Vezetői coaching

Csajtai Kornél barátom mesélte ezt a kitchen table-ben (lásd az előző bejegyzést), aki a Cognizant vezetője, meg a magyarországi megoldásközpontú coachok egyesületének elnöke. 

Nyílt ajtó van nála mindig és a múltkor az egyik kollégája bement a szobájába, lecsüccsent a székére... Kornél kérdő tekintetére csak annyit mondott: „Csak bejöttem egy kicsit megnyugodni...” A főnökéhez... 

Voltatok már így? Én nem... igaz, Kornél nem volt a főnököm... de még ahz is lehet, hogy Kornél nem az egyetlen ilyen főnök... akihez csak úgy be lehet menni relaxálni... Steve Jobs-szal állítólag egy liftbe nem volt szabad beszállni, mert ha a kérdésre, „Most mit csinálsz éppen?”, a válasz nem volt pont olyan pontos, fontos és lelkes, ahogy kellett, ki már nem is kellett szállni, mehetett visszafelé retourral... Ja... 

Kornél – folytatta – elgondolkozott és reframelte a dolgot... ki is próbálta... amikor egyszer észlelte, hogy valamelyik egységben, asztalnál emelkedik a hangulat, feszülnek egymásnak, egyszerűen fogta magát és odament és leült közéjük... Ennyi... nem szólt semmit... és lassan kezdte realizálni, hogy mintha kezdtek volna kisimulni az idegek, kezdett volna újra a folyamat helyreállni... Oda tudta vinni és fel tudta nekik ajánlani a nyugalmát, a biztos tudatát annak, hogy „jók vagyunk, x-szer bizonyítottuk”, most ez valahogy nem klappol, de meg tudjuk csinálni... most is...:-))) 

Nem tudom... meséli, messziről jött ember azt mond, amit akar... de ha ismernétek, Ti is elhittétek volna neki... olyan... be lehet menni hozzá egy kicsit relaxálni...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Ezt nem tudom magyarul ilyen frappánsan, csak körülírva. A SOL World CEE 2015 konferencia végén volt egy „kitchen table” izé (eredetileg nagy létszám megmozgatására alkalmas gyakorlat), ami olyasmiből állt, hogy egy nagy hallgatóság előtt egy asztal köré ül - valamilyen téma köré szervezve - néhány (5-8 fő) résztvevő 1 vagy 2 facilitárorral (olyasvalaki, aki a folyamatot támogatja kérdésekkel, az egyensúly fenntartásával, de nem tesz hozzá tartalmi elemeket). Az asztalnál egy széket üresen hagynak, amelybe időről időre a hallgatóság közül beülhet valaki és hozzászólhat a beszélgetéshez, hozzászólása után visszaül a helyére, nem marad az asztalnál... 

Az asztal körül lehetőleg szorosan helyezkednek el az inkább (de nem teljesen) passzív résztvevők, a hallgatóság, akik figyelmesen hallgatják a beszélgetést a „reggeliző asztalnál”. Itt olyan válllalat, vállalkozásvezetők ültek az asztalnál, akik vezetési munkájukban túlnyomóan megoldásközpontú megközelítést használnak. 

A gyakorlat további részei: a beszélgetés első szakaszának végén (mondjuk 30-40 perc múlva) bevonódik az eddig passzív hallgatóság, egy-egy kitchen table résztvevő köré egy–egy kis csoport szerveződik, amelyben mondjuk 10 percig beszélgetnek a beszélgetésről, az eddig passzív résztvevők is elmondhatják a gondolataikat, esetleg kreatív ötleteiket. Ezt követően az eredeti aktív résztvevők visszaülnek a kitchen table-höz és  beszámolnak arról, amivel gazdagodtak a kis csoportos beszélgetések folyamán. 

Amikor a legvégén visszaültek, az egyik cégvezető mesélte ezt a mondást az egyik résztvevő szíves közlése alapján: „A nagyapám mindig azt mondta, hogy Te nem lehetsz se jobb, se rosszabb, mint az átlaga azoknak, akikkel körülveszed magad...”... „Erre szoktam próbálni figyelni – fűzte a gondolatot tovább az ügyvezető -, hogy minél magasabb legyen ez az átlag , a körülöttem élők, dolgozók átaga...” 

Külső körön ültünk hárman és még ezt is fűztük tovább... Kalmár Elviráé az érdem, a címben szereplő megfogalmazás: „Leverage your average, honey!” Talán magyarul úgy lehetne: „Áttétellel/hatékonyan növeld az átlagodat, kedves!” ...és ezen írtó gyorsan mind a hárman azt értettük (utána lecsekkeltem, a cégvezetőnek ez a kiterjesztés nem jutott eszébe...), hogy ha emelni akarom a saját értékemet, be kell fektetnem magamba (az „emelő” egyik karja), ez kisugárzik  - közvetve és közvetetten  a környezetemre (az „emelő” másik karja), befektetésre motiválja őket is (versenyben, meg a csapatban kell maradni...), emelkedik mindannyiunk átlaga, és ez egy jó kis önmagát erősítő körfolyamattá tud válni...:-))) 

Szóval: „Leverage your average, honey!”...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Az Innermetrix világszerte ismert teszt, amit alapvetően (de egyáltalán nem csak) üzleti környezetben használnak. Az Innermetrix három profilt egyesít, egy viselkedési, egy motivációs és egy gondolkodási/észlelési profilt határoz meg és az pedig egészen különleges, ahogy ezeket kombináltan, egymásra feleselve, egymást szinergikusan erősítve  lehet használni annak a 71 (!!) oldalnak a segítségével, amit az ember a teszt kb félórás kitöltése után kézhez kap (a 71 oldal a 3 modul eredményeinek együttes, úgynevezett hosszú verziójú magyarázata, van ilyen modulonként is és és van az egyesített eredményeknek is egy rövid verziója is). 

Az eredmények azt mutatják meg, 

-       hogyan látnak minket mások (hogyan működünk, milyen látható, az érzékelhető viselkedésünk),

-       egy 7 dimenziós motivációs-tényező térben milyen a mi sajátos motivációs profilunk, melyek azok a szenvedélyes erők, amelyek az ágyból való kiugrásra késztetnek minket reggelenként (vagy nem, ha nem azok szerint rendeztük be az életünket) és hogy

-       hogyan gondolkozunk, az észlelési/gondolkozási/döntési sémáinkban milyen sajátos profilban rendeződnek el az  empátiás, a praktikus és szisztematikus dimenziók szerint. 

Mind a 3 alap profil-rendszernek nagyon érdekes a története és minden profil első csíráit megalkotók, majd azok konkrét kreátorai, majd későbbi fejlesztői jelentős személyiségek, akikről külön-külön is sok érdekeset lehet elmondani (pl. érdekességként Dr. William Marston, aki lefektette  az Innermetrix által használt  viselkedés-teszt alapjait, egyszerre kitalálója a hazugságvizsgáló gépnek és megalkotója a Wonder Woman képregény és filmhős figurájának...) 

Az első profilt arról, hogy milyen a viselkedésünk, több más forrásból is el lehet érni, a neve DISC és az egyik legismertebb üzleti és személyes viselkedésteszt. Hozzáteszem, hogy a legegyszerűbb, lebutított formától (mondjuk egy könyv egy oldalán egy táblázatot kell kitölteni és a megoldó kulcs a másik oldalon található, máris kész az ingyenes teszt...) a legszofisztikáltabb számítógépes kitöltésű formájával lehet találkozni a piacon... 

Ajánlott az óvatosság, különösen a levont következtetések tekintetében. Az Innermetrix standardje szerint a teljes 3 modul alap-visszajelzése min. 1,5 órás, amiből kb. 40 perc a DISC-ről szól és a visszajelzés szerves része a folyamatnak... Nem szabad csak úgy „ráönteni” az ügyfélre legrosszabb esetben az összes 71 oldalt, hogy ő csináljon vele azt, amit akar... 

Mondok  néhány alap értelmezési problémát a különböző forrású DISC profilok használatáról, amelyekkel a szakmában magam is találkoztam (nyugi, jön még a Hartman 3.1, de ez is érdekes lesz, ígérem...:-))). 

Ezek azért veszélyesek, mint minden szakszerűtlen használat a deklarált módszerre. Gondoljunk csak arra, mekkora veszélyt, nehezen helreállítható kárt okoznak a pl. egyszer 60-130 órás coaching/tréning-képzésekről kiszabadult „kész” coachok/trénerek... Hány olyan ember lehet, aki egy-egy ilyen „kész” szakemberrel való találkozás után egy életre megútálja az adott megközelítést és átmegy az utca másik oldalára, ha ilyennel találkozik a jövőben... 

Van ezek közül a téveszmék néhány kedvencem, az egyik: „túl egyszerű, ennél azért ez bonyolultabb...” – nos, ezt egy nagyon tapasztalt coach-trénertől hallottam, aki mondjuk 20 éve foglalkozik többek között az önismeretével. Ez kilóg a téveszmék közül kicsit, mert ebben azért van valami... 

Ha egyedül a DISC-et csinálja csak meg valaki, és tényleg akkora puttonya van már önismeretből, mint akit említettem, akkor ez még igaz is lehet... Nos, igen, egyedül a DISC neki tényleg lehet hogy túl egyszerű, de 

(a)rendszerint nem ő (a tapasztalt tréner/coach) van a másik oldalon... Tapasztalatom szerint a (jóval) kisebb önismerettel rendelkező ügyfeleknek ez egy nagyon jó kapaszkodó az önismereti útjuk elején, közepén, 

(b)a DISC a komolyabb (pl. Innermetrix) profil-tesztrendszerekben nem egyedül van jelen, ott van (pl. az Innermetrixben) a másik két profil, ami a DISC-kel együtt egy nagyon árnyalt, és megfelelően komplex profilképet képes generálni (meggyőződésem, hogy még neki is...). 

Másik kedvencem az, hogy „a piroshoz nem megyek, mert az nem fog meghallgatni...” – na, ez már az igazi marhaságokhoz tartozik... Ehhez hasznos tudni (annak számára, aki még nem találkozott a DISC-kel, és lehetnek ilyenek azért sokan...), hogy a „piros”(ráadásul a világban használt különböző erre specializált teszt-rendszerekben nem feltétlenül ugyanazt a színkódot használják) az Innermetrix (és még néhány teszt) DISC-modulja szerint a döntésképes, domináns dimenzió jele, azokra szokták azt mondani, hogy „piros”, akiknek ez a legerősebb dimenziója, akik viselkedésében a gyors határozott, dinamikus, részleteket inkább háttérbe szorító, a lényegre, az eredményekre koncentráló viselkedés-vektor a legerősebb. Arra, hogy a „piroshoz nem megyek...”, hogy miért is marhaság, több dolgot lehet érvényesen mondani, például, hogy 

(a)senki nem CSAK piros, mindegyikünkre a DISC 4 dimenziójának valamilyen kombinációja a jellemző, és a többi dimenzió hatása egyikünknél sem elhanyagolható, még annál sem, akinek a 100-as skálán a D – döntésképes (piros) dimenziója mondjuk 99. Nincsen olyan, akinek a többi meg mind nulla. Nincs olyan, hogy valaki CSAK piros... 

(b)(Jelzem, majdnem minden) tesztnek éppen az a lényege, hogy segítségével jelentősen jobb önismeretre teszünk szert (mellesleg az emberismeretünk is javul közvetetten, de nagyon határozottan, ahogy megértjük a dimenziók működését először a saját példánkon keresztül). Nincs jó, vagy rossz eredmény, a lényeg abban van, hogy a teszt megmutat tendenciákat, lehetséges konzekvenciákra hívja fel a figyelmünket... Például a DISC esetében a viselkedésünk vonatkozásában, ahogyan mások látnak minket.... Ezeket azután részben magyarázat alapjául lehet használni a jelenlegi működési zavarainkra, vagy szárnyalásunkra (attól függően, hogy az adott helyzeteink viselkedési igénye mennyire van harmóniában a saját működési profilunkkal), illetve segíthet a jövőbeni irányultságunk, mozgásunk, aktivitásunk, akár foglalkozásunk meghatározásában. 

(c)  A DISC teszt kb. 25 oldalas írásos interpretációjában (a 71 oldalas hosszú verzióban) a sokoldalú  elemzések egyike éppen arra ad tanácsokat másoknak („Kommunikációs tanácsok másoknak”), hogy hogyan hasznos és nem hasznos a teszt kitöltőjével kommunikálni. Szóval, ha valaki ha nem is (csak) „piros”, de mondjuk a legerősebb viselkedési dimenziója a döntésképes, a D, a „piros”, akkor ennek jellegzetességeiből világosan kiderül, hogy milyen módon hasznos felé közelíteni, milyen kommunikációs stílus esetén hajlandó például vételre kapcsolni a készülékét. A tréningeken (lehet – az egyes tagok egyéni tesztjének felhasználásával - kis csoportok együttes működésének elemzésére is használni) azt is el érdemes elmondani, hogy hogyan kell egy erős I-nek, egy erős S-nek, vagy egy erős C-nek egy erős D-t megközelíteni a siker reményében. 

(d)Tehát a teszt kitöltése, a rendszer megismerése pont az ellenkező eredménnyel járhat, mint amit a „piroshoz nem megyek...” kijelentés jelez, hiszen az erős „piros” akkor is piros, ha nem tudjuk ezt róla, mert soha ilyen tesztet nem töltött ki, amúgy se megyek szívesen hozzá, mert intuitíve tudom, hogy nehéz vele, míg ha mind a ketten kitöltjük a tesztet és az eredményt megosztjuk egymással, megbeszéljük (!!), egészen érdekes új lehetőségek nyílhatnak meg előttünk, a kapcsolatunk egy új minőséget kaphat... 

A harmadik kedvencem az, hogy „a DISC annyira sikeres, hogy vannak nagy cégek, ahol a legerősebb színt akár a névjegyükre is ráteszik, vagy az ajtón a névtáblán is megjelenik...”. Na most, ennél nagyobb marhaságot (az eredmények felhasználását illetően) leginkább elképzelni se tudok. Előbb arról már volt szó, senki sem csak piros D (vagy sárga I (interaktív), vagy zöld S (stabil), vagy kék C (cautious, körültekintő)), hanem minden egyes emberre mindezeknek egy sajátos, csak rá jellemző kombinációja a jellemző... És ehhez teszi még hozzá a teljes Innermetrix teszt a motivációs drive-ok mátrixát, meg az észlelési/gondolkodási/döntési profilt. Ezt az egészet lekorlátozni az egyik profil egyik színére?! És még ha csak a viselkedést vesszük (a DISC profilt), abban is szegényes, félrevezető... hogyan lenne ugyanaz az a 3 ember, akinek jó magas  ugyan a D-je (legyen mindegyiknek 80 felett), de az egyiknek a sárga I-je (interaktív) a második legerősebb dimenziója, a másiknak a zöld S (stabil), a harmadiknak pedig kék C (körültekintő)?! Miről beszélünk?! 

(Utólagos megjegyzés, amikor újra olvastam és elgondolkoztam egy pillanatra, hogy a következő  bekezdés hasznos-e, végül ez jutott eszembe: ez a bekezdés remekül illusztrálja, hogy az Innermetrix második, érték/motivációs modulja hogyan használható emberek közötti interakciók/különbségek jellemzésére...:-))) 

Nem tudtam az előző bekezdést a DISC-ről kikerülni, pedig nem ezért kezdtem el a postot, hanem a Hartman 3.0 miatt.... de, tudjátok, az én legerősebb elméleti motivációm az elméleti (az igazság keresése, a tudás növelése mindenáron, az én saját „nyelvemen”: annak lankadatlan kutatása, hogy „hogyan működik a világ és azon belül az ember”), és ebbe bizony beletartozik ez a sok lábjegyzet, hogy mindenről eszembe jut valami, az hagyján, de ott, akkor ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy el is mondjam... Egyik nagy tiszteletű barátom (nagyon magas gazdasági motivációval, ami a hasznosságra fókuszál, minden amit tesz, legyen közvetlenül, belátható módon hasznos) szerint a tudásnak ez a szinte nyakló nélküli hajszolása – pláne könyvekből, ez neki végképp vörös posztó... – hát, sokszor tök felesleges...:-))) Én meg azt gondolom – ez a néhány évtizednyi tapasztalatom -, hogy az intuícióm által elém pakolt, esetleg az adott pillanatban nem beláthatóan közvetlenül hasznos cucc majdnem mindig valahol egyszer hasznos lett... Példa? A három idegen nyelvből kettőt tiszta passzióból, szerelemből kezdtem el tanulni, az angolt és a franciát... Mellesleg azután – jóval később - ez a nyelvtudásom járult hozzá a legjobban fizetett tevékenységeimhez (nota bene: nem hiszek benne, hogy csak haszonelvűen meg lehet igazán jól tanulni egy nyelvet, illetve az nagyon korlátozott típusú tudás lesz... – és még az is lehet, hogy nincs igazam...:-))). 

Na tessék, megint egy lábjegyzet (na, és ezt se hagyom ki: az igazi jó kabarettistáknál (hogy mi az analógia? Rád bízom...) a mellékesen (lábjegyzetként) mondott poénok a legerősebbek, gondoljatok bele Hofiba....:-))) 

Szóval a Hartman 3.1... Na, az Innermetrix komplex profil rendszerének számomra a harmadik modulja a legerősebb és egyúttal a legtitokzatosabb is, nekem ez jön be a legjobban, miközben a másik kettő is tök hasznos. 

Analógia, vagy metafóra (de jó lenne tudni pontosan, mi a különbség... – most lusta vagyok megnézni...): Kanttól származik úgy tudom a gondolat, hogy a világot nem vagyunk képesek tértől és időtől elvonatkoztatva szemlélni, ez a két dimenzió belénk épült, nehezen is tudunk rájuk látni, mert belénk épült, amikor érzékelünk, ebben a két dimenzióban érzékelünk. 

Ezzel analóg számomra a Dr. Robert S. Hartman által megfogalmazott (Husserl által először elnevezett) formális axiológia alapján működő harmadik Innermetrix profil-modul, az Attribute Index. Ebbe most itt – terjedelmi okok miatt - részleteiben nem tudok belemenni, meg még illik is egy kicsit többet foglalkoznom vele, tény, hogy ennek a profil-modulnak a filozófus, matematikus, jogász Hartman 1967-es „The structure of value” című műve az alapja és ma is egy egész intézet, a Hartman Intézet ápolja (http://www.hartmaninstitute.org ) , fejleszti ezt a – szó szerint – formális (matematizált, algoritmizált) érték-tudományt. Ez egy nagyon komoly alap... 

Ami eszembe jutott, és ami most ezt az egész posztot generálta, az a már említett 3 észlelési dimenzió (empatikus, praktikus és szisztematikus gondolkodási) együttes működése. Az előbbi Kant-analógia úgy jött ide, hogy ez a 3 észlelési dimenzió ugyanúgy bennünk van, nehezen tudunk rálátni, nem tudunk másképpen érzékelni, nem tudjuk őket „kikapcsolni”, mint ahogy nem tudunk időn és téren kívül sem gondolkodni. Arról beszélgettünk a héten a CIC (Certified Innermetrix Consultant) tréningen, hogy ha különbözőek ezek a dimenziók intenzitásban a különböző személyeknél (márpedig különbözőek), hogyan érvényesül az, hogy mondjuk valakinek a praktikus gondolkodás a legerősebb észlelési dimenziója (a részleteket látja, az összehasonlítást más dolgokkal, az eredményt), az empatikus dimenziója a második legerősebb intenzitású (az egyedit látja, a különlegest, az emberi dimenziót) és legkisebb intenzitású (az észlelési „vakfolt”) a szisztematikus gondolkodás (a folyamatot, a fekete-fehért, a struktúrát észleli). 

Nos, én azt gondoltam akkor, hogy a csatornák (a 3 észlelési csatorna) mind nyitva van mindig, de először a legerősebb intenzitású az, ami szolgálatba helyezi magát és a többi csak kullog utána, és lehet, hogy ha a harmadik (a potenciáis „vakfolt”) elég nagy különbséggel van lemaradva, akkor a harmadik „árnyékban is marad”. Egy másik vélemény szerint a vakfolt „kapcsol le először”... 

Ezen azután sokat gondolkoztam, bár a „Hartman 3.1”-hoz egy még ott készült metafóra is hozzásegített. A háromlábú szék... Amelyiknek a lábai különböző hosszúak. És hogy jól lehessen rajta ülni, elkészítünk akkora két alátétet, hogy a másik két láb alá rakva vízszintes legyen az ülőke... (azaz, ha ismerjük az észlelési dimenzió profilunkat, egy kicsit képesek vagyunk korrigálni – corriger la fortune...:-))) 

A szék analógiáról eszembe jutott a Dolby 5.1 beállítása (és innen a „3.1”). Installáláskor elhelyezed a hangszórókat és az elhelyezés szerint, amikor beülsz az ideális pontba, beállíthatod, hogy mennyivel, hány decibellel korrigáld le, vagy fel (+ vagy -) az egyes hangszórók hangteljesítményét... Hát erről jutott eszembe a Hartman 3.1. Van ez a három csatorna, az ember megismeri a saját profilját és akkor beállíthatja, hogy a különösen kritikus helyzetekben nagyobb figyelmet fordítson arra a két aspektusra (korrigálja néhány „decibellel”) – különös tekintettel a vakfoltra – ami neki nem egészen természetesen „jön”. 

Még egy személyes tapasztalat egy speciális területen eszembe jutott, és mivel ez is az észlelési dimenziók megérzékítését segítheti, ide kívánkozik. Módom volt megfigyelni, hogy a zene (legyen most ez a speciális terület) érzékelésében milyen különbségek vannak (mindezt akkor még, amikor fogalmam se volt erről az egész axiológiai alapú érzékelési dimenzió business-ről). Nagyon közelről mégpedig, mert a feleségemről és rólam van szó. A feleségem zenei általánosba járt, valamikor hegedűlt is, és ő néha tiltakozott, de én – magamhoz képest mindenképpen – azt gondoltam, hogy neki abszolút hallása is volt. A legjellemzőbb nekem az ő zene-érzékeléséből az volt, hogy ő bármilyen zűrös hangzásból kihallotta a legfontosabbat, a „struktúrát”, a dallamot, le tudta szolmizálni és így el is tudta raktározni. Eképesztő zenei memóriája volt. Én meg a felhangokra voltam sokkal érzékenyebb, amiben különböztek a hangok, például az énekhangok. Sokkal hamarabb és biztosabban be tudtam lőni, ki énekel, mint ő, viszont én tudtam egy-egy hangban hamis lenni (pedig én voltam egy rövidebb ideig munkakönyvi, OSZSZK-certified zenész...). Egyértelmű így visszatekintve, az ő zenei érzékelése nagyon erősen szisztematikus volt, a lényeget, a szerkezetet hallotta, az enyém pedig praktikus, a részletekre, az összehasonlításra fókuszáló... 

Nekem most – mind az önismeretben, mind szakmailag - nagyon komoly mérföldkő az Innermetrix megismerése, és az ahhoz való közelkerülés (ez a CIC cucc...), miközben kíváló egyéb tesztrendszerekkel is megismerkedtem az elmúlt években és nem volt igazi csalódásom velük sem. Ennek a mérföldkőségnek a személyes történetét majd egy következő blogbejegyzésben mesélem el. Egyet tudok, meg fogom csináltatni a szeretteimmel, különösen azokkal, akikkel kicsit döccenősebb a kapcsolatunk és amikor meglesz, akkor megmutatom nekik az enyémet is és megbeszéljük majd, hogy ennek alapján hogyan tudjuk javítani a kapcsolatunkat, kommunikációnkat...:-))) Most mondjam, hogy nem csak üzleti környezetben hasznos ez (mondjuk a kollégáimmal való viszonyomban), hanem tulajdonképpen minden egyes kapcsolatomban? 

Tudjátok mi az érdekes? Hogy az, hogy 

(a) érdekesnek találtad-e a post címét, ha véletlenül ráakadtál,

(b) hogy meddig „bírtad” elolvasni,

(c) hogy különböző részei hogyan hatottak Rád,

(d), hogy erre az előbbi kérdésre hogyan válaszolsz, ez mind függ attól, hogy milyen vagy, ez mind nagyrészben kimutatható, sőt, mi több, megmagyarázható egy félóra alatt kitölthető teszttel....:-))) 

tevetufokan@gmail.com  

Fel-fel merül, hogy ezek nincsenek, se véletlen, se szerencse, se balszerencse... Szokták mondani, hogy minden tőled függ...  meg épülnek erre elméletek, mindenféle üdvtanok, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy teljes mértékben, a véletlen kizárásával,  kezedbe tudod venni az életed irányítását. 

Én meg azt szoktam gondolni, hogy egy fityiszt, hogy vigye el a kánya, mindegyik van... Fejlesztési, fejlődési szempontból meg azt szoktam gondolni, hogy azok járnak jól potenciálisan az életben, akik készülnek rá, „mutatják magukat”, „esélyt adnak a szerencsének”, dolgoznak azon, hogy életükben minél többször „jókor legyenek a jó helyen”... (és most igazi dolgokról beszélek, nem a szerencsés pofavizitekről, meg az érdekbarátságokról, stb...). 

Ez ugye, frankón két diametrikusan ellenkező álláspont, és én mégis azt gondolom, hogy rekonsziliálhatóak, összeegyeztethetőek. 

Nem biztos, hogy ismerem az összes forrását a „nincs véletlen” paradigmának (a párkákat is ideszámítom, akik szövik az emberek életének szövetét és még szembeszegülhetnek az isteni döntésnek is – igaz, ahol annyi isten van, mint a görögöknél -, ott, ahol annyi isten van (mégha van egy, aki egyenlőbb az egyenlők között, kvázi Zeusz), ott azért kaotikusabb egy kicsit a dolog, lehet „egerészni”...:-))), egy határozott szálat azonban talán találtam. 

Ez az egész egyébként egy Voltaire (1694-1778) idézetről jutott ebben a formában eszembe: „A véletlen egy értelmetlen szó, semmi nem jön létre megelőző okok nélkül.” 

Nos, a newtoni (1642-1727) gravitációs „forradalom” alapjaiban forgatta fel a gondolkodást és a filozófiát is. Például egy Laplace (1749-1827) nevű matematikus, csillagász és fizikus 1814-es művében (Philosophical essays on probabilities – Filozófiai értekezések a valószínűségről) írta le azt a gondolatot, ami szerintem a „nincs véletlen” paradigma gyökereinél található (bár Voltaire-re konkréten nem ez a mű hathatott, hiszen ő akkor már 36 éve halott volt). 

A gondolat – a tisztán newtoni mechanikai alapon értelmezett kozmikus determinizmus - lényege, hogy ha lenne egy intelligencia, amely bármelyik pillanatban ismerné a kozmosz/világmindenség minden egyes részének a  helyzetét és impulzusát, akkor ennek alapján képes lenne megjövendölni a jövőt (pontosabban szólva képes lenne kiszámítani ugyanezen részek jövőbeli helyzetét és impulzusát). 

A newtoni fizika kapott egy érdekes kistestvért (?), a szubatomi részecskék világában uralkodó kvantummechanikát, amelynek a newtoni fizika egy határesete (szóval ki is kinek az unokaöccse?!). Ebben a világban meg pont ezt nem lehet meghatározni ugyanabban az időpillanatban semelyik (tehát nem hogy az összes, semelyik) részecske helyzetét és sebességét (vagy inkább az impulzusát). Ez utóbbi jelenséget/szabályt a Heisenberg (1901-1976) féle határozatlansági reláció írja le, és ez a fogalom  később - legalábbis analógia/szimbólum formájában - szintén belopózott a filozófiába. 

Innentől kezdve már annak a laplace-i intelligenciának a nimbusza is jelentősen lecsökkent... nem beszélve arról, hogy hol van egy szál ember, de akár egy emberiség is még attól a laplace-i intelligenciától is... 

És még az is lehet, hogy tényleg, a kvantumfizikát is és még azt a sok mindent, amit az emberiség ki fog találni, fel fog fedezni, bekalkulálva ha lenne egy ilyen intelligencia, ami mindezt egyetetlen pillanatban összegezve egyszerre, integráltan tudná és ha tudná, akkor meg tudná jövendölni a jövőt... ha mindez igaz is lenne (most ennek még elvi nyoma sincs...), hány fényévre vannek ettől az egyes ember belátási, megértési, extrapolálási, forecastálási lehetőségei? Megegyezhetünk, hogy sokra? 

Na és akor itt jön a rekonsziliálás, a kiegyezés az elején feltett dilemmára: van-e vagy nincs véletlen... Nos, az egyes ember szempontjából nincs jelentősége, hogy elvileg van-e vagy nincs. Neki, korlátozott elérési, megértési, feldolgozási, stb. lehetőségei következtében neki bizony nagyon sok minden ad hoc, véletlen-szinten (szerencsében balszerencsében) fog  jelentkezni... 

Ha pedig makacs és csakazértis „nincs véletlen”? Hát dobálja majd a szél néha, mint az evező, vitorla és schwert nélküli csónakot a tenger és nincs elég baja, majd mindig meg kell próbálnia magyaráznia, hogy miért is történik éppen úgy, ami történik... mert persze: véletlen az nincs...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Sok jó coach-csal találkoztam az elmúlt 4 év alatt, akik sok-sok irányzatot képviseltek. Egy részük azt állítja, hogy egyedül az ő irányzata az üdvözítő, és persze tanítja is, így kell coacholni. Van aki az eszközökre esküszik, van aki az építő provokációra, van aki a személyiségfelmérésben hisz, van aki a probléma megoldására ad algoritmust, más ehelyett a megoldás keresésében látja az egyetlen utat, és van aki a sorskönyvet, a hóember-struktúrát és a játszmákat keresi a helyzetben, van aki a mini-transzok sorozatában hisz és van,  aki a sportból, az ezotériából, a terápiából hoz elemeket. 

Egyik érdekesebb, mint a másik, és a megfelelő kezekben és a megfelelő esetekben alkalmazva egyik eredményesebb, mint a másik, közelről is láttam nem egy esetben ennek megnyilvánulásait (ez a legnehezebb, mert ez az egész egy nagyon intim műfaj, sok tréningen, workshopon kell résztvenni, hogy az ember el-el tudjon kapni egy-egy mágikus pillanatot... nos, én annyin vettem részt ezalatt az idő alatt, hogy viszonylag sok ilyen pillanattal ajándékozott meg az élet....) 

Sokat gondolkozom azon, hogy az egyes tényezők, amelyek hatnak (vagy nem) ezekben az intim helyzetekben és – biztonságos környezetben létrejövő - önfeltárulkozással is járhatnak, milyen mértékben járulnak hozzá a „mágikus” hatáshoz (a „mágikus” itt gyorsírás a néha robbanásszerű fejlődési pillanatok leírására).   

Nehéz megmagyarázni a különböző megközelítésekkel elért sikereket (és kudarcokat) abból a kiindulásból, hogy a megközelítések között vannak jobbak és rosszabbak (eközben nem fogok a relativitás hibájába esni, nem zárom ki, hogy igenis lehetnek erőszakosan alkalmazott, eredménytelenségre ítélt módszerek is). 

Amikor megközelítésekről, módszerekről, eljárásokról beszélek, azok állnak hozzám a legközelebb, amelyek deklaráltan, vagy kevésbé deklaráltan ahhoz tartják magukat, hogy ne oktrojáljanak semmilyen külső sémát az ügyfélre, hanem annak a rendszerén belül dolgozzanak... az a módszerük, hogy maximum eljárási szabályaik vannak, de nincs koncepciójuk és előre kidolgozott megoldáskészletük a különböző felmerülhető helyzetekre... „Hozott anyagból” dolgoznak... hajlanak, mint a nád, vagy a nyír, de nem törnek.... 

Arra jutottam (eddig a pillanatig), hogy a coach személyisége és a személyiség harmonizálása az alkalmazott eljárással, megközelítéssel, megoldással a legfontosabb tényező és nem maga az alkalmazott eljárás. Merészség, de talán legalább 60-70%-osnak érzem ennek a jelentőségét a sikerben (és a sikertelenségben). 

Az triviális, közhely, hogy a coach a személyiségével dolgozik, mégis, a következő logikai lépést, hogy nem annyira a módszer, mint inkább a személyiség és a személyiség és a módszer (megközelítés?) harmóniája a meghatározó, nem nagyon teszik meg... Azt gondolom, hogy a nagyon jó, helyenként a zseniálist megközelítő coachok nem a deklarált megközelítésük miatt hatékonyak, hanem mert megtalálták azt a működési módot (ha tetszik megközelítést), amelyben ideálisan, autentikusan és hitelesen tudnak működni.

Mi következik ebből? Az, hogy talán nem hasznos a személyiségünktől függetlenül egy-egy megközelítést kizárólagosnak tekinteni. Csalódni fog, aki „beleszeret” egy megközelítésbe, amely nem passzol az ő személyiségéhez, és működési módjához... Önismeret.... önismeret... önismeret...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

“A kommunikációról sokan azt gondolják, hogy kifelé irányuló, hatékony eszköz, amellyel képesek vagyunk kifejezni, érvényesíteni önmagunkat, és alakítani a környezetünket. 

Kétségtelenül van ilyen hatása is a kommunikációnak, de ennél van egy sokkal félelmetesebb hatása is. Sajnos erről az iskolában nem tanítanak, és így nagyon sokan nem ismerik a titkot. A kommunikáció nem pusztán kifelé hat, hanem befelé is. 

Mondhatnám azt is, hogy olyan ember vagy, illetve olyanná válsz, ahogyan beszélsz. Ha manipulatív vagy és hazug, elporlasztod a belső én-erőd, és kiégeted magadból a fényt. A hazugsággal talán átverheted a másikat, a világot, de a hatása önmagad felé ugyanaz befelé, mint kifelé. Amikor átvered és kihasználod a másikat, elfeded előle az igazságot, ugyanezt teszed önmagaddal is. Átvered, kihasználod, és elveszíted saját magad. A belső harcosod, a mély éned, az inspiratív irányító szellemed, a transzcendens lényeged, a hőst, az őrzőt, és átadod az irányítást a primitív ego-nak, a kisstílű és túlélni akaró felületi részednek, amely kényelemre, birtoklásra, biztonságra és egyre több külső megerősítésre vágyik. 

Mindkettő Te vagy. A harcos és a szolga is egy személyben. A kommunikációd dönti el, hogy melyikkel fogsz azonosulni, melyik fog vezetni. A megerősítést kereső, kicsinyes, biztonságra törekvő én, vagy az önmagad fölülmúló, mély-én, a transzcendens lényeged. A kommunikációd dönti el, hogy kivé válsz. Ha mellébeszélsz és puhítasz, kitérsz és sunnyogsz, manipulálsz és rejtőzködsz, amikor élesnek, bátornak és igaznak kellene lenned, óhatatlanul átadod az irányítást a gyengébbik részednek, primitív belső lényednek.” 

Gyuri postjait a Facebookon mindig érdeklődéssel olvasom, van amelyik közelebbről érint meg, ez azok közül való. 

Hozzáteszem az én commentemet, és az övét: 

“Csak egy kis megjegyzés/kiegészítés (nagyon tetszik a megközelítés, így talán még nem találkoztam vele)... rám drámai hatást tett és mindig velem van az az NLP-s alapelv, hogy "a kommunikáció lényege a válasz, amit a másik féltől kapsz..."... nem triviális, fel kellett (mint Gyuriét is...) dolgozni...” 

…és az övé (fontos!): 

“Megmondom öszintén, amikor megírtam, nekem is felismerès volt…” 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

A vezetők (bárki, akinek akár egy embere is van) is emberek... hmmm, mit is akarok ezzel?! Hát hogy ő se csak a munkahelyén él és ahogy él élete többi szeletében, abban is legtöbb esetben nagyjából ugyanazok a viselkedési minták jelennek meg... Nem lehet szétválasztani – még senkinek se sikerült – a munkahelyi és az általában vett magánéleti működést. Közhely, hogy a munkahelyen, munkahelyi működéssel kapcsolatban elindult – business, vagy exekutív – coaching folyamatok tartalma egyáltalán nem tud csak a munkahelyre vonatkozni, pontosan az előbbiek miatt. Minden összefügg mindennel... 

Szeretünk jó messzire elutazni, felfedezni új világokat, miközben a hozzánk legközelebbi világ is egzotikussá válhat bizonyos körülmények között. Például ha egy elkényeztetett férfi magára marad és egyedül kell elműködtetnie egy házat, kertet, no, ennél egzotikusabb élményt nem sokat tudok elképzelni... És, ami az érdekes, ezek az egzotikus területen szerzett tapasztalatok sokkal szélesebb körben hasznosíthatóak... 

Ismeritek azt a viccet, hogy a feleség nyaggatja a férjet, hogy menjünk el már valamilyen egzotikus helyre, ahol még soha nem jártunk, amire ő azt válaszolja, hogy édesem, akkor Te mindjárt kezdheted is a konyhával? Így jártam a házunkkal... 

Ne várjatok földrengető nagy dolgokat, mégis, mégis, talán lehet köztük néhány érdekes felismerés mások számára is. Ahogy egy workshop egyik elemében tegnap meg kellett fogalmazni egyfajta tanulságot, tapasztalati összegzést, azt vettem észre, hogy komoly, életváltoztató újdonságokat is tudtam mondani a többieknek, gondoltam itt is van helye. 

Az első felismerés, hogy egy házban, lakásban, kertben azé a felelősség, akié a jog a dolgok elhelyezésének, karbantartásának, pótlásának, cseréjének a meghatározására. Gyakorlatilag felfedeztem, hogy nagyon sok alapvető dolognak nem tudom a helyét, nagyon nagy mértékben ez ház nem az „enyém”. A ház üzemeltetésében korábban nem vettem részt, én a források nagyobb részének előteremtésével éreztem megbízva magam (most lehet rám a köveket dobálni, jogos, nyilván ennek az egésznek van egy lelkifurdalás oldala is, de itt és most nem a morál az érdekes, hanem a tapasztalat esetleges hasznosíthatósága...)... 

A házat meg kellett hódítanom. Fel kellett fedeznem, mi hol van, mi hogyan működik (fűtés, mosás, vasalás, takarítás), és természetesen a saját logikám szerint átalakítanom sok mindent (rá se ismerne, nem találna majdnem semmit a korábbi „főnök”). Egyébként itt fedeztem fel (és ennek volt egy csekély lelkifurdalás-csökkentő hatása is), hogy a mekkora birodalom is ez. Azt is így értettem meg, hogy mekkora teher egy ekkora ház... Így jöttem rá arra is, hogy amikor egy döntés született a házzal kapcsolatban, abban még a vétójogomért (!) is miért kellett annyit küzdenem. Ebben nem én voltam a főnök. Valamit valamiért... 

Nem biztos, hogy rögtön triviális, hogy mit akarok ezzel. Nos, ha a jog valakié, övé a felelősség is. Ezzel az is jár, hogy neki kell megoldania mindent, ő keresi meg, amit meg kell keresni, neki kell figyelnie, hogy legyenek pótalkatrészek, egyáltalán az egész működési zavartalanság az ő reszortja. És itt jössz te. 

Gondolj bele, ha megosztva élsz egy ingatlanban, hogy a mélyben, lényeget tekintve (ne zavarjon meg a felszín borzolódása) nálatok ez hogy van. Vajon egységesen valamelyikőtök kezeli az egészet, vagy nagyon komolyan (jog + felelősség) meg vannak osztva a területek, esetleg plusz még mindenki tudja is üzemeltetni a másik felelősségi területeit is. 

Ez azért fontos, mert a „majd segítek drágám” nagyon vékony szál, ha nincs mögötte szervesen kiépített felelősség-jog rendszer...  Úgy a kutya vacsorája. Aki „majd segít”, az akkor fog segíteni, ha a saját dolgainak prioritásában odaér... Magamra emlékszem, én „majd segít”-ettem, legtöbbször amire eszembe jutott, már kész volt, mert késő volt. 

Nem gondolom, hogy ez csak az egyik félnek jó. Ez mind a két félnek jó, és ez egy nagy tanulság. Számomra is... 

A második felismerés – egy korábban mindig elkényeztetett, egész életében sztahanovistaként élő, tanuló, dolgozó ember számára, konkrétan az én számomra (és talán lehet még ilyen, ha nem is talán ilyen mértékben, a mérték amúgy a felismerés mellbevágósága miatt érdekes, nagyobb a bumm...) -, az az volt, hogy van egy olyan automatikus üzemmód, amit korábban nem ismertem. 

Ez az az üzemmód (fogadok, hogy ezt a nők jobban fogják érteni...), hogy nagyon fáradt vagy, minden porcikád – már vagy még  - a pihenést kívánja, de valami(ke)t még meg kell előtte (helyette) csinálni. Azért automatikus, mert egyszerűen ilyenkor csak a zsigereid visznek, a rutin, hogy ezt itt és most meg kell csinálni. Lehet ez valaminek, főzésnek, mosogatásnak, mosásnak, vasalásnak, takarításnak a befejezése, valami a gyerekkel, macskával, kutyával (enni adni, lefektetni, mesélni neki, kiengedni, beengedni, hogy meg ne fagyjon, almot tisztítani), sok minden. 

Válasszuk erről le mondjuk a munkával, vagy valamilyen hobbival, sporttal összefüggő  kimerültségig végzett tevékenységeket, amelyeket természetesen jól ismertem én is. Nem, itt főleg a többiek számára végzett, nagyjából felszín alatti tevékenységek  - gyakorlatilag a telep lemerülése utáni - elvégzéséről van szó. Ezt jó ismerni, mert nagyobb empátiával tudja így az ember a „majd segítek” üzemmódot bekapcsolni... 

A többi felismerések ilyen csekélységek az előbbi kettőhöz képest, mint az, hogy a mosás mosógéppel gyerekjáték, még a vasalás se akkora ördöngősség (én egy amerikai pofa 10 perces videójából tanultam meg az ingvasalást (https://heimtommy.wordpress.com/2007/01/18/tuleleshez-az-oltony/ ). Még egy kicsiség: a pormacskákat meg  érdemes kézzel, vagy törlőpapírral összefogni, kidobni, minden más megoldás (kis seprű, porszívó) csak eltólja a problémát. 

Szóval ez egy újjászületés. És, mivel az említett workshop egy (TA) Játszma (2.) workshop első fele volt, meg is kellett fogalmazni, hogy melyik az a részünk, az a Gondoskodó szülő részünk, aki segít bennünket az adott helyzetünkben. Nos, én úgy neveztem el a magamét, hogy az „Újjászülető”... Azután, amikor ebédelni mentünk, jutott eszembe egy kedves tréningtársammal beszélgetve, hogy ebben nekem rutinom van... igaz, a saját pályámon, amihez tanulás, összefogottság, kreativitás és sok-sok energia kell... pl. mérnökből hirtelen mérnök-tanárrá válni egy idegen nyelven, vagy amikor mérnökből gazdasági vezetővé váltam, vagy amikor gazdasági vezetőből néhány év alatt coach, tréner... lehet, hogy megtaláltam ebben az „újjászületőben” a niche-met is? ....:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Tegnap egy kis francia irónikus kisjátékfilmben találkoztam ezzel a szóval: "engagementophobe", ami kb. elköteleződésgyűlölőt jelent. Mondjuk az irónia abban állt a filmben, hogy a fiatalember (valahol 25 és 30 között), aki ezt a jelzőt többször használta a saját (Y) generációjára, a film végén kiesik a szerepéből és egy nagyon nem alkalmas pillanatban - amikor a barátnője, akivel együtt felhőtlenül éltek ebben az elköteleződésmentes világukban, éppen beszámol arról, hogy valahová jó messze utazik el, ahol végre azt csinálhatja, amit szeretne -, megkéri a kezét...

De távolodjunk el a kisfilmtől, sőt az Y generációtól is, mert ez a fogalom (elköteleződésgyűlölet) tágabb értelemben is bekúszni látszik az életünkbe, ha nem vigyázunk...

Nem kell olyan komolyan venni, "Ne szívd mellre, ...., ez csak munka", mondta egyszer egy tréfáskedvű vezérigazgatóm egyik igazgatótárs hölgynek, aki bizony azt a konkrét dolgot - és hogy nem sikerült keresztülvinnie a megbeszélésen - annyira komolyan vette, hogy kifelé menet elpityeregte magát...

És egyáltalán, csak ne kerüljünk túl közel, mert akkor kiszolgáltatjuk magunkat, "ne tegyünk minden tojást egy kosárba"...

Ez félmegoldásokhoz, félteljesítményekhez, félkapcsolatokhoz, félélethez vezet...

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Olvasok egy 28 évvel (!!) ezelőtti Avar István interjút (színész, élt 83 évet, 1931-2014. szeptember 13.-ig), helyesebben egy rádiós beszélgetés átiratát olvasom (milyen érdekes a magyar nyelv, ha idegen nyelvként tanulnám, frászt kapnék attól (pl.), hogy „...olvasok egy interjút”, de „...egy rádiós beszélgetés átiratát olvasom...”), amelyet Mester Ákos készített vele. 

Amit fontosnak találok belőle ideidézni, az a kíváncsiság személyiségformáló erejéről szól. Kiváncsiság és nem a kiváncsiskodás... Az az igazi, világra, emberre rácsodálkozó kiváncsiság, hogy hogyan működnek a dolgok, az ember... Szóval a megértésre törő lendület (mindig jó többet tudni...). 

Mester Ákos kérdezte, hogy „...nem volt-e kisebbrendűségi érzésed, amikor olyan osztálytársaddal, főiskolai diáktársaddal ültél le, akiről lerítt, hogy úgynevezett jobb családból származik. Habár abban az időben, mondjuk, ő ezzel bizonyára nem dicsekedett...” 

Avar István: „Kisebbrendűségi érzés nem volt bennem, de irigység igen. Azt irigyeltem, ha valaki többet tudott nálam. Viszont – megint csak visszetérek a buldogtermészetemre – egy nagy adag kíváncsisággal jöttem a világra, le tudtam magamban győzni az irigységet, és inkább a kíváncsiságom hajtott.” 

M.Á.: „Megmondom neked őszintén, - ha szabad itt egy szubjektív megjegyzést közbeszúrnom -, nagyon megértelek, mert én is kíváncsinak születtem, és én nagyon jól tudom, hogy a kíváncsiság milyen fantasztikusan tudja motorizálni az embert. De nem lehet, hogy amit te kíváncsiságnak nevezel, az inkább becsvágy?” 

A.I.: „Nem. Én valóban rettenetesen kíváncsi voltam mindenre. Én például nem szégyelltem azt mondani Kaló Flóriánnak – akivel együtt jártam a főiskolára, de ő rendes érettségivel került be -, hogy te itt, a filozófiakönyvben most nem egészen értem ezt a részt. És éjjel kettőig ültünk a tanulóban, és Kaló Flórián elmagyarázta, és még sokan mások, akiket megkérdeztem. Tehát így segítettem át magamat a nehézségeken, így tudtam elérni, hogy végül is ne maradjak le. Az ember legyőzte önmagában a kisebbségi érzést, és ebben segítette a kíváncsiság, az irigység, a türelmetlenség, a vágy és az a dacos kérdés, hogy miért lennék én kevesebb ember, mint a másik. Ha ő meg tudta tanulni, akkor én is meg tudom tanulni...” 

Nagyon máshonnan érkeztünk az életbe és máskor is, Avar Istvánnal. Én könyveken nőttem fel, talán én lettem volna egy adott helyzetben az ő  „Kaló Flóriánja”...:-))) Éppen azért volt annyira erős hatással rám, hogy számára is az igazi fogódzó, az igazi motiváció ez a kiváncsiság volt, az, hogy hogyan működik a világ, hogyan működik az ember. 

Belegondoltam, milyen lehet enélkül a kíváncsiság nélkül élni... Tudom, persze, hogy sokféle motiváció van, például az Innermetrix (ezen belül van a DISC viselkedés teszt is) teszt elméleti alapvetése szerint 7:  esztétikai, gazdasági, individualista, politikai, altruista, szabályozási, elméleti... ez a kíváncsiság-business, ez leginkább az elméleti motiváció kereteibe tartozik... valamiért azt gondolom, hogy ez szűk, ez a kategória, de legyen... egyet tudok... ez a motiváció tényleg nem függ semmitől (vannak, amelyek jobban függnek külső tényezőktől, pl. a gazdasági) és fantasztikus energia-generátor... Akárhogy is, a motivátorok között nem szokás hierarchiát felállítani, én most itt mégis megteszem (esetleg kívíva egy-két barátom szakmai ellenkezését is...:-))): 

1. Elméleti – öngerjesztő, energiageneráló, hátrány, életidegenné tehet, ha nem kapcsolódik hozzá kellő valóságérzékelő képesség
2. Esztétikai – lehet, hogy ez lenne nálam az első (nem a teszt-eredményeim szerint, de ha „eldönthetném”), az „esztétikai” itt nekem főleg a harmónia, a kiegyensúlyozottság keresését és találását jelenti.
3. Altruista – mások segítése, erre szokták barátaim szerintem leegyszerüsítve azt mondani, hogy ha ez túl erős, akkor az ember oly mértékben másokat helyez előtérbe, hogy a saját érdekei túlságosan háttérbe kerülhetnek (megfelelő erősségű esztétikai (kiegyensúlyozottság) és individualista motiváció kellően kompenzálhatja ezt a negatív hatást, megtartva a pozitívat)
4. Individualista – az előző ellentéte nagyon magas érték esetén. Megint kellő esztétikai motiváció mellett (kiegyensúlyozottság) ez is hasznos lehet... Ha viszont ez a kompenzáció nem tud működni valakinél, egy önmagába eléggé bezárt emberrel lehet dolgunk, aki legrosszabb esetben gőgös, nagyképű, akár kibírhatatlan alak is lehet (mondom, nagyon fontos az – itt – 7 motivációs faktorból kialakuló személyes motivációs profil, amelyet nagyon ritkán határoz meg teljesen egyetlen motivációs tényező)
5. Politikai – hatalmam legyen, érdekemet érvényesíteni tudjam, nekem legyen igazam, ilyesmi (nem a „politika” szó közpolitikai értelmére érdemes gondolni). Véleményem szerint ha ez a fő motivációja valakinek, nos, komolyan ki lesz téve az elemek játékának. Talán az ezzel „megvert” ember függ a legjobban a környezetétől, az ezzel a motivációs tényezővel kapcsolatos „sikereitől”.  Akkor érzi magát megelégedetten, ha kellő számú helyzetben és kellő számú emberrel kapcsolatban ki tudja élni, érvényt tud szerezni, be tudja tölteni ezt a motivációs drive-ját.
6. Gazdasági – ez nem csak azt jelenti, hogy minél több pénze legyen az embernek (azt is...), de azt is, hogy az ilyen meghatározó motivációval rendelkező ember nem csinál feleslegesen, kvázi ellenérték nélkül semmit. Nem tudom... szerintem az unalmas (és stresszelő) lehet,  állandóan figyelni kell erre és ha valaminek nincs kvázi ellenértéke, akkor talán az kudarcos. Nem tudom... csókoltatom őket is... Ja igen, és ez nagyon függhet az anyagi biztonság érzetétől, amennyiben ez egy bizonyos küszöb alá száll, az ember minden idegszálával arra koncntrálhat (alternatíva: feladja...), hogy a megélhetését biztosítsa, és jelentősen megnőhet a gazdasági motivációja. Fontos, hogy a  biztonság „érzetétől” függ és nem valamilyen absztraktul meghatározható, mindenki számára azonos gazdasági szinttől.
7. Szabályozási – rendet, struktúrát, rutint kedveli. Szerintem ehhez is kell környezet, bár nyilván valaki a saját életén belül is megszervezheti ezt, de el tudom képzelni, hogy az igazán nagy kiteljesedés az (pláne, ha mondjuk politikai motivációs tényezővel kapcsolódik össze), ha egy egész szervezetet, egy családot, stb. meg tud regulázni. Őket is csókoltatom... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

„Remélem, hogy ebben az új évben fogsz elkövetni hibákat. 

Mert ha hibákat csinálsz, tévedsz, akkor új dolgokat csinálsz, kipróbálsz új dolgokat, tanulást, életet, célokat tűzöl ki magad elé, megváltoztatod magad és megváltoztatod a világot. Olyan dolgokat csinálsz, amilyeneket soha nem csináltál korábban és mégfontosabb, hogy Csinálni fogsz valamit. 

Így ez az én kívánságom Neked, és mindannyiunknak és magamnak is. Kövess el Új Hibákat. Kövess el dicső és elképesztő hibákat.  Kövess el olyan hibákat, amilyeneket senki soha nem követett el. Ne fékezd le magad, ne állj le, ne aggódj, hogy valami nem eléggé jó, vagy nem tökéletes, legyen az bármi: művészet, vagy szerelem, vagy munka, vagy család, vagy az életed. 

Bármit, amit félnél megtenni, Tedd meg. 

Kövesd el a hibáidat, ebben az új évben és örökre...” – Neil Gaiman 

Utánanéztem, ki ez a pali, voilà: 

Neil Richard Gaiman angol fantasy, képregény, sci-fi regényíró. Legjelentősebb munkája a The Sandman képregénysorozat, illetve a Csillagpor, az Amerikai istenek, a Coraline és A temető könyve. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu