Vezetői coaching

Megfigyeltétek már, hogy ha egy ismeretlen szónak megnézed, megismered a jelentését, utána egyszercsak, egyre többször, elkezdesz találkozni vele? Valószínű, hogy előtte is találkoztál vele, csak átugrottál rajta a szövegben, mert nem tudtad mit jelent… (én mostanában például a “serendipidity”-vel voltam így, többször is megnéztem, amíg lassan kezdem megjegyezni, olyasmit jelent, hogy “véletlen felfedezésekre való képesség”…). 

Régen ott van az egyik polcunkon Jerzy Grotowsky tanulmányait (1965-1969 közötti szövegeket) összefogó kis kötet, nem tudom, pontosan mikor vettem, a fordítás és kiadás 1999-es (ez egyébként halálának éve is…). Szóval a szövegek több, mint 45 évesek és a könyv is több, mint 10 éves. És… beléptek az életembe ma este… 

Tudomásom szerint a lengyel Grotowski és az orosz Sztanyiszlavszkij voltak azok a színházi gyakorlati szakemberek és teoretikusok egyszemélyben, akik talán a legnagyobb hatással voltak a világ nyugati féltekéjének a színházi kultúrájára a XX. században. Talán még Peter Brook, de ő inkább gyakorlati munkásságával, míg az említett két szakember teoretikusok is voltak a javából… 

Grotowski nevével a “kegyetlen”, vagy “szegény” színház fogalma forrott össze és most az első szöveget olvastam el ebből a könyvből, aminek a címe éppen erre utal: “A szegény színház…”. 

Na, ezzel a könyvvel és a “kegyetlen/szegény” színház fogalmával pont úgy voltam, mint például ezzel a szóval, ezzel a “serendepidity”-vel. Hallottam, hogy van ilyen, de azt se tudtam, eszik vagy isszák. Még hogy “kegyetlen”, arról lehetett valami ködös elképzelésem (csak úgy passzív fantáziában), de a “szegény” színházról?! Semmi… A könyvet azt hiszem néhányszor levettem már a polcról, belelapozgattam, de a könyv “hallgatott”, nem mondott nekem semmit, visszatettem… 

Most elkezdtem beleolvasni és íme, ideidézve egy idézet-töredék ebből az első “szövegből”, és szép lassan kiderül, hogy kerül ez ide, a megoldásközpontú brief coachinggal összefüggésben:

“…E módszer lényege, hogy nem akarja a a színészt meghatározott jártasság kialakítására nevelni, sem pedig arra, hogy kifejezési eszközeinek úgynevezett “kelléktárát” kiépítse. Nem deduktív út ez, amely a megtanult hozzáértést összegezné… Ebben a színházban a színészképzés módszere nem arra irányul, hogy a színész megtanuljon valamit, hanem azoknak az akadályoknak  az eltávolítására, amelyeket a lelki folyamatok során a saját szervezete támaszthat. 

A színész szervezetének a belső folyamat érdekében meg kell szabadulnia mindenféle ellenállástól… Ebben az értelemben via negative ez: nem a hozzáértés összegzése, hanem az akadályok eltávolítása… Ebben a színházban a legtöbb színész az önhelyesbítés szakaszában van, útban afelé, hogy e folyamat lehetővé váljék szára…” 

Hoppá… ez nagyon megszólított… ez ugyanarról beszél, ami most igazán foglalkoztat… Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy itt tulajdonképpen egy megoldásközpontú folyamatról van szó, amelyben az “ügyfél” a színész, és a “coach” a rendező, Grotowski, aki segít a színésznek megszabadulni/elengedni a “szűrőit”, a belső akadályokat, amelyek megakadályozzák, hogy a tartalom surlódásmentes interpretátora/megjelenítője lehessen, és eközben a rendező kizárólag a színész erőforrásaira támaszkodik a változás létrehozásában… ő csak jókor a jó kérdéseket teszi fel… 

Azóta, hogy évekkel ezelőtt utoljára kezembe került ez a könyv és néma maradt, elkezdtem coachinggal  foglalkozni és ezen belül is a hozzám legközelebb álló,  a legkevésbé instrumentalista, (ha egyáltalán) csak minimalista beavatkozást engedélyező módszer, a Steve de Shazer és Insoo Kim Berg féle megoldásközpontú megközelítésen alapuló brief coachinggal. Therese Steiner (egyik tanítványuk) azt mondja “Jetzt mal angenommen…” című könyvében, hogy

(a) ennek a módszernek a sikeres alkalmazásához a coach hozzáállásának  két alapelvnek biztosan meg kell felelni, mégpedig annak, hogy az ügyfél által kívánatosnak tartott változás elindulásának nem feltétlenül elengedhetetlen feltétele a probléma megértése (ebből egyébként következik, hogy  a “probléma-nyelv” és a “megoldás-nyelv” sem egyezik meg..), illetve annak, hogy az ügyfél szakértelmét a saját megoldását illetően az első pillanattól adottnak kell tekinteni, és

(b) ha ezekről az alapelvekről valaki nincs meggyőződve, akkor nem fogja tudni eredményesen alkalmazni a megoldásközpontú megközelítést, másrészről, nehéz lesz másik megközelítést alkalmazni, ha az ember egyszer meggyőződött arról, hogy  hamarabb lehet a változást kezdeményezni, ha a vágyott célra, illetve a problematikus viselkedéstől eltérő kivételekre koncentrálunk. 

Itt az ideje, hogy összekössem a két szálat, Grotowskit és a megoldásközpontúságot. A lényeg valahol a “saját anyagból dolgozásban” van - mindkét esetben. 

A megoldásközpontú megközelítés semmit nem visz be a folyamatba kívülről, mindent az ügyfél által felvetett gondolatok, sőt szavak, gondolatok irányítanak, a coach a keretekre, a folyamatra ügyel és – istenem, milyen egyszerűen hangzik! – jókor, jó kérdéseket tesz fel, amelyek az ügyfelet a változás kreatív előkészítő gondolkodásának “flow”-jában tartják… 

Persze, mint mindig, “az egyszerűség (a sallangmentesség) az a legnehezebb”, minél egyszerűbb valami, egy módszer, annál nehezebb, megfoghatatlanabb, sok tapasztalatot igénylő az alkalmazása (aminek a birtokában azután a “mesterek” nevezhetik könnyűnek,  “csoki-job”-nak a coach-“mesterséget”…), így van ez a megoldásközpontú brief-coachinggal is… 

Jellemző, hogy amikor  egy full egy-éves – amúgy kíváló, mély önismereti munkán, az elmélet és gyakorlat egészséges arányán, ezen belül inkább gyakorlat-súlypontú coach-képzés után megismerkedtem egy hosszabb tréning-folyamat első néhány napján a megoldásközpontú brief-coaching alap-megközelítésének elemeivel, hangosan is feltettem a kérdést: “Most komolyan, ez az egész?! Ezért tanultam eddig ennyit?!” 

És igen, azóta, néhány tucat  könyv áttanulmányozása és természetesen egyre több gyakorlati tapasztalat után egyre jobban tudom, hogy – hála istennek (szeretek tanulni… kis defekt, vannak ilyenek…) – ezt innentől nem is kell abbahagyni, mindig lehet  jobban csinálni és többet tudni róla… 

Grotowski színháza is megpróbál semmit sem bevinni a folyamatba kívülről. Ebben a már idézett első, alapozó szövegben megemlíti (majd egy-egy bekezdésben ki is fejti), mi mindent nyert azáltal, hogy minden “normál” alkotó elemét egy “normál” színháznak “elengedte”…: 

“…Mindenesetre azáltal, hogy az előadásról fokozatosan lebontottuk, amit le lehetett bontani, mintegy tapasztalatilag kimutattuk, hogy létezhet színház karakterizálás nélkül, autonóm jelmez és díszlet nélkül, elkülönített színpad nélkül, fényjáték, zenei aláfestés nélkül… De nem létezhet, ha nincs meg a színész-néző viszony, a színész és a néző kézzelfogható, közvetlen, “élő” érintkezése…”

Ez igaz a cochingra is, az egyetlen dolog, ami nélkül nem lehetséges coaching, az az emberi kapcsolat a coach és az ügyfél személyisége között. Emellett persze  nagyon fontos feltétele a megoldásközpontú (és mindegyik) coaching-folyamatnak, hogy a coach akkor működik jól, ha a változás beindulásával és a változási folyamat előrehaladásával arányosan a coach szerepe egyre csökken és a végére (amikor az ügyfél ezt jelzi) mintegy el is enyészik.

Zárásként erre az utolsó gondolatra (a coach időben “elenyésző” szerepe…) idézek Chris Iveson et alii/és társai könyvének (BRIEF Coacing) bevezetéséből: “…Ahogy egy ügyfél mondta a harmadik ülés végén, ‘Tudom, hogy már halott lennék, ha nem jöttem volna el Önhöz, de fontos, hogy megmondjam, hogy Ön semmilyen szerepet nem játszott az életemben.’ Ez megérintette a coach-ot és így felelt, ‘Köszönöm. És Ön sem játszott semmilyent az enyémben. De mindig emlékezni fogok Önre.’ ‘És én is mindig emlékezni fogok Önre’, válaszolta az ügyfél mosolyogva…’” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

The earth is moving/trembling under our feet. Everything is in (radical) changes, when we are looking around and then back, the landscape is already changed and perhaps we are on the street to search for another job… we are constantly losing our repairs, the North… and do not find our well known milestones in our life… you should be vigilant, you should be cautious and you should doubt everything and be on the alert… really? 

What is the system (I mean the capitalism) we are actually living in? Is it the best of of the best? Is there any other system we could search for? Are we understanding & using well all the opportunities we have in this system? Or we simply sc….ing it up and crying quickly for another one? Is it the system being wrong or we ourselves could do better? What on earth could be a good direction to take? 

In 1905  a sociologist, one of the first perhaps, Max Weber has written an interesting book about the spirit of capitalism (later he revised the original up to 1930), the title was:  

The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism (The Book – Published by Routledge in 2005 – originally in 1992 on the base of the 1930 version) - This edition was translated from German by Talcott Parsons (introduced by  Anthony Giddens), the last link (Max Weber’s…. in the 21^st Century) is just speaking about a new English translation… -  

http://www.d.umn.edu/cla/faculty/jhamlin/1095/The%20Protestant%20Ethic%20and%20the%20Spirit%20of%20Capitalism.pdf 

“Weber’s claim  is that rational capitalism is the source of the industrial revolution and the growth of capitalism as the preeminent universal economic system. Weber claimed that this rational capitalism came into being by a work ethic rooted in Calvinism.” (quote from the “About Weber” thesis, see the link below). 

His thesis was later much criticized but because of his (Weber’s) effect on the later sociology, every bits and pieces of his original works and those of his critics might be a tremendous gisement of valuable information  and arguments. However, I admit and I accept that with the speed we are now living it’s hard for the laymen to study such topics in details. Anyhow, I’ve thought I gather together some papers in one lot, if we have time we could read one or two passages from them… 

Later this work was named as one of the 10 most influential book in the sociology by the International Sociological Association and listed among the New York Public Library’s Books of the Century (1895–1995).

Some more sources about the author and the work: 

Understanding Weber (a book from 2007) –http://58.192.114.227/humanities/sociology/htmledit/uploadfile/system/20100506/20100506140232522.pdf 

About Weber (a thesis from 2006) -

http://dspace.uta.edu/bitstream/handle/10106/309/umi-uta-1247.pdf?sequence=1 

Max Weber’s Protestant Ethics in the 21^st Century (a short chapter of a book - 2002) -

http://www.uvm.edu/~lkaelber/research/KaelberPE.pdf 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

A nyelvtanulásban, sőt a mindennapi használatban is (nekem) a legnehezebb az anyanyelvi beszélő (vagy nagyon nehéz szöveg) megértése volt (korábban és a nem állandóan használt nyelveken a folyékony beszéd). Én valahogy mindig megértetem magam. 

Volt nemrég egy flash-em (ehhez lesz itt egy-két történet), hogy hogyan kapcsolódik össze a megoldásközpontú coaching megközelítés és a tökéletes, 100%-os nyelvi megértésre (illetve tökéletes nyelvi pontosságra, például nyelvtani korrektségre) való törekvés… 

Szokás szerint, kapaszkodjatok… 

Sokféle coaching megközelítés van, amelyet coachok alkalmazhatnak, az egyik a megoldásközpontú rövid coaching. Ezen belül is vannak finomságok, al-irányzatok, de ezek néhány dologban megegyeznek: 

• az ügyfél a szakértője a problémának és a megoldásnak,
• a megoldásnak nem feltétlenül van, sokszor egyáltalán nincs köze a problémához, ezért a megoldásra kell fókuszálunk szinte az első perctől kezdve (a problémáról csak annyira van szó, amennyire a coach hozzájárulásához erre egyáltalán minimálisan szükség lehet, előfordul, hogy semennyire),
• a megoldásra koncentrált célkitűzés után a cél elérésnek már megélt, bármilyen csekély, előjeleire fókuszálunk együtt (azok hogyan jöttek létre, mit csinált az ügyfél másképpen a cél felé mutatóan), vagy ha ez valamiért nem rögtön járható út, akkor
• a  kivételekre fókuszálunk  az adott működési helyzetben, amikor a probléma a szokásosnál enyhébben, vagy egyáltalán nem jelentkezik.
• Erőforrás, erőforrás, erőforrás… ezeket keresünk…
• Az így adódó cselekvési, döntési alternatívák közül
  • Amelyek nem okoznak problémát, azokon nem kell változtatni
  • Amelyek sikeresek, hatékonyak, azokat az ügyfél magától is (pláne, hogy most már előjöttek  a coach-csal folytatott beszélgetés folyamán) többször fogja csinálni, és
  • Amelyek nem sikeresek, azok helyett meg mást fog csinálni, esetleg kikísérletezi, melyik más viselkedés vezet hatékonyabb működéshez. 

Ha már ilyen jól elmagyaráztam, hogy mi a (megoldásközpontú) coaching, egy megjegyzés arról, hogy mi következik. Mivel nem tudlak egyenként megkérdezni Titeket, hogy milyen erőforrásaitok vannak ehhez a konkrét nyelvtanulás témához (folyékony beszéd idegen nyelven és az anyanyelvi beszélő megértése), milyen előjelei vannak annak, hogy már alkalmazzátok észrevétlenül is azt, amiről itt beszélni fogok, ami itt következik, talán leginkább saját élményen alapuló konzultációnak nevezhető… talán hasznos lesz Nektek és talán hozzá tud járulni az alternatívák bővítéséhez, amelyeket felhasználhattok a saját tanulási módszereitekhez legjobban passzoló, leghatékonyabb nyelvtanulási utatok megtalálásában… 

OK, de a nyelvtanulás hogy jön az előző részhez? Nos, az én számomra, aki felnőtt fejemmel három idegen nyelven jutottam el egy viszonylag használható nyelvtudásig, ma is,  mindig is az anyanyelvi beszélők megértése a kulcs, a legnehezebb. 

Engem megértenek, mert én persze, akármennyit tanultam, felnőtt fejjel a tökéletes kiejtésről már lekéstem, és egyáltalán,  az idegen nyelven, ha azt nem állandóan, saját közegén belül használjuk,  az ember – kiejtésben is, szóhasználatban/-választásban, mondatszerkezetben -  mindig lassabb, körülményesebb, iskolásabb egy kicsit, szóval, őt majdnem mindig megérti a másik fél, míg az ő számára például az adott nyelvi környezetből jövő angol beszéde a sajátos idiómáival, a kicsit elharapott szóvégekkel, mindig egy kicsit titokzatos, enigmatikus/titokzatos lesz. 

Ez is változó, valószínüleg én több amerikai akcentust beszélővel találkoztam és az én kiejtésem is ahhoz áll egy kicsit közelebb, másnak lehet az angol a familiárisabb és az amerikai megértésével van baja (és így tovább, a bajor, a schwitzer Dütsch, a kanadai francia, stb. kiejtések megértésével). 

Szóval a native speaker-ek megértése. Rögtön mondom is, hogy mire gondolok, amikor szerepet szánok a megoldásközpontúságnak. Egyszerű: ha idegen nyelven társalogsz, idegen nyelvű szöveget hallgatsz, olvasol, ne azokkal a részekkel foglalkozz, amit nem értesz, ne blokkolj, ha valami kimaradt, hanem arra figyelj, amit megértesz és abból építsd fel visszafelé is az egészet. 

Tulajdonképpen ennyi itt a megoldásközpontúság: ne a hibára, a kimaradásra, a nem-értésre, a problémára koncentrálj, hanem arra amit megértesz, a megoldásra. Egyébként egy bizonyos adott nyelvi alap-képzés után  nekem bejött, hogy amikor valamit olvastam, nem néztem meg minden egyes szót, amit nem értettem, hanem a szöveg értelmét az ismert részekből/szavakból próbáltam meg megérteni. Így gyorsabban jutottam el a folyékony olvasáshoz. 

Persze, ha túl sok mindent nem értesz meg, akkor egyszer-egyszer, kulcs-mondatoknál (megérzed, melyek azok, amikor már tényleg semmit nem értesz az egészből…) ezt-azt meg kellhet nézni a szótárban. Ma akkor veszem elő a szótárt, ha nemcsak megértenem kell, hanem le is kell írnom a fordítást, nem csak az értelmét összefoglalva visszaadni (ez az angolra és a franciára igaz, a németnél azért itt-ott szótárazok). 

De hogy ne legyen ez ennyire száraz, mondok példákat részben, hogyan jutott ez eszembe, részben, hogy hogyan is jelenik meg a szöveg megértése, és az ezzel kapcsolatos 100%-os tökéletesség keresése.  Ez talán segít a fenti tételt alátámasztani. 

Úgy jutott eszembe ez a megoldás-központú megközelítés a megértésben, hogy éppen elkezdtem készülni egy coaching klub-foglalkozásra, ahol egy nagyon érdekes, nagyon dinamikus angol nyelvű beszélgetés megértetésében kell majd aktív szerepet vállalnom, ahol van aki, ugyanúgy érti mint én, vagy jobban, van, aki valamit meg fog belőle érteni, és lesz, aki alig fog valamit is megérteni belőle magától. Eddig úgy gondoltam, erre készültem, hogy meghallgatom az egészet, kiszúrok fontos részeket és azokat beütöm a gépbe magyarul, akkor amikor ott leszek, azt hozzá tudom olvasni, kézbe is tudom adni, milyen pompás lesz. Ez  100%-os tökéletességre való törekvés.  Igenám, de már látom, hogy nem lesz annyi időm, ezért elkezdtem gondolkozni, hogyan is lesz, hogy mindenkinek jó legyen. 

Az adott videót egyszer hallottam élőben, és azt hiszem, hogy már a neten is végighallgattam legalább egyszer. Lényegében elmondható, hogy teljesen értem, amibe tökéletesen belefér az én értelmezésemben, hogy vannak pontok, ahol az értésem hozzávetőleges, a lényeget értem, de nem minden egyes szót, kifejezést, de ez az egész, vagy az adott rész értésének minőségét  nem, vagy alig befolyásolja. 

Csak el kell engednem a tökéletesség igényét, és egyszerűen amikor ott leszek majd, a legjobb tudásom szerint segítenem kell megérteni a jelenlévőknek a leglényegesebb dolgokat és mivel lesznek ott olyanok, akik úgy, vagy még jobban értenek angolul, mint én és ráadásul lazábban, alaposabban tudnak figyelni a részletekre is, mert én fogom csinálni az “alap”-fordítást, majd kijavítanak, vagy kiegészítenek. Ennyi. Megoldva. 

Miért is fontos az, hog tudjuk, mi az, amire törekedni érdemes, és miért kell tudni elengedni a 100%-ig tökéletes értés igényét? 

Érdekes, hogy ez a szempont egyébként nemcsak a megértésnél jelenik meg. Ha egy kicsit perspektívát váltunk és az outputot nézzük, azt, amit Te akarsz elmondani a kommunikáció folyamán, szintén nagyon megnehezítheti az, hogy tökéleteset akarsz nyújtani. Minden szempontból. A tartalomra koncentrálás mellett igényt tartasz arra, hogy a mondandód  nyelvtani, egyeztetési és szemantikai szempontokból is tökéletes legyen, ami az elején, sőt elég sokáig a nyelvtanulás folyamán – érthetően -  paralizálja az embert és nem tud elmondani egy egyszerű  mondatot se a normálhoz közelítő sebességgel, folyékonysággal, mert mindenre egyszerre figyel és ez leblokkolja a beszédképző rendszer működését. 

Figyeljétek meg, amíg nem szorul a tudatod alá a nyelvtan, nem tudtok folyékonyan beszélni. Mint az autóvezetésnél az elején: a pedálok, a sebváltó, a kormány, a visszapillantó, és amikor mindez már majdnem megvan, az oktató megkérdezte: “És a forgalmi táblákat ki fogja nézni, az úttörőcsapat?” (ma ez talán cserkészcsapattal hangzik el, never mind…). 

