Vezetői coaching

Figyelmeztetés: Ez a „szokásos” long-form bejegyzés, 2 nap hidegélelem és erős odafigyelés ajánlott, hogy néha tekervényesre sikerült gondolatmenetemet követni tudd. Jóbarátaim időnként ajánlják, hogy rövidebben, egyszerűbben, de, az én gondolkodásom már csak ilyen és mindenkit csókoltatok...:-))) Good luck... 

Kezdjük valami/valaki erőssel: „Sir John Whitmore írta” (és tényleg ő írta, egy könyv előszóban): 

„...’A coaching sokkal több a coachingnál’. Olyan trendek vannak folyamatban a világban, amelyek új képességeket, készségeket követelnek meg a coachoktól. A régi stílusú, autokratikus vezetők (fokozatosan) elveszítik a hatóerejüket, mert az emberek, akiket vezetnek, egyre nagyobb kihívást jelentenek a számukra. 

Ahogy valaki megjegyezte nekem a napokban (ez még mindig az idézet, csak paragrafizáltam...:-))), „Régebben én csináltam interjúkat emberekkel, hogy felvegyem őket hozzánk dolgozni, de mostanában azt érzem, mintha ők interjúvolnának engem.” Ebben a környezetben, a coaching készség kritikus tényezővé válik. Hogyan nevezheted magad vezetőnek ebben az új világban, ha nem rendelkezel coaching készségekkel? Hogyan tudsz példával vezetni?...” 

A tétel, amit a rám jellemző beszúrásos és „lábjegyzetes” kacskaringós módon körbejárok a következő: a coaching szemlélet (ha felismerjük, ha nem) sokkal tágabb értelemben válik fontossá az egész társadalomban, mint elsőre gondolható lenne és a coaching (vagy bármilyen „oldatú” felhasználása)  alfája a mély önismeret. 

Van egy mondat ebben a fenti Whitmore idézetben, amiben egy egész másik téma is benne van („Régebben én csináltam az interjúkat emberekkel..., mostanában... mintha ők interjúvolnának engem...”), erről az egész új világról + Y generációs elvárások, de itt és most ebben a posztban a fókuszban a coaching és az önismeret van... 

Ebben a „kiszélesítésben” az van benne, hogy ezekre a készségekre nemcsak a kiképzett, és ezt gyakorló, ebből élő coachoknak van szükségük, de a vezetőknek is... És halkan teszem hozzá, hogy nem csak a vezetőknek (mindenki vezető, akinek legalább egy munkatársa van, akinek a munkáját valamilyen mértékben kiadja/ellenőrzi/értékeli...), de mindenkinek, tényleg mindenkinek, aki harmonikusan akar együttélni a környezetével... Hasznos, ha tudja, hogyan lehet úgy kommunikálni, közlekedni a többiekkel, hogy az mindkét fél számára hasznos legyen, beleértve, hogy folyamatos kölcsönös fejlődést is biztosítson. Azt a működésódot pedig, amivel ez megvalósítható, a legelérhetőbb módon a coaching megközelítés kínálja... 

Továbbmegyek, személyes tapasztalatom is, hogy a coaching ilyen szélesebb értelmezése az ügyfeleim egy részére tudatosan is jellemző (legyenek olyanok,  akik maguk keresik a coaching lehetőséget, jelentkeznek, ők maguk személyesen (bizony, saját idejükből, saját pénzükből), vagy olyanok, akik - ahol a szervezetnél erre lehetőség van - maguk kérik, hogy nekik is legyen erre lehetőségük)... Sokszor hozzáteszik a saját konkrét elérendő céljaikhoz, hogy a folyamat végére kapjanak bevezetést, szemléletmódot, eszközöket ahhoz, hogy a kollégáikkal kapcsolatban ők maguk is tudják alkalmazni a coaching megközelítést. 

És persze vannak olyanok is - rendszeresen találkoztam/találkozom velük képzéseken/továbbképzéseken – akik legalábbis azonnali célként nem akarnak coachok lenni, full-time általában valamilyen szintű vezetői pozíciójuk van -, akik bizony befizetnek, vagy befizettetik magukat a szervezettel egy teljes coaching curriculumra/képzésre, azért, hogy egy komolyabb szinten elsajátítsák a coaching szakma csínját-bínját, kifejezetten azért, hogy vezetőként alkalmazhassák azokat. 

Igen, itt vannak már közöttünk azok a vezetők is, akik tudják azt, amit az első bekezdésben Sir John Whitmore-tól idéztem, ők az early adopterek, az első, pioneer felhasználói a coaching tudásnak/készségnek, és bizonyos vagyok benne,  hogy megjelenésük a szervezetekben elkezdi erjeszteni a kultúrális változásokat. 

Ez még akkor is így van, ha a coaching bizonyos értelemben még forrongó, storming szakaszát éli hazánkban, itthon talán szűk 10 évre tekinthet vissza (miközben valószínüsíthető, hogy vannak néhányan az igazi pioneerok közül (trénerek, pszichológusok, terapeuták), akik már korábban is lényegében alkalmazták személyes fejlesztés keretében többé-kevésbé a mai viszonylag konszenzusos értelmezésnek megfelelő coaching megközelítést. 

Paradox dolog kicsit ez a coaching, mert sok irányból lehet félreérteni, hogy mi is a lényege. A lényege szerintem az, hogy – személyes coaching helyzetben, ami a klasszikus felállás, a team-, csoport-coaching a kicsit későbbi „találmány” – hogy két ember beszélget és az egyik (vagy mindkettő) lényeges felismerésekre jut ennek kapcsán, amelyek meghatározó tanuláshoz és pozitív változáshoz segítik őt/őket. Ennyi. A könyvek (de sok van már... az egyik  amerikai szakkönyvben olvastam, hogy a ’80-as években még ott is egy polcon elfértek...) ezt szedik ízekre, elemzik és azután próbálják összerakni, gyakorlatilag a rántottából csinálnak tojást... 

Ez a nehézsége is a coaching tanításának. A sikeres coachok nem tudnak mást tenni, mint hogy a saját receptjüket tanítják, ami nekik bejött. Mivel az emberek, így a coachok is különbözőek, ami nekik bejött, az a tanítványaiknak vagy bejön, vagy nem. Legjobb esetben tanulnak belőle valamit, és mennek tovább egy másik reverse tojásgyártóhoz és attól is tanulnak valamit, addig-addig, amíg elkészül az ő saját tutti receptjük. 

Ja igen, és persze nincs egy tutti recept, mert képzelhetitek, meg tudjátok is, az egyenletbe még bejön az ügyfél is, és az is állandóan új, különböző. Kész krach...:-))). Ezért nehéz tanítani a coachingot, ezért van az, hogy csak tanulni lehet... 

És itt jelenik meg az a minta, amit a coachnak is követnie hasznos az ügyféllel... ahogy ő maga is csak a saját rendszerében volt képes elsajátítani a coachingot, az ügyfél is csak a saját rendszerében lesz képes bármilyen változást „meg-/kifőzni” és végrehajtani... minden, ami kívülről jön és nem illik bele a rendszerbe (nem az a fontos, hogy honnan jön, jöhet kívülről is, csak kompatibilis, összeíllő legyen a rendszerrel és az abban uralkodó „szabályokkal”), kidobódik, elfelejtődik, vagy talán meg se értik... 

Azt írtam: „Nehéz tanítani, ezért van az, hogy csak tanulni lehet”... Nem azt írtam, hogy  „meg”tanulni, mert ez egy nagyon-nagyon nyitott végű dolog... Lehet nagy rutinra szert tenni...  És azután az is baj lehet persze, mert ha mész a rutinod szerint („ja igen, ennek is az a célja/problémája, hogy..., akkor...”), akkor most már a másik, a felső szintről jöhet be egy gát... 

Mert az elején nem volt elég tapasztalatod, az volt a nehéz, ha meg túl sok van, és nem vigyázol és „megvezetnek”, akkor meg azért lehetsz esetleg „fakabát”... (a coachot is elérhet a burnout/kiégés...)... nem is olyan csoki job ez... vagy... nagyon kell figyelni, észnél lenni, az itt és most-ban tudni lazán lehorgonyozni, hogy a végén csoki job legyen... másodrendű csoki job...:-))) 

Paradox dolog azért is a coaching, mert ha igaz, hogy ez egyszerűen egy olyan beszélgetés, amely valamelyik, vagy mindkét felet nagy felismerésekhez, tanuláshoz vezeti el (szerintem igaz), akkor ilyenben majdnem mindegyikünknek nem is egyszer volt már része az életében. 

Mindannyiunknak van a fejében egy-egy mondat (néha csak egy szó...), amire visszaemlékszünk és mindannyiszor erőt ad a továbblépéshez, vagy a kitartáshoz, amit - egy ma már, visszatekintve különlegesnek számító pillanatban - valaki mondott nekünk. Lehetett az rokon, barát, de vadidegen is egy repülőúton, vagy egy kiránduláson. Ezeknek a pillanatoknak a túlnyomó része nem coaching folyamatból származik, a másik fél nem coach volt, valószínüleg akkor azt se tudta egyikünk sem, mi fija-borja a coaching. 

Mégis, ezek a pillanatok azok a pillanatok, amikor egy pillanatra flash-ünk volt, egyszerre átláttunk dolgokat... és a másik fél ösztönösen, a pillanat varázsától vezetve ebben segített. 

A jó coaching ilyen pillanatok előállítására törekszik és – bár ehhez is kell fogadókészség, motiváció, kicsit a környezet is és általában valamilyen sorsforduló szele, vagy forgószele – képes is ilyeneket generálni. Ennyivel több a professzionális coach, hogy ő ezt tanulja meg, hogy amit az a harmadik fél egy különleges pillanatban, a véletlenek szerencsés összjátéka révén szolgáltatni tudott, azt ő rendszeresen, folyamatszerűen működtetni tudja. 

A jó coaching-folyamat mindig egy különleges kapcsolatot eredményez, amiben megtörténnek hétköznapi és nem is mindig hétköznapi csodák és ami után mindkét fél (igen, a coach is) több lesz, megtanul valami fontosat magáról, és elkezd kicsit, jobban, vagy sokkal jobban, hasznosabban és hatékonyabban működni a mindennapi környezetében, kapcsolataiban. 

Azok a fent említett értelemben különleges pillanatok az életünkben, amelyekre szívesen emlékezünk vissza (vannak olyanok is, amelyekre nem, sőt olyanok is, amelyekre nem emlékszünk tudatosan, miközben rágnak belül, ezekre való rátalálás és szerepük megkérdőjelezésén keresztüli elbúcsúztatásuk könnyen túlnyúlhat a coaching akciórádiuszán) az önismeretünk fejlődésének csodálatos, ihletett pillanatai, és ez az, amit a coaching is nyújthat legjobb formájában, az önismeretünk fejlődését. 

Mert ha megtanulunk magunkról valamit, hogy bizonyos kontextusban hogyan is működünk, azáltal azonnal meg is haladjuk egy kicsit ezt a működést, és ezzel megnyitjuk az utat a folytatólagos fejlődés előtt. 

Ha nekem mondjuk 10 évvel ezelőtt bejött volna az irodámba egy coach és elkezdett volna erről az egészről mesélni, biztos, hogy először eszközökben gondolkodtam volna. Hogy OK, szóval van ez a coaching, akkor lássuk/halljuk, hogy hogyan is lehet hatékonyabban működni vezetőként, nosza, hoci ide nekem az eszközöket. Nem lepődök meg hát, amikor egy mérnökember (én magam is mérnökember voltam, vagy mi a szösz – az őskorban, 800 évvel ezelőtt...), egy számítástechnika valamelyik dimenziójával foglalkozó would-be ügyfél szintén ilyeneket kérdez. 

4 év mélyvízi tanulás és praxis után ezt az egészet egészen máshogy látom. A könyvtáram, meg részben a fejem is tele van amúgy különféle megközelítésekkel, módszerekkel, eszközökkel, amelyekkel a folyamat különböző fázisaiban akár hatékony intervenciót is lehet alkalmazni. Jó is, hogy ezek a fejemben vannak, időnként van szükség rájuk, és akkor jó, ha nem akkor kell keresgélni. De a lényeg nem ez. 

A lényeg az, hogy a jó coach-, tréner-tréningek nem az eszközöket tanítják (talán azért persze periferiálisan azt is, persze), hanem az önismeretet fejlesztik, nem középiskolás fokon. Az igazi, jó, mély, inspiratív művészeten kívül nincs még egy olyan diszciplina, amely ennyire a személyiséggel dolgozna mindenekelőtt, mint a segítő foglalkozások, pszichológusok, terapeuták, szupervizorok, trénerek, coachok. 

Ebből az is következik, hogy az a vezető, aki megértve az idők szavát, coach-szemléletű  (vagy ahogy én jobban szeretem mondani, ezt máshol fejtettem ki, mentorszemléletű) vezetővé szeretne válni, akkor először nem az eszközök a legfontosabbak számára, hanem az önismeret. És persze, az „eszközök” egy része, az asszertivitás, az én-üzenet megfelelő alkalmazása, az értő figyelem megtanulása közben komoly lépéseket tehet az önismeretében is... 

Az önismeret fejlesztésének egy számomra nagyon „bejött” kiindulópontja lehet egy személyiségteszt kitöltése és annak az eredményeinek a feldolgozása. Ilyen teszt, felmérés sok van a „piacon”, én magam 5-öt próbáltam ki saját magamon, kettőből meg is szereztem a konzultánsi minősítést (ezt a kettőt hivatalosan is alkalmazhatom). 

Majd ennek is szentelek egy posztot, hogy részletesebben okadatoljam, miért is azt az egyet választottam, alkalmazom coching és tréning folyamatok  kezdeményeként, amelyiket. Mindegyik rendszernek megvan a maga filozófiája, értelmezési kerete, ahhoz, hogy eléggé el tudjak igazán mélyülni benne, szükségesnek láttam, hogy egyet kiválasszak. 

Viszonylag hosszú a története, miért ez az egy:

• részben ez volt – az én térképemen - a legérdekesebb, legrugalmasabb, legsokoldalúbb, legkomolyabb, legrészletesebb visszajelzést adó a megismert rendszerek között,
• ezenkívül ez volt az, amely két egymást követő alkalommal (a két felmérés között 2 év telt el) a legjobban lekövette azokat a változásokat, amelyek a működésemben ténylegesen észlelhetőek is voltak ezalatt az idő alatt,
• részben egy olyan szakmailag nagyon erős társaság beszélgetéseinek tüzében tudtam beszélgetni, vitatkozni róla, amely azután a kezdeti általános szkepszisből - egyáltalán az ilyen módszerek alkalmazásával szemben - szép lassan nem csak az ilyen alkalmazások használatának célszerűségéről győzőtt meg, hanem konkrétan ennek a személyiség-profil teszt-rendszernek a jóságáról, számomra primátusáról is. 

Ehhez jött azután a gyakorlati tapasztalat, hogy milyen jó kiindulópont tud lenni az alkalmazása coachingban is és tréningben is, személyes és csoportfolyamatokban egyaránt. 

Leghatékonyabb talán azokban az esetekben, amikor valaki az önismereti munkájának az elején, vagy közepén tart, és akkor is nagyon hatékony és egyértelműen pozitívan fogadott, ha erősen racionális, balféltekés működés a domináns, ami szervezeti környezetben nem ritka. 

Természetesen (vagy nem olyan természetesen, de így van) a legkülönbözőbb típusú embereknél, helyzetekben is hasznos fel- és ráismeréseket hozott, még olyanoknál is, akik – mint én korábban – nem gondolnak először sokat az ilyen típusú tesztekről. 

A ’”teszt” szó félrevezető lehet, itt szó nincs az IQ típusú kalibráló tesztről, nincs jó, vagy rossz viselkedés-, érték-/motivációprofil, gondolkozásmód/érzékelés profil ... itt nincs jó, vagy rossz eredmény, itt a megismert profiloknak következményeik vannak, amelyek segítenek nekünk, abban, hogy merre orientálódjunk, hol vannak a tehetségeink és ennek kapcsán a potenciális erősségeink (és merre ne orientálódjunk, ahol a nem-tehetségeink és azok alapján a potenciális gyengeségeink vannak). 

Csak olyanról beszélek most is, amit kipróbáltam, amiben hiszek... Ezt a személyiség-profil felmérést annyira jónak és értékesnek találom, és annyira általános érvényűnek és nemcsak a munka világában alkalmazhatónak tartom, hogy – miután meggyőződtem róla az említett 2 konzekutív/egymást követő saját riport kiértékelése után, hogy ez nagyon működik -  a szeretteimmel is megcsináltattam, és nagyon érdekes beszélgetésekre került sor ennek kapcsán is közöttünk (miközben arra vigyázok, hogy baráttal, családdal ne működjek coachként, itt az eredmények értelmezésben segítő visszajelzésről van szó és ezek felhasználásáról a mindennapi kapcsolatokban). 

Olyan érdekességei is vannak a felmérés eredményeinek, hogy például milyen megközelítést érdemes alkalmazni az illetővel szemben egy harmadik félnek. Tehát mondjuk egy családtagommal (vagy munkatársammal, igazgatótársammal, vezetőmmel) kapcsolatban  könnyen kiderülhet, hogy miért is voltak köztünk antagonisztikusnak számító kommunikációs nehézségek. Gyakorlatilag mindig pöpecül megmagyarázhatók az ilyenek a két személyes felmérés megfelelő részeinek összehasonlítása alapján és persze nem csak megmagyarázhatóak, de a rendszer keretein belül mindjárt az orvosolhatóságra is készül megfelelő javaslat... És ha ez működik ismerősök között, családon belül, a gyakorlat megmutatta/megmutatja, hogy remekül működnek vezető és csapata és egyes munkatársai között is.... 

Több esetben tapasztaltam, hogy amikor egy vezetői csapatban megcsináltattuk az összes profilt, és egy tréning keretében például ki kellett először találni, kinek milyen az ebben a rendszerben megfogalmazott személyiségprofilja és érték/motivációs preferenciája, ez nagyon jó alapot adott a szervezet-fejlesztési folyamathoz. El tudod képzelni, milyen felszabadító pozitív feszültség-csomag, mennyi nevetés, meglepődés, felismerés, energia jelenik meg ezek kapcsán? 

A személyiség-profil felmérés, amiről beszélek, az Innermetrix ADV kombinált felismerések profil (mind a három együtt: viselkedés (DISC) + érték/motiváció (V) + érzékelés/gondolkodásmód (A)). A felmérés eredmény riportja több, mint 70 oldalas, nemcsak a puszta eredményeket tartalmazza, de rengeteg tanácsot, megoldás-/fejlődési javaslatot ad az eredmények következményeinek hasznosítására. Minden egyes felmérést – a komplexitás és a minél teljesebb, hatékonyabb felhasználhatóság megkívánja ezt - egy 1-1,5 órás személyes visszajelzés követ. 

Jay Niblick, a tulajdonos, a licence gazda 3 olyan független modult rakott össze és organikusan, integráltan fejlesztett tovább az Innermetrix brand-név alatt, amelyek önmagukban is megállják a helyüket és fontos értékes információt szolgáltatnak, de igazán a 3 együtt az, ami az ütős. „A láthatatlant tesszük láthatóvá”... Egy átfogó rendszerben érthetővé és operacionálissá/alkalmazhatóvá, teszem hozzá... 

Ez a személyiség-profil felmérés a coaching (és tréning) megközelítések szempontjából semleges, mindegyikkel kompatibilis. Általában megelőzi azokat és a hatásukat megsokszorozhatja. Mindegy, hogy valaki a Neosys féle döntésközpontú, vagy a Gordon & T.A. szerinti, vagy a megoldásközpontú coaching megközelítést alkalmazza (bocsánat a többiektől, szeretek azokra hivatkozni, amelyeket belülről, kellő mélységben ismerek), egyaránt hasznos lehet a számára egy ilyen felmérés elkészítése. Segíthet a fejlesztési területek feltalálásában, pontosításában, és egy érdekes, hasznos önismereti kiinduló profilt adhat.    

Nna, hahó, sikerült idáig elérned, gratulálok... és képzeld, még egyszerüsítettem és rövidítettem is...:-))) Ha még, van ami érdekel... (hogy én hogy gondolkozom róla, vagy hogy segítsek Neked valamiben)... 

teveatufokan@gmail.com

Utóirat: egy blogbejegyzésnek az utóélete akár lehet érdekesebb is, vagy legalábbis annyira érdekes, mint maga a bejegyzés. A Facebookon való megjelenése egy érdekes beszélgetést indukált, amit - úgy gondolom - érdemes utólag hozzáilleszteni magához a bejegyzéshez is. Akivel ez a comment-beszélgetés folyt, Katalin Hankovszky Christiansen, szeretett és tisztelt barátom és megoldásközpontú trénerem. Megtisztelt vele, hogy elgondolkozott egy megjegyzésen és ez továbbgörgette az én gondolataimat is. Kihagyás nélkül, teljes integralitásában másolom ide a comment-beszélgetést (néhány beszúrt megjegyzéssel (reflektálva az én oldalamról) és egy téma rövid továbbpörgetésével) - ha Kati erre is válaszolna még, egyetlen válaszom marad: "Köszönöm!":

HK: "Mert ha megtanulunk magunkról valamit, hogy bizonyos kontextusban hogyan is működünk, azáltal azonnal meg is haladjuk egy kicsit ezt a működést, és ezzel megnyitjuk az utat a folytatólagos fejlődés előtt." érdekelne, hogy létezik-e ennek a tételnek empirikus bizonyítéka? Megint egy nagyívü Miklos Szilagyi sikerült!"

SZM (nyilvánvalóan egy összetevőre koncentrálva, ami nem is a legjobban zavarta Katit... plusz, marha hosszú...): "Majd lehet, hogy még eszembe jut valami (köszönöm a kérdést...:-))), elsőre ilyenek jutnak eszembe (nem tudom, mennyire lesz elég, azaz "empirikus", a tétel nekem (az én térképemen) triviális, valószínüleg "empirikus" reflexív önmegfigyelésen alapszik, de szívesen gondolkozom el rajta... amúgy érdekesnek találom (pillanatnyi felismerés), hogy milyen nehéz érvelni amellett, amit triviálisnak tartunk, ilyenkor először csak hápogunk, hogy "hogy hogy nem érti, hát nem világos?!", pedig ez a legérdekesebb helyzet, ilyenkor megtalálni a meggyőző érvelést...:-))), mondjuk kérdés, ilyenkor van-e meggyőző érvelés...

Ilyenkor talán a kétkedés, vagy az egyenes nem egyetértés is megjelenhet a kérdésben, azaz valami olyasmi, hogy "ne má' (de hadd vergődjön egy kicsit...)"...):

1. a kezdet az egésznek a fele ("már a régi görögök is..."), a "meghaladás" mindig azzal kezdődik, hogy felismerünk, megtudunk valamit (tudom, ez marhára nem empirikus, de idekívánkozott...))),

2. gyakran leírt fenomén (szakirodalom és saját empirikus önreflexiós & coach tapasztalat, amelyekről ezután nem leszek rest feljegyzést készíteni), hogy miközben elmondunk/összefoglalunk/megfogalmazunk valamit, felismerésekre juthatunk, amelyek változást indíthatnak el... hogy a szakmánkra utaljak, előfordul, hogy (inkább rész-, mint egész "dologban") egy-egy kicsit hosszabb saját monológ után az ügyfél megáll és maga reflektál a saját gondolatmenetére, valamilyen hasznos felismerésre jutva, amit a formába öntés eredményezett (mondjuk a fókusztartás, az irány, a kérdés, a reflexió, ami a coachtól megelőzően érkezett, lehet (részben, egészben) egy alkalmas katalizátora a folyamatnak...)

3. talán általánosabb (ez tréning résztvevő, és coach tapasztalat), hogy amikor egy-egy vakfoltos működésünkre fény derül (ez a "fényderülés" lehet közvetlen, visszajelzés formában, de lehet közvetett is, amikor akár egy modell megismerése, vagy valaki más saját története kapcsán felismerünk egy mintát, ami ránk is (részben, vagy egészben) jellemző...). Ez általában azonnali változtatásra, vagy legalábbis különböző intenzitású szégyenhez vezet, ami - lévén belső indíttatású, így nehezen figyelmen kívül hagyható - biztos motivátora valamilyen típusú változásnak (mimimum bekalkulálom, kifelé reflektálok rá, számítok rá, hogy ez megjelenhet a működésemben és önmagában ennek már szabályozó/viselkedés-módosító hatása lehet ("ja, persze, megint, a fene..."), minden tudatos nagyobb ívű változtatási projekt beindítása nélkül is)... vakfoltnak amúgy itt egyszerűen pl. a Johari-ablaknak azt a kvadránsát nevezem, amiben azok a viselkedési elemek jelennek meg, amelyeket mások észlelnek a működésemben, én viszont nem...

HK (elismeri részben a kérdés megkérdőjelezését (:-))) és először az 1-re reagál (alapos, mint mindig), lényegében azt, amit én is írtam, hogy "filozófia"... nem nagyon bántó számomra...:-))): "ja, a kérdésben van kételkedés, de azért nyitottság is, hátha van valami, az elöfeltevésen túlmenö háttere ennek. igen, a triviálisnak vélt dolgok hosszú életüek, senki nem kérdöjelezi meg... 1. ez ilyen 'filozófiai' alapú magyarázatnak tünik, ahogy évszázadokon át beérte az emberiség a tanulás filozófiai megözelítésével, mielött bármi evidenciát próbált volna hozzá kreálni."

SZM (a kis kíváncsi...): "...lesz 2. is?"

SZM (ezt már nem tudom, miért írtam, mindenesetre magyarázkodás:::): "Amúgy nem gondoltam általánosan triviálisnak, saját térképemen mozogtam...:-)))"

HK (erre utaltam az előbb, Kati nem egészen erre az aspektusra gondolt): "2. ha jól olvasom ezt a pontodat, akkor itt azt a jelenséget írod le, mikor beszélgetés közben a dolog új leírást kap, és ez a változás kezdete. Ez az én térképemen nem azonos a kiinduló mondattal, ha igen, erre biztos nem hitetlenkedtem volna rá."

SZM (ez egy érdekes one... a gondolat nem rossz (hogy a fenében is lehetne ezt az egészet empirikusan bizonyítani?!), igaz, akkor jobban kellene hangsúlyozni, hogy intuitív, refexív gondolkodás eredménye - mint annyi minden, ezt jelzem egyébként az itt-ott elszórt "az én térképemen"-ekkel...): "... és napközben foglalkoztam kicsit a spirál dinamikával és ott is visszaköszönt az emerging/emelkedő, (önmagától fejlődő/változó) fogalma (a változás történése a szintek között, amelynek a pontos mechanizmusa, különösen a second tier viszonylag éteri magasságában nem igazán ismert, igazából fenomenológikus megközelítéssel próbálkoznak), és ez egy "ellenkérdést" sugallt nekem: "Miért pont ez az elem - az összefoglalás, ezáltal kicsit (?) újragondolás/-struktúrálás - ne lehetne változás kiváltója, milyen empirikus bizonyíték van arra, hogy ennek a lépésnek soha, semmilyen esetben nincs, nem lehet erjesztő, változást katalizáló hatása?"...:-)))"

SZM (...és reagálás a 2.-re adott commentre, itt egyértelmüsítek és jelzem, hogy észrevettem, hogy a kérdésre adott választervezetem nem volt teljes...): "OK, a 2.-höz: a ráismerés többirányúságát akartam érzékeltetni és ebbe a mondatba természetesen beleértettem a személyiségteszt eredményeképpen előàlló tanulást (ami lehet egy egyszerű Johari-ablak, vagy lehet akár egy Innermetrix teszt visszajelzésének az eredménye is, mindkettő hatékonyságát személyesen is átéltem, tapasztaltam coachként...)"

HK (na, ez egy érdekes dolog, a szégyenről (erre még vissza a végén)... és a Johari nem feltétlenül csak csoportdinamikai gyakorlat, én használtam úgy is egyéni coaching folyamatban, hogy a coachee/ügyfél megkérte a fontos embereket a környezetében (otthon és a munkahelyen) és ez az egyik esetben komoly tanulási helyzetet eredményezett és egy másik esetben is hasznos volt...): "3. a szégyen mint a változás müködtetöje és a Johari, kontextusából (csoportdinamikai gyakorlat, ki mond kiröl mit! és nem ki milyen!) kiragadva (mint annyi minden), és tetszetös modellként alkalmazva..."

HK (itt kezdjük érteni egymást, igen, Kati koordinátarendszerében ez előfeltevés (és én se mondom, hogy ez tudományosan - empirikusan - bizonyított)... fontos tudni, hogy az előfeltevések a "4-betűs" szavak/fogalmak (de legalábbis gyanús) közé tartozik a megoldásközpontú megközelítésben különösen... én meg csak egy egyszerű homo sapiens vagyok, az egyre jobban ismert előfeltevéseimmel...:-))) ... a kérdőjelben akár egyet is érthetünk...): "...és, az eredeti cikked egészében persze ennek a mondatodnak jól meg van ágyazva ill. komoly tartópillér-szerepe van. Ez az én térképemen, ahol az ember diagnosztizálásának (és így a Joharinak is) nem jut nagy jelentöség, valahogy megmarad a kérdöjelek és sajnálatos félreértések világában. A válaszaid egyelöre azt mutatják nekem - és nagyon köszönöm a gondosságot és a beigért további megfigyeléseket -, hogy az elöfeltevések világában mozog a mondat. Ott mások a preferenciáim. Tisztelettel és köszönettel a kifejtésért, jó éjt!"

SZM (ezt a commentet párhuzamosan kezdtem el írni Katival, úgy, hogy még nem láttam az övét... ez két dolgot mutat: (1) mind a ketten éreztük, hogy kb. itt érdemes elengedni és bizonyos mérföldkövek említése mellett elfogadni, hogy eddig tudtunk elmenni, (2) késő volt már...:-))) Azután a vége jelzi, hogy közben megjelent Kati commentje is a képernyőn): "Jó, itt szétlőttük magunkat... nem becsülném alá a szégyen jelentőségét, de értelek... azt hiszem, innentől (mondjuk ezzel kezdhettem is volna, de annyira belelendültem...:-))) annak van helye (feedforward gyakorlat is lehetne...), hogy megköszönjem, hogy (1) végigolvastad, respect...:-))), (2) hogy ennyi energiát szántál rá, és hogy (3) gondolataiddal segítettél továbbgördíteni gondolataimat erről, és ez csak most kezdődik...:-))) igen, köszönöm és jó éjt Neked is!"

HK: "...oh, ez a fránya FB nem mutatta írás közben a válaszaidat! kár. a 2-re vonatkozóan: az én világomban szeretem a különbséget aközött, ami változás az egyén leírásaiban felbukkan (emerge) és aközött, ami valami bevitel, róla felállított szakértöi kép nyomán ... Talán elenyészö különbségnek tünik. És megvan bennem a bizalom (és a tapasztalataim is mutatják) hogy az ember képes hasznosat kikeverni bármilyen impulzusból. De azért ha én adhatom neki az impulzust..."

HK: "Ez jó, ez a hála a rászánt gondolatokért bennem is nagyon megvolt végig. És amúgy annak a reménye volt bennem, mikor a kérdést feltettem, hogy fogsz nekem olyat mondani, amitöl lesz egy kivételes helye a teszteknek - a térképemen, nem a gyakorlatomban. És amúgy lett is: ez a bizalom, hogy az ember képes bármilyen impulzusból hasznosat kikeverni magának."

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Utóirat 2: A szégyenről... az én térképemen... (kicsit google-ztam csak, inkább ahogy jött...)

Két megjegyzés, hogy mire gondolok, az első tartalmi, a másik inkább "logosztikai":

(1) Egy szakmai cikkben (http://www.mipszi.hu/cikk/140214-buntudat-szegyen-moralis-erzelmeink ) olvastam ezt a defíníciót: "Ha az elveinkkel ellentétesen viselkedünk, nagy az esélye annak, hogy bűntudatot vagy szégyent, tehát valamilyen morális érzelmet élünk át....". Nos, én nem erre a mélységre vagy magasságra gondoltam a fent idézett commentben, sokkal inkább a mindennapi élet nüansznyi kis, általunk feleslegesen okozott kisebb-nagyobb surlódásokkal kapcsolatos szégyenérzetre... Arra, amit az olyan ember érez, akinek fontos a környezete, aki öntudatlanul nem szeretne elefánt módjára közlekedni, akit érdekelnek a részletek, sőt, mondjuk, mint egy coachot, nagyon is kell, hogy érdekelje és érzékelje ezt a finomszerkezeti működést, ezt a finom breeze-t is a "víz", a lélek felszínén... 

(2) ...és nem is a mások által oktrojált szégyenre (megszégyenítésre) gondolok valamilyen működési/viselkedési jelenséggel kepcsolatban, azzal három dolgot tudok csinálni. Elutasítom, 100%-ban elfogadom, részben elfogadom. És persze - minden külső "segítség" nélkül is tud generálódni bennünk szégyenérzés. Vagy egyidejű, vagy visszatekintő azzal kapcsolatban, hogy működésünk/viselkedésünk valamilyen szempontból sértette a csoport "szabályait", a csoportét, amelyhez szeretünk tartozni (nem nagyon jelenik meg a szégyen érzése olyan helyzetekben, amikor semlegesek, vagy ellenségesek vagyunk az adott környezettel). Már hallom azokat, akik azt mondják, nem kell olyat csinálni, ami miatt szégyent kellene érezni... csókoltatom őket és egy egészen kicsit irigylem is őket (...nem...:-))).

Tehát ez a fékezett habzású, részben mások visszajelzéséből származó szégyenérzés legalábbis részben - belsővé válhat. Ha belső, akkor meg eleve belső. Mint ilyen, valamit már csinálni kell vele. A leghasznosabb, ha ebből tanulási lehetőséget csinálunk, mert nagy valószínűséggel egy vakfoltra találtunk.

Onnantól, hogy belsővé, az én gondolatommá válik, önbecsülésem (paradox, de ez a külső visszajelzésektől nem függő, általános emberi valónkból eredő, születésünkkor egyformán elosztott, megkapott belső "napunk" sugárzásának érzékelése) erejétől és itélőképességem erejétől függ, hogy olyat "nyelek-e be", ami használni fog a kívánt (!!!) beilleszkedésembe az adott csoportba, vagy többet, vagy kevesebbet.

Aki kevesebbet, vagy akár semmit nem nyel be, felesleges konfliktusokba fog kerülni a csoporttal, aki többet, alávetett lesz a csoportban, felesleges lelki súlyok alatt fog roskadozni. Ugyanakkor megtalálni, rájönni  arra, hogy miben van "igaza" a csoport visszajelzésének (mi az, amit be tudok fogadni és kezdeni tudok vele valamit) és ennek hatására (bizony ennek eleme a belsővé vált szégyen is) tudatosan változtatni a működésünkön ("tanulni") a hasznos tevékenységek/tanulási helyzetek közé tartozik az én térképemen. 

Saját empirikus tapasztalatom. 4 évvel ezelőtt - 20 éves gazdasági igazgatói gyakorlat után - csöppentem be szó szerint egyik napról a másikra egy fullos (a szokásos totál 130 órás) coaching tréning első két bennlakásos önismereti napjára. Mindenbe beleszóltam, okoskodtam, nem nagyon figyeltem a többiekre, gyakorlatilag egy fél nap alatt gyakorlatilag mindenkinek ellenszenvessé váltam (ezt persze nem közvetlenül érzékeltem, illetve az elején egyáltalán, azután szép lassan kiderült...). Lehetnek nem kevesen, akik ismerik a történet lényegét (azóta 100 felett vannak, akikkel valamilyen tréningen találkoztam és esetleg beszélhettem róla, mert nagyon nagy hatással volt rám ez az első "merítkezés"... (A coaching irodalom és gyakorlat is azt mondja, hogy a legfontosabb legtöbbször az első kapcsolatfelvétel, az első "ütközése" két személyiségnek, léleknek... volt olyan trénerem, aki elmondta, ő mindig megjegyzi az első mondatot (Koncz András), és pl. pont a megoldásközpontú megközelítés hisz abban legerősebben (előfeltevés?), hogy BS az első találkozást ilyen langyos ismerkedésre "költeni", amikor az ott felszabaduló energia talán a legfontosabb az egész folyamatban - és innen származik az a nem csak mítosz, hogy bizony bizonyos esetekben egy egyszeri ülés is elég lehet egy adott ügyfélnek, ezért hívják az SF megközelítést "brief"-nek/rövidnek is...)

Kora délután a feszültség emelkedett, a gondolom szokásos 7 perces személyes interjú-videó készítése közben effektíve összeszólalkoztam a trénerrel és egy hajszálon múlt, hogy otthagytam az egészet, és akkor lehet, hogy egy tök más topikban vezetném ezt a blogot... Nem tudom pontosan, mi történt utána, szünet lett, a tréner nem tett semmit, de - talán ez - a többieket a csoportban, annak elelnére, hogy inkább ellenszenvesnek találtak az első délelőtt, mélyen érintette a történés és azt hiszem, ők beszéltek le arról, hogy hazamenjek. Közben elég gyorsan megértettem, mi a probléma... ez egy gyökeresen más környezet volt, mint amihez hozzászoktam... megértettem, hogy "sok voltam" és ide, ehhez a gyökeresen új dologhoz radikálisan más attitűd kialakítására van szükség... és mivel a motivációm az adásra, a tapasztalatom hasznosítására, a "visszaadásra" elegendően magas volt már az indulásnál is, elkezdtem dolgozni magamon... Ez egy fontos vakfoltom volt... Ma is, ha nem figyelek eléggé és túlságosan "ellazulok", meg tudok szaladni... és olyankor szégyellem magam... mert tudom látni a működésemet mások szemével...

Most mondok egy nagyot (és itt tágítok a 2. utóirat elején említett általánosabb szégyen/bűntudat irányában)...az igazi, jól bemért szégyen a civilizáció, a civilizált együttélés egyik hajtóereje... A csimpánzoknak nincs ilyen... ezért azután - ahpgy Csányi Vilmos szokta mondani - ha 20 csimpi felszállna a 7-es buszra, végállomástól végállomásig, kevesen élnék túl az utat... nem tudnak disztingválni, nincs szégyenérzetünk, csak csinálják, ami eszükbe jut, ami éppen jónak tűnik nekik... Az ember szégyellje magát, ha gyengébbet, nőt megüt, bántalmaz... ha másoknak felesleges kellemetlenséget, veszteséget okoz... ja... ilyesmire gondolok...

A Forbes Best place to work for 100-as listáján lévő cég (Robert W. Baird & Co) vezetője Paul Purcell) mondta 2011-ben:

"...We've had to turn away people who are very intelligent, could hit the ground running, create a lot of revenue for us and completely poison the well..." - El kellett tanácsolnunk (a felvételi interjúkon) olyanokat, akik nagyon intelligensek voltak és akik repülőrajttal tudtak volna indulni, egy csomó bevételt hoztak volna nekünk és eközben teljesen megmérgezték volna a kutat...

No, ennyit a "mérgező" zsenikről... az élet a munka hosszú távon csapatmunkáról szól (OK, vannak kivételek, alapkutatók és Steve Jobs...) és igen, már az elején, a felvételnél meg kell próbálni kiszűrni a bajkeverőket. mert amennyi hasznot hozhatnak egyénileg rövid-, esetleg középtávon, annyit, vagy inkább többet ártanak hosszú távon... ha meg tudod tenni, hogy "használd" a tehetségét és le tudod szigetelni a személyiségének romboló hatását, próbálkozhatsz... nehéz lesz...

Ahogy a címet írtam a végén, elgondolkoztam, ez olyan "csúnyán", gonoszan hangzik, és Te (mondtam magamnak...) nem vagy gonosz... no, rakjuk ezt össze. Ez egy nagyon régi elméletem, de ide nagyon passzol (mondjuk, meglepne, ha a 300+ db blogbejegyzés egyikében-másikában ezt ne említettem volna, de látod, én se emlékszem, hát akkor még Te, kedves Olvasóm...) Szóval - és ezt nem coachként mondom, ez magánhasználatú levezetés - olvasgattam ezt-azt életemben és elég régen leszűrtem, hogy még a legelvetemültebb ember is volt kisgyerek, értsd jó... (OK, vannak azért öröklött hajlamok, XYY-os emberek, stb, de most beszéljünk az 1 szigmán belüli populációról, a zömről, az  "átlagról"). Azután mindenféle történik vele, és az életösztön olyan viselkedés, vélekedés, szokásmintákat generál benne, ami későbbi életében sokféle irányban viheti  rossz irányba is....

...és lehet  hogy Te, én már csak ilyenkor találkozunk vele és bizonyos értelemben rossznak, veszélyesnek, kellemetlennek, (management-irodalmi szakzsargonnal "mérgezőnek" látjuk...). Ha tudjuk, hogy van esély rá, hogy valamikor szükségszerűen "el kellett romlania", hogy túléljen, akkor megérdemli az együttérzésünket, ez az a bizonyos "isteni" (vagy "rogersi") nézőpont...

...és van aki itt meg is áll és kész.... csakhogy nem hiszem el még neki sem, hogy azt az egyetlen életét azzal fogja tölteni, hogy állandóan, vagy akár csak sokszor, olyan emberekkel vegye körbe magát, akikkel nem érzi jól magát... természetes emberi törekvés, hogy felfelé húzó kapcsolataink legyenek, legrosszabb esetben szintben (itt is vannak kivételek, Teréz anyák, de nem ismerek senkit, még a legmelegebb szívű ismerőseim között se, aki igazi kivétel lenne, vannak fokozatok, de a "normál" tartományban..,). És ezen a szinten, az emberi kapcsolatok, megválasztott családtagok, munkahelyi kollégák (pláne főnökök) szintjén az ember nem Teréz anya, hanem bizony válogat, döntéseket hoz, és bármennyire sikerül is - bizonyos értelemben - az "isteni" ("rogersi") szinten is rátekintenie a világra, ha valaki az útját állja, keresztezi az útját, már csak puszta önvédelemből, saját élet-szaniteri tevékenysége kapcsán - szigorúan a konkrét "önvédelem" keretei között  - tisztesség ne essék szólván seggberúgja az illetőt...

Na ebben a szövegkörnyezetben kéretik értelmezni a címet...

teveatufona@gmail.com 

Saját (családi, stb) és mások tapasztalatából azt érzem, látom, hogy természetesnek vesszük, hogy amíg szervezetünk (testünk, elménk, szellemünk, lelkünk) "jól"/egészségesen működik (jelentsen ez kinek-kinek bármit, erre sincs általános definíció, egyéni megítélés kérdése, bár persze, szélsőségesebb esetekben viszont van public/nyilvános vonzata is), azt természetesnek/adottnak veszzük és azt hisszük, hogy amikor meg nem, akkor majd elmegyünk a specialistához (vö. orvos), ő majd rákapcsol a gépre (vö. analógia a modern autóval), a gép majd kiköpi az anamnézist, diagnosztikát, kezelési módot, gyógyszert, terápiát, és megyünk haza, mint az új... mindannyiszor meglepődünk (én is...), hogy ez nem így van... 

Jobb (minél előbb, annál jobb), ha tudod, hogy Te vagy a fővállalkozó az "egészséged" témakörében (az idézőjel arra utal, hogy nincs pontos definíció, olyan ez, mint a hibátlan szoftver ami ugye nincs, csak olyan, ami eddig még (!!) hiba nélkül "futott"...), te tudod, sőt állítod be, irányítod az összes paramétert, az időnként "becsatlakozó" orvos csak “alvállalkozó” lehet, célszerű ezt tudomásul venni... néha végtelenül hasznos alvállalkozó, néha kontár, de az alap az, hogy csak "alvállalkozó"... és sohasem mágus… 

Miért is? 

Azt gondolom, hogy az orvoslás alapvetően egy tapasztalati, induktív, gyüjtögető diszciplina (nem véletlenül kell megtanulniuk tonnányi tananyagot a jövendő gyógyítóinak, ez tipikus jellemzője a leíró tudományoknak…) 

Azért megyünk hozzájuk, és nem a cipészhez, mert (a) hátha már találkozott pont azzal, ami nekem van (nincs ilyen, nincs pontosan megegyező két eset, itt kezdődik…), (b) hátha sikerült gyógyítania (azaz valahogy az a másik kvázi (?) meggyógyult), (c) hátha emlékszik, rájött annak idején, hogy hogyan... minél "belebb"/belgyógyászatibb, idegrendszeribb a probléma (általában fogalmuk sincs, és ha nincs szerencsénk, ez az állapot az egész kezelés idejéig fentmarad…), annál komplexebb lehet, annál kevésbé tudnak magabiztosak lenni... sajnos, ez van... 

De ez (ez fontos!) nem (csak) az egyéni bénaságuk (hogy komplikáltabb legyen, persze, még ez is belejátszhat...) és nem csak az, hogy erre a tudományra (mert azért tudomány, csak induktív…) nem költ elég energiát, pénzt az emberiség (költ, igaz, drámaian eltérő eloszlásban geográfiailag…  ez szerintem az úgynevezett "gazdagság", ha tetszik, az egy főre jutó “GDP” egyik legfinomabb, legrejtettebb jellemzője, hogy hol mennyire fejletten & elterjedten tudják használni a legmodernebb kutatási eredményeket - hol mekkora a gap az adott kor fejlettségi szintje és az adaptációs szint között - beleértve nagyonis az infrastruktúrális környezetet, amibe az egész konkrétan beágyazódik...), ez leginkább abból következik, hogy a diszciplina tárgya - szerintem, arguably – az ismert világmindenség talán (?) legmagasabban szervezett, legmagasabb komplexitású rendszere, a (nagyonis multifunkciós és ijesztő méretűen, alap- és metaszinteken (tudat, lélek, szellem) is kereszt-funkcionalitásokkal megáldott & megvert, mindemelett hallatlanul preciziós működésre képes) élő emberi test... 

...és akkor még ezt csak a fizikai/biológiai cuccokra mondtam, amikor egyszerűen amúgy a magasabb szintű működéseket illetően "rendben" vagy, vagy legalábbis (operacionalizható megközelítéssel) képes vagy az önálló életvezetésre (jó, ez is komplikáltabb, mert azután vannak iskolák, amelyek MINDENT a magasabb, meta-szintűnek nevezhető (tudat/háttértudat(tudatalatti), szellem, lélek zavaraira vezetnek vissza...), "csak" valami szerkezeti diszfunkció (jelei: fájdalom, valamilyen korlátozottság) jelent meg az életedben... 

Hogy ez is komplikáltabb legyen, persze, itt bejátszik az életciklus is, amiben vagy, mert az idő múlásával a szerkezet természetesen veszít funkcionalitásából, integrált "egészségéből", amit mindegyszerűen úgy is fel lehet fogni és egyre jelentősebb részokként megérteni, hogy lesz majd a végén valami (vagy inkább valamik), amit majd konkrétan még az akkor legfejlettebb orvostudomány segítségével sem tudnak meggyógyítani (konkrétan: amiben majd meghalsz). Ez egyre ritkábban végelgyengülés is, lehet az is, egy biztos, valami lesz, amíg csak az örökélet elixírjét fel nem fedezik, vagy elő nem állítják (ez mondjuk az örök fiatalság elixírjével kombináltan alkalmazva lehetne nyerő, mert örök öregnek maradni, az egyre romló funkcionalitással, gondolom, kevésbé lenne vonzó...) 

Na most, talán nyilván, (az igazi és ritka határeseteket leszámítva) az okok (fizikai, biológiai, meta-szinteken) maximálisan együtt, összeműködve hatnak "egészségesen" is és diszfunkcionalitásban is, ettől lesz, elvileg is, viszonylag reménytelen a (valamikori) tökéletes orvostudományban reménykedni... 

A silver lining, a jó dolog az egészben, hogy amenyiben kellően vigyázunk rá és tendenciájában teljesség igényével fejlesztjük, karbantartjuk és használjuk ezt az egészen kivételesen fantasztikus adományt, az emberi testet, elmét, szellemet, lelket, a világ legcsodálatosabb és legegyedibb életét élhetjük az emberi élet természetes korlátait figyelembevéve, amire senki nem képes rajtunk kívül, a miénket...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Az idegen tollak: Dr. Sárvári György, Gyuri (az ő ma reggeli Facebook postja) és egy kommentelő (Gulbert Lili) kommentje… meg néhány egyéb komment...

A Personal branding az egyik olyan social media/stb. fétis (mondjuk a másik kedvencem a vonzás törvénye), amelyik jellemzően tartalmaz valamennyi igazságmagot, de túl van spilázva, az arányok hiánya, az elsöprőség, amivel meg szokott jelenni, mint az egyetlen, mindent legyőző, mindent átíró, legfontosabb tényező, az igazságmagot is képes a felismerhetetlenségig elhantolni… 

Amúgy  Gyuri postjára írt Gulbert Lili comment az, amelyik a megfelelő arányokra hívja fel a figyelmet és megfelelő perspekítvába helyezi a personal branding témakörét…

Gyuri eredeti posztja (a teljessség kedvéért a végén egy időhöz kötött meghívó részletei is ott vannak, nyilván ennek érvényessége korlátos, de így hiteles, és fair...): 

“A fontosság illúziója 

A Personal Branding népszerűsége nő, a személyiség mint termék magasra pozicionálása egyre fontosabb. De a személyiség ereje és minősége nem a brand építésben és a pozicionálásban rejlik. Tulajdonképpen nem csak fölösleges, de káros is a pozicionálás. Képzeljünk el egy embert, aki valamihez középszerűen, vagy jól ért, a saját brandjének az építéséhez viszont kiválóan. Felépíti önmagát, amely mögött középszerű, vagy jó, de nem kimagasló teljesítmény van. Mi fog történni? 

A személyes brand építése és fenntartása egyre több időt vesz igénybe. Versenyfutás az idővel, a látszat és egy erőltetett pillanat kifeszítéséért. Küzdelem, amely nem az építkezést, hanem a látszat fenntartását szolgálja.

A személyiség komplex rendszer, amely erejét az innovációban és a minőség szakadatlan keresésében, a megújulásban nyeri el. Minden nap kísérlet, minden pillanat találkozás, minden részlet a teljesség egy darabja. Amikor elfelejtem magam képes vagyok a túllépésre, amikor ragaszkodom önmagamhoz, marad a séma, a rutin. A Personal Brand legtöbbször csak az ego kimerevített pillanatfelvétele. Egyedül önmagunk szakadatlan csiszolása, ad valódi energiát, fenntartható mozgási teret és betöltött időt. A lelkünk felfedezése, tudattalanunk feltérképezése, intuitív énünk kibontakoztatása által jutunk közelebb az alkotás folyamatához is, bármilyen tevékenységet végzünk. 

Tudatváltás. Előadás és önismereti csoportmunka.

Mit kell elengednem, és mit kell felfedeznem, hogy előrelépjek? 

Időpont: Április 11. (szombat) Kezdés 9.00 – 17.00 zárás 

Helyszín: Rosinante Fogadó, Szentendrei Sziget: /www.rosinante.hu/ 

Jelentkezés e-mail-ben (Rövid bemutatkozás): sarvarigy@gmail.com 

A részleteket e-mail-ben. 

Regisztráció jelentkezési sorrendben. A csoport létszáma limitált..

Részvételi Díj: 25.000 Ft.

Sárvári György”

Ekkor megszólalt egy cinikus hang (az enyém, az én kommentem a posthoz… ja, ilyen is van, sokféle van…:-))):

"Jó munkát hozzá, Gyuri...:-))) Amúgy meg "...Képzeljünk el..."... nem kell elképzelni, itt "ugrálnak" körülöttünk... és vannak ennek gurujai is, hogy hogyan lehet az egérből kvázi elefántot... legalább egy szezonra...

…és akkor jött Gulbert Lili kommentje (igazából ezért lett kedvem ennek az egésznek az ideemeléséhez, ezzel lett nekem kerek a történet, Gyuri postja + ez a comment együtt = nagyjából ahogy én látom és ennél nem tudnám jobban, tömörebben…): 

“Vezetőkkel folytatott munkám során azt tapasztaltam, hogy a Personal Branding pont annyira lehet káros, mint hasznos. A Branding, mint vezetői identitás, jól tud működni, ha az valós személyes értékekre épül és hosszú távú víziót ad. Ez segíti értékeinek érvényesítésében, szervezeten belül való áramoltatásában, és a kollaboratív együttműködések létrehozásában (amely az innováció alapja). Így inkább az a kérdés, hogyan építem az identitást. A belülről kifelé haladó újraépítés hosszadalmas, és precíziós folyamat, amely sokszor fájdalmas, viszont a végén az alany biztosan áll az értékein, ezáltal félelem nélkül néz a változások elé, képes kreatív problémamegoldással kezelni azt. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a komplex rendszert, amiben a vezető mozog, így folyamatos iterációval lehet biztosítani, hogy képes legyen érezni és érteni azt. Így a rendszerelvű fejlesztés egyik alapja, hogy képes vagyok érezni önmagam rendszerét, így képes vagyok értékeimmel kapcsolódni az engem körülvevő rendszerekhez.” 

És itt két meghajlás következett: 

Gyurié: “Szívemből szóltál Lili! Szerintem ez a valódi coaching megközelítés alapja is.” 

…és az enyém: “Wow... respect...” – és ez volt az a pillanat, amikor ennek a “vendégpost”-nak az ötlete megszületett – kb 4 órája… 

Nem bírom ki, hogy befejezésként, keretül, ne idézzek mégegyszer az egyik előző bekezdésből (Gulbert Lili kommentjéből): 

“…A Branding, mint vezetői identitás, jól tud működni, ha az valós személyes értékekre épül és hosszú távú víziót ad. Ez segíti értékeinek érvényesítésében, szervezeten belül való áramoltatásában, és a kollaboratív együttműködések létrehozásában (amely az innováció alapja). Így inkább az a kérdés, hogyan építem az identitást. A belülről kifelé haladó újraépítés hosszadalmas, és precíziós folyamat, amely sokszor fájdalmas, viszont a végén az alany biztosan áll az értékein, ezáltal félelem nélkül néz a változások elé, képes kreatív problémamegoldással kezelni azt…” 

teveatufokan@gmail.com

A Föld népesedésére tett előrejelzések, 3 trajektória, egy magas, egy közepes és egy alacsony (az, hogy melyik a pesszimista, vagy az optimista, mindenki döntse el maga…) 

Ez egy érdekes chart... 2040-re a különböző három esztimáció 1, vagy 2, vagy 3 milliárd plusz embert jósol a mai 7+ milliárdhoz, aki egyidejüleg élni fog a Földön (?)... ez belátható táv: a ma születettek 25, a ma 10 évesek 35, a ma 20 évesek 45, a ma 30 évesek 55 évesek lesznek, és így tovább... (és ha nagyon megemberelem magam, és megduplázom a napi hasznos cukor-bevitelemet, még nekem is van esélyem...:-))) 

Már most is itt-ott (Velencében, New Yorkban, Tokióban, Pekingben (jó, Bijingben...), Rómában, Firenzében, Bangkokban és Párizsban) talán már sokan is vagyunk, de nem ilyen sima doom-saying ( kb. károgás) jutott eszembe... Ez nem a Malthus-féle cucc (annak idején azt jósolta, hogy mivel a növekedés exponenciális, az élelmiszertermelés meg lineáris, idővel - ő nem gondolt ilyen messzire előre - éhenhalunk... - és persze, ez az éhenhalás dolog ma is aktuális, de ebben érdekes módon a 60-as, 70-es évek óta van fejlődés)... 

Nem, nem az éhenhalás a legnagyobb probléma (nagy, de talán nem a legnagyobb), hanem szerintem a környezet tönkretétele mellett az, hogy egyre nagyobb hányada az emberiségnek nem tud, nem fog találni értelmes, hasznos munkát, legalábbis a régi megszokott (és igazán már ma sem mindenre kiterjedően működő) old school, passzív munkávállalási keretek között. Szerintem korszakunk növekvő globális munkanélkülisége ellen folytatott láthatóan szélmalomharc mögött a helyi, eseti tényezők mellett valószínüsíthetően ez a nagyobb léptékű trend is meghúzódik… 

Már ma sincs szükség mindenki munkájára az emberi közösség igényeinek kielégítéséhez a technológia szintén meredeken exponenciális fejlődésének következtében… 

…és gondoljátok el, 25 év alatt itt lesznek az újabb 1, vagy 2', vagy 3 milliós cohorsok a nyakunkba/nyakatokba... Példa: az milyen már, amikor ma az X-generációs részben előre figyel, hogy mikor válthatja már le végre az előtte járókat, hátra is kell figyelnie, mert az Y-generáció már rendesen a nyomában van… a mai negyveneseket nem véletlenül hívják itt-ott elveszett nemzedéknek (akinek nem inge, ne vegye magára, és a jelentős számű kivétel pedig vagy erősíti, vagy gyengíti a szabályt, vegyétek à la carte, nincs mögötte kutatás… - intuíció van mögötte…) 

Ehhez jön még az eszméletlenül felgyorsult diszrupciókkal teli kompetitívás... amit ma tanulsz, holnap kevés, vagy úgy ahogy van tök felesleges... a ma száguldó cég mellett ma már (a világpiacon!) 1 év alatt feltűnhet versenytársként egy másik, a ti piacába beleharapó, 1 év alatt 1 milliárd dolláros forgalmúvá felnőtt konkurrens és ti csak kapkodtok a levegő után... (Nokia vs Waze -http://www.slideshare.net/vangeest/exponential-organizations-h ) "A felezési ideje egy üzleti kompetenciának 30 évről 1984-ben 5 évre csökkent 2014-re"  (Exponential organizations). "Az S&P 500 cégeinek életciklusa a '20-as évek 67 évéről ma 15 évre csökkent le." 

Ehhez jön, hogy rohamléptekben automatizálni, szoftver-alapúvá fognak tenni minden tevékenységet, ami egyáltalán megfogalmazható algoritmusokban... minél távolabbi a munkád/tevékenységed a kreatív, ad hoc emberi intuíciót követelőktől, annál nagyobb veszélyben van, már akár a következő évtizedben, hogy valaki leprogramozza... 

OK, és mi a B-terv? Tanulni, minél többet, minél szélesebb területen, minél sokoldalúbban, ugyanakkor megalapozott tudásbázist szerezni... élethosszig tartó tanulás…

teveatufokan@gmail.com

"...Hosszú távon, a médium az üzenet. Annyira, hogy amikor, csoport-akción keresztül, a társadalom kifejleszt egy új médiumot, mint  pl. a nyomtatás, vagy a távíró, vagy a fotózás, vagy a rádió, az jogot nyer arra, hogy egy új üzenetet küldjön/fejezzen ki. És amikor azt mondjuk a fiataloknak, hogy ez az új üzenet fenyegetés a régi üzenet, vagy médium számára, akkor tulajdonképpen azt mondjuk nekik, hogy minden amit csinálni akarunk az együttes társadalmi és technikai életünk keretében, az pusztítja azt, ami nekik kedves. A fiatalok nem tehetnek mást, mint hogy azt gondolják, mi nem vagyunk komolyan vehetők. És ez a jelentése a figyelmük csökkenésének..." 

Mondta ezt kb. 2 emberöltővel ezelőtt (1959-ben, 56 évvel ezelőtt Chicagóban, az Amerikai Felsőfokú Oktatók Egyesületében egy Marshall MacLuhan nevű pofa, akinek fizimiskáját a cinéphilek/mozikedvelők (talán?) elitje Woody Allen Annie Hall című filméből ismerheti... amikor mozijegyért állnak sorban Diane Keaton-nel, és mögöttük egy kibírhatatlan pofa MacLuhan szakértőnek kiadva magát nagyképű szöveget nyom, Woodynak sikerül egy plakát mögül élőben elővarázsolnia a röpke epizódszerepet látható örömmel elvállaló kanadai média-gurut, aki néhány szóval szellemi szőnyegbombázást hajt végre az illetéktelen úron... (Woody híres poénjával fejeződik be a jelenet: "Hja, ha minden igyen egyszerű lenne...") - http://youtu.be/9wWUc8BZgWE (az a jelenet... 2015.3.3-án reggel a link ellenőrizve, működött...)

Meg persze ott van a híres mondat az idézett bekezdés elején: "...a média az üzenet..." ("...Taken in the long run, the medium is the message...")... erre az egyre azért talán különböző tárgyi írások bevezetőjében rá lehetetett mindig is találni... 

Vizionárius volt, aki ezt a televízió hajnalán vette észre, vizionálta, és még majd 30-40 évet kellett várni, amire ez az egész (a médium az üzenet) még érvényesebb lett, a világhálóval, ami végleg kialakította a "globális falut" (nem tudom, tudjátok-e, ez is az ő kifejezése, van egy ilyen című és tartalmú könyve, de még csak a televízió kezdődő hatalmának felismerésétől indítttatva...). Däniken őt is bevehette volna a filmjeibe, mint annak nyilvánvaló bizonyítékát, hogy UFO-k  pedig igenis léteznek és különböző történelmi időpontokban le-lepottyantották ide ügynökeiket...:-))) 

Leghíresebb könyve a Gutenberg Galaxis (a könyv világának bukásáról szól a Marconi konstellációval szemben, az utóbbi a televízió világának a metafórája) arról, hogy a könyv által meghatározott civilizációt hogyan váltja fel az elektronikus média által meghatározott civilizáció, üzenet (és, mondom, akkor még csak a televízió eredeti térhódítása is éppen csak elkezdődött...). 

1980-ban halt meg, nem érte meg az internet szárnybontogatását és azzal az ő személyes újra felfedezését is az internet apostolai által, amikor a 90-es években eljött - alapvetően Amerikában - a MacLuhan éra 2.0... 

Olyanfajta vizionárius volt, mint pl. Freud (a válogatott előadásainak és interjúinak összegyűjtött kötetéhez írt előszóban írja ezt Tom Wolfe), aki egy íróasztal mellett kézzel írva kvázi kitalálta az új világ üzenetének szerkezetét... Semmit nem tudott még a modern neuroscience-ről, nem álltak rendelkezésére mindazok a kutatási adatok, amelyek ma egyre természetesebbek, de messzebbre látott sok mai nagyokosnál és ahogy Tom Wolfe írja ebben a bevezetőben: „Új kommunikációs elméleti emberek jönnek, mintha egyenesen az aszfaltból, a betonból nőnének ki... De egy dolog nem fog változni. Először meg kell harcolniuk MacLuhan-nel...” 

Ha még hozzávesszük, hogy én valahogy véletlenül bukkantam arra, hogy néhány másodperc alatt, egy kattintással elérhetők a legfontosabb könyvei a Kindle-n például (de biztos vagyok benne, hogy számtalan formában keringenek a világhálón), akkor azért azon is elgondolkoztam, hogy a Gutenberg galaxis valahogy mégis csak túlél ezen új Marconi (...vagy nem is tudom, milyen metafórát talált volna ő ki...) konstelláció segítségével...  A Gutenberg galaxist valamikor franciául olvastam (amikor Algériában dolgoztam, istenem, mennyi időm volt olvasni...), kedvenc könyveim egyike, most örültem az angol változatnak. Valahol megvan magyarul is, de ha megvan az eredeti... kit érdekel...:-))) 

És ennyit arról is, hogy ragaszkodni kell a „régi” tartalom formájához is, mert „azt meg lehet fogni, meg a friss könyv illata, stb.”... Értem én, de én maradok annál, hogy a tartalomhoz ragaszkodom, hogy ahhoz hozzáférjek, a forma jóval kevésbé érdekel... 

Én nagyon tisztelem a pozitivista tudományt, amelyik csak azt jelenti ki, ami kisérletesen bizonyítható, nem vállalkozik mindenféle spekulációkra, de milyen állati unalmas lenne az életünk olyan vizionáriusok, kontemplatív elmék nélkül, amilyen Freud, vagy Marshall MacLuhan volt?!

teveatufokan@gmail.com

Kinek írom ezt most? Talán coachoknak, would-be coachoknak, akik gondolkodnak rajta, és mindenkinek, akit érdekel a coaching akármilyen oldalról, és akit esetleg az is érdekel, hogyan készül a coach, helyesebben ez utóbbinak egy spéci aspektusáról... és most látom - miután leírtam az utolsó bekezdést - hogy praktikusan mindenkinek...:-)))

Amikor az emberek az elején, meg később is tanulják a coachingot, az esetek túlnyomó többségében vagy effektív humán értelmiségiek társaságában töltik az idejüket, vagy ilyen hajlamú emberekkel vannak körülvéve. Mindenesetre olyanokkal, akik (a) szeretnének önismeretben fejlődni, (b) (marhára) motiváltak, (c) általában az átlagosnál jobb kommunikációs és empátiás készséggel rendelkeznek eleve, és (d) nyitottak az újra, szeretnének újat tanulni, éhesek a tudásra és annak alkalmazhatóságára. 

Ilyen környezetben tanulják az emberek a coachingot, nagyon nagy mértékben gyakorlati feladatok végzése közben, egymással létrehozott effektív coaching szituációkban próbálják ki az oroszlán (vagy macsek-) körmeiket.  Ez egyébként nem csak a coachingra igaz, kiterjeszthető a trénerképzőkre is és – most egy nagy levegőt veszek, arról nincs közvetlen tapasztalatom, de az előbb említett humán értelmiségbe természetesen az ELTÉ-s  (és egyéb) pszichológusok és az orvosin végzett pszichiáterek is beletartoznak,  sokkal találkoztam ezeken a képzéseken – nagy valószínűséggel az egyéb segítő/támogató foglalkozásokra is ez jellemző. 

Ennek a közegnek és ennek – nyilván nem tudok jobbat én se – tanítási módszernek köszönhetően a készségek egy fontos kifejlesztési periódusában – mildly said – nem az „igazi” mélyvízzel találkoznak.  Nemcsak az eleve az ilyenfajta a támogatásra való nyitottság, motiváció miatt különleges, speciális közeg ez (naná, hogy motiváltak, ezt szeretnék csinálni, vagy alkalmazni, és nem kevesen pénzt is akarnak vele keresni, naná, hogy motiváltak...). Hanem a „problémák”, az ügyek, amelyekkel dolgoznak, azok is sokszor hajuknál előrángatottak, erőltetettek, és ezért nem is tudnak az „ügyfelek” (akik az ügyfelet „játsszák” éppen a gyakorlatokban) igazán átélten résztvenni a folyamatban, bár, mentségükre legyen mondva, igyekeznek (igyekeztünk...). 

Legtöbbször az egyik legnagyobb nightmare volt  a számomra, amikor nekem kellett ügyfélt játszanom... nem mondom, hogy nincsen problémám (van olyan?), de valahogy – na most őszinte leszek – „olyat” nem akartam bevinni egy ilyen kis játszadozásba, nem „olyan” meg nem volt... nightmare, cauchemar, lidércnyomás (túlzok persze, megoldottam...:-))) Nem mondom, a 20 év alatt, amikor felsővezető voltam, hát, lett volna könnyebben, de így... már enyém volt a világ... érdekelt a cucc, nagyon érdekel, talán legjobban életemben eddig, de azért problémát kreálni a következő páros gyakorlatra... 

...és persze, voltak mély pillanatok... amikor elkaptunk valamit... voltak, akik könnyebben megnyíltak az „itt és most”-ban, nem érdekelte őket, hol vannak, elengedték magukat, hadd szóljon, és akkor élesben ment... de, akkor is, valakivel, aki „odaadta magát” a folyamatnak... 

Kell-e mondanom, hogy az életben ez nem így megy? Sokszor nagyon nem így megy... a harsh reality az, hogy ritka az az eset, amikor olyan „bemelegített” helyzetbe kerül az ember, amelyben már „csak” jól kell tudni navigálni a folyamatot... 

...és most nem is beszélek az ügyfél „becserkészéséről”, munka szerzéséről, hanem már magáról a folyamatról. Eltelik egy kis idő, amíg olyan rapportot tud produkálni az ember, amitől az egész muzsikál... mert ha jó, akkor, amellett, hogy hasznos, même, nagyon hasznos tud lenni az ügyfél számára (és csendben mondom, hogy a coach számára is, aki – ez a legérdekesebb az egészben – egyfolytában tanul, fejlődik, munka közben is...), de az egész muzsikál... amikor nagyon jó, akkor ez tud lenni az egyik legintenzívebb emberi kapcsolat, amit ismerek arra a rövid időre... 

Amit tudok biztosan, hogy tanulni, gyakorolni a coachingot, tréninget számomra – sokféle dolog után, amit az életben eddig csináltam, részben hogy elfoglaljam magam, részben mert különböző intenzitással érdekelt is az, amit csináltam, részben meg hogy megéljünk – életfordító élmény. Személyiségmérő tesztekkel visszamérhető volt a változás, ebben az esetben a pozitív változás, a fejlődés, amin keresztülmentem ezalatt az idő alatt és én nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy erre az útra terelt, kerültem és hálás vagyok mindenkinek, trénernek, társnak, munkatársnak, akikkel együtt dolgoztam/dolgozom, hogy ezen az úton idáig eljuthattam. 

Valaki nagyon kedves nekem egyszer azt mondta nekem, „hogyan tudtatok akkor élni... internet nélkül?!”... Nos, ezután a néhány év után itt van a nyelvemen a kérdés azok felé, akik felé, hogy „hogyan tudtok coaching nélkül élni?!” 

teveatufokan@gmail.com

I read the following paragraph in the book of Frank Farrelli, The provocative therapy. The chapter the paragraph is in is about basic assumptions and one of these is entitled „Anything goes”. I was somehow captivated by the the sentences as follows: 

„The client’s behavior is frequently seen as a ploy to control the relationship, and occasionally the therapist must  counter it on a quite primitive level. Figuratively therapists are often bound by Marquis of Quensbury type rules while patients use the psychological equivalent of knee in the groin and thumb in the eye. The ourtcome of such a contest is not often in doubt – the the ultimate detriment of the patient...” 

I just read after what are these rules about... to my surprise, it is about boxing... The rules of boxing in 1876 (it was Marquess of Queensberry – with a bit different ortograph than above…) coining them apparently…): 

1         “To be a fair stand-up boxing match in a 24-foot ring, or as near that size as practicable.

2         No wrestling or hugging allowed.

3         The rounds to be of three minutes' duration, and one minute's time between rounds.

4         If either man falls through weakness or otherwise, he must get up unassisted, 10 seconds to be allowed him to do so, the other man meanwhile to return to his corner, and when the fallen man is on his legs the round is to be resumed and continued until the three minutes have expired. If one man fails to come to the scratch in the 10 seconds allowed, it shall be in the power of the referee to give his award in favour of the other man.

5         A man hanging on the ropes in a helpless state, with his toes off the ground, shall be considered down.

6         No seconds or any other person to be allowed in the ring during the rounds.

7         Should the contest be stopped by any unavoidable interference, the referee to name the time and place as soon as possible for finishing the contest; so that the match must be won and lost, unless the backers of both men agree to draw the stakes.

8         The gloves to be fair-sized boxing gloves of the best quality and new.

9         Should a glove burst, or come off, it must be replaced to the referee's satisfaction.

10       A man on one knee is considered down and if struck is entitled to the stakes.

11       That no shoes or boots with spikes or sprigs be allowed.

12       The contest in all other respects to be governed by revised London Prize Ring Rules.” 

Now I understand Mr. Farrelli… these could be the ideal to all types of gentlemanlike rules in any type of contest, disagreement, etc….:-))) 

What the knee in the groin and the thumb in the eye mean, that’s an easy one...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

In certain domains there are not so much changes...:-))) Management, management  strategy are some of them... OK, I admit, I read, hear interesting new things and, then, when I just pick an „old” book from the shelf, I am just flabbergusted how (almost) everything was already there available what we think being brand new... 

Thomas J. Peters (later on we knew him as Tom Peters, the management guru with his international bestsellers) has signed a book in 1982 with Robert H. Waterman Jr. titled „In search of Excellence – Lessons from Americas Best-Run Companies”.  This is one of the greatest book of the emanagement literature and from the excerpts you will see how much these are what they had written at that time (43 years ago!!)  still absolutely valid today. 

They have made a research (interviews, stuffs) partially with McKinsey resources around the best-run American companies. Just a short partial summary will show you what I mean: 

„Our findings were a pleasant surprise. The project showed, more clearly than could have been hoped for, that the excellent companies were, above all, brilliant on the basics. Tools didn’t substitute for thinking. Intellect didn’t overpower wisdom. Analysis didn’t impede action. Rather, these companies worked hard to keep things simple in a complex world. They persisted. They insisted on top quality. They fawned on their customers. They listened to their employees and treated them like adults. They allowed their innovative product and service „champions” long tethers. They allowed some chaos in return for quick action and regular experimentation...” 

Splendid, indeed, that’s exactly what is needed today, too...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Többször találkozom vele, hogy egy ügyfél azért nem akar (igazából, belül, ez nem mindig triviális a felszínen) változtatni gyakorlatilag semmin (változzanak a többiek...), mert fél, hogy elveszíti magát... 

Nem vagyunk azonosak a viselkedésünkkel... A viselkedésünket a szabad akaratunk (a mi saját szabad akaratunk) határozza meg, nem a dalai lámáé... ha én vagyok az, aki megváltoztatja a viselkedésemet, akkor én nem változom meg... én vagyok a változtató (aki lényegét tekintve nem változik) és a viselkedésem meg a változó... amit gyakorlatilag kényem-kedvem szerint meg tudok változtatni... 

Persze, igaz, meglehet, hogy először a környezet rosszul, irritálódva fog reagálni... paradox módon esetleg még akkor is, ha egy kellemetlen viselkedést változtatok kellemesebbre... ez meg hogy lehet?! Úgy, hogy a környezet mindig alkalmazkodik, beáll egy kvázi egyensúlyra (már ha van elég pozitív tulajdonságom, ami nettó vonzóvá teszi a társaságomat...). A kellemetlen viselkedési elemekre már legalább számíthatott, és valahogy ellen tudott tartani, ki tudta parírozni... 

Ha megváltoztatok valamit, a viselkedésemet, kénytelenek újra odafigyelni, kitalálni egy új adekvát viselkedési választ, amely megint az egyensúly felé viheti a rendszert... vigyázat, itt is lehet, hogy a környezet végül, némi próbálkozás után feladja és otthagyja a rendszert... a változtatásnak mindig van ilyen kockázata is... ezzel számolni hasznos... 

De mi a fenéért változtassak bármit is?! Úgy vagyok jó, ahogy vagyok és kész! 

Talán azért, mert azt veszem észre, hogy a korábban valamikor, valamilyen közegben hasznos viselkedésminta (senki nem hülye... minden viselkedésminta valamikor hasznos lehetett, azért alakítottuk ki...) egyszerűen az új, jelenlegi helyzetben nem működik, vagy legalábbis nem eléggé hatékony... 

Legrosszabb esetben el is zavarnak a rendszerből (kirúgnak az állásomból, elválnak tőlem, otthagynak a francba, ilyenek...), vagy enyhébb esetben csak a hatékonyságom romlik (nem figyelnek rám, a respektem érzem, hogy csökken, nem számít, amit mondok, nem kérdeznek, hagynak magamban örlődni, stb.). Na ilyenek miatt  szoktak az emberek leginkább változtatni akarni... 

De  van más indok is... van aki jól működik, de még jobban akar, van aki kitűz egy új, merészebb célt, amihez a jelenlegi működési mód nem elég... 

A változás, változtatás, még ha megvan a szikra, a motiváció, akkor se könnyű cucc... a motiváció, a kezdet, „az egésznek a fele”... erről szól az önfejlesztő és a management irodalom 92%-a, itt nem erről akartam, csak arról, hogy: „Ember, te nem vagy egyenlő a viselkedéseddel!! Azt úgy változtatod, például hasznosabbra, vagy akár önfeladóra, ahogy Neked tetszik!” 

Az van amúgy, hogy ha ráadásul még türelmetlen alkat is vagy, mindent akarsz, azonnal, akkor bekövetkezhet a legrosszabb: elbizonytalanodsz (mert a változásnak nem látod az azonnali gyümölcsét), elkezdesz kapkodni... és ekkor a környezeted feladja és csak megadóan figyel, hogy akkor most majd hogy... 

teveatufokan@gmail.com

A szabadság a szabad választásban van, hogy képes vagyok irányítani magam és nem ejt rabul a helyzet, és/vagy a saját előítéletem, "szűrőm", beidegzett "így szoktam csinálni"-m... 

Talán Covey, hogy az inger és a válasz közötti rés a szabad akarat pillanata... nem kell azt válaszolnom, amit szoktam, amit illik... módom van megválasztani a válaszomat... ez a szabad akarat pillanata.... (olyan jó ismételni...))) 

Márton Mónikától hallottam és tetszett, hogy az asszertív kommunikációt nem azért tanuljuk, hogy mindig asszertívek legyünk (vannak helyzetek, amikor a passzív és van amikor igenis az agresszív kommunikáció az adekvát...)... azért tanuljuk, hogy azt is tudjuk, bővüljön az eszköztárunk... 

F. Várkonyi Zsuzsától hallottam, hogy nem azért kell jól értenünk az Adult/Felnőtt én-állapot lényegét, hogy azután mindig abban legyünk (egy frászt....), hanem hogy többször legyünk ebben az én-állapotban, amikor (sokszor) az a hatékony... 

Jelzem, ha hívő lennék, a buddhizmus azért lenne a legmegfelelőbb számomra, mert részben majdnem nem vallás (:-))), és részben mert encompassing, nem kizárólagosságot hirdet, hanem unification-t, nyitott, magához ölelő... ott Jézus és Mohamed nagy jógiknak számítanak... nem édi? ...:-))) 

A Provocative therapy című könyvben olvasom, hogyan lett Frank Farrella számára relatív a Rogers féle client-centered therapy olyan értelemben, hogy ahol működik, ott nagyon hasznos, ahol meg nem, ott érdemes keresgélni más megközelítés után... A szabadságot orrintotta meg, amikor erre rájött (ő személyesen is dolgozott Carl R. Rogers-szel, aki azért marad első számú "bálvány", persze...:-)))... 

teveatufokan@gmail.com

A LinkedIn-en nézem a 2015 Recruiting trends riportot, a vége felé van egy érdekes diagram, az x-tengelyen a amit a fiatal tehetség-felkutatók, y-tengelyen pedig maguk a fiatal tehetségek legfontosabb munkahelyi/karrier-építési igényeit/értékeit skálázták, és a bekeretezett, mindkét halmaz által legmagasabban értékelt értékek a következők 2015-ös munkapiaci előrejelzésben:

• Excellent compensations & benefits – Kitűnő fizetési és egyéb juttatások 

• Strong career path – Erős karrier-út 

• Good work/life balance – Jó munka-magánélet egyensúly 

• Challenging works – Kihívó feladatok

• Strong employee development – Erős munkavállalói fejlesztés 

Szerintem – IMHO – ebben benne van a kecske is, meg a káposzta is...  Másképpen: van itt egy kakukktojás... 

Értem én, coachingban, tréningben gyakran előjön a MME – Munka-Magánélet-Egyensúly, ráadásul  én magam is tisztában vagyok ennek paramount fontosságával és a fenntartható, sőt fejleszthető karrierben való szerepével, és mégis, mégis... 

Persze, kinek-kinek mi az MME... ha valaki a 8 órás munkát gondolja, ha valaki arra gondol, hogy otthon, nyaraláskor nem nyitja meg az e-mailjeit, nem veszi fel a hivatalos telefont, egyáltalán, van a munka és van a magánélet, amelyben teljesen kikapcsolja a munkahelyi gondokat, nos, ha ezt gondolja, ezt meg lehet csinálni (?... legalábbis meg lehet próbálni...), ez egy (elvileg...) létező alternatíva.. . Más kérdés, hogy ebben az esetben csak egy alkalmazotti (esetleg nagyon korlátozott szintű vezetői) pozíciót lehet elképzelni. 

Nehéz elképzelni, hogy valaki, aki a szenvedélyéből akar megélni, aki saját vállalkozását vezeti, pláne, ha már nem egyedül, ezt meg tudná csinálni... Örülhet, ha aludni tud nyugodtan, különösen az elején... egészen kivételes idegzetű, szervezettségű embereket el tudok képzelni, hogy egyfajta MME-t meg tudnak teremteni egy szárnyaló és tartalmas, szenvedélyüket jelentő karrierjük mellett, de az azért a fent vázolthoz nem is hasonlít... 

Egyáltalán, nagy példaképeinket, akik ragyognak az üzleti/tudományos világ csúcsain, el tudjuk képzelni, hogy az MME-t a legfontosabb értéküknek tartják, vagy ha ezt mondják, képesek betartani? Egy fenét... Finomabban: (esetleg) arguably not... 

Tényleg komolyan gondoljuk, gondolják a fiatal tehetségek, hogy olyan jó kis kiegyensúlyozottan (kíváló MME-körülmények között) lehet

• „kihívó feladatok”-nak megfelelni (mit megfelelni, izgalmasan foglalkozni vele),
• eközben „erős karrier-út” at tud építeni (miközben délután 5 órakor az órájára néz és elrohan az MME megfelelő részének eleget tenni...)
• ezért „kitűnő fizetési és egyéb juttatások”-at fog kapni és
• lesz még ideje az „erős munkavállalói fejlesztés”-ben is résztvenni saját erőforrásaival (idő, energia, motiváció)?! 

Hát ezen érdemes elgondolkozni... akinek az MME túlságosan elöl áll az értékek között (nagyon-nagyon megérthető és elismerendő módon), hosszú távon érdemes végiggondolni a többi felsorolt érték egyre virtuálisabbá és elérhetetlenebbé válását.... és mindenkinek külön gratulálok, aki ezeket mind egyszerre, kiegyensúlyozottan...

A 100%-os kecske és a 100%-os káposzta együtt zéró-sum game elemei... és ezt érdemes észben tartani a fiatal tehetségeknek... az élet amúgyis megtanítja nekik... 

teveatufokan@gmail.com

Bevezető megjegyzés: ennek a bejegyzésnek az első változata az ICF Coach klub magyar sitejára készült 2012-ben, és most érzékeltem, hogy a megújult site-on a link fennakadt... megkérdeztem mailben az illetékest, hogy vajon ez azt jelenti ez, hogy akkor a régi bejegyzések már nem érhetőek-e el, de nem várom meg a választ, hanem előkerestem az eredetit és egy kicsit kipofoztam. Azt a sok mindent, ami közben eszembe jutott, most még nem mindent tettem bele (még hosszabb lenne... és jóakaróim szokták mondani: „Miklós, az isten szerelmére (ezt nem mondják...), rövidebben...”), egyszerűen up-dateltem, de azért benne van ez a majdnem 3 év tapasztalata... Ja... és lesz egy Napi Gazdaság coaching-konferencián március 25-én a Magyarországi Coach-szervezetek Szövetségének blokkjában 10 egész percem erre a témára (az jut eszembe, hogy talán Milton Erickson az ülés utolsó percét valahogy úgy vezette be: „Most egy egész perce van még arra, 60 másodperc, hogy reflektáljon, ha még valami eszébe jut...”), no ott tényleg csak utalni tudok egy-két dologra, legyen ez (is) annak is a háttéranyaga...:-)))

Figyelmeztetés: a képek szándékosan néha a tartalmat ellenpontozzák...:-))) Annál jobban érted azt, amit átadni szeretnék (amivel nem feltétlenül kérem azt, hogy érts is egyet, de a megértés megnyugtatna...), annál jobban meg tudod majd mondani, melyik illusztrációra mondanám azt, hogy na ez... 

Ezzel a bejegyzéssel az a célom, hogy az ROI fogalom felhasználásában segítsem a coaching közösséget, hogy amikor használjuk a magángazdaság, vagy állami szervezetekkel folytatott munkánkban, nagyjából ugyanazt értsük a fogalmon, amit ők értenek, hogy képesek legyünk beleilleszteni az ő referencia rendszerükbe a vonatkozó mondandónkat.

Aki ROI-t mond, kemény bizonyítékot mond. Az ROI-t a gazdaságban általában forintban/euróban, illetve azok hányadosában mérik. Azt jelenti: a befektetés hozama, tehát úgy számítódik, hogy elosztom a hozamot a befektetett összeggel.

Még friss bennem, hogy hogyan nézhetünk ki, mi coach-ok kívülről, a megbízók, a céges szponzorok oldaláról, ha a coching „ROI”-ról beszélünk, ezzel (is) akarjuk magunkat eladni. 4 éve még egy nagy multi hazai leányvállalatának az 5-fős vezetőségének voltam a tagja (az ott töltött 12 év alatt a vezetőség létszáma változott, 9-nél volt a maximum...) és beletartoztam abba a halmazba, amelynek „járt” mindenféle tréning és járt volna coaching is időről időre, ha benne lett volna a képzési kultúránkban. Nem volt benne, tudom, hogyan gondolkodik egy hatékonyság-tudatos felsővezető...

Amikor először megláttam az „ROI” fogalmát itt-ott feltűnni a hazai és a nemzetközi coaching irodalomban, rögtön elkezdtem egy kicsit otthonosabban érezni magam az akkor még valamennyire új világban.

Azok az írások, amelyeket találtam korábban a coaching  ROI-járól, komoly csalódást okoztak. Nyilván, a coaching folyamat (de ebből a szempontból a tréning, mentoring, stb. segítő folyamatok is) az esetek túlnyomó részében (amikor jól működik...) pozitív hatást generál az ügyfélben, az ügyfél működésében, ezáltal a környezetében, jobb, megértőbb, hatékonyabban motiváló főnök, vagy munkatárs lesz, aki kapja, kommunikációja, prezentációs készsége ugrásszerűen megnőhet és mindez természetesen pozitívan fog kihatni a cég számszerű, mérhető eredményére is. Nincs is más dolgunk tehát, következtet a formál logika, mint pontosan kimutatni ezt a pluszt:

• a kemény típusú eredményeket (számszerüsíthető eredményjavulást) és
• a puha típusú eredményeket (jobb hangulat, surlódásmentes, hatékonyabb kommunikáció, hatékonyabb vezetői motiváció).

Pont ezt mondják, sugallják a coaching ROI-ra való, reflektálatlan, túlságos, a dolog természetével nem adekvát pontosságot mutató ROI hivatkozások. Lehet, hogy egy-két vállalati vezetőnek nem tűnik fel az általában a coaching szakirodalom által definiált ROI kiszámítás felszín feletti jégsapka-szimulációja mögötti jéghegy hiánya, de komolyabb embereknél erre ne számítsatok. Én például gazdasági igazgatóként biztosan megkérdeztem volna: „...és hogyan számítódik részleteit illetően ez a híres ROI?”

A kemény és a puha ROI értékekről röviden:

1. Kemény – gazdasági életben egyedül használatos - ROI eredmények pénzegységben mérhetőek. Viszonylag könnyű azt a megállapítást tenni, hogy a hatékony tréningek, coachingok nagyon nagy hatással lehetnek a cég eredményességére, de ennek számszerű kimutatása a cég számszaki eredményéből egészen pontosan – a dolog természetéből eredően - kimutathatatlan. Egyszerűen azért, mert erre a számszerű erdeményességre igen sok tényező hat egyszerre, amelyek közül egyik sem vehető állandónak.  Ilyen trükkre csak a közgázon tanított egyszerüsített, a valóságos folyamatokat csak nagyon messziről közelítő elemi közgazdaságtani fogalmakkal operáló tankönyvek szerzői képesek. Az életben semmi nem marad „nyugton” (állandó...), minden állandóan változik, így mindennek a hatása egyszerre, kumulálódva jelentkezik, és egy-egy tényező hatásának a valóságos kimutathatósága ha egyszer-egyszer mégis sikerül, nos, az a csodák világába tartozik (most ne gyertek azzal, hogy faktoranalízis, mert...ne gyertek azzal, itt speciel nem használ).
2. Arról majd máskor fogok írni, hogy megfelelő extra- és intrapolálásokkal, egyedi esetekben – esetenként jelentős energia-, erőforrás-felhasználással - azért ez az „igazihoz” hasonlító ROI-kategóriáról sem kell véglegesen és egyszer s mindenkorra lemondani, csak a  szokásos máshonnan szedett, ezért lényegében teljesen irreleváns, rendszerint régi és /vagy külföldi konkrét néha szinte tizedes-jegyű pontosságig meghatározott ROI-értékekkel való dobálózással válhat nevetségessé a coach vagy tréner komoly emberek társaságában.
3. Az előző pontban utaltam rá, de itt hangsúlyozom mégegyszer egy kicsit részletesebben: az „igazi”, pénzügyi ROI meghatározása a legkevésbé sem viseli magán egy sültgalamb semmilyen jellemzőjét, nem száll be a kitátott torokba, azt ki kell számolni. Az pedig munka... a megbízónak (is)... (természetesen a pénzügyileg (is) jól képzett coach és/vagy tréner útmutatása szerint és ez a munka (erőforrás, munkaidő, régebben gépidő, stb) lehet, hogy többe kerül, mint a coaching és/vagy tréning maga... ja...
4. ...és akkor a legtriviálisabb téveszme a máshol – még ha esetleg korrektül mért – meghatározott – akár – korrekt adatokat egy egészen más helyzetben egy-az-egyben, mint érvényes referenciát idézni... ennél nagyobb marhaságot... annyit lehet mondani, hogy itt és itt, ekkor és ekkor, ilyen és ilyen körülmények és peremfeltételek között, ilyen és ilyen mérési és számítási módszerrel, ők és ott, ezt és ezt a hozamot és ROI-t állapították meg, ilyen és ilyen statisztikai, egyéb hibahatárral (ha valaki +/- 15-20%-nál kisebb hibahatárral próbálkozna, élénken elkezdenék tovább érdeklődni...)... és azt lehet mondani ennek alapján, hogy ezt az egészet ezért és ezért nehéz mérni, „befogni”, de ott ahol eddig próbálkoztak vele, természetszerüleg egészen eltérő eredményeket értek el, de többnyire jelentős hozamot voltak képesek kimutatni az effektív fejlesztési befektetéhez képest (a befektetésbe nemcsak a külső szakértő díja, vagy a belső szakértő munkadíja, hanem a résztvevők kieső munkaideje, az esetleges adminisztrációs költségek, az esetleges méréshez felhasznált, pénzben kifejezett összegek is beleértődnek, természetesen...). Ebből racionálisan lehet arra következtetni arra, hogy ha itt és most (sem) tudunk egészen pontos hozamot kimutatni majd, legvalószínűbben ilyen lesz... ilyet lehet mondani és ez nekem is hiteles lenne, sőt, csak ez lenne hiteles, ha a HR-fejlesztési befektetési döntés előtt állnék...
5. A puha „ROI” – ami a gazdasági eredeti értelemben egyszerűen nonsense, bocs, nem létezik - pedig például – legnagyobb részben - az egyéni szubjektív kitöltésű kérdőíves módszeren alapszik. Ez a bejegyzés ez utóbbit, a puha ROI kategóriákat veszi tárgyának (hiába hogy ez az eredeti értelemben nonsense, mégis, analógiás alapon hadd szóljon, nézzük meg, mit ér...). És még arról is kimutatja, nos...

Most komolyan. Nézzük meg ezt az egészet, amit pl. a neten el tudsz érni, egy kicsit távolabbról. A LinkedIn-en az egyik (angol nyelvű)  ICF nyelvű fórum (még akkor 2012-ben) – téma bevezető, vitaindító bejegyzésében -  a következő fantasztikus ROI értékeket sorolta fel a vitát indító coach (aminek azután a fórumba beíró coachok nagyon megörültek, köszönték, és hogy majd milyen jól fel fogják tudni használni a tárgyalásaiknál, tendereknél) – mindegy is a részletek, a rendkívül precíz, nagy tudományosságot sejtető számokat nézzétek:

• ’An Olivero, Bane & Kopermann study (1997) of a public sector municipal agency found that coupling one-on-one coaching with leadership training resulted in a near quadrupling of productivity results (from 22.4% to 88% when combined)’ (egy 1997-es (!!) egy állami közszolgáltató (!!) ügyfélnél végzett tanulmány szerint személyes coachinggal dúsított tréning a termelékenységet megnégyszerezte...)
• ’A MetrixGlobal LLC study (for a Fortune 500 firm and Pyramid Resource Group) found that “Coaching produced a 529% return on investment and significant intangible benefits to business. Including the financial benefits from employee retention boosted the overall ROI to 788%.” (ez a kedvencem, az „529%”... néha beütöm a Google-be az 529%-ot és a coachingot és jönnek, jönnek... a hivatkozások... A „híres” Metrix Global Study (executive summary itt (2015. feb. 16. 14:00-kor leellenőrizve működik): http://fundraisingcoach.com/articles/ROI.MetrixGlobal%20Briefing_Nortel.pdf ) eredményét 2001-ből (!!) különösen szívesen idézik... vicces...)

How amazing, that’s really wonderful – a coaching fantasztikus eredményeket ér el...Mi a baj ezzel?! Csak be kell ezeket mutatni a gazdasági szakembereknek és mindjárt megnövelhetjük a coaching business-tortát... Ki az a hülye tulajdonos, management, aki ne akarna elérni 529%-os ROI-t – egy kis coachinggal?! Ki ne akarná megnégyszerezni (22,4%-ról88%-ra) a termelékenységet?!

Erről az előtte-utána kitöltött kérdőív összehasonlításból származó „ROI”-ról, a kedvencemről... 2 alapvető kihívással  küzd a coaching  „ROI”-nak ez a „hagyományos”  megközelítése. Az egyik mindenki számára triviális (kellene legyen), a másik, hát a másik bonyolultabb, de érdekes, és sokan foglalkoztak már vele, igaz, inkább csak elméleti síkon (miközben az alapelve ennek a második megközelítésnek szintén nagyon egyszerűen megérthető, ha kicsit belegondol az ember – bár, én most se értem teljes mélységében, igaz, az erről szóló könyvet elő se vettem 2012 óta, azóta, hogy ennek a bejegyzésnek az előzp verziójára készülve meghozattam az Amazonnal...:-))).

Az egyik (szerintem triviális) kihívás az, hogy milyenek az esélyei annak, hogy a résztvevők által közvetlenül a coaching előtt és (nyilván az utolsó) coaching után kitöltött kérdőívek valamennyire is relevánsan visszatükrözik az illető adott jellemző szempontjából értékelhető állapotát. Mindannyian töltöttünk már ki ilyen kérdőíveket.

Mondjuk, vegyünk egy tréning krédőívet. Az nem sokban különbözik a coaching utáni felméréstől (jó „proxy”), bár

• pluszként (a felmérés pontossága szempontjából): a coaching nyugodtabb körülmények között zajlik,  se az eleje, se a vége nem olyan viharos, mint a  tréningeknek szokott lenni,
• mínuszként ott van viszont, hogy mindenképpen erősebb személyes kapcsolat alakul ki a coach és a coachee között, mint a tréner és a résztvevők között és ennek „eltérítő” hatása lehet...

Olyan ember nincs is már talán a különböző akár legalacsonyabb vezetői pozícióban is, aki ne töltött volna ki ilyet.

Most Te, kedves Olvasó, egy percre menjél le alfába és a kísérlet kedvéért, emlékezz, légyszíves vissza arra, hogy a legutóbbi tréning végén eléd nyomott kérdőívet mennyire alapos megfontolással töltötted ki...Lefogadom, hogy 10-ből 9-eteknél a következőképpen:

(1) már eleve készültél a tréning végére, már elkezdtél pakolni, már a következő programod járt a fejedben, amikor eléd nyomták, ezért

(2) gyorsan újra elővettél egy golyóstollat és lóhalálában kitöltötted (csak a teszt-válaszokat, mert a nyitott, kifejtő kérdésekre a résztvevők általában már nem is válaszolnak, vagy, hogy legyen neve is a menyasszonynak, rutinos tréningre-járókként  odafirkantanak gyorsan egy-két szót),

(3) akármilyen véleményed is alakult ki a trénerről, valami komolynak kell történnie köztetek a tréningen (legalábbis a mi kultúrkörünkben), hogy valahová is a kérdőíven valamilyen gyenge pontról számolj be. „Minden nagyon jó volt, mindennel meg vagyok elégedve...”. 

Ez a kérdőív lesz azután az eredmény, amit a kezdés előttihez hasonlítanak. Nagyon „objektív” értékelés érhető el belőle. A kihívás az, hogy ezt mindenki vagy tudja, vagy tudnia kellene, ha odafigyelne a körülötte zajló dolgok kicsit mélyebb szerkezetére.

A másik kihívás trükkösebb, de elegánsabb és igazi folyamat-elemző vénával kidolgozott felvetés. 3 kutató (Golembiewski, Billingsley és Yeager) 1976-ban a  kérdőíveken alapuló, időben elhúzódó („longitudiális”) elemzéseket vizsgálva vezette be az ABG változások fogalmát. Itt csak a koncepció felvillantására lesz lehetőség, ami arra szeretne rávilágítani, hogy az adatfelvétel fent jelzett adatfelvételi bizonytalanságán túl van egy mélyebben rejlő objektívabb kihívás-rendszer is, ami szintén megnehezíti a valódi változás mérését és annak interpretálását:

1. A (= alfa) változás az abszolút mért mennyiségi változása az adott, mért jellemzőnek.
2. B (= béta) változás esetén a válaszadó, a kérdőív kitöltője az „előtte” és „utána” kérdőív kitöltése között, a változtató folyamat, az ismeretszerzés következtében a skálarendszert átskálázza magában és az „utána” kérdőívet már nem ugyanabban a skála-„felfogásban” fogja kitölteni. Tehát mondjuk ugyanazt az érzékelt állapotot/szintet lehetséges hogy ugyanazon az 5-ös skálán előtte 3-assal, utána 4-essel fogja értékelni, ami (belül) igazából egy és ugyanaz, mégis fejlődésnek látszik...
3. G (=gamma) változás esetén nemcsak a skálát értékeli a kitöltő személy különbözőképpen előtte és utána, de az egész felfogása az adott dologról koncepcionálisan változik meg, így teljesen más koncepció szerint fog a válaszról dönteni utána, mint előtte, a 2 érték (hiába van ugyanarról a kérdésről és skáláról szó) nem összevethető.

A lényeg, hogy nagyobb budgettel elindított csoportos vizsgálatoknál (ahol a statisztikai eszközök használata is indokolt és az előtti és utáni értékek adott esetben a statisztikai szignifikancia vizsgálatokkal tesztelt csoport-átlagértékek közötti összehasonlításaként jelennek meg) célszerű megvizsgálni, hogy akár a béta-, akár/és a gamma-változás jelen van-e, mert ha igen, akkor a tiszta alfa-változás nem ad megbízható eredményt. Amennyiben nincs jelentős béta- és gamma-változás (azaz az adott változás szempontjából mérendő személyeknél a két mérés között sem a skálát, sem az adott fejlesztendő viselkedésről alkotott koncepciójukat illetően nem állapítható meg jelentős változás), akkor az alfa-változás eredménye ebből a szempontból megbízhatónak tekinthető.

Mi a javaslat? Csak nem azt akarod mondani (kérdezed most tőlem – kicsit leforrázva – kedves Olvasó)? Egyszerű: természetesen  nem az, hogy ne foglalkozzunk ezzel, ne beszéljünk róla, temessük/földeljük el és hintsük be az ROI helyét sóval, nem.

De, és ez a lényeg (követve Bástya elvtárs tanácsát: „Szerénység, elvtársak, szerénység!” – beavatatlanoknak: idézet A tanú c. filmből): az ROI-t helyezzük el a szellemi „térben”, mondjuk meg röviden, miből képezzük. Tekintsük tájékoztató adatnak, amelynek a pontossága az adatfelvétel, stb. okokból természetesen egy viszonylag magas hiba %-kal veendő figyelembe, de van minőségi tájékoztató ereje és mindenképpen orientálhat, többé-kevésbé sikeres kísérletet tesz egy nehezen megfogható hatás számszerüsítésére. ...és mindig legyen észben és a mondandónkban, hogy egyik esetről a másikra átvinni egy adott abszolút javulás-jellemző „ROI”-t, akár kemény pénzügyit, akár puha egyéb mérhető tényezőkből származót, egyszerűen nonsense, nem azért mondunk például máshol kiszámolt számokat, hogy azt sugalljuk ezzel, hogy ebben a projektben ilyet lehet elérni, csak azt akarjuk ezzel implikálni, hogy ott, ahol rászánték az időt, energiát, erőforrást, értek el jó eredményeket...

Na ez az a megközelítés, aminél én a másik oldalon elolvadnék és azt gondolnám:

„Ez igen, ez tudja mit csinál, tudja, mit próbál mérni. Nem csukja be a szemét, tisztában van a mérés jellegéből természetesen adódó bizonytalansággal, de nem adja fel, mégis mérni akarja, bizonyítani akarja - annyira pontosan, amennyire lehetséges -, hogy igenis van pozitív hatás. Ez igen, ez nem beszél a levegőbe.”

Ehhez persze az is hozzá tartozik, hogy a kapott eredményeket kerekíteni kell. Mondjunk 20-30%-ról 80-90%-ra emelkedést kell mondani a 22,4-ről 88%-ra helyett...Persze, józan gazdasági szakember ésszel még ez is eléggé abszurd, de legalább nem próbálom a nyilvánvalóan nem jelenlévő nagy tudományosság látszatát kelteni a „22,4%-ról 88%-ra” szöveggel, hanem a tól-ig határokkal (vagy erőteljes kerekítéssel) mind a két értéknél meg is jelenítem a mérés bennerejlő pontatlanságának az elismerését.   

És nem beszélek 529%-ról, meg 788%-ról, hanem arról, hogy az a valami „mintegy megötszöröződött, vagy 8-szorosára nőtt”...bár, őszintén, e két utóbbit vagy nagyon támaszd alá igazi bizonyítékokkal, vagy inkább ne is mondd egyáltalán, mert ha kötöd az ebet a karóhoz, senki nem mossa le Rólad a Münchhausen báró egyenruhát...:-)))

teveatufokan@gmail.com

Ez a cím akár parafrázisa is lehetne az én coaching jelmondatomnak: „... a coach hozza a jó hírt, hogy meg tudod csinálni...”. 

Ez a címe a külföldön élő és jelentős magyarországi bázissal is rendelkező Malchiner Maximilian Péter nemrég megjelent könyvének. Önismeretről és mások ismeretéről „dobbantva” ír az ön- és mások fejlesztésének a szükségességéről, a szükségesség kvázi folytonosságáról, az okokról,  az önismeret hasznáról, ebben a pszichomertriai eszközök szerepéről és súlyáról... szubjektív könyv, erős könyv, nem hagy érintetlenenül... 

Érdekes eszközök a különböző néven futó pszichometriai, vagy személyiségtesztek... Diagnosztikájuk teljes képet rak össze, messze nem korlátozódik a „probléma területekre”, nem is avatkozik be tulajdonképpen a működésbe, hacsak azzal nem, hogy „többet tudni mindig jobb”... meg „a rész az egésznek a fele” (már a régi görögök is...)  és az önismeret egyik input pontja bizony lehet egy pszichometriai teszt is. 

Nincs jó vagy rossz érték, profil, de a mért értékeknek, profiloknak következményük van. Ha tudunk élni velük, ha a tehetségeinket használjuk, ezekbe fektetünk, az erősségeinkhez jutunk... ha kitartóan (mert mi vagyunk az állhatatosak...) próbálkozunk a nem-tehetségeinkkel, erősítjük a gyengeségeinket... 

Belekezdtem írásban egy „párbeszédre” is a könyvvel, de rájöttem, hogy az én szemszögem aligha hasznos itt, máshonnan kell megfogni. Ma a negyedik napot töltöttem azzal, hogy megismerjem és alkalmazni tudjam az egyik ilyen pszichometriai eszközt, nem fair a játék... Olyanok is eljöttek, akik már régen elvégezték ugyanezt, alkalmazzák is, mégis úgy érezték, rászánják az időt, mert annyi tanulnivaló van, annyi oldala van, annyi rétege van, annyi érdekesség mélység benne... Úgy döntottem, hogy véletlenszerűen, ahogy olvasom, kiragadok címeket, szövegrészeket belőle, ahogy jönnek, olyanokat, amelyek megérintettek, hátha, kedves olvasó, Téged is megérintenek és szaladsz a boltba megvenni a könyvet...:-))) 

A könyve alcíme „...Vezetőknek, minden szinten...”. Tulajdonképpen ez a célközönség, meg azok, akik vezetőkkel dolgoznak, trénerek, coachok, fejlesztők, tanácsadók, meg szerintem mindenki, akit érdekel a saját működése, fejlődése, karrierje, és keresi az oprtimális tehetség-motiváció-viselkedés lehető legnagyobb harmóniáját... mi segíthetne az optimalizálásban jobban, mint ismerni ezeket a profilokat?! 

Tehát a – szándékosan - kiragadott idézetek: 

„...Miért kelsz fel minden nap az ágyból?” 

„...természetes tehetségekkel és NEM-tehetségekkel születünk, az erősségeket és gyengeségeket mi magunk [ezekből] gyártjuk!” 

„...A  fenntarthatóság a hosszú távú üzleti sikeresség conditio sine qua nonja [enélkül nem lehet feltétele]! Azzal, hogy nem ügyelünk magunkra és a munkatársaink épségére, pont ezt a fenntarthatóságot kockáztatjuk...” 

„...Nem vagyok híve a ’Találjunk valami problémát, aztán majd dolgozunk rajta!’ gyakorlatnak. Ez az ügyfél becsapása és a coachingszakma megcsúfolása...” 

„...Az egyént vezesd, ne a szerepet!” 

„...Fejlessz individuálisan! ...a felvilágosult vezető tudja, hogy külön-külön kell az embereket fejleszteni...” 

„...Sokszor tapasztalom, hogy a vállalatok rengeteg pénzt költenek el olyan egyéni fejlesztésekre, amelyek valójában soha nem térülnek meg, hiszen olyan dolgokon akarnak javítani és csiszolni, amelyeket nem lehet fejleszteni...” 

„...Már nincsenek lineáris karrierek! De alapvetően ez nem baj. Baj akkor van, ha nem vagyunk felkészülve, hogy egyszer vége lehet annak az útnak, amit olyan régen terveztünk és bejártunk, amiért oly sok mindent megtettünk, amiben hittünk. Ha kiszolgáltatottá válunk a keresztúthoz érkezve....” 

„...A félelem akkor kopogtat, ha valaki rájön, hogy mondjuk a pozíciója miatt belemerevedett egy helyzetbe, de már nincsen ereje és lehetősége arra, hogy kitörjön belőle...” 

„...Ne az eredményt tervezd, hanem a célt! 2010-ben svájci középvállalat mutimilliomos tulajdonosa beszélgetés közben ’vizsgáztatni” akart egy partin.

-       Maga üzleti coach? Hogyan tudna nekem segíteni? – kérdezte némi iróniával a hangjában,

-       Az attól függ! – mondtam.

-       Mondjuk az a célom, hogy milliárdos legyek! – válaszolta.

-       Akkor sajnálom, sehogyan... – feleltem.

-       Hogyhogy? – kérdezte megdöbbenve.

-       Mert az nem a cél, hanem az eredmény! – zártam le a ’vizsgázást’.” 

„...Csak az garantálható, hogy nincsen garancia! Az alázattal rendelkező vezetői típus soha nem hiszi azt, hogy ő maga a tökély, vagy hogy az, amit csinál, egyszeri és megismételhetetlen. Tudja, hogy a jó teljesítménye [sem...] nem garancia arra, hogy bármikor, bárhol, bármilyen cégnél ugyanilyen [jó] minőségben teljesítsen. Felismeri, hogy nincsen biztosíték arra sem, hogy a múltbéli sikerei alapján mindig eredményes maradjon.  Rengeteg csalódástól megkíméli őt ez a tudat, mert az egészséges kételkedés fenntartja benne az izgalmat, miközben hisz az örök tanulás és megújulás érvényességében...” 

„...Ha kirúgnak, élj a lehetőséggel és kezdd újra! Bármikor is szembesítenek az eddig elért karrierünk végével, ez lesz életünk hátralévő részének első napja! Óriási lehetőség!...” 

„...A garancianélküliség visszafelé is igaz: fordítsd a helyzetedet az előnyödre, és tudd azt, hogy azért, mert most éppen vereséget szenvedtél, szó sincs arról, hogy ez mindig és mindenben garantáltan így lesz. Lehet, hogy pont ez a figyelmeztetés kellett ahhoz, hogy visszamenj az út elejére, és a kiinduló pontról elindulva belefogj megint...” 

Február hónapban az 5 első jelentkezőnek bevezető áron segítek az önismereti úton elindulni (vagy továbbhaladni) az Innermetrix segítségével. 

teveatufokan@gmail.com

Voilà, the transcript word for word of a Facebook posts with all the comments about the heart of the coaching process… F. is  preparing himself for the MCC exam, A is probably (I don’t know him) an SF coach, Me, that’s me, K is an SF practitioner in Switzerland. 

The whole thing has been started by a post of K. about some difficulties of the preparation… 

The issues mentioned, not detailed:

- gobbledygook in some interesting requirement-lists...

- usefulness of not-knowing as a general principle in coaching, especially in SF coaching

- in SF world the "but" is a forbidden word, "and" is to be used  instead...:-)))

F: “... listening to MCC stuff ... it is SOO hard for me to translate "drop into the gap and access the quantum physics library" into anything meaningful ... sigh.” 

Me: “One possible version? ...:-)))”

A: „it seems to be a very serious topic…J)) .........or a serious certification needs a serious topic…:-)))” 

F: “Duh. Sigh. Thank you ‪[Me]. It is so hard for me to go beyond the "you are talking gibberish" and try to find out what it is they mean.” 

Me: “Normally they either don't really know what they are actually speaking about (I at least doubt that a serious quantum-physicist has proposed this point...)... this type of (very) superfitial littarator remarks refer normally to Heisenberg's uncertainty principle: you cannot simultaneously - beyond a certain jointly defined precision - measure certain pairs of physical properties of particles ("under" the newtonien universe - while the newtonien universe seems to be special case of the by quantum-physics determined universe - studied by the quantum-physics), e.g. the pair of the place and the momentum of those particles, like electrons... I.e. our "understanding" has limits... which seems to be established earlier in other, less mathematisized sciences as well, as from Kant to Wittgenstein, Watzlawick, etc., lots of wise men reported about it...” 

F: “Looking into it a bit more, I think what they mean is that sometimes it is a good idea to pretend that there is something outside our consciousness (like "God", "the universe", "the quantum library", "the subconscious", "the intuition") and make a decision based on the illusion that there is more than our consciousness. Philosophically difficult for me -- I think I am always one, not two and I interact with the world as the whole person that I am. But hey. That's philosophical fine print.” 

A: “isn´t the "miracle question" also something like "access the quantum physics library"? 

F: “could be called that. The miracle question is a way to get detailed descriptions of a preferred future.” 

A: “and what the preferred future would be like ...is not proofed....it´s something "quantum physics-like" you have to know "your field" fairly well, to have an idea about it......and in other client´s "field" this would maybe not match.” 

Me: “On the line of F... to know that the observer is part of the system is helping the observer to - within the limits and to the extent of possibilities - detach her-/himself to her/his different type of limitations/blind-spots and to dvelve into the system/map of the clients and supporting them so in their journey...” 

K: “‪[Me], this is a very important thought. What are the assumptions behind the thought that the coach needs to access his her intuition? Hm.hm. interesting indeed!” 

Me: “We are all human with all of our limitations... the "advantage" of the coach (I know, the usefulness of not-knowing and all these staff but at the end of the day, an excellent coach has a huge advantage in self-awareness and self-mastery...) is that he/she knows something (!!) about his/ her own limitations, blind-spots and in theory is able to compensate them in a certain degree and could be as good as a "Venetian" mirror for the clients as it is at all possible... and in this - on my map - there is no difference between the approaches... it is a general basic idea...” 

Me (once more…): “Yeahhh... sorry, F. that I use your post but (yes: but...:-))) I would like to have all the "not-knowing" of, say, Chris Iveson, Peter Szabo or Marco ‪Ronzani... For me, this "usefulness of not-knowing" is a sort of BS... I understand and agree the goal, not the means... A lot of new people who reads only the titles of the chapters might think this word for word which is kind of absurd... like the expression of "chocki-job"... It is always good to know more... how to use this knowledge, that's the point...” 

F: “for me coaching is definitely not a "chocki-job". I work hard to find the things that will be optimally useful for my client in any given situation. The "not-knowing" for me only refers to "not knowing" anything about the "right" decision or path for the client. AND I think that the not-knowing is more useful in therapy than in coaching, actually. I sometimes give advice when it is asked.” 

Me: “:-))) I, of course, didn't mean you...:-))” 

K: “For me this translated into: "Ask an SF question and wait for the answer"…J))” 

Me: “Now, K., all those knowings are then just flowing into THAT SF question...:-)))” 

F: “and it's not the "quatum library" but learning, experience of lots of conversations etc. etc. nothing fuzzy about it.” 

teveatufokan@gmail.com

Csajtai Kornél barátom mesélte ezt a kitchen table-ben (lásd az előző bejegyzést), aki a Cognizant vezetője, meg a magyarországi megoldásközpontú coachok egyesületének elnöke. 

Nyílt ajtó van nála mindig és a múltkor az egyik kollégája bement a szobájába, lecsüccsent a székére... Kornél kérdő tekintetére csak annyit mondott: „Csak bejöttem egy kicsit megnyugodni...” A főnökéhez... 

Voltatok már így? Én nem... igaz, Kornél nem volt a főnököm... de még ahz is lehet, hogy Kornél nem az egyetlen ilyen főnök... akihez csak úgy be lehet menni relaxálni... Steve Jobs-szal állítólag egy liftbe nem volt szabad beszállni, mert ha a kérdésre, „Most mit csinálsz éppen?”, a válasz nem volt pont olyan pontos, fontos és lelkes, ahogy kellett, ki már nem is kellett szállni, mehetett visszafelé retourral... Ja... 

Kornél – folytatta – elgondolkozott és reframelte a dolgot... ki is próbálta... amikor egyszer észlelte, hogy valamelyik egységben, asztalnál emelkedik a hangulat, feszülnek egymásnak, egyszerűen fogta magát és odament és leült közéjük... Ennyi... nem szólt semmit... és lassan kezdte realizálni, hogy mintha kezdtek volna kisimulni az idegek, kezdett volna újra a folyamat helyreállni... Oda tudta vinni és fel tudta nekik ajánlani a nyugalmát, a biztos tudatát annak, hogy „jók vagyunk, x-szer bizonyítottuk”, most ez valahogy nem klappol, de meg tudjuk csinálni... most is...:-))) 

Nem tudom... meséli, messziről jött ember azt mond, amit akar... de ha ismernétek, Ti is elhittétek volna neki... olyan... be lehet menni hozzá egy kicsit relaxálni...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Ezt nem tudom magyarul ilyen frappánsan, csak körülírva. A SOL World CEE 2015 konferencia végén volt egy „kitchen table” izé (eredetileg nagy létszám megmozgatására alkalmas gyakorlat), ami olyasmiből állt, hogy egy nagy hallgatóság előtt egy asztal köré ül - valamilyen téma köré szervezve - néhány (5-8 fő) résztvevő 1 vagy 2 facilitárorral (olyasvalaki, aki a folyamatot támogatja kérdésekkel, az egyensúly fenntartásával, de nem tesz hozzá tartalmi elemeket). Az asztalnál egy széket üresen hagynak, amelybe időről időre a hallgatóság közül beülhet valaki és hozzászólhat a beszélgetéshez, hozzászólása után visszaül a helyére, nem marad az asztalnál... 

Az asztal körül lehetőleg szorosan helyezkednek el az inkább (de nem teljesen) passzív résztvevők, a hallgatóság, akik figyelmesen hallgatják a beszélgetést a „reggeliző asztalnál”. Itt olyan válllalat, vállalkozásvezetők ültek az asztalnál, akik vezetési munkájukban túlnyomóan megoldásközpontú megközelítést használnak. 

A gyakorlat további részei: a beszélgetés első szakaszának végén (mondjuk 30-40 perc múlva) bevonódik az eddig passzív hallgatóság, egy-egy kitchen table résztvevő köré egy–egy kis csoport szerveződik, amelyben mondjuk 10 percig beszélgetnek a beszélgetésről, az eddig passzív résztvevők is elmondhatják a gondolataikat, esetleg kreatív ötleteiket. Ezt követően az eredeti aktív résztvevők visszaülnek a kitchen table-höz és  beszámolnak arról, amivel gazdagodtak a kis csoportos beszélgetések folyamán. 

Amikor a legvégén visszaültek, az egyik cégvezető mesélte ezt a mondást az egyik résztvevő szíves közlése alapján: „A nagyapám mindig azt mondta, hogy Te nem lehetsz se jobb, se rosszabb, mint az átlaga azoknak, akikkel körülveszed magad...”... „Erre szoktam próbálni figyelni – fűzte a gondolatot tovább az ügyvezető -, hogy minél magasabb legyen ez az átlag , a körülöttem élők, dolgozók átaga...” 

Külső körön ültünk hárman és még ezt is fűztük tovább... Kalmár Elviráé az érdem, a címben szereplő megfogalmazás: „Leverage your average, honey!” Talán magyarul úgy lehetne: „Áttétellel/hatékonyan növeld az átlagodat, kedves!” ...és ezen írtó gyorsan mind a hárman azt értettük (utána lecsekkeltem, a cégvezetőnek ez a kiterjesztés nem jutott eszébe...), hogy ha emelni akarom a saját értékemet, be kell fektetnem magamba (az „emelő” egyik karja), ez kisugárzik  - közvetve és közvetetten  a környezetemre (az „emelő” másik karja), befektetésre motiválja őket is (versenyben, meg a csapatban kell maradni...), emelkedik mindannyiunk átlaga, és ez egy jó kis önmagát erősítő körfolyamattá tud válni...:-))) 

Szóval: „Leverage your average, honey!”...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Az Innermetrix világszerte ismert teszt, amit alapvetően (de egyáltalán nem csak) üzleti környezetben használnak. Az Innermetrix három profilt egyesít, egy viselkedési, egy motivációs és egy gondolkodási/észlelési profilt határoz meg és az pedig egészen különleges, ahogy ezeket kombináltan, egymásra feleselve, egymást szinergikusan erősítve  lehet használni annak a 71 (!!) oldalnak a segítségével, amit az ember a teszt kb félórás kitöltése után kézhez kap (a 71 oldal a 3 modul eredményeinek együttes, úgynevezett hosszú verziójú magyarázata, van ilyen modulonként is és és van az egyesített eredményeknek is egy rövid verziója is). 

Az eredmények azt mutatják meg, 

-       hogyan látnak minket mások (hogyan működünk, milyen látható, az érzékelhető viselkedésünk),

-       egy 7 dimenziós motivációs-tényező térben milyen a mi sajátos motivációs profilunk, melyek azok a szenvedélyes erők, amelyek az ágyból való kiugrásra késztetnek minket reggelenként (vagy nem, ha nem azok szerint rendeztük be az életünket) és hogy

-       hogyan gondolkozunk, az észlelési/gondolkozási/döntési sémáinkban milyen sajátos profilban rendeződnek el az  empátiás, a praktikus és szisztematikus dimenziók szerint. 

Mind a 3 alap profil-rendszernek nagyon érdekes a története és minden profil első csíráit megalkotók, majd azok konkrét kreátorai, majd későbbi fejlesztői jelentős személyiségek, akikről külön-külön is sok érdekeset lehet elmondani (pl. érdekességként Dr. William Marston, aki lefektette  az Innermetrix által használt  viselkedés-teszt alapjait, egyszerre kitalálója a hazugságvizsgáló gépnek és megalkotója a Wonder Woman képregény és filmhős figurájának...) 

Az első profilt arról, hogy milyen a viselkedésünk, több más forrásból is el lehet érni, a neve DISC és az egyik legismertebb üzleti és személyes viselkedésteszt. Hozzáteszem, hogy a legegyszerűbb, lebutított formától (mondjuk egy könyv egy oldalán egy táblázatot kell kitölteni és a megoldó kulcs a másik oldalon található, máris kész az ingyenes teszt...) a legszofisztikáltabb számítógépes kitöltésű formájával lehet találkozni a piacon... 

Ajánlott az óvatosság, különösen a levont következtetések tekintetében. Az Innermetrix standardje szerint a teljes 3 modul alap-visszajelzése min. 1,5 órás, amiből kb. 40 perc a DISC-ről szól és a visszajelzés szerves része a folyamatnak... Nem szabad csak úgy „ráönteni” az ügyfélre legrosszabb esetben az összes 71 oldalt, hogy ő csináljon vele azt, amit akar... 

Mondok  néhány alap értelmezési problémát a különböző forrású DISC profilok használatáról, amelyekkel a szakmában magam is találkoztam (nyugi, jön még a Hartman 3.1, de ez is érdekes lesz, ígérem...:-))). 

Ezek azért veszélyesek, mint minden szakszerűtlen használat a deklarált módszerre. Gondoljunk csak arra, mekkora veszélyt, nehezen helreállítható kárt okoznak a pl. egyszer 60-130 órás coaching/tréning-képzésekről kiszabadult „kész” coachok/trénerek... Hány olyan ember lehet, aki egy-egy ilyen „kész” szakemberrel való találkozás után egy életre megútálja az adott megközelítést és átmegy az utca másik oldalára, ha ilyennel találkozik a jövőben... 

Van ezek közül a téveszmék néhány kedvencem, az egyik: „túl egyszerű, ennél azért ez bonyolultabb...” – nos, ezt egy nagyon tapasztalt coach-trénertől hallottam, aki mondjuk 20 éve foglalkozik többek között az önismeretével. Ez kilóg a téveszmék közül kicsit, mert ebben azért van valami... 

Ha egyedül a DISC-et csinálja csak meg valaki, és tényleg akkora puttonya van már önismeretből, mint akit említettem, akkor ez még igaz is lehet... Nos, igen, egyedül a DISC neki tényleg lehet hogy túl egyszerű, de 

(a)rendszerint nem ő (a tapasztalt tréner/coach) van a másik oldalon... Tapasztalatom szerint a (jóval) kisebb önismerettel rendelkező ügyfeleknek ez egy nagyon jó kapaszkodó az önismereti útjuk elején, közepén, 

(b)a DISC a komolyabb (pl. Innermetrix) profil-tesztrendszerekben nem egyedül van jelen, ott van (pl. az Innermetrixben) a másik két profil, ami a DISC-kel együtt egy nagyon árnyalt, és megfelelően komplex profilképet képes generálni (meggyőződésem, hogy még neki is...). 

Másik kedvencem az, hogy „a piroshoz nem megyek, mert az nem fog meghallgatni...” – na, ez már az igazi marhaságokhoz tartozik... Ehhez hasznos tudni (annak számára, aki még nem találkozott a DISC-kel, és lehetnek ilyenek azért sokan...), hogy a „piros”(ráadásul a világban használt különböző erre specializált teszt-rendszerekben nem feltétlenül ugyanazt a színkódot használják) az Innermetrix (és még néhány teszt) DISC-modulja szerint a döntésképes, domináns dimenzió jele, azokra szokták azt mondani, hogy „piros”, akiknek ez a legerősebb dimenziója, akik viselkedésében a gyors határozott, dinamikus, részleteket inkább háttérbe szorító, a lényegre, az eredményekre koncentráló viselkedés-vektor a legerősebb. Arra, hogy a „piroshoz nem megyek...”, hogy miért is marhaság, több dolgot lehet érvényesen mondani, például, hogy 

(a)senki nem CSAK piros, mindegyikünkre a DISC 4 dimenziójának valamilyen kombinációja a jellemző, és a többi dimenzió hatása egyikünknél sem elhanyagolható, még annál sem, akinek a 100-as skálán a D – döntésképes (piros) dimenziója mondjuk 99. Nincsen olyan, akinek a többi meg mind nulla. Nincs olyan, hogy valaki CSAK piros... 

(b)(Jelzem, majdnem minden) tesztnek éppen az a lényege, hogy segítségével jelentősen jobb önismeretre teszünk szert (mellesleg az emberismeretünk is javul közvetetten, de nagyon határozottan, ahogy megértjük a dimenziók működését először a saját példánkon keresztül). Nincs jó, vagy rossz eredmény, a lényeg abban van, hogy a teszt megmutat tendenciákat, lehetséges konzekvenciákra hívja fel a figyelmünket... Például a DISC esetében a viselkedésünk vonatkozásában, ahogyan mások látnak minket.... Ezeket azután részben magyarázat alapjául lehet használni a jelenlegi működési zavarainkra, vagy szárnyalásunkra (attól függően, hogy az adott helyzeteink viselkedési igénye mennyire van harmóniában a saját működési profilunkkal), illetve segíthet a jövőbeni irányultságunk, mozgásunk, aktivitásunk, akár foglalkozásunk meghatározásában. 

(c)  A DISC teszt kb. 25 oldalas írásos interpretációjában (a 71 oldalas hosszú verzióban) a sokoldalú  elemzések egyike éppen arra ad tanácsokat másoknak („Kommunikációs tanácsok másoknak”), hogy hogyan hasznos és nem hasznos a teszt kitöltőjével kommunikálni. Szóval, ha valaki ha nem is (csak) „piros”, de mondjuk a legerősebb viselkedési dimenziója a döntésképes, a D, a „piros”, akkor ennek jellegzetességeiből világosan kiderül, hogy milyen módon hasznos felé közelíteni, milyen kommunikációs stílus esetén hajlandó például vételre kapcsolni a készülékét. A tréningeken (lehet – az egyes tagok egyéni tesztjének felhasználásával - kis csoportok együttes működésének elemzésére is használni) azt is el érdemes elmondani, hogy hogyan kell egy erős I-nek, egy erős S-nek, vagy egy erős C-nek egy erős D-t megközelíteni a siker reményében. 

(d)Tehát a teszt kitöltése, a rendszer megismerése pont az ellenkező eredménnyel járhat, mint amit a „piroshoz nem megyek...” kijelentés jelez, hiszen az erős „piros” akkor is piros, ha nem tudjuk ezt róla, mert soha ilyen tesztet nem töltött ki, amúgy se megyek szívesen hozzá, mert intuitíve tudom, hogy nehéz vele, míg ha mind a ketten kitöltjük a tesztet és az eredményt megosztjuk egymással, megbeszéljük (!!), egészen érdekes új lehetőségek nyílhatnak meg előttünk, a kapcsolatunk egy új minőséget kaphat... 

A harmadik kedvencem az, hogy „a DISC annyira sikeres, hogy vannak nagy cégek, ahol a legerősebb színt akár a névjegyükre is ráteszik, vagy az ajtón a névtáblán is megjelenik...”. Na most, ennél nagyobb marhaságot (az eredmények felhasználását illetően) leginkább elképzelni se tudok. Előbb arról már volt szó, senki sem csak piros D (vagy sárga I (interaktív), vagy zöld S (stabil), vagy kék C (cautious, körültekintő)), hanem minden egyes emberre mindezeknek egy sajátos, csak rá jellemző kombinációja a jellemző... És ehhez teszi még hozzá a teljes Innermetrix teszt a motivációs drive-ok mátrixát, meg az észlelési/gondolkodási/döntési profilt. Ezt az egészet lekorlátozni az egyik profil egyik színére?! És még ha csak a viselkedést vesszük (a DISC profilt), abban is szegényes, félrevezető... hogyan lenne ugyanaz az a 3 ember, akinek jó magas  ugyan a D-je (legyen mindegyiknek 80 felett), de az egyiknek a sárga I-je (interaktív) a második legerősebb dimenziója, a másiknak a zöld S (stabil), a harmadiknak pedig kék C (körültekintő)?! Miről beszélünk?! 

(Utólagos megjegyzés, amikor újra olvastam és elgondolkoztam egy pillanatra, hogy a következő  bekezdés hasznos-e, végül ez jutott eszembe: ez a bekezdés remekül illusztrálja, hogy az Innermetrix második, érték/motivációs modulja hogyan használható emberek közötti interakciók/különbségek jellemzésére...:-))) 

Nem tudtam az előző bekezdést a DISC-ről kikerülni, pedig nem ezért kezdtem el a postot, hanem a Hartman 3.0 miatt.... de, tudjátok, az én legerősebb elméleti motivációm az elméleti (az igazság keresése, a tudás növelése mindenáron, az én saját „nyelvemen”: annak lankadatlan kutatása, hogy „hogyan működik a világ és azon belül az ember”), és ebbe bizony beletartozik ez a sok lábjegyzet, hogy mindenről eszembe jut valami, az hagyján, de ott, akkor ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy el is mondjam... Egyik nagy tiszteletű barátom (nagyon magas gazdasági motivációval, ami a hasznosságra fókuszál, minden amit tesz, legyen közvetlenül, belátható módon hasznos) szerint a tudásnak ez a szinte nyakló nélküli hajszolása – pláne könyvekből, ez neki végképp vörös posztó... – hát, sokszor tök felesleges...:-))) Én meg azt gondolom – ez a néhány évtizednyi tapasztalatom -, hogy az intuícióm által elém pakolt, esetleg az adott pillanatban nem beláthatóan közvetlenül hasznos cucc majdnem mindig valahol egyszer hasznos lett... Példa? A három idegen nyelvből kettőt tiszta passzióból, szerelemből kezdtem el tanulni, az angolt és a franciát... Mellesleg azután – jóval később - ez a nyelvtudásom járult hozzá a legjobban fizetett tevékenységeimhez (nota bene: nem hiszek benne, hogy csak haszonelvűen meg lehet igazán jól tanulni egy nyelvet, illetve az nagyon korlátozott típusú tudás lesz... – és még az is lehet, hogy nincs igazam...:-))). 

Na tessék, megint egy lábjegyzet (na, és ezt se hagyom ki: az igazi jó kabarettistáknál (hogy mi az analógia? Rád bízom...) a mellékesen (lábjegyzetként) mondott poénok a legerősebbek, gondoljatok bele Hofiba....:-))) 

Szóval a Hartman 3.1... Na, az Innermetrix komplex profil rendszerének számomra a harmadik modulja a legerősebb és egyúttal a legtitokzatosabb is, nekem ez jön be a legjobban, miközben a másik kettő is tök hasznos. 

Analógia, vagy metafóra (de jó lenne tudni pontosan, mi a különbség... – most lusta vagyok megnézni...): Kanttól származik úgy tudom a gondolat, hogy a világot nem vagyunk képesek tértől és időtől elvonatkoztatva szemlélni, ez a két dimenzió belénk épült, nehezen is tudunk rájuk látni, mert belénk épült, amikor érzékelünk, ebben a két dimenzióban érzékelünk. 

Ezzel analóg számomra a Dr. Robert S. Hartman által megfogalmazott (Husserl által először elnevezett) formális axiológia alapján működő harmadik Innermetrix profil-modul, az Attribute Index. Ebbe most itt – terjedelmi okok miatt - részleteiben nem tudok belemenni, meg még illik is egy kicsit többet foglalkoznom vele, tény, hogy ennek a profil-modulnak a filozófus, matematikus, jogász Hartman 1967-es „The structure of value” című műve az alapja és ma is egy egész intézet, a Hartman Intézet ápolja (http://www.hartmaninstitute.org ) , fejleszti ezt a – szó szerint – formális (matematizált, algoritmizált) érték-tudományt. Ez egy nagyon komoly alap... 

Ami eszembe jutott, és ami most ezt az egész posztot generálta, az a már említett 3 észlelési dimenzió (empatikus, praktikus és szisztematikus gondolkodási) együttes működése. Az előbbi Kant-analógia úgy jött ide, hogy ez a 3 észlelési dimenzió ugyanúgy bennünk van, nehezen tudunk rálátni, nem tudunk másképpen érzékelni, nem tudjuk őket „kikapcsolni”, mint ahogy nem tudunk időn és téren kívül sem gondolkodni. Arról beszélgettünk a héten a CIC (Certified Innermetrix Consultant) tréningen, hogy ha különbözőek ezek a dimenziók intenzitásban a különböző személyeknél (márpedig különbözőek), hogyan érvényesül az, hogy mondjuk valakinek a praktikus gondolkodás a legerősebb észlelési dimenziója (a részleteket látja, az összehasonlítást más dolgokkal, az eredményt), az empatikus dimenziója a második legerősebb intenzitású (az egyedit látja, a különlegest, az emberi dimenziót) és legkisebb intenzitású (az észlelési „vakfolt”) a szisztematikus gondolkodás (a folyamatot, a fekete-fehért, a struktúrát észleli). 

Nos, én azt gondoltam akkor, hogy a csatornák (a 3 észlelési csatorna) mind nyitva van mindig, de először a legerősebb intenzitású az, ami szolgálatba helyezi magát és a többi csak kullog utána, és lehet, hogy ha a harmadik (a potenciáis „vakfolt”) elég nagy különbséggel van lemaradva, akkor a harmadik „árnyékban is marad”. Egy másik vélemény szerint a vakfolt „kapcsol le először”... 

Ezen azután sokat gondolkoztam, bár a „Hartman 3.1”-hoz egy még ott készült metafóra is hozzásegített. A háromlábú szék... Amelyiknek a lábai különböző hosszúak. És hogy jól lehessen rajta ülni, elkészítünk akkora két alátétet, hogy a másik két láb alá rakva vízszintes legyen az ülőke... (azaz, ha ismerjük az észlelési dimenzió profilunkat, egy kicsit képesek vagyunk korrigálni – corriger la fortune...:-))) 

A szék analógiáról eszembe jutott a Dolby 5.1 beállítása (és innen a „3.1”). Installáláskor elhelyezed a hangszórókat és az elhelyezés szerint, amikor beülsz az ideális pontba, beállíthatod, hogy mennyivel, hány decibellel korrigáld le, vagy fel (+ vagy -) az egyes hangszórók hangteljesítményét... Hát erről jutott eszembe a Hartman 3.1. Van ez a három csatorna, az ember megismeri a saját profilját és akkor beállíthatja, hogy a különösen kritikus helyzetekben nagyobb figyelmet fordítson arra a két aspektusra (korrigálja néhány „decibellel”) – különös tekintettel a vakfoltra – ami neki nem egészen természetesen „jön”. 

Még egy személyes tapasztalat egy speciális területen eszembe jutott, és mivel ez is az észlelési dimenziók megérzékítését segítheti, ide kívánkozik. Módom volt megfigyelni, hogy a zene (legyen most ez a speciális terület) érzékelésében milyen különbségek vannak (mindezt akkor még, amikor fogalmam se volt erről az egész axiológiai alapú érzékelési dimenzió business-ről). Nagyon közelről mégpedig, mert a feleségemről és rólam van szó. A feleségem zenei általánosba járt, valamikor hegedűlt is, és ő néha tiltakozott, de én – magamhoz képest mindenképpen – azt gondoltam, hogy neki abszolút hallása is volt. A legjellemzőbb nekem az ő zene-érzékeléséből az volt, hogy ő bármilyen zűrös hangzásból kihallotta a legfontosabbat, a „struktúrát”, a dallamot, le tudta szolmizálni és így el is tudta raktározni. Eképesztő zenei memóriája volt. Én meg a felhangokra voltam sokkal érzékenyebb, amiben különböztek a hangok, például az énekhangok. Sokkal hamarabb és biztosabban be tudtam lőni, ki énekel, mint ő, viszont én tudtam egy-egy hangban hamis lenni (pedig én voltam egy rövidebb ideig munkakönyvi, OSZSZK-certified zenész...). Egyértelmű így visszatekintve, az ő zenei érzékelése nagyon erősen szisztematikus volt, a lényeget, a szerkezetet hallotta, az enyém pedig praktikus, a részletekre, az összehasonlításra fókuszáló... 

Nekem most – mind az önismeretben, mind szakmailag - nagyon komoly mérföldkő az Innermetrix megismerése, és az ahhoz való közelkerülés (ez a CIC cucc...), miközben kíváló egyéb tesztrendszerekkel is megismerkedtem az elmúlt években és nem volt igazi csalódásom velük sem. Ennek a mérföldkőségnek a személyes történetét majd egy következő blogbejegyzésben mesélem el. Egyet tudok, meg fogom csináltatni a szeretteimmel, különösen azokkal, akikkel kicsit döccenősebb a kapcsolatunk és amikor meglesz, akkor megmutatom nekik az enyémet is és megbeszéljük majd, hogy ennek alapján hogyan tudjuk javítani a kapcsolatunkat, kommunikációnkat...:-))) Most mondjam, hogy nem csak üzleti környezetben hasznos ez (mondjuk a kollégáimmal való viszonyomban), hanem tulajdonképpen minden egyes kapcsolatomban? 

Tudjátok mi az érdekes? Hogy az, hogy 

(a) érdekesnek találtad-e a post címét, ha véletlenül ráakadtál,

(b) hogy meddig „bírtad” elolvasni,

(c) hogy különböző részei hogyan hatottak Rád,

(d), hogy erre az előbbi kérdésre hogyan válaszolsz, ez mind függ attól, hogy milyen vagy, ez mind nagyrészben kimutatható, sőt, mi több, megmagyarázható egy félóra alatt kitölthető teszttel....:-))) 

tevetufokan@gmail.com  

Fel-fel merül, hogy ezek nincsenek, se véletlen, se szerencse, se balszerencse... Szokták mondani, hogy minden tőled függ...  meg épülnek erre elméletek, mindenféle üdvtanok, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy teljes mértékben, a véletlen kizárásával,  kezedbe tudod venni az életed irányítását. 

Én meg azt szoktam gondolni, hogy egy fityiszt, hogy vigye el a kánya, mindegyik van... Fejlesztési, fejlődési szempontból meg azt szoktam gondolni, hogy azok járnak jól potenciálisan az életben, akik készülnek rá, „mutatják magukat”, „esélyt adnak a szerencsének”, dolgoznak azon, hogy életükben minél többször „jókor legyenek a jó helyen”... (és most igazi dolgokról beszélek, nem a szerencsés pofavizitekről, meg az érdekbarátságokról, stb...). 

Ez ugye, frankón két diametrikusan ellenkező álláspont, és én mégis azt gondolom, hogy rekonsziliálhatóak, összeegyeztethetőek. 

Nem biztos, hogy ismerem az összes forrását a „nincs véletlen” paradigmának (a párkákat is ideszámítom, akik szövik az emberek életének szövetét és még szembeszegülhetnek az isteni döntésnek is – igaz, ahol annyi isten van, mint a görögöknél -, ott, ahol annyi isten van (mégha van egy, aki egyenlőbb az egyenlők között, kvázi Zeusz), ott azért kaotikusabb egy kicsit a dolog, lehet „egerészni”...:-))), egy határozott szálat azonban talán találtam. 

Ez az egész egyébként egy Voltaire (1694-1778) idézetről jutott ebben a formában eszembe: „A véletlen egy értelmetlen szó, semmi nem jön létre megelőző okok nélkül.” 

Nos, a newtoni (1642-1727) gravitációs „forradalom” alapjaiban forgatta fel a gondolkodást és a filozófiát is. Például egy Laplace (1749-1827) nevű matematikus, csillagász és fizikus 1814-es művében (Philosophical essays on probabilities – Filozófiai értekezések a valószínűségről) írta le azt a gondolatot, ami szerintem a „nincs véletlen” paradigma gyökereinél található (bár Voltaire-re konkréten nem ez a mű hathatott, hiszen ő akkor már 36 éve halott volt). 

A gondolat – a tisztán newtoni mechanikai alapon értelmezett kozmikus determinizmus - lényege, hogy ha lenne egy intelligencia, amely bármelyik pillanatban ismerné a kozmosz/világmindenség minden egyes részének a  helyzetét és impulzusát, akkor ennek alapján képes lenne megjövendölni a jövőt (pontosabban szólva képes lenne kiszámítani ugyanezen részek jövőbeli helyzetét és impulzusát). 

A newtoni fizika kapott egy érdekes kistestvért (?), a szubatomi részecskék világában uralkodó kvantummechanikát, amelynek a newtoni fizika egy határesete (szóval ki is kinek az unokaöccse?!). Ebben a világban meg pont ezt nem lehet meghatározni ugyanabban az időpillanatban semelyik (tehát nem hogy az összes, semelyik) részecske helyzetét és sebességét (vagy inkább az impulzusát). Ez utóbbi jelenséget/szabályt a Heisenberg (1901-1976) féle határozatlansági reláció írja le, és ez a fogalom  később - legalábbis analógia/szimbólum formájában - szintén belopózott a filozófiába. 

Innentől kezdve már annak a laplace-i intelligenciának a nimbusza is jelentősen lecsökkent... nem beszélve arról, hogy hol van egy szál ember, de akár egy emberiség is még attól a laplace-i intelligenciától is... 

És még az is lehet, hogy tényleg, a kvantumfizikát is és még azt a sok mindent, amit az emberiség ki fog találni, fel fog fedezni, bekalkulálva ha lenne egy ilyen intelligencia, ami mindezt egyetetlen pillanatban összegezve egyszerre, integráltan tudná és ha tudná, akkor meg tudná jövendölni a jövőt... ha mindez igaz is lenne (most ennek még elvi nyoma sincs...), hány fényévre vannek ettől az egyes ember belátási, megértési, extrapolálási, forecastálási lehetőségei? Megegyezhetünk, hogy sokra? 

Na és akor itt jön a rekonsziliálás, a kiegyezés az elején feltett dilemmára: van-e vagy nincs véletlen... Nos, az egyes ember szempontjából nincs jelentősége, hogy elvileg van-e vagy nincs. Neki, korlátozott elérési, megértési, feldolgozási, stb. lehetőségei következtében neki bizony nagyon sok minden ad hoc, véletlen-szinten (szerencsében balszerencsében) fog  jelentkezni... 

Ha pedig makacs és csakazértis „nincs véletlen”? Hát dobálja majd a szél néha, mint az evező, vitorla és schwert nélküli csónakot a tenger és nincs elég baja, majd mindig meg kell próbálnia magyaráznia, hogy miért is történik éppen úgy, ami történik... mert persze: véletlen az nincs...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Sok jó coach-csal találkoztam az elmúlt 4 év alatt, akik sok-sok irányzatot képviseltek. Egy részük azt állítja, hogy egyedül az ő irányzata az üdvözítő, és persze tanítja is, így kell coacholni. Van aki az eszközökre esküszik, van aki az építő provokációra, van aki a személyiségfelmérésben hisz, van aki a probléma megoldására ad algoritmust, más ehelyett a megoldás keresésében látja az egyetlen utat, és van aki a sorskönyvet, a hóember-struktúrát és a játszmákat keresi a helyzetben, van aki a mini-transzok sorozatában hisz és van,  aki a sportból, az ezotériából, a terápiából hoz elemeket. 

Egyik érdekesebb, mint a másik, és a megfelelő kezekben és a megfelelő esetekben alkalmazva egyik eredményesebb, mint a másik, közelről is láttam nem egy esetben ennek megnyilvánulásait (ez a legnehezebb, mert ez az egész egy nagyon intim műfaj, sok tréningen, workshopon kell résztvenni, hogy az ember el-el tudjon kapni egy-egy mágikus pillanatot... nos, én annyin vettem részt ezalatt az idő alatt, hogy viszonylag sok ilyen pillanattal ajándékozott meg az élet....) 

Sokat gondolkozom azon, hogy az egyes tényezők, amelyek hatnak (vagy nem) ezekben az intim helyzetekben és – biztonságos környezetben létrejövő - önfeltárulkozással is járhatnak, milyen mértékben járulnak hozzá a „mágikus” hatáshoz (a „mágikus” itt gyorsírás a néha robbanásszerű fejlődési pillanatok leírására).   

Nehéz megmagyarázni a különböző megközelítésekkel elért sikereket (és kudarcokat) abból a kiindulásból, hogy a megközelítések között vannak jobbak és rosszabbak (eközben nem fogok a relativitás hibájába esni, nem zárom ki, hogy igenis lehetnek erőszakosan alkalmazott, eredménytelenségre ítélt módszerek is). 

Amikor megközelítésekről, módszerekről, eljárásokról beszélek, azok állnak hozzám a legközelebb, amelyek deklaráltan, vagy kevésbé deklaráltan ahhoz tartják magukat, hogy ne oktrojáljanak semmilyen külső sémát az ügyfélre, hanem annak a rendszerén belül dolgozzanak... az a módszerük, hogy maximum eljárási szabályaik vannak, de nincs koncepciójuk és előre kidolgozott megoldáskészletük a különböző felmerülhető helyzetekre... „Hozott anyagból” dolgoznak... hajlanak, mint a nád, vagy a nyír, de nem törnek.... 

Arra jutottam (eddig a pillanatig), hogy a coach személyisége és a személyiség harmonizálása az alkalmazott eljárással, megközelítéssel, megoldással a legfontosabb tényező és nem maga az alkalmazott eljárás. Merészség, de talán legalább 60-70%-osnak érzem ennek a jelentőségét a sikerben (és a sikertelenségben). 

Az triviális, közhely, hogy a coach a személyiségével dolgozik, mégis, a következő logikai lépést, hogy nem annyira a módszer, mint inkább a személyiség és a személyiség és a módszer (megközelítés?) harmóniája a meghatározó, nem nagyon teszik meg... Azt gondolom, hogy a nagyon jó, helyenként a zseniálist megközelítő coachok nem a deklarált megközelítésük miatt hatékonyak, hanem mert megtalálták azt a működési módot (ha tetszik megközelítést), amelyben ideálisan, autentikusan és hitelesen tudnak működni.

Mi következik ebből? Az, hogy talán nem hasznos a személyiségünktől függetlenül egy-egy megközelítést kizárólagosnak tekinteni. Csalódni fog, aki „beleszeret” egy megközelítésbe, amely nem passzol az ő személyiségéhez, és működési módjához... Önismeret.... önismeret... önismeret...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

“A kommunikációról sokan azt gondolják, hogy kifelé irányuló, hatékony eszköz, amellyel képesek vagyunk kifejezni, érvényesíteni önmagunkat, és alakítani a környezetünket. 

Kétségtelenül van ilyen hatása is a kommunikációnak, de ennél van egy sokkal félelmetesebb hatása is. Sajnos erről az iskolában nem tanítanak, és így nagyon sokan nem ismerik a titkot. A kommunikáció nem pusztán kifelé hat, hanem befelé is. 

Mondhatnám azt is, hogy olyan ember vagy, illetve olyanná válsz, ahogyan beszélsz. Ha manipulatív vagy és hazug, elporlasztod a belső én-erőd, és kiégeted magadból a fényt. A hazugsággal talán átverheted a másikat, a világot, de a hatása önmagad felé ugyanaz befelé, mint kifelé. Amikor átvered és kihasználod a másikat, elfeded előle az igazságot, ugyanezt teszed önmagaddal is. Átvered, kihasználod, és elveszíted saját magad. A belső harcosod, a mély éned, az inspiratív irányító szellemed, a transzcendens lényeged, a hőst, az őrzőt, és átadod az irányítást a primitív ego-nak, a kisstílű és túlélni akaró felületi részednek, amely kényelemre, birtoklásra, biztonságra és egyre több külső megerősítésre vágyik. 

Mindkettő Te vagy. A harcos és a szolga is egy személyben. A kommunikációd dönti el, hogy melyikkel fogsz azonosulni, melyik fog vezetni. A megerősítést kereső, kicsinyes, biztonságra törekvő én, vagy az önmagad fölülmúló, mély-én, a transzcendens lényeged. A kommunikációd dönti el, hogy kivé válsz. Ha mellébeszélsz és puhítasz, kitérsz és sunnyogsz, manipulálsz és rejtőzködsz, amikor élesnek, bátornak és igaznak kellene lenned, óhatatlanul átadod az irányítást a gyengébbik részednek, primitív belső lényednek.” 

Gyuri postjait a Facebookon mindig érdeklődéssel olvasom, van amelyik közelebbről érint meg, ez azok közül való. 

Hozzáteszem az én commentemet, és az övét: 

“Csak egy kis megjegyzés/kiegészítés (nagyon tetszik a megközelítés, így talán még nem találkoztam vele)... rám drámai hatást tett és mindig velem van az az NLP-s alapelv, hogy "a kommunikáció lényege a válasz, amit a másik féltől kapsz..."... nem triviális, fel kellett (mint Gyuriét is...) dolgozni...” 

…és az övé (fontos!): 

“Megmondom öszintén, amikor megírtam, nekem is felismerès volt…” 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

A vezetők (bárki, akinek akár egy embere is van) is emberek... hmmm, mit is akarok ezzel?! Hát hogy ő se csak a munkahelyén él és ahogy él élete többi szeletében, abban is legtöbb esetben nagyjából ugyanazok a viselkedési minták jelennek meg... Nem lehet szétválasztani – még senkinek se sikerült – a munkahelyi és az általában vett magánéleti működést. Közhely, hogy a munkahelyen, munkahelyi működéssel kapcsolatban elindult – business, vagy exekutív – coaching folyamatok tartalma egyáltalán nem tud csak a munkahelyre vonatkozni, pontosan az előbbiek miatt. Minden összefügg mindennel... 

Szeretünk jó messzire elutazni, felfedezni új világokat, miközben a hozzánk legközelebbi világ is egzotikussá válhat bizonyos körülmények között. Például ha egy elkényeztetett férfi magára marad és egyedül kell elműködtetnie egy házat, kertet, no, ennél egzotikusabb élményt nem sokat tudok elképzelni... És, ami az érdekes, ezek az egzotikus területen szerzett tapasztalatok sokkal szélesebb körben hasznosíthatóak... 

Ismeritek azt a viccet, hogy a feleség nyaggatja a férjet, hogy menjünk el már valamilyen egzotikus helyre, ahol még soha nem jártunk, amire ő azt válaszolja, hogy édesem, akkor Te mindjárt kezdheted is a konyhával? Így jártam a házunkkal... 

Ne várjatok földrengető nagy dolgokat, mégis, mégis, talán lehet köztük néhány érdekes felismerés mások számára is. Ahogy egy workshop egyik elemében tegnap meg kellett fogalmazni egyfajta tanulságot, tapasztalati összegzést, azt vettem észre, hogy komoly, életváltoztató újdonságokat is tudtam mondani a többieknek, gondoltam itt is van helye. 

Az első felismerés, hogy egy házban, lakásban, kertben azé a felelősség, akié a jog a dolgok elhelyezésének, karbantartásának, pótlásának, cseréjének a meghatározására. Gyakorlatilag felfedeztem, hogy nagyon sok alapvető dolognak nem tudom a helyét, nagyon nagy mértékben ez ház nem az „enyém”. A ház üzemeltetésében korábban nem vettem részt, én a források nagyobb részének előteremtésével éreztem megbízva magam (most lehet rám a köveket dobálni, jogos, nyilván ennek az egésznek van egy lelkifurdalás oldala is, de itt és most nem a morál az érdekes, hanem a tapasztalat esetleges hasznosíthatósága...)... 

A házat meg kellett hódítanom. Fel kellett fedeznem, mi hol van, mi hogyan működik (fűtés, mosás, vasalás, takarítás), és természetesen a saját logikám szerint átalakítanom sok mindent (rá se ismerne, nem találna majdnem semmit a korábbi „főnök”). Egyébként itt fedeztem fel (és ennek volt egy csekély lelkifurdalás-csökkentő hatása is), hogy a mekkora birodalom is ez. Azt is így értettem meg, hogy mekkora teher egy ekkora ház... Így jöttem rá arra is, hogy amikor egy döntés született a házzal kapcsolatban, abban még a vétójogomért (!) is miért kellett annyit küzdenem. Ebben nem én voltam a főnök. Valamit valamiért... 

Nem biztos, hogy rögtön triviális, hogy mit akarok ezzel. Nos, ha a jog valakié, övé a felelősség is. Ezzel az is jár, hogy neki kell megoldania mindent, ő keresi meg, amit meg kell keresni, neki kell figyelnie, hogy legyenek pótalkatrészek, egyáltalán az egész működési zavartalanság az ő reszortja. És itt jössz te. 

Gondolj bele, ha megosztva élsz egy ingatlanban, hogy a mélyben, lényeget tekintve (ne zavarjon meg a felszín borzolódása) nálatok ez hogy van. Vajon egységesen valamelyikőtök kezeli az egészet, vagy nagyon komolyan (jog + felelősség) meg vannak osztva a területek, esetleg plusz még mindenki tudja is üzemeltetni a másik felelősségi területeit is. 

Ez azért fontos, mert a „majd segítek drágám” nagyon vékony szál, ha nincs mögötte szervesen kiépített felelősség-jog rendszer...  Úgy a kutya vacsorája. Aki „majd segít”, az akkor fog segíteni, ha a saját dolgainak prioritásában odaér... Magamra emlékszem, én „majd segít”-ettem, legtöbbször amire eszembe jutott, már kész volt, mert késő volt. 

Nem gondolom, hogy ez csak az egyik félnek jó. Ez mind a két félnek jó, és ez egy nagy tanulság. Számomra is... 

A második felismerés – egy korábban mindig elkényeztetett, egész életében sztahanovistaként élő, tanuló, dolgozó ember számára, konkrétan az én számomra (és talán lehet még ilyen, ha nem is talán ilyen mértékben, a mérték amúgy a felismerés mellbevágósága miatt érdekes, nagyobb a bumm...) -, az az volt, hogy van egy olyan automatikus üzemmód, amit korábban nem ismertem. 

Ez az az üzemmód (fogadok, hogy ezt a nők jobban fogják érteni...), hogy nagyon fáradt vagy, minden porcikád – már vagy még  - a pihenést kívánja, de valami(ke)t még meg kell előtte (helyette) csinálni. Azért automatikus, mert egyszerűen ilyenkor csak a zsigereid visznek, a rutin, hogy ezt itt és most meg kell csinálni. Lehet ez valaminek, főzésnek, mosogatásnak, mosásnak, vasalásnak, takarításnak a befejezése, valami a gyerekkel, macskával, kutyával (enni adni, lefektetni, mesélni neki, kiengedni, beengedni, hogy meg ne fagyjon, almot tisztítani), sok minden. 

Válasszuk erről le mondjuk a munkával, vagy valamilyen hobbival, sporttal összefüggő  kimerültségig végzett tevékenységeket, amelyeket természetesen jól ismertem én is. Nem, itt főleg a többiek számára végzett, nagyjából felszín alatti tevékenységek  - gyakorlatilag a telep lemerülése utáni - elvégzéséről van szó. Ezt jó ismerni, mert nagyobb empátiával tudja így az ember a „majd segítek” üzemmódot bekapcsolni... 

A többi felismerések ilyen csekélységek az előbbi kettőhöz képest, mint az, hogy a mosás mosógéppel gyerekjáték, még a vasalás se akkora ördöngősség (én egy amerikai pofa 10 perces videójából tanultam meg az ingvasalást (https://heimtommy.wordpress.com/2007/01/18/tuleleshez-az-oltony/ ). Még egy kicsiség: a pormacskákat meg  érdemes kézzel, vagy törlőpapírral összefogni, kidobni, minden más megoldás (kis seprű, porszívó) csak eltólja a problémát. 

Szóval ez egy újjászületés. És, mivel az említett workshop egy (TA) Játszma (2.) workshop első fele volt, meg is kellett fogalmazni, hogy melyik az a részünk, az a Gondoskodó szülő részünk, aki segít bennünket az adott helyzetünkben. Nos, én úgy neveztem el a magamét, hogy az „Újjászülető”... Azután, amikor ebédelni mentünk, jutott eszembe egy kedves tréningtársammal beszélgetve, hogy ebben nekem rutinom van... igaz, a saját pályámon, amihez tanulás, összefogottság, kreativitás és sok-sok energia kell... pl. mérnökből hirtelen mérnök-tanárrá válni egy idegen nyelven, vagy amikor mérnökből gazdasági vezetővé váltam, vagy amikor gazdasági vezetőből néhány év alatt coach, tréner... lehet, hogy megtaláltam ebben az „újjászületőben” a niche-met is? ....:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Tegnap egy kis francia irónikus kisjátékfilmben találkoztam ezzel a szóval: "engagementophobe", ami kb. elköteleződésgyűlölőt jelent. Mondjuk az irónia abban állt a filmben, hogy a fiatalember (valahol 25 és 30 között), aki ezt a jelzőt többször használta a saját (Y) generációjára, a film végén kiesik a szerepéből és egy nagyon nem alkalmas pillanatban - amikor a barátnője, akivel együtt felhőtlenül éltek ebben az elköteleződésmentes világukban, éppen beszámol arról, hogy valahová jó messze utazik el, ahol végre azt csinálhatja, amit szeretne -, megkéri a kezét...

De távolodjunk el a kisfilmtől, sőt az Y generációtól is, mert ez a fogalom (elköteleződésgyűlölet) tágabb értelemben is bekúszni látszik az életünkbe, ha nem vigyázunk...

Nem kell olyan komolyan venni, "Ne szívd mellre, ...., ez csak munka", mondta egyszer egy tréfáskedvű vezérigazgatóm egyik igazgatótárs hölgynek, aki bizony azt a konkrét dolgot - és hogy nem sikerült keresztülvinnie a megbeszélésen - annyira komolyan vette, hogy kifelé menet elpityeregte magát...

És egyáltalán, csak ne kerüljünk túl közel, mert akkor kiszolgáltatjuk magunkat, "ne tegyünk minden tojást egy kosárba"...

Ez félmegoldásokhoz, félteljesítményekhez, félkapcsolatokhoz, félélethez vezet...

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Olvasok egy 28 évvel (!!) ezelőtti Avar István interjút (színész, élt 83 évet, 1931-2014. szeptember 13.-ig), helyesebben egy rádiós beszélgetés átiratát olvasom (milyen érdekes a magyar nyelv, ha idegen nyelvként tanulnám, frászt kapnék attól (pl.), hogy „...olvasok egy interjút”, de „...egy rádiós beszélgetés átiratát olvasom...”), amelyet Mester Ákos készített vele. 

Amit fontosnak találok belőle ideidézni, az a kíváncsiság személyiségformáló erejéről szól. Kiváncsiság és nem a kiváncsiskodás... Az az igazi, világra, emberre rácsodálkozó kiváncsiság, hogy hogyan működnek a dolgok, az ember... Szóval a megértésre törő lendület (mindig jó többet tudni...). 

Mester Ákos kérdezte, hogy „...nem volt-e kisebbrendűségi érzésed, amikor olyan osztálytársaddal, főiskolai diáktársaddal ültél le, akiről lerítt, hogy úgynevezett jobb családból származik. Habár abban az időben, mondjuk, ő ezzel bizonyára nem dicsekedett...” 

Avar István: „Kisebbrendűségi érzés nem volt bennem, de irigység igen. Azt irigyeltem, ha valaki többet tudott nálam. Viszont – megint csak visszetérek a buldogtermészetemre – egy nagy adag kíváncsisággal jöttem a világra, le tudtam magamban győzni az irigységet, és inkább a kíváncsiságom hajtott.” 

M.Á.: „Megmondom neked őszintén, - ha szabad itt egy szubjektív megjegyzést közbeszúrnom -, nagyon megértelek, mert én is kíváncsinak születtem, és én nagyon jól tudom, hogy a kíváncsiság milyen fantasztikusan tudja motorizálni az embert. De nem lehet, hogy amit te kíváncsiságnak nevezel, az inkább becsvágy?” 

A.I.: „Nem. Én valóban rettenetesen kíváncsi voltam mindenre. Én például nem szégyelltem azt mondani Kaló Flóriánnak – akivel együtt jártam a főiskolára, de ő rendes érettségivel került be -, hogy te itt, a filozófiakönyvben most nem egészen értem ezt a részt. És éjjel kettőig ültünk a tanulóban, és Kaló Flórián elmagyarázta, és még sokan mások, akiket megkérdeztem. Tehát így segítettem át magamat a nehézségeken, így tudtam elérni, hogy végül is ne maradjak le. Az ember legyőzte önmagában a kisebbségi érzést, és ebben segítette a kíváncsiság, az irigység, a türelmetlenség, a vágy és az a dacos kérdés, hogy miért lennék én kevesebb ember, mint a másik. Ha ő meg tudta tanulni, akkor én is meg tudom tanulni...” 

Nagyon máshonnan érkeztünk az életbe és máskor is, Avar Istvánnal. Én könyveken nőttem fel, talán én lettem volna egy adott helyzetben az ő  „Kaló Flóriánja”...:-))) Éppen azért volt annyira erős hatással rám, hogy számára is az igazi fogódzó, az igazi motiváció ez a kiváncsiság volt, az, hogy hogyan működik a világ, hogyan működik az ember. 

Belegondoltam, milyen lehet enélkül a kíváncsiság nélkül élni... Tudom, persze, hogy sokféle motiváció van, például az Innermetrix (ezen belül van a DISC viselkedés teszt is) teszt elméleti alapvetése szerint 7:  esztétikai, gazdasági, individualista, politikai, altruista, szabályozási, elméleti... ez a kíváncsiság-business, ez leginkább az elméleti motiváció kereteibe tartozik... valamiért azt gondolom, hogy ez szűk, ez a kategória, de legyen... egyet tudok... ez a motiváció tényleg nem függ semmitől (vannak, amelyek jobban függnek külső tényezőktől, pl. a gazdasági) és fantasztikus energia-generátor... Akárhogy is, a motivátorok között nem szokás hierarchiát felállítani, én most itt mégis megteszem (esetleg kívíva egy-két barátom szakmai ellenkezését is...:-))): 

1. Elméleti – öngerjesztő, energiageneráló, hátrány, életidegenné tehet, ha nem kapcsolódik hozzá kellő valóságérzékelő képesség
2. Esztétikai – lehet, hogy ez lenne nálam az első (nem a teszt-eredményeim szerint, de ha „eldönthetném”), az „esztétikai” itt nekem főleg a harmónia, a kiegyensúlyozottság keresését és találását jelenti.
3. Altruista – mások segítése, erre szokták barátaim szerintem leegyszerüsítve azt mondani, hogy ha ez túl erős, akkor az ember oly mértékben másokat helyez előtérbe, hogy a saját érdekei túlságosan háttérbe kerülhetnek (megfelelő erősségű esztétikai (kiegyensúlyozottság) és individualista motiváció kellően kompenzálhatja ezt a negatív hatást, megtartva a pozitívat)
4. Individualista – az előző ellentéte nagyon magas érték esetén. Megint kellő esztétikai motiváció mellett (kiegyensúlyozottság) ez is hasznos lehet... Ha viszont ez a kompenzáció nem tud működni valakinél, egy önmagába eléggé bezárt emberrel lehet dolgunk, aki legrosszabb esetben gőgös, nagyképű, akár kibírhatatlan alak is lehet (mondom, nagyon fontos az – itt – 7 motivációs faktorból kialakuló személyes motivációs profil, amelyet nagyon ritkán határoz meg teljesen egyetlen motivációs tényező)
5. Politikai – hatalmam legyen, érdekemet érvényesíteni tudjam, nekem legyen igazam, ilyesmi (nem a „politika” szó közpolitikai értelmére érdemes gondolni). Véleményem szerint ha ez a fő motivációja valakinek, nos, komolyan ki lesz téve az elemek játékának. Talán az ezzel „megvert” ember függ a legjobban a környezetétől, az ezzel a motivációs tényezővel kapcsolatos „sikereitől”.  Akkor érzi magát megelégedetten, ha kellő számú helyzetben és kellő számú emberrel kapcsolatban ki tudja élni, érvényt tud szerezni, be tudja tölteni ezt a motivációs drive-ját.
6. Gazdasági – ez nem csak azt jelenti, hogy minél több pénze legyen az embernek (azt is...), de azt is, hogy az ilyen meghatározó motivációval rendelkező ember nem csinál feleslegesen, kvázi ellenérték nélkül semmit. Nem tudom... szerintem az unalmas (és stresszelő) lehet,  állandóan figyelni kell erre és ha valaminek nincs kvázi ellenértéke, akkor talán az kudarcos. Nem tudom... csókoltatom őket is... Ja igen, és ez nagyon függhet az anyagi biztonság érzetétől, amennyiben ez egy bizonyos küszöb alá száll, az ember minden idegszálával arra koncntrálhat (alternatíva: feladja...), hogy a megélhetését biztosítsa, és jelentősen megnőhet a gazdasági motivációja. Fontos, hogy a  biztonság „érzetétől” függ és nem valamilyen absztraktul meghatározható, mindenki számára azonos gazdasági szinttől.
7. Szabályozási – rendet, struktúrát, rutint kedveli. Szerintem ehhez is kell környezet, bár nyilván valaki a saját életén belül is megszervezheti ezt, de el tudom képzelni, hogy az igazán nagy kiteljesedés az (pláne, ha mondjuk politikai motivációs tényezővel kapcsolódik össze), ha egy egész szervezetet, egy családot, stb. meg tud regulázni. Őket is csókoltatom... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

„Remélem, hogy ebben az új évben fogsz elkövetni hibákat. 

Mert ha hibákat csinálsz, tévedsz, akkor új dolgokat csinálsz, kipróbálsz új dolgokat, tanulást, életet, célokat tűzöl ki magad elé, megváltoztatod magad és megváltoztatod a világot. Olyan dolgokat csinálsz, amilyeneket soha nem csináltál korábban és mégfontosabb, hogy Csinálni fogsz valamit. 

Így ez az én kívánságom Neked, és mindannyiunknak és magamnak is. Kövess el Új Hibákat. Kövess el dicső és elképesztő hibákat.  Kövess el olyan hibákat, amilyeneket senki soha nem követett el. Ne fékezd le magad, ne állj le, ne aggódj, hogy valami nem eléggé jó, vagy nem tökéletes, legyen az bármi: művészet, vagy szerelem, vagy munka, vagy család, vagy az életed. 

Bármit, amit félnél megtenni, Tedd meg. 

Kövesd el a hibáidat, ebben az új évben és örökre...” – Neil Gaiman 

Utánanéztem, ki ez a pali, voilà: 

Neil Richard Gaiman angol fantasy, képregény, sci-fi regényíró. Legjelentősebb munkája a The Sandman képregénysorozat, illetve a Csillagpor, az Amerikai istenek, a Coraline és A temető könyve. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu