Vezetői coaching

(Szöveg átemelve Földesi Zoló 2009-es blogjából)

Nemcsak 1 felirat volt, hanem (a blog szerint) 7. A bloghoz írt egyik comment szerint (görög ember szerint) 147 mondás van. Itt az eredeti blogbejegyzés szerinti 7-et és az embereket, akikhez fűződik, tudom megjelentetni... A számomra fontosakat kiemelem...

"...I. Khilón a bejárat fölé a homlokzatra: "Gnóthi szeauton!" (Ismerd meg tenmagad!)

II. Kleobulosz a kapu jobb oldalára: "Méden agan" (Semmit se túlságosan!/Tarts mértéket!)

III. Periandrosz a kapu bal oldalára: "Metron ariszton!" (Legszebb dolog a mérték/nyugalom!)

IV. Szolón szerényen az előcsarnok egyik félreeső zugába: „Ha megtanultál engedelmeskedni, akkor fogsz tudni uralkodni.”

V. Thalész a templom külső falára, ahol az érkező zarándokok jól látták: „Emlékezz meg barátaidról”

VI. Pittakosz Püthia háromlábú széke elé a padlóra: „Fizesd vissza a betétet!”

VII. Biasz hosszú vonakodás után: „Az emberek többsége rossz”

„...Példás rend, vagy jó kedély? Példás rend vagy az öröm? Van a kötelesség érzése. De mi az első kötelesség?...” – Egy önéletrajzi ihletésű, anekdótákból, portrékból építkező francia könyvből származik az idézet, egy már nem élő XX-századi francia kisrealista szerzőtől, aki belga-francia írói viszonylatban viszonylag nagy karriert futott be, majdnem élete végéig a Goncourt díj bizottság tagja volt.

A Goncourt díj a legmagasabb írói elismerés Franciaországban, a francia Oscar, abban a bizottságban ülni felér az akadémiai tagsággal... Nyárutón, őszelőn hirdetik ki, és egy író egyszer kaphatja meg életében (figyelemreméltó kivétel volt Romain Gary, aki kétszer kapta meg, de a bizottság és az egész világ átverésével, mert élete vége felé egy csak halála után napvilágra került álnéven írt is könyveket, és így Émile Ajar néven is nyert egy második ’egyszeri’ Goncourt díjat...).

Vissza az idézethez. Ez nem irodalmi szintű fordítás,  többszörösen nem, mert van benne egy szó, amit sehol nem találtam abban a figuratív, absztrakt értelemben, amiben az írónő, egyébként Francoise Mallet-Joris használta. Ő az ’encaustique’ szót használta, amit szerinte Flandriában, Belgiumban (gyerekkorában halhatta) valami olyasmit jelent, amit én ’példás rend’-nek fordítottam. Szó szerint a caustique = maró, encaustique = viasszal pucolt padló, bútor. Gondoltam még a jobban lefordítható ’qu’en dira-t-on’-ra is, ami kb. ’Mit mondanak (mit fognak mondani) mások... A több-terítős háziasszony, mondták valamikor, aki letakarja az asztal egy terítővel, hogy megvédje, azután arra is terített egy másik terítőt, vagy csipkét. Vagy a fű nyírva legyen állandóan, nehogy megszóljanak a szomszédok.

Magyar, de valószinüleg nem csak magyar viszonylatban (még?) talán ez a pár mondatnyi idézet magánéletet tekintve inkább női szereplő gondolataiban jelenik meg, de ha az egész életet vesszük, mindannyian ízlelgethetjük újra a mélyebb üzenetét ennek a kis idézetnek:

„...Példás rend, vagy jó kedély? Példás rend vagy az öröm. Van a kötelesség érzése. De mi az első kötelesség?...”

A könyvben a ’rendetlenség’ című fejezet pár oldalának a közepén teszi fel. A nyári vidéki házban töltött időt idézi fel legszívesebben, és a rendetlenség rekvizitumai között még  kinyitatlan számlák, adóbevallások, felszólítások (egy nagy fiókba borítékostul bedobva...) is szerepelnek.

Egy darab férj, 3 darab gyermek, az elmaradhatatlan segítők, segítők, gyerek mellé felvett ’lányok’ garmada (egyik se marad sokáig, gyakorlatilag helyettük is dolgozni kell, hálás témák a regényben a mini-portrék róluk...), és egy írói karrier... Még a vallással is a maga módján újra megismerkedik és a lelkifurdalásnak van egy hitbéli (gyónásban kulmináló) vetülete is. De erős egyéniség, a jó kedély, az öröm keresése dominál nála, a felsorolt tevékenységek által teremtett nehézségek keretei között... A napi gitár leckéi nem maradhattak el...:-))) Mindenki előtt ott áll folyamatosan az idézetbeli dilemma, és nem is mondom, hogy időről időre könnyű vele megbírkózni, de meg kell...

Talán akkor még (1970-ben jelent meg ez a regénye) az az előnye megvolt, hogy nem volt mobil, számítógép, és televíziót se nagyon nézett... Mennyi időt nyerhetnénk így?!  

Duolingo „használati utasítás” (blogokból szedtem össze, de alapvetően a saját gyakorlati tapasztalat dominál).

1. Magyar nyelven angolt lehet tanulni, talán már lehet németet is, franciául, amikor utoljára megnéztem, 6 nyelvet lehetett, angol alapon 30+ nyelvet, köztük japánt, kínait, görögöt...:-)))

2. Én 148. napja csinálom folyamatosan (nem én jegyzem meg, az app...) kb. 2-3 órát egy nap. Lehet ingyen is csinálni, de akkor reklámokat kell nézni, meg csak 5 életed van, szóval komplikáltabb, én 2020- decemberében befizettem egy fél évre, 18 eFt (3 eFt/hó). Más nyelv-tanulási módszerekhez képest szerintem minimális, de persze csak akkor, ha csinálod, kihasználod.

3. Első tanács, ne vállalj túl sokat, én napi 20 XP-t (mindegy is mi, kb. két lecke) vállaltam, és így sikerül akkor is bent maradnom 1 „run”-ban, ha nincs annyi időm. Átlagosan a 148 napra számítva 100+ XP-t teljesítettem eddig.

4. Meddig tart egy tanfolyam? Fogalmam sincs, hogy a többi mennyi ideig tart, csak a francia alapon olaszról tudok beszámolni, úgy néz ki, kb. 8 hónapig (van egy site, később ideteszem a linkjét, ahol az addigi teljesítményed alapján (hogy napi hány leckét teljesítettél) egy saccot kapsz a végére. Ez elég csalós, mert van, amikor meglódul az ember, és van, amikor ellanyhul, nekem például decemberi kezdésre saccolt ez a site már január végét is (!!), most éppen július közepét saccolja... (ld. később)

5. A képen látható „tányérok” (én annak nevezem őket, el tudnak „törni”...:-))) mindegyikét kb. 5x5x20 kérdés megválaszolása után lehet aranyossá változtatni. 5 különböző szint (elérhető korona) van, minden szinten általában 5 lecke, és minden leckében 10-20 kérdés.

Ezt az elején nem tudtam, egy-két leckét megcsináltam minden „tányérból”, és mentem tovább, így is el lehet érni (az olaszban 5 etap után) az arany baglyot (az a vége). De akkor teljesíted kompletten, ha mindegyiket (a teljes „fa”, az összes tányér + Arany Bagoly) teljesen végig csinálod. Miért? Mert abban van az ismétlési juice. Persze, lehet, ha nem nulláról indulsz, frissítéshez nem feltétlenül, de nulláról szerintem így hasznos.

6. Trükk, hogy minden nap „összetörik” 3 db tányér a már teljesített modulokból (azaz nem teljes már a teljesítése...), én azokat is mindig megcsinálom, megint csak: ismétlés, állandó ismétlés így is bele van építve...:-))) Így tulajdonképpen soha nem tudsz kompletten befejezni egy nyelvet...:-)))

7. Látszik a modulok nevéből, hogy van modul egy nyelvtani jelenség köré építve, és vannak tematikus modulok. A francia alapú olasz (ezt ismerem) jól van összeállítva, elkezdeni egy témát, nyelvtani szabályt mindig előre elkezdi adagolni, még ezelőtt, hogy elmagyarázná. És azután jön valamikor a modulja.

8. Számítógép vagy mobil app? Én végülis most már a számítógépet csak arra használom, hogy az éppen következő modul nyelvtanját pdf-ben elmentsem. Tanuláshoz a mobilt használom. Részben mert egy-egy leckét bármikor meg tudok csinálni, részben mert a modulon gyakorolhatod a kiejtést is, ilyen kérdés a számítógépen eddig nem volt (leellenőrzi, hogy helyesen mondasz-e ki egy adott mondatot, és akkor enged tovább, ha elfogadja). Persze váltogatni is lehet.

9. Mi kell hozzá plusz? Először azért vettem hozzá két Kindle francia-olasz nyelvtant, néha belenézek, de igazából nincs rájuk szükség. A Google translate-et használom, újabban a DeepL Translate-et, más nem is kell (nem mindig ugyanaz az eredmény, mint amit a Duolingo megad, aminek szintén van egy szótára, da azt nem használom. Egy ragozási site-ot találtam, ami még hasznos: https://www.coniugazione.it/verbo/potere.php

10. Külön pontban írom, mert fontosnak tartom, hogy én legalábbis jegyzetelek (amúgy a Duolingo maga is felhívja erre időnként a figyelmet). Először valami 5 vagy 6 db füzetet írtam tele (régen írtam kézzel, alig olvasható...), vettem hozzá még tollat, betéteket is, de azután áttértem a számítógépre és már egy Word file-ba írom a nehezebbeket (80-90%...). A 80+ oldalnál tartok, de a füzetbe kézzel beírtak még (?) nincsenek benne. A Word azért is hasznos, mert pillanat alatt a kereső funkcióval rá lehet keresni egy szóra (majd jön még itt, hogy ez hol lehet hasznos...). 2019 feb. egy hétig csináltam, 2020 decembererében kezdtem újra, ezt mutatja....

11. Akarok még szólni a játékos plusz motivációról is, de előtte még a tanulás követési lehetőségeiről, hogy hol tartasz. Ez a kép a mobil alap-adatokat mutatja (az app-on/rendszeren belül), de ennél van bővebb is.

Ha regisztráltál és elkezdtél egy nyelvet, akkor a rendszerben kapsz egy nevet, ami a név amit megadsz + egy szám. Ha ezt a név+szám kifejezést a duome.eu/.... mögé beírod, akkor egy részletesebb adathalmazt találsz a tanulásodról, hogy hol is tartasz, pl. egy ilyet:

És ha a jobb oldalon a „Crowns” vagy „Lessons” melletti felkiáltójelre kattintasz, ez az ablak jön elő, ami még azt is megmondja, hogy ha továbbra is ebben a tempóban csinálod, mikorra leszel kész:

12. Egy kis taktika, finom szerkezet. Ahogy egy modulon belül (mondjuk első ábrában a „Sport”) haladsz felfelé a szinteken, az adott témában (vagy nyelvtani jelenségben) az új dolgok fejnehezek, azaz az első kb. 3 szinten hangsúlyosabbak, ahogy felfelé haladunk az 5. szint felé, egyre hangsúlyosabb az ismétlés, de azért oda is kerül új pédamondat. Tehát az első 2-3 szintnél fontosabb, hogy jegyzetelj, mert oda kell majd visszakeresni egyre gyakrabban, ahogy a szinteken emelkedsz.

13. A Word visszakeresésnek (a sebességnek, amivel teljesítesz egy 10-20 kérdésből álló feladatot) akkor van jelentősége, amikor a rendszer az XP pontok duplázását ajánlja fel, ha sikerül egy konkrét feladaton (kérdéssoron) 15 perc szintidő alatt végigjutnod. Ennek persze csak a mindjárt tárgyalandó motivációs kiegészítő izéknél/játékoknál lehet jelentősége, ha csak simán, szárazon nyelvet tanulni, akkor nincs, az XP-k másra nem jók, pl. kenyeret se lehet rajta venni...:-))) De ha véletlenül, Téged is, mint engem – bár fékezett habzásúan, de mégis – elkapna az a dolog is, akkor a Word-ben villámgyorsan lehet utána keresni az adott mondatnak (ha ismétlés...), és nem veszítesz időt. Ilyenkor én csak elmentem a fotóba a képernyőképet és csak utólag írom be a gépbe (idő!) és ha a part szakad, a fotókban is lehet keresni...

14. ...és akkor az XP pontok jelentősége... Most jön egy következő réteg, a Duolingo interaktivitása, játékos plusz-motiváló mozzanata. A Duolingo időnként mailt küld, például, hogy ma se hagyd ki az olasz tanulást, ne veszítsd el a folyamatosságot. De van egy sajátos verseny is...:-))) Vagy, kipottyantál az első, tizedik helyről, ha nem nyomod meg, kiesel a Diamant divizióból...:-)))

Én most (2021. 05. 10. 14:29) itt állok éppen, össze kell még magamat szedni, ha bent akarok maradni...:-)))

15. Erre a versenyre nem kell jelentkezni, ha elkezded csinálni, maga a Duolingo benevez. Egyszercsak észreveszed (akár a mobilon, akár a gépen), hogy 30 emberrel hetenként újra kezdődően sorba vagy rendezve az azon a héten elért (XP...) pontszámod alapján (az első agregációs szint, a (10-20 kérdés megválaszolásából álló) lecke érhet 10-30 XP-t, könnyen kiszámítható, hogy a vállalt napi 20 XP-vel minimum 2 leckét vállaltam).

A 30 ember a legkülönbözőbb országokból a különböző nyelveket tanul, nem tudom, a rendszer miszerint rak össze minket, azt se tudom, hány ilyen párhuzamos verseny van, úgy tűnik, minden héten mások vannak körülöttem, de ezt nem nagyon figyeltem meg, ez futó benyomás. Minden héten nulláról indulva kumulálódik a napi taljesítmény a vasárnap 24:00-i célig (igazából 2,5 órával később zárják a versenyt, de a mi időzónánkban 24:00-ig veszik figyelembe az eredményt, ne kérdezd miért, pláne a fél órát, nem tudom...)

16. Különböző elnevezésű heti szintek vannak (rubin, ametiszt, stb), az elején a 30-ból az első 10 feljebb kerül egy szintre, és mivel sok szint van, az ember először azt gondolja, hogy végtelen sok szint van, de nem. A legfelső szint a Diamant, ott már a 30-ból elég, ha az első 27-ben benne vagy, akkor benne maradsz a Diamantban, innen nincs feljebb. A Diamant előtt egyszer nyertem meg a heti versenyt, a Diamantban  már kétszer, egyébként csak arra vigyázok, hogy ne essek ki. Amellett, hogy olaszul tanulok, ami mindig is a prioritás persze, de a játék is jó, ébren tart...:-)))

És néhány kérdés típus - mobil-képernyők:

Hallott szöveg értésének ellenőrzése megadott szókészletből válogatva (főleg a modul elején, az első 2 szinten, mondjuk):

.Fordítás oda-vissza megadott szókészletből válogatva (szintén az elején inkább):

Kiejtés ellenőrzése:

Szöveg kiegészítése egy szóval:

Hallás után leírni a szöveget:

Ennyi jutott eszembe így kapásból...:-)))

Többek között az Elfújta a szél és a Woody Allen filmekkel szembeni valódi és kvázi bojkott kapcsán a “cancel culture”-ről, ami visszafelé is mindent el akar törölni, aminek a tartalmában, vagy készítőinek életében olyan dolgokat vél felfedezni (az internet korában a vélelem, a gyanú is elegendő...), ami a mai normák szerint már - akár mindenki, akár némelyek áltak - nem kívánatos, talán már büntetendő is.

Reggelihez egy igazi kis jó ARTE-beszélgetés (francia-német finanszírozású állami kulturális csatorna) a “cancel culture”-ről. Meg tudtam például, hogy a Princeton-on az egyik professzor megszüntette a klasszika-szakát, mert hogy Plato-nak (!!) kb. 2500 éve rabszolgái voltak, meg hogy Anny Cordy egy belga könnyű, majdnem gyermek-szintű sanzonja a kakaó, a csokoládé és Afrika körül (legalább 50 éve) mondjuk max. a 70-es években...) rasszista... Ja igen, és A 10 kicsi néger (huhh, leírtam...) c. Agathe Christie-nek legyen más a címe...

Szerintem ezek az újsütetű mozgalmak (meetoo, a fekete élet (is) számít, stb) maguk alatt vágják a fát (öntik ki a gyereket a mosdóvízzel), ha nem arra koncentrálnak, hogy innentől a jelenben és a jövőben mind szavakban, mint tettekben a kisebbségeket (mondjuk a nők maximum alárendeltek voltak, mennyiségileg nem kisebbség), mint a színesbőrűek, a különböző szexuális orientáltságúak, nők, ne érjék hátrányok, alapból egyenrangú résztvevői lehessenek az emberi társadalomnak, amivel maximálisan egyetértek. A túlzott pozitív diszkriminációval nem annyira, pláne, ha állandóra akarnák bevezetni, de egy átmeneti időszakban annak is lehet szerepe. 

Alapvetően szereptévesztés, sőt, saját maguk alatt az ág vágása (miközben kívül ülnek az ágon), ha visszafelé vagdalkoznak. Hergelik az átlagembert, sokszor a többséget maguk ellen, ha ez a cél, jól csinálják. Öngól, a pipába... De ha az a cél, hogy ma, holnap máshogy legyen, akkor rosszul...

Egy érdekes analógia jutott eszembe ma. Annak idején, amikor terroristák (meg nem csak), Afganisztánban, Irakban, még Tunéziában is (amikor abban a múzeumban nem csak emberekre, de múzeumi tárgyakra a saját történelmükből vadásztak), pótolhatatlan műemlékeket, amelyek évezredeket vészeltek át, semmisítettek meg, lőttek porrá, homokká a mitraillette-eikkel (talán mint a gyerekek, akik nem tudják még mit tesznek, élvezve is a rombolás aktusát magát...), a “kultúrált” Nyugat jogosan el volt szörnyűlködve, őszintén meg volt rendülve ilyen nyilvánvaló barbárság láttán...

Most meg ugyanez a “kultúrált” Nyugat nem veszi észre, hogy ugyanezt csinálja, a múltját próbálja megsemmisíteni... és nem veszi észre, hogy pont azért is kell megőrizni a múltat, hogy nyomon lehessen követni a változást és  (néha, nem mindig) fejlődést... hogy kik voltunk, hogy gondolkoztunk, és ma kik vagyunk, hogy gondolkozunk... A Tamás bátya kunyhója, az Elfújta a szél kordokumentum is, nem vagyunk már ott, nagyon nem vagyunk már ott, de milyen jó lenne, a gondolkozásunkat kicsit átkeretezve, ha úgy lennénk képesek nézni, olvasni ezeket, mint a régen meghaladott múltat... ahhoz gondolkozni kellene, és egyszerűbb megpróbálni eltörölni mindent... nem lehet... nincs új lap... de új fejezet lehet...

„...A szabadelvű konzervatívnak tetszik Magyarország. Történetmítosza, habár szkeptikus, barátságos. Nemcsak vérfürdőkről, hazaárulásokról, Mohácsokról vél tudni, hanem Krúdy ironikus melankóliájához hasonlóan képes fölfödözni jó kis helyeket, bolyongván a históriai ködben – jó kocsmákat, könnyű borokat, pörgő nyelvű lányokat, szellemes ivócimborákat, jó ívű karosszékeket; nemcsak mérget és tőrt, könnyeket és dogmákat. Elgyönyörködik Deák furfangjában, gr. Széchenyi túlsúlyos gondolatgörgetegeiben, Arany depressziós piszmogásában, br. Kemény Zsigmond szinte beteges józanságában. Mindez egyszerűen szép. A számunkra dicső XIX. század – még kedvenceink, Lovik, Török Gyula, Gozsdu és a többi méla prizmáján át is . csöndes élvezetet okoz a szemlélőnek. Akinek a történelme csak honfibú, könnyáztatta kebel, ágyúdörgés – az forradalmár lesz, amíg szeretethetővé nem erőszakolja maga körül a világot. Nem vagyunk forradalmárok...”

(Nekem kicsit) meglepő tollból szaladtak ki e szavak 1989-ben, a Búcsú a baloldaltól írásban (megtalálható például a Másvilág tanulmánykötetben). TGM, azaz Tamás Gáspár Miklós írta őket, a lateiner filozopter....:-))) A sorolt nevek egynémelyikét nem is ismerem, van, akit ismerek, de nem olvastam tőlük semmit. én egy ilyen bekezdésből biztosan nem hagynám ki Karinthy-t és Szerb Antalt, de nem ez a lényeg, hanem az egész bekezdés csendes szemlélete - egy jó ívű karosszékbe gondolja az ember az írót. És azt is gonolhatja az ember, hogy aki ilyet képes írni, jó ember lehet...

Oberfrank Zoltán blog-posztjához (“Miért vesznek fel a cégek munkatársakat”) a  Linkedin terjedelmi korlátok okán ebben a posztban szólok hozzá. Felvételiztető “nehéz elmondani” tapasztalati kapcsán gondolkodik el, mi lehetne tenni, hogy a helyzet javulhasson. A poszt sok commentet generált, pár rövidebbet én is írtam hozzá közvetlenül, azután ma reggel találtam néhány újabb mélyremenőt, amelyek kitágítják a témát általában a munkahelyi légkör és alakíthatósága irányában és ennek kapcsán.

Aki nem olvasta, annak is értelmezhető, megpróbáltam minimálisan tartani a konkrét hivatkozásokat, és meg az alapélmény annyira univerzális, hogy szinte bárhol be lehet kapcsolódni a gondolatmenetekbe, ezzel együtt bocs, hogy ez kicsit egy külső triggerhez kötött poszt... Ott, úgy lehetne talán a következőkhöz kapcsolódni, hogy egyik válasz-commentben Zoltán ezt írta

“...Az a nagyon érdekes jelenség az életben - legalábbis ebben hiszek, ez foglalkoztat -, hogy ha egyszerre és egyben látod ezt a két lépést, azaz képes vagy mindkét felet áldozatnak látni a maga sorsában - és még ráadásul képes vagy mindkét felet a dolgok előidézőjének és megoldójának is látni -, akkor mindkét ember életében képes lehetsz olyan tartós változásokat előidézni, ami túlmutathat egy szituáció felületes és látszólagos megoldásán. Valami ilyesmit ért talán a zen buddhizmus a dualisztikus gondolkodás meghaladásán...”

És itt jön az én reakcióm:

Ez a mindkettőt megérteni, meg mindkettő áldozat, vs mégis, itt “lent” olyan nehéz ezt dolgot kezelni, magamnak nagyon régen úgy szoktam leegyszerüsíteni, hogy kellő távolságból mindenki megérthető, sőt, ha nincs vele közvetlen dolgom, valamilyen érdek-kapcsolat, még sokkal közelebbről is. 

Nemes egyszerűséggel saját használatra ezt a szintet nevezem “isteni”, mindent megértő szintnek (empátia, kiváncsiság az emberi viselkedés rugói, stb. kell hozzá, a Kenya West idézetet (*) köszönöm, nem ismertem, nyilván nem mindenkit érdekel ez a szint.) Te itt ide emelkedtél...

Azután van az élet, a konkrét, és a harcai. Ott, ezen a szinten, hogy mit csinálsz, attól is függ, hogy melyik szerepet kaptad a kapcsolatban. Feszt meggyőződésem, hogy ha ketten vagytok a ringben (“test-test ellen”, valamilyen módon aktívan ártani akarnak Neked, otteni kontextusban fúrnak, stb.), akkor isteni szint becsukva, életmentés, surviving mód lép (a másik “szint”) lép működésbe, transzparensnek és “kegyetlennek” kell lenni, nem válogatni az önvédelem eszközeiben.

Transzparensnek, ami azt jelenti, hogy nyílt kártyával, mert általában a másik félnek előnyt jelent, ha szemben, mások előtt normális, megadja a kötelező minimum tiszteletet, mögötted meg ezerrel dolgozik ellened. Ha ezt felszínre hozod, egy fontos taktikai fegyvertől fosztod meg, bármit mond, tesz ellened már “beszámít” a közösség előtt, el kell kezdenie vigyázni...

Azután még sokféle pozicióban lehetsz olyan tartósan elviselhetetlen helyzetben (vagy a közelében!), amikor valaki surviving módra kapcsol. Lehetsz kettejük (1) közös főnöke, (2) HR-ese (vagy közvetetten érintett családtagja...) és természetesen általában (3) egyikük segítője, coach-a, pszichológusa, terapeutája. És persze lehetsz az (4) ártó fél, és a (5) szenvedő fél. 

Hogyan hasznos működni az (1)-ben, (2)-ben, (3)-ban, erről szól a témabeli írások 80-90%-a. A (4)-es eset már közepesen szélsőséges esetben praktikusan megközelíthetetlen, mint ember (Kanye West, a 45. USA elnök triviális és transzparens példák...), ha az (1), illetve (2) nem tud ellene hatékonyan eljárni (praktikusan eltávolítani az illetőt), a légkör mérgezése háborítatlanul folytatódik.

Az (5) pozícióban, ha szenvedő fél vagy, előtérbe kerül a hasznos ragaszkodás vs hasznos elengedés dilemmája. A surviving szintről írtam az előbb, harc. Ez a ragaszkodás opció. Azután, ha túl nagy a hatalom differencia, jöhet a katapult... 

