Vezetői coaching

Vajon a válság kiöli-e belőlünk az ambíciót? És egyben megváltoztatva a környezetünket, a lehetőségeket, egy új színpadot varázsol elénk? Jó esetben felébresztve az esetleg jól elrejtett adaptációs készségünket?

Adaptáció vs Ambíció? Adaptáció lép az ambíció helyébe? Nem hiszem... csak emiatt az angol post miatt nem is írtam volna (post végén a link), az üzenet ÍGY megfogalmazva valahogy negatív... pedig nem kellene annak lennie... különösen akkor, ha nem mindig ezt a majdnem mindig félrevezető bináris választási lehetőség modellt nézzük, hanem egy jóval rugalmasabb kontinuumot, amelynek

• az egyik végén a max. adaptívak vagyunk, amikor nincs is tervünk (ambíciónk...), csak figyeljük a környezetet, az adottságokat, és alkalmazkodunk hozzájuk,
• a másik végén meg  a law of attraction, a totál ambíció, amikor az van/lesz, amit akarunk, nem a világ változtat meg minket, hanem mi a világot, vagy ha nem is sikerül az egészet, legalábbis teremtünk egy elegendően tartós és komfortos bubble-t/buborékot, amiben azután jól eléldegélünk és annyire leszigeteljük magunkat a világtól, amennyire lehet...

2 láb jó, 4 láb rossz, vagy 4 láb jó és 2 láb rossz?! Ambíció a jó, adaptáció a rossz, vagy adaptáció a jó és ambíció a rossz?! Micsoda blődség... még a lábakra is...:-))) de azért maradjunk a témánknál...

A law of attraction kifeszítése, mint szélsőséges ambíció amúgyis hót baromság szerintem, miközben az egészséges ambíció, a többet akarás természetes emberi endevour, nehogy már egy vacak válság kiölje belőlünk! De az egy jó lecke lehet, hogy nyírfának kell lenni a szélben, nem tölgynek, rugalmasnak, ellenállónak, reziliensnek, antifragile-nek kell lenni, nem törni...

Mindig valahol vagyunk ezen a kontinuumon, a tolókát (az életünk "tolókája"), amely ezen a kontinuumom mutatja/meghatározza a pillanatnyi adaptáció-ambíció arányokat, mindig addig kell tolni az ambíció felé, ameddig lehet... Vagy úgy is lehet mondani, az ambíciónak olyan erősnek, dinamikát generáló kihívást jelentőnek kell lennie, hogy mindig húzza maga felé a tolókát... állandóan résen kell lenni, energiát kell beletenni. 

Az adaptáció sem passzív, ahhoz is kell energia, de mindenképpen jóval alacsonyabb szintű, mint az ambíció elérésére tett erőfeszítés. Azt mondhatnánk, hogy a szélsőséges adaptáció, a "sodródj, haver, sodródj" az az egyre magasabb szintű entrópia szintet jelent, azaz a természetes trendet jelképezi a rendezetlenség, a szétesés, a degradálódás irányába. A magasabb szintű rendezettség/szervezettség, amikor célom/ambícióm van, amit el akarok érni az alacsonyabb entrópia szintet jelenti, aminek a puszta fenntartásához is plusz külső energiát kell befektetni. A rendszerek entrópiája, így rendezetlensége a rendszereket magukra hagyva nő (ez szigorúan a zárt rendszerekre igaz, de a nyitott rendszerekben is érvényesül a trend...). 

Az arányok, az arányok, guys...  

...és a cikk:

https://forge.medium.com/its-time-to-replace-ambition-with-adaptation-945880f183f1  

No, van egy új, érdekes magyar felmérés  (a Business Coach Kft a készítő) a coachingról, ennek két aspektusát emelem ki és szubjektív commentjeimmel egészítem ki. 