A két történetből én magam nem nagyon kerülök ki jól… amellett, hogy lehet esetleg egy jót röhögni (rajtam) és a “más kárán tanul az okos”, annak a tételnek, hogy a hibáinkból tanulunk legtöbbet (többet mondok, csak azokból tanulunk), egy valamikor következő blogbejegyzést tervezek szentelni… 

No, az első történet nagyon friss. És kicsit paradox, mert a megértést magyar kontextusba helyezi és ráadásul saját szövegem megértéséről van szó (ennél jobb bizonyítéka annak nem lehet, hogy a 100%-os megértés nemcsak akadályozó igény, hanem ehhez képest még gyakorlatilag lehetetlen is…). Egy adott célra egy beszélgetésből, amit én folytattam valakivel, 5 percnyit szó szerint le kellett írnom.  Ez kb. 3,5 oldal lett és az én részemnél 2-3 esetben akárhányszor visszajátszottam, nem tudtam megállapítani, mi a fenét is mondhattam pontosan (egy ragot, vagy egy elharapott szóvéget, vagy rövid szót). Pont mint az angoloknál… 

Elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen hogyan lett volna engem képes megérteni a másik fél az adott helyzet adott atmoszférájában, ha én magam nem tudok mindent tökéletesen megérteni utólag a saját szavaimból, még a technika segítségével se (jó, a felvétel nem volt elég tiszta, de mégis, én meghallgathattam 3-4-szer – utána feladtam…). Jó történet, nem? 

Persze, ebből számomra adódik személyes tanulság: ne hadarj és artikulálj a kiskésit, ha azt akarod, hogy megértsenek, a teremburáját… Természetesen azonban van általánosabb tanulság is és erre jó emlékezni az idegen nyelv tanulásánál, mert könnyebbé teszi a tökéletesség iránti igény elengedését. 

A tanulság az, hogy a közlések szószerinti megértése az anyanyelvünkön sem 100%-os. Messze nem (ezt bárki, aki vett részt hosszabb előadáson, pláne Power Point támogatású prezentáción, hogy a felére se figyel, felét se érti…). Ráadásul, különösen a személyes kommunikációs aktusban egy vizsgálat szerint 7% a befolyása mindössze a szóbeli tartalomnak, 38%-ban számít, befolyásol a beszéd tónusa, hajlékonysága  és 55%-ban a vizuális benyomások (ez egy elég alapvető összefüggés, vizsgálat lehetett, mert a minap Dr Bagdy Emőke is pont ezeket idézte egy Balassi intézet-beli előadásán…). Ehhez jön még, hogy  a kép rólunk, amivel a kommunikációba “belépünk”, az első 10, de még inkább az első 4 másodpercben (!!) meghatározódik. Az adatokkal kapcsolatban voilà,  egy angol nyelvű cikk: http://www.omnilogos.com/2011/08/11/nonverbal-communication-theories/ ). Még telefoni kapcsolat esetén is sokkal meghatározóbb a tartalomnál a hang tonusa és  hajlékonysága. 

Idefűzök még egy linket, egy 13 oldalas magyar nyelvű összefoglalót a kommunikációról, ahol - ha valakit kicsit mélyebben érdekelnek  az alapfogalmak -, itt megtalálhatja a legfontosabbakat (arra gondoltam, hogy kitérek a redundanciára is, de kicsit utána olvasva láttam, hogy ehhez én is, meg ez a blog-bejegyzés is kevés… így került “kezembe” ez a – nem profi nyelvészeknek, hanem jóindulatú amatőröknek - jól kezelhető összefoglalás): http://www.ekt.bme.hu/Nagylete/AKommunikacio.pdf 

A másik történet az idegen nyelv értéséről (és ami ebből következhet) inkább anekdota, amihez bevezetés szükséges. Az egyik al-hobbym, hogy kedvelek és gyűjtök – közvetlenül német tv-csatornákról – német kabarékat.  Legnagyobb kedvenceimtől (Urban Priol, Volker Pispers, Georg Schramm, Horst Schroth) még külön is vásároltam CD-t,  vagy akár könyvet is. Kedvenc teszt-kérdésem, ha találkozom egy “igazi” némettel, hogy megkérdezzem tőle, hogy szereti-e a kabarét, ismeri-e legalább a kedvenceimet (név szerint még számon tartok talán kétszer ennyit és sok van, akiket nem követek). 

Most, hogy ezt írom, belegondoltam…  tutti, hogy ezt a rossz szokásomat (másokat nehéz helyzetbe hozni, én, Budafokról, kérdezgetem a szegény németeket erről, hallom Baglyot a Micimackóból, amint gubbasztanak Micimackóval a faágon és Micimackó állandó kérdezősködésére, hogy ide mi van írva, oda mi van írva, Bagoly azon morfondírozik magában: “Most lelökjem, vagy ne lökjem? Igaz, ezt holnap is megtehetem...”) biztosan leépítem a jövőben. mindegy, most ehhez a témához passzol... 

Az a német kör, amellyel eddig nagyrészt – azóta, hogy ezeket a felvételeket gyűjtöm - kapcsolatba kerültem, noha szintén médiások voltak, nemet szokott válaszolni (hát, ez az…)… talán nem néznek (annyit) tv-t vagy… mindegy is… Az én kedvenc humoristáim általában nem tortát vágnak egymás fejéhez, inkább nehéz témákról beszélnek görbe tükörben, többnyire szatírikus, filozófikus politikai kabarét csinálnak. 

Persze, jogos a kérdés, mennyit értek meg belőle (ez lesz a poén…). Nos, nem mindent (változik, mondjuk egy full bajor tájszólás esetén kevesebbet, mint egy többé-kevésbé hochdeutsch kiejtés esetén). Egyrészt kontextuálisan az idegen nyelvű/kultúrájú humort megérteni ténylegesen nehéz (gondoljátok el, Hofit hallgatni egy magyarul tanuló külföldinek… nehéz lenne…), másrészt Németországban nagy különbségek vannak a kiejtésben a területek között és a csatornákon, amelyeket elérek, időnként felléptetnek osztrák és német-svájci humoristákat is, na ezek meg megint – időnként nagyon, a svájciak drámaian - másképpen használják a kifejezéseket és más az akcentusuk is. 

De, és nekem ez a lényeg, annyira megértem, hogy a levezetések, poénok többségét veszem, halálra röhögöm magam és rengeteg helyzetben eszembe jutnak a poénok/áthallások, mert magas minőségű szatíra lévén, az általános emberiről szólnak. Ez persze azt is megköveteli, hogy valamilyen szinten otthon legyek abban, éppen mi történik Németországban és ismerjem a legfontosabb figurákat, hiszen különösen a politikai humor magától értetődően az éppen regnáló politikai szereplőket figurázza ki. Példa: legnagyobb kedvencemtől, Volker Pisperstől vannak különböző korszakból származó CD-im, video-felvételeim, könyveim, amelyekben hol Helmuth Kohl, hol Gerhard Schröder, vagy manapság éppen Angela Merkel és aktuális társaik viselt dolgairól  szatírizál… (és olyan szinten, hogy nem csak aktuálisan “vicces”, teljesen időtálló ez a fajta szatíra…). 

Jellemző volt az ilyen rokon-lélek kapcsolat-felvételi kísérleteimre, amikor Hamburgból egy újságírónak tanuló fiatal lány néhány hónapig gyakornokoskodott a korábbi médiás munkahelyemen. Ketten egy  kolléganőmmel gyakorlási céllal időnként  egy-egy társalgási óra keretében beszélgettünk vele, amelyre a hamburgi lány különböző témákat hozott. 

Az egyik alkalommal meséltem erről a hobbymról, és kiderült, hogy egyik kedvencemet se ismeri (ott, neki ennél a négynél több névvel próbálkoztam…). Következő órára odavittem a számítógépem és a youtube-on elkezdtem neki mutogatni azt hiszem vagy 9-10-et közülük. Rövidebb részleteket találtam tőlük, volt, akitől hosszabbakat is (ez akkor volt, 2000-es évek második felében, amikor még csak max 10 perces videókat lehetett feltölteni). Annyira megtetszettek neki, hogy lelkesen jegyezgette a nevüket, hogy majd otthon utánanéz… 

Ilyen előzményekkel egy idei ősz-eleji coaching konferenciának az elején az egyik színhelyről a másikra gyalog mentünk vissza és egy darabon egy német kollégával kerültem egy sétáló csoportba. Mindenféléről beszélgettünk, és ahogy lenni szokott, hamar szóba hoztam az említett hobbimat. Gondolkozott egy kicsit, és nem mondta meg, hogy vajon melyik kedvencemet kedveli, vagy egyáltalán ismeri-e egyiket is. Ehelyett csak annyit mondott: “Akkor nagyon jól kell, hogy beszélj németül…” (a konferencia nyelvén, angolul beszéltük…). 

Csak később dolgoztam fel, mit is jelentett ez az egész (persze, az is hozzájárult, hogy kölcsönösen nem kerestük később egymás társaságát; a 4 napnak ennek a hülye szokásomnak köszönhettem az egyetlen nem igazán pozitív személyes élményemet…). Nyilván, ő úgy döntött, hogy az említett természetese nyelvi akadályok miatt lehetetlen, hogy én annyira tudjak németül, hogy képes legyek a kabaréjukat élvezni (gondolhatta ezt általában is, meg egyszerűen kifejezetten rám vonatkoztatva). Nyilván nagyzolok, sznob vagyok, aki azt hiszem, hogy ha erről beszélek, majd milyen jó képet tudok magamról sugározni. 

Az, hogy egyszerűen ez nekem egy olyan szenvedélyem, amit otthon senkivel nem tudok megosztani és megörülök minden németnek, hátha van valami közös kedvencünk, túl szofisztikáltnak/komplikált magyarázatnak tűnhetett neki. Ő is úgy gondolta, hogy a kommunikáció – információ átvitele, mégha ebben az esetben egyoldalú is – csak tökéletes, 100%-os  megértés esetén lehetséges. Persze, ha az Ockham filozófiai borotvájára gondolok (ha egy dolgot több, valószínűsíthetősége szempontjából egyenértékű elmélettel lehet megmagyarázni, a legegyszerűbbet kell kiválasztani), máris kellemesebb érzésekkel gondolok vissza rá. Szerintem a legközelebbi konferencián odamegyek hozzá és ezt megpróbálom megbeszélni vele… hátha jó barátok leszünk… 

Mi is a tanulság? (Kell-e legyen?) Mondjuk talán annyi:  

• ne a korlátokra figyelj (ha beszélsz: a szórendre, nyelvtanra, ha hallgató vagy: arra, amit éppen nem értettél meg azonnal),
• hanem a lényegre, a “megoldásra” (ha beszélsz: a tartalom minél teljesebb, pontosabb megértetésére, ha hallgató vagy: arra, amit megértesz és abból rakd össze az egészet). 

Ha valaki ezt nekem az elején elmeséli, segített volna… talán Neked is segít… legalább egy kicsit… 

Ui.: ezen most gondolkoztam, hogy felküldjem-e ezt a blogra, tud-e eléggé hasznos lenni valakinek… azután egy simán önző szempont is felmerült… hátha valaki olyan is elolvassa, aki osztja ezt a hobbimat és akkor egy kicsit majd meg tudom valakivel beszélni, hogy milyen fantasztikusak voltak mondjuk  Jürgen Becker, vagy  Wilfried Schmickler szólói az októberi Mitternachtsspitzen-ben… 

Ui. 2: Ki lehet-e lépni ebből a blogbejegyzésből, hogy nincs itt egy illusztráció? Nem… - https://www.youtube.com/watch?v=zB7F5pDNYhI

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Még elég sokszor találkozom azzal, hogy idegenkednek itthon az elektronikus-könyv olvasóktól (a könyv "szaga", meg ezek hiányoznak...). Értem én, van néhány gyönyörű könyvem, aminél én sem adnám a papír-könyvet az elektronikusért... Mégis, egyre többet olvasok ilyen masinákon, gondoltam, érdekes lehet megemlíteni néhány szubjektív tapasztalati élményt, részletet, előnyt. (A képen NEM a legújabb Paperwhite verzió van, de ez a kép tetszett legjobban...). Ez következik...

1. Az amazon.com tavaly lépte át azt a küszöböt, amikor több elektronikus könyvet adott el, mint papír-alapút - http://www.fastcompany.com/1754259/amazon-sells-more-e-books-paper-ones
2. Mostanában jelenik meg a legújabb Kindle-olvasó, a Kindle Paperwhite (a legolcsóbb wi-fi-s USD 119 (ha “beengedsz” egy kis reklámot azt hiszem alul egy sávban), az mondjuk a mai 220 Ft-tal számolva = kb. 26 eFt, Magyarországon nyilván valamivel drágábban árulják… - vigyázz, ha itthon vásárolsz, mert sok verzió van, el lehet keveredni bennük, fontos a specifikáció, mindig hasonlítsd össze a kinti árral…). Ez az összes eddigi fekete-fehér passzív Kindle-olvasót felülmúlja (például bekapcsolható egy speciális képernyő világítás, így gyenge fényben is olvashatsz vele, ami a korábbiakkal nem lehetséges); ha érdekel, ez tényleg “hot” most… ( https://kindle.amazon.com )
3. Vannak ismerőseim, akik aktívan használják a szolgáltatást, esetleg Kindle-olvasójuk is van és vannak, akik idegenkednek tőle még ezért-azért, de egyre többet hallanak róla, és kezdenek “olvadni”. Persze, sok más e-könyv olvasó is van… 

Ez a 3 ok elég volt nekem arra, hogy megírjam a saját tapasztalataimat. Elég korán hozattam az Amazon-tól egyet és kezdtem rá venni a könyveket. 

Fontos, hogy az eredeti, legbővebb felhasználási terület az angol nyelvű könyvek megszerzése, de az Amazontól lehet más nyelveken is könyvet rendelni (pl. francia, német, portugál könyveket, amikor ezt írom, összesen, Magyarországon éppen kb. 1,6 millió Kindle könyv érhető el az amazon.com-on (Magyarországon, mert a copyright egyességek miatt ez területenként, régiónként, országonként változhat, amikor én vettem, alig fél millió könyv volt elérhető):  http://www.amazon.com/Kindle-eBooks/b/ref=sa_menu_kbo3?ie=UTF8&node=1286228011

Ebből ingyenes ma kb. 39 ezer:

http://www.amazon.com/s/ref=sr_kk_1?rh=i%3Adigital-text%2Ck%3Afree+books+for+kindle&keywords=free+books+for+kindle&ie=UTF8&qid=1351525686 . 

Van olyan magyar site, pl. a Kindlevarázs: http://kindlevarazs.wordpress.com , ahonnan (rákattintva a Kindle-Téka linkre) letölthetők Kindle formátumban magyar könyvek is (megint: ingyenesek és nem ingyenesek is). Használhatod a készüléket akár pdf-ek olvasására is, de arra nem optimális, Legjobban működik a kifejezetten Kindle formátumra formattált könyvek esetében. Ha sok a kép, táblázat, akkor a nagyobb, színes Kindle Fire-t ajánlom, vagy még inkább az iPad-et… 

A készüléket meg lehet venni itthon is (az Árgép 40-72 ezer Ft között mutat szállítókat - http://www.argep.hu/trend/KIND/Kindle-paperwhite.html ). Mégegyszer: ellenőrizd a specifikációt, esetleg vesd össsze az eredeti árakkal az amazon.com-on! 

Fontos, hogy nem feltétlenül kell eredeti Kindle készülékednek lenni ahhoz, hogy amazon.com-ról Kindle könyvet rendelj, de a többi kompatibilis készülék (pl. iPad, iPhone, Android, számítógépek) segítségével is csak ezen az említett számlán keresztül lehet az amazon.com-tól rendelni könyvet (mindegy egyébként, hogy ingyenes, vagy nem ingyenes könyvet rendelsz, az ingyenest is csak akkor töltheted le, ha van számlád az Amazon-nál). 

Persze, nem csak az Amazon-tól lehet Kindle formátumú akármit (könyvet, tanulmányt, folyóiratot, újságot, stb.) rendelni, egyre nagyobb a Kindle-formátumra formattált választék. Ha nem az Amazon a forrásod, nyilván nincs szükség az Amazon számlára. 

Te magad is letölthetsz számítógépedről pdf-eket a készülékre (igaz, a formattálás és az olvashatóság korlátozott). A Kindle készülék a netről is le tud tölteni akár könyveket is, de maga a net-elérhetőség nagyon lassú, nem valósznű, hogy “normál” netezésre használod majd…  

Egy-egy megvett könyvet általában több, de limitált számú eszközödre töltheted le, mindegyikkel be kell jelentkezni ugyanarra az Amazon-számládra. Az engedélyezett készülék-darabszám egy-egy könyvre általában 4 db. 

Csak úgy mondom étvágygerjesztőnek, hogy a Kindlevarázs "Kindle-Téka" rovatából több, mint 500 db ingyenes könyv tölthető le (Ady, Babits, Gárdonyi, Jókai, Karinthy Frigyes, Kosztolányi, Krúdy, Mikszáth, Móra, Móricz, Petőfi, Tömörkény, de Balzac, Dosztojevszkij, Sir Arthur Conan Doyle, Shakespeare, Rejtő Jenő és sokan mások - nem minden könyvük, de sok). 

Még nem kerültek szóba a wi-fi és a 3G verziók. A 3G egy plusz szolgáltatás, amellyel bárhonnan, ahol 3G, vagy Edge mobil-hálózat szolgáltatás van, elérhető az amazon.com, nem vagy a wi-fidhez kötve. Az, egyébként, hogy kapcsolatban vagy az amazon.com számítógép-központtal, arra is jó például, hogy a központ “megjegyzi” könyvenként, hogy hol tartasz az olvasásban és ha egy másik készüléken akarod folytatni, és mindkettő rá van kapcsolódva a netre – akár wi-fin, vagy mobil-hálózattal –, akkor szinkronizálja a két készüléket a legutolsó olvasott oldalig.  A szövegben ki lehet emelni (highlight-olni…) részeket, be lehet jelölni bookmark-okat (egy-egy oldalon “szamárfület” is tud mutatni  a készülék) és megjegyzéseket is lehet fűzni a kiválasztott helyekhez (ezek kompatibilitását/hordozhatóságát minden irányban nem próbáltam ki a különböző készülékek között, valamennyi hordozhatóság van). 

Fontos tudni, hogy nincs külön telefondíj a 3G-s verzióra se, mert - ez furcsa lehet, de így van - a vételárban "örökáron" benne van a telefonkapcsolódás hálózati díja is (nyilván létezik egy háttérmegállapodás valamelyik magyar szolgáltatóval). Amint megkapod, rögtön üzembe helyezhető, azaz rendelhetsz/vehetsz/letölthetsz rá könyvet. Nyilván az ő érdekük és profitjuk kevésbé a készülék árában van, mint a folyamatos vásárlásban. 

Na még. Letölthetőek/megvásárolhatóak audio-formában is könyvek és ezek lejátszhatók a készüléken is (a többi eszközön nem próbáltam meg audio-könyveket lejátszani). Nyilván fülhallgatóval az igazi, de egy kis gyenge teljesítményű hangszórón is hallgathatók. Ezek a szokásos, profi színészek, felolvasók esetleg a szerzők saját, élvezhető produkciói. 

Ezenkívül messze nem ebben a minőségben, mégis, ha megszokod, többé-kevésbé “élvezhetően” majdnem az összes megvásárolt (angol) könyvet fel tudja “olvasni” maga a készülék, de ez szintetikus, nem igazán emberi hang. A hang ugyanakkor meglepően jó minőségű, de a mondatok szakaszolása zavaró, főleg amíg meg nem szokod (vannak olyan könyvek is – bár kisebbségben -, amelyeknél ezt a funkciót blokkolják). 

Újabb külön szolgáltatás, hogy a Kindle-be gyárilag mellékelnek angol-angol nyelvű értelmező szótárt és ha ráállsz egy szó elejére a kurzorral (van kurzor és ezt egy joystick-szerű gombbal irányítani tudod, illetve ez is változik készülék-típusonként, hogy hogyan irányítod), mutatja az adott szóhoz tartozó szócikket, ami nagyon praktikus… Néha olyat is megnézek igy, amiért a szótárért nem mennék el a polchoz. Nem próbáltam ki, de úgy tudom, hogy más egy-nyelvű szótárra is ki lehet cserélni a The New Oxford American Dictionary-t. 

No, jó olvasást… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Sokan olvasunk sokat. E-mailt (sokan óránként többször is ellenőrizzük az okos-phone-unkon, nem kaptunk-e új, halaszthatatlan intézkedést igénylő mailt, az idő-management tanácsok egy fontos pontja lett: “max. kétszer ellenőrizd egy nap a mailjeidet”…), szerződést, feljegyzéseket, értekezlet-jegyzőkönyveket, használati utasításokat, szakkönyveket, tankönyveket, tanulmányokat, számítógépen Facebook bejegyzéseket, netes anyagokat, twittereket, LinkedIn fórumokat, újságot és még annyi mindent olvasni, ez mind-mind olvasás. 

Mégis, valahogyan nekem az olvasás, az igazi olvasás az az, amikor csak az olvasás csodájáért, mágiájáért, flow-jáért olvasok. Ez nem feltétlenül jelent “tiszta” irodalmat, fikciót, nagyon el tudja az embert varázsolni (engem legalábbis) sokfajta non-fikction könyv is. 

