Vezetői coaching

Tapintattól az elhallgatáson keresztül az ordas hazugságig életünk, világunk át van itatva hazugsággal és/vagy manipulációval, ez tény. Ahogy fogalmaztam, benne van az is, hogy ahhoz, hogy egymás mellett, egymással összefogva, egymásban bízva és egymást tisztelve éljünk, dolgozzunk, szükség is van rá bizonyos mértékben, hogy így legyen, ez sokszor elengedhetetlen része helyzeteknek, ha nem akarunk állandóan egymásra acsarkodva élni. A tapintatra, az udvariasságra, a kegyes hazugságra és bizonyos szempontból az elhallgatásra gondolok, mint állandó segítőire a lehetőség szerinti konfliktus-minimalizáló emberi kapcsolatoknak.

Ha nem így gondolod, nem készülsz fel rá, nem vagy tulajdonképpen ezzel mindig tisztában, nehéz dolgod lehet az életben. Ha mindig mindenkinek névértéken elhiszel mindent (vagy legalábbis túl sokszor, túl sokat), sokat csalódtál már és fogsz is még sokat.

Persze, a másik véglet, a mindenben kételkedni, szintén nem lehet a járható út, nincs rá időnk, energiánk és puszta lehetőségünk se, hogy mindennek utána járnunk. Természetes, hogy rengeteg dolgot egyszerűen bizalom alapján elfogadunk, hogy rendben lehet, mert biztos, hogy akiknek a dolguk volt, jól elvégezték a dolgukat, nem kell külön utánajárnunk. Szélsőséges eset (talán viccesnek is találod, de példának kíváló), hogy a 10. emeleten nem fogsz félni, mert feltételezed, hogy az épületet nem egy kiszáradt mocsárra építették, a statikusok jól számították ki a szerkezet paramétereit, gondoltak a legnagyobb elképzelhető szélnyomásra és az adott helyen várható legnagyobb földrengés hatására is, Neked ennek külön nem kell (persze, nem is tudnál...) utánajárni.

Így van ez ennél mindennapibb emberi kapcsolatokban is, meglehetősen sok dologra, reakcióra tapasztalat alapján nyugodtan számíthatsz.

Amire már érdemes mindig odafigyelni, hogy ha valaki valamiről, amit közvetlenül nem tudsz ellenőrizni, határozottan értékelő kijelentést tesz, érdemes belegondolni, hogy mi a beszélő érdeke abban, hogy ez a kijelentés pozitív vagy negatív legyen. Ha érintve van a végrehajtásban, vagy a hatásában, „egy pici sóval” (egy kis fenntartással) érdemes fogadni, amit mond, ugyanúgy, ha az a várható érdeke, hogy a dolog valamilyen formában ne sikerüljön. Tulajdonképpen ennyi az egész. Ennyivel már egész jól el lehet evickélni.

A coaching alapanyaga az igazság. Ha amiről beszélünk, nem az igazság, akkor a coachingnak nem lehet igazán hatása. Persze, megállapodás szerint minden egyes fordulópontnál meg kell egyezni, hogy a coach a kérdéseivel, tükörtartásával  menjen-e mélyebbre. A coach feladata, hogy megérezze, melyek ezek a csomópontok, és csak a megállapodás után menjenek együtt tovább, „mélyebbre”. Ha a megbízó/ügyfél valamire azt mondja, hogy, bocs ne, ebbe az irányba ne menjünk, ezt egyáltalán nem szeretném, vagy most ehhez fáradt vagyok, vagy nem vagyok felkészülve rá, az teljesen OK, és beletartozik az igazság-légkörbe.

Valaki, aki mindig (vagy sokszor) megjátssza magát a környezetének, (soha) nem akarja „kiadni magát”, nem nyílik meg igazán (soha) senkinek, egyszerűen nem coacholható. Kár a pénzért, energiáért.

Aki „megérzi az ízét”, az pedig tudja, minél jobban el tudja engedni magát, annál több esélye van az eredményre. Az, ami elhangzik, alap-szabály szerint ott is marad, viszont szembe lehet nézni vele, és csak így lehet esély rá, hogy meghaladódhasson.  A lényeg, hogy a coach tulajdonképpen – legjobb formájában – személyiségének egyik szeletében teljesen fel tudja venni a megbízó alteregójának a szerepét és a megbízó tulajdonképpen – a visszatükrözésen keresztül – önmaga semleges, önmagát kívülről látni tudó önmagával beszélget... nagy, meghatározó, változtató erejű élmény tud lenni...

Többet kevesebbel. Kevesebb – a világgal és önmagaddal szembeni védekezésből, félelemből eredő - ellenállással többet érsz el. Elérheted a változáshoz feltétlenül szükséges „szökési” sebességet.

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

Az embereket (ebből a szempontból) két csoportra lehet osztani: olyanokra, akik még nem is hallottak a coachingról és valami homályos dolognak tartják és nem is érdekli őket és olyanokra, akik hallottak róla, megtetszett nekik és valamilyen értelemben érdekli is őket, vonzódnak a dologhoz.

Ez a szakma olyan ma már (mondhatnék mást is, de erre látok magam körül példát), mint az ügyvédeké. Tudjátok, hogy majd’ 8.000 ügyvéd dolgozik Buapesten? Dehogy dolgozik ennyi, legalábbis ennyi biztosan nem él meg belőle.

Így van ez a coachinggal is. (A következőket gondolom  több divat-szakmára le lehet vezetni, példa jellegű folyamatról van szó. ) Néhány éve néhány odafigyelő (és nyelvet tudó), főleg vállalati tréninggel foglalkozó ember felfedezte a coachingot. Nyugaton, először persze Amerikában divatba jött a coaching, az adótanácsadó pénzügyi coach lett, a kozmetikus make-up coach, az életvezetési tanácsadó life coach, és ahány ember, annyi megoldás. A szakirodalom az 1990-es években főleg angolul robbanásszerűen megnőtt, nem volt nehéz gyorstalpalón kitanulni és „behozni”. Azt nem tudom, mert akkor még nem érdekelt, hogy akkor mekkora business-t lehetett ebből csinálni (20 évig voltam felső vezető 1991-től 5 nagy multinál, tréningjeink voltak, a coaching valahogy mindig elkerült – most már tudom: sajnos).

Lehet, hogy az elmúlt néhány évben az első fecskék (mondom, főleg a trénerek közül, mert a tréningnek egy kicsit leáldozott) talán megtalálták a számításukat.

Legyen világos, ma már tudom, magamon kipróbálva, hogy a life/business coaching, ha hozzáértő coach-ra akadunk, eszméletlen hasznos lehet. Néhány óra az életedből, néhány 10 ezer forint a pénztárcádból, vagy a cég pénztárcájából, és megváltozhat az életed, megjavulhat a teljesítményed és a céged teljesítménye is, nem beszélve a légkörről. Az emberek általában nem tudják, milyen kis tudati, viselkedésbeli, kommunikációbeli elmozdulás a saját működésükben milyen alapvető pozitív változásokat hozhat az életükben. A környezetük barátságosabbá, elfogadóbbá válik, a főnökük megérti, amit szeretnének és időnként már meg is dícséri őket, a munkatársai nem feszülten kezdik a napot és sokkal kevesebb hibát követnek el, plusz, amikor belépnek a szobába, nem hallgat el rögtön mindenki és vidáman, kedvesen köszönnek nekik, örülnek nekik (!). Ez ne érné meg az energiát, befektetést? Hidd ezt, és éld az életed a fenti könnyítések nélkül...Jó, persze, azért egy-két dolog még kell ehhez, hogy így sikerüljön, de a legfontosabb – a coach emberi, szakmai minőségén túl – a megbízó motivációja, erős akarata a változásra és a koncentrált  energia, amit hajlandó befektetni a céljai eléréséhez.  

2009-ben kezdtem el foglalkozni vele és 2010 elején  kezdtem el intenzíven tanulni, majd művelni. Először én tapasztaltam meg a hatását saját magamon. Ma egy kicsit már más  ember vagyok, mint aki tavaly januárban elkezdte az intenzív, egy éves coaching tréninget. Miben változtam? Kommunikációs stílusban biztosan sokat, aktív hallgatásban óriásit javultam, és egyáltalán javultam abban, hogy ne legyek „sok” ...

16-an voltunk a tréning-csoportban,  4 db 2-napos önismereti  és 10 x 1 napos elméleti/gyakorlati foglalkozáson vettünk részt az év folyamán. Az első januári önismereti csoport-foglalkozáson, már az első délután minden egyes csoporttaggal egy 7 perces videó készült és azt ott rögtön és még másnap is megbeszéltük a csoportban. Ez egy személyes coaching volt, amiben lehetett választani, hogy a 7 percben arról beszélünk, hogy milyen erősségeink, vagy alternatívaképpen milyen gyenge pontok vannak az életünkben. Úgy emlékszem, mindenki a gyengeségeit választotta.

Nekem, de ahogy kiderült a többieknek is egy kritikus fordulópontot jelentett, amikor én a videó készítés közben úgy összeszólalkoztam a tréning vezetőjével, aki természetesen kérdéseket tett fel a 7 perc alatt és valamelyik kérdésébe belegabalyodtam (a két alfa-hím...), hogy felajánlottam, hogy OK, akkor én most itthagyom ezt az egészet („...de akkor mindenkinek ki kell állnia az autójával az udvarból, mert én állok legbelül...”). Akkor szünet következett és valahogy ottmaradtam és nem bántam meg. Ha eljöttem volna, nem biztos, hogy bánnám, mert nem tudnám, miről mondtam le. Lehet,  hogy lemondtam volna erről az egész coaching-dologról is.  

És azért az kár lenne...  Mert ezt akkor is csinálnám, foglalkoznék vele, ha nem fizetnének (jó, ezt vegyétek költői megjegyzésnek, miközben igaz). Az én életrajzom az bármi máshoz „ijesztő”, sok, túlzsúfolt. A pali (én) volt mérnök 20 évig (mint ilyen tervezőmérnök, kivitelezésen dolgozó és mérnöktanár egy algériai főiskolán), volt gazdasági igazgató 20 évig (igen, rögtön igazgató, nem mondjuk, pénzügyi asszisztenséként kezdtem, hanem igazgatóként, persze, szerencse kellett, viharos idők voltak, de ez egy másik hosszú sztori).

Egyik tréningtársam mondta, hogy egy kis „ősz haj” kell ehhez, na igen, az biztos, hogy bizonyos élettapasztalat nem árt hozzá és az a sok terület/élmény, az, hogy voltam alkalmazott, vezető, raktári munkás, szőnyegeladó és Monsieur le Professeur, minden (mint a Tanár úr...), a coachinghoz aranyat ér. Ez a reklám helye. Teaser (tudjátok, az a rövid, mp-nyi bevágása a TV logójának a reklám spot-ok között).

Térjünk vissza a coaching szakmára, ahogy én látom. Lehet, hogy nemrégen még a jóval kevesebb „eszkimó” (coach) úgy, ahogy megélt a piacon, ma már ez nem így van, mert az úttörők, az elsők, miután látták, hogy magából a coachingból  már kevésbé lehet megélni, elkezdték tanítani. Ma „mindenki" coach-nak készül, vagy már az...

De van egy trükk, amit egy nagy coach-találkozón fedeztem fel, éltem át igazán. Senki nem tudja igazán coach-olni saját magát (ezért is van az, hogy a coach-oknak is, mint egyéb segítőknek megvan a saját coaching-juk, úgynevezett szupervizorok végzik). Egy minta coaching volt sok coach előtt és érdekes volt látni, hogy egy nagyon tapasztalt társunk, aki felvállalta, hogy ”behozza” egy szakmai problémáját, milyen elemi módon nem veszi/vette észre, hogy milyen egyszerűen kibontható, megérthető, felfedezhető csapdában van a saját gondolkodása az adott problémát illetően. Tanulság: senki nem tudja hatékonyan coach-olni magát.

Ha, kedves olvasó, nem vagy még coach, és ezt olvasva (vagy inkább a korábbiakat, vagy másokat, mit tudom én) kedved támad, nagy választékot találsz akkreditált és nem akkreditált képzések között (ha azt hiszed, hogy az akkreditált biztosan jobb, hát nem biztos, hogy igazad van, én se tudom, annyi van, mint a nyű, nincs annyi pénzem, hogy mind elvégezzem, kipróbáljam, de valami azt súgja, hogy (nagyon) változó minőségűek lehetnek). Nem 2 forint egyik sem.

A tréning, amit én találtam, jó volt, érdekes volt, hatékony volt, hasznos volt, de business-t nem kapsz, csak egy ilyen diploma-szerűséget. És a következő évadban képzik ki a következő adagot. Sokat coach-oljuk egymást, coach-olnak minket, sok-sok gyakorlat van. Utána a kapcsolatok, kapcsolatok, kapcsolatok tudnak segíteni.

Ha, kedves olvasó, felhasználó vagy (persze, hogy Téged szeretne főleg megszólítani ez a blog (is)), nincs könnyű dolgod, ha jó coach-ot akarsz választani. Sokféle coach van. Ez nem olyan, mint a matematika. Az analízist (tudod, a deriválást, integrálást, stb.) például nagyon különféle módokon nem lehet tanítani. A coaching nem ilyen. Különböző hangzatos nevű és lényegi tartalmát illetően is sokféle iskolával lehet találkozni és nem könnyű lemérni a hatást (a „kedvencem” az irodalomnak az a része, ami a coaching ROI-jével – akár pénzügyi terminusokban is megfogalmazható hatékonyságának mérésével - foglalkozik – erről majd egy következő blog-bejegyzésben).  

Hiszek benne, hogy ennek a szakmának is le kell tisztulnia. Most fű, fa, virág, ha jó kapcsolatai vannak, eladja magát coach-nak miközben sok közöttük, számosat ismerek, tényleg nagyon jó coach. Hiszek benne, hogy hosszú távon az autentikusság, a hitelesség, a szakmai tudás lesz a meghatározó.

Tehát, Neked, aki coach-ot keresel, azt mondom, higgy az intuíciódnak. Ne feltétlenül dőlj be a kvalifikációknak (miközben egészen kíváló emberekkel találkoztam egészen kíváló kvalifikációkkal), semminek ne dőlj be. Röviden nézz bele az életrajzba (mi mindent csinált, mennyi esélye van, hogy elegendő élettapasztalatot gyűjtött össze) és beszélgess el vele. Higgy az intuíciódnak. Ennyi.

Ide a végére azt írom mindig, hogy „Többet kevesebbel” (amikor a fő-trénerem a tavalyi tréningen először meglátta ezt a mail-aláírásom alatt, azt mondta: jó mondat). Általában mindig szervesen be tudom „kötni” a mondanivalóba (meg persze, igyekszem úgy alakítani a bejegyzés végét, hogy beleilljen). Ide úgy módosítom, hogy mégis meg tudjon jelenni, meg köze is legyen a fentiekhez, hogy: „Több (igazi, érintetlen, „genuine”) intuícióval kevesebb a hibalehetőség”.

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

És van egy kis bizonytalanság is a használata körül, tulajdonképpen a szakma (tavaly év vége óta EU által elismert, bejegyzett szakmának számít a coaching!) is szeretné magyarosítani, de eddig nem tudta, és talán nem is kell.

 Érdekes, jellemző, hogy az eddigi bejegyzéseim egyikében-másikában – miközben semmi problémát nem éreztem a „coach” (és a coaching) szó használatában – a coaching folyamat másik résztvevőjének a megnevezésében  már tipródtam egy kicsit. Néha (picit megmagyarázva) a coachee kifejezést használtam (ez a természetes angol megfelelője a coach-nak, ejtsd [kócsi]), vagy a klienst (az angol client megfelelője). Ennek az az oka, hogy a legtöbb anyagot eddig angolul olvastam, meg vagyok kicsit fertőzve. Valószínüleg a „megbízó”-nál kell kikössek a jövőben, bár ebben van lehetőség a kétértelműségre, amikor nem maga a coaching-folyamat résztvevője a megbízó, hanem a cége, a főnöke. Persze, majd alaposan tanulmányozni fogom a magyar szakirodalmat is (néhány magyar könyvet is beszereztem már...).

Na most jön a farba: a coach tulajdonképpen magyar szóból származik, a kocsiból (mint tudjuk, minden magyar volt valamikor, csak összementünk egy kicsit). Kocs helység nevét viseli (Mirriam-Webster értelmező szótár: coach (első jelentés): „ ...from Hungarian kocsi...”).

És azután az eredeti jelentésétől kicsit eltávolodva távolhonban (ennek az átmenetnek nem néztem utána) és a sportpályákon landolt, aholis nagyon sokáig a sport edzőt jelentette. A coaching egyik atyja, W. Timothy Gallwey tennis-coach volt. 1974-ben írt egy könyvet A belső meccs a teniszjátékban (The inner game of tennis) címmel és ezt megfejelte 1981-ben egy golfos könyvvel, na mi a címe? yes, kitaláltátok: A belső meccs a golfban (The inner game in golf). Ez a két könyv sok kiadásban, millió (!!) feletti példányszámban kelt el a Földön, írójának soha nem kell már csak a nyugdíjára támaszkodnia, ezen könyvek tantiemjéből meg fog élni élete végéig.  

Egy másik alkalommal majd lehet, hogy részletesen kitérek erre a könyvre is, meg hogy hogyan függ össze a coachinggal az üzleti és magánélet területén, itt csak annyit említek meg, hogy Gallwey úr nem állt meg a „The inner game of...” könyvekkel, legalább kettőről még tudok (a Kindle-n megvásárolhatók, ez itt a reklám helye, sajnos, egy vasat se kapok érte), a „...work”-ről és a „...stress”-ről.   

Na most akkor a fogalomról. Erről már sokszor írtam a korábbi bejegyzésekben, de most olyan definíciókat kerestem, amelyeket még nem használtam:

·         olvasok most egy könyvet (Rövid és tartós coaching – Peter Szabo et alii) a brief-coaching-ról és az az elején a képkeret, a keretező hasonlatot ajánlja: „A coaching egy gondolati keretet alakít ki, melyben az ügyfélnek lehetősége nyílik új megoldásokat (ki)találni”. Aki itt csatlakozik be a blogba, és máshol se hallott erről az egészről (mondjuk ő lehet, hogy nem jut el idáig...), annak feltűnhet, hogy a coach tulajdonképpen ezzel a keret-üggyel minden felelősséget át akar hárítani a megbízóra. Mi a kánya? Hát mit csinál, mit dolgozik a coach? A megbízó hozza a motivációt, az energiát és még a megoldást is? Please, ne most kelljen elkezdeni az elejéről, olvass már el pár korábbi bejegyzést lejjebb is e tárgyban. Köszi.

·         Másodiknak vegyük a Wikipédiát (persze, kis gyanakvással, mert ez ugye, nem akadémikusok által megszentelt forrás): „Coaching with a professional coach is the practice of supporting an individual, referred to as the client, or mentee or coachee, through the process of achieving a specific personal or professional result.” Csak a lényeget lefordítva: „A coaching folyamán egy személy (a megbízó) támogatást kap egy – adott konkrét  személyes, vagy szakmai céljának  eléréséhez vezető - folyamatban egy professzionális coach-tól.”

·         Az én saját metaforám a kémiai katalizátor fogalmát veszi segítségül. A katalizátor egyik eredeti szakmai definíciója: „A katalizátor a kémiában egy olyan anyag, ami úgy gyorsít föl (esetleg nagyságrendekkel) egy kémiai reakciót, hogy ő maga annak során nem használódik el.” Na akkor most fogalmazzuk ezt meg a coaching folyamatra: „A coach a coaching folyamatban egy olyan szereplő, aki úgy gyorsít fel (esetleg nagyságrendekkel) egy – a megbízóban, a megbízó motiváltsága, energiája és szellemi kreativitása által létrejövő - változást , hogy ő maga annak során nem használódik el”. Nem használódik el, teszem hozzá, de ott van a megbízóval együtt ugyanabban a „légtérben”, ugyanazoknak  a nyomási és hőmérsékleti, környezeti viszonyoknak kitéve, ami segít az azonos hőfokú  támogatás megvalósításában.  Senki a megbízó környezetéből nem képes erre normál esetben, mert ehhez  annyi odafigyelés kell, koncentráció, és nem utolsó sorban gyakorlat, és elméleti tudás, amit csak egy professzionális segítőtől lehet megkapni.

 

A leves jó, és hatékony, de nincsen ingyen ebéd.

Gyorsabban kevesebbel, többet kevesebbel.

Szilágyi Miklós, coaching.szm@gmail.com

Néha még magamat is meg tudom lepni, hogy néha milyen gondolati rácson, fátyolon keresztül tudok én magam is egy-egy mindennapi eseményt megítélni, de a coachingban azután ez egy majdnem állandó érzés, hogy az emberek, vezetők és kulcs-alkalmazottak mennyire “védik magukat” attól, hogy észrevegyék, amikor a tisztánlátásban a saját szemellenzőik, szűrőik akadályozzák meg őket.  Persze, az is előfordul, hogy valaki nem a kelleténél sötétebb szemüvegen át látja a világot, hanem a kelleténél  rózsaszínűbben keresztül. Az eredmény  –  a megfelelő stratégia/reakció kialakítására való alkalmatlanság/képtelenség  –  semmivel sem lesz más vagy jobb.

Nem látják tisztán az eseményeket, embereket, motivációkat akkor, ha ők is érintve vannak. Abban a pillanatban, amikor ők nincsenek közvetlenül érintve, ők, akik az előbbi esetben azt se vették észre, amit a tizenéves fiúk észrevett volna, elképzelhető, hogy  kristálytisztán tudnak elemezni  történéseket.

Miért van bennünk ez a gát, amely megakadályozza, hogy nyugodtan, azonnali védekezés, magyarázatok gyártása helyett rá tudjunk tekinteni a saját működésünkre és észrevegyük saját magunk, hogy mit kellene változtatni a hozzáállásunkon, viselkedésünkön, kicsit talán a felfogásunkon is, hogy (néha akár egy csapásra is) egészen jelentős változás álljon be egy problematikus helyzetben?

Hosszú lenne itt, hogy miért, mindenesetre egyikünk sem, senki nem ment attól, hogy ha akármilyen csekély mértékben is kritikusan érintődik egy tranzakcióban a személyünk, tevékenységünk, a legeslegelső reakciónk a sisakrostély leengedése, várkapu felhúzása, támadó állásba állás.  

A coaching folyamatban legtöbbször ilyen helyzetekkel találkozik a coach. A kliensnek természetesen komoly problémái adódhatnak az imént leírt reakcióból, mert (a) nem tudja hatékonyan kezelni a helyzetet, mert általában ez a leírt védekező reakció  (b) a másik félből is ezt váltja ki, (c) a jövőben meg fogja nehezíteni azt, hogy érvényes, objektív, nem tompított információkhoz jusson, (d) egészében, ha ez a típusú reakció gyakorivá válik, az az egész karrierjét negatív formában érintheti.

Az is meglepő lehetne annak, aki nem szokott hozzá, hogy milyen hamar el lehet jutni ahhoz a felismeréshez, hogy “ja igen, tényleg, az nyilván nem a megfelelő reakció”. Persze, innen még nagyon messze lehet az, hogy valaki valóban elkezd dolgozni magán, hogy a szükséges változást létre tudja hozni életében, működésében.

Carl Gustav Jungot olvasva  jutott eszembe a fenti gondolatmenet ebben a formában. Egy 1956-ban megjelent könyvéről van szó, “Az alkímiai konjunkció”-ról  (Mysterium coniunctions) – a magyar kiadás 1994-ből való. A megjelenéskor 81 éves volt.

A könyv meglehetősen ezoterikus címe  ellenére egy bölcs, életének összegző fázisában lévő nagy tudós;  nagyonis földi, mindennapi és a mai világra 56 év múlva is kíválóan passzoló sorait találtam benne, íme:

“…Nyugaton a meditációnak és a koncentrációnak általában rossz híre van: a naplopás vagy a beteges önvizsgálat különösen elítélendő válfajának tartják. Önismeretre már nem jut idő, de nem is hiszik, hogy bármi ilyesminek értelme lenne. Önmagunk megismerése – s ezt már mintegy eleve tudják – már csak azért sem éri meg a fáradtságot, mert már azt sem lehet egykönnyen eldönteni, hogy kik vagyunk. Kizárólag a tettben érdemes hinni, és senki sem kíváncsi a tett alanyára. Ez utóbbit csak bizonyos kollektíve értékelhető teljesítmények alapján ítélik meg. Hogy létezik egy tudattalan psziché, arról a közvélemény éppen annyira nem tud semmit, mint a szaktekintélyek; azonban úgy látszik, senkit sem ösztönöz különösebb következtetések levonására az a tény, hogy a nyugati ember idegenként áll önmagával szemben, s hogy az önismeret az egyik legenehezebb és legigényesebb művészet.”

No igen, talán annyival vagyunk előrébb, hogy a tudattalan tudata, a tudomás róla belopózott a kollektív tudattalanba, a mindennapi, akár   ponyva jellegű, populáris  művészeti alkotásokba is. Ami nem változott, az az, hogy ugyanúgy nem tudunk és igazából nem is akarunk tudni azokról a titokzatos dolgokról, amelyek bennünk minden pillanatban a tudatos tudatunk kontrollján kívül működnek, amelyek nagyrészt meghatározzák működésünket és álmainkat is. Ezek az üzenetek nem érdekelnek minket.

A coaching persze nem a tudattalannak ezzel a mély szintjével van kapcsolatban, illetve csak nagyon közvetetten. A tudattalannak és az önismeretnek is több szintje van. A mindennapi elsődleges, tudatos tudatunkon kívüleső, ám  működésünket részben meghatározó struktúráknak a következő rétege még nem az igazi  mély. Ezek inkább csak a mindennapi szűrőinket jelentik, amelyeken keresztül a világot látjuk, a szokásos “játszmáinkat”, amikor minden külső, reakciót előidéző eseményt megpróbálunk néhány, a komfort zónánkban lévő játszma-típussal megoldani akkor is, ha az esemény nem igazán illik egyikhez sem.

Egy aggresszív stílusú, nyomulós valaki mindent ezzel a stílussal akar majd megoldani, egy kompromisszumra hajló valaki ott is kompromisszumot fog keresni, ahol hiába. Azután, ha már benne vagyunk egy játszma kellős közepén  (még “jobb”, ha a játszmát olyannal játsszuk, akivel már nem először), nem fogunk eltérni a szokásos folyamattól, amit szoktunk lépni, mondjuk B-t A-ra, tutti, hogy most is ezt fogjuk lépni.

Azám, csakhogy az ilyen speciális “ játszmák” lényege, hogy  csak bekerülni könnyű a sodrásába, kijönni már nem, mert általában “De igen”-“De nem” típusú patt-helyzetekbe torkollanak. Sehova sem vezetnek, csak frusztrációhoz., növekvő feszültséghez.

A coaching abban tud segíteni, hogy mindannapi helyzetekben a munkahelyünkön (vagy például az életünk fordulópontjain a life coaching, vagy az életvezetési tanácsadás) képesek legyünk felülemelkedni egy kicsit, amennyire kell, az adott helyzet zavaró hatásain, valamint elfogultságainkon/szűrőinken, és lássuk meg a működésünk döccenéseit, zsákutcáit és megtanulhassuk, hogyan irányítsuk magunkat (hogyan tudjuk megtörni a “játszmát”)  a hatékony, szinergiát hordozó  és minden fél számára win-win döntések meghozása és azok végrehajtása felé.

És most is oda lyukadunk ki, hogy ezek a hibás szűrők, “játszmák”, amelyek nem segítenek az adott együttműködés hatékonyabbá tételében, amelyek csak az energiánkat fogyasztják, megakadályoznak bennünket abban, hogy teljes erőbedobással, minimális energiaveszteséggel a lényegi tartalmi kérdésekre, problémákra tudjunk koncentrálni. Amire odaérünk, a bozótkésünk kicsorbul…

A coaching ezeknek az energia-nyelőknek, belső, “saját termelésű” zavaró tényezőknek a saját erőből történő  felismerésében és  kiiktatásában tud segíteni. És azután el lehet majd mondani, hogy “többet, kevesebbel…”.

Szilágyi Miklós vezetői/business coach – coaching.szm@gmail.com