Vezetői coaching

Miről szól az előző bejegyzés ( http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/01/19/coaching_es_az_elevator_speech )?

A tanulásról. Sokféleképpen lehet tanulni, de legjobban az ember saját példáján (ugye, aki azon se, hát...).

Mi történt? Egy kihívásba belecsöppentem (business rapid randi) és pofára estem. Nem azért, mert nem lett belőle egy meghívás se, áh. Ha én lettem volna Timothy Gallwey, vagy maga Sir John Whitmore (ha nem is hallottál róluk, normál, ne szégyelld magad, mondjuk olyanok ők a coachingban, mint a teniszben Nadal és Federer és a zenében a 60-as évektől akár máig a Beatles meg a Stones), akkor is pofára estem volna (nem...). Az a 10 ember, aki az előző részben említett szabályok alapján elém került, marhára nem coachot keresett, hanem finanszírozót, szakmai üzleti partnert, vevőt, ilyesmit. Sales-t, nem costs-ot.

Persze, mondaná (mondja is majd, ha igaz) egy-két coach ismerősöm, barátom, el kell őket varázsolni, hogy a büdös életbe másra ne kezdjenek vágyni, mint egy fanti kis coachingra...Nos, ezek az ismerőseim, barátaim vagy „beépültek” már főleg korábbi kapcsolataik (és sokan közülük megérdemelt magas szintű teljesítményük) alapján azon rendszerekbe, cégekbe, amelyek rájöttek már, hogy az erre szánt pénz térülhet meg a legbiztosabban a (-z akár ugrásszerű) cég-hangulat, cég-kultúra és ezáltal hatékonyság megnövekedésének okán, vagy kintről, itt-ott egyszeri megbízásokon dolgozva „kívülről” ostromolják a „várat”. Az első csapat nem varázsol el senkit (neki már nem mindig kell), a második próbálkozik, több-kevesebb sikerrel. (A management tréningről még ejtek néhány keresetlen szót alább...).

És vannak még akik azt mondanák: „Öcsi, hát ott volt még az álló büffé is (az jó volt, tényleg...), ott kellett volna elegyedni és „networking”-ölni. No, abban meg nem vagyok annyira jó, sorry. OK (mondanák), akkor bújj le az elefántcsont tornyodba, és ne is lássunk.

Nem megyek, OK? Nem megyek, mert nem gondolom, hogy azok a jók feltétlenül, akik jól networkin-ölnek. Marhára nem gondolom, hogy feltétlenül azok a jók. Persze a leges-legjobbak általában tényleg (majdnem) mindenben jók, miért pont ebben nem?!

De bocs, bármely szakmában hányan vannak a leges-legjobbak? Ugye?!

Biztos voltál már átlagos vállalati tréningen. És láttad ott a kollégáidat.  És láttad őket máskor az asztaluk, munkapadjuk, kameráik mögött is dolgozni. Mondd már meg nekem, szerinted mindig azok voltak a munkában a legjobban, akik a legkreatívabbak, legdinamikusabbak, legjátékosabbak, legszórakoztatóbbak voltak a tréningen? Akik a hivatalos rész és az esti buli alatt is a hangadók voltak? No, aki erre azt válaszolja, hogy igen, azonnal hagyja abba ennek az olvasását és linkeljen rá a bild.de-re. Azt gondolom, hogy ha valamilyen összefüggés van, az inkább fordított. És aki most azt gondolja, hogy én most itt delirálok, annak szíves figyelmébe ajánlom egy kiugrott német management tréner elgondolkoztató könyvét (tudtommal nincs magyar fordítása):

Richard Gris: Die Weiterbildunslüge – Warum Seminare und Trainings Kapital vernichten und Karriere Knicken (ISBN 978-3-593-38679-9)

A könyv mondanivalójának az a lényege, hogy a jó tréningre nagy szükség van. Csak arra, amit időnként jelenleg tartanak, ahogy itt-ott csinálják, arra nincs (vigyázat, ő Németországról beszél). A mai trénerek túlnyomó része alkalmas a rendszerszerű, valóban hasznos tréningre is és pontosan tisztában van vele, hogy a jelenlegi rendszerben az erre költött pénz egy része gyakorlatilag kidobott pénz, de meg akar élni, ezt csinálta eddig mindig is, esetenként kompromisszumot köt. Kisebbet, nagyobbat. Mindenki „jól jár”. A cég kipipálta a tréninget, a trénerek meg megélnek.