De igen, olvasásnak szűkebben a könyvek olvasása számít. Ne gyertek a papír és elektronikus könyv “jelentős” különbségével, meg a “könyv szagával”, mert ez engem nem igazán érdekel, a könyv így is úgy is “igazi”, egyik könyvem papíron van meg, a másik elektronikusan és vannak olyanak – fontosak -, amelyek, ha elértem őket, mindkét formában, hogy bármikor hozzájuk férjek. 

No, könyvet (tehát nem újságot, nem netes anyagokat, stb.-t) már olvasni, ha lehet hinni a különböző beismeréseknek, jóval kevesebben olvasunk. Venni, még mindig veszünk könyvet, de olvasni… Ja igen, és néha olvastam olyan könyvet is, úgymond könnyű, nyári lektűrt, krimit, ilyeneket, amikor szintén “tudtam” (nekem így “jött le”), hogy ez persze nem igazi olvasás… 

Az igazi (zabolátlan?) olvasás alap-kritériuma, hogy aktuálisan ne legyen szükségem annak a könyvnek az elolvasására, nem kapcsolódik közvetlenül ahhoz, amivel szakmaszerűen foglalkozom (még akkor is, ha jelenleg az ezzel kapcsolatos dolgok is nagyon olvasási flow-ba tudnak vinni, mégis, ez “hasznos”…). Igen, az “igazi” olvasás nem közvetlenül hasznos (persze, (saját) elméletem szerint: nincs olyan olvasás, ami nem lenne valamikor, valamilyen formában hasznos).  Nem hasznos, egyszerűen csak flow… bármit jelentsen is ez… 

Na ez az, amit  mostanában elneveztem zabolátlan olvasásnak… és ez nagyon tud hiányozni néha, amikor különböző okokból nem jutok hozzá… 

Van, akinek más az, ami hiányzik a napi mókuskerék miatt, talán mindenkinek hiányzik valami, valami zabolátlan izé (vagy legalábbis hasznos lehetne), és ha nem tudod mi az, és csak éled az életedet, és nem tudsz (mások kárára nem lévően) “zabolátlan” lenni, nincs biztosítószelep, ahol a felesleges gőz “le tud fújni”, bajba kerülsz.  

Van, aki ezt a barátaival, szerelmével való extra minőségű együttlétekben találja meg (a mókukerék-szerű működési állapot “nem ér”), van, aki az idegen világok fizikai megismerésében, az utazásban és azáltali extra minőségű tapasztalatszerzésben (az se “ér”, amikor egy napra kiugrasz valahová egy megbeszélésre és a repülőtereken, meg a taxi ablakából látsz valamit a helyből, ahol éppen vagy…), vagy a rendszeres sportban találja meg, van aki, meg pont a rendszeres sport miatt kell, hogy találjon valamit, mást, amiben egy kicsit zabolátlan tud lenni (mégegyszer: nem vadulásra gondolok, hanem a mókuskerék-élet feszültségeinek különböző időtávú – nagyon rövid, pontszerűtől az éves lehetőleg többszöri szabadságig terjedő - oldásáról). És persze, az a jó, ha több ilyened is van… 

A nagyokosok erre azt mondják, hogy olyan munkát, foglalkozást kell találni, amelyben teljesen ki tudod élni az összes igényedet és a Maslow-piramis csúcsáig el tudsz jutni. Hmmm… Csíkszentmihályi Mihályt ez a flow elmélet tette híressé és gondolom (megérdemelten) gazdaggá. Na most, komolyan, hány ilyennel találkoztál életedben? A tied ilyen? 

És ha még ilyen is, még akkor is azt gondolom, hogy a passzív fizikai és szellemi lazítási képesség és gyakorlat mellett (ez most hosszú lenne, remélem értitek) aktív fizikai és szellemi “lazításra’” is szükség lehet. Jó, ha egyszer-egyszer “belehallgatsz” magadba, különböző segítők ebben hatékonyan tudhatnak segíteni, és csekkeled, nincs-e  benned túl sok felgyülemlett fáradt gőz, amit a fenti értelemben vett zabolátlan valami (nekem például leggyakrabban az olvasás, és a sport is) le tud vezetni… 

És hogy ne legyen már ennyire elvi ez a tárgyalás, mondok egy példát az én “zabolátlan olvasásomra”. A felfrissítő hatás lényege abban van, hogy új impulzusokat ad, megforgatja az agyat, kirázza egy kicsit abból az öntőformából, amibe éppen bele vagyunk pistulva – kötelességből, szükségből, vagy szeretetből, mindenesetre egyoldalúan. 

Tegnap reggel (okt. 22), egy közös, megbeszélt program előtt, 3 egymás melletti könyv hívogatott az egyik könyvespolcon, a történelmi szekcióban. 3 francia könyv az iszlámról. Ez jó irány, erre most – legalábbis első közelítésben - abszolút nincsen szükségem… 

Algériában vettem őket, még a 80-as évek végén, az egyik két-nyelvű, tényleg gyönyörű kiadás, a Korán franciául és arabul. Ezt hagytam a polcon, a másik két zöld borítású (a zöld szín az iszlám egyik legfontosabb, a természetet és az életet jelentő szimbóluma, a próféta és sok arab, moszlim ország zászlója zöld (is), a Koránt zöld színű kötéebe kötik, a szufi szentek koporsóit zöld selyemmel borítják…) könyv közül a vastagabbikat vettem le, de ebbe csak belelapoztam és visszatettem azzal, hogy na, ez is érdekes, egyszer ebbe is jó lenne jobban elmélyedni. Ez egy szufista irodalmi összefoglaló (a szufi a Wikipedia szerint egy ezoterikus iszlám irányzat, sok mindent jelenthet, a francia Wikipoédia szerint az alap-jelentés a 9. századig élő aszketikusan élő szent emberekre és nézeteikre utal). 

Amelyikbe belelapoztam és beleolvastam végül, az  egy szintén francia nyelvű, ám eredeti algériai kiadású könyv (a másik kettő francia kiadás, a Korán egyenesen a híres Gallimard kiadótól), és a címe szerint az Iszlám vallás elemi szótára. Mint ilyen, szócikkeket tartalmaz. 

Nézzünk két szócikket annak mintájára, milyen utakra is vezetett engem ez a tegnap reggeli “zabolátlan olvasás”: 

• Az egyik “út”, véletlenszerű lapozgatás (tényleg) teljesen véletlenül a többnejűséghez, a poligámiához  vezetett (p-betűnél: Polygamie). A fő meglepetés az volt, hogy  milyen kiterjedten támaszkodnak ezek a szócikk-magyarázatok a Szentírásra, onnan is alapvetően az Ószövetségre. Ezirányú ismereteim a viszonylagosan olvasott emberek ismeretevel egyeznek meg, itt-ott beleolvastam, sok történetet ismerek, de teljesen ki soha nem olvastam, ezért mindig revelációként hat rám, hogy mennyi minden vezet vissza hozzá. 

Bibliai példákkal vélik bizonyítani, hogy a poligámia egyáltalán nem iszlám találmány, legalábbis nem volt tiltott (sok-sok minden volt tiltva, tehát ha valami véletlenül nem, az feltűnik…), de bizonyos helyeken pozitív utalás is megtalálható rá a Bibliában. Az egész szócikknek van egy olyan olvasata, hogy a szócikk szerzője kicsit szabadkozik emiatt a “barbár” szokás miatt, hiszen jól tudja, a nem-moszlim egyik első gondolata ez, amikor az iszlám kerül szóba. Tény, hogy a Korán az, amely expliciten beszél erről, de valóban érdekes formában. A röviden idézett rész például kitér arra, hogy a lehetséges feleségek számát korlátozza  4-ben (ezt nem is tudtam…), és kitér arra, hogy ha valaki nem képes egyenlően kezelni ennyi asszonyt, akkor igenis önkorlátozza magát és csak egy felesége legyen. 

Tehát, egyáltalán nem kötelező és nem kezeli az asszonynépet alacsonyabbrendű teremtménynek. Sőt, az intézmény  fennmaradását azzal is indokolja, hogy a mohamedánok harcos nép, az iszlám harcos vallás révén, a mindennapi gyakorlathoz tartozott, hogy a férfiak száma rendszeresen tizedelődött a harcokban és az egyedülmaradt özvegyek és árvák számára ez a lehetőség egy ajándék volt. Hát így. Nem érdekes?  

• Ez már felkeltette a figyelmemet. A szufi-könyv is hivogató, de ezt az iszlám “olvasókönyv”, amit egyébként az algériai egyetemi kiadó jegyez, meg kifejezetten úgy találtam, hogy érthető, ugyanakkor érdekes, kellemes stílusú magyarázataival, találó utalásaival és idézeteivel kifejezetten vonzó olvasmánynak ígérkezik. Volt még egy negyedóra, nosza, nézzünk még egy véletlen lapozást: Sára… 

Sára Ábrahám felesége volt (igen, az az Ábrahám, ennek kapcsán elég hamar rátaláltam az Ábrahám-vallások címszóra a Wikipédiában, igen, a keresztény, a zsidó mellé – mint “Ábrahám-vallás” – feliratkozik az iszlám is, mint a 3, közös gyökerű Ábrahám-vallás egyike…), aki gyermektelenként az egyik fáraótól kapott Agar (később a könyv is Hágár-ként emlegeti, így meg már ismerős volt nekem is…) nevű szolgálóját ajánlotta fel a pátriárkának, aki a neki felajánlott Hágárt “megismerte”, és ebből az “ismeretségből” született Izmáel, az arab törzsek őse, Ábrahám elsőszülöttje. 

Két történet is meg van említve Ábrahám és Izmáel kapcsolatában: az egyik szerint Sára később féltékeny lesz Hágárra és ráveszi Ábrahámot, hogy vigye ki a nőt és fiát egy sivatagba és ott hagyja sorsukra őket. Ábrahám, nem akar több zűrt, így tesz. 

Azért van lelkifúrója, néha visszanéz oda és megkeresi Izmáelt és ezen könyv szerint ez a fiú lesz a mellékszereplője annak a híres epizódnak (azért többször állt sorba Izmáel, lássuk be, amikor a pechet osztogatták…), amelyben Isten arra kéri Ábrahámot, hogy áldozza fel az elsőszülött fiát neki. No, azért mondom, hogy “ezen könyv szerint”, mert névvel az Ótestamentum nem nevezi meg a fiút, de ez a könyv-szócikk levezeti, hogy akiről szó van, csak Izmáel lehet. 

Ami ebben a szócikkben figyelemreméltó volt még és eddig nem ismertem ilyen részletességgel, az az, hogy Ábrahám először külön megkérdezi a fiút, hogy mit szól ehhez a projekthez (hogy fel akarja áldozni, mert Isten ezt kéri tőle). A fiú pedig apját bíztatóan válaszol, az ő hite is olyan erős, hogy csak annyit mond, hogy tedd apám, amit tenned kell. 

Ugyanúgy,  mint édesapja, nem vitázik, nem keresi az okot, miért akarja ezt tőlük Isten… nyilván megvan a jó oka… Ezzel mutatja meg apjának, hogy az ő szeretete Isten felé ugyanolyan nagy, mint apjáé és hogy tud bátor és türelmes lenni. És itt teszi hozzá a könyv, összekötve az Iszlám alap-értékeit az arab nép első fiának cselekedetével: “Ilyen az Iszlám, alávetést, engedelmességet és áldozatot jelent, beleértve a saját életét is…” 

Ugye, az epizód azzal végződik, hogy Isten az utolsó pillanatban megkegyelmez… ez “csak” egy próbatétel volt… (ebbe speciel soha nem tudtam igazán beleélni magam…) 

No, ilyesmi… egész nap – amikor már megint egészen mást csináltam, olvastam – vissza-visszatért ennek a reggeli “zabolátlan olvasásnak” az üdítő,  frissítő hatása. Ami kell hozzá, elegendően sok érdekes könyv, amelyek között mindig találok olyat, ami elég régen volt a kezemben, elég régen olvastam, vagy még nem is (mint ezt a hármat). Ez az itt említett hatáshoz hasonló pozitív break-hatást tud elérni (a break-et itt szünet/gyors vágás értelemben használom), beindít nem használt “kerekeket” a gondolkodásban, összekapcsol, erősít meglévő dolgokat/összefüggéseket, új szintézisek lehetőségét teremti meg… 

Na most persze, nem mennék el a dolog kultúrtörténeti, fejlődéstörténeti, vallástörténeti vonatkozások mellett (kvázi, hogy mi mindent tudtam meg - többet, finomszerkezetűbbet -, vagy miben erősödtem meg ennek a kis reggeli “zabolátlan “ olvasásnak a hatására). 

Ugye, konkréten a vallás (csak említem, szerintem nem triviális, hogy vallás és hit, az két dolog…) szempontjából a dolog kevéssé érdekel, bár hit szempontjából – mint elméleti agnosztikust (valakit, aki azt gondolja, hogy szerény emberi eszköztárunk nem elegendő arra, hogy az erre a területre vonatkozó végső igazságokba ténylegesen belelásson, s mint ilyen, nyitva hagyja a lehetőségét, hogy ezekben a dolgokban akár még ténylegesen is lehessen valami) – akár még érdekes is lehet ez a közös gyökerűség is.... 

Annak a lehetősége, – csak ebből, amit erről tegnap reggel egy szabad félóra alatt olvastam -, hogy a ma élő emberiség egy jelentős része  felismerje (gondoljuk el az Ábrahám-vallások - zsidóság, kereszténység, iszlám - által érintett populáció nagyságát), hogy végső soron annyira különbözőnek tekintett hitük (és ebből a szempontból, akinek fontos ennek az instrumentális környezete, vallásuk) gyökerei megegyeznek és – horribile dictu, még kimondani is “szörnyű” – az egy-istenük… Istenem, azonos… csak az egyiknek a “prófétája” mondjuk Jézus Krisztus (OK, itt az egy-lényegűség miatt háborúztak is, lásd Az ember tragédiájában a homusion-homoiusion vitát, az istennel egylényegűség, vagy csak hasonlóság vitáját, ez a gondolatmenet az utóbbi, a homoiusion hipotézissel “dolgozik”…), a másiknak (akikkel most annyi összeütközés van) meg Mohamed… Azért ez is nagy távlatokat nyithatna az emberiség egy nagy részének együttműködésben, nem? Pláne, hogy egész más  - igazi - okokból sokszor ezeket a “vallási” ellentéteket használják ki nemtelenül… 

Egy dolog kellene hozzá… többet és jobb minőségűen és szélesebb körben kellene gondolkodni… és – talán – zabolátlanul olvasgatni is egy kicsit… többször, sok minden helyett… OK, értem… bocs, én meg ennek vagyok a “prófétája”… 

Jól van na, tudom, sok minden lehet ilyen, amivel ki tudsz egy kicsit kapcsolni, nemcsak a zabolátlan olvasás (bár, mint láttuk, ennek még akár (hasznos, nem tervezett) mellékhatása is lehet)… például, amikor fáradt vagy, nem megy már annyira valami, változtass, csinálj valami mást. Menj el pároddal, barátaiddal “zülleni” egy kicsit, moziba, presszóba, bowlingozni/sörözni,  menj le/el sétálni egy kicsit, ha jó társaságban, még jobb, de egy fülhallgatós iPhone/MP3 lejátszó is megteszi. Vagy fuss néhány kört a háztömb körül, vagy a Szigeten, ülj be a masszázs-fotelbe, ha van, menj le biciklizni, vagy biciklizz a szoba-biciklin, csinálj néhány fekvőtámaszt, fordított testtartású ászanát, állj fejen néhány percig (ez utóbbiak jólesően forgatják meg a véráramlást), “törj ki” abból, amibe éppen belefáradtál, sok minden lehet egy rövid időre hasznosan “zabolátlan”… 

Élj… gazdagon, színesen, abban a körben, amit Te szeretsz, azon dolgok segítségével, amiket pont Te szeretsz, amelyek pont Neked felelnek meg… most nem fogok jönni azzal, hogy a pénz nem boldogít… de tényleg, a mindennapi tapasztalataid azt mutatják, hogy egyértelműen, mindig,  mindenkit boldogít? Ennyire egyszerű lenne? Mindenki, akinek több van, talán már elég is lehetne nekik az egész életükre,  mind boldogok? És akiknek meg nincs elég, talán a jövő hónapra se (rosszabbat nem mondok, hogy holnapra se, pedig ismerek ilyet is…), ők a mindennapjaikban mind, mindig boldogtalanok? 

Egy garas a zabolátlan olvasás némelykori “gyönyöre” mellett…

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Nem először voltam tegnap (okt. 17.) reggel a KPMG pesti, Váci út 99. alatti gyönyörű székházában, a KPMG Akadémia évadnyitó reggelijén. Ahogy Tomka Jánostól, az Akadémia vezetőjétől megtudtuk, az első ilyen “reggelire” 10 éve, 2002-ben került sor. A tréning-portfólió, amelyet egy reprezentatív írásos  dokumentumban  kézhez is kaptunk, különböző magyar és külföldi partnerek segítségével egyre tiszteletre méltóbb választékot kínál a különböző programokból.

Számomra a legfontosabb programpontja ennek a találkozónak Cservenyák Tamás (Tudatos Vezetés, az idei ICF magyar tagozati elnök, a KPMG Akadémia résztvevő előadója, szervezője) prezentációja volt egy friss, az Akadémia által végzett vezetői felmérésről, amely kifejezetten a vezetői tudatosság és a továbbképzés közötti összefüggéseket kereste (címe: “A menedzserek mennyire vezetik tudatosan a munkatársaikat?”). 

Erre vissza fogok térni a bejegyzés második részében (kifejezetten coaching szempontból). A prezentációról magáról egyébként érdemes esetleg elolvasni Tamás  saját blogján az erről szóló beszámolót (http://tudatosvezetes.blogspot.hu/2012/10/a-magyar-menedzserek-mennyire-vezetik.html?m=1 ). 

Mielőtt az említett prezentációról írnék néhány (coachingos) dolgot,  más, de szintén a találkozóról. A találkozó elején Tomka János bevezetőjében az Akadémia első 10 évéről beszélt, érdekes interaktív formában. Nekünk kellett például megtippelni néhány fordulópontról, hogy mikor volt, vagy egyéb jellemzőket kellett eltalálni (3 verziós teszt-formátumban). Ezek közül egyre szeretnék reflektálni, ami régóta foglalkoztat és nem is találhatnék jobb alkalmat, hogy ezt szóba hozzam… 

Egy tanulmányra (amelynek a címét, szerzőit nem jegyeztem meg, talán a Harward Business Review-ból, ha méltónak találtatott, nyilván nem 2 embert kérdeztek meg a sarokban…) hivatkozva ennek az interaktív résznek a vége felé Tomka János feltette egy érdekes teszt-kérdést a meghívott – menedzserekből, trénerekből, coachokból álló, az Akadémia vonzáskörébe tartozó - hallgatóságnak (lehettünk 50-60-an, az eddigi legtöbben, amelyen én is résztvettem, nem asztaloknál ültünk, hanem sorokba rendezett székeken, amelyek az egész 9. emeleti tárgyalót beterítették…), amely rendesen megosztotta a szavazókat: 

• Vajon a munkaterhelésből, a tevékenységből adódó, a vezérigazgatót terhelő  stressz hányszorosa lehet a lejjebb elhelyezkedő vezetőkének? (Lehetséges válaszok: 1. Ugyanakkora, 2. Másfélszerese, 3. Két és fél-szerese). 

Most nem is az az érdekes, hogy eltaláltam-e (eltaláltam…:-)), hanem az, hogy a (nem tudom milyen) tanulmány szerint melyik a helyes válasz… szerintetek? 

A hallgatóság túlnyomó része a 1,5-esnél tette fel a kezét, de voltak rendesen a 2,5-szeresnél is. Arra, hogy ugyanakkora, csak 3-an szavaztunk. Ez a helyes válasz  a tanulmány szerint. 

Szóval, emésztgessük ezt egy kicsit: a legfelső vezetőket nem terheli nagyobb stress (gondolom, itt a stressz a Selye János eredeti terminológiája szerinti negatív, egészség-károsító, di-stressz proxija, helyettesítője), mint a középvezetőket. How come? (kérdezné Ben Furman… - bocs, ez egy kis privatizálás, Ben Valaki – finn pszichoterapeuta és coach -  a megoldásközpontú brief coach közösségben… ezt a mondatot mindig az ő hangján hallom…) – Hogyan lehetséges? 

Azért voltam ilyen “merész” (túlnyomó kisebség részeként), mert ennél “vadabbat” is olvastam korábban valahol (ennek a forrása még az előzőnél is obskurusabb, valószínüleg Twitteren, vagy a Zite news-portálon halászott cikk lehetett, valahol biztos el is van mentve, de ezeknek az elmentett dolgoknak nincs katasztere, úgyhogy ha nem akarok napokat rászánni (nem akarok), akkor ezt most becs-szóra elhiszitek nekem…), hogy minél lejjebb megyünk a ranglétrán, annál nagyobb a distress… How come? 

