Sokan egyszerűen (régen) únják, amit csinálnak. Únják még a helyet is, ahová nap nap után bemennek, únják a főnökeiket, meg a kollégáik egy jó részét is (egy-két barátjuk esetleg van, azokkal együtt unatkoznak), únják a munkájukat, hétről hétre, évről évre ugyanazokat a cég-specifikus problémákat, amelyeket igazán soha nem lehet megoldani, amelyek amíg a cég lesz, követik a céget, únják az életüket is, mert a munka bizony kiteszi az életük nagy részét…
Sokan pedig úgy találhatják magukat ebben a választási (?) helyzetben, hogy ugyan unták már, amit csinálnak, és még jól ellettek volna egy darabig, de a beszoruló gazdasági helyzet miatt előbb ők szorultak ki… nekik csak a tutti megtalálása marad, mint alternatíva…
Persze, ha ügyes vagy, készülsz (és naná, szerencséd is van), kihasználhatod ezt a helyzetet arra, hogy fellélegezhess és újra elkezdhess odafigyelni magadra, mit is akarok csinálni, mihez van tehetségem, érzékem, mi az, amiben nem csak nagyon jó, de kíváló is tudok lenni…
Rakosgatom az összegyűlt mindenféléimet (papírok, szerződések, fénymásolt ezerféle dolog, tanulmányok, könyvek, levelek, újságok, szaklapok sorozatai/évfolyamai, CD-k, DVD-k, sok minden más)… Most éppen elég erős vagyok szokásomhoz képest (általában mindent megtartok, csak átdobozolom, átrakom, átfűzöm, átkartotékolom őket, ilyenek), és viszonylag sok dologtól sikerül megválni. Megint egy új szenvedély, új szakma, és már eléggé benne vagyok, hogy röpüljenek az előző szakmák rekvizitumai (legalábbis egy részük). Mert sok szakma és sok hobbi volt és van…
Kezembe akadt egy megszámozott A4-es (szóval “normál”) spirálfüzet-sorozat (8 db, 1-8-ig megszámozva, az előlapra akkurátusan rávezetve, mely időszakot fedi le…). Ugyanaz a cég, ahol két évig voltam gazdasági igazgató.
Ott vezettem be azt a szokásomat, hogy bármiről volt szó, megbeszélés, feladatkapás, -kiosztás, bármi, azt kronológikusan, megdátumozva bevezettem ezekbe a füzetekbe, szigorúan a jobb oldali lapra írva (tudnivaló, hogy a spirálfüzetek páros oldalaira írni kicsit kényelmetlen, azt nem jól támasztja alá a fedőlap, az elsőre és a harmadikra és így tovább jó írni…). De, szó nem volt arról, hogy a páros oldalak haszontalanul maradtak volna, oda írtam mindig – nyíllal, bekarikázással, valahogy felhíva rá a figyelmet és összejelölve a jobb-oldali, kronológikus feljegyzésekkel – a tennivalókat, telefonhívásokat, megbeszéléseket, határidőket, stb.
Tök egyszerű volt benne keresni, jobb oldalon dátum szerint lehetett bármit visszakeresni, a bal oldalon pedig viszonylag kevesebb tétel volt, könnyen áttekinthetően… ami elintéződött ezen a bal oldalon, egyszerűen áthúztam, így nagyon egyszerű volt ellenőrizni a restanciát (ami még elintézendő). Ezt a kis “módszert” egyébként egy coaching alkalmával, mint saját élményt elmondtam, mintegy alternatívaképpen egy adott helyzet megoldáskeresésének folyamatában… Az ügyfél megörült neki, és elmondása szerint alkalmazta is.
Eddig sima. Az érdekesség az, hogy a 8 db spirálfüzet úgy oszlik el a 2 év között, hogy átlagban 2-3 hónapot “fedett le” 7 füzet és a maradék azt hiszem 8 hónapot meg egyetlen egy, de ahogy beléjük néztem, annak a 8 hónapnak a bejegyzései is már nem abban a komolyságban történtek… Szóval, látszik, ahogy megúntam az egészet, feketén-fehéren már jóval előtte, hogy eljöttem (saját jószántamból)…
Persze, ez se ilyen egyszerű, meg nem is emlékszem már pontosan… az biztos, hogy a második év nem volt könnyű időszak, permanens átszervezés és összehúzódás levezénylése volt a menedzsment feladata… Jól emlékszem, hogy egy vékony Adriát (olyan fűzős dosszié, van a vastag, a “rendes” és a vékonyabb) írtam tele világ- (cég-)jobbító levelekkel, feljegyzésekkel, döntési javaslatokkal részben közvetlenül a vezérigazgatónak címezve (ezekkel volt kevesebb baj…), részben CC-zve fű-fa-virágot (nos, ezek fogadása már meredekebb volt…). Ezeket (különösen a csak neki címzetteket) a vezérigazgató jóindulatú hozzáállással fogadta, bár tartania kellett időnként a hátát miattam a többi vidéki és szakági vezető előtt, akik sokat panaszkodhattak a csupa jóindulattal teli levéláradatom miatt (ki a f… ez, hogy be(le)szól (az általában úgy van, hogy a többi szakmai igazgatónak a gazdasági igazgató ritkán puszipajtása, ritkán ez a menedzsment legnépszerűbb posztja…), stb. ilyeneket kérdezhettek tőle, de ő sohasem adta ezt tovább).
Nagyon szorosan dolgoztunk együtt, és igazán csak jót tudok ma is mondani róla, de tény amit tény, az én munkastílusom és kommunikációs offenzíváim nem illettek bele nagyon a szokásos óvatoskodó, túl sok mindenre tekintettel lévő, így megfelelően hatástalan kommunikációba és keretekbe (miközben részbeni hasznosságukat el-elismerték és időnként merítettek is belőlük…). Tehát lehet, hogy írási/fogalmazási energiáim ebben a dinamikusan burjánzó epikus formában elégítődtek ki és az is lehet, hogy egyszerűen a 7. füzet végén meguntam a saját magam által kitalált technikát…
Mindegy is, a lényeg, hogy egy és negyed évről volt 7 füzet, majd’ háromnegyed évről meg egy… ez elég kemény bizonyíték arra, hogy a hozzáállásomban legalábbis valami történt.
Ezen elgondolkoztam, hány ember lehet így, hogy beleveti magát a munkába, ott van, dübörög, éjszakázik, levelet ír, kiabál, nevet, veszekszik, vitatkozik, hogy jobb legyen, amit együtt csinálnak és egy ponton, hirtelen, vagy nem hirtelen, azt érzi, hogy a szerepek leb vannak osztva, őt besorolták a helyére, és aszerint is reagálnak rá… ha a feje tetejére áll, tőle már csak ezt és ezt várják, és ha valamit kicsit másképpen akar csinálni, rászólnak.
Nem felejtem el még a hangját se annak az egyetlen, de nagyon fontos német management tagnak az egyik multinál, ahol CFO voltam (aki miatt minden menedzsment meeting és hivatalos levelezés németül folyt): “Herr Szilágyi, bitte (a “bitte”-ben nem vagyok biztos…), ich möchte meine alte Tabelle sehen…” (“Szilágyi úr, azt szeretném, ha a szokásos régi táblázatokkal dolgoznánk...”). Jelzem, én mindig azt hittem (mindenki azt hitte önmagára vonatkozóan), hogy tulajdonképpen meg tudna fojtani minket egy lavór vízben, azután meglepetésemre, amikor elmentem a cégtől, meghívott – a saját pénzén! – a Múzeum étterembe egy tête-à-tête búcsú-vacsorára, ahol meglepő harmóniában beszélgettünk – főleg a többiekről és a vezérigazgatóról…
Mondta ezt ez a német jóember akkor, amikor én a controlleremmel kb. félévvel a belépésem után kidolgoztam egy sokkal kifejezőbb, érdekesebb grafikus jelentés-formátumot és azt kezdtem el vetíteni a következő management meetingen. Mit volt mit tenni, elő kellett venni az anyavállalat A4-es, túlzsúfolt, ábramentes táblázatát, amin ő otthonosan kiismerte magát… nem akart kísérletezni… Az volt az a nap, amikor véglegesen eldöntöttem, hogy nem onnan megyek majd nyugdíjba (az volt az egyetlen cég, amelynél a németül, az anyacéggel kötött szerződés egyik paragrafusa volt, hogy az alkalmazás a helyi nyugdíjkorhatár elérésekor megszűnik).
Az első lökést pedig a döntéshez az első nap adta, amikor először kellett reggel 8 órakor blokkolnom (!!) (minden reggel uszodába is jártam, ami véletlenül mind a lakásomtól, mind a munkahelyemtől kb. 20-20 km-re volt). Ezt nem szerettem és egyetlen másik CFO-pozíciómban sem volt így, mivel ezek mindig kötetlen, és egyúttal kvázi 24/365-ös “szolgálatok” voltak. A feladatnak kellett meglennie, a folyamatnak kellett hibátlannak lennie, nem a (-z effective a munkahelyen) eltöltött időnek teljesnek (szegény HR nem is nagyon ment el a kártyámon, mert 2 oldalas volt és én hol ide, hol oda nyomtatgattam…).
Ezekben a helyzetekben, bár akkor, amikor éppen bennük voltam, ennyire triviálisan nem láttam, mi történik, de valahogy az intuícióm dolgozott és szép lassan elkezdtem keresni, hol lenne érdekesebb a munka.
Kétféle léptékű “elegem van” jelentkezhet az ember életében: megúnja az egészet, az egész job-ot, szakmát, iparágat, úgy, ahogy van, vagy csak a konkrét céget, ahol dolgozik. Mindkettőben bőven volt részem…
Csak azt tudom mondani, ne maradj ott, ha eleged van… persze, értem én, a család, a vállalati autó, vagy a villamos bérlet, a lakáshitel, a gyerektartás nagy erő... Lesznek köztetek, akik nem tudják maguktól megtenni a “nagy” lépést... Mégis azt hiszem, hogy érdemes gondolkozni alternatívákon, mert ha te nem, lehet, hogy a céged dönt, hogy esetleg váratlanul kelljen abba a helyzetbe kerülnöd, hogy “hogyan tovább”…
Egyet mondhatok, rajtad múlik… például (hogy a leggyakoribb kifogásról mondjak valamit) a korod számít is, meg nem is… én azt tudom, hogy nekem hogyan sikerült, és nem tudom, hogy ez mindig, mindenkinek követhető-e… de azt tudom, hogy szenvedély, akarás, hit nélkül nem ment volna… Nem a pozitivista, “cheese”-mantrát, a vonzás törvényét mondom, hanem a józan megfontolásét. Pontosan a családod, a lakáshitel, stb. miatt. Legyél résen, gondolkozz dinamikusan, ha Te úgy érzed, kell és tudsz, lépj akár egy nagyot is, és ha meg más érzi úgy, hogy mégis neked kell, az se érhessen váratlanul.
Taleb, ez a Nicholas Nassim Taleb, akiről írtam már máshol ebben a blogban azt írja (kicsit parafrazálom, alkalmazom ide, nem pont ezt mondja…), hogy mindenki életében vannak, lesznek “fekete hattyúk”, olyan események, amelyekre a legjobb jóakarattal és nagy okossággal sem tudsz felkészülni, ezért arra kell felkészülni, hogy legyen tartalékban gondolatod, ötleted, energiád ilyenek generálására és így a majd esetleg hirtelen bekövetkező “fekete hattyú” helyzet paradox módon mégse tudjon Téged teljesen váratlanul, fegyvertelenül találni, mert tudod, nagyon tudod, hogy ilyen a világ… vannak, lehetnek “fekete hattyúk”, véletlen, kiszámíthatatlan, nagy hatású események.
Az én példám az, hogy többször meguntam a szakmát is, nemcsak a céget, néha nagyon hamar, néha egy-két évtized múlva. Azt mondják, az, amit eddig én végigcsináltam, egy két évtizeden belül ez lesz a normális, mert olyan mértékben felgyorsulhat a foglalkozások, vagy akár az iparágak amortizációja, hogy az embereknek majd 2-3, esetleg több szakmát is ki kell tanuljanak egyetlen életük alatt (hol van már a Kodak, hol vezeti a szektort már a Nokia, stb.).
Én nagyon rövid ideig először a középiskola után OSzSzK-engedélyes (ez egy nem nagyon magas nívót jelentő zenész-vizsgán alapult) éttermi zenész voltam, majd szakmám szerint műszaki rajzoló, majd tervező technikus.
Mondta egyszer egy tervellenőr kollégám (áldom nevét), hogy “Miklós, miért nem tanulsz ki mérnöknek?”, tényleg, munka mellett kitanultam és több, mint egy évtizedig beosztott tervező mérnökként dolgoztam két nagy tervező irodában. Közben elkezdtem nyelvet tanulni, először angolt, majd franciát és németet. Meguntam a tervezést, kimentem Algériába egy építkezésre, ott nem éreztem jól magam, jelentkeztem ott, Algériában főiskolai tanárnak még mérnökként, és 3 évet ott töltöttem el. Ezt élveztem, de ennek akkor szerződéses vége lett, meg különben is kitört a forradalom…
Hazajöttem, kicsit “csellengtem”, majd az osztályvezetőm az egyik szakminisztériumban azt kérdezte: “Miklós, miért akarsz Te közgáz-diplomát szerezni, amikor igen sok jó, angol nyelvű üzleti diplomát is lehet?”, és tényleg, elkezdtem egy ilyet.
Az első év végén a könyvelés-tanárom megkérdezte: “Miklós, nem akarsz egy most alakuló ír-magyar vegyesvállalat gazdasági vezetője lenni?”, mit tesz isten, akartam. Két nehéz első év után még én kerestem egy fejvadászt, aki segített egy újabb pénzügyi vezetői pozícióhoz jutni egy szintén átalakuló, de nemzetközileg is igen patinás nevű multihoz szegődnöm és onnan már sima volt az út…
Időnként, amikor megúntam egy-egy céget, jöttek a fejvadászok és tenyerükön vittek az újabb hasonló pozíciókba… volt egy cég, ahol meglepően sokáig maradtam… azt úgy sikerült sokáig nem megúnnom, hogy állandóan változtak a tulajdonosok, a vezérigazgatók és a teljes management, mindig én maradtam a fix pont… viszont minden alkalommal szinte a nulláról kezdtük (jó, nyilván itt túlzok, de a változások mindig drámaiak voltak, szinte, mintha egy új céghez kerültem volna minden alkalommal…).
Ebből persze az is következhet, hogy részben mennyi véletlen van mindebben, meg az is, hogy majdnem mindig volt valaki, aki megkérdezte, hogy “Miklós, nem akarsz…”.
Persze, onnan is lehet nézni, hogy én azért “mutattam magamat” a szerencsének. Egyrészt a nyelvek. Mindegyik nyelvet használtam is, ahogy mondani szoktam: “mindegyikkel kerestem pénzt…” (speciel az angollal a legtöbbet…). Másrészt nyüzsögtem, mutattam magam, keresgéltem.
Mielőtt például a tervellenőr kollégám a fenti mondatot elmondta volna, én már az adott nagyvállalat szerszámszerkesztő irodájában sokadszor ültem ugyanannál az asztalnál egy-egy kérdés megbeszélésénél műszaki rajzolóként a mérnökökkel, vagy mondjuk a szerkesztési osztályvezetővel, vagy a helyettesével. És én annál az asztalnál (se) fogtam be a számat és voltak ötleteim, néha jók is. Látszottam, mutattam magam.
Mielőtt a minisztériumi osztályvezető a fenti kérdést feltette, odamentem hozzá, hogy kérjem, hogy támogassa a minisztérium, hogy elvégezhessem a közgázt.
Mielőtt az angolul tanító könyvelés-tanárom megkérdezte azt a kérdést, volt szó róla, hogy a Bankárképzőben kezdjek el dolgozni oktatóként (az akkor sem kis tandíj egy részét már rész-oktatással fedeztem), tehát jeleztem, lehetett tudni, hogy keresek és nyilván, azt meg tanárként észlelte, hogy ez a terület talán érdekes lehet számomra.
Szóval így is lehet nézni, meg úgy is. Hogy puszta szerencse, vagy hogy a nyüzsgésem eredménye. Én szeretem ezt főleg szerencsének tulajdonítani, de tudom, biztos vagyok benne, hogy ha ezek a saját elemek nem jelentek volna meg, a szerencse se talált volna meg.
Azután ezt a pénzügyi vezetőséget is meguntam, egy régebbi hobby-leágazásom felé nyúltam vissza, a pszichológia felé. Igazából, elég szervesen jött az is, ahogy a coachinggal találkoztam, és mind a két elem benne volt, a szerencse is és a nyüzsgés is. Már jó 1,5 évvel a döntés megszületése előtt találkoztam először valakivel arról a kurzusról, amely az első mély elméleti és tapasztalati benyomást tette rám. Gyakorló ügyfelet keresett és én vállalkoztam. Azután találkoztam ugyanezen kurzus (ez véletlen volt) “gurujával” személyesen is egy a cégünknél szervezett előadásán és az egyik könyvével is (már a gyakorló coachtól), ez a találkozás a könyvvel kombinálva már meghatározó benyomást tett rám. Az ember is és a könyve is. Innen sima volt a döntésem. Igen, ez az, ami érdekel, ezt akarom csinálni a jövőben.
Amilyen én vagyok, bármi elkezd (újra-) érdekelni, először feltérképezem a terepet és felépítem a könyvtáramat. Párhuzamosan két év alatt, ami hosszú, meghatározó “alap”-tréning, konferencia, kapcsolat, egyesület, szövetség, 1-2-3 napos tréning, ami elmélet, jó tágan beleértve a filozófiai, pszichológiai, terápiai alapokat, főbb irányzatokat, azt én elkezdtem habzsolni. Nincs rá más szó, valami olyan erővel jelent meg ez az életemben, amit még soha nem tapasztaltam.
Két év nagyon intenzív munkája, minden értelmű befektetése ért meg tegnap, 2012. december 17-én, amikor két, itthon is jól ismert ICF akkreditált vizsgabiztos és 5 tréning-társam előtt a vizsga-coachingom PCC minőségű teljesítménynek találtatott (a felkészítő kurzus 4 felvett személyes coaching-audio felvételének közös elemzése előzte meg ezt az utolsó fázist). Sietek hozzátenni, a PCC fokozat hivatalos viselésére akkor lesz majd jogom, ha az ehhez szükséges, dokumentált 750 le-coach-olt órát ICF által konfirmáltatni fogom tudni, de ez nem von le semmit abból, hogy a vizsgabiztosok attesztálják a PCC-szint elérését. Megértem és el is fogadom, hogy a gyakorlat nem véletlenül része a teljes fokozat megszerzésének, csak csendben teszem hozzá, hogy egy biztos, hogy én még nagyon lelkes vagyok és ezt – nem unom… nagyon nem…
Zárjuk le a gondolati ívet. Kezdtem azzal, hogy unod-e azt, amit csinálsz, esetleg más okból kell elkezdened gondolkozni azon, hogyan tovább. Ez a bejegyzés már így is túl hosszú, a másik, lehet, hogy még érdekesebb alternatívát (“…vagy találj a meglévőben új kihívást”) nem sikerült feldolgoznom, ebben most inkább arra koncentráltam, hogy az élet és a lehetőségek addig, amíg élsz, nyitottak és részben Rajtad (részben meg, persze, a szerencsén…) múlik, merre indulsz, merre mész…
Megpróbálok majd ahhoz is gyűjteni anyagot, saját élményt…
Most amikor helyesírási és szemantikai hibák után kutatva újra olvastam idáig, mintha az egészből az jönne ki, hogy én szeretek váltani… és tényleg…
Eszembe jutott. Talán ez lehetne egy rövidített minta a “kitartani” variációra. Ez a coaching… Érzem, ahogy egyre többet tudok róla, egyre mélyebbre akarok menni… Annyi elágazása van, annyi érdekes (pl. filozófiai, egyéb) gyökere, annyi változata, talán – nagyon röviden – ez a trükk (a meglévő helyen) az új kihívásra, hogy mindennél jobban érdekeljen és ne nyugodj bele abba, ahol éppen (tudásban, gyakorlatban, tapasztalatban) vagy, hanem új és még újabb kihívást találj minden egyes új aspektus meghódítására (a coachingra vonatkoztatva: új ügyfél felfedezése, hogyan tudsz neki segíteni az útján, mit tudsz ebből is tanulni, ilyenek…). OK, de azért megpróbálom majd ezt a variációt is a következőkben egy kicsit – legalábbis ennél az utolsó rövid gondolatmenetnél – rakkolósabban összerakni, de ezt konkréten nem igérem biztosra…
Persze, most, hogy exkuzáltam magam abban, hogy az egyik alternatívára (hogyan “váltani”) helyeztem a hangsúlyt, rájöttem, hogy bár nagyon fontos és sokunknak ebben a pillanatban az egyetlen alternativája az, hogy (újra) megtalálja a motivációját abban, amit éppen csinál, hosszabb távon biztos, hogy a “váltás” gondolatának nem szabad teljesen idegennek lennie, jöjjön az majd egyszer saját gondolatból, vagy mások akaratából.
Nézz körül, ahol most vagy, ami most vagy. Azt mondom, hogy hosszú távon nagy valószínűséggel nem ott fogod befejezni a munka-életedet. Az életünk hosszú, az alkalmazásaink (vagy saját vállalkozásaink) viszonylag rövidek, legtöbbször túléljük őket. Majdnem mindenki életében többször kényszerül váltásra, vagy egyszerűen csak kényszer nélkül, saját elhatározásából vált az életében. Munkát, munkahelyet, szakmát, vállalkozást, néha akár országot is. Akár többször is. Ennek a lehetősége a háttérben, valahol hátul ott kell lenni az agyunkban. 3 emberre emlékszem ugyanarról a munkahelyről, akiktől mindegyiktől hallottam néha kimondani: “…én innen megyek nyugdíjba”, egyiknek sem sikerült…
A saját példámmal, itt-ott a fordulópontok elnagyolt elemzésével szerettem volna érzékeltetni, hogy (a) a szerencsének (ami nélkül nekem se ment volna talán egyik váltás se így, ahogy…) “mutatni kell magunkat” és (b) soha, de tényleg soha nem késő; azt felejtsd el, hogy “nekem már késő”. Az lehet, hogy Te mindent megteszel, és nem sikerül (nincs garancia, senki nem kapott egy bon-t, egy ígéretet a születésekor, hogy vele mindig jó dolgok fognak történni…), mert a szerencse valahogy elkerül, de annak nem a korod és semmi más ilyesmi konkrét körülmény nem lesz az oka… Ez a “fekete hattyú”, ami valahol van, de nem biztos, hogy valaha is találkozunk vele… én még speciel fekete hattyút egyet se láttam, de nem zárom ki, hogy egyszer besétál a kertkapun… évekkel ezelőtt, amikor sétálni indultunk, állandó sétautunk elején az egyik házból határozottan kacsa-hápogást szoktunk hallani… pedig a környéknek nincs tava… miért pont egy “fekete hattyú” ne jelenhetne meg a kertkapuban?!
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Ben Furman finn terapeuta és coach (számomra talán a világ egyik legszimpatikusabb, legmegnyerőbb embere) tette fel ezt az angol szöveget ma a Facebook oldalára...