Na, elkalandoztam az alaptéma körül. Aki ezt a blogot olvassa és vissza- visszatér hozzá, ehhez hozzászokott, aki meg útálja, azzal nincs gondom.

Szóval, mi az előző bejegyzés témája? A tanulás. Ami a komfort-zónádon kívül a leghatásosabb. Ott megcsap a valóság szele és beleborzongsz.

Meg persze, az elevátor speech. A (számomra, mert persze a kutya se vette észre) látványos kudarc hívta fel arra a figyelmememet, hogy nemcsak rossz, de tulajdonképpen nincs is elevator speech-em.

Sagt schon, mondhatod: (1) azt se tudom mi az (olvasd már el az előzőt!), (2) és mi van, ha nincs, annyi mindenem nincs.... Lehet, hogy most még nem is kell, de lehet, hogy holnap már kell, hogy legyen Neked is. Azzal a tempóval, amivel Magyarországon (és a világon!) szűnnek meg a valódi, full-time állások és „kényszerül” egyre több ember saját vállalkozást indítani, Te is odakerülhetsz. És akkor már kellhet. Mondjuk a következő business rapid randihoz. Azért van idézőjelben a „kényszerül”, mert Magyarországon még mindig túl széles körben alkalmazzuk a kényszerválallkozó kifejezést (jó, ne magyarázd, tudom, miért, és, persze, ez részben érthető), miközben egyre többen beszélnek arról a világ fejlett felén (amelyen még mi is vagyunk), hogy a hatékonyság növekedése odavezet, hogy az újabb és újabb generációk egyre nagyobb hányadának egész életében nem lesz lehetősége arra, hogy megízlelje a rendes munkavállalóként végzett munka „gyönyöreit”.

Tehát, a kulcsszavak és a tanulság (a lábjegyzetek igazságai mellett): kudarcból tanulás, elevator speech. Elevator speech meg kell, ha a fene fenét eszik is mégpedig a dinamikus, pozitív üzenetet megfogalmazó fajtából, amely a (bármely) szolgáltatás által megnövelt akció-rádiuszra, emberi fejlődésre helyezi a hangsúlyt. Először azért, hogy megyőzd saját Magad, hogy amit kínálsz, az igazi, ütős, és ellenállhatatlan.

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

Szóval beszállsz a liftbe a cégnél és beszáll melléd az utolsó pillanatban a nagyfőnök is (vagy az ügyfél kulcsembere, akinek egy nagy projektet akartok eladni...). Lehetnek variációk, itthon szállsz be, vagy éppen kiküldetésben, a központban; a helyi nagyfőnök az, vagy a központi nagyfőnök Bergengóciából, mindegy, a lényeg, hogy olyan valaki, aki előtt, ha sikerül a következő néhány 10 másodpercben jól szerepelned, az pozitívan meghatározhatja a következő években a karrieredet a vállalatnál (persze, ha meg rosszul, na igen, az nem jó...).

Steve Jobsról csak halála után merték elmondani, hogy az emberek rettegtek vele együtt belépni a liftbe, mert ha a kérdésre, hogy „Most éppen mit csinálsz”, nagyon nehéz volt olyat válaszolni, amiből nem lett baj...

Szóval így vagyok én a coachinggal, hogy az micsoda, ha csak úgy megkérdezik. Volt ennek egy nehezített változata, amikor tényleg véletlenül becsöppentem egy a Mariott-ban tartott business rapid meeting találkozóra.