(*) “I actually don't like thinking. I think people think I like to think a lot. And I don't. I do not like to think at all." (Kanye West)

Ui.: a végén tartok a tavaly nyáron elkezdett egyik projektemnek, hogy szigorú történési (nem megírási...) időrendben végigolvassam Asimov robotos-birodalmas-alapítványos saga-ját. 17 általa írt, plusz 2 db trilógia, ami tudtával és a hagyomány szerint a saga szerves részét képező 6 kötettel (A második alapítvány, és a Kalibán trilógia) kiegészítve 23 könyv. Asimov megoldási javaslata (plusz “Alapítvány győzelme” a mások által írt “A második alapítvány” trilógiaq záró kötete) bizonyos értelemben hasonlít a fenti Zoltán idézet-részlet megoldásához, mondjuk emberiség-léptékben. A megoldás eszerint buddhista eredetű meditáció univerzálissá válása, amikor a Gaia (a gondolkodó bolygó) rendszerében az egyes ember mintegy rákapcsolódik a többi emberre, és az univerzumra... 

Mindennapi notion-jaink, beszélgetéseink/reagálásaink egyértelműen besorolják az önzést a rossz, az önzetlenséget a jó kategóriába. A szociopatákat meg úgy emlegetjük, mint valami MARVEL antihőst. Azon gondolkoztam el ebben a postban, kísérletképpen, hogy hogyan lehetne tárgyalni ezt a látszólagosan végletes  outlier/szélsőséges állapotot egy egységes rendszerben, amelyben mindenki megtalálhatja a helyét... megpróbáltam rátenni őket a mindennapi ember térképére (az én térképemre...)...

Tétel (és az egész gondolatnenetet triggerelő alapgondolat): a szociopata alapvetően reflektálatlan, alkatilag, szerkezetileg, organikusan, 100%-osan empátia-hiányos (vagy tökéletesen compassion mentes empátiával rendelkező...), 100%-osan önző ember.

Az önzés skála a két szélsőséget is jelzi:

1. A félelemből, kishitűségből, vagy valamilyen nemes indítéktól (is?) vezérelten, végletesen szociálisan érzékeny, önmagát másokért valóságosan feláldozó, cselekedeteit akár kényszerűen is meghatározó (akár önveszélyes...) 100% compassion-től, empátiától vezérelt, 0% önzéssel jellemezhető emberi magatartást és a
2. a saját érdekében mindenkin szó szerint átgázoló szociopata, és - ahogy én látom -, a még szélsőségesebb pszichopata emberi magatartást.

Mint általában minden szélsőséges viselkedés, a végletek az optimálistól két irányban végletesen eltérő eredményhez vezetnek. Az első típusnak a saját érdekei szenvednek akár szélsőséges hátrányt, a másodiknak az összes kapcsolatban lévő többiek érdekei szenvednek akár szélsőséges hátrányt.

Az első csak betesz időt, energiát, teljesítményt az emberiség rendszerébe (akár végletesen sem veszi ki még a minimálisan önfenntartáshoz szükségest sem), a második csak kivesz onnan, vissza semmit sem ad.

Az optimális valahol a kettő között van a skálán, egyszerüsítve mondjuk azt, hogy az emberek természetes viselkedése ezen a skálán  vagy a 0-50%-os sávban van, vagy az 50-100%-os sávban van.

1. Az első csoport viselkedését a degree-től függően nevezhetjük általában (különböző mértékben) önzetlennek, akár naívnak is, inkább optimistának az emberek indítékainak megítélését illetően (és ebből eredően más területen is), akik magukból kiindulva képesek alapvetően jót feltételezni az embertársaikról.
2. A második csoportba tartozókat nevezhetjük (megint különböző mértékben) önzőnek, pesszimistának az emberek indítékainak megítélését illetően (és ebből eredően más területen is), akik önmagukból kiindulva alapvetően embertársaik viselkedési rugójának a - mások érdekeit akár szélsőségesen figyelmen kívül hagyó - önös érdekeket tartják. 

Az első csoportnak viszonylag nehéz megérteni a másik szélsőséget, mert valamekkora empátiát mindenkiről feltételeznek. Az empátia első közelítésben akár tekinthető a fordított skálának is, de a dolog bonyolultabb. Létezik ugyanis compassion-mentes (vagy valamilyen mértékben defektes...) empátia, amikor az egyén az empátiás-képességét saját, önző céljaira használja. 

Még egy fontos tényező van, ami meghatározó lehet ebben a térben, alapvetően az önismereten alapuló, az azt lehetővé tevő önreflexió, saját működésünkre folyamatosan kritikusan rálátó és azt ennek fényében változtatni akaró önirányítás.

Ahogy az önzés skálán a középtől, az elméleti optimumtól (amelyben dinamikusan kiegyensúlyozottan jelenhet  meg az önmagát fejleszteni képes önfenntartáshoz szükséges önzés faktora és a másokat megértő és segíteni kész alap emberi szolidaritás faktora) bármelyik irányban haladva ahogy valaki jellemző viselkedése, attitűdje fokozottan eltávolodik, növekszik benne a belső feszültség a külső világhoz való viszonyából eredeztethetően.

A végletesen önzetlen pólushoz közeledő viselkedés a saját élet sorozatos kudarcaiban, szélsőséges esetben akár megszűnésében jelentkezhet, a végletesen önző viselkedés pólusához közelítve az emberi kapcsolatok elhidegedése, kiüresedése, megszűnése következik be. Mindkettő - a szélsőséges mintákhoz közeledve növekvő - feszültséget generál.

Ez az így keletkezett feszültség lehet ártó, romboló, halálos, és egészséges töltetet/motivációt hordozó is lehet. Utóbbi, amennyiben önreflexió + kellő önismeret hatására az egyén lép, dolgozik magán, hogy aktívan csökkentse a fellépő feszültséget.

A túlságosan, szélsőségesen önzetlen egyén felismeri az egyensúlytalanságot, és elkezd beépíteni fékeket, szabályozókat, asszertívabbá válhat, és jobban figyelhet a saját alapvető érdekeire is. A túlságosan, szélsőségesen önző egyén a helyzetet felismerve és tarthatatlannak érezve (hideg, csak érdeken alapuló kapcsolatok, stb.) a meglévő empátiáját aktíválhatja, compassion-nel töltheti meg valamennyire és ezzel a kapcsolataiba melegséget, szeretetet vihet be.

Valószínű, hogy az eredeti konstitúció nem változik alapvetően, mégis jelentős eredmények érhetők el az ebből a szempontból az optimálishoz közelítő tudatosan megváltoztatott viselkedéssel, attitűddel. 

Mint minden jelentős, szélesebb értelemben vett kultúra-mátrixot (sok-faktoros mezőt...)  érintő változás, az ezen az önzetlenség-önzés skálán való tudatos araszolás is az optimális felé a legnehezebbek közé tartozik.

Nem tudom, minek kapcsán, talán ilyesmiről álmodtam (?), arra ébredtem, hogy valahogy néha felületesen gondolkodunk a flow-állapotról. Lehet, hogy ez a fogalom azért fontos nekünk, mert (1) magyar származású, aki megfogalmazta, vagy (2) olyan triviálisnak látszik, ha egyszer megismerkedik vele az ember, vagy (3) olyan nagy átfedésben van a boldogsággal, és arról is képesek vagyunk úgy beszélni, mintha olyan nagyonis kézzelfogható, tangible dolog lenne? Tudomisén, az (1)-es nem valószínű, a (2) és (3) nem zárja ki egymást...

És ez az opciós gondolatmenet mindjárt segített is... a boldogságról is sokszor leírtam, hogy szerintem közvetlenül keresni, megpróbálni “előállítani” hiábavaló dolog (sok-tényezős, szubjektív “áldott állapot”, amikor szerencsés a “csillagok együttállása”, azaz tele van X-tényezővel, amire nincs ráhatásunk...). Ami egy tudatos  törekvés célja lehet, az a saját, szubjektív komplett test-elme-szellem kiegyensúlyzottsági sávban való működésének elősegítése, aktív keresése.

Abban a ránk jellemző kiegyensúlyozottsági sávban azután van esélyünk rá, hogy amikor elengedjük magunkat, nem figyelünk annyira oda, akkor egyszer-egyszer meglephet minket az a bizonyos áldott, a mesékből oly jól ismert boldog pillanat. Az egy olyan whole body feeling, nem lehet eltéveszteni...

OK, kérdezheted, ez túl elméleti, de ha a boldogságra nem is, de ennek a kiegyensúlyozottsági sávnak az elérésére szerintem hogyan lehet tudatosan törekedni? A választott kapcsolataink, a minket körülvevő emberek, helyzetek, körülmények, tevékenységek lehetőség szerinti megválogatásával, amely megválogatást a minél teljesebb önismeretünk segíthet. Tehát hasznos hozzá az utóbbi, de ez mind nagyjából egyszerre zajlik.

No, a flow állapot eléréséről kb. ugyanezt gondolom. Ahogy a boldogságot, a flow-állapotot se lehet csak úgy “bekapcsolni”, mindentől függetlenül, tudatosan. Éppen azért, mert szinte semmitől nem független, hanem egy nagyon magas szintű szinergiája nagyon sok minket érintő körülmény együttállásának. Tudatosan egy olyan működési sáv (pl. tehetségeinkkel harmonizáló, sok szorgalommal “testet kapott” tevékenység) elérése, amelyben időről időre elérhetjük, vagy megközelíthetjük a flow-állapotot... amikor kicsit nem figyrlünk oda (tudatosan), amikor nem nagyon görcsösen akarjuk elérni...

Talán általánosabban is így gondolom, hogy azokat a magasabb szintű (rezgésű?) állapotokat elérni, amelyek oly sokszor lebegnek (szerintem sokszor délibábként...) a szemünk előtt, görcsösen akarva egyszerűen lehetetlen elérni. Szorgalmasan, tudatosan lehet dolgozni az egyes  tényezők, körülmények, helyzetek elérésén, de az eredményt nem lehet erőltetni. Hogy is szokták mondani, hogy már az utat élvezni kell, hogy esetleg ne fogyjon el a lelkesedés/energia/kitartás a cél elérésére? Ilyesmi... és akkor talán a flow, vagy a boldogság “csak úgy jön”, (mindig is csak) meglepetésként...

Kiválasztási szempontok... találkoztam eggyel, ami különböző változatokban, formákban meg szokott jelenni, de - valószínüsíthetően - az amerikai angolban egy különlegesen sűrített változat jött velem szemben a minap...

Amikor a csapat összeállítása folyt, a már felvett jogászok, ügyvédek több jelöltet is javasoltak maguk is Robert S. Mueller III.-nak, mint alkalmasakat a feladatra, akiket Mueller, a tapasztalt ügyész, többek közt 10 év FBI igazgatósággal a CV-jén és aki kimondottan nem egy szószátyár típus, mind elutasította.

Közben meg felvett néhány embert, akit meg nem értettek, hogy miért vett fel a csapatba. Van, akinek tapasztalata nem volt, de volt, akinek az extrovertált stílusa volt messze Mueller végletekig introvertált, cautious (100% kék...) stílusától...

Nem értették... se ezt, se azt... megkérdezték egyszer, mondja már meg, mi az, ami a különböző, de egyaránt kiválóan kvalifikált jelöltekből hiányzott, akiket ők javasoltak...

Mueller a maga bőbeszédű módján csak annyit mondott: “pizzaz”...

Na most itt kellett csinálnom egy kerülőt, sok könyvet már csak hangoskönyvben veszek meg, onnan ezt nem tudtam megfejteni, meg kellett vennem a Kindle változatot is, nehogy má’... (nektek így most csak ingyen...:-)))

Második lépés a The free dictionary volt (megnéztem az Urban-ban is, de ez volt a jobb.  

“Informal. 1. Dazzling style; flamboyance; flair. 2. Vigorous spirit; energy or excitement. [Origin unknown.].” (Informális. 1. Elkápráztató stílus; túldíszitettség; érzék. 2. Élénk szellem; energia vagy  izgatottság.)

Szóval lelkesedés...:-)))

Vezetőnek, managernek lenni jó (?). Mindenesetre ára van. Egy érdekes visszaemlékezésben akadtam rá a következő vallomásra... 

„...10 év után a bűnügyi osztály vezetője lettem. Ahelyett, hogy jelentős ügyekben folytattam volna tovább a vizsgálatokat, végtelennek látszó management meetingeken kezdtem el tölteni a napjaimat. Ez mind olyan unalmas és bürokratikus volt. Elkeseredve hívtam fel édesanyámat. ’Ez nem fair... már nem tudok haverkodni a hozzám beosztott US ügyész barátaimmal... Minden, amit mondok, úgy hallgatják, mint a főnöküket és nem mint az egyik barátjukat...’ – anyám kicsit csöndben volt a telefon másik végén... 

Ő, aki pszichológus volt, csak ennyit mondott, hogy ’meg kell hoznod egy döntést.  A hatalom neheztelést szül. Az emberek nem szeretik, ha megmondják nekik, hogy mit csináljanak. Tehát, ha te csak azt akarod, hogy szeressenek az emberek, akkor ne legyél vezető... De ha az akarsz lenni, meg kell tanulnod együtt élni a többiek neheztelésével.’ Okos szavai azóta is velem vannak...” 

Ja... az én fülemben egy kollégám, akkor beosztottam szavai maradtak meg. Már nem tudom, mit kérdeztem, mire mondta ezt, meg hogy pontosan mit is mondott, de ez volt a lényege: „Miklós, vezető nem lehet (igazi, tartós)  barátja a beosztottjainak...” (No, tudom, hogy ezzel majd sokan vitatkozni fognak, tisztelet nekik, örüljenek, ha tartósan nekik sikerült... és tudom, hogy van a holakrácia, amikor nincs vezető. Ebben nem hiszek, a tartósságában. A vágyat, a nekibuzdulást megértem... Szerintem egy (bármilen emberi csoportban formálisan, vagy informálisan, mindegy is, de mindig vannak vezetők...) 

(Az idézet forrása: Andrew Weissmann – Where Law Ends – Inside the Mueller Investigation)

"Egy-egy bolygó népességének pszichohistóriai trendje igen nagymérvű tehetetlenségi energiával terhelt. Csak olyasvalami képes megváltoztatni az irányát, ami legalább hasonló nagyságrendű tehetetlenségi nyomatékkal rendelkezik. Vagy a változást akaró emberek számának kell igen nagynak lennie, vagy pedig, ha az emberek száma viszonylag csekély, akkor a változás lezajlásához szükséges idő növekszik meg hatalmas mértékben."  

Mi is ez és honnan van?

Olvasgatom Asimov kibővített Alapítvány saga-ját. 17 könyv (a robot-os és birodalmi könyvekkel együtt), plusz 2 trilógia (összesen 6 könyv, amelyeket már nem ő írt, de valamilyen formában hozzájárult, egyet-egyet el is kezdett és más fejezett be), ezek együtt 23 darab könyv... Nekem kb. egy fél éves projekt volt, már csak egy pár van hátra...

Az van, hogy akárhányszor ezeket olvasom (nem először, de most először rakkolósan szoros történeti időrendi sorrendben), mindig megragad Hari Seldon figurája (nyilván nem vagyok ezzel egyedül...), és egy kicsit talán meg is próbálok belebújni a bőrébe...:-))) Nem nehéz, sok áthallásra akadhat az ember... a legjobb sci-fi, amit valaha olvastam...:-)))

Az egyik "idegen kezű" könyv, az Alapítvány és káosz egy passzusát gondoltam, most ide másolom. Hari Seldon már nagyon öreg, a Hollónak nevezik a pszichohistóriája alapján hirdetett sötét jövő miatt. Már szerte a birodalomban vagy 100 ezer tudós dolgozik már a pszichohistória projekten, de a császár és környezete egyre gyanakvóbban szemléli a felforgatónak érzett munkáját. Egy bizottság elé idézik, amely tárgyaláson ő kvázi vádlottként van jelen, és  a tárgyalás kimenetele akármi lehet, akár végzetes is. Ott mondja a fentieket (ld. első bekezdés) az egyik kérdésre válaszolva... 

Na most a 'pszichohistóriai trend’ helyébe nyugodtan behelyettesíthetjük mondjuk azt, hogy ‘kultúrája, (és annak hatása, vagy végzete)’... Az állítás érvényessége semmit sem veszít erejéből... A többi, akár tiszteletre is méltó erőfeszítés is kb.:  “malaszttal teljes...”...

Trump kezdhetne már foglalkozni azzal, amivel ex-elnökök szoktak, a róla elnevezett könyvtár alapításával. Kezdhetné mindjárt azzal, hogy elolvas egyet...

Ezeket olyan jól kitalálják... például Amerikában elkezdték a vámpolitikát erősen használni. Mindenki egyetért vele, meg is tapsolják, adott esetben választást is lehet nyerni vele (ha az ember másképpen nem szúrja el...), hogy azokat a fránya kínai árukat jól megvámolják. 

És tényleg, adott iparágban, ha van hazai gyártás/szolgáltatás, ami eddig drágának számított, lesznek nyertesek. De ne tévedjünk, akár a vámmal megterhelt magasabb árat, akár az addig nem versenyképes hazai, értelemszerűen magasabb árakat a fogyasztók fogják megfizetni. Ez lehet egy nemzet-stratégia is akár, de tudni kell, hogy ez  a tendencia a nap végén a fogyasztói árak emelkedésével jár (amelyek úgyis, minden beavatkozás nélkül is nőnének amúgy, de így kapnak egy határozott plusz árrés-elemet...).

Most büszkén mondják a franciák (és a többiek sorban), hogy a digitális szolgáltatásokat, a GAFA-monstrumokat (Google-Amazon-Facebook-Apple) nemzeti adókivetéssel “büntetik”. Hát ennek azután ki ne örülne?! Fizessenek a gazdagok! Aha... ebben az esetben még igazi hazai versenytárs sincs, hazai nyertes (cég, másik, egyenértékű szolgáltató) egyszerűen nincs, illetve a költségvetés (ajtó, ablak helyzet...). Se a franciáknak, se a németeknek, se az angoloknak... hogy kik fogják mégis megfizetni azt a plusz adót? Valamire jöjjél rá Te is...:-))) Ravasz, nem?

Továbbgondoltam a Paradicsomból kiűzetés történet okát... volt 2 különleges fa, az örökélet fája, meg a bölcsesség fája...

Amúgy érdekes, hogy az asszony készítette (elő) már akkor is a kaját (sőt, elő-kóstolóként is fungált...), benne megvolt a bátorság is, a kellő kiváncsiság (R&D...), hogy learassa a bölcsesség fájának gyümölcsét (azaz ő dolgozott...) és abból először “evék”... ez részben meg is látszik...:-))) A férj meg biztos olvasta az esti heraldot..

Na meg, állítólag volt egy másik fa is, a halhatatlanság fája, az meg ott kornyadozott...

(a kép Tiziano: Ádám és Éva...)

Ez a Buddha is... még a legszimpatikusabb a főnökök között, de azért elég bizarrul kezdődött. 29 éves volt, volt már felesége, gyereke is, Siddharta királyfi. Addig nem látott beteget, öreget és halált... OK, gyereket már tudott csinálni, de 3 évtizedig sikerült a szüleinek ettől megkímélnie... nem vicces, bizarr...

Akkor kikocsizott és látott egy beteget, egy öreget, meg a halált. Mindig megkérdezte a kocsist, hogy ez mi, az meg mondta neki, hogy ezek az emberi élettel együttjáró dolgok, ezeket nem lehet elkerülni...

Erre ez a hibbant (már bocs...) otthagyott csapot-papot, feleséget, gyereket (!!) és elkezdett zarándokolni, elkezdte különböző szekták rutinját követve sanyargatni magát, de egyik eredményével sem volt elégedett...

Végül leült jó hosszan egy fügefa alá, és egyszercsak megvilágosodott, megbuddhásodott... Rájött, hogy az élet szenvedés: betegség, öregség, halál vár ránk, és ez nem elkerülhető. OK, akkor mondjunk le a vágyainkról eleve, lépjünk ki ebből a mókuskerékből, és ugyan akkor se ússzuk meg ezeket, de legalább nem veszítünk semmit, mert semmink sincs, mert semmire se vágyunk...

Hát akinek ez jó business, hajrá. Szerintem ez egy marhaság...

PS.: Amikor kilépek a házból, vagy beleülök a hintaágyba a teraszon, két kis Buddha szobor van előttem egymástól talán 2-3 m-re a terasz szélén, a fűben (az egyik meditációs pózban, ászanában, a másik térdel)... Szeretem őket, megnyugtatnak akkor is, amikor már nyugodt vagyok...:-))) Ezzel az egész Buddha történettel sincs semmi baj, ő dolga... hogy mi benne a követendő, na, azt persze nem értem... Végülis cak az ökör következetes...:-)))

Egy könyvről... amikor elkezdtem olvasni, először azt gondoltam, ezt minden segítőnek és minden jövendőbeli kliensnek, páciensnek, lelki tanácskérőnek, és szülőnek (!) el kellene olvasnia... mert hogy a tréningeken, a hirdetésekben, az ajánlásokban mindig csak az van, hogy mi mindenre is jó a segítés, egy adott konkrét eljárás, beavatkozás.

Ez a könyv pedig, hogy stílusban maradjak (Jung...), megmutatja a shadow-ját/árnyékát a segítő tevékenységeknek. Ahogy mindenkinek, minden személynek van egy publikus, vagy publikusnak szánt personája, és egy árnyéka, amiről nem beszél, amiről nem akar beszélni, ez a gondolat kiterjeszthető a szakmákra, tevékenységekre is. Mindig jó többet tudni...:-))) Segít az eligazodásban, az orientálódásban...

Most, hogy végigolvastam a könyvet, már nem vagyok biztos... illetve biztos vagyok benne, hogy jó lenne, és főleg jó lenne, ha a benne foglaltak, akár vitatkozva is, de belekerülnének a szakmai és azon keresztül a laikus közbeszédbe, hogy ha nem lennének tabu-témák... Abban nem vagyok biztos, hogy ez utóbbi megvalósulhat-e egyáltalán... szerintem azok fogják elolvasni, akik nagyjából egyetértenek vele, legalábbis a kritikai gondolkodású megközelítésével és a többiek meg képletesen átmennek a másik oldalra... mindenesetre minden megy tovább a maga útján... a kutya ugat...

Mert ez a lényeg, egészséges kritikai gondolkozási attitűd nélkül nem biztos, hogy érdemes nekiugrani. Kemény sorok íródnak le konkrét eljárásokról, gyógymódokról, még diagnózisokról is. Őszintén, nem hiszem, hogy ha valaki valamelyiket a kritizált módon végzi, propagálja, előszöris ne dobná a sutba a könyvet, amikor az ő számára szent eljárás, diagnózis, stb. jön szóba (miközben esetleg a többi, neki kvázi semleges eljárás kritikáját akár kárörömmel is olvashatja... hja, az ember önző és kárörvendő lény...).

Egy „ez hülyeség, nem ért hozzá a szerző”-vel szerte a világon könnyedén elintézik a racionális, tényekre támaszkodó kritikai gondolkodás termékeit, ha az valaki személyes érdekkörét érinti...  

Alapvetően pszichológus írja a nagyközönségnek és a szakmának is, egy kicsit görbetükör, egy kicsit pamflet, sorra veszi azokat az előítéleteket, amelyeket ápol a szakma és rajta keresztül a nagyközönség a pszichológiai segítő tevékenység táplál általában a segítő folyamat irányában.

A szerző Szigeti Ildikó, pszichológus-tanácsadó és újságíró, a könyv a „Pszichobiznisz – A segítők hálójában” és most (2020.12.6.) éppen 1745 Ft az Alexandra online oldalán...

Akit érdekel a dolgok árnyoldala, aki szereti körbejárni a dolgokat, nem csak felületesen felkapni a divatos mém-eket, szeretni fogja... pszichológia, de annyira a levegőben lévő dolgokról, áramlatokról (mindfulness, ADHD, Rorschach test, pszichológiai tesztek (amelyeket sokszor a felvételiztetésnél használnak fel), család(fel)állítás, gyerekek és a pszichológus, és sok-sok minden más) van szó, és friss, olvasmányos, hogy bárki számára elérhető és együltében elolvasós (jó, képletesen, elég nagy betűvel szedve, de azért 300+ oldal...).

Na most fontos, hogy a szerző gyakorló pszichológus-tanácsadó, tehát nem akarja kiönteni a gyereket a fürdővízzel, nem érdeke neki se. Nem azt mondja, hogy a segítésre az adott helyzetben, adott személy számára nem lehet szükséges, de minimum hasznos. De azt állítja, hogy jól érdemes megfontolni, mikor fordulunk külső segítőhöz.

Mindkét esetre mond példákat: hogy sokszor feleslegesen fordulunk hozzájuk, és előfordul az is, hogy amikor helye lenne, nem tesszük, többek között például azért, mert azt a segítők valamiért (könyvben esetenként elmagyarázva) nem ajánlják, propagálják. De ahogy a cím sugallja, a szerző azt gondolja, és ezt mindenképpen le akarta írni, hogy amikor csak egyértelműen a pénzkereset válik a céllá, az bizony prostituálhatja az eredetileg ép és hasznos alapgondolatot is. És ezt mutatja meg témánként, hogy ez a prostituálódás hogyan is történik.

Az arányok a fontosak és a (legalább, minimum) „nem ártani” alapelv... mert hogy az emberi psziché kényes matéria, ami nem hasznos, nem biztos, hogy csak semleges, nem számít, bizony lehet, előfordulhat, hogy egyenesen árt...

Hipotézis, magyarázó elmélet, nem kell elfogadni, inkább gondolati keret, de helyesen használva lehet praktikus, forward looking erejű hasznosítása is... 

Az emberek 3 féle energia-csomaggal születnek, fizikai, szellemi és spirituális energiával. Ez folyamatosan megújul életük folyamán, amikor gátlódni kezd, majd megszűnik a megújulása, az az élet végét jelenti. Mondhatjuk úgyis, ez a három együtt az életerő, ami éltet, mozgat minket. 

