political aspect as a metaphor which is more familiar to us. It’s not easy to define democracy, I propose here the definition of the Oxford Dictionary: „control of an organization or group by the majority of its members”. We see – especially now when the world is a little bit in trouble here and there – how difficult, slow and weak to operate the political democracy, especially related to the real good, long-range decision-making (as Churchill well said: „...democracy is the worst form of government except all those other forms that have been tried from time to time”).

 

By the same token let’s regard now the smaller scale organizations in which we are spending most of our time. These organisations are operating rather well and oiled (one can say that much better than the governments of countries). As for their operating mode, they are operating under relatively limited democracy. Here, the control is much more clear and continuous. There are e.g. no in-built 4-year turnover and election on who will be ruling a country  for the next period; the decisions are made with a big autonomy of the owner/leader of the organization and the majority of their members are relatively deprived of the right to participate in the decision-making.

 

The often cited (and very much respected by me too) medicine of „empowerment” is a really difficult one. If you have the courage to empower a staff being not enoughly committed and aligned, the company could get into great trouble. The so empowered people will pull the company in any type of directions and you will see the result. Of course, at the best companies you will find aligned, committed and empowered staff, it’s for them bread and butter but to reach this level, well... that’s what I have called „difficult”...with a slight understatement...

 

In a „normal” enterprise, this special deprivation (the relatively low level or lack of empowerment) is then found most of the time natural and it stirres relatively low level of frustration (it’s true also that these „normal” companies are always operating under their optimal performance). There are two other areas where the „democracy” has a question mark after it... As a joke (after a German stand-up, by the way), you can even say that „c’mon, where could we find structures in our life which are operating without any flaw? The family, the school and the company, aren’t they? Have you got any real democracy in these structures? No? Can you follow me?!”). Of course, when the system is abused in these instances – and it happens sometimes – the situation became unbearable and something will happen to restore the balance. But, if the system works well, the „democracy” is not very much missing in these particular cases.

 

Please, really, once more,  don’t come now to me with the motivation, empowerment, etc. Of course, without a certain dose of these charachteristics (the more the better) you cannot reach (any of the mentioned organization won’t be able to reach) the goals set. Of course, the leader (or management group), the head of family (father or mother, depends on the given family and even on the given issue at stake...), the instructor, the teacher, the professor, the coach must do everything that the common efforts towards the common goals be motivated, committed, aligned, harmonious and joyful. But, when the decisions are made, whatever long the democratic discussion around the alternatives will be, this decision must be a responsible and integrated one of an individual (or a small group of individuals). Responsibility, stupid!

 

You know, one of my favorite book of management is „The starfish and the spider”. It’s all about the beauty of empowerment. There is, however, a small flaw here. In the first part of the book  the „ideal” structure is that of iMule, a file-sharing widget (sorry) which is able at the end of the day fight the big labels. Fine. The only problem is that iMule (as far as I know from the book) has no HQ, no CEO, no business model, no profit. Even this book says that a „normal” company will most probably a hybrid combo company searching for its  sweet spot between complete decentralization (e.g. iMule) and complete centralization (e.g. the big music labels). 

Ha van problémám, de meg tudom oldani, akkor inkább feladatom van, miért fordulnék coachhoz?!

 

Ha van problémám, de nem tudom megoldani, de nem is hiszek benne igazán, hogy egyáltalán megoldható és/vagy nem akarok másoknak beszélni róla, akkor persze (?), hogy nem fordulok coachhoz.

 

Ha problémám van, és nem tudom megoldani, de teljesen nem tartom kizártnak, hogy megoldható (csak (a) én egy hatökör vagyok ehhez, (b) lusta és/vagy elfoglalt vagyok (és nem is szégyellem, hogy ez a problémám van, sőt, azt se szégyellem, hogy mások megtudhatják, hogy nekem (!!!) problemá(i)m vannak), akkor fordulok valamilyen anyagi lehetőségeim szerint megengedhető külső forráshoz, ami/aki sokféle lehet, pl. egy coach is (de elmehetek például coachingot tanulni, vagy különböző egyéb képzésekre, NLP, stb.).