Itt emlékeztetek az előző bejegyzésre (http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/10/16/kommunikacios_lecke_amerikabol ), ha csak a lényeg érdekel, ami ide kell, idemásolom (kivágva az egy kicsit hosszabb, ott megjelenő Chris Iveson et alii: Brief coaching (2012) című könyvből fordított idézetből):   

“Beszélni társas helyzetekben lehetőséget ad számunkra, hogy saját szavainkkal határozzuk meg azokat a helyzeteket és ezzel, abban a pillanatban, segítsünk a világ meghatározásában, amelyben élünk. Ha nincs erre lehetőségünk, a világot mások határozzák meg és végülis elveszítjük a helyünket, gyakran szörnyű következményekkel nemcsak ránk nézve, de általában a társadalom egészére nézve is. Az egymás utáni részvétel szabálya bármilyen társadalmi helyzetben biztosítja, hogy  mindenkinek egyenlő esélye van ahhoz hozzájárulni, hogyan fejlődik a helyzet és hogy hogyan alakítják ki a világnak azt a kis töredékét.” 

Tehát (ahogy ez abban a bejegyzésben egy kicsit még jobban részletezve van), amire általában mindenkinek szüksége van minden közösségben, hogy (a) szóhoz jusson, fair share-je legyen a kommunikáció alakításában és (b) a kommunikácó mindenki hozzájárulására (mindig az előttünk következőkére) épüljön, ezzel jelezve, hogy mindenki meghallgattatott… 

Na most “kommunikálni”, beszélni, beleszólni, alakítani a világunkat a ranglistán lefelé haladva egyre kevésbé jellemző, eléggé lent pedig egyáltalán nincs erre lehetőségünk, ez pedig, ahogy megjelenik az idézetben, “szörnyű következményekhez” vezethet, például megemelkedett di-stressz szinthez és az ezzel járó összes másodlagos következményhez (érdeklődés, motiváció elvesztése, kiégés, betegség…). 

Hát ezért nem nagyobb a topon a vezetői stress, mint lejjebb. Mert nagyobb a lehetőség a helyzetek alakítására. Persze, ahogy megyünk azon a bizonyos létrán felfelé, egyre nagyobb a komplexitása a dolgoknak. Majdnem minden vezető, bármilyen szinten is van, 2-oldalú nyomásnak van kitéve (“satuban van”), ahogy megyünk lefelé az alulról jövő (kérdések, utasítások elvárása, konfliktusok kezelése, erőforrásokért lobbizás) csökken és a felülről jövő (elvárások, felelősség, számonkérés) nő. Felfelé haladva a ranglétrán mindkettő nő, de a felső nyomás szinteket váltva, ugrásszerűen nő. Q.E.D (ezt kellett bizonyítani…J). 

És idefűzök még egy tegnapi fogást a Zite app-ról (ez egy letölthető, ingyenes Apple-applikáció, amelyen beállíthatóak  a kedvenc témák, amelyekben keresni és találni fog nagyon széles körű keresés alapján angolszász hivatalos, blog, stb. net-megjelenésekben), a címe: “A jó főnök értéke”. A közvetlen vezetők (“supervisor”-ok) szerepét vizsgálja a hatékonyságra és termelékenységre egy tanulmány alapján (technológiai szolgáltató szektor-vállalatokat vizsgáltak):

http://mobile.slate.com/articles/business/small_business/2012/10/the_value_of_a_good_boss_stanford_researchers_show_the_economic_value_of.html 

A cikk hivatkozik egy 2012. augusztusi amerikai tanulmányra (NBER=NATIONAL BUREAU OF ECONOMIC RESEARCH), amelyhez az alábbi link vezet el (ingyenesen letölthető pdf-ként):

http://www.nber.org/papers/w18317.pdf?new_window=1 

Hadd emeljek ki ennek az NBER tanulmánynak absztraktjából/összefoglalásából egy bekezdést (eredetiben és az én rögtönzött fordításomban): 

“Three findings stand out. First, the choice of boss matters. There is substantial variation in boss quality as measured by the effect on worker productivity. Replacing a boss who is in the lower 10% of boss quality with one who is in the upper 10% of boss quality increases a team’s total output by about the same amount as would adding one worker to a nine member team. Using a normalization, this implies that the average boss is about 1.75 times as productive as the average worker. Second, boss’s primary activity is teaching skills that persist. Third, efficient assignment allocates the better bosses to the better workers because good bosses increase the productivity of high quality workers by more than that of low quality workers.” – “Három fontos tanulság fogalmazható meg. Előszöris, hogy a főnök számít. A munkások termelékenységével mérve jelentős különbség van a főnökök minőségében. Ha kicserélünk egy alsó 10%-ba sorolható gyenge főnököt egy a felső 10%.-ba tartozó kíváló főnökkel, a munkacsoport teljes termelékenysége annyival nő, mintha egy fővel megnövelnénk egy 9-fős csapatot. Normalizálva ez azt jelenti, hogy az átlagos főnök termelékenysége kb. 1,75-szerese az átlagos dolgozónak. Második tanulság, hogy a főnök (végig a közvetlen főnököt érti a tanulmányban, a középvezetőt is - SZM) elsődleges tevékenysége a kitartó tanítási készség. A harmadik tanulság, hogy ha hatékonyan akarjuk hozzáilleszteni minőségük szerint a közvetlen vezetőket a munkacsoportokhoz, a jobb vezetőket a jobb munkásokhoz kell beosztani,  mert a jó vezetők jobban/többel tudják növelni a jobb munkások termelékenységét, mint a kevésbé jól teljesítő dolgozókét.”

Akkor most vissza oda, amivel kezdtem a bejegyzést,  a tudatos vezetés prezentációhoz (amiről az elején megadtam Tamás linkjét, ahol ő is beszámol a lényeges számokról és trendekről). Nézzünk néhány gondolatot szorosabban véve a coachinggal kapcsolatban (azért kicsit szélesebben, persze…): 

• Egy kis disclaimer (szószerint “lemondás”, ott/arra használják, amikor megfogalmazzák valaminek a korlátait és hogy mikor “nem ér a nevem”…) is ide tartozik, hogy ez a felmérés “gyalogos”, minimális  finanszírozással és sok lelkesedéssel/hozzáértéssel készült. 235 menedzser válaszolt, olyanok, akiknek az Akadémia rendelkezett a mailjével és személyesen kérte fel őket (hasonlóan egy 2010-es felméréshez – amelynek címe: “A magyar vezetők önképzési szokásai” –, amikor  317-en töltötték ki a kérdőívet.

Mellesleg a 2010-es “kihozatal” jobb volt, 317/(majdnem) 400 = 79,5%, mint a 2012-es: 235/428 (akik kinyitották legalább a kérdőívet) = 55%, tehát a válaszadói hajlandóság esett majdnem 25%-pontot… hmmm…

Tehát nem reprezentatív a felmérés, több szempontból sem: eleve a továbbképzéshez valamilyen formában már közelebb kerültek közül válogatott, ezért semmilyen előzetes szervezet-demográfiai válogatási szempont nem játszhatott szerepet. Ebben meg is egyeztünk (ez természetesen szóba került), meg abban is, hogy nem utolsó sorban a 2010-es és 2012-es felmérések összehasonlításában a felmérés szignifikáns, de a felmérés/tanulmány önmagában is a trendeket nagy valószínűséggel jól közelíti (különösen tetszett az alapos és sokszínű professzionális elemzés a megkapott válaszok alapján).

Azt teszem hozzá, egyet aludva rá, hogy valószínüleg – pontosan az érdekeltség okán – a puszta abszolút számok szebb képet mutatnak, mint a teljes szervezeti populációban. Az is szóba került, hogy vajon a “kényes” kérdésekre mennyire őszinték a válaszok, nos, bevonva ide az egész utáni kamara-beszélgetéseket is, viszonylagos konszenzus alakult ki azt illetően, hogy  aki végülis válaszolt (55%-a azoknak, akik kinyitották a kérdőívet!), ő valószínüleg komolyan vette a dolgot…

• Ami megnyugtatóbb a tanulságok értékelhetőségét illetően, hogy még ebben az esetleges populációban is viszonylag jól megoszlott a szervezetek sokasága több dimenzió szerint is:
  • 40%-a nő,
  • átlagéletkor 42 év,
  • átlagos vezetői tapasztalat 12 év,
  • 56 %-a felső vezető,
  • beosztottak száma szerint is megoszlanak (több, mint 50% 1-5 főt irányít, ami érdekes a témát illetően, először azt gondolná az ember, hogy nagyobb cégek jobban érdeklődnek ezen dolgok iránt).

Mindenféle területről válaszoltak, széles a paletta.

A vállalatok 54%-a külföldi érdekeltségű, kb. felük (magyarországi léptékben) nagyvállalat, negyedük-negyedük kis- és közép-vállalat. Szektor szerint is megoszlottak: 27% szolgáltató, 25% gyártás, 20% pénzügyi. 

• A coaching elterjedtsége:
  • 2010-ben az egészre vetítve 23% volt az arány, aki használja/használta,
  • 2012-ben pedig 30% (30%-os növekedés).

Tulajdonosi bontásban:

• 2012-ben a külföldiekre nézve ez 38% (2010: 25% - 52%-os növekedés!),
• a magyarokra nézve pedig 21% volt (2010: 22% - 5%-os csökkenés!).

Hopp: a magyaroknál csökkent az arány (itt tovább kellene elemezni talán, de – elhangzott – azt finanszírozni kell, itt most ennyire tellett…) 

• Szintén a coaching részvétele/ismertsége/használtsága a vállalati nagyság szerint:
  • 2012-re nagyvállalatra 37% (2010: 27% - 37%-os növekedés!),
  • közép-vállalatra 28% (2010: 21% - 33%-os növekedés!),
  • kis-vállalatra 19% (2010: 17% - 12%-os növekedés).

• Érdekes a válaszokból kialakuló kép arról, hogy melyek – önbevallás alapján – az alkalmazott vezetési gyakorlat forrásai: 

• • Saját értékrend
  • Saját tapasztalat/felfedezés
  • Tréningen/továbbképzésen tanultak
  • Főnök tanácsai
  • Válallati honos/elvárt gyakorlat
  • Szakirodalomban olvasottak
  • Tanácsadók javaslatai
  • Iskolában tanultak
  • Barátok véleménye/javaslatai

Hát, tényleg érdekes… az iskola, meg a barátok… Neked, bármit csinálsz is, vezető vagy, vagy beosztott, mi lenne a saját sorrended?

• 2 csoportot lehetett képezni az adatok alapján a tudatosság mentén: a legfelső és a legalsó ötödöt. A legfelső ötöd 47%-a említette a coaching érintettséget, az also ötöd 15%-a… (több, mint 3-szoros eltérés!!). Hát, a tudatossággal a coaching biztosan összefügg, most már csak az a kérdés, hogy a tudatosság 1:1-ben hatékonyságra fordítódik-e (vagy, jó, legyünk szerényebbek: legalább nagy része), de ez messz vezetne, ezt nyilván egy ilyen tanulmány képtelen mérni 

• Nézzük meg akkor a legfelső/legalsó ötöd körében alkalmazott gyakorlatot (zárójelben az arányok, elöl a legfelső, utána a legalsó, vagy csak az egyik, ott jelezve, melyikre érvényes): 

• • Prioritásokat, célokat fogalmazott meg saját maga számára (felső: 92%/32%)

Megjegyzés: az egész válaszadó populációra a következő érdekes ellentmondást kapták: erre a kérdésre az átlagos igen válasz aránya 63% volt, míg “A céljaival összhangban lévő időbeosztásban dolgozott kérdésre” igen-nel csak 26% válaszolt és talán ezzel is összefüggésben az “Az elmúlt félévben elérte a kitűzött céljai többségét” igen-nel 37% válaszolt…

• • Őszinte visszajelzést adott beosztottainak (92%/36%)

Megjegyzés: Ezzel kapcsolatban valaki megjegyezte a hallgatóságból, hogy őszinte lehet az ember, mondjuk a két szélső póluson, akár szélsőségesen durván, szavait nem kereső, az embert címkéző és nem a tevékenység eredményét javítani akaró és úgynevezett coach-szemléletű, hát igen…

• • Elmondta a munkatársaknak, miként képzeli a jövőt (felső: 88%)
  • Őszintén megosztotta a beosztottakkal a rendelkezésre álló információkat (88%/34%)
  • Konkrét, mérhető célokat tűzött ki valamely közvetlen beosztottja számára (felső: 82%/25%)
  • Megpróbálta megismerni, hogy mi motiválja a közvetlen beosztottait a munkában (also: 25%)
• 16 kompetenciával próbálta körülírni a kutatás a “tudatos vezetés”  fogalmát, ezekre vonatkoztak alapvetően a kérdések és 6 vezető-fejlesztési eszköz használatára. Ezeket lebontva a válaszadókra, keresték a szignifikáns hatást, azaz, hogy a 6 eszköz közül melyek milyen kompetencia fejlesztésére hatottak kimutathatóan az adott válaszadó populációban (azaz, pl. a vezetői tréning említések mely kompetenciák említésével együtt jelennek meg szignifikánsan/jelentősen sokszor). A vizsgált tudatos vezetést elősegítő eszközök a következők voltak (zárójelben a külföldi/magyar tulajdonú vállalatok válaszadóinak a részesedése):
  • Vezetői teljesítményértékelés (72%/52%)
  • Vezetői tréning (67%/58%)
  • Dolgozói elégedettség felmérése (66%/50%)
  • 360 fokos (körkörös) értékelés (43%/25%)
  • Coaching (38%/21%) 

• A teljes válaszadói körre nézve egy (!!) szignifikáns/értékelhető befolyásoló tényező tűnik ki és ez a coaching… (a többi módszernél nem volt jelentős korreláció). A hét gyakorlati elem, amelyre  coaching szignifikáns hatása/korrelációja kimutatható volt, a következő:
  • Prioritásokat, célokat fogalmaztam meg saját magam számára
  • A céljaimmal összhangban lévő időbeosztásban dolgoztam
  • Az elmúlt félévben elértük a kitűzött céljaink többségét
  • Őszintén megosztottam a beosztottakkal a rendelkezésemre álló információkat
  • Rendszeresen kértem visszajelzést a munkatársaktól
  • Egyéni fejlesztési tervet segítettem kidolgozni valamelyik beosztottam számára
  • Rendszeresen fordítottam időt vezetői képességeim fejlesztésére.

“Úgy tűnik tehát, hogy a coachingban részesülő vezetők valamivel céltudatosabbak, eredményesebbek, jellemzőbb rájuk a rendszeres kétirányú kommunikáció, és inkább hajlandóak a beosztottak fejlődésének tervezésére időt szánni.” 

• A 16 megkérdezett gyakorlati elemből 5-nél (!!) volt szignifikáns összefüggés aközött, hogy valaki a saját maga által fontosnak tartott elemet nagyobb valószínűséggel alkalmazta is…). Ez az 5:
  • Rendszeresen fordítottam időt vezetői képességeim fejlesztésére
  • A vállalat értékeivel összhangban tudtam végezni a munkámat
  • Megpróbáltam megismerni, hogy mi motiválja a közvetlen beosztottaimat a munkában
  • Kezeltem egy konfliktust, mielőtt komolyabbá vált volna
  • Elmondtam munkatársaimnak, hogy miként képzelem a jövőt.
• Nem találtak igazi korrelációt a tudatos vezetés és
  • a vezetői fejlődést segítő vállalati klíma,
  • a közvetlen felettes által alkalmazott vezetési gyakorlatok hatása
  • életkor,
  • nem,
  • vállalatnál/pozícióban eltelt idő,
  • vezetői tapasztalat között (azért erre komolyabban finanszírozott kutatást is érdemes lenne végezni…)
• Ezzel szeretném befejezni: a legfelső ötödbe tartozó vezetők sokkal nagyobb mértékben voltak részesei a vállalati vezetőfejlesztési kezdeményezéseknek, mint a legalsó ötöd:
  • • • Háromszor (!!) annyian kaptak coachingot
      • Kétszer annyian 360 fokos értékelést
      • Másfélszer annyian vezetői teljesítményértékelést
      • 10%-kal több tréninget kaptak… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Nézem az amerikai elnökválasztási vitákat. Elég távol van tőlem ahhoz, hogy érzelmek kevésbé befolyásoljanak és tanuljak belőle, amit lehet a kommunikációról. 

Nem vagyok olyan helyzetben, hogy valósan el tudjam dönteni, kinek van igaza egyes kérdésekben (ha egyáltalán annak, hogy “igaza van”, lehet valós tartalma, ehhez ld. például egy augusztusi bejegyzésemet a radikális konstruktivizmus egyik alapító atyjáról, Heinz von Foerster-ről: http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/08/15/amikor_a_radikalis_konstruktivizmus_es_a_tortenelem_talalkoznak_egy_interjuban_ko_kovon_nem_marad ). Nem is akarom ezt eldönteni, ebben a bejegyzésben nem erre koncentrálok. 

Ja igen, persze, van véleményem a viták és az egyes vélemények tartalmáról is, de ezt annyira fogom megpróbálni a felszín alatt tartani, amennyire tőlem telik (természetesen nem fog sikerülni, de kérem értékelni az igyekezetet, köszönöm…). 

Azért írom meg gyorsan ezt még ma (2012.10.16. 16:00), mert – ha érdekesnek tartjátok a megközelítést – még csatlakozhattok a közvetlen megfigyeléshez ti is. A következő vita, illetve az egész esemény CNN-beli közvetítése  élőben magyar idő szerint ma éjszaka/hajnalban (a program szerint 2012.10.16, kedd, de az időeltolódás miatt ez nálunk már 10.17. szerda hajnal) kb. 2:00-kor kezdődik (az eddigi közvetítéseknél az egész műsor kb 4-5 óra hosszat tartott és a viták előtt kb 1-1,5 óra felvezetés (interjúk, elő-kommentárok volt). 

Én is alszom ilyenkor általában, de bekapcsolom a felvevőt és valamikor utána megnézem… Egyébként a mellékelt site-on nemcsak a vitákat lehet megnézni, de a transzkript (szöveges lejegyzése a vitának) is elolvasható, vagy ki-copy-zható:

http://www.2012presidentialelectionnews.com/2012-debate-schedule/2012-presidential-debate-schedule/ 

Ezután a kis bevezetés után a tegnap este megnézett (október 11-i) alelnöki vita utáni gondolataimat szeretném veletek megosztani. Ehhez még nem olvastam át a vonatkozó transzkriptet és nyilván az élő beszédből van, amit nem értek meg, vagy nem értek meg pontosan, de ahhoz, amiről beszélni szeretnék, a hatékony kommunkációhoz, meglátjátok, ennyi is elég lesz. Persze, ha egyszer lesz majd ingerenciám, lehet, hogy alaposabban is megvizsgálom a vita teljes szövegét, mert nagyon tanulságos, már tisztán kommunikáció-hatékonyság szempontjából is. 

Egy rövid idézettel kezdem a “tárgyalást”, amely egy most elolvasott könyvben – többek között - nagyon megragadott. A könyv a coaching-ról, a brief (rövid) coachingról szól, Chris Iveson és társai (Evan George és Harvey Ratner) írták (akikkel egy BRIEF nevű angol társulást alkotnak). Idén jelent meg, címe: Brief coaching – a Solution Focused Approach - http://www.amazon.com/Chris-Iveson/e/B00580RXTS (ugye, így kerül ez az egész ide, ebbe a coaching blogba…). 

“A beszélgetés szabályai. A megoldás-központú coaching beszélgetésen alapszik, és mivel mindannyian születésünktől fogva tanulunk beszélgetni, mindannyian tisztában vagyunk az alapvető szabályokkal. Ezeket a szabályokat általában akkor lehet észrevenni, ha megszegik őket. A beszélgetés két ellensége a félbeszakítás és a folytonosság megszakítása. Mindkettő a maga módján blokkolja  a  beszélgetést a két alapvető szabály valamelyikének megszegésékor. Az egyik az egymás utáni részvétel szabályát, a másik a körkörösség szabályát szegi meg. 

…Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy társas helyzetekben, ahol ezért, vagy azért nem találjuk meg a hangunkat, nem tudjuk magunkat kifejezni, gyakran kiszorítva, kisebbítettnek érezzük magunkat, a szerepünket. Beszélni társas helyzetekben lehetőséget ad számunkra, hogy saját szavainkkal határozzuk meg azokat a helyzeteket és ezzel, abban a pillanatban, segítsünk a világ meghatározásában, amelyben élünk. Ha nincs erre lehetőségünk, a világot mások határozzák meg és végülis elveszítjük a helyünket, gyakran szörnyű következményekkel nemcsak ránk nézve, de általában a társadalom egészére nézve is. Az egymás utáni részvétel szabálya bármilyen társadalmi helyzetben biztosítja, hogy  mindenkinek egyenlő esélye van ahhoz hozzájárulni, hogyan fejlődik a helyzet és hogy hogyan alakítják ki a világnak azt a kis töredékét. Ha ezt a szabályt megszegik, akkor néhányan többet fognak hozzátenni a közöshöz, mint amennyi a rájuk jutó jogos rész lehetne és ezzel nagyobb befolyásra tesznek szert a mások kárára. 

…a beszélgetés kreativitását a körkörösség szabálya biztosítja. Egy igazi beszélgetésben mindenki, aki hozzájárul, épít az előzőekre. Ez az, ahonnan végülis tudhatjuk, hogy figyeltek ránk: amikor a másik személy mond valamit, amely kapcsolódik ahhoz, amit mi éppen az előbb mondtunk és tovább fejleszti azt... a kreatív folyamat úgy alakul ki, hogy nekem van egy gondolatom, ami téged egy következő gondolathoz és egy tőlem független reakcióhoz vezet. Azután, amikor én kerülök sorra, reagálok arra, ahogyan te tovább fejlesztetted az én gondolatomat és ahogy haladunk tovább, megértés alakul ki, amelyet egyikünk sem tudott volna magától kialakítani, mégis mindkettőnk gondolkodásához tökéletesen illeszkedik még akkor is, ha nem feltétlenül gondoljuk pontosan ugyanazt róla. 

Minden beszélgetésben, amely követi és tiszteletben tartja ezt a két szabályt, megvan ez a kreatív lehetőség, legyen szó egy számítógép-hibáról, vagy, hogy mikor kell hazajönnie egy teenager-nek. Ahogy azonnal észrevesszük a közbevágást, ugyanúgy azonnal észleljük azt is, ha valaki a körkörösség szabályát szegi meg és ahol csak lehetséges, elkerüljük azokat, akik rendszeresen figyelmen kívül hagyják ezeket a szabályokat.” 

Ezek a szabályok nyilván, alapvetően kooperációt kereső beszélgetésekre vonatkoznak, mégis, még olyan eltérő célokklal rendelkező beszélgető, illetve vita-partnerek esetében is, mint az amerikai elnök-választás előtti nyilvános vitákon résztvevő kulcs-szereplők esetében is nyilvánvaló, hogy ha egymás szavába vágnak (első szabály megszegése) és nem figyelnek egymásra, elbeszélnek egymás mellett, vitájuk nem (mindig) épít az előző megszólalásra (második szabály megszegése), az még ebben az alapvetően eltérő célokat felvonultató beszélgetésben is  kontra-produktív, visszaüt. Ehhez jön még majd néhány megjegyzés egyéb, nagyon markánsan  megjelenő jelenségekre is. 

Az Obama-Romney vitában elég nyilvánvaló volt, hogy Obama mondta a magáét, felkészült a várható támadások kivédésére és nem igazán koncentrált az adott helyzetben elhangzó megjegyzésekre, kontextusra. Alig mosolygott, néha szinte a szája szélét rágta, sokszor nézett bele a jegyzeteibe, alig-alig nézett vitapartnerére, egészében védekező, nem eléggé felkészült diák benyomását keltette. Semmit nem láttunk a “Yes we can” karizmatikus, magával ragadó előadó személyiségéből, maradt ez a védekező, unalmas, érthetetlen és túl sok statisztikát citáló chicagó-i sztárügyvéd, aki most nehezen tudta magát védeni. 

Mitt Romney rácáfolt a sok-sok, a kampány során elkövetett balfogásait darabokra szedő, többnyire liberális beállítottságú,  meghatározó amerikai sajtóból áradó “egyszerű gazdag ember” képére és Barack Obamával szemben majdnem mindent jól csinált – viselkedési szinten. Már említettem az elején, hogy a lényeghez nem tudok igazán hozzászólni, nem tudom megmondani, hogy mennyi a kamu, a pontatlanság, a sima populista hazugság/beetetés a szövegeiben (vagy hogy vannak-e ilyenek egyáltalán abban, amit mond…), amit az Obama kampány sugall/mond/hirdet…. Laza volt, finoman és akkor mosolygott, amikor kellett, sikerült például megzavarnia Obamát azzal, hogy annak legfőbb érvéről, a plusz 5 milliárdos, gazdagoknak adott adócsökkentésből eredő plusz szövetségi adósság kérdésében elegendően megbízhatóan állította, hogy ez a szám nem stimmel (egyébként a vita után több szakértő megerősítette ezt azzal, hogy a megközelítőleg pontos számok akkor lesznek meghatározhatóak, ha Romney végre kilép a homályos fogalmazások világából ezen a téren is – amit egyébként máig nem tett meg, mindenesetre az erre a tényre épített Obama-elmélet megingatása egyelőre sikeres). 

Romney reagált arra, amit Obama mondott, gyakran figyelte, ránézett, soha a szeme nem rebbent, amikor Obama valami dehonesztálót próbált rá mondani. Ő is kritizálta természetesen a regnáló elnököt, de ezt olyan stílusban tette, amely  elfogadhatónak tűnhetett a választóknak (Obama sem volt sem agresszív, sem támadó, sem lekicsinylő, mindössze védekező volt és egészében nem igazán átütő). 

Nem emlékszem, hogy igazán közbevágtak volna egymás beszédébe, Romney gyakrabban tűnt arra reagálni, amit Obama mondott. Obama inkább – nagyrészt jegyzeteibe merülve – mondta a magáét.. 

Mitt Romney azt az október 30-i vitát vastagon megnyerte, és ezzel valószínüleg az eddigi legnagyobb tv-vita általi földindulást okozta az amerikai választások történetében. Obama biztosan vezetett a vita előtt és most komolyan kérdéses, és sok múlhat a mai (holnap kora hajnali) vitán, hogy hogyan alakulnak az előzetes becslések arról, hogy ki az esélyesebb. 

Ezután jött október 11-én az alelnöki vita Joe Biden és Paul Ryan között. Az előzetes várakozásokat megpaprikázta az előző heti Obama-Romney vita (mindenki számára) meglepő kimenetele.  Ryan keményvonalas, Tea-partyhoz közelálló konzervatívnak számít (most nem megyek bele, mi az a Tea-Party, menj rá a netre, megtudod…), Biden pedig tapasztalt reálpolitikusnak. 

Nekem legalábbis ez a beszélgetés is nagy meglepetés volt. Nem jött be a papírforma. Az azonnali közveleménykutatásban enyhén Ryan győzött, igaz, csak egy nüansszal (Romney az október 3-i vita utáni azonnali felmérésben nagyon lealázta Obamát…), mégis, megint, ha kicsivel is,  a konzervatív győzedelmeskedett.. 

Érik a meglepetés, ma már senki nem lenne meglepve, ha a Romney-Ryan kettős futna be elsőnek. Megint: hogy tartalmilag megérdemelten nyerik-e meg megalapozott progrtamjukra alapozva, ha megnyerik, az idő eldönti majd. Nagyon sokan mondják azt, hogy egy ilyen nagy és világpolitikailag is meghatározó országban, mint az Amerikai Egyesült Államok, akármilyen különböző programmal állnak is elő a jelöltek, amikor odakerülnek a kormánykerékhez, elragadja őket a “Niagara-vízesés”, és örülhetnek, ha az egyéni programjuk, mondjuk negyedét keresztül tudják vinni… Nagyban és egészében az egymást követő adminisztrációk, elnökök és kormányok működése sokkal több ponton hasonlít egymásra, mint amennyiben különbözik egymástól. 

Biden egyet megtanult az előző, október 3-i elnöki vitából, hogy mosolyogni kell, bár ne tette volna… végigsomolyogta, nevette az egészet, és ez a nevetés (általában, mialatt a másik fél, Ryan beszélt) mindenki számára egyértelműen mindig azt volt hivatva képviselni, hogy “Istenem, már megint milyen csacskaságokat beszél ez a buta fiú…” – ezt egyébként néha szavakba is öntötte a jelenleg regnáló amerikai alelnök. 

Végig egyértelmű volt, hogy lenézi partnerét, gyakorlatilag alkalmatlannak tartja és szinte feleslegesnek is érzi az egész beszélgetést vele. Gyakran közbeszólt, kibeszélt (nem is Ryan-nek, hanem a műsorvezető hölgynek címezve!!), lenézően reagált, gesztikulált. “Can I translate?” – mondta egyszer (“Lefordíthatom?”), arra utalva, hogy amit Ryan mond, azt le kell “fordítani”, nem azért, mert nem érthető, hanem mert nem azt akarja mondani, amit mond, csak elfed valamit, stb. Na most ez utóbbi akár így is lehet, de akkor sem szül jó vért, nem tesz jó benyomást, ha valaki ilyen mértékben előre leírja a vita-partnerét. 

Pláne, ha az alapvetően egy jóképű – legalábbis Bidenhez képest – fiatal emberről van szó, ami a kiválasztott teszt-közönség hölgytagjainak véleményét folyamatosan tükröző real time +/- tetszés-indexen – főleg a vita elején és (legalábbis) az én értelmezésem szerint – meg is látszott (hmmm, ha ez kicsit szexista lenne valakinek, tekintsen el tőle, csak hipotézis…). 

Tehát (kicsit ide idézek a vita megtekintése közben felskribált megjegyzéseimből):

• Biden nem mutat tiszteletet Ryan személye és gondolatai iránt. Persze, rámosolyog, kezet fog, lapogatják egymás vállát az elején, néha “drága barátomnak” nevezi közben, de…
• Biden vigyorog, amikor (az első kérdésnél…) a Benghazi 4 amerikai diplomatát követelő terror-akcióról van szó, amivel azt akarja jelezni, hogy nem ért egyet Ryan elemzésével, de ez túl azon, hogy nem mutat egy minimális, alap-szintű tiszteletet a vita-partner iránt, még a témához is nagyon kevéssé illik (pláne, hogy 2 hétig a Fehér Ház hülyeségeket beszélt az akció körülményeiről, ezt a beszélgetés egy későbbi részében Biden teljesen a biztonsági szolgálatokra keni, de egy erős elnöki rendszerben, mint az amerikai, az elnök gyakorlatilag (majdnem) mindenért felelőssé tehető, miért pont a titkos szolgálatok baklövéseiért ne…)
• Biden rengetegszer próbálja befeketíteni Romney terveit, sokkal többször, mint Ryan Obamáét (ez az arány az Obama-Romney vitában is jellemző volt, Obama többet támadott sokkal, mint Romney)
• Biden magában mosolyog, beszél, miközben Ryan kifejti a véleményét
• Biden sokkal többször vág közbe, ezt Ryan meglepő hidegvérrel tűri, talán egyszer jelzi, hogy talán jó lenne, ha meghallgatnák egymást először, Ryan alig vág közbe, amikor Biden beszél (bár a közepe felé gyakrabban)
• Biden többet beszél időben egy kicsivel (ezt mérik vitapartnerenként és látható állandóan a képernyő jobb alsó sarkában), Obama például az ő beszélgetésük végére kb. 2 perccel többet használt el, mint Romney.
• Biden (megint) közbeszólva ki is fejezi, hogy amit abban a konkrét kérdésben Ryan kifejtett, az marhaság. A műsorvezető figyelmezteti is, hogy “Be specific!” (legyen konkrét…)
• Ryan minden közbeszólásnál könnyedén elhallgat, nem, mint aki megadja magát, hanem mint aki figyel a másikra és hát Istenem, az kicsit szertelen… Ryan mosolyog, bármit mond Biden (ő meg azután mond is mindenfélét…), meg se rezdül, amikor szót kap, nyugodtan veszi fel a fonalat, ránéz időnként Bidenre, tiszteletet mutat, hozzá is beszél.
• Biden néhányszor kifejezetten a kamerába beszél, a “nép”-hez, például, hogy döntsék el, kinek hisznek ebben vagy abban… kételkedek ennek a hatásosságában… Ryan talán kétszer él ezzel a vita közben, akkor sem ennyire kiélezetten…

Még valami ehhez az egészhez. Egy 2012-es filmet vetít mostanában az HBO Game change címmel. A 2008-as elnökválasztásról szól, szűkebben a konzervatív táborról, még szűkebben Sarah Palin felkészítéséről és részéről McCain kudarcában. Julianne Moore játssza Sarah Palin-t és Woody Harrelson a kampány-manager-t, a “spin-doctor”-t. Nagyon tanulságos, különösen az idei kampány fényében. A konzervatívok sokat tanultak azóta… 

Sokat tanultam ezekből a vitákból a hatékony kommunikációról… Azt gondolom, amiről egyébként egyre többet olvasok is, hogy még mindig, nagyon sokan túl nagy szerepet tulajdonítunk a tartalomnak (néha, rosszabb, ügyetlenebb pillanataimban én is, hajjaj…). Pedig… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Amikor elkezdtem ismerkedni a coachinggal, rögtön elkezdtek érdekelni a gyökerei is. Mint több más segítő szakmánál is, ezek a gyökerek a pszichológiáig, pszichoterápiáig, és akár olyan filozófiai irányzatokig, mint a konstruktivizmus, rendszer-elmélet, káosz-elmélet, hermeneutika nyúlnak vissza. Megjelenik a tágabb összefüggésekben például Wittgenstein, Heidegger, Gadamer, és persze Paul Watzlawick, vagy Heinz von Foerster. Ezek olyan nevek, amelyek fel-, feltűnnek a coaching irodalmában, bizonyos megközelítések/elemek első megfogalmazóiként, inspirálóiként. 

Nem tudom, hány embert inspirált a segítő szakmákban Carl R. Rogers (1902-1987) a világon, de sokan lehetnek és talán naponta nő néhánnyal a számuk (járt Magyarországon is és jelent meg magyar nyelvű könyve is). Bizonyos írásai, de még egy híres munka-videója is a neten, a youtube-on ingyenesen is elérhetőek. 

A “Person Centred approach - Humanistic style of counseling” = személy-központú megközelítés, humanisztikus pszichológia megteremtője, egyéni és csoport-foglalkozásain kívül – érdekesség -, nemzetközi konfliktusokban is mediált, például dél-afrikai és észak-írországi közvetíítői munkájáért egyszer Nobel-békedíjra is jelölték. Különböző értékelések alapján a 20. század egyik legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású pszichológusa volt. 

Nekem az első igazi álló-csillagom Rogers 2011 elején lett, amikor az akkori tréningen a tréner a mellékelt linken található részletre hívta fel a figyelmemet: 

http://bocs.hu/3part/rogers-01-02.htm 

Az “Ilyen vagyok” című kis írás lényege (szerintem) az, hogy először el kell tudni fogadni magunkat, a helyzeteket, a másikat, a tényeket úgy, ahogy vannak, és akkor van esélyünk, hogy segíteni/inkubálni tudjuk a segített, az ügyfél óhajtott változását. Ha ezek nem adottak – sugallja Rogers megejtő őszinteséggel, kitérve arra, hogy neki sem sikerül maradéktalanul megfelelnie a saját mércéjének -, akkor csak a felszínt piszkáljuk, se magunknak, se másoknak nem tudunk igazán, tartósan segíteni. Elérhetünk felszíni, ideig-óráig tartó sikerecskéket, de annyit, s nem többet. 

És ha bele vagyunk képesek “állni” a saját konfliktusainkba, egyáltalán a kicsit húzósabb, természetes és alkotó feszültségű helyzetekbe, akkor esélyünk van rá, hogy a jelenlétünk, az értő aktív figyelmünk, az igaz visszatükrözésünk, létezésünk (“csodája”, mondanám, ha nem félnék a pátosztól és a félreértéstől…) másoknak is tartósan, mélyebbre merülően tud segíteni. 

Ez pedig azért van így, mondja Rogers az idézett link szövegében, mert: “Könnyebb elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogy szeretne. Egyesek ezt biztosan nagyon furcsa iránynak tartják, amit követek. Számomra azért értékes, mert az a különös paradoxon rejlik benne, hogy ha elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor megváltozom. Azt hiszem, ezt részben a pácienseimtől tanultam, részben önmagamon észleltem: nem tudunk megváltozni, nem tudunk továbblépni onnan, ahol vagyunk, csak ha tökéletesen elfogadjuk magunkat. Ezután a változás szinte észrevétlenül következik be.” 

Egy másik kedvenc idézetem szintén erről az idézett helyről: “Másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha nyugodtan és kedvesen viselkedem, amikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, amikor éppen bizonytalan és rémült vagyok. Azt tapasztalom, hogy még a legegyszerűbb esetben is érvényes a tétel. Nem jó nekem, ha úgy csinálok, mint aki egészséges, ha egyszerre betegnek érzem magam.”

És persze (?): “…úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni saját magam, és képes vagyok önmagamat adni.”

“Megbízom a magam tapasztalatában” – írja, és még hogy: “mások értékelése számomra nem irányadó. Mások ítélete, bár meg kell hallgatni és el kell fogadni annak, ami, nekem nem lehet mértékadó. Ezt nagyon nehezen tanultam meg…”

Még ide: “A későbbi évek folyamán kissé megdöbbentett néha, amikor megtudtam, hogy mások szemében szélhámos vagyok, aki diploma nélkül orvosi gyakorlatot folytat  (pszichológusként nemcsak pszichiáterként dolgozik, de új terápiás megközelítést is kidolgozott, ami már tényleg “pimasz” dolognak tűnhetett az amerikai szakma nevében, amely mint tudjuk, Freud újításait sem fogadta kitörő örömmel – SZM megjegyzése), aki egy igen felületes és káros terápia létrehozója, aki hatalmat akar, misztikus stb. És ugyanígy zavart a hasonlóan szélsőséges dicséret. De azért nem érdekelt túlságosan, mert úgy éreztem, csak egyetlen személy (legalábbis az én életemben, és talán egyszer s mindenkorra) tudhatja, hogy amit csinálok, az tisztességes vagy pedig hazug, elhárító és kóros dolog-e, és ez a személy én vagyok.”

És még: “Figyelembe véve, amit mondtam, a következő felismerés nem fogja meglepni Önöket. A tapasztalat nekem a legfőbb tekintély. Az érvényesség próbaköve a saját tapasztalatom. Sem egy másik ember tapasztalatai, sem a magam elgondolásai nem vetekedhetnek a tapasztalataim hitelével.”

“Egy másik felismerés, amiért nagy árat fizettem, a következő szavakkal fejezhető ki: A tények barátaim.”

“Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy a legtöbb pszichoterapeuta és különösen a pszichoanalitikusok kitartóan elzárkóznak attól, hogy terápiás tevékenységüket tudományos vizsgálat tárgyává tegyék, akár ők, akár mások. Én megértem ezt a reakciót, mert én is átéltem ezt. Jól emlékszem, hogy különösen az első vizsgálatainkban mekkora izgalommal vártuk a kapott eredményeket. Tegyük fel, hogy a hipotézisünk nem igazolódott be. Hátha elképzelésünk téves volt! Hátha véleményünk nem állta meg a helyét! Ha most visszagondolok erre az időszakra, úgy gondolom, hogy a tényeket, mint a katasztrófa lehetséges hordozóit, potenciális ellenségnek tartottam.”                      

“Talán egy kissé lassan fogtam fel, hogy a tények mindig a barátaim. A bizonyosságnak minden egyes darabjával, aminek bármely területen a birtokába jutunk, közelebb kerülünk az igazsághoz. És az a tény, hogy közelebb jutunk az igazsághoz, sohasem lehet káros vagy veszélyes, és nem keltheti bennünk az elégedetlenség érzését. Mialatt utálom mindig korrigálni a gondolkodásmódomat, utálom feladni az értékelés és fogalomalkotás régen bevált útjait, mélyebb szinten mégis valahogy rádöbbenek, hogy ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk, és bármi gyötrelmes is, ezen át jutunk el egy kielégítőbb, precízebb látásmódhoz.”

“Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb. Előfordult, hogy miközben diákokkal vagy munkatársakkal beszélgettem, vagy írásaimban olyan személyes hangot használtam, hogy úgy éreztem, ezt senki sem értheti meg, mert ez az attitűd annyira sajátom... Így jutottam el ahhoz a meggyőződésemhez, hogy ami mindannyiunkban a legszemélyesebb, az valószínűleg az, amit ha másokkal megosztunk, -elmondunk; másoknak is sokat jelent. Ez a felismerés segített abban, hogy megértsem a művészeket és költőket, mint olyan embereket, akiknek van bátorságuk kifejezni önmaguk különös voltát.”

“Egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, amit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint 25 év érlelte meg bennem, aminek során megpróbáltam segíteni a bajba jutott embereken. Ez nagyjából a következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív… Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek és elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amikkel az élet elé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba… Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről. Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmasan destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba, és közben felfedezem azt az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot, ami az ő és mindannyiuk legmélyebb rétegeiben él…”

Azért az, hogy például “A tények barátaim. “, meg hogy “…ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk…”, és  a végén ezek a sorok egy tapasztalt segítőtől az emberi természetről… ezek például nagyon erősek…

Még valami azoknak, akiknek újra (nem először… és nem utoljára) felkeltettem az érdeklődését Rogers iránt és akik értenek valamilyen szinten  angolul. Egy érdekes, kb. másfél órás film készült 1965-ben “Három pszichoterápiai megközelítés” címen az akkori 3 leghíresebb, egy-egy fontos terápiás módszert követő pszichoterapeutával (Rogers pszichológus végzettséggel dolgozott). A film 3 db kb. 30 perces terápiás ülést mutat be mindegyikkel, a különlegesség az, hogy ugyanazzal, a Glóriaként aposztrofált ügyfél-hölggyel. A nagyközönség számára a választást voltak hívatva gondolom szolgálni az összehasonlító film-etűdök és valóban kíváló alkalmat adnak abba való bepillantásra, hogy hogyan dolgoztak ők. 

A Carl R. Rogers és Glória ülés ezeken a videókon tekinthető meg (az első video tartalmazza a bevezetőt az egész filmhez): 

http://youtu.be/ZBkUqcqRChg

http://youtu.be/m30jsZx_Ngs

http://youtu.be/RX_Y3zUPzEo

http://youtu.be/zHxl5NtcDow

http://youtu.be/L19nXMvbS8E

Rogers a nem-irányító, személy-központú terápiát alapította, Albert Ellis a kognitív ahogy-gondolkodsz-a-dolgokról-az-tesz-boldogtalanná REBT (Racionális Érzelmi Viselkedési Terápia) megalkotója volt és Fritz Perls az egyik terapeuta, akinek a nevéhez a teljes-autentikusságot-megkövetelő Gestalt megközelítés kötődik.

Nem teljesen biztos információk szerint - egyébként meglepő módon annak a számára, aki látta mind a három ülést (mind fent van a youtube-on, a többi a Rogers-en kívül szintén könnyen megtalálható, ha nem ott, esetleg a Google-n), -  ha igaz, Gloria a film-forgatás után választhatott és ő Perls-t választotta, majd később nem túl késői haláláig Rogers-szel volt barátságban.

Nekem egyértelműen Rogers a hozzám közel álló, és ha megnézitek az egészet az egyedi klippekből összerakva, striking, kiáltó, hogy Rogers stílusa mennyire modern és mennyire közel áll – alapvetően a stílusában – a mai coaching fogalmához. Az én személyes univerzumomban Rogers az első coach-ok egyike. Ez az interjú alapján annál is pregnánsabb, hogy Gloria, a másik szereplő, sokkal inkább egy (life-)coach ügyfélhez hasonlít, mint egy pácienshez… 

Összeállította, “levadászta”, kommentálta: Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Görgényi István tartott előadást  Vadászterület (Hunting territory) címen az ICF Coach Klubban. A cím egy csoportdinamikai segítő modell elnevezésével egyezik meg, amit az Ausztráliában, Magyarországon, Angliában és Franciaországban is alkalmazott vállalati és sport-tanácsadásban és executive coachinghoz. 

A szerző vizilabdázói világbajnoki éremmel, (ausztráliai) női vizilabda olimpia bajnoki edzői éremmel, majd család- és csoportterápiai tapasztalattal a háta mögött fejlesztette ki a rendszert és járja vele a világot, konferenciákon ad elő és szakértőként, tanácsadóként, trénerként segíti a vállalatokat a különböző országokban. 

Sok helyen még mindig meghatározónak tartják a személyiségjegyeket, -típusokat és azokra alapozva próbálják megoldani a személyi és csoport problémákat, konfliktusokat. Elmondása szerint Ausztráliában például könnyen lehet, hogy egy tréning előkészítését, vagy egy coachingot a Myers Briggs személyiségtípus teszt alapján indítanak és mindent annak az eredményére fűznek fel. Jelzem, itthon sem idegen az a gyakorlat, hogy valamilyen személyiség-teszt alapján (a DISC a divatos) (be)kategorizálnak valakit és akkor az a feladat, hogy ennek alapján kell változást elérni. 

Egyik példája szerint egy nagy-vállalat (nem derült ki, vagy már nem emlékszem, hogy melyik országban, esetleg többen) kifejezetten színjelekkel próbálta megkülönböztetni az egyes dolgozókat egy ilyen teszt alapján és a feladat az volt, hogy mindenkivel a standard, az adott típusra (színre…) jellemző módon kellett reagálni és a probléma nem volt probléma többé… 

Nos, Görgényi Istvántól mi sem áll távolabb, mint ez a felfogás… Szerinte nincs állandó személyiségtípus-hatás. Egy sport-példája szerint (lesznek még sport-példák) az egyik futtballjátékos a Manchestre United üdvöskéje volt, mert az edző tudott vele bánni, míg az ír válogatottat szétszekálta, hogy ki is kellett emelni onnan… 

Görgényi István Vadászterület modellje rendszerszeméleletben vizsgálja a helyzeteket/konfliktusokat, ahol minden mindennel összefügg. 

Ars poetica-ja lehetne, hogy “én olvasni/megismerni tanítom a vezetők számára a (gazdaségi szervezetekre is jellemző belső) politikai játszmákat és nem azt, hogyan lehet őket megnyerni… a cél, amihez hozzá tudom segíteni őket, az az, hogyan tudnak közreműködni egy igazi értéket termelő csapat létrehozásában. 

A másik csapda szerinte a konfliktusok tudatos, megfontolt kiiktatására tett kísérletek és a “joy”, a “fun” keresése. Először azt hitte, hogy ez az Ausztráliába importált angolszász visszafogott stílus, az “understatement” öröksége, amikor itthon is megtapasztalta, hogy  az angolszász tréning-minta alapján itt is erre trenírozzák azokat, akik megfizetik a trénert. És akkor elhangzik a cél: “Jól akarjuk érezni magunkat a munkahelyen!” és szétárad a jó érzés az arcokon, mosolyognak, idill. Igen ám, mondja István, de pont ez az, amit nem szabad így direktben kitűzni, mert ez a holtbiztos módja annak, hogy ne érd el. 

Meg a munkahelyen nem is ezért vagyunk, hanem azért, hogy teljesítményünkkel előállítsunk valamit. Jól, jót, hasznosat, hatékonyan. És – ilyen már csak a dolgok természete, ha ez sikerül (jól, hatékonyan  működni/dolgozni), akkor lehet, hogy el is kezdjük egy kicsit megszeretni egymást és ezt az egészet, ahol dolgozunk. Igen, akkor jó esetben jön a “flow”, Csíkszentmihályi Mihály “flow”-ja. Ebben az irányban megy (jó, kíváló teljesítmény elérése együtt először, összerázódás, csapattá formálás utána), a másik irányból (akarjunk fantasztikus csapat lenni és majd utána jó lesz a teljesítmény) nem. 

Megemlítette azt is ebben az összefüggésben, hogy a sokat idézett Tuckman modell a csoport-fejlődésről (a csoportok időben 4 fejlődési fázison mennek keresztül: forming-storming-norming-performing, magyarul: megalakulás-helyezkedés viharokkal-szabályok kialakulása-teljesítés) a profit-, illetve sikerorientált üzleti és sport-világban nem működik, mert nincs idő kivárni az első három fázist, rögtön teljesíteni kell… 

Például egy futball-edzőnek (sok példa származik az előadás során a sportból, mert ott nagyon pregnánsan látszanak az erővonalak, jobban, világosabban, mint az üzleti világban) nem adnak időt (hónapokat, éveket), hogy felépítse a csapatot (forming-storming-norming), hogy azután eljussanak a teljesítéshez (performing), már az első meccsen teljesíteni kell és ha sorozatban nincs győzelem, jöhet is az új edző… 

Az üzleti életben kicsit nagyobb a tolerancia, egy vezérigazgatónak (hacsak nagyon nagy blamázsokat nem gerjeszt) egy év laufja/ideje biztos van, általában 2-3 éve is lehet valakinek, főleg, ha bizonyos jó előjelek már megjelennek a működésben (bár, a 2008 óta tartó “új időkben” a tolerancia határ lejjebb szállt, a piacok, a tulajdonosok türelmetlenebbek lettek…). 

A Hunting territory (Vadászterület) módszert Görgényi István az élete korábbi periódusában (sportoló, edző, terapeuta) tapasztalt konfliktusokon való intenzív, kreatív, alkotó gondolkodás közben alkotta meg és azóta is folyamatosan fejleszti, miközben sikeresen alkalmazza is. 

Az előadást PPT prezentációra és időnként rövid film/video-betétekre építette. A példák és videók nagy része a sportból, és ott is kiemelten a futball világából származik, és ahogy elmondta, minden előadásra/alkalmazásra az egyre bővülő anyagának csak egy kis hányadát használja fel, sok-sok órára való anyaga, tapasztalata van. Ebből a gazdag anyagból kaptunk egy két-órás ízelítőt kedden este a MOM-ban. 

Nyilván én is csak szemezgetni tudok itt azokból a dolgokból, amelyek legjobban megmaradtak bennem. Nézzük az alap-gondolatokat:

• Territoriális lények vagyunk, akiknek fontos a fizikai/szellemi/lelki területünk védelme és erre a gondolatra épül a modell, hogyan lehet ezt figyelembe venni, felhasználni a konfliktusok kezelésére, de még inkább előrelátására és megelőzésére.
• A szervezeti/csoport-problémák, -konfliktusok nagy része nem személyisegproblémákból, hanem szerkezeti vagy kommunikációs problémákból adódik, ezért megjósolhatók, így elkerülhetőek és a konfliktus-kezelő folyamat megtervezhető: erre építve kialakitható konfliktusokkal bánni tudó csoport-kultúra (és ez a lényeg…) 

A “territoriális lény” kitétel illusztrálására egy nagyon “vicces” jelenetet mutatott az “Az iroda” tv-sorozat angol változatának magyarra szinkronizált egyik részéből, amikor az egyik kolléga a derékszögben egymásnak tólt íróasztalok között kínosan elhessegeti kollégájának az ő asztalára kicsit be-/rálógó iratait, mire a kolléga iratrendezőkből a demarkációs vonalra olyan magas falat épít, hogy ne is kelljen látnia a másikat. Amikor az első kollégának egy adatra van szüksége, kénytelen telefonon felhívni a másikat, aki nem veszi fel a kagylót, sőt, az iratrendezők árnyékában ki is surran a szobából, amit az infót kérő kolléga először nem is érzékel és folytatja a kuncsorgást… 

Úgy lehetne ábrázolni a vadászterületet (a mobillal készített fotó nem lett elég jó), hogy a résztvevőket körülveszi egy-egy (egyszerűség kedvéért) kör és ezek a körök (saját vadászterületek) bizonyos területeken összeérnek, közös halmazuk van. Ez a közös halmaz jelképezi a közös felelősséget, feladatokat. 

A csoport körül pedig van egy nagyobb jelképes ellipszis, amelynek az a része, amit az egyedi vadászterületeket jelképező körök nem fednek le, a senki földje, amit a csoport együttesen védelmez külső illetéktelenekkel szemben. 

A Belső Harcok Kora nemcsak egy nem megfelőképpen vezetett szervezetben lehetséges, de egy jól, kooperatívan működő szervezet is visszaesik ebbe a fázisba, ha például nagyobb átszervezésre kerül sor. Tehát ezt a territoriális, szerkezeti típusú konfliktus-képződést valamikor életünkben nem kerülhetjük el, jó felkészülni rá. 

Az érdekesség az (kipróbálva különböző projektekben, de akár bárki megpróbálkozhat saját környezetében, hogy ezt tesztelje), hogy a két terület közötti átfedés által képviselt közös feladatokról/felelősségekről a résztvevők akár drámaian is különbözőképpen gondolkozhatnak. István felidézett egy esetet, amikor két együttműködő cég vezérigazgatóját kérdezte ki, milyen tevékenységeket látnak ezen a közös területen: az egyik 12-t sorolt fel, a másik 15-öt és 2 közös volt a két listán… ijesztő, nem? Ja gen, és a két vezérigazgató tisztelte egymást, nem volt problémájuk egymással… 

Ami nagyon fontos, hogy a belső harc idején sok kreatív energia van (de az egész helyzet nyilván nagyon durva helyzetekkel tarkított). Ezt az energiát fel kell használni.  Görgényi István szerint a szervezet optimális működése harcban alakul ki (ami persze nem jelenti azt, hogy minden harc hasznos…); nem szabad lefojtani, bele kell állni a konfliktusokba. 

Ha a feszültségeket a szőnyeg alá söprik, destruktív hatása nem elkerülhető, rejtett küzdelem alakul ki, aminek néhány megjelenési formája: 

• Biztonság-, kényelem- és béke-vágy
• Joviális, együttműködést hangsúlyozó hangulat a felszínen, manipuláció a háttérben
• Csőlátás
• Minimális érdemi információ-csere
• Tompított, megszűrt, jóérzést mutate kommunikáció
• Az esetleges vita elkerülése fontosabb, mint a közös teljesítmény

 István egy fantasztikus példát mutatott egy 2005-ös futball meccsről, ami a rejtett küzdelem legrosszabb pillanatban való, hosszan tartó destruktív hatást produkáló kirobbanását illusztrálta. Egy angol bajnoki meccsen, a Newcastle és az Aston Villa között két Newcastle (!!) játékos a meccs közben ökölpárbajba keveredett és rövid dulakodás után mind a kettőt kiállították. 

A lappangó konfliktus alapja az volt, hogy a két játékos “vadászterülete” átfedésben volt hosszú ideje és nem tisztázták egymással és az edzővel, hogy kinek pontosan mi is a dolga és az adott kirobbant konfliktus közvetlen előzménye az volt, hogy egyikük nem a kedvezőbb helyzetben lévő másiknak passzolta a labdát, hanem egy harmadiknak (nem volt szó közvetlen gól-helyzetről, mindez a mezőnyben, a középpályán zajlott le). Olyan intenztív volt a jelenet, hogy még az ellenfél játékosai is leálltak (nem használták ki a lehetőséget, hogy a Newcastle játékosai egymást verik), a verekedést kezdeményezőt egy Aston Villás vezette le  a pályáról. 

A Newcastle rengeteget költött a megelőző időben játékosokra, a meccs pillanatában éppen egy felfelé ívelő pálya tetőzése közelében volt, egy héten belül az angol kupa elődöntőjéért, és az UEFA kupa elődöntőjéért játszhattak. Ebben a kritikus pillanatban tört ki ez a hosszú ideig lefojtott feszültség. Természetesen, mivel a két játékost 6-6 meccsre eltiltották és kulcs-játékosok voltak, a két következő fontos meccset elvesztették. A két játékost (a “bűnösöket”) ezt követően eltávolították a csapatból és 2 éven belül a Newcastle kiesett az első lígából, nem tudott visszajönni ebből a völgyből. Mindennek a mélyén az volt, hogy nem dolgozták fel, nem álltak bele a konfliktusba, hanem elmismásolták… 

Görgényi István megemlítette egy cikkét: “Az ertekes ido (Value time)” (ez a lenti link 43. oldalán található): 

http://hiradastechnika.hu/data/upload/file/2011/HT2011_2_komplett.pdf 

Közel a prezentáció végéhez István egy Barcelona video-klippet mutatott nekünk a “Jogo bonito”-ról (a “szép játék” portugálul, eredetileg a brazilok klasszikus játékára kitalálva, ami ma talán a Barcelona játékára alkalmazható a legjobban). 

Egy helyzet, egy gól felépítésének elemzéséből mutatta a klip, ahogy a sok-sok passzal szétrázzák az ellenfél (nem akárki, Manchester United…) védelmét, helyet csinálnak Messinek, aki kb. 18-20 méterről,  gyönyörű gólt lő. 

A kulcsa az elemzésnek a tudatosság, ami leolvasható a mozgásokról, amivel ezt teszik és az a többszörösen a video-klip által igazolt alap-működés, ahol nem össze-vissza szaladnak, hanem maximálisan segítik egymást, azt, akinél a labda van, hogy mindig több jó, alkalmas lehetősége legyen a passzoláshoz. 

Mindig a labdát nézik és egymást, hihetetlen együttműködésben. Ezért akinél a labda van, mindig ott érzi a többieket, rálát több társára is, van ideje, viszonylag nyugodtan tud dönteni, hogy mindig a legjobb lehetőséget válassza. Az már csak hab a tortán, hogy a Messinek helyet csináló két játékos (akik egyszer oda-vissza passzolnak párhuzamosan az alapvonallal, látszólag értelmetlenül, de igazából ez kellett a Messi közeli védő kimozdításához) előtt, a 16-os vonalában lévő harmadik Barcelona játékos látva az aktív  helycsinálást, jó ütemben húzódik ki abból a sávból, amelyen Messi megcélozhatja majd a kaput. Szóval egy olyan football zseninek, mint Messinek is nagyon komoly csapatjátékra, együttműködésre van szüksége, hogy a jó időben és jó helyzetben tudja alkalmazni zseniális rúgó/célzó-készségét. 

Az egyik befejező megjegyzés a lényegében coachokból álló közönség egy hölgytagjától származott: “Köszönöm István, ezt az előadást, most már értem, hogy ebben a fociban, amit már gyerekkoromban is néznem kellett (vagy legalábbis csöndben lenni) és már akkor is útáltam, mégis csak van valami. El is mondom majd a férjemnek, hogy ezután mi mindenre figyeljen majd, amikor meccset néz…” 

És akkor az eredeti forrás (Görgényi István cégének site-ja): http://www.huntingterritory.com/pdf/Hunting_Territory_Bemutato_1012.pdf

 A krónikás: Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Ebben a blogban tavaly november óta folytatásokban jelenik meg egy könyvnek  egy egyszeri nagy lélegzettel, egy-huzattal “áttett” és megjegyzéseimmel ellátott magyarba ültetése (fordításnak erős lenne nevezni, mert nem törekedtem a formai, inkább a tartalmi, gondolati pontosságra…). 

Ezzel a könyvvel az Amazon Kindle könyvek között találkoztam, amikor egy coaching folyamatban ezzel a problémával találkoztam és rákerestem a “self-esteem” kifejezésre. Mivel egy ilyen folyamat néhány hónapig tart (hetenként egy ülésből 10 és néha ki-kimarad egy-egy hét, különösen nyáron, akkor több is). Nem az első könyv volt, amit letöltöttem, de az első 100-ban biztosan benne volt. 

Sok-sok könyv jelent meg már akkor is erre a keresési kifejezésre (akkor kb. 800 ezer elérhető, letölthető, főleg angolszász könyvben tallózhattunk, ma ez a szám már majdnem másfél millió…). 

Nem bántam meg, hogy egy coaching folyamat kedvéért belevágtam, ott is segített és azóta is sokszor bele-belelapozok, megnézek egy-egy passzust benne. 

Érdekes à propos-ja van annak, hogy ezt a lábjegyzetet hozzáillesztem  a folytatás-sorozathoz, mégpedig az, hogy egy friss tréningen előkerült az önbecsülés kifejezés, érdekes összefüggésben. Akik ezt olvassátok, sokan, talán mindenki,  hallottatok a Maslow piramisról, ami a szükségletek hierarchiáját egy piramis-szerű ábrában mutatja meg, kezdve az alapvető igényektől (evés, ivás, alvás), egészen a csúcsig, az önmegvalósításig. Egy kiegészítő, részletesebb ábra az igényesen elkészített munkafüzetben a legfelső csúcs jellemzői közül az önbecsülést említi, mint a legelsőt, a legfontosabbat. 

És… amikor ezt láttam, elakadt a lélegzetem, mert egy kiegészítő szóbeli magyarázat pedig úgy szólt, hogy – természetesen – a piramis csúcsáig  nem mindenkinek sikerül eljutnia életében, mert addig, amíg az odavezető “lépcsők” igényei nem elégítődnek ki, addig nehéz (ha nem lehetetlen) elkezdeni a következő fokozat igényszintjével foglalkozni. Úgy is nevezik néha a legfelső szintet, az önmegvalósítás szintjét – hangzott a további szóbeli magyarázat -, mint a hősök szintjét, mondjuk, ahová például Teréz anyának sikerül eljutnia. 

Miért is akadt el a lélegzetem egy pillanatra? Mert ez így együtt mintha azt jelentené (biztos vagyok benne, hogy ezt még tovább fogjuk elaborálni/finomítani, mégis lejegyzem a lehetséges félreértésnek ezt a sarokpontját, hogy ne sikkadjon el), hogy az önbecsülés csak a hősöknek járna… 

Mivel azt a szöveget, amelynek az imént töltöttem fel ide a 4. Folytatását (és van még…), lesznek, akik nem olvassák végig (kár, mert megéri a fáradtságot), hadd emeljek ki egy rövid 5-pontos felsorolást, ami kifejezi a lényegét a könyv mondandójának, hogy ugyanis a feltétlen emberi érték az, amiben mindannyiunknak osztozni kellene, és az önbecsülés az ennek az átérzése, megélése (tehát mindannyiunknak és nemcsak a “hősöknek”), mert: 

“A feltétlen emberi értéket Claudia A. Howard a következő 5 pontban világította meg:

1. Mindannyian végtelen, belső, örök és feltétlen értékességet képviselünk.
2. Mindannyian ugyanannyit érünk, mint emberi lények. Ez az érték nem összehasonlítható és ebben nem lehet versenyezni. Akármelyikünk kiemelkedhet valamiben (sportban, politikában), de mint emberi lények, egyikünk sem különb.
3. Külső dolgok nem tudják megváltoztatni ezt a feltétlen emberi értéket, sem elvenni, sem hozzátenni nem tudnak. Külső dolgok lehetnek például a pénz, fizikai megjelenés, teljesítmény, elért eredmények. Az emberi alap-érték végtelen és változhatalan.
4. A belső emberi érték stabil és nem veszélyezteti semmi (még az sem, ha valaki elutasít Téged), 

A belső emberi értéket nem kell megszolgálni és nem kell bizonyítani. Csak  felismerni, elfogadni és értékelni.”  

Azt gondolom, ez megéri a fáradtságot, hogy kicsit foglalkozzatok vele, mert az önbecsülés az ennek az emberi értéknek a felismerése és átérzése. A könyv arról szól, hol csúszhatunk el, hol billenhetünk meg abban, hogy ezt az emberi értékünket, ami mindannyiunkban közös, igazán átéljük. És… mindannyian megbillenhetünk egyszer-egyszer az életünkben, amikor beborul az ég… olyankor jó lenne elővenni valami ilyesmit mementónak, hogy emlékeztessen, hogy hoppá, ne hagyd magad… ebben is segít a könyv, hogy hogyan csináljuk… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Íme, az előzmények:

1. rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2011/11/27/gondolatok_az_onbecsulesrol_1 

2. rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2011/12/29/bejegyzes_url_cime_468 

2.a rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/02/19/gondolatok_az_onbecsulesrol_2_a 

3. rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/09/04/gondolatok_az_onbecsulesrol_3_folytatas 

... és akkor a folytatás: 

“Büszkeség

Egy angol miniszter, Charles Caleb Colton (1780-1832) azt írta: „A büszkeség van akit nevetségessé tesz de másokat viszont megakadályoz, hogy nevetségessé váljanak.” A büszkeségnek két oldala van az önbecsüléssel kapcsolatban: ön-romboló és egészséges.

Ahogy az imént említésre került, az ön-romboló büszkeség az önmagát személyként felsőbbségesnek, értékesebbnek, vagy fontosabbnak tartó attitűdöt jelenti. Az ilyen emberek rendszerint azt is gondolják magukról, hogy tehetségesebbek, önállóbbak és hibátlanok. A szinonímái ennek az attitűdnek: gőgös, arrogáns, öntelt, magát megjátszó (aki többnek akarja magát mutatni és ezzel (jó) benyomást akar kelteni), hiú, önimádó (önző, önmagáról túl sokat tartó, (másokat) kihasználó). Az ön-megsemmisítő büszkeség tipikusan félelemből (például a sebezhetőség miatti félelemből) és az önmaga megvédésének vágyából, ennek vélt szükségességéből származik.

Az egészséges büszkeség az ember természetes méltóságát és értékét tükrözi vissza, az önmagunk tiszteletét, az örömet és hálát az ember saját teljesítményeiért, amit elért, a tehetség elismerését, a szolgálatot, vagy a (születéstől adott) közösséghez tartozást (azaz a családot, azt hogy feketének, romának, zsidónak, vagy ázsiainak születtünk, stb.).

Alázatosság

Az alázatosságnak is két oldala van, az ön-romboló és az egészséges. Az ön-romboló alázatosság az önmagunk tiszteletének hiányát jelenti (például „a Föld porából vagyok...”); gerinctelen alávetettséget és hitványságot.

Az egészséges alázatosság viszont az ön-romboló büszkeség hiányát jelenti; annak elismerését, hogy tökéletlenek vagyunk; annak a tudatát, hogy hiányosságaink vannak és tudatlanok, de taníthatóak. Azt jelenti, hogy mindenkit egyformán értékesnek tartunk.  Az egészséges alázatosságból szelíd viselkedés következik (pozitív értelemben), valakit, aki szelíd és türelmes és nem könnyen lehet méregbe hozni.

Az egészséges alázatosság és az egészséges büszkeség, mind a kettő megtalálható abban, akinek van (egészséges) önbecsülése (jelentse itt az „egészséges” a „pont elegendőt” – SZM). Alázatosság, mert azilyen ember tudja, mennyit kell még tanulnia és büszkeség, hogy felismerje a méltóságot és az értéket, ami minden emberben közös.

Az itt következő szórakoztató történet (De Mello, 1990) az egészséges alázatosság hiányáról szól:

Egy guru azt mondja a tanítványnak: „Menj ki az esőbe és emeld fel a kezed. Ez felismerést fog hozni a számodra.”

Másnap a tanítvány ezt jelentette a gurunak: „Ahogy követtem a tanácsodat, a víz végigfolyt a nyakamon. Komplett idiótának éreztem magam.”

„Az első napra ez felismerésnek nem is kevés.”, válaszolta a guru.

Önzés

Vannak, akik egyenlőségjelet tesznek az önzés és az önbecsülés közé. Ezért fogalmazzuk meg a következő nagyon fontos állítást: Az önbecsülés célja önmagunk meghaladása. Az ön-reflexió fájdalmas helyzet (lehet), amely a figyelem fókuszát belül tartja, befelé fordítja.

Megjegyzés (SZM): Itt a könyv az ön-reflexió helyett az ön-tudatosság-ot használja szószerinti fordításban, amivel végképp nem értek egyet, ezért helyettesítettem az „ön-reflexió”-val; ugyanakkor én sem az ön-tudatosságot, sem az ön-reflexiót nem tartom önmagában és abszolút értelemben negatívnak, csak ha túlzott mértékben jelentkezik; hajlok rá, hogy az „egészséges” melléknévvel mindkettő az elfogadható kategórián belül meradhatna.

Ennek a fájdalomnak szeretettel gyógyítása az ember koncentrációját/fókuszát kifelé fordítja, szabaddá téve az ember (energiáit), hogy másokat szerethessen és élvezze az életet. Az ember önbecsüléssel a biztos alapot választja (szemben a mástól függő emberrel, akinek se önbecsülése, se szabad választása nincs).

Megjegyzés (SZM): Ezzel az egész definíciós magyarázattal bajom van, nem megértési, hanem elfogadási. Volt a már említett probléma, hogy a könyv szerint az ön-tudatosság (amit én inkább ön-reflexiónak fordítottam) fájdalmas helyzetet teremt (azt gondolom, ahogy már említettem, hogy az egészséges ön-tudatosság/ön-reflexió nem okoz fájdalmas helyzetet) és azután ezt a fájdalmat  kell gyógyítani és így fog az ember kifelé fordulni. Szerintem az önzés az nem egyenlő sem az ön-tudatossággal, sem az ön-reflexióval, az önzés egyszerűen az ön-érdek(ek) mindenen keresztül való keresztülvitele, a többiek igényeinek, érdekeinek és egyáltalán a létének is akár teljes figyelmen kívül hagyásával.

Ugyanakkor azzal  egyetértek, hogy a NEM-egészséges ön-tudatosság és a NEM-egészséges ön-reflexió „gyógyítandó” és a gyógyulás az energiák egy részének a felszabadítását eredményezi, amit másokra tudunk fordítani, de ez nem ide, az önzéshez tartozik, hanem inkább egy másik pszichológiai problémához.

A befelé forduló ember (aki mellesleg lehet önző is) azért fordul befelé, mert a belső, pszichológiai problémái, elsősorban az önbecsülés hiánya állandó kontrollálást és kifelé való viszonylag normál image állandó újratermelését igényli és ez rengeteg energiáját felemészti és ez az energia és figyelemhiány akadályozza meg abban, hogy elegendő energiája maradjon a másokkal való foglalkozására, másokhoz való szeretetteljes  közelítésre és az élet élvezetére. Innentől pedig már nyilvánvaló, hogy az önbecsülés (újra) felépítése  lecsökkenti a belső problémák kezelésére és elfedésére szükséges energia mennyiségét és kifelé fordítja az egyént.

Így, az önbecsülés fejlesztése lehetővé teszi, hogy a legjobb irányban mozduljunk el ebből a szempontból is.

Költség/Haszon elemzés  

Vannak, akik nem foglalkoznak ezzel, nem alakítják ki tudatosan az önbecsülést magukban, mert nem tudják, hogyan is kell. Mások viszont ellenállnak, nem akarják kialakítani/felépíteni az önbecsülésüket, mert előnyösebb nekik, ha nem szeretik magukat. Mielőtt időt szánnál az önbecsülés kifejlesztésébe, tegyük meg azt, amit egy lelkiismeretes manager is megtenne egy új terv végrehajtása előtt: végezzük el a projekt költség/haszon elemzését. Először, állítsunk fel egy listát az ön-utálat, a nemtörődömség összes lehetséges előnyeiről. Ha ez kész, készíts egy listát az összes lehetséges hátrányairól. Néhány példa fog következni és azután helyet találsz arra, hogy a saját listádat is elkészíthesd.

Az ön-utálat/nemtörődömség előnyeinek lehetséges példái

• Nincs kockázat. Nem várok el magamtól semmit, és másoktól sem. Lehetek lusta és kitűzhetek könnyen elérhető célokat.
• A világ megjósolható. Megértem, ha az emberek nem fogadnak el, mert én magam se fogadom el magam. Megértem azt is, hogy nem is tettem kísérletet, hogy ezen változtassak.
• Néha kapok figyelmet és sajnálnak is, legalábbis eleinte.
• Ez a családi szokás/norma nálunk. Ha követem a mintát, úgy gondolom, hogy passzolok a családunkhoz.
• Megakadályoz az ön-romboló büszkeség vétkének elkövetésében.
• Gyakorlatilag összeillik a szokásaimmal, öltözködésemmel, stb. Nincsenek elvárások.

Az ön-utálat hátrányainak/nemtörődömség lehetséges példái

• Fájdalmas
• Az élet unalmas és lehangoló, nem vidám és szórakoztató
• Pszichoszomatikus tünetekhez és betegségekhez vezet
• Ördögi körbe viszi be az embert:  mivel nem vagyok nagy véleménnyel magamról, nem is próbálkozom. A többiek nem nagyon törődnek velem. Ők a pesszimizmusomat és apátiámat a hozzáértés hiányának fogják fel. Az ő nemtörődömségük pedig visszaigazolja azt, hogy igazam van, amikor nem gondolok sokat magamról.

Személyes előnyök és hátrányok

Mellette szól/Előnyök                                              Ellene szól/Hátrányok

(A jó dolog a nemtörődömségben az az, hogy...)        (A rossz az ön-utálatban az az, hogy....)

Az érzelmi változ(tat)ás előnyei

Ez az elemzés néhány nagyon fontos kérdésre hívja fel a figyelmet. A végső kérdés az természetesen az, hogy: Vajon az ön-utálat/nemtörődömség okoz-e problémát nekem  érzelmi, fizikai és társadalmi/kapcsolati „költésgek” formájában? Más kérdések: Van-e arra mód, hogy miközben építjük az önbecsülésünket, a figyelem, segítség és biztonság iránti vágyunk is kielégüljön?  Akarom-e, hajlandó vagyok-e lemondani a nemtörődömség néhány előnyéről, hogy az önbecsülésem növelésével plusz haszonra tegyek szert? Akkor fogsz tudni elérni előrehaladást, ha az ember egyrészt meghatározza a fejlődés költségét és másrészt hajlandó megfizetni a fejlődés árát.

Vannak olyanok is, akik hasznosnak találják, hogy próbát tegyenek, mielőtt az igazi változásba belekezdenének. Próbáld megválaszolni a következő kérdéseket: Mik lennének a pozitív következményei, ha reális és pozitívan értékelő véleményem lenne magamról?

Néhány minta válasz következik erre az előbbi kérdésre:

• Kevésbé leszek fogékony a rábeszélésre (önálóbb leszek az ítéleteimben, elhatározásaimban)
• Kevésbé leszek kitéve a félelelem hatásának a döntéseimben, működésemben.
• Motiváltabb leszek a munkámban és az élet kielégítőbb megélésében
• Boldogabb leszek
• Többet fogok kipróbálni és kockáztatni
• Könyebben kezelem a saját javítandó területeimet és könyebben fogok dolgozni ezekkel
• Boldogabb leszek a kapcsolataimban és könyebben válok meg olyan partner-kapcsolataimtól, amelyek nem elég értékesek számomra
• Könyebben ki fogom tudni fejezni az érzéseimet
• Kevésbé leszek önző és (túlságosan) önmagamat-védő
• Kevésbé fogom megkérdőjelezni magam és a cselekedeteimet, amikor a dolgok elromlanak
• Kevesebbet fogok aggódni
• Valószínű, hogy jobban fognak tisztelni és kezelni a többiek
• Vonzóbbnak fognak találni
• Jobban fogom élvezni az életet
• Jobb és objektívabb döntéseket fogok tudni majd hozni
• Jobban fogom azt szeretni, amilyen vagyok és nem azt a hamis (phony) képet, amit korábban próbáltam kialakítani magamról

Írd ide a Te saját válaszaidat:

Hogyan alakítsuk ki az önbecsülésünket

Hogy megváltoztassuk/fejlesszük az önbecsülésünket, először meg kell értenünk a tényezőket, amelyekre épül. Az önbecsülés 3 egymásra épülő tényezőre épül:

1. a feltétlen emberi érték
2. a feltétlen szeretet és
3. a fejlődés (growth=növekedés, ő ezt használja, én fejlődésnek fogom konzekvensen fordítani – SZM)

Az önbecsülés Megalapozása

Self-esteem = ön-becsülés

Unconditional Worth = feltétlen értékesség

Love = szeretet

Growing = fejlődés (növekedés)

Mind a 3 tényező alapvető az önbecsülés kialakításában, de a sorrend is nagyon fontos. Az ön-becsülés először a feltétlen értékességen (meg kell érteni, mi az, hogyan működik) alapszik, majd  szereteten (át kell érezni, és meg kell szeretni a belső emberi értékünket, ld. később), a legvégén pedig az önbecsülés szerves része a fejlődés is (vagy „kivirágzás”). A fejlesztési folyamat lelkes elkezdése után túl sokan frusztrálódnak, mivel a harmadik tényezővel az ön-becsülés fejlesztésével kezdik a folyamatot és elhanyagolják az első két tényezőt: a  feltétlen értékességet és a feltétlen szeretetet. A biztos alap nélkül az önbecsülés megbicsaklik. Nem lehet rövidre zárni a folyamatot. 

A könyv további része egymásután foglalkozik a  szükséges kialakítandó képességekkel, amelyekre szükség van, hogy az egészséges önbecsülés kialakuljon: a II. részben az I. tényező a feltétlen emberi értékességgel foglalkozik, a II. tényező a szeretettel és a III. tényező padig a fejlődéssel, az önbizalom fejlesztésével.

II.   RÉSZ

1. TÉNYEZŐ: A Feltétlen Emberi érték realitása

4. fejezet. - Az emberi érték alapjai

Talán a legfontosabb tétel, hogy az önbecsülés és az önbizalom 2 különböző fogalom:

• az önbecsülés az emberi belső érték reális és azt pozitívan értékelő gondolkodásmód, a minden emberben azonos belső értékre vonatkozik. Külső körülmények nem hatnak rá, ez az általános belső emberi érték nem fejleszthető, növelhető, az önbecsülés, az, hogy hogyan tekintünk rá erre a belső emberi értékre igen.
• az önbizalom egy adott tevékenység kezelésében való jártasságunkkal, képességünkkel kapcsolatos, ilyen értelemben fejleszthető növelhető

Az emberi belső érték alapjai

Feltétlen emberi érték azt jelenti, hogy

1. fontos és értékes vagy, mint ember, mint egyén, mert
   1. a lényegi, belső éned egyedi
   2. végtelen, örökbecsű, immanens
   3. változatlan értékű és jó.
   4. a feltétlen azt jelenti, hogy mint emberi lény, tehát ugyanannyit érsz, mint bárki más

Gondolj egy pillanatra magadra, mint kis gyerekre. Mit tud még egy  kisgyerek adni, bizonyítani (azon kívül, hogy „szép”, „aranyos”), hogy „megszolgálja”/megérdemelje azt a végtelen szeretetet, amivel (jó esetben) a világ felé fordul? Nem fényes bizonyítéka-e ez a helyzet annak, hogy kell lenni egy belső, immanens, változatlan értéknek, ami szeretetet, tiszteletet vált ki?

Gondolj arra, hogy (kis)gyerekként mennyire még csak nem is ismerted a később időnként elő-, előjövő marcangoló önlekicsinyléseket, önmarcangolásokat, amelyeket oly sokan átélünk néhanapján.

A feltétlen emberi értéket Claudia A. Howard (mindegy is, hogy ki) a következő 5 pontban világította meg:

1. Mindannyian végtelen, belső, örök és feltétlen értékességet képviselünk.
2. Mindannyian ugyanannyit érünk, mint emberi lények. Ez az érték nem összehasonlítható és ebben nem lehet versenyezni. Akármelyikünk kiemelkedhet valamiben (sportban, politikában), de mint emberi lények, egyikünk sem különb.
3. Külső dolgok nem tudják megváltoztatni ezt a feltétlen emberi értéket, sem elvenni, sem hozzátenni nem tudnak. Külső dolgok lehetnek például a pénz, fizikai megjelenés, teljesítmény, elért eredmények. Az emberi alap-érték végtelen és változhatalan.
4. A belső emberi érték stabil és nem veszélyezteti semmi (még az sem, ha valaki elutasít Téged),
5. A belső emberi értéket nem kell megszolgálni és nem kell bizonyítani. Csak  felismerni, elfogadni és értékelni. 

A belső mag, amely ezt a belső emberi lértéket megjeleníti szép, szeretetre méltó és a lehetőségek tárháza. Ez a mag alapvetően igaz és egész (nem befejezett/kész, mert az magában foglalja a fejlesztés és a befejezettség gondolatát), és mint ilyen, nyitott.

Ezt a magot, az ember immanens belső értékét jelképező magnak a képét az elkövetett hibák, mások kritikája elhomályosíthatja, megnehezítve  az egyén számára, hogy igazi valójában érzékelhesse ezt az amúgy nyilvánvaló emberi értéket. Mások iránti szeretetünk, tehetségünk kibontakoztatása segít, hogy megéljük, megérezzük ezt  a belső  enberi értéket. Ezek azonban csak segítenek a belső emberi érték megtapasztalásában, nem változtatják meg azt.

Vannak, akik egész életükben azzal foglalkoznak, hogy kifelé elfedjék a szégyenérzetüket, az értéktelenség-érzésüket belül. Ha megpróbáljuk külső erősítő tényezőkkel betölteni ezt az üresség-érzést a belső emberi értékkel, a maggal kapcsolatban (hangsúlyozom, az üresség-ÉRZÉST, hiszen, a belső emberi érték nem változik, akkor sem, ha képtelen vagyok azt belátni, átérezni és ennek tudatában lenni!!), akkor örökre kielégítetlenek leszünk, állandóan mások elfogadását várva, vagy egyszerűen cinikusakká válunk, és minden érték elveszíti az „ízét”.

Mégegyszer (mert ez a legfontosabb üzenet), lehetetlen „megszerezni” ezt a belső emberi értéket személyes jó teljesítmények, vagy bármilyen külső dolog megszerzésének, biroklásának  segítségével.

A belső emberi érték független az olyan külső tényezőktől, megjelenési elemektől, tulajdonságoktól, mint:

• energiaszint
• fizikai megjelenés
• erő
• intelligencia
• tanultság
• nem (férfi, vagy nő)
• faj, etnikum, bőrszín
• iskolai eredmények
• ügyesség
• barátságosság
• tehetség
• kreativitás
• hátrányok
• anyagi előnyök, gazdagság, nettó/piaci érték
• hibák
• viselkedés
• döntések
• pozíció, társadalmi státusz
• fizikai erőnlét, fitness
• modorosságok
• hang
• öltözködés
• autó
• spiritualitás
• templomba járás
• sérülések
• családi háttér, szülők státusza, karaktere
• személyes vonások
• családi állapot
• hatalom
• igazság
• a gazdaság/piac állapota

A jelenlegi működés jellemzői:

• attitűdök
• napi önértékelés
• teljesítmény
• higiénia/egészség
• termelékenység
• ellenállókéspesség
• magabiztosság
• az események feletti ellenőrzés
• önzés, vagy önzetlenség
• érzések

Összehasonlítások:

• kompetencia másokhoz képest

Mások megítélése:

• hány ember szeret Téged
• mások elfogadása, egyetértés
• hogyan kezelnek mások

Jó hosszú lista. Szóval mégegyszer, mindezektől NEM függ az önbecsülés. Az valami örökre, határtalanra vonatkozik, amit a születésünkkor kapunk és halálunkig velünk marad, és akkor vagyunk szerencsések, ha mindig reálisan és pozitívan tudunk erre gondolni. Ha vannak zavarok ebben, ha úgy érezzük, nem találjuk belül teljes valójában ezt az értéket, ha nem süt át a lényünkön, működésünkön, viselkedésünkön, akkor érdemes elgondolkozni azon, mi az, ami megzavar minket és megpróbálni tudatosan szétzavarni a felhőket, hogy a minket is – mint  mindenkit – alapvetően jellemző határtalan erőt jelentő belső emberi érték, erő újra áthassa mindennapjainkat, mint valamikor gyerekkorunkban.

De, a jelenlegi kultúrális, gazdasági környezet inkább abba az irányba tól minket, hogy igenis összekavarodjanak a dolgok, a gazdagoknak, stb. elemi érdekük, hogy a rájuk jellemző, egyébként kétségtelenül értékes külsőségek, külső körülményekből fabrikálják ki saját énüket. Mindennapi életünkben a leggyakrabban azzal találkozunk, hogy kimondva, vagy kimondatlanul az emberek értékét összekeverük a tehetségükkel, vagy szerencséjükkel és az ezért elérhető anyagi javakkal és nehéz ellenállni annak az érzésnek, hogy ha nekem kevesebbem van, kevesebbet is érek. Minden ezt harsogja körülöttünk a médiából, a beszélgetésekben, hogy a fiatalnak, gazdagnak, szépnek áll a világ.

A felgyorsult városi világ hangulata azt sugallja, azt akarja ránk erőltetni, hogy hatalommal, pénzzel, vagy legalább fiatalsággal és/vagy szépséggel kell rendelkeznie annak, aki állva akar maradni a versenyben. De milyen versenyben? Miért kellene versenyezni? És ez hiába csak a felszín, de nagyon sokakat elragad ez a felszín és egész életüket nem az önbecsülés, hanem az önútálat, önmaguk visszautasítása, nem elfogadása fogja jellemezni. Az a belső, mindenkiben meglévő belső mag, belső emberi érték, erő nem képes legyőzni, áttörni a köré font álságosságok hálóját és a mindennapi énünk enélkül az energia nélkül (vagy csak ennek az energiának egy tört részét hasznosítva) kénytelen megküzdeni az állandó kihívásokkal magán, és munkahelyi életünkben egyaránt.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy mit jelentene, ha az önbecsülésünk függene a külső tényezőktől. Például attól, hogy ma éppen mondott-e valaki valami kedveset nekünk, ma éppen jól ment-e a tenisz, jó jegyet kaptunk-e éppen az iskolában. Nos, ez azt jelentené, hogy az önbecsülésünk attól függően, hogy például másnap az említett események milyen formában ismétlődnek meg (éppen otthagyott minket a szerelmünk, kikaptunk, de nagyon a teniszben, pótvizsgáznunk kell, mert nem sikerült a másnapi vizsgánk), Vagy tegyük fel, hogy a hatalom, gazdagság meghatározza az önbecsülésünket. Akkor Soros György, vagy Hitler többet érne az isteni ítélőszék előtt, mint Teréz anya. Ugye, ez talán még vicces is, de biztosan non-sense? Nyilvánvaló, hogy az alapvető belső emberi értékünk nem függhet ilyen esetleges, könnyen változó dolgoktól. A feltevés – az ellentét létének lehetetlensége - arra vezetett, hogy annak azállításnak kell igazának lenni, hogy az ember belső értéke független ezektől az efemer külső tényezőktől.

Ezzel szemben ha az örök belső emberi érték független a külső tényetzőktől, akkor változatlan és belülről jövő, belső tulajdonság. 

Fontos, hogy megkülönböztessük

1. a lelkifurdalást, rossz érzést, rossz események, viselkedés miatt (ami normális emberi reakció és az adott viselkedés, eseménnyel szembeni hozzáálás legközelebbi alkalommal történő megváltoztatására sarkall)
2. a szégyentől, ami egy rossz érzés a belső emberi értékünkkel kapcsolatban (ilyenkor tévesen kapcsolva átvisszük egy áttétellel azt, amit érzünk egy konkrét dologgal kapcsolatban a belső emberi értékkel kapcsolatos érékelésre, ami a változtatásra való motivációnkat, energiánkat csökkenti, rombolja).

A lényeg, hogy az eseményt, viselkedést kell megítélni (és az esetleg szükséges változást kezdeményezni) és nem átvinni a személyre, a belső magra, emberi értékre, helyesebben az arról való vélekedésünkre, érzésünkre. Nerm tudsz ésszerű lenni és objektív, ha elköveted azt a hibát, hogy szintekkel mélyebbre „engeded be” a rossz érzést.

Tehát, meg kell különböztetni

• a rossz érzést, ami kiábrándulásból, betegségből, fáradságból, kémiai /biológiai változásokból, méregből, félelemből származik
• a rossz érzéstől, ami az örök belső emberi értékünket, a magot, az önbecsülésünket érinti.

Példa: nem Téged neveznek ki arra a pozícióra, amire Te is esélyes voltál. Az egészséges, normális, objektív reakció az, ha azt gondolod, hogy „talán valamiben nem én vagyok jobb, ami kell ehhez a beosztáshoz”, vagy az is előfordulhat, hogy tudod, hogy más is belejátszott a döntésbe, és azt gondolod, „ok, várható volt, x mindig is kedvence volt y-nak, régen együtt járnak horgászni...” (vagy – Epiktetos-szal szólva, nem tettél meg valamit (nem nyaltál, nem jártál networking-elni, nem „mutattad magad”), amit a nyertes megtett; igaz, Neked meg megmaradt az „obulus”-od, a(z egészséges) büszkeséged - SZM). Ezek nem érintik az önbecsülésedet, igazad van, hogy bánt, de azt is tudod, hogy igazán semmit nem tudtál volna tenni, hogy megváltoztasd. Válaszként dönthetsz úgy, hogy adsz még egy esélyt a cégnek, hátha a következő alkalommal Rád kerül a sor (lehet, hogy ezt meg is erősíted, és azt a tudásodat, amit még fejleszteni kellene, hogy biztosabbra mehess, egy külön tréningen fejleszteni is fogod), vagy úgy döntesz, hogy amikor legközelebb megkeres egy fejvadász, nem hárítod el.

Persze, nem ritka, hogy valaki azt gondolja, amikor kiderül, hogy nem az övé lesz az állás, hogy „persze, nem vagyok elég jó, úgy, ahogy vagyok, soha nem lesz szerencsém”, no akkor valószínüleg tényleg nem is lesz...Ez azt jelenti valójában, hogy nem tartod magad elég értékesnek, elveszítetted valahol az életfontosságú közvetlen kapcsolatodat a belső éneddel, a belső magaddal és megint kevesebb, vagy semmi energiát nem fogsz tudni kicsiholni majd abból az örök belső emberi értékből, ami mindannyiunkban ott dobog legbelül. Ez azután rongálja az önbecsülés érzésedet, ha még volt, erősíti az önmagam nem elfogadását és akár depresszióhoz is vezethet.

De tényleg, csak gondolj bele, hogyan akarod, hogy mások elfogadjanak, értékednek megfelelően kezeljenek minimum legalább azokon a területeken, ahol képesítéseket, tapasztalatot, gyakorlatot szereztél, ha Te magad nem látod, nem érzed magadban ezt a belső emberi értéket, belső erőt, ami az egyedi képességeket, tudást átszellemíti , megtölti energiával és segít a mindig jelentkező nehézségeken, elakadásokon?

Tanulság: amikor valami nem sikerül, fogtalmazd meg, mi történt pontosan, hol követtél el Te hibát (ha elkövettél egyáltalán) és mit kell tenned, hogy legközelebb sikerüljön. MI köze ennek az önbecsülésedhez? MI köze ennek a beslő emberi értékeidhez, a belső, kifogyhatatlan erőhöz, ami mindig előre visz? Semmi.   

Megjegyzés (SZM): talán nem is olyan távoli analógia a teljesítmény/siker  és önbecsülés hamis összefüggésére a magánélet egy klasszikus  (talán sokaknak életük akár több szakaszában is az egyik legnagyobb) problémája: „Hogy lehet, hogy már megint (még mindig) nem találok párt, pedig körülöttem már „mindenki” elkelt, csak én árulok itt petrezselymet?”  

Ez szintén tipikus esete annak, hogy ahelyett, hogy

• reálisan ítélnénk meg a helyzetet, és
• mindenek előtt nagyon őszintén a saját elvárásainkat és a kompomisszumkészségünk nem ideiglenes, hanem igazi, tartós hatásait, szóval
• az összes körülményt (beleértve, hogy szerencse is kell minden jó, sikerült dologhoz, nem is kevés...),

képesek vagyunk (mégpadig hamar) magunkat, a személyiségünket, a belső emberi értékünket tekinteni a (negatív) kulcs-tényezőnek. Pedig ide is igaz: a belső értékünk változatlan attól, hogy szeretne-e mások, vagy nem, mert nem befolyásolhatjűk külső tényezők. Persze, talán itt a legkönnyebb „elcsúszni”...

Nos, ha a mélyére mész a dolognak, éspedig annak, hogy bezzeg a többieknek viszont „mennyire jó” és megfigyeled a részleteit is a körülötted lévők társas kapcsolati életének, két következtetésre juthatsz:

1. Amennyiben a legtöbb ismerős párkapcsolatnál azt látod, hogy

• ezek az (intim) párkapcsolatok többé-kevésbé gazdagok élményekben, és
• a negatív és pozitív adok-kapok jelentősen a pozitív serpenyő felé hajlik, plusz,
• a harmonikus együttműködésnek ha nem is a mintaképei, de nagyon jól működnek együtt és
• emellett (talán a legfontosabb!!)  semmi olyan komolyabb kompromisszum-kényszert nem fedezel fel a párok egyikénél sem (egyszerre kötődnek egymáshoz és egyúttal (majdnem) szabadok, mint a madár..),
• tehát, minden úgy van, ahogy előre gondoltál, fenékig tejfel, tejút, amiről nem is lehet lepottyanni, stb.

nos, akkor gondolkozz el, hogy mit csinálsz rosszul és bővítsd a keresési stratégiai repertoárodat.

2. Amennyiben viszont azt látod, hogy

• a párok bár többé-kevésbé jól működnek együtt, és úgy látod, hogy
• hogy mind a két fél, ha nagyon utána számol, valamilyen formában némi nettó nyereséget tud a kapcsolatból elkönyvelni, viszont
• nem kevés olyan kompromisszum árán, amire Te – jelenleg legalább is így látod – képtelen lennél, akkor megint 2 dolog történhet: megvizsgálod a saját nézeteidet, magadba nézel nagyon őszintén és nagyon komolyan  és eldöntöd, hogy vagy-e eléggé rugalmas, hogy – ha minden más jónak tűnik, sőt az is – képes vagy komoly mértékben, tartósan (!!) engedni a kompromisszumképtelenségedből bizonyos szempontokból, vagy nem: ragaszkodsz ahhoz, hogy amit nem, azt nem.
• Nos, ha felfedezel magadban ebből a szempontból rugalmasságot (vannak olyan fontos értékek a másik serpenyőben, hogy megérheti), akkor lépj vissza az első ponthoz és
  • készülj fel a kompromisszumokra őszintén, komolyan és
  • egyúttal „bővítsd a keresési stratégiai repertoárodat”
• Amennyiben viszont ezt a rugalmasságot nem érzed magadban, vagy egyszerűen az elvek embere vagy, Téged ne rángassanak, és ilyen mértékben nem akarsz függeni senkitől, nos, akkor vond le a tanulságot és készülj fel a tartós önálló életre (ami természetesen nem kell, hogy  egyedüllétet jelentsen, de mindenesetre jelent függetlenséget).

Magyarul:

• meg kell csinálni - kifejezetten magadra szabva, mert a súlyozás mindenkinél különbözik - a költség/haszon elemzését mind a két helyzetnek/opciónak:
  • mindenáron házasság vagy
  • lazítsz, és ahogy esik, úgy puffan) és
  • arra az opcióra kell törekedned (ez persze önmagában még sikert nem jelent), amelynek a TE számodra nagyobb a haszna.

Néhány idézet erről a bizonyos belső emberi értékről   

Mi mind lényegében ugyanazok az emberi lények vagyunk, akik a boldogságot keresik és megpróbálják elkerülni a szenvedést. -Anonymus

Az érzésed, hogy „Én értéktelen vagyok” hibás. Abszolút hibás. – The Dalai Lama

Te ugyanolyan jó vagy, mint akárki más, de nem vagy jobb sem senkinél, ne felejtsd el. – Anonymus

Ha hagyjuk a körülményeket vagy egyéb tényezőket, hogy azok határozzák meg az (ember) értéké,t olyan ellenőrzést és hatalmat adunk nekik, ami nem jár nekik. – Anonymus

A problémák gyengeségek (amire az erősítés a válasz) és nem betegségek (ami szükségessé teszi az okozó eltávolítását). – William Glasser

On the first day of the SOLWorld2012 conference in Oxford (within the boarders of Keble College in a very old a pictoresque venue...) the program has ended with a very interesting and peculiar program indeed.
Under the title "Creating change and innovation in SF practice" (w. the subtitle of: 'Lessons from the world of jazz & improvisation') Alex Steele and the Improvise Quartet, UK has shown to the 200 practitioners present in the O'Reilly Thetre how solution-focused approach works, practically in any field, any set-up, showing it in this case through the creation of music (what else is the improvisation if not creation, isn't it?).

After some popular jazz standards already with some embedded improvisations Alex Steele and his band have made three very educative "experiences".  Ouch, I almost forget to mention that at this time the band has had a very well-known personality in its rangs: saxophon-player was Mark McKergow himself (those who will read this on #SOL2012 (Twitter) will no doubt know whom I'm speaking about here...).

In one of the experinces, somebody from the audience was asked to come up to the band, walk around and poke/disturb them once in a while, all of them. The effect was that the poked musician abruptly started to play "out of the key" and the others have (as it turned out, successfully) tried to accomodate the whole thing to that "erreur" and make an enjoyable music from it. It worked fabulously. That was the demonstration how to use an erreur in a system to create and not to be blocked by it.

In the second case a "virgin" pianist from the audience (who never tried in his/her life playing on this instrument) and she has had received the half of the piano. She was asked to key-punch anything she wanted and the rest of the band (including Mr. Steele on the other half of the piano) successfully tried to make another enjoyable piece of improvisation of it. It demonstrated that exploration (even if it comes from originally complete ignorance) in a part of a system could lead to a very new way of thinking, to creation (a new, completely original piece of music...).

In the third case four persons were asked from the audience to each join one of the musisians with a hat in their hand. Their job was to lead the band in the way that when the hat was put on somebody's head, he had to do the leader in the tune (and the others followed him), when a hand was put on any of the musisian's shoulder, he had to follow the others's (the leader's) melody and when no hat, no hand on the shoulder, the musician stopped playing on his instrument. The helpers then very ingeniously and in a not prealable decided manner but by observing each other's moves have in this way created another wonderful experience what has also received a long standing ovation from the solution-focused brief coach practitioners present. It demonstrated - together with the already mentioned "experiences" a lot of things and among them - that in a system you can have beautiful results (during e.g. a change) by a heuristic/exploratory way of operation...

That was quite an SF (solution-focused) experience... It was something (together with the magnific venue, the formidable sessions, workshops, friends) we will never forget...

How our world is constructed and how you can profit from it...

A kozlekedes... az egy dolog, hogy nem azon az oldalon kell beszállni a Mitfahrer-ülésbe, és hogy a keskeny, forgalmas Oxfordban (például a Parks Road-on, ahonnan a lakóhelyemül és konferencia-helyszínként is működő Keble College épület-együttes főbejárata nyílik) életveszélyes egy olyan palinak közlekednie gyalog (is), ha át is kell néha kelnie az utcákon, mint én vagyok, aki mindig gondolataiba merülve csinál bármit is... tényleg nagyon kellett figyelnem, hogy merre nézzek, amikor lelépek, mert bármikor - "rossz" irányból (!!!) - elsodorhat egy autóbusz, vagy egy biciklista... az meg egy másik dolog, hogy a járdán is célszerű betartani a balra tarts-ot, mert ők ehhez szoktak hozzá és ha nem tartod be, könnyen összeütközhetsz a szembejövővel a szintén keskeny járdán.

A zöldben... van egy fantasztikusan karbantartott, elegáns kerítéssel bekerített, de reggel 7 körül már néhány kapun keresztül megközelíthető, hatalmas park 2 percre a Keble College-tól (én rendszerint - már másodszor... - a "Keble Gate"-en keresztül érem el...) elvileg biciklit még tólni sem szabad bent (egy valakit láttam kerekezni keresztül-kasul azon a bizonyos 500 éve ápolt "angol pázsiton", de ő esetleg lehetett a személyzet része). Futnak, power walkingolnak idősek, fiatalok, kutyákat sétáltatnak, vagy futtatnak, láttam egy fiatal kismamát, aki rendesen futva tólta a gyerekkocsit. Találkoztam már reggel is karbantartókkal, szemétszedőkkel, kertészekkel is. A séta- és futó-utak tényleg alaposan vannak karbantartva. Ott ahol kis szegélye van az útnak, ott a szegély útfelőli oldalának még a tövét is kigyomlálják, és a pázsit-felőli részről a fű full sűrű egészen a szegélyig és ott elvágólag ér véget. Látszólag kis dolog, de elérni, hogy ilyen legyen, sok és nagyon lelkiismeretes munkát igényel. Azt gondolom, hogy aki ezért felelős, az nagyon élvezi és fontosnak tartja a munkáját.  Lefogadom, hogy flow-ban végzi a dolgát...

Az emberek, akikkel találkoztam a parkban. A park annyira nagy, csendes és kevés emberrel lehet találkozni, meg jó reggel is volt, először, ha néha szembe jött valaki, illedelmesen ránéztem, sőt, a legelején egyszer valakire halkan rá is köszöntem, illetve utána egyszer vagy kétszer bólintottam valaki felé. Semmi. Ha futólag rám nézett, akkor se. OK, tanulékony vagyok, Montesqieu után szabadon szeretem megtanulni idegen népek szokásait, vagy ahogy valaki más mondta: "When in Rome, do as the Romans do" (Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint ők), miután első este villámgyorsan alkalmazkodtam a járdán való baloldali közlekedéshez, itt, reggel, azt tanultam meg, hogy úgy megyek el az emberek mellett, hogy rájuk se nézek (ez nekem nagyon megy, úgyis éppen valamin töröm a fejem, vagy már fejben írom ezt a blogbejegyzést...). 

Azám de akkor meg úgy jártam, hogy csak utolsó pillanatban tudtam visszaköszönni két hölgynek is, akik viszont kedvesen, kis mosollyal "Jó reggel"-t kívántak nekem elhaladtukban. No, de ezekben a helyzetekben volt valami közös: a kutyák. 

Én amúgy aktívan szeretem az állatokat, amikor például Budafokon teszünk hosszú sétát esténként, mindig számbavesszük az útunkat keresztező cicákat és süniket, vagy csak az udvarokból ránk vakkantó, de mindenesetre ránk egy rövid időre figyelő kutyákat. Feleségem szerintem kijárt egy szemesztert Assisi Szent Ferencnél, mert hozzá különösen vonzódnak az állatok. Több macska is van az utunk mentén, aki, ha időben egybeesik az útjuk a miénkkel, akkor odajönnek hozzánk (ha Te akarsz odamenni, nem fog sikerülni, meg kell állni, ki kell várni, hogy ő kezdeményezzen, tudjátok, mint a lányokkal...) és dörgölőznek a lábunkhoz, mi meg megsimogatjuk őket, ők meg hálásan dorombolnak... de nincs diszkrimináció, volt egy kutya is az út mentén, akit csak "bánatos kutyá"-nak hívtunk, mert mindig, amikor arra jártunk, olyan bánatosan vonított. Mindig kidugta nagy busa fejének egy részét a kerítés-rácson és akkor őt is megsimogattuk, nagyon értékelte, láthatóan ez hiányzott neki... persze, amikor elmentünk, hát... 

Ja igen, és az oxfordi parkban a kutyák is olyanok, mint az emberek... Rád se fütyülnek, nem ugrándoznak körülötted, nem szaglásznak... mennek a gazdi után...
Na, szóval a köszönő hölgyek a kutyákkal. A kutyát néztem meg, nem őket és úgy látszik, ennek örültek, hogy vidáman nézem a kutyáikat és ez mèg egy oxfordinál is "ért" egy köszönést... ez nem minden kutyással volt így, úgyhogy nincs szabály...

Mókust viszont többet is láttam, nagyon aranyosak voltak, de ők persze, nagyon óvatosak, a legközelebb talán 3 méterre volt egy, de a Nikonom kellene hozza, hogy fotón elkapjam.
Még a pázsitról... a nagyobb összefüggő területein a parknak bekerítettek területeket, amelyekre tenisz-hálókat helyeztek el megfelelő elosztásban, de a "tenisz-pályák" nincsenek bekerítve, se elválasztva, komoly labdakeresés lehet, ha rendesen elkezdenek rajtuk játszani. Közelebb nem akartam menni, finoman, jelzesszerűen el vannak választva a sétaúttól (nyilván, hogy ne tapossák össze a füvet), és a lehetséges távolságból még a teniszpálya vonalait sem véltem felfedezni, gondolom, közelről csak van valami... ezt az oxfordi tenisz-paradicsomot elnézve (közelében a fák között valami épületfélét is látni, talán ott lehetnek az öltözők, zuhanyozó, WC, ilyesmi) kicsit jobban érthető ez a wimbledoni füves pálya dolog... mert az otthoni füveket ismerve ez otthonról mindig olyan reménytelennek látszik...

Ez az Oxford tetszik nekem... egy másik életemben el tudnám itt képzelni... nagyonis...

Ui.: az iPhone-omról innenl a blog-motor képeket nem akar beinzertálni, úgyhogy ebbe a bejegyzésbe majd utólag teszek képeket...

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

2. A szüleid, a szoros eredeti családod mennyire járul hozzá a személyiséged fejlesztéséhez, segítenek, vagy éppen ellenkezőleg? 

3. Mi az amit tudsz erről, amit tanultál arról, hogy mit kell tenni, hogy fejleszd az önbecsülésedet?

4. Mi az, ami, ha van ilyen egyáltalán, ami alacsonyabbrendűvé tehet Téged, mint személyt/egyéniséget?

5. Mi az, ami, ha van ilyen egyáltalán, ami magasabbrendűvé tehet Téged, mint személyt/egyéniséget?

6. Most egy kis rajzolás, vagy ilyesmi következik. Színes ceruzával, vagy tollal, vagy akár a festékbe mártott ujjaddal rajzold le a véleményedet, ami esezdbe jut magadról egy külön papírra. Ennek lehet olyan hatása, ami Téged is meglep, mert ha szavak nélkül kell valamit „mondani” magunkról, érdekes dolgok adódhatnak.