A fizikai energia szintje az egyértelműbb, ez világosan követhető külsődleges jegyek alapján is, kevésbé érdekes, bár alapból persze meghatározó a sikereinkben, kudarcainkban. Vannak akár híres kivételek is, de általában a fizikai energia megléte meghatározhatja a siker/kudarc lehetőségét. 

Ennek a rövid esszének (próbálkozásnak...) a szempontjából a másik kettő, a szellemi és spirituális energia érdekes, ráadásul összevonva egy energia-csomagba, a szellemi-spirituális energia fogalmába. 

Mit értek energián? A teljesítőképességet, ami forr bennünk, aminek ki kell sülnie rendszeresen, meg kell nyilvánulnia tetteinkben, működésünkben. A hipotézis 2 axiómája/kiinduló tétele: 

1. Az emberek adott energia mennyisége nem különbözik jelentősen, a 3 szigmán belül (Gauss görbe, több, mint 95,45%) az emberek adott individuális megújuló energia mennyisége viszonylag szűk sávban mozog... Magyarul, kvázi ugyanannyi energival rendelkezik az emberek túlnyomó többsége. Azért nevezem axiómának, mert bizonyíthatlan, viszont a levezetésnek alapja.
2. Ez a kvázi hasonló mennyiségű energia minden esetben megnyilvánul, valahogyan „kisül”, nem lehet másképpen. 

És akkor a hipotézis: az életünk folyamán naponta megújuló szellemi/spirituális energia mennyiség „kisülésének” 3 lehetséges módja van (általában egy-egy emberre lebontva valamennyi %-ban mindegyik kisülési mód jelen van, ritka szélsőséges esetben egy-egy embernél valamelyik, vagy valamelyik kettő túlnyomó jellegű: 

1. Pozitív, adekvát felhasználás, amikor az energiából hasznos teljesítmény keletkezik, amikor valaki megtalálja a helyét a világban, munkájában, magánéletében.
2. Destruktív felhasználódás, belső, amikor valaki nem találja a helyét a világban és a saját energiája belülről rágja, felemészti, pl., legtöbbször pszicho-szomatikus betegségek megjelenési formájában.
3. Destruktív felhasználódás, külső, amikor valaki nem találja a helyét a világban, valahogy megússza, hogy a kitörni akaró energia őt magát tegye tönkre, ezért ez egyetlen mód az energia kitörésére mások, mások életének tönkretétele. 

Igazi, autentikus sikerről csak az (A) esetben beszélhetünk, de a (C) eset is vezethet külső sikerre, mások letaposásán, tönkretételén, nemtelen felhasználásának árán. A (B) eset egyértelmű kudarc, az én személyes megítélésem szerint a (C) is az... Lehet, hogy valakik szerint a (C) végülis  a (B)-be torkollik, sokáig szerettem volna ezt hinni én is, már nem vagyok biztos benne... Az (A) megoldás megkeresése/megtalálása nem triviális, szerencse is kell hozzá, sok minden kell hozzá, de persze, mi is kellünk hozzá. Ilyen értelemben saját sikerünk kovácsa mi (is) vagyunk... 

Lefordítom ezt egy adott szervezeten belüli működésre. Szoktam hallani, olvasni, hogy „én nem szeretem a „hivatali politikát”, azért vagyunk bent, hogy dolgozzunk, és mindenki érdeme szerint érvényesüljön...”. Kezdem azzal, hogy meglepne, ha lenne valaki, például Te, aki ezt most olvasod, aki ne tudna számos példát felsorolni arra, hogy emberek egy szervezetben kifejezetten nem érdemeik alapján, hanem „ügyességük”, manipulációs zsenijük, talpnyalásuk, könyöklésük, abszolút elvtelen törtetésük alapján jutnak a szervezet kulcs-pozícióiba... OK,  vajon ezzel a szellemi-spirituális energia hipotézissel magyarázható-e ez? Nem csak magyarázható, hanem pont erről jutott eszembe, hogy ezt szerettem volna már régóta egy leegyszerűsített modellel megmagyarázni...:-))) Ez az a leegyszerűsített modell... 

Még valami ehhez. A szélhámosok, a csalók első látásra abszolút kedves, hiteles, dinamikus, optimista embernek látszanak, ez triviális. Ha rá lenne írva a fizimiskájukra, hogy mik, semmit se érnének el. Éppen ez a lényeg, hogy pont az ellenkezőjének látszanak... 

Tehát, ha meg akarod érteni egy konkrét ember szerepét egy szervezetben, ne a szavaira, a külsőre, a viselkedésére figyelj, hanem két dologra: (a) hogyan teljesít, (b) milyen a fizikai (itt bejön!) és szellemi fitnesssége, rezilienciája az idő függvényében. 

Ha jól teljesít, jó esély van rá, hogy energiájának nagy rész (A) típusú. Ha a fizikai, szellemi rezilienciája romlik, emészti magát, „kiégési” tüneteket mutat, érdemes segíteni neki, hogy módosítson valamin az életében (ez lehet életének bármelyik területe), biztosan tudható, hogy az energiája, ami kérlelhetetlenül kitör/”kisül”, belülről emészti. 

Ha viszont az értékelhető teljesítménye kicsi, vagy zéró (amit ügyes nyüzsgéssel, elterelésekkel, másokra hárítással és még ezer kreatív ötlettel palástol) és még köszöni jól is van, biztos lehetsz benne, hogy az energiája manipulálásban, furkálásban, mások hamis színben feltüntetésében, stb. nyilvánul meg. Az energia mérleg nem hazudik: teljesítmény nincs, vagy minimális, belülről nem rágja semmi, akkor manipulál... Bármi más excuse keresése felesleges, ellenjavallt... Ez ilyen egyszerű...

Vajon a válság kiöli-e belőlünk az ambíciót? És egyben megváltoztatva a környezetünket, a lehetőségeket, egy új színpadot varázsol elénk? Jó esetben felébresztve az esetleg jól elrejtett adaptációs készségünket?

Adaptáció vs Ambíció? Adaptáció lép az ambíció helyébe? Nem hiszem... csak emiatt az angol post miatt nem is írtam volna (post végén a link), az üzenet ÍGY megfogalmazva valahogy negatív... pedig nem kellene annak lennie... különösen akkor, ha nem mindig ezt a majdnem mindig félrevezető bináris választási lehetőség modellt nézzük, hanem egy jóval rugalmasabb kontinuumot, amelynek

• az egyik végén a max. adaptívak vagyunk, amikor nincs is tervünk (ambíciónk...), csak figyeljük a környezetet, az adottságokat, és alkalmazkodunk hozzájuk,
• a másik végén meg  a law of attraction, a totál ambíció, amikor az van/lesz, amit akarunk, nem a világ változtat meg minket, hanem mi a világot, vagy ha nem is sikerül az egészet, legalábbis teremtünk egy elegendően tartós és komfortos bubble-t/buborékot, amiben azután jól eléldegélünk és annyire leszigeteljük magunkat a világtól, amennyire lehet...

2 láb jó, 4 láb rossz, vagy 4 láb jó és 2 láb rossz?! Ambíció a jó, adaptáció a rossz, vagy adaptáció a jó és ambíció a rossz?! Micsoda blődség... még a lábakra is...:-))) de azért maradjunk a témánknál...

A law of attraction kifeszítése, mint szélsőséges ambíció amúgyis hót baromság szerintem, miközben az egészséges ambíció, a többet akarás természetes emberi endevour, nehogy már egy vacak válság kiölje belőlünk! De az egy jó lecke lehet, hogy nyírfának kell lenni a szélben, nem tölgynek, rugalmasnak, ellenállónak, reziliensnek, antifragile-nek kell lenni, nem törni...

Mindig valahol vagyunk ezen a kontinuumon, a tolókát (az életünk "tolókája"), amely ezen a kontinuumom mutatja/meghatározza a pillanatnyi adaptáció-ambíció arányokat, mindig addig kell tolni az ambíció felé, ameddig lehet... Vagy úgy is lehet mondani, az ambíciónak olyan erősnek, dinamikát generáló kihívást jelentőnek kell lennie, hogy mindig húzza maga felé a tolókát... állandóan résen kell lenni, energiát kell beletenni. 

Az adaptáció sem passzív, ahhoz is kell energia, de mindenképpen jóval alacsonyabb szintű, mint az ambíció elérésére tett erőfeszítés. Azt mondhatnánk, hogy a szélsőséges adaptáció, a "sodródj, haver, sodródj" az az egyre magasabb szintű entrópia szintet jelent, azaz a természetes trendet jelképezi a rendezetlenség, a szétesés, a degradálódás irányába. A magasabb szintű rendezettség/szervezettség, amikor célom/ambícióm van, amit el akarok érni az alacsonyabb entrópia szintet jelenti, aminek a puszta fenntartásához is plusz külső energiát kell befektetni. A rendszerek entrópiája, így rendezetlensége a rendszereket magukra hagyva nő (ez szigorúan a zárt rendszerekre igaz, de a nyitott rendszerekben is érvényesül a trend...). 

Az arányok, az arányok, guys...  

...és a cikk:

https://forge.medium.com/its-time-to-replace-ambition-with-adaptation-945880f183f1  

No, van egy új, érdekes magyar felmérés  (a Business Coach Kft a készítő) a coachingról, ennek két aspektusát emelem ki és szubjektív commentjeimmel egészítem ki. 

Itt az egészről a riport a HR Portálon, de annyi benne a hirdetés, és annyira invazívak, hogy gondoltam, ha nem tudnád keresztül verekedni rajtuk, vagy csak nem akarnád, ideteszem a postba a szerintem legfontosabb információkat belőle... - https://www.hrportal.hu/hr/mennyit-keresnek-a-coachok-mit-varnak-toluk-az-ugyfelek---az-orszagos-coaching-kutatas-friss-eredmenyei-20201009.html   

Na most néhány disclaimer (fenntartás, óvatosságra figyelmeztetés), amelyeket vegyél figyelembe, amikor az én commentjeimet (első szempont esetében a linkelt cikket is...) értékeled:

• Szó nincs arról, hány, mennyire statisztikailag relevánsan kiválasztott (vagy nem...) ember válaszolt (jó az utóbbi a Holdban van, örülnek gondolom a készítők, ha válaszol valaki...). Amit megtudunk: (a) 2008 óta csinálják (értsd: tekintélyes, hagyományokkal/tapasztalatokkal rendelkező felmérés) és (b) országos. Legyen.
• Ez a második meg inkább rólam szól. Tudod biztos, mi az a confirmation bias (megerősítési előítélet). Olyasmi, hogy a már meglévő véleményünkhöz keresünk megerősítő információkat, tényeket, megerősítéseket... És persze minél inkább be vagyunk zárva a vélemény-silónkba, annál inkább egyszerűen ignoráljuk, illetve nem hisszük el a véleményünkkel ellentétes, azoknak ellentmondó híreket. Tehát, ha valamivel ebben a felmérésben egyetértek, lehet hogy a confirmation bias működik...:-))) 

Két alapvető dolgot emelek ki, a coaching díjat és azt, hogy minek alapján választanak coachot... 

1.A coaching óradíja nem fog nagy meglepetést okozni, 10 eFt az átlaga a life-ciachingnak (ezt régebben életvezetési tanácsadásnak hívták), és 26 eFt a business/üzleti/management coaching. Ezek átlagok, ezt hangsúlyozza a cikk is, a high end-en a maroknyi elit van, akik ennek akár sokszorosát is megkapják, és kell lenni alatta is, hogy kijöjjön az átlag.

Ez józanító  kell(ene) legyen azoknak, akik ebből akarnak megélni, akik most tanulnak, illetve kiemelten azoknak, akik most gondolkodnak róla, hogy (ki)váltanak és belekezdenek. Nem azt mondom, hogy mindenkit el kell riasztania ennek a hírnek, egyáltalán nem. A társadalom és az egyedei egyre nagyobb nyomás alatt vannak és meggyőződésem, hogy talán soha nem volt fontos, hogy az ember, amikor szüksége van rá (!),  leülhessen valakivel egy sarokban és támogatást kaphasson valakitől. 

Ahogy n+1-szer leírtam, akivel leülünk, simán lehet barát, ismerős, akinek érzéke van ehhez a „szakmához”, mert hogy ez szakma is, meg nem is. Ez egy képesség-csokor, amit lehet fejleszteni, de támogatási előélet nélkül, támogatási tapasztalat nélkül, anélkül, hogy egy kiterjedt informális (!) kapcsolatrendszerünk lenne eleve, amelyben már (visszajelezve) van ilyen szerepünk, nem sok esély van a valódi szakmába való belépésre sem. 

Ami meg a pénzt illeti, felejtsd el a tanáraid/trénereid óradíját, fekete hattyú vagy (kívül a Gauss-kalapon, messze a high end felé), ha azt valaha eléred... És valóban, a felmérés szerint is az emberek nagy többségének, aki válaszolt, ez kiegészítő kereset. Ennyi... 

2.A másik téma, ami szerintem reveláció és kijózanító kell(ene) legyen, az az, hogy mi a fontos a coach választásánál. 