 

Két gondolatmenet is eszembe jut, amely közelebbről, vagy távolabbról igyekszik megvilágítani ezt-azt a fentiekkel kapcsolatban, amiről korábban még nem volt szó:

 

·         Az első csak távoli analógia, mert egy asszimetrikus kapcsolatról van szó benne: az orvos a szakértő, a beteg aki “elszenvedi” a gyógymódo(ka)t. A coaching ezzel szemben egyenrangú viszony, ahol a coachee teljes erőforrásgazdagságának birtokában vesz részt a kívánt változási folyamatban.

 

Ha az embernek valamilyen fizikai baja/problémája van, és már nagyon nem tud vele együtt létezni (ha nő, hamarabb, ha férfi – félősek/szégyenlősek lévén ezen a téren) –, később), hagyományos orvoshoz, vagy egyéb alternatív gyógymódokhoz fordul. Ha tisztában van azzal, hogy az orvostudomány – területének komplexitása, az egyéni variációk és a kumulált tudás/tapasztalat végzetesen és elkerülhetetlenül induktív (így viszonylag kevéssé teljességre törekedhető) jellege/alapjai miatti - lehetőségei, tudása (nagyon) véges, akkor ezt a következő gondolatmenet keretében teszi: elmegyek a (szak-)orvoshoz, mert hátha már találkozott (pontosan) hasonló szimptómákkal és hátha az alkalmazott diagnózisa is sikeres volt.

 

Eltekintve attól, hogy még ekkor is lehetnek egyéni eltérések pl. a páciensek különbözősége miatt, ilyen értelemben nagyobb esély van, hogy valamilyen megoldásra juhatok, mintha mondjuk a cipészhez mentem volna le az egészségügyi problémámmal.

 

A bátorság elem ott jelenik meg, hogy megteszem az első lépést, elmegyek orvoshoz, a józan ész elem pedig ott, hogy egyáltalán nem tartom biztosnak, hogy bármilyen eredményre is jutunk. Természetesen vannak triviális, jól diagnosztizálható, nagyon kis hibaszázalékkal gyógyítható betegségek, ezeknek azután az orvosok örülnek is. Viszont félnek, mint a tűztől a soron következő gyanús és összevissza tünetekkel jelentkező betegtől, akiknél majd – megint – fogalmuk se lesz, mit tegyenek, persze, úgy csinálnak, mintha tudnák, ebből azután mindenféle kalamajka tud keletkezni, a baj gyökere, hogy soha nem fogják elárulni a saját bizonyossági %-ukat, amellyel egy konkrét esethez hozzáállnak – az orvos, mint “fekete doboz”...

 

·         Az is eszembe jutott, hogy az átlagember pl. az utcán (gyalog, vagy autóban) soha nem lehet egészen biztos, hogy a többi ember, aki nem hord szemüveget (én hordok), mennyire lát jól (mondjuk, fogadjuk el standard mércének a szemorvosi rendelő olvasó tábláját és annak is az utolsó előtti sorának a megfelelő biztonságú elolvasási képességét nevezzük “jó” látásnak). Ha valakinek van élő jogosítványa (és nagyon soknak van), akkor van egy esély, hogy a megfelelő időközönként szemorvosi ellenőrzésen esik át, bár a többedik hosszabbításnál ez már vagy egyáltalán nem történik meg (láttunk már ilyet, nem?), vagy nem alapos (elnézést kérek a nem érintett szemorvosoktól…). De ha nem kell(ett) valakinek jogosítvány, akkor még ez a relatív biztonság sincs meg abban, hogy vajon – az elfogadott standard-ek szerint az illető egyáltalán látja-e élesen, amit néz. Persze, egyéb tényezők is játszanak, valaki nem szereti a szemüvegét hordani különböző, pl. hiúsági okokból, és/vagy a lencsét se bírja a szeme.