Tiszta őrület, egyszer próbáljátok ki. Megsorszámozott kétszemélyes asztal-székekkel teleraknak egy nagy termet, mindenkinek  húzni kellett és mondjuk a sima sorszámosak lesznek a bolygó hollandik, a szám előtt A-betű + sorszámosok pedig a helyhez kötöttek. A helyhez kötöttek megkeresték a számozott asztalukat, leültek. A bolygó hollandik pedig elkezdték annál a számozott asztalnál, amit húztak és 10 percig beszélgettek azzal, aki ott ült, majd 10 perc múlva felálltak és a soron következő asztalhoz ültek le.

Nyilván a két ember bemutatkozott egymásnak, elmondták röviden, mit csinálnak ők és a cégük, és megpróbáltak a kooperációra lehetőséget keresni. 10 perc alatt. Tökéletesen random, véletlenszerű módon. Talán másfél óra után fújták le, 7-9 emberrel tudott mindenki találkozni. Mivel sokan voltak, így mindenki azt a pár számot járta végig, ami az ő kihúzott száma után következett.

Persze nem Magyarország lenne, ha nem lettek volna, akik összevissza mentek, okosan ahhoz mentek, akihez akartak, és nem aki sorra jött volna, de ebből nem lett nagyobb zavar, mert nem nagyon sokan voltak ilyenek (ahogy az lenni szokott). Gondolkoztam, ha annyira jól tudják, kihez mennek, tehát ismerik, mi lehet az oka, hogy ilyen komplikált koreogrifájú helyet kerestek fel a találkozásra, mindegy.

Megszoktam, hogy nem mindenkit lehet mindig megérteni. De mindig mindenkit meg lehet érteni valahol valakinek.

Mint mondtam már, véletlenül estem be, valaki szólt egy tréningen, azt se tudtam mi ez. Az első 10 perc alatt nem is voltam nagyon hatékony, makogtam valamit, amit szoktam, hogy a coachok abban segítenek az embereknek, hogy ha itt-ott elakadnak az életükben, nehezükre esik a kiutat megtalálni egy helyzetből, vagy együtt dolgozni egy nehéz emberrel, egy nehéz beosztottal, egy nehéz főnökkel, egy nehéz projekttel.

A harmadiknál már erő, energia is volt benne, amit mondtam, talán nem véletlen, hogy ott volt a legjobb esély, hogy esetleg még egy kapcsolat is kialakulhat, de még mindig tulajdonképpen szánalmasnak találtam a szöveget. Érdekes, hogy ebben a kiélezett elevator speech helyzetben ez mennyivel jobban kidomborodott, mint máskor.

Sokat gondolkoztam utána is az én elevator speech-emen, hogy ha megint ilyen helyzetbe kerülök, de nemcsak akkor, egyáltalán, mit mondjak, ha tömören meg kell fogalmazni, hogy mi is ez. Persze nem csak a tömörség számít, hanem az is, hogy azt a sok jót, amit általa el lehet érni, az is belekerüljön ebbe a tömör és frappáns elevator-speech-be.

Azután egy coaching könyv előszavában találtam rá a megoldásra, valami ilyesmi volt (most azért a saját szájam íze szerint átfogalmazom): a coaching bármilyen adott helyzetben  segít az emberek saját energiájának, megoldás-találó kreativitásának felszabadításában és hozzásegíti őket, hogy minél teljesebb potenciáljukat tudják a saját fejlődésükre, növekedésükre fordítani.

Mik a kulcs szavak? Energia, kreativitás a megoldáskeresésben, fejlődés, növekedés. Csupa pozitív fogalom, amely megragadja az ember képzeletét.

És hogy mivel éri el ezt a coaching? Annyiszor leírtam ezt már ebben a blogban, csak nagyon röviden: kérdez, tükröt tart és visszajelzi a hatást, amit benne (a „többiekben”) a működésed kelt(het). Ideális esetben a tükörtartásnál a coach saját személyiségét „lehalkítja” és „megkettőz” Téged. Egy semleges „tükörben” láthatod azt, amit a saját elfogultságaid, indulataid miatt és érzelmeid által befolyásoltan nélküle soha nem tudnál megpillantani...Meg tudod lepni „magad”...

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com