Na, itt lehet, hogy „confirmation bias”-nehéz a véleményem, de azért indokolom is. Felhívom a figyelmet a nemzetközi akkreditáció illúziójára/délibábjára (egyáltalán a képzés mindenekfeletti garancia szerepére) ennek a felmérésnek a kapcsán, ami egy régóta érlelődő gyanúmat erősíti meg. 

Mondjuk ma már persze többé-kevésbé az számít coachnak, akinek van nemzetközi minősítése (jelentős plusz költség a tréningek díjai felett, ami persze a másik oldalakon kellemesen csörgedező bevétel...), ezért egyre inkább higiénés (Herzberg...) faktor, mint választásra motiváló (Maslow..:). 

Talán nem meglepő módon, kiterjesztve az összes támogató szakmára (különös tekintettel az egyes szakma csoportok között dúló, egymást (egyoldalúan amúgy...) kiszorítani próbáló már több évre tehető intenzív, különböző eszközöket és harcos társakat felhasználó csatározásokra...) azt gondolom, hogy egy alapvetően támogatásra tehetségtelen embert 10-15 év egyetemi oktatás (+gyakorlat) abszolválása sem tesz feltétlenül alkalmassá erre a nehéz szakmára...   

Kicsit helikopter-view-ból megközelítve, a választási szempontok hierarchiája azt (az amúgy intuicionálisan is valószínüsíthető) tényt erősítik meg, hogy a coaching, ezz az egyfajta speciális  bizalmas beszélgetésen alapuló támogatás: 

(a) személyes idioszinkráziák mentén működik, szubjektív választáson alapul, nem igazán rendszerbe foglalható, 

(b) tanítani a pluszt lehet olyannak, akinek speciális erősségei/tehetségei vannak eleve... különböző tevékenységeknél különböző "hozott anyagra" van szükség, a támogató/segítő szakmában a személyiség szerepe döntő, az meg azért eléggé adott felnőtt korra geno- és fenotipikusan... (második választási kritérium mutatja a fontosságát, de ezt szeretném egy kicsit finomítani lejjebb...) 

(c) a transzparens minőségbiztosítás jószerivel lehetetlen (azért a próbálkozások ebben az irányban persze fontosak, de maximum csak konvergálhatnak a kitűzött célhoz...). A 8. kiválasztási kritérium a nemzetközi akkreditáció... Ez a „privát” finanszírozású folyamatoknál 1:1-ben megjelenhet, az egy külön érdekesség, hogy hogyan oldják meg a szervezetek, amelyeknek mégiscsak dokumentálni kell, le kell papírozni, hogy "obejektíven" választottak...  

Menjünk ezeken végig... 

Ad (a) A támogatás intim jellegűnek mondható beszélgetésen alapszik, ezért extra magas bizalmi szintet követel meg. Tulajdonképpen ennyi. Semmilyen papír, végzettség nem tud ilyet „teremteni”. Ráutalhat, segíthet, de a nap végén a szubjektivitás dönt. És ennek a döntésnek a folyamat eredményességére primordiális hatása van. Semmilyen más faktornak nincs ekkora hatása. 

Ez a bizalmi szint nem egyszerűen szimpátián alapszik. Na, ezt lenne érdekes kutatni, hogy min. Többről van szó, mint személyes szimpátiáról. Az máshoz kell/jó, barátsághoz, szerelemhez, stb. Hogy egy coach (vagy akármilyen segítő) hatékony lehessen, más kell. Ezt most elkezdhetném, de (i) nem igazán gondolkoztam még rajta, csaponganék csak, és (ii) ez ebbe már terjedelmileg se fér bele... 

Ad. (b) Ezt is régen mondogatom, a fejlesztés, a jó, érzékeny fejlesztés minden szakmához, minden tevékenységhez fontos, de magasabbnak kellene lenni a személyességi belépési küszöbnek (és valóban, a felmérésben is, messze a szubjektív döntés után jön, hogy azért akivel leülök, ne egy abszolút amatőr legyen!).

Hogyan lehetne fejleszteni a fejlesztést, oktatást, tréninget? A coaching tréningről szerzett, amúgy robosztus tapasztalataim résztvevőként születtek, fogadd őket ilyenként. Például személyiségprofilt kellene csinálni a jelentkezővel, mélyinterjút, egy coachingot, ha tetszik. És ez pénzbe kerülne! Nem csak azzal a céllal mehet valaki tréningre, hogy azután szolgáltató legyen. Kiváló lehet önismeret fejlesztésre is. De ezt tudni kell az elején, legalábbis a kiinduló motivációt (ami később esetleg változhat is...). 

Szerintem itt van a legtöbb tennivaló az oktatásnál, tiszta vizet önteni a poharakba... Vagy inkább segíteni az illúziók helyére valódi hiteles információt adni és igen, egy önismeret-fröccsöt, hogy 

• „...öreg, ezt hallottad róla, ezzel szemben ezek a lehetőségek, és Neked nagyon jó esélyed van rá, hogy akár karriert is csinálj benne”, vagy
• „...Neked hasznos lehet, hogy fine-tuningolja az önképedet/önismeretedet, amit azután közvetve jól fogsz tudni hasznosítani azt emberi kapcsolataidban”, vagy
• „nézd, most ez korai Neked, egyszerűen nem éreznéd jól magad a többiek között a csoportban, annyire más az irányultságod, de ha valóban érdekel, akkor egyénileg tudlak (én, vagy más) segíteni abban, hogy elérj egy olyan szintet, attitűdöt, amit már érdemes tovább építeni...”. 

Ad (c) Nos, ez a legkényesebb, mert amúgy teljesen érthető módon a szakma ebben az irányban robog, hogy legyen nemzetközi akkreditáció. Ez ma már alkalmasint belépő, különösen a szervezeteknél, akiknek befelé, a szervezet felé igazolni kell, hogy dokument jeszty. 

A felmérésben meg a fontossági sorrendben, hogy kit válasszak, a nyolcadik helyen... Nehéz szívvel mondom, mert tudom, mennyi energia, pénz, vágy költődik erre a speciális elemre, de szerintem, ez kb. az igazi (érted, az Igazi) fontossági helye. Nem lehet megvenni azt, hogy ezt jól csináld és sikeres legyél benne. Ilyen egyszerű... (mondom ezt úgy, hogy abszolút azt gondolom, hogy holtunkig growth mindset-tel érdemes, hasznos gondolkoznunk, ugyanakkor a law of attraction túlzásaitól óvnék azzal, hogy azért vannak tehetségeink és nem-tehetségeink és érdemes inkább a tehetségeink irányában nyújtózkodnunk, abból lehetnek az erősségeink...) 

A minőségbiztosítási (vélt) garantált funkció mellett szól más (rejtettebb) érv is amellett, hogy ez ennyire reflektorfénybe került. Ez – a nemzetközi akkreditáció megszerzése és rendszeres megújiátsai körül való bábáskodás - a tréning mellett a leglukratívabb és kvázi folytonos (!) bevételt biztosító üzletág lett és messze nem csak a nemzetközi szervezetnek, de a segítők/felkészítők, vizsgáztatók hadának is. Azt valószínüéeg ki lehet mondani, hogy aki coachol, oktatja is és vizsgáztatásra is felkészít, sőt, ő maga vizsgáztat is, na, ez lehet egy egyenes út ahhoz, hogy valaki meg is éljen a coachingból. 

Oktatásra is lehet végtelen sokáig beiratkozni, de azért a friss hús az igazi, viszont a nemzetközi akkreditációt 3 évenként meg kell újítani, ez benne a pláne. Mindennek a mélyén egy valódi, értékelhető cél van, azután történnek a dolgok, ahogy történnek. 

Az én konklúzióm: A coaching (mint a többi segítő/támogató foglalkozás is) ma már alapvető része az életünknek, és ez így van jól. Ez a felmérés is segíthet abban, hogy világosabb, igazabb képet kapjanak a szakmáról az azt gyakorlók, a felhasználók, az ügyfelek és azok, akik most tanulnak bele, sőt azok is, akik incselkednek a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha... Te akármelyik vagy, sok sikert kívánok hozzá!

Miért van bennünk jó mélyen bedrótozva a negatív előítéletesség? Hogy többszörösen fáj veszíteni, pénzt, tennis-match-et, mint nyerni? Miért van az, hogy egy leteremtést 3-5 dícsérettel lehet kiegyenlíteni?

Mert őseinknek elengedhetetlen, életmentő jellegű volt a túléléshez... hogy a szél fújja csak az ágakat, vagy a kardfogú tigris csörtet felénk, nagyon nem volt mindegy.

Hibás (ál-) pozitív, elsőfajú, vagy 1.-es típusú hibának hívjuk, ha a kardfogú tigrisre tippelünk, ám a szél lett volna a nyerő. Adott esetben nagy gond nincs, kicsit besz@rtunk feleslegesen, de más baj nem lehetett belőle.

Nem így a másik, a hibás (ál-)negatív, másodfajú, vagy 2.-es  típusú hibánál, amikor szélnek hisszük, pedig a kardfogú tigris jön...

Ezért van, hogy bizonytalan helyzetben biztos, ami biztos, inkább hibás pozitív hiba elkövetésére hajlunk... Erre a - részleges, vagy teljes kontroll-vesztéses, bizonytalan lefolyású/kimenetelű - esetre lehet érvényes a “jobb félni, mint megijedni” (viszonylag kontrollált helyzetekben ez bénító, ez a közhely okosság, de azért mint általában a közhelyeknek, megvan az értelmezési  tartománya...:-)))

A konstruktív paranoia kifejezést tudtommal Jared Diamond használta “A világ tegnapig” című könyvében az új-guineai vadász-gyüjtögető társadalmak viselkedésének megfigyelése alapján. Pl. amikor a terepen ideiglenes szállást fabrikáltak ágakból, levelekből, ő, Diamond egy fa alatt a fa ágainak természetes adottságait kihasználva kezdett el dolgozni, a bennszülöttek a tisztáson, a fáktól kicsit távolabb telepedtek le. Később megértette, hogy tapasztalataik szerint a fák születnek, elkorhadnak, meghalnak, összeroskadnak. Utóbbi esetben nem szerencsés alattuk tartózkodni. Jobb félni, mint megijedni... Diamond az adott éjszakán kitartott a fa alatti rögtönzött fészkénél és megúszta. A bennszülöttek 1.-es típusú hibát kockáztattak, Diamond 2.-es típusút..,

Meg is lepett, meg nem is a demotiválásról írt rövid szösszenet iránt támadt érdeklődés a Linkedinen. Mint mindig, ez is konkrét élményből táplálkozott, sőt majdnem teljesen integrálisan azt a szöveget egy barátomnak írtam egy FB Messenger-váltás során. Megéreztem az általános tanulságot benne, leszedtem az első és utolsó személyesebb mondatot, és úgy 1:1-ben felküldtem a kicsit troncolt üzenet szövegét egy Linkedin postban (egy bekezdés, a végén az ui.-ban az is megtalálható itt is...). Rezonációra talált a post, továbbgondoltam... 

Persze, az emberek egy másik része meg nem erre, felfelé, a lelkes (“committed”)  pólus felé lóg ki, hanem inkább a lusta, nehezen motiválható/mozdítható pólus közelében található. Rájuk alkalmazni a “please, ne demotiváldd!” tanácsot hatástalan lenne, őket igenis meg kell próbálni motiválni akár a klasszikus módszerekkel.

Amit akarok mondani az az, hogy a rendszerek alapból (ha nem figyelünk oda, és még akkor is...) képtelenek kezelni főleg a felső póluson kilógókat... a rendszereket az átlagosakra találták ki, akik nem igazán lusták, de nem is igazán lelkesek se... akik esetében persze van viszonylagos létjogosultsága (ott is csak viszonylagos...) a menedzsment elmélet által kiemelt, megszokott elemek tárházának... 

Meg a demotiválás fontossága is sokoldalúbb. Ismerek néhány embert, akikre ha fúj a szél, ha nem, a lelkesedésük, a felelősségérzetük, a munkaetikájuk mindig  töretlen (a hangulatuk az más tészta...). Rájuk 1:1-ben érvényes, amit írtam a Linkedinen (ld. utóirat...).

Legtöbbünkre (rám is, én se tartozom abba az elit gárdába, akibe gyárilag beépült a lelkesedés & extra felelősségérzet) a motiválás/demotiválás elkerülése combó a nyerő. Mert a munkatársak motivációja/commitmentje ritkán állandó valami, fluktuál/változik. Van, amikor beindul a kocsi, olyankor arra kell vigyázni, hogy nehogy valami keresztbe álljon az úton (ne demotiváljuk őket..), és amikor meg el-elakad, meg kell találni a módját, hogyan tudjuk - együtt - tovább lendíteni. 

Ehhez a vezetőnek ismernie kell a csapatát, hogy kire mi hat, kit mi motivál/demotivál(!). Szerintem innen származik a hierarchiai szabály, hogy egy vezető alá ne tartozzon közvetlenül több mint 5-7 munkatárs vagy vezető, a szinttől függően...

A felső, a lelkes populációra külön nagy gondot kellene fordítani. Nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy őket csak a legfelső, legjobban megfizetett szinten lehet megtalálni. Nem, ők bármilyen szinten, bármilyen feladat elvégzésén, bármilyen fizetési kategóriában megtalálhatóak. Őket tényleg nem (csak) a pénz motiválja (drôle/fura, há?). Ez a végzetük is. Mert nem feltétlenül a legügyesebben, legjobban helyezkedők közé tartoznak (de azok között is lehet...), mégis,  mégis, a közös jellemzőjük, hogy nem érzik elismerve magukat. Rajtuk sok múlik, elképzelhető bizonyos  esetekben, hogy a szervezet sikere is... 

Először a legfontosabb, észrevenni & azonosítani őket. Ők nem feltétlenül a leghangosabbak (de azok között is lehetnek), és összetéveszhetők a mérgező emberekkel. Még valakikkel össze lehet őket téveszteni, az “én jobb vagyok a többieknél” szindrómásokkal (ez az imposztor-szindróma ellentéte... az imposztor-szindrómás mélyen belül azt érzi, hogy tudása/képessége nem felel meg/nem elegendő az adott feladat/pozíció sikeres betöltéséhez).

Ez utóbbi csoporttól a valóban kiemelkedő teljesítményű, lelkes belső rakétás (gyárilag committed...) halmazt úgy lehet megkülönböztetni, hogy a teljesítménye valóban kiemelkedő... és a teljesítmény alatt többet értek ebben az esetben, mint az adott feladat/munkakör folyamatosan kiváló szinten elvégzését, ezek az emberek arról ismerhetők fel legjobban, hogy felelősségérzetük túlnyúlik a kiadott feladat/pozíció határain. Az inputba és az outputba is besegítenek (és beleszólnak adott esetben...), ők az egész rendszerért is felelősséget éreznek. Ez ritka, de abszolút létező kategória!

Vissza az előző csoporttól való megkülönböztetéshez... Mert hogy ők is nehéz emberek. Naná. Ők maguk extra teljesítményt tesznek le az asztalra (ráadásul van szemük az input és output minőségére is), és látják, nem hagyják szó nélkül, ha más nem... A többség meg nem ilyen, betakarózik a jogi, betű-szerinti felelősség betartásával, és ez többé-kevésbé állandó konfliktust szül velük/körülöttük... Meg azt is látják, hogy vagy  ugyanaz, vagy rosszabb, vagy esetleg akár csak kicsivel jobb a package-ük, mint az átlagos lelkesedésű/teljesítésű munkatársaiknak (rosszabb esetben az alsó, a munka elkerülésére specializálódott alsó kisebbségnél is...), és egyáltalán, pont úgy kezelik/nem kezelik őket, mint a többieket. 

A managerek felé ma támasztott egyéni motiváció követelménye megkívánná, hogy az extra teljesítményt & hozzáállást/commitmentet/lelkesedést extra módon kompenzálják. Ennyi. És főleg,  hogy meg tudják különböztetni/találni ezeket a valóban kulcs-jelentőségű munkatársakat az első (a furkálódó, játszmázó) és a második (az önjelölt) csoporttól...

Mi lehet ebben nehéz?! Most akkor próbáljuk megérteni a menedzser motivációját/demotivációját  is (majdnem mindenkinek van egy vagy testületi főnöke, a “menedzser” itt jelentse azt, vagy azokat, aki(k)nek a fenti feladatot (azonosítás és ahhoz passzoló egyéni motiváció (demotiváció elkerülése) el kell(ene) végezni). 

A baj az (igen, bocs, van ilyen, hogy “a baj az...”...:-))), hogy - ezt is érzem, tudom (akár korábbi személyes vezetői életemből is) -,  hogy van mindig egy középre nivelláló, visszahúzó félelem a managerekben attól, hogy a viszonylag kevés, de alapvető jelentőségű munkatársat túlságosan fölé emeljék a többieknek. Talán attól való félelem miatt, hogy az a többieket demotiválná (még jobban...). Talán a többiekben is van egy olyan érzés, hogy addig viselik el annak a megalázó tudatát, hogy valaki sokkal jobb náluk, és ezt csak úgy tudják magukban így-úgy féken tartani, hogy “de ő se keres többet, tulajdonképpen nem is éri meg annyival lelkesebbnek lenni”... 

A vezetők modern Procrustesként működnek, a jelentősen/látványosan az átlagos teljesítmény alattiakat kirúgják, a felettieket meg nem becsülik meg arányosan. Tulajdonképpen minden rendszerben az optimális: átlagosnak lenni!

Ez most inkább helyzetleírás, mint megoldás adás. Régi görög mondás, hogy “a kezdet az egésznek fele”, és én nagyon szeretem a régi görögöket...:-))) Talán azzal, hogy megpróbáltam megfogalmazni valamit ezen az érzékeny motiválás/demotiválás területen, amiről nem nagyon olvastam mástól, azzal is elgondolkoztattalak Téged, és talán majd Te, a saját területeden valamit javítani fogsz tudni ennek kapcsán a helyzeteken, amelyekbe belekerültök... amúgyis jobban hiszek a konkrét helyzetek egyedi megoldásaiban, mint az általános, mindenre ráhúzható stretch-megoldásokban...:-)))

Ui.: Az eredeti tegnapi Linkedin post: 

“Annyit gondolkoznak, tréningelik az embereket, hogy hogyan motiváljanak. Arra meg szinte senki nem gondol, hogy az első pont nem ez, hanem vigyázni arra, hogy ne demotiváljanak, ne vegyék el a kedvét az embereknek... mert hogy el lehet, nem is nehéz... és az talán még nagyobb trouvaille/megtalálás, hogy azt hogyan kell, nem demotiválni...”

Néhány emberöltőt (35 éves periódus, úgy emlékszem), szóval számos generációt érintve ilyen időket nem értünk meg. Miért pont a vezetőknek lenne könnyebb?! Sőt...

Egy nemzetközi Linkedin felmérés szerint sem könnyebb... ahelyett, hogy megrökönyödnénk a számokon, inkább az tűnik fel, hogy a szám relatíve - a helyzethez képest szerintem - alacsony. Persze lehet, hogy van ennyi cég (a maradék), aki helyzeténél, termékeinél, szolgáltatásainál fogva fenn tudja tartani a nyereségességét, sőt... vagy voltak a felmérésre válaszolók között, akik azért nem akartak bizonytalannak látszani... ki tudja? Ilyesmi minden felmérésnél előfordulhat, naradjunk a számoknál, higgyük el őket...

63% karrierje legnagyobb kihívásának tartja (nem vagyunk meglepve...), 62%-nak kellett kemény döntéseket hoznia (tudjuk, mik lehettek ezek, ez legalább valami konkrétum...).75%-ot zavart, hogy nem tudja az összes választ (aha... szóval eddig tudta...), 53% vallja be, hogy több soft skillt kellett magából kisajtolnia (a többinek, a 47%-nak volt elég, vagy most se kellett több, mint általában?!)

41% magasabb stress szintről és többaggódásról tett bizonyságot (aha... ezen elgondolkoztam... úgy előttem van a kitöltő 59%, amint “tépelődik”, mit is x-eljek be?!), és 61% egy pillanatig sem rendült meg a bizalma önmagában, hogy talán nagyobb a kabát (great...)

65% épített ki szorosabb kapcsolatot a munkatársaival és 75% vette észre, hogy a munkatársaknak nagyobb az igénye e speciális időkben a transzparenciára (nyilván a 25% már olyan transzparens volt, mint ide Lacháza...)

https://www.onrec.com/news/news-archive/it’s-never-been-lonelier-at-the-top-uk-business-leaders-put-a-brave-face-leading 

...és ha a CEO azt jelentené: Chief Energy Officer?...:-))) Mondja Tony Schwartz (szó szerint, mert ő olvassa fel az 5 órás könyvet), akit jószerivel eddig én is D.J.T. hírhedt könyvének, a "The Art of the Deal"-nek a négereként, háttérírójaként ismertem (az utóbbi években nem győzi a keresztet hányni magára emiatt...). 

No, Tony Schwartznak volt/van egy ettől független saját élete is, ami ahogy a napokban felfedeztem, nem is érdektelen akár a corporate működés fejlesztését illetően is... Alapvetően újságíró, de mint egy örökké kereső ember, aki az önismereti útján sok mindent felfedezett, életének egy szakaszában felhasználva az önismereti, de például sikeres atléták fejlődésének/fejlesztésének tapasztalait,aktívan megmártózott a corporate tréning/team-coaching világában is. 

Ami legjobban tetszik a megközelítésében, az az energia-fajtákkal (fizikai, érzelmi, szellemi, spirituális) való kiegyensúlyozott foglalkozás, miközben a fókusz az energiaszintek ritmikus kimerítés-feltöltés ciklusain van... Azért különleges nekem ez a megközelítés, mert ez az energia-szemléletű fejlesztés áll a világszemléletemhez a legközelebb. Minden, ami a Földön működik, a Nap energiájából táplálkozik, a maiból és az évezredekkel ezelőtt szenesedni kezdettből... Minden az energia menedzsmenten múlik... mondjuk 10 év különböző fejlesztési rendszerek, megközelítések jobb-gyengébb megismerése után találtam rá erre a számomra legadekvátabb megközelítésre... ilyen az élet...:-))) 

A legújabb könyve csak audioban jelent meg szept. 10-én, és csak a második része foglalkozik ezzel, de van konkrétebben ezzel foglalkozó könyve is... A summary tárgyalás is előrevetíti, hogy a fejlesztési koncepció meglehetősen operatív, konkrét, kevésbé elméleti... A cím félrevezető lehet, ez inkább egy nagyon mélyreásó önéletrajzi könyv, amelyben igen, van egy szál D.J.T.-vel kapcsolatban, de kevésbé politikai konkrétumok, mint Schwartz egész életén áthúzódó belső küzdelme vele, hatásával, mint az ő, Schwartz  jungi árnyékával..., 

(Érdekesség, egyelőre csak audio verzió elérhető, 38 dollár az Amazon Audible site-on, illetve 0 dollár, ha prémium Audible előfizetésed van. Mellesleg, az utóbbi alap-szolgáltatásán túl egy pát hét óta egy növekvő készlet érhető el ingyenesen. Ezzel a könyvvel én is így találkoztam és hallgattam meg a napokban.)

Először egy közös könyvet írt 2005-ben Jim Loehr-rel, akivel egy közös cégben végeztek fejlesztési munkát, majd a könyv nagy sikere után szétváltak (talán az Oprah Winfrey showban való megmerítkezés, talán nem csak az, nagy siker lett a könyv, Schwartz-nak csak egy ehhez hasonló kereskedelmi sikere volt a „The Art of the Deal”-lel...). Schwartz egy új céget alapított és a korábbi túl erős fizikai energia-fókusz helyett a négy energia-fajta kiegyensúlyozottabb hangsúlyozására fekteti a hangsúlyt a fejlesztési projektekben.

2007 októberében a Harvard Business Review-ban jelent meg Schwartz egy cikke (egy másik társ-szerzővel), „Manage Energy, Not Time” című tanulmánnyal (ingyen elérhető a havi 2 ingyenes cikk kontingensében).

2011-es kiadású a Schwartz által (itt két társszerzővel) kifejezetten a témában írt könyve is érdekes lehet.

Nézzünk 3 egymástól elég távoleső, nagyon különböző területeket érintő mintát, patternt, amelyek bizonyos szempontból ugyanarra felé araszolnak. 

Rigid – merev, ellenáll, azután hopp, törik...

Antifragile (kb. ellen-/anti-törékeny...) – ami profitál a káoszból, nem egyszerűen kibírja, mint  a robosztus, vagy reziliens, hanem több lesz, erősebb... (Nicolas Nassim Taleb vezette be a kifejezést)... 

1. Környezetvédelem. Az „it’s too late for environment” (ami a környezetvédelmet illeti, már túl késő...) kereső kifejezésre a google.com 0,56 sec alatt 1,940,000,000, majdnem 2 milliárd url-t dobott fel. Nem kezdem el magyarázni, olvass utána, késő és kész. Olyan értelemben késő, hogy visszajön az az „aranyidő”, amikor minden megint olyan lesz, mint az öregebbek gyerekkorában, legalábbis környezetvédelmi szempontból (egy csomó mindent persze nem sírunk vissza azokból az időkből...). 

A déli napon lesülni, órákig fejelő meccseket tartani a Balaton déli partján a derékig érő vízben (minden egyes fejes után kötelező csobbanással...:-))) anélkül, hogy bőrrákot kapnánk, még minden állat a helyén volt, nem halt ki mindennap 15 faj, a levegő ugyan akkor is szar volt a városokban (hajjaj, Ferenc körút, 12-es buszok, n’en parlons plus...), de vidéken meg tök jó volt, nem volt ennyi autó, meg persze, fiatalabbak (és még csak 2-3 milliárdan) voltunk...

Velencében még úgy vitt a gondolás, hogy nem ilyen gondola konvojjal együtt mentünk, elől gondola, hátul gondola, a repülőgépeken még volt hely az ember lábának, és a repülőterek se hasonlítottak a brazíliai favellákhoz... 

Ezeket el kell felejteni, minden jó helyen ott van már mindenki, az időjárás össze-visszább lett, mint valaha, a tenger vize melegszik, az áramlatok benne lelassulnak, kiegyenlítő hatásuknak lőttek, a nap nem süt, hanem éget, minden szennyezett már, a tenger, a levegő, a víz, az étel, persze, valamennyire adaptálódunk hozzá, szép lassan azt gondoljuk, ez, vagy még rosszabb az új normál.

És ez a lényeg, hogy tényleg ez, vagy még rosszabb az új normál, itt és most a környezetről beszélve. Visszasírni a régit és megsértődni, hátat fordítani az újnak, úgy csinálni, mintha vissza lehetne még hozni egy egészségesebb egyensúlyt a természettel, az a rigid/merev viselkedés, eléje menni, kitalálni, hogyan éljünk az új normálban, az az antifragile attitűd.

Mondok példát. Volt a minap egy riport egy francia tv-híradóban, amelyben arról volt szó, hogy Franciaország egyes területein soha nem látott tartós szárazság volt/van az utóbbi években és ezért a francia növény-termesztők, állattenyésztők, akiknek nagy mennyiségű takarmányra van szükségük, bajban vannak. Még azok is, akik korábban még eladásra is termeltek takarmánynövényeket, vásárlásra kényszerülnek.

A hagyományos takarmány és egyéb növények a hagyományos időjáráshoz szoktak hozzá, amely az utóbbi időben tartósan megváltozni látszik, ezért közülük a vállalkozó kedvűbbek tájékozódni kezdtek a melegebb, szárazabb éghajlatú területek gyakorlata/tapasztalata iránt. Mégpedig az afrikai kapcsolataikhoz fordultak (Franciaország korábbi gyarmataival az új világrendszerben is tartja a kapcsolatot, az úgynevezett frankofón/franciául beszélő országokkal). 

Az egyik növény, ami már a 2010-es évek elejétől fókuszba került a kukorica részleges kiváltására, az a cirok/sorgho. Nem seprűt készítenek belőle, hanem főleg takarmánynak használják, bár emberi fogyasztásra is alkalmas (gluténmentes, lisztet készítenek belőle,  megfelelő technológiával puffasztva azonnal fogyasztható). Gyökerei mélyre nyúlnak, így onnan is tud vizet felvenni, a leveleiről fele annyi víz párolog el, mint a kukoricáéról. 

Nem nehéz megtanulni a termesztését, de meg kell, és egyáltalán változás, ami nem mindig könnyű. Azok a növénytermesztők, akik már átálltak (és megjelentek a napokban a tv-híradóban) nem számítanak arra, hogy visszajön a régi szép idő, a rendszeresebb csapadékkal, és nem ilyen kemény nyarakkal. Az ő stratégiájuk antifragilis, nem sírnak, cselekszenek, felkészülnek az új normálra...

Ui. ehhez a ponthoz: az, hogy ahhoz késő van, hogy teljesen vissza lehessen fordítani az általános romlás folyamatát, nem jelenti azt, hogy a jövőben nem hasznos mindent megtenni, hogy lassítsuk a folyamatot, enyhítsük a folyamat hatását. Mindössze párhuzamosan el kell(ene) felkészülni az együttélésre a változó környezettel.

2. USA vs Kína/világ. Egyik legújabb a jelenlegi amerikai adminisztrációról szóló könyvben (ezer van, mellette is, ellene is...) egy érdekes összefüggésre találtam, amely a korábbiakból hiányzott. Ez az egész könyv az adminisztráció külpolitikájáról szól és azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy a világ különböző részein, amelyre az adminisztráció fókuszált az elmúlt több, mint 3,5 évben ma erősebb, vagy gyengébb az USA pozíciója. 

Nem térek ki a részletekre, mert itt és most nem lényegesek, hanem egy általános tendenciára, ami viszont nagyon belepasszol ennek a postnak a gondolatmenetébe. 

Ehhez röviden utána kellett nekem is néznem egy fogalomnak, ami nem került elém ebben a lényeges összefüggésben és a továbbiakban szükség lesz rá. Ez pedig az amerikai exceptionalism/kivételesség. Hogy az USA az nem olyan, mint a többi ország, kivételes. Ez ún. doktrína meghatározó volt az egymást követő amerikai kormányok/adminisztrációk és elnökök számára talán már az első az első, de a második világháború után biztosan. (Mondjuk ha beírjuk kereső-kifejezésként 0,64 sec alatt erre is jön 3,640,000 találat...). Lehet róla hosszan olvasgatni, külpolitikai szempontból az a lényeg, hogy az USA-nak különleges/unikális missziója, hogy átalakíthassa a világot. Az USÁ-t történelme és missziója a többi ország fölé helyezi. 

A jelenlegi adminisztráció, a 45. elnök vezetésével ezt az alapvető stratagémát/doktrínát dobta sutba az „America first” jeligével, azzal, hogy minden külkapcsolatot tranzakcionálisan szemlél, minden kapcsolatot abból a szempontból vizsgál, hogy mi a jó ebben nekünk, mi mit kapunk és ha nem találja a mérleget pozitívnak, megszakítja, elhanyagolja, átalakítja az adott országgal/térséggel a kapcsolatot. 

Ne legyen félreértés, megteheti ezt. Az összes többi ország ezt teszi lényegében. Igaz, hogy ők nem is tartják magukat kivételesnek, ez nem külpolitikájuk egyik alapelve. Nem lehet egyszerre egy ország kivételes, a többi felett álló, és ugyanolyan is, mindenben csak az előnyt kereső/leső, mint ők. Vagy az egyik, vagy a másik. Nem diktálhat, nem oszthatja az észt végtelenségig, nem „terjesztheti/védheti a demokráciát” elveket/eszméket emlegetve, közben az aprót számolgatva tartva a markát. Persze, lehetne kompromisszumos megoldásokat találni a két szélsőség között, de kompromisszumokról most nincs szó, „America first”. 

És azért tegyük le azt is az asztalra, hogy nem volt ez akkora butaság loserség, ez a doktrína, ennek zászlaja alatt ott egerésztek a „megsegített” országokban az amerikai vállalatok, az amerikai tőke... és a sok mindenfelé portyázó amerikai alakulatok az amerikai expat-ok, érdekek védelmében is voltak ott, nem csak pusztán csupa állami szívjóságból... 

Az új, a 45. amerikai elnök ezt helyettesítő doktrínája az, hogy az USA ugyanolyan ország, mint a többi, csak nagyobb, erősebb, amelyik mindig győz. Győzni, ez az új doktrína. 

És valóban. Az USA jelenleg még a világ legerősebb országa, sok gazdasági, egyéb mutató alapján, nemzeti valutája a nemzetközi gazdaság egyetlen meghatározó tartalékvalutája, pl. a kőolaj-termékek, és sok egyéb termék árát nemzetközileg dollárban denominálják. 

Ugyanakkor a trend nem erre mutat. Fel kell(ene) készülni az „utánra”, amikor egyenlő gazdasági hatalom/hatalmak jelennek meg, horribile dictu, nem az USÁ-é lesz a legerősebb gazdaság a világon. Erre az új helyzetre kellene felkészülni, mert ha a mikort nem is lehet tudni, azt, hogy megtörténik, igen. Ez lenne az antifragilis attitűd. Mert nagy pofáraesés lesz, és akkor a sokk miatt mélyebbre is zuhanhatnak egy időre, mint amennyire kéne, ha majd „meglepi” őket az új helyzet. Nem kéne, hogy meglepje őket be fog következni. 

Hogy honnan veszem? Olvasok okos könyveket/elemzéseket....:-))) Az egyik forrásom Kishore Mahbubani 2018-as és 2019-es könyvei. Ő egy a világban sokat mozgó, többek között 10 éves szingapúri ENSZ-nagyköveti státust és különböző szingapúri állami funkciókat betöltő, a kínai és amerikai helyzettel és gazdasággal egyaránt otthonos ismeretekkel rendelkező ember, aki mind a két ország elitjének szánja könyveit. Segíteni akar a helyzet mindkét oldali jobb megértésében és az együttműködés optimumának megtalálásában. 

Ami nehezíti ennek a trendnek a megértését az amerikaik számára, az például az a tény, hogy az USA továbbra is a technológiai fejlődés zászlóshajója, senkinek nincs Silicon Valley-je, csak nekik, a világ legnagyobb, egyben informatikai cégei (még) mind amerikaiak. Ami az AI-t illeti, ennek folymányaként úgy gondolkozhatnak, hogy előnyük utólérhetetlen. 

Valóban? Nos, ennek a ténynek a verifikálására, vagy cáfolására érdemes ezt a könyvet áttanulmányozni, egy olyan kínai üzletember írta, aki egyformán aktív az USA-ban, mint Kínában, ezen a területen, így különlegesen jól pozicionált arra, hogy az AI területen összehasonlíthassa a két ország fejlettségét és a „háború” - hogy ki győz ma és ki fog - , kimenetelét... 

A tanulság számomra ebből a történetből is az, hogy az antifragilis attitűd az, hogy miközben mindent érdemes megtenni, hogy egy pozitív kompetitív helyzetet fenntartsunk, de B tervként érdemes azon is dolgozni, hogy hogyan találjuk meg a számításunkat, amikor ez a felénk hajló pozitivitás megszűnik és egy jóval kompetitívebb helyzetben találjuk majd magunkat. 

3.  Covid-19. Ez lesz a legrövidebb és legegyszerűbb, pláne, hogy az alapgondolat már két példán bemutatódott. Nem akarom/tudom eldönteni azt, hogy ez a világ-járvány mennyire veszélyes, meddig fog tartani. Az, hogy humbug lenne, munkahipotézisként kizárom, veszélyességét megítélni az időpontot korainak tartom, az elejétől fogva az az álláspontom, hogy jövő tavasszal lesz az első olyan időpont, amikor nagyjából több mint egy év elteltével pl. orvos-szakmai szempontból is összegyűlik majd egy olyan tudás-anyag, amivel már érdemes komoly mérleget csinálni. Ugyanez igaz a többi hatásterületre is, a gazdasági, politikai és társadalmi vonatkozásokra. 

Az OECD például 2022 végére teszi, amikora visszaállhat a 2019 őszét jellemző gazdasági teljesítmény, termelőképesség. És még akkor is... No, meglátjuk, hidd el jövő március, április előtt nem tudunk sokkal okosabbak lenni. Akkor már fogjuk tudni a második tél (a lehetséges második hullám...) hatását, a közben megacélosodott védekezési stratégiák hatékonyságát. 

Én se tudok okosabbat mondani, mint az okosok, szakemberek, hogy bizonytalanság esetén az ember kockázat-kerülőbb, lehet, hogy nem használ olyan sokat, de egy hedge/fedezet a lehetséges rosszabb kimenettel szemben, azaz antifragilis attitűd, ha biztos, ami biztos, egyelőre ezt a maszkos, távolságtartásos, extra-kézmosásos világot tekintjük az új normálnak (az ellenkezője, pl. hogy tagadod az egészet, vagy ha azt hiszed, hogy túl vagyunk rajta, vége van, ezek rigid, merev álláspontok, töréshez vezetnek, mint mondjuk Boris Johnsonnál...). Hidd el, én is útálom mindegyiket (talán a kézmosás cuccot legkevésbé), de ez tipikusan a „bízzál Istenben, de tartsd szárazon a puskaport” lefordítása: „bízzál benne, hogy különösen nálunk nem harapózik el, és különösen engem/Téged és családunkat nem érint, de hordj maszkot, tartsd a távolságot és a szokásosnál fegyelmezettebben és gyakrabban moss kezet...” 

Ja igen, jutott eszembe, tudod, ki volt igazán antifragilis? Buddha... az élet értelmét a szenvedések elkerülésében határozta meg. Mitől vannak a szenvedések? A vágyak nem teljesüléséből, a ragaszkodásokból személyekhez, tárgyakhoz... nosza, szemétbe a vágyakkal, a tulajdonlással, mindennel, amihez/akihez ragaszkodsz az életben... ha mindezekről lemondasz, akkor végtelen antifragilissá válsz, mert semmilyen változás nem érint meg, mert semmire sem vágysz, semmihez nem ragaszkodsz... aha... mikor lesz ez még? Ja... ha maghaltál? Mi van?! De ki a fene akar – főleg a mi nyugati térfelünkön még/már - élve meghalni?! 

Szóval ezzel az antifragilitással is az van, mint mindennel... az arányok, az arányok, az arányok a fontosak... Két láb jó, négy láb rossz... vagy hogy is volt?! Négy láb jó, két láb rossz... mindegy... Relatív fragilitás jó, abszolút fragilitás (boddhiszattva státusz – nekem) nem jó...:-))) In diesem Sinne...:-)))