 

Ezzel szemben a szemüveges populáció ebből a szempontból sokkal keskenyebb (és magasabban elhelyezkedő) teljesítmény-sávban mozog, mert ha egyszer elkezdett valaki szemüveget hordani, onnantól egész életében rendszeres ellenőrzésre fog járni, legalábbis minden alkalommal, amikor összetöri a szemüvegét.

 

Az én térképemen (tudjátok, nem tudjátok, ez egy NLP-ben (ezt most nem kezdem magyarázni) használt metafora arra, hogy minden ember különbözőképpen dolgozza fel a világot a saját “térképén”…), hogy a jó hercegnek való ajánlás (Villon után szabadon) se maradjon ki, gyenge pontjaidon (Achillesnek csak egy volt, mi, többi halandó, általában egyszerre többet is fel tudunk mutatni) a teljesítmény-sávot megasabban és szűkebben tudod folyamatosan tartani, ha rendszeresen ellnőrzöd, kérsz segítséget az ellenőrzéséhez, mintha hagynád az ebek harmincadjára teljesítmény-romlást a különböző fontos területeiden.

 

Érzed, vagy nem érzed saját magad, szervezeted energiáinak fogyását, valami elszívja az energiátokat, vagy egyszerűen csak lustulsz, unatkozol, veszíted (plane, ha vészesen) az érdeklődésedet, érdemes néha generáloztatni, átfuttatni az áporodott meggyőződéseket, attitűdöket, rendszeresen rákapcsolni magad a műszaki vizsga computer-padjára, ami rutin-szerűen lefuttatja a komplett check-programokat, szóval, ennyi a jó herceg számára az ajánlás…

 

Aki segítőhöz (pl. coachhoz) fordul, nem kell tudni pontosan, mi a probléma (nehéz is tudni sokszor magunknak, lehet, ha elmondanám Neked az én aktuális problémámat, azt bezzeg világosan látnád… ezért jár a coach is rendszeresen szupervízióba, ami a coach coach-olása…). Problémája van, de nem tudja pontosan, mi az, mert különben nem jött volna el. És mivel nem tudja, mi is az igazi problémája, nem is tudja pontosan elmondani. Inkább egy kicsit zavaros beszámoló fog következni arról, amit gondol. Egyszerűen be van szorulva egy adott világ-képbe.

 

A coach és a coachee együtt alkotják meg a probléma-realitást (majd persze később a megoldás-realitást is, alapvetően a coachee energiájával és erőforrásainak dinamikus mozgósításával). Ebből a perspektívából a coachee kezdeményezi a változást éppen azzal, hogy a problémájával a coach-hoz fordult és ezzel mintegy felszínre hozta azt. Ez a lépés önmagában a probléma definícióját megváltoztatja (meg kell fogalmazni külső fél számára az addig csak homályosan, nem szavakba/gondolati konstrukcióbafoglalt problémát, kontextusba kell helyezni, hogy a coachnak esélye legyen a segítésre). Ezzel a coachee legalábbis közvetetten jelezte, hogy a problémát egyedül nem tudja megoldani, de azt is, hogy lát esélyt a probléma megoldására, hiszen a coach-hoz fordult. Az utolsó 2 bekezdést közvetlenül, meg egyébként az egész bejegyzést Steve de Shazer “Keys to Solution in Brief therapy” című könyve inspirálta.

 

A “kevesebbel többet” erre a gondolatmenetre úgy applikálható, hogy

·         a rendszeres figyelem az energia- és készültség-, mozgósíthatóság-szintünkre (mind egyéni, mind csoport szinten), és

·         azok egyikének-másikának lankadása esetén rendszeresen megoldás keresése akár külső segítség igénybevételével

·         “kisimítja” (egyéni és csoport-) életünk le-, fel-hullámzását, kitöréseit, és

·         optimális, egyenletesebb teljesítményhez, kiegyensúlyozottsághoz, kiegyensúlyozottabb energia-szinten való működéshez segíthet minket szemben a csak nagy bajban (vagy abban sem…) reagáló üzemmóddal szemben…

 

Maradok tisztelettel, szevasztok:

 

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

Sok könyvem félig (vagy addig se…) olvasott. Emiatt mindig is lelkifúróm volt. Nem elég, hogy annyit veszek, amennyit  N+1  db életemben se tudok elolvasni, de ráadásul amit elkezdek, rendszerint azt se fejezem be (van, amelyiket később igen, legtöbbjét soha, vagy ne mondjunk sohát – nálam soha nem lehet tudni (erre jó…) -, mindenesetre kicsi a valószínűsége.

 

Persze, mindenféle magyarázat-konstrukciókat kitalálok, hogy a lelkifúrómat csökkentsem. Valamelyik bejegyzésben korábban a következőt biztos írtam már (ez egyike a “30” történetemnek, amit minden új (kicsit közelebbi) ismerősnek elmondok legalább egyszer, a régi ismerősök meg már csak sóhajtanak…).

 

A legnagyobb kedvencem a (pénzügyi) opciós elmélet adaptációja erre a jelenségre (Száz Jánostól): a könyv vételével opciót vásárolunk arra, hogy amikor majd egyszer (hirtelen) el akarjuk olvasni, kéznél legyen (ehhez minél nagyobb könyvtárad van, annál szofisztikáltabb “könyvtári” rendszerek szükségesek, hogy azután tényleg megtaláld őket).

 

Egy másik “elméletem” az ilyen irányú működésemre (ezt nemrégen sikerült így “bekereteznem”), hogy az én megismerési/tanulási módszerem mozaik-szerű. Nem vagyok (szinte fizikailag…) képes egy új ismeret/diszciplina elsajátítását sem lineárisan végezni.

 

A nyelvtanuláson levezetem, mit értek itt “lineárison”. A francia a második nyelvem volt, ezt sokkal határozottabb, világosabb keretek között kezdtem el tanulni, mint a végig sokkal “regényesebb” angol-tanulási utam keretei voltak (ha egyáltalán lehetett volna keretekről beszélni abban az esetben…). Beiratkoztam a Rigó utcai nyelviskolába, munka után hetenként 2 (vagy 3?) estén 6-9-ig bejártam és végig is jártam az összes fokozatot, ott, a tanfolyamon szereztem meg a közép, majd a felső-fokú nyelvvizsgát is. Minden szép, minden rendezett, így kell nyelvet tanulni. Kívülről így nézett ki. De.

 

A “zöld” könyvekből csak annyit és akkor tanultam, amennyit feltétlenül kellett (az volt a kötelező) és mellette több nyelvkönyv-sorozatot megvettem és tanulgattam, újságokat, irodalmat próbáltam olvasgatni egyre több eredménnyel. Mozaik-szerűen. Így tanultam meg franciául (persze, igazán akkor, amikor 3 évre kikerültem Algériába és francia nyelven tanítottam a mechanikát egy főiskolán…)

 

Ma is polcok vannak tele francia nyelvkönyvekkel, amelyeket soha (egyiket sem!) olvastam/tanultam végig. Egyszer jóval később, egy polc-rendezésnél kezembe akadt az egyik “zöld”-könyv, belenéztem. Jé, gondoltam, ha szép nyugodtan végig-tanultam volna, sokkal kevesebb energiával (és pénzzel) lényegében ugyanoda jutottam volna, mint így, hogy szőnyeg-bombázás szerűen csipegettem mindenfelé (ugye, erre a “30” történetemből az amerikai 20, vagy nemtudomhány helikopter napalm-bombázásának története rímel a vietnami háborúban, amikor jött a hír, hogy egy-két viet-kong partizán feltűnt az erdőben, ugye, egy erdőben felülről egy-két partizánt el-/megtalálni lehetetlen, de az egész erdőt kiirtani, bár nem gazdaságos (most az embertelenségét és erdőtlenségét ne is említsük), az sima…)

 

Nagyobbik fiam néha lenézően megjegyezte, minek fizikai könyvet gyűjteni, minden rajta van és lesz az interneten. Nos, az internet, az tényleg fantasztikus, de azért abban csak korlátozottan bízom. Ami tegnap elérhető volt, ma eltűnik. Például egy csomó ingyen könyvet gyűjtöttem a Stanza app-ra az Apple készülékekre és a múltkor azt fedeztem fel, hogy Amazon felvásárolta, és már nem támogatják az eredeti applikációt. Persze, az ingyenes könyveket a Kindle-re újra le lehet gyűjteni (részben meg is tettem), de nem is mindegyikre emlékszem, hogy melyik volt. OK, mondhatod, akkor nem is kellett annyira, mert különben emlékeznél.

 

Ez részben igaz, másrészről meg egy-egy ilyen dolog, hogy valami megvolt, vagy majdnem megvolt, és valahogy eltűnt, örökre hiány marad. Maradva a könyv-területen, egyszer Münchenben egy könyvesboltban a földön, a sarokban találtam két hatalmas német művészeti könyvet Velence művészetéről. Arra is emlékezni vélek, hogy olcsón adták már (talán 30 DM-ért, úgyhogy jó régen lehetett), de valahogy sikerült lebeszélni a megvételükről, hogy minek, meg nem is a saját kocsinkkal voltunk, engedtem. Ma is emlegetem néha, hogy azt nem kellett volna otthagyni (Velence a szívem egyik csücske…).

 

Meg azt is olvastam egyszer, hogy az interneten (akár komoly) szövegromlást is szenvednek a könyvek. Persze, tudom, kiadásról kiadásra a fizikailag kinyomtatott könyvek szöveg-állaga is romlik, egyszer hallottam egy olyan kutatásról és könyvről is (ez nincs meg…), amely különböző nemzeti kincsnek számító szerzőink (Ady, stb) munkáinak a (nem szándékolt hibákból eredő és kiadásról kiadásra terjedő és kumulálódó) szöveg-romlását elemezte.

 

Az internet más, a probléma komolyabb, sőt részben, sajnos, tudatos elem is kerül(het) bele. Egyrészről a tömeges scannelés, ahogyan a régi könyvek e-book-osítása történik, a szövegfelismerő szoftverek egyre finomodó, javuló minősége ellenére is magában hordozza a teljesen nem is kontrollálható tömegtermelés minőség-romlását (normál termékeknél a tömegtermelés akár a minőség javulását, mindenesetre standard-izálódását is jelentheti, a szöveg-scannelésnél és digitalizálásnál ez nem feltétlenül így van). Másrészről bele is nyúlnak állítólag a szövegekbe a legnagyobb mennyiséget előállító amerikai terjesztők, különböző, nem utolsó sorban erkölcsi okokból (ugye, itt nyilván angol könyvekről van szó). Az előbbire (a digitálizálásból eredő szándékolatlan szövegromlásra) számtalan példa van nemcsak az ingyen copyright alól már “felszabadult” művek esetében, de a drága pénzen megvásárolt Kindle e-könyvek esetében is, az utóbbira (szándékolt változtatásra) nincs időm példát gyűjteni, lehet, hogy csak pletyka, de nagyon plauzibilis, valószerű pletyka (ha az).

 

A legyegyszerűbb persze az, amikor tudod, hogy melyik könyved hol van. Ez szerintem viszonylag kevés számú könyv esetén kivitelezhető (az nem tudom, mennyi lehet, én biztosan túl vagyok rajta). A következő szint az, ha egy sorban, szépen látható, hozzáférhető módon, és valamilyen módszer szerint vannak a könyveid elrendezve (például tematikus, a szerző, vagy a cím szerinti ABC-ben, stb.). Az ezután következő szint, amikor a polcokon már nem egy sorban vannak a könyvek, hanem kettő (helyenként három) sorban, sőt, már zárt szekrény-részekbe is kerül, a probléma egyfajta katalógus nélkül (amely természetesen a tárolási helyre is utal), nagyon nehézkessé válik. Persze, ilyenkor meg vigyázni kell még arra is, hogy használat (olvasás…) után a katalógusbeli “helyére” kerüljön vissza… Persze, akármi a módszer, ha elég sok könyved van már, mindig lesz olyan új könyv, amit már megvettél egyszer (akár ugyanezt a kiadást, akár egy korábbit), előfordul (ez azért már ritka), hogy 3 is van egyből…

 

Nekem van (nem kész) katalógus(-rendszerem), amely bizonyos témákra (majdnem) teljes és egy nagy területre (Irodalom és környéke) nem készült még el. Ez utóbbi esetében a szerző vezetékneve szerinti első betű szerinti besorolások szerint lehet adott könyveket keresni, a második betűre már nem volt erőm/türelmem figyelni, úgyhogy Molnár Ferenc mellett simán állhat a polcon egy Mikszáth… Néha át kell rakni az egész rendszert, mert bizonyos betűk a magyarban mindig túlterjeszkednek, a B, a K, az M, az S, ilyenek…

 

Kitérő a rendszerezésről (csak néhány dilemma választéknak, nem feltétlenül fontossági sorrendben):

·         Szerző, vagy cím szerinti ABC rendben? Én először témákra bontom és a témákon belüli ABC-t választom

·         Idegen szerzőnél az idegen név szórendje szerinti ABC-s rend, vagy a vezetéknév szerinti (tehát Mark Twain az M-nél, vagy Twain, Mark a T-nél). Már ha tudod, hogy melyik a vezetéknév (keleti neveknél ez nem feltétlenül egyértelmű). Én a második módszert alkalmazom (tehát Twain, Mark a T-nél).

·         “Irodalom és környéke” – itt jöhetnek a problémák a “környéke” definícióját illetően, de a nem egy szerző által jegyzett antológiák, szerkesztett könyvek esetében. Antológia egyszerű, cím szerint. Szerkesztett könyv komplikáltabb, ismert, kedvelt szerkesztő esetén lehet a szerkesztő szerint, különben cím.  Vagy mi van az irodalmi igényű filozófikus művekkel? Stb…

·         Irodalom és környéke, de egyéb témák, mint Történelem, vagy Filozófia előjöhet az a probléma, hogy mi lehet vajon a fő keresési szempontom (mindig lehet a katalógusban több szempont szerint is keresni, de fontos, hogy melyik a leglényegesebb szempont). A keresési kritérium lehet a szerző, ha ismert (nekem, mert persze, ez számít), és nagy valószínűséggel eszerint kezdem majd a keresését, de lehet a cím is, ha a szerző nem ismert, egy-, két könyves-szerző a gyűjteményben és a cím, vagy a téma lesz valószínüleg a hívó szempont.

·         Mindig fontos szempont a témakör/altémakörök szerinti keresési lehetőség, az mindig lehetséges kell legyen.

 

Na most a félig olvasottság jelenségéhez meg az újdonság varázsa témakörhöz visszatérve az úgy van, hogy az ember azért vesz meg egy könyvet, hogy elolvassa, még akkor is, ha már tudja, hogy az összes meglévő elolvasatlant is figyelembevéve a teljesség már rég fizikailag tökéletesen kivitelezhetetlen. Feltehető a kérdés, miért vesz az ember új könyvet, miért nem elégszik meg azokkal, amelyek már megvannak és olvassa ki azokat? Nyilván, a válasz sokrétű:

 

(a)   ha egyszerre lenne előttem a választékban az összes könyv, ami jelenleg megvan, nyilván egy csomó könyvet már nem vennék meg, mert

                                i.            van újabb kiadás,

                              ii.            van olyan kiadás, amely magában foglalja az előzőt,

                            iii.            már nem érdekel az a terület,

                             iv.            egyszerűen már nem aktuális a téma, a feldolgozás, az attitűd

                               v.            (az érdekes az, hogy az ilyen típusú elemzések eredménye nem egy jó csomó könyv kiselejtezése (ezzel szabad fizikai tér felszabadítása), mert sok az előző kategóriák valamelyikébe (vagy többjébe) beleeső könyvhöz valamiért mégis ragaszkodom az elemzés végén…)

(b)   Egyszerűen új dolgok kezdenek érdekelni

(c)    Régi kedves szerzőim új dolgokat írnak és

(d)   Valahogy abbahagyni újat keresni, bezárni magamat a meglévőbe hasonlít egy kicsit a halálhoz, amit, ugye, nem szoktunk siettetni.

(e)   (kis “felszabadulás” (nem a folyamatos pénzügyi tehertől, de legalább az erre szánt fizikai tér állandó bővítésének terhétől) az e-könyvek megjelenése, azok másféle teret igényelnek, sokkal könnyebben megoldhatót).

 

Tehát amikor egy új könyvet megveszek, belenézek, de mivel éppen valami mást olvasok, ez néhány oldalt jelent, azután besorolom a helyére. Ez is érdekes, a “helyére” besorolás. Ha besorolom a helyére, eltűnik a színről, egy szintre kerül azokkal, amelyekkel kapcsolatban már kisebb bennem a feszültség, hogy nem ma fogom őket kiolvasni, míg az újakkal kapcsolatban nyilván ez a könyv-specifikus tömeg-vonzási szint, a “könyv-gravitáció” még erősebb (“nagyobb” a tömegük…). Ha besorolom őket, hirtelen “kisebbek” lesznek, az általuk kifejtett “tömegvonzás” lecsökken. Ezért előfordul, hogy az újabban vásárolt könyveket külön, a mindennapi élet-terem közelében tárolom  egy ideig, hogy ne felejtkezzem el róluk (mint a régebbiekről…). Ez azonban csak addig tarthat, ameddig újabb könyvek nem érkeznek, mert ezek az ideiglenes tárolási helyek betelnek, helyet kell csinálni, akkor kénytelen vagyok őket (nagyrészüket olvasatlanul) a tematikus + ABC szerinti helyükre besorolni.

 

Ha már megvan ez a könyv-gravitáció fogalom, a könyvek által kifejtett tömegvonzás alapja, a félig (vagy negyedig, stb) olvasottság magyarázata pofonegyszerű. Minden könyvnek, amelyet valaha vásároltam és még mindig velem van, van valamekkora vonzása rám, de ennek erőssége nagyon különböző és időszakonként és könyvenként is változó. Aszerint, hogy éppen mi érdekel, miben vagyok benne, mi szükséges ahhoz a tevékenységhez, amit éppen végzek, pillanatnyi erősorrend érvényesül. Azt a könyvet olvasom éppen, amelynek a legnagyobb a tömegvonzó hatása. Igenám, de ha valamennyit kiolvasok belőle, mozaik-működésemnek köszönhetően nagyon érzékenyen, folyamatosan érzékelem azt, hogy hogyan fogy ez a vonzóhatás, ahogy a könyv lényege (ez alapvetően szakkönyvekre igaz) egyre világosabbá válik és egyre jobban kezd hatni az adott pillanat prioritási listájának következő jelöltjének a vonzóhatása. Így, bizony, előfordul sokszor, hogy a felénél, harmadánál, amikor már nagyjából értem a koncepciót, az ötlet megvan, ami köré a könyv szerveződött, ugrom a következő könyvre. Hát így valahogy…

 

No, persze, az ember élete (az enyém se) nem csak olvasásból áll, mégis, ez azért elég fascinating, így összeszedve, még nekem magamnak is…

 

Nem beszélve arról, hogy mennyi mindenre lehet ez alkalmas metafora (különösen ez a vége, ez a kiterjesztett tömegvonzási dolog). Csak ha arra gondolok, hogy mi magunk mennyiszer vagyunk félig kiolvasott “könyvek” mások számára és mi magunk mennyiszer vagyunk türelmetlenek másokat végig “kiolvasni”…  

 

Szevasztok

 

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com