Itt az egészről a riport a HR Portálon, de annyi benne a hirdetés, és annyira invazívak, hogy gondoltam, ha nem tudnád keresztül verekedni rajtuk, vagy csak nem akarnád, ideteszem a postba a szerintem legfontosabb információkat belőle... - https://www.hrportal.hu/hr/mennyit-keresnek-a-coachok-mit-varnak-toluk-az-ugyfelek---az-orszagos-coaching-kutatas-friss-eredmenyei-20201009.html   

Na most néhány disclaimer (fenntartás, óvatosságra figyelmeztetés), amelyeket vegyél figyelembe, amikor az én commentjeimet (első szempont esetében a linkelt cikket is...) értékeled:

• Szó nincs arról, hány, mennyire statisztikailag relevánsan kiválasztott (vagy nem...) ember válaszolt (jó az utóbbi a Holdban van, örülnek gondolom a készítők, ha válaszol valaki...). Amit megtudunk: (a) 2008 óta csinálják (értsd: tekintélyes, hagyományokkal/tapasztalatokkal rendelkező felmérés) és (b) országos. Legyen.
• Ez a második meg inkább rólam szól. Tudod biztos, mi az a confirmation bias (megerősítési előítélet). Olyasmi, hogy a már meglévő véleményünkhöz keresünk megerősítő információkat, tényeket, megerősítéseket... És persze minél inkább be vagyunk zárva a vélemény-silónkba, annál inkább egyszerűen ignoráljuk, illetve nem hisszük el a véleményünkkel ellentétes, azoknak ellentmondó híreket. Tehát, ha valamivel ebben a felmérésben egyetértek, lehet hogy a confirmation bias működik...:-))) 

Két alapvető dolgot emelek ki, a coaching díjat és azt, hogy minek alapján választanak coachot... 

1.A coaching óradíja nem fog nagy meglepetést okozni, 10 eFt az átlaga a life-ciachingnak (ezt régebben életvezetési tanácsadásnak hívták), és 26 eFt a business/üzleti/management coaching. Ezek átlagok, ezt hangsúlyozza a cikk is, a high end-en a maroknyi elit van, akik ennek akár sokszorosát is megkapják, és kell lenni alatta is, hogy kijöjjön az átlag.

Ez józanító  kell(ene) legyen azoknak, akik ebből akarnak megélni, akik most tanulnak, illetve kiemelten azoknak, akik most gondolkodnak róla, hogy (ki)váltanak és belekezdenek. Nem azt mondom, hogy mindenkit el kell riasztania ennek a hírnek, egyáltalán nem. A társadalom és az egyedei egyre nagyobb nyomás alatt vannak és meggyőződésem, hogy talán soha nem volt fontos, hogy az ember, amikor szüksége van rá (!),  leülhessen valakivel egy sarokban és támogatást kaphasson valakitől. 

Ahogy n+1-szer leírtam, akivel leülünk, simán lehet barát, ismerős, akinek érzéke van ehhez a „szakmához”, mert hogy ez szakma is, meg nem is. Ez egy képesség-csokor, amit lehet fejleszteni, de támogatási előélet nélkül, támogatási tapasztalat nélkül, anélkül, hogy egy kiterjedt informális (!) kapcsolatrendszerünk lenne eleve, amelyben már (visszajelezve) van ilyen szerepünk, nem sok esély van a valódi szakmába való belépésre sem. 

Ami meg a pénzt illeti, felejtsd el a tanáraid/trénereid óradíját, fekete hattyú vagy (kívül a Gauss-kalapon, messze a high end felé), ha azt valaha eléred... És valóban, a felmérés szerint is az emberek nagy többségének, aki válaszolt, ez kiegészítő kereset. Ennyi... 

2.A másik téma, ami szerintem reveláció és kijózanító kell(ene) legyen, az az, hogy mi a fontos a coach választásánál. 

Na, itt lehet, hogy „confirmation bias”-nehéz a véleményem, de azért indokolom is. Felhívom a figyelmet a nemzetközi akkreditáció illúziójára/délibábjára (egyáltalán a képzés mindenekfeletti garancia szerepére) ennek a felmérésnek a kapcsán, ami egy régóta érlelődő gyanúmat erősíti meg. 

Mondjuk ma már persze többé-kevésbé az számít coachnak, akinek van nemzetközi minősítése (jelentős plusz költség a tréningek díjai felett, ami persze a másik oldalakon kellemesen csörgedező bevétel...), ezért egyre inkább higiénés (Herzberg...) faktor, mint választásra motiváló (Maslow..:). 

Talán nem meglepő módon, kiterjesztve az összes támogató szakmára (különös tekintettel az egyes szakma csoportok között dúló, egymást (egyoldalúan amúgy...) kiszorítani próbáló már több évre tehető intenzív, különböző eszközöket és harcos társakat felhasználó csatározásokra...) azt gondolom, hogy egy alapvetően támogatásra tehetségtelen embert 10-15 év egyetemi oktatás (+gyakorlat) abszolválása sem tesz feltétlenül alkalmassá erre a nehéz szakmára...   

Kicsit helikopter-view-ból megközelítve, a választási szempontok hierarchiája azt (az amúgy intuicionálisan is valószínüsíthető) tényt erősítik meg, hogy a coaching, ezz az egyfajta speciális  bizalmas beszélgetésen alapuló támogatás: 

(a) személyes idioszinkráziák mentén működik, szubjektív választáson alapul, nem igazán rendszerbe foglalható, 

(b) tanítani a pluszt lehet olyannak, akinek speciális erősségei/tehetségei vannak eleve... különböző tevékenységeknél különböző "hozott anyagra" van szükség, a támogató/segítő szakmában a személyiség szerepe döntő, az meg azért eléggé adott felnőtt korra geno- és fenotipikusan... (második választási kritérium mutatja a fontosságát, de ezt szeretném egy kicsit finomítani lejjebb...) 

(c) a transzparens minőségbiztosítás jószerivel lehetetlen (azért a próbálkozások ebben az irányban persze fontosak, de maximum csak konvergálhatnak a kitűzött célhoz...). A 8. kiválasztási kritérium a nemzetközi akkreditáció... Ez a „privát” finanszírozású folyamatoknál 1:1-ben megjelenhet, az egy külön érdekesség, hogy hogyan oldják meg a szervezetek, amelyeknek mégiscsak dokumentálni kell, le kell papírozni, hogy "obejektíven" választottak...  

Menjünk ezeken végig... 

Ad (a) A támogatás intim jellegűnek mondható beszélgetésen alapszik, ezért extra magas bizalmi szintet követel meg. Tulajdonképpen ennyi. Semmilyen papír, végzettség nem tud ilyet „teremteni”. Ráutalhat, segíthet, de a nap végén a szubjektivitás dönt. És ennek a döntésnek a folyamat eredményességére primordiális hatása van. Semmilyen más faktornak nincs ekkora hatása. 

Ez a bizalmi szint nem egyszerűen szimpátián alapszik. Na, ezt lenne érdekes kutatni, hogy min. Többről van szó, mint személyes szimpátiáról. Az máshoz kell/jó, barátsághoz, szerelemhez, stb. Hogy egy coach (vagy akármilyen segítő) hatékony lehessen, más kell. Ezt most elkezdhetném, de (i) nem igazán gondolkoztam még rajta, csaponganék csak, és (ii) ez ebbe már terjedelmileg se fér bele... 

Ad. (b) Ezt is régen mondogatom, a fejlesztés, a jó, érzékeny fejlesztés minden szakmához, minden tevékenységhez fontos, de magasabbnak kellene lenni a személyességi belépési küszöbnek (és valóban, a felmérésben is, messze a szubjektív döntés után jön, hogy azért akivel leülök, ne egy abszolút amatőr legyen!).

Hogyan lehetne fejleszteni a fejlesztést, oktatást, tréninget? A coaching tréningről szerzett, amúgy robosztus tapasztalataim résztvevőként születtek, fogadd őket ilyenként. Például személyiségprofilt kellene csinálni a jelentkezővel, mélyinterjút, egy coachingot, ha tetszik. És ez pénzbe kerülne! Nem csak azzal a céllal mehet valaki tréningre, hogy azután szolgáltató legyen. Kiváló lehet önismeret fejlesztésre is. De ezt tudni kell az elején, legalábbis a kiinduló motivációt (ami később esetleg változhat is...). 

Szerintem itt van a legtöbb tennivaló az oktatásnál, tiszta vizet önteni a poharakba... Vagy inkább segíteni az illúziók helyére valódi hiteles információt adni és igen, egy önismeret-fröccsöt, hogy 

• „...öreg, ezt hallottad róla, ezzel szemben ezek a lehetőségek, és Neked nagyon jó esélyed van rá, hogy akár karriert is csinálj benne”, vagy
• „...Neked hasznos lehet, hogy fine-tuningolja az önképedet/önismeretedet, amit azután közvetve jól fogsz tudni hasznosítani azt emberi kapcsolataidban”, vagy
• „nézd, most ez korai Neked, egyszerűen nem éreznéd jól magad a többiek között a csoportban, annyire más az irányultságod, de ha valóban érdekel, akkor egyénileg tudlak (én, vagy más) segíteni abban, hogy elérj egy olyan szintet, attitűdöt, amit már érdemes tovább építeni...”. 

