Halloween éjszakája utáni napon néztem meg otthon a Margin call (Krízispont) című amerikai independent (értsd: alacsony budget-jű, off-Hollywood) “művész” filmet. Hát, ami ritkán fordul elő, együltömben (jó kicsit szobabicikliztem azért közben…) néztem végig (nemcsak könyveket nem szoktam végigolvasni, filmet is szökőévben nézek végig egyben, nem ajánlom, mint gyakorlatot…).
Az HBO-n vagy melyik csatornán volt ilyen “igazi” Halloween film-éjszaka előző este, az marhára nem érdekelt, még negyedig sem, de ez Istók uccse, jobb lehetett borzongásnak, mint azok a filmek... Nem mondom el az első jelenetet, nézd meg… (semmi vér, semmi halál, zakók, irodák, kosztümök, csendes beszéd… de ami ebbe belefér, az belefért…). Aznap akartam róla írni, legalább a Facebookra, de azután meggondoltam magam, nagyon rétegfilm ez, gondoltam, hagyjuk.
A 2008-as amerikai pénzügyi válságban mindegyik nagy ún. befektetési bank bajba került (és bajba sodorta a világot), volt amelyik megúszta, volt amelyik nem. Jellemző, hogy a “befektetői bank” státus, ami a normál bank-felügyelet határán kívül esett (guys, hát ez volt a lényeg…) az megszűnt, a maradék pár ilyen bekullogott a “normál”, bankfelügyelet által felügyelt bank-státuszba…
A film egy éjszaka történéseit mutatja. Nem kulcs-történet egyik konkrét bank bukására sem, sok könyv született ezekről a bukásokról, ezekből gyúrtak a forgatókönyvírók egy fiktív bankot és játszották le a történetet a színészek (köztük – alacsony budget ide vagy oda – Kevin Spacey, Paul Bettany, Jeremy Irons, Demi Moore, Stanley Tucci, nem rossz kis névsor, gondolom, szeretnek néha “szerelemből” is játszani kisebb gázsiért…).
A történet fonala ott kezdődik igazán, ahol kiderül a létra legalján lévő okos gyereknek (quant-oknak hívják a befektetési bankok, brókerek hátterében dolgozó 220-as IQ-jú Harward-on, vagy valamelyik Ivy League egyetemen végzett PhD-seket, mindegy milyen, csak mély matematikát oktató szakot kell ehhez elvégezni, fizikusok, matematikusok előnyben…), hogy praktikusan csődbe ment a cég, csak még nem derült ki, mert az utolsó két hétben (véletlenül, szerencsésen) a “jó oldalon maradtak”…
A felette lévő csoportvezetőt, aki a vizsgálatot elkezdte, és aki még értette, mi van a képernyőn, épp aznap rúgták ki, így eggyel feljebb kell menniük a hírrel (az éjszakai lecsendesítő, közös zenés whiskyzésből (à la Ally McBeal, vagy The Newsroom) kell visszahívni a következő szintű főnököt). Ő azután visszahívja az irodába az este 11 felé autóján hazafelé tartó következő szintű főnököt. Még két szint jön (és egy másik ágon is egy, ez a Demi Moore ág), a második már a CEO (Jeremy Irons) és az igazgató tanács, akik mind megjelennek azon a bizonyos éjszakának a hajnalán…
Rétegfilm, de nem kell a szakmai részleteket érteni… ez a vicc, hogy az első két szint után már egyik főnök sem érti már, mi van a képernyőn, bemondásra kell elhinni, amit a fiatalember (aki, kiderül, hogy még spektakulárisabb legyen, rakétamérnök…) mond, illetve következtet az adatokból (az szép, amikor a CEO egyenesen, átugorva a közbeni szinteket, közvetlenül őt kéri, hogy magyarázza el a helyzetet…”csak mintha egy gyereknek magyarázná, érti?”). A mellékágon van még egy olyan főnöki csapat, akiknek esélyük van az ellenőrzésre, csak idejük nincs, mert a döntést ott éjszaka meg kell hozni. Irtózatos feszültség, remek színészi játék, ha rámész a Margin call-ra, a filmnek egy csomó nominációja, (díjra) nevezése és effektív díja van, főleg a forgatókönyvért, tényleg meg van csinálva rendesen…
Azért döntöttem úgy, hogy (a) itt mégis megemlítem, hátha valaki megnézi és még tetszhet is neki, és hogy (b) ide a blogba és nemcsak egy rövidet a Facebookra a plakáttal, mert 2 nagyon fontos elem miatt ez egy kulcs-film.
Előszöris, jól mutatja egy multi, egy bank működésének nagyon feszes hierarchiáját, a főnökök seregét, mi hajtja, mi működteti, hogyan élik meg egy krízis-helyzetben ezt a benne lévők (vannak ilyen kisebb monológok, jól elhelyezve a filmben itt-ott). Milyen erkölcsi, emberi dilemmákkal találkozhatnak a főnökök, és milyen megoldási alternatíváik vannak A film többet is felvonultat. Minek alapján, hogyan hoznak döntéseket, ezekre mind-mind itt-ott, egy pici fényt vet a film (amennyi egy 90 perces filmbe beleférhet, annyi belefér).
Másodszor megmutatja azt a hihetetlen egyedi és korábban soha nem ismert helyzetet, amely szerintem nemcsak a bankokban lesz így, hanem egész világunkban… ha már nem most így van. Azt, hogy ahogy gyorsultak fel a dolgok, ahogy egyre több mindent kellett feldolgozni az egyre finomodó, bonyolultabbá váló számítógépes rendszereknek, lássuk be, egyre vékonyabb az a réteg, aki valóban tudja értelmezni, szó szerint alaposan, mindenre kiterjedően megérteni, “mi van a képernyőn”, melyek azok az alapok, az adatok és azok különböző szempontú aggregátumai, elemzései (és hogy ezek milyen szempotúak legyenek…), amelyekre alapozva a legmagasabb szintű döntéseket meg kell hozni.
Ne legyen félreértés, nem azt mondom, hogy nincs szükség a főnökökre, bár ma már vannak olyan iparágak, ahol szélsőséges esetben nincs főnök, minden döntést a közösség hoz meg (ezekről szólnak cikkek, könyvek, mindjárt egy híres a The starfish and the spider, de erről már írtam korábban).
Ez széles körben pont annyira kivihetetlen, mint a politikai életben a (valóban) közvetlen demokrácia (ne gyertek Svájccal, csak majd akkor, ha valahol egyszer sikerül lemásolni sikeresen a rendszerüket… nem hiszek benne, hogy sikerülhet, túl sok specialitás van abban…).
A filmből is kiderül, hogy aki érti az alapokat, amikor a döntésre kerül sor, már kevés, mert ahhoz szükség van a nagyobb, szélesebb látókörre, a sales-tapasztalatra, a makro piaci tapasztalatokra. Mondjuk az is kiderül a filmből implicite (mert szó nem esik róla), hogy egy-két közbülső vezetői szint, mintha felesleges lenne, de ezt azért így kívülről merész lenne biztosra állítani, mindenesetre, ha én ma bankigazgató lennék, a film megnézése után megvizsgálnám a hierarchiát alattam…
Amire igazán fel akarom hívni a figyelmet, más (persze, ez sem egy haszontalan leágazás). Amit mondani akarok az az, hogy olyan bonyolultságú rendszereket hoztunk létre és alapszik rajtuk gyakorlatilag az egész társadalmunk, ahol a két végén már nem lehet (talán már elvileg se) olyan, aki tudja, érti, átlátja a másik dolgát, munkáját, feladatát, eredményességét.
Az régebben is úgy volt, hogy aki “alul” volt, az eddig se tudta megítélni a nagyfőnök munkáját. Éppen ezért általában nem is értékelte igazán és csöndben, vagy hangosabban, kisebb, vagy nagyobb körben állította, hogy “azok fent…azok… azok tulajdonképpen csak felveszik a nagy dohányt/zsozsót, de nem is értenek hozzá, nem is dolgoznak igazán, csak megjátszák a nagyfiút…”.
Igenám, de nem is olyan régen volt, amikor egy bank vezérigazgatója még kezdhette a karrierjét a pénztárablaknál (a “guichet”-nél)… de ha nem is ott kezdte, ha akarta, átláthatta az egész bank működését és ha kellett, akár alacsonyabb szintre is “be tudott ülni”, nem volt áthidalhatatlan az ő lehetséges tudása, átlátó képessége és a szervezet működésének bármely szintjének működési bonyolultsága között.
Ez szűnt meg. Ma is lehetséges, hogy egy quant-ból bankigazgató legyen, de ez extrémen ritka. Többek között azért, mert a sikeres fizikusi PhD elvégzéséhez egészen más képességek, tulajdonságok kellenek, mint egy nagy szervezet elvezetéséhez.
Ha bizalom van, ha kooperatív légkör van, ha nem húzódik túlságosan szét ez az olló, ha nem túlságosan sok lépcső van azon a vezetői létrán, ha mindenki úgy tudja csinálni a dolgát, úgy tudja működtetni optimálisan a saját képességeit, hogy az egészből szinergikusan pozitív hatás (az egész több lesz, mint a részek összege) keletkezik, akkor az ideális működésnél vagyunk. Talán ez még ritka… és ez egy understatement…
A 2008-as válság egyik tanulsága ennek a filmnek a kapcsán az, hogy amikor elszakadnak egymástól a szintek, amikor Bábel tornyává válik a szervezet, ahol nem azonos nyelvet beszélnek a különböző szinteken, ahol a vezető gyakorlatilag azt se érti igazán és csak bemondásra kell, hogy elfogadja, hogy csődközelbe ért a cég, mert itt, ekkor találkozik először a rakéta-mérnökkel, akinek a nevét nem is képes megjegyezni… nos, akkor baj van, lesz…
És ez gyorsuló mértékben egyre inkább nemcsak a bankoknál lesz így… ha valamikor szükség volt/van a koordinált, jól felépített, karbantartott, állandóan nyitva tartott csatornákon világosan, kendőzetlenül kommunikáló szervezetekre, az most van és holnap reggel lesz… már ma késő erre gondolni, elszabadul a világ és futhatunk utána… és senki nem fogja tudni megmondani a varázsigét, amivel leállítható a seprű…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Ha igaza van ennek a forrásomnak, az unalom tök nem az, amit eddig gondoltam róla. Unatkozunk, amikor a potenciálunk nincs kihasználva, vagy a világhoz való kapcsolódásunk meghiúsul…