Miről szól az előző bejegyzés ( http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/01/19/coaching_es_az_elevator_speech )?
A tanulásról. Sokféleképpen lehet tanulni, de legjobban az ember saját példáján (ugye, aki azon se, hát...).
Mi történt? Egy kihívásba belecsöppentem (business rapid randi) és pofára estem. Nem azért, mert nem lett belőle egy meghívás se, áh. Ha én lettem volna Timothy Gallwey, vagy maga Sir John Whitmore (ha nem is hallottál róluk, normál, ne szégyelld magad, mondjuk olyanok ők a coachingban, mint a teniszben Nadal és Federer és a zenében a 60-as évektől akár máig a Beatles meg a Stones), akkor is pofára estem volna (nem...). Az a 10 ember, aki az előző részben említett szabályok alapján elém került, marhára nem coachot keresett, hanem finanszírozót, szakmai üzleti partnert, vevőt, ilyesmit. Sales-t, nem costs-ot.
Persze, mondaná (mondja is majd, ha igaz) egy-két coach ismerősöm, barátom, el kell őket varázsolni, hogy a büdös életbe másra ne kezdjenek vágyni, mint egy fanti kis coachingra...Nos, ezek az ismerőseim, barátaim vagy „beépültek” már főleg korábbi kapcsolataik (és sokan közülük megérdemelt magas szintű teljesítményük) alapján azon rendszerekbe, cégekbe, amelyek rájöttek már, hogy az erre szánt pénz térülhet meg a legbiztosabban a (-z akár ugrásszerű) cég-hangulat, cég-kultúra és ezáltal hatékonyság megnövekedésének okán, vagy kintről, itt-ott egyszeri megbízásokon dolgozva „kívülről” ostromolják a „várat”. Az első csapat nem varázsol el senkit (neki már nem mindig kell), a második próbálkozik, több-kevesebb sikerrel. (A management tréningről még ejtek néhány keresetlen szót alább...).
És vannak még akik azt mondanák: „Öcsi, hát ott volt még az álló büffé is (az jó volt, tényleg...), ott kellett volna elegyedni és „networking”-ölni. No, abban meg nem vagyok annyira jó, sorry. OK (mondanák), akkor bújj le az elefántcsont tornyodba, és ne is lássunk.
Nem megyek, OK? Nem megyek, mert nem gondolom, hogy azok a jók feltétlenül, akik jól networkin-ölnek. Marhára nem gondolom, hogy feltétlenül azok a jók. Persze a leges-legjobbak általában tényleg (majdnem) mindenben jók, miért pont ebben nem?!
De bocs, bármely szakmában hányan vannak a leges-legjobbak? Ugye?!
Biztos voltál már átlagos vállalati tréningen. És láttad ott a kollégáidat. És láttad őket máskor az asztaluk, munkapadjuk, kameráik mögött is dolgozni. Mondd már meg nekem, szerinted mindig azok voltak a munkában a legjobban, akik a legkreatívabbak, legdinamikusabbak, legjátékosabbak, legszórakoztatóbbak voltak a tréningen? Akik a hivatalos rész és az esti buli alatt is a hangadók voltak? No, aki erre azt válaszolja, hogy igen, azonnal hagyja abba ennek az olvasását és linkeljen rá a bild.de-re. Azt gondolom, hogy ha valamilyen összefüggés van, az inkább fordított. És aki most azt gondolja, hogy én most itt delirálok, annak szíves figyelmébe ajánlom egy kiugrott német management tréner elgondolkoztató könyvét (tudtommal nincs magyar fordítása):
Richard Gris: Die Weiterbildunslüge – Warum Seminare und Trainings Kapital vernichten und Karriere Knicken (ISBN 978-3-593-38679-9)
A könyv mondanivalójának az a lényege, hogy a jó tréningre nagy szükség van. Csak arra, amit időnként jelenleg tartanak, ahogy itt-ott csinálják, arra nincs (vigyázat, ő Németországról beszél). A mai trénerek túlnyomó része alkalmas a rendszerszerű, valóban hasznos tréningre is és pontosan tisztában van vele, hogy a jelenlegi rendszerben az erre költött pénz egy része gyakorlatilag kidobott pénz, de meg akar élni, ezt csinálta eddig mindig is, esetenként kompromisszumot köt. Kisebbet, nagyobbat. Mindenki „jól jár”. A cég kipipálta a tréninget, a trénerek meg megélnek.
Na, elkalandoztam az alaptéma körül. Aki ezt a blogot olvassa és vissza- visszatér hozzá, ehhez hozzászokott, aki meg útálja, azzal nincs gondom.
Szóval, mi az előző bejegyzés témája? A tanulás. Ami a komfort-zónádon kívül a leghatásosabb. Ott megcsap a valóság szele és beleborzongsz.
Meg persze, az elevátor speech. A (számomra, mert persze a kutya se vette észre) látványos kudarc hívta fel arra a figyelmememet, hogy nemcsak rossz, de tulajdonképpen nincs is elevator speech-em.
Sagt schon, mondhatod: (1) azt se tudom mi az (olvasd már el az előzőt!), (2) és mi van, ha nincs, annyi mindenem nincs.... Lehet, hogy most még nem is kell, de lehet, hogy holnap már kell, hogy legyen Neked is. Azzal a tempóval, amivel Magyarországon (és a világon!) szűnnek meg a valódi, full-time állások és „kényszerül” egyre több ember saját vállalkozást indítani, Te is odakerülhetsz. És akkor már kellhet. Mondjuk a következő business rapid randihoz. Azért van idézőjelben a „kényszerül”, mert Magyarországon még mindig túl széles körben alkalmazzuk a kényszerválallkozó kifejezést (jó, ne magyarázd, tudom, miért, és, persze, ez részben érthető), miközben egyre többen beszélnek arról a világ fejlett felén (amelyen még mi is vagyunk), hogy a hatékonyság növekedése odavezet, hogy az újabb és újabb generációk egyre nagyobb hányadának egész életében nem lesz lehetősége arra, hogy megízlelje a rendes munkavállalóként végzett munka „gyönyöreit”.
Tehát, a kulcsszavak és a tanulság (a lábjegyzetek igazságai mellett): kudarcból tanulás, elevator speech. Elevator speech meg kell, ha a fene fenét eszik is mégpedig a dinamikus, pozitív üzenetet megfogalmazó fajtából, amely a (bármely) szolgáltatás által megnövelt akció-rádiuszra, emberi fejlődésre helyezi a hangsúlyt. Először azért, hogy megyőzd saját Magad, hogy amit kínálsz, az igazi, ütős, és ellenállhatatlan.
Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com
Sokan hallhattatok, akik ezt a bejegyzést olvassátok, már a elevator speech-ről. A nem angolosok számára: elevator = felvonó, lift; speech = beszéd (néha pitch, de ne variáljunk...). Tehát együtt lift-beszéd. Hülyén hangzik, ezért maradok az elevator speechnél. Én még csak angolul találkoztam vele, biztos lefordította valaki ennél jobban is, de azt most nem fogom megkeresni. Lényeg, hogy értsd, miről van szó.
Olyanok kapnak valamit itt most, akik elhatározták, hogy coach-ok lesznek és olyanok is, akik egy marha jó coach-ot keresnek éppen (nem azt fogom mondani, hogy engem –persze, nem tilos - , ennél azért komplikáltabb).
Na most jön a farba: a coach tulajdonképpen magyar szóból származik, a kocsiból (mint tudjuk, minden magyar volt valamikor, csak összementünk egy kicsit). Kocs helység nevét viseli (Mirriam-Webster értelmező szótár: coach (első jelentés): „ ...from Hungarian kocsi...”).
Carl Gustav Jungot olvasva jutott eszembe a fenti gondolatmenet ebben a formában. Egy 1956-ban megjelent könyvéről van szó, “Az alkímiai konjunkció”-ról (Mysterium coniunctions) – a magyar kiadás 1994-ből való. A megjelenéskor 81 éves volt.
„...[Szókratész] egy másik tanítványa, Arisztidész, amíg Szókratésszel kapcsolatban állt, nagy előrelépéseket tett a filozófiában, aztán elhagyta a kört, hogy részt vegyen [sic] egy hadjáraton. Amikor visszatért , elveszítette minden vitakészségét. Szókratész megkérdezte, mi az oka ennek a visszafejlődésnek, mire Arisztidész azt válaszolta, hogy sohasem tanult igazán Szókratésztől semmit, korábbi bölcsességét inkább csak annak köszönhette, hogy Szókratésszel egy házban vagy térben tartózkodott. Akkor érte el a legnagyobb haladást, amikor Szókratésznál ült vagy megérintette...” *
Ahogy már az 1. részben szó volt róla, most egy önbecsülési pillanatfelvétel következik. Érdemes megcsinálni, csak Magadnak, hogy felmérd, hol tartasz. A mondásom az, hogy ha a szép lassan ide-csepegtetett részeket Magadnak „elszámolva” becsületesen végigolvasod, végiggondolod és megcsinálod a feladatokat (nem dísznek vannak benne), és utána újra megcsinálod Magaddal ugyanezt a felmérést, sokkal jobb eredményt fog mutatni.
A fordító/alkalmazó megjegyzései: ez egy gyors munka, se szerkesztő, se senki más könyv-szakmabeli nem látta. A szöveg tulajdonképpen nagyon egyszerű, mindennapi szöveg, lényegi félrefordítás nem lehet sok benne. A „mindennapi szöveg” fordítása ugyanakkor hordozza magával ennek a nehézségét is. A legnehezebb a sokértelmű, egyszerű, sokszor triviális jelentésű szavak magyarra ültetése. Ez úgy sikerült, ahogy sikerült, ha nem találtam eléggé jó rövid megoldást, inkább a hosszabb körülírást választottam, ebből megértési, értelmezési probléma nem születhetett. Az irodalomjegyzéket nem tettem mellé és sokszor nem írtam be a szövegbe az utalást egy-egy vizsgálatra és annak időpontjára, mert nincs szükség rá a megértéshez. 