Ad (c) Nos, ez a legkényesebb, mert amúgy teljesen érthető módon a szakma ebben az irányban robog, hogy legyen nemzetközi akkreditáció. Ez ma már alkalmasint belépő, különösen a szervezeteknél, akiknek befelé, a szervezet felé igazolni kell, hogy dokument jeszty. 

A felmérésben meg a fontossági sorrendben, hogy kit válasszak, a nyolcadik helyen... Nehéz szívvel mondom, mert tudom, mennyi energia, pénz, vágy költődik erre a speciális elemre, de szerintem, ez kb. az igazi (érted, az Igazi) fontossági helye. Nem lehet megvenni azt, hogy ezt jól csináld és sikeres legyél benne. Ilyen egyszerű... (mondom ezt úgy, hogy abszolút azt gondolom, hogy holtunkig growth mindset-tel érdemes, hasznos gondolkoznunk, ugyanakkor a law of attraction túlzásaitól óvnék azzal, hogy azért vannak tehetségeink és nem-tehetségeink és érdemes inkább a tehetségeink irányában nyújtózkodnunk, abból lehetnek az erősségeink...) 

A minőségbiztosítási (vélt) garantált funkció mellett szól más (rejtettebb) érv is amellett, hogy ez ennyire reflektorfénybe került. Ez – a nemzetközi akkreditáció megszerzése és rendszeres megújiátsai körül való bábáskodás - a tréning mellett a leglukratívabb és kvázi folytonos (!) bevételt biztosító üzletág lett és messze nem csak a nemzetközi szervezetnek, de a segítők/felkészítők, vizsgáztatók hadának is. Azt valószínüéeg ki lehet mondani, hogy aki coachol, oktatja is és vizsgáztatásra is felkészít, sőt, ő maga vizsgáztat is, na, ez lehet egy egyenes út ahhoz, hogy valaki meg is éljen a coachingból. 

Oktatásra is lehet végtelen sokáig beiratkozni, de azért a friss hús az igazi, viszont a nemzetközi akkreditációt 3 évenként meg kell újítani, ez benne a pláne. Mindennek a mélyén egy valódi, értékelhető cél van, azután történnek a dolgok, ahogy történnek. 

Az én konklúzióm: A coaching (mint a többi segítő/támogató foglalkozás is) ma már alapvető része az életünknek, és ez így van jól. Ez a felmérés is segíthet abban, hogy világosabb, igazabb képet kapjanak a szakmáról az azt gyakorlók, a felhasználók, az ügyfelek és azok, akik most tanulnak bele, sőt azok is, akik incselkednek a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha... Te akármelyik vagy, sok sikert kívánok hozzá!

Miért van bennünk jó mélyen bedrótozva a negatív előítéletesség? Hogy többszörösen fáj veszíteni, pénzt, tennis-match-et, mint nyerni? Miért van az, hogy egy leteremtést 3-5 dícsérettel lehet kiegyenlíteni?

Mert őseinknek elengedhetetlen, életmentő jellegű volt a túléléshez... hogy a szél fújja csak az ágakat, vagy a kardfogú tigris csörtet felénk, nagyon nem volt mindegy.

Hibás (ál-) pozitív, elsőfajú, vagy 1.-es típusú hibának hívjuk, ha a kardfogú tigrisre tippelünk, ám a szél lett volna a nyerő. Adott esetben nagy gond nincs, kicsit besz@rtunk feleslegesen, de más baj nem lehetett belőle.

Nem így a másik, a hibás (ál-)negatív, másodfajú, vagy 2.-es  típusú hibánál, amikor szélnek hisszük, pedig a kardfogú tigris jön...

Ezért van, hogy bizonytalan helyzetben biztos, ami biztos, inkább hibás pozitív hiba elkövetésére hajlunk... Erre a - részleges, vagy teljes kontroll-vesztéses, bizonytalan lefolyású/kimenetelű - esetre lehet érvényes a “jobb félni, mint megijedni” (viszonylag kontrollált helyzetekben ez bénító, ez a közhely okosság, de azért mint általában a közhelyeknek, megvan az értelmezési  tartománya...:-)))

A konstruktív paranoia kifejezést tudtommal Jared Diamond használta “A világ tegnapig” című könyvében az új-guineai vadász-gyüjtögető társadalmak viselkedésének megfigyelése alapján. Pl. amikor a terepen ideiglenes szállást fabrikáltak ágakból, levelekből, ő, Diamond egy fa alatt a fa ágainak természetes adottságait kihasználva kezdett el dolgozni, a bennszülöttek a tisztáson, a fáktól kicsit távolabb telepedtek le. Később megértette, hogy tapasztalataik szerint a fák születnek, elkorhadnak, meghalnak, összeroskadnak. Utóbbi esetben nem szerencsés alattuk tartózkodni. Jobb félni, mint megijedni... Diamond az adott éjszakán kitartott a fa alatti rögtönzött fészkénél és megúszta. A bennszülöttek 1.-es típusú hibát kockáztattak, Diamond 2.-es típusút..,

Meg is lepett, meg nem is a demotiválásról írt rövid szösszenet iránt támadt érdeklődés a Linkedinen. Mint mindig, ez is konkrét élményből táplálkozott, sőt majdnem teljesen integrálisan azt a szöveget egy barátomnak írtam egy FB Messenger-váltás során. Megéreztem az általános tanulságot benne, leszedtem az első és utolsó személyesebb mondatot, és úgy 1:1-ben felküldtem a kicsit troncolt üzenet szövegét egy Linkedin postban (egy bekezdés, a végén az ui.-ban az is megtalálható itt is...). Rezonációra talált a post, továbbgondoltam... 

Persze, az emberek egy másik része meg nem erre, felfelé, a lelkes (“committed”)  pólus felé lóg ki, hanem inkább a lusta, nehezen motiválható/mozdítható pólus közelében található. Rájuk alkalmazni a “please, ne demotiváldd!” tanácsot hatástalan lenne, őket igenis meg kell próbálni motiválni akár a klasszikus módszerekkel.

Amit akarok mondani az az, hogy a rendszerek alapból (ha nem figyelünk oda, és még akkor is...) képtelenek kezelni főleg a felső póluson kilógókat... a rendszereket az átlagosakra találták ki, akik nem igazán lusták, de nem is igazán lelkesek se... akik esetében persze van viszonylagos létjogosultsága (ott is csak viszonylagos...) a menedzsment elmélet által kiemelt, megszokott elemek tárházának... 

Meg a demotiválás fontossága is sokoldalúbb. Ismerek néhány embert, akikre ha fúj a szél, ha nem, a lelkesedésük, a felelősségérzetük, a munkaetikájuk mindig  töretlen (a hangulatuk az más tészta...). Rájuk 1:1-ben érvényes, amit írtam a Linkedinen (ld. utóirat...).

Legtöbbünkre (rám is, én se tartozom abba az elit gárdába, akibe gyárilag beépült a lelkesedés & extra felelősségérzet) a motiválás/demotiválás elkerülése combó a nyerő. Mert a munkatársak motivációja/commitmentje ritkán állandó valami, fluktuál/változik. Van, amikor beindul a kocsi, olyankor arra kell vigyázni, hogy nehogy valami keresztbe álljon az úton (ne demotiváljuk őket..), és amikor meg el-elakad, meg kell találni a módját, hogyan tudjuk - együtt - tovább lendíteni. 

Ehhez a vezetőnek ismernie kell a csapatát, hogy kire mi hat, kit mi motivál/demotivál(!). Szerintem innen származik a hierarchiai szabály, hogy egy vezető alá ne tartozzon közvetlenül több mint 5-7 munkatárs vagy vezető, a szinttől függően...

A felső, a lelkes populációra külön nagy gondot kellene fordítani. Nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy őket csak a legfelső, legjobban megfizetett szinten lehet megtalálni. Nem, ők bármilyen szinten, bármilyen feladat elvégzésén, bármilyen fizetési kategóriában megtalálhatóak. Őket tényleg nem (csak) a pénz motiválja (drôle/fura, há?). Ez a végzetük is. Mert nem feltétlenül a legügyesebben, legjobban helyezkedők közé tartoznak (de azok között is lehet...), mégis,  mégis, a közös jellemzőjük, hogy nem érzik elismerve magukat. Rajtuk sok múlik, elképzelhető bizonyos  esetekben, hogy a szervezet sikere is... 

Először a legfontosabb, észrevenni & azonosítani őket. Ők nem feltétlenül a leghangosabbak (de azok között is lehetnek), és összetéveszhetők a mérgező emberekkel. Még valakikkel össze lehet őket téveszteni, az “én jobb vagyok a többieknél” szindrómásokkal (ez az imposztor-szindróma ellentéte... az imposztor-szindrómás mélyen belül azt érzi, hogy tudása/képessége nem felel meg/nem elegendő az adott feladat/pozíció sikeres betöltéséhez).

Ez utóbbi csoporttól a valóban kiemelkedő teljesítményű, lelkes belső rakétás (gyárilag committed...) halmazt úgy lehet megkülönböztetni, hogy a teljesítménye valóban kiemelkedő... és a teljesítmény alatt többet értek ebben az esetben, mint az adott feladat/munkakör folyamatosan kiváló szinten elvégzését, ezek az emberek arról ismerhetők fel legjobban, hogy felelősségérzetük túlnyúlik a kiadott feladat/pozíció határain. Az inputba és az outputba is besegítenek (és beleszólnak adott esetben...), ők az egész rendszerért is felelősséget éreznek. Ez ritka, de abszolút létező kategória!

Vissza az előző csoporttól való megkülönböztetéshez... Mert hogy ők is nehéz emberek. Naná. Ők maguk extra teljesítményt tesznek le az asztalra (ráadásul van szemük az input és output minőségére is), és látják, nem hagyják szó nélkül, ha más nem... A többség meg nem ilyen, betakarózik a jogi, betű-szerinti felelősség betartásával, és ez többé-kevésbé állandó konfliktust szül velük/körülöttük... Meg azt is látják, hogy vagy  ugyanaz, vagy rosszabb, vagy esetleg akár csak kicsivel jobb a package-ük, mint az átlagos lelkesedésű/teljesítésű munkatársaiknak (rosszabb esetben az alsó, a munka elkerülésére specializálódott alsó kisebbségnél is...), és egyáltalán, pont úgy kezelik/nem kezelik őket, mint a többieket. 

A managerek felé ma támasztott egyéni motiváció követelménye megkívánná, hogy az extra teljesítményt & hozzáállást/commitmentet/lelkesedést extra módon kompenzálják. Ennyi. És főleg,  hogy meg tudják különböztetni/találni ezeket a valóban kulcs-jelentőségű munkatársakat az első (a furkálódó, játszmázó) és a második (az önjelölt) csoporttól...

Mi lehet ebben nehéz?! Most akkor próbáljuk megérteni a menedzser motivációját/demotivációját  is (majdnem mindenkinek van egy vagy testületi főnöke, a “menedzser” itt jelentse azt, vagy azokat, aki(k)nek a fenti feladatot (azonosítás és ahhoz passzoló egyéni motiváció (demotiváció elkerülése) el kell(ene) végezni). 

A baj az (igen, bocs, van ilyen, hogy “a baj az...”...:-))), hogy - ezt is érzem, tudom (akár korábbi személyes vezetői életemből is) -,  hogy van mindig egy középre nivelláló, visszahúzó félelem a managerekben attól, hogy a viszonylag kevés, de alapvető jelentőségű munkatársat túlságosan fölé emeljék a többieknek. Talán attól való félelem miatt, hogy az a többieket demotiválná (még jobban...). Talán a többiekben is van egy olyan érzés, hogy addig viselik el annak a megalázó tudatát, hogy valaki sokkal jobb náluk, és ezt csak úgy tudják magukban így-úgy féken tartani, hogy “de ő se keres többet, tulajdonképpen nem is éri meg annyival lelkesebbnek lenni”... 

A vezetők modern Procrustesként működnek, a jelentősen/látványosan az átlagos teljesítmény alattiakat kirúgják, a felettieket meg nem becsülik meg arányosan. Tulajdonképpen minden rendszerben az optimális: átlagosnak lenni!

Ez most inkább helyzetleírás, mint megoldás adás. Régi görög mondás, hogy “a kezdet az egésznek fele”, és én nagyon szeretem a régi görögöket...:-))) Talán azzal, hogy megpróbáltam megfogalmazni valamit ezen az érzékeny motiválás/demotiválás területen, amiről nem nagyon olvastam mástól, azzal is elgondolkoztattalak Téged, és talán majd Te, a saját területeden valamit javítani fogsz tudni ennek kapcsán a helyzeteken, amelyekbe belekerültök... amúgyis jobban hiszek a konkrét helyzetek egyedi megoldásaiban, mint az általános, mindenre ráhúzható stretch-megoldásokban...:-)))

Ui.: Az eredeti tegnapi Linkedin post: 

“Annyit gondolkoznak, tréningelik az embereket, hogy hogyan motiváljanak. Arra meg szinte senki nem gondol, hogy az első pont nem ez, hanem vigyázni arra, hogy ne demotiváljanak, ne vegyék el a kedvét az embereknek... mert hogy el lehet, nem is nehéz... és az talán még nagyobb trouvaille/megtalálás, hogy azt hogyan kell, nem demotiválni...”

Néhány emberöltőt (35 éves periódus, úgy emlékszem), szóval számos generációt érintve ilyen időket nem értünk meg. Miért pont a vezetőknek lenne könnyebb?! Sőt...

Egy nemzetközi Linkedin felmérés szerint sem könnyebb... ahelyett, hogy megrökönyödnénk a számokon, inkább az tűnik fel, hogy a szám relatíve - a helyzethez képest szerintem - alacsony. Persze lehet, hogy van ennyi cég (a maradék), aki helyzeténél, termékeinél, szolgáltatásainál fogva fenn tudja tartani a nyereségességét, sőt... vagy voltak a felmérésre válaszolók között, akik azért nem akartak bizonytalannak látszani... ki tudja? Ilyesmi minden felmérésnél előfordulhat, naradjunk a számoknál, higgyük el őket...

63% karrierje legnagyobb kihívásának tartja (nem vagyunk meglepve...), 62%-nak kellett kemény döntéseket hoznia (tudjuk, mik lehettek ezek, ez legalább valami konkrétum...).75%-ot zavart, hogy nem tudja az összes választ (aha... szóval eddig tudta...), 53% vallja be, hogy több soft skillt kellett magából kisajtolnia (a többinek, a 47%-nak volt elég, vagy most se kellett több, mint általában?!)

41% magasabb stress szintről és többaggódásról tett bizonyságot (aha... ezen elgondolkoztam... úgy előttem van a kitöltő 59%, amint “tépelődik”, mit is x-eljek be?!), és 61% egy pillanatig sem rendült meg a bizalma önmagában, hogy talán nagyobb a kabát (great...)

65% épített ki szorosabb kapcsolatot a munkatársaival és 75% vette észre, hogy a munkatársaknak nagyobb az igénye e speciális időkben a transzparenciára (nyilván a 25% már olyan transzparens volt, mint ide Lacháza...)

https://www.onrec.com/news/news-archive/it’s-never-been-lonelier-at-the-top-uk-business-leaders-put-a-brave-face-leading 

...és ha a CEO azt jelentené: Chief Energy Officer?...:-))) Mondja Tony Schwartz (szó szerint, mert ő olvassa fel az 5 órás könyvet), akit jószerivel eddig én is D.J.T. hírhedt könyvének, a "The Art of the Deal"-nek a négereként, háttérírójaként ismertem (az utóbbi években nem győzi a keresztet hányni magára emiatt...). 

No, Tony Schwartznak volt/van egy ettől független saját élete is, ami ahogy a napokban felfedeztem, nem is érdektelen akár a corporate működés fejlesztését illetően is... Alapvetően újságíró, de mint egy örökké kereső ember, aki az önismereti útján sok mindent felfedezett, életének egy szakaszában felhasználva az önismereti, de például sikeres atléták fejlődésének/fejlesztésének tapasztalait,aktívan megmártózott a corporate tréning/team-coaching világában is. 

Ami legjobban tetszik a megközelítésében, az az energia-fajtákkal (fizikai, érzelmi, szellemi, spirituális) való kiegyensúlyozott foglalkozás, miközben a fókusz az energiaszintek ritmikus kimerítés-feltöltés ciklusain van... Azért különleges nekem ez a megközelítés, mert ez az energia-szemléletű fejlesztés áll a világszemléletemhez a legközelebb. Minden, ami a Földön működik, a Nap energiájából táplálkozik, a maiból és az évezredekkel ezelőtt szenesedni kezdettből... Minden az energia menedzsmenten múlik... mondjuk 10 év különböző fejlesztési rendszerek, megközelítések jobb-gyengébb megismerése után találtam rá erre a számomra legadekvátabb megközelítésre... ilyen az élet...:-))) 

A legújabb könyve csak audioban jelent meg szept. 10-én, és csak a második része foglalkozik ezzel, de van konkrétebben ezzel foglalkozó könyve is... A summary tárgyalás is előrevetíti, hogy a fejlesztési koncepció meglehetősen operatív, konkrét, kevésbé elméleti... A cím félrevezető lehet, ez inkább egy nagyon mélyreásó önéletrajzi könyv, amelyben igen, van egy szál D.J.T.-vel kapcsolatban, de kevésbé politikai konkrétumok, mint Schwartz egész életén áthúzódó belső küzdelme vele, hatásával, mint az ő, Schwartz  jungi árnyékával..., 

(Érdekesség, egyelőre csak audio verzió elérhető, 38 dollár az Amazon Audible site-on, illetve 0 dollár, ha prémium Audible előfizetésed van. Mellesleg, az utóbbi alap-szolgáltatásán túl egy pát hét óta egy növekvő készlet érhető el ingyenesen. Ezzel a könyvvel én is így találkoztam és hallgattam meg a napokban.)

Először egy közös könyvet írt 2005-ben Jim Loehr-rel, akivel egy közös cégben végeztek fejlesztési munkát, majd a könyv nagy sikere után szétváltak (talán az Oprah Winfrey showban való megmerítkezés, talán nem csak az, nagy siker lett a könyv, Schwartz-nak csak egy ehhez hasonló kereskedelmi sikere volt a „The Art of the Deal”-lel...). Schwartz egy új céget alapított és a korábbi túl erős fizikai energia-fókusz helyett a négy energia-fajta kiegyensúlyozottabb hangsúlyozására fekteti a hangsúlyt a fejlesztési projektekben.

2007 októberében a Harvard Business Review-ban jelent meg Schwartz egy cikke (egy másik társ-szerzővel), „Manage Energy, Not Time” című tanulmánnyal (ingyen elérhető a havi 2 ingyenes cikk kontingensében).

2011-es kiadású a Schwartz által (itt két társszerzővel) kifejezetten a témában írt könyve is érdekes lehet.

Nézzünk 3 egymástól elég távoleső, nagyon különböző területeket érintő mintát, patternt, amelyek bizonyos szempontból ugyanarra felé araszolnak. 

Rigid – merev, ellenáll, azután hopp, törik...

Antifragile (kb. ellen-/anti-törékeny...) – ami profitál a káoszból, nem egyszerűen kibírja, mint  a robosztus, vagy reziliens, hanem több lesz, erősebb... (Nicolas Nassim Taleb vezette be a kifejezést)... 

1. Környezetvédelem. Az „it’s too late for environment” (ami a környezetvédelmet illeti, már túl késő...) kereső kifejezésre a google.com 0,56 sec alatt 1,940,000,000, majdnem 2 milliárd url-t dobott fel. Nem kezdem el magyarázni, olvass utána, késő és kész. Olyan értelemben késő, hogy visszajön az az „aranyidő”, amikor minden megint olyan lesz, mint az öregebbek gyerekkorában, legalábbis környezetvédelmi szempontból (egy csomó mindent persze nem sírunk vissza azokból az időkből...). 

A déli napon lesülni, órákig fejelő meccseket tartani a Balaton déli partján a derékig érő vízben (minden egyes fejes után kötelező csobbanással...:-))) anélkül, hogy bőrrákot kapnánk, még minden állat a helyén volt, nem halt ki mindennap 15 faj, a levegő ugyan akkor is szar volt a városokban (hajjaj, Ferenc körút, 12-es buszok, n’en parlons plus...), de vidéken meg tök jó volt, nem volt ennyi autó, meg persze, fiatalabbak (és még csak 2-3 milliárdan) voltunk...

Velencében még úgy vitt a gondolás, hogy nem ilyen gondola konvojjal együtt mentünk, elől gondola, hátul gondola, a repülőgépeken még volt hely az ember lábának, és a repülőterek se hasonlítottak a brazíliai favellákhoz... 

Ezeket el kell felejteni, minden jó helyen ott van már mindenki, az időjárás össze-visszább lett, mint valaha, a tenger vize melegszik, az áramlatok benne lelassulnak, kiegyenlítő hatásuknak lőttek, a nap nem süt, hanem éget, minden szennyezett már, a tenger, a levegő, a víz, az étel, persze, valamennyire adaptálódunk hozzá, szép lassan azt gondoljuk, ez, vagy még rosszabb az új normál.

És ez a lényeg, hogy tényleg ez, vagy még rosszabb az új normál, itt és most a környezetről beszélve. Visszasírni a régit és megsértődni, hátat fordítani az újnak, úgy csinálni, mintha vissza lehetne még hozni egy egészségesebb egyensúlyt a természettel, az a rigid/merev viselkedés, eléje menni, kitalálni, hogyan éljünk az új normálban, az az antifragile attitűd.

Mondok példát. Volt a minap egy riport egy francia tv-híradóban, amelyben arról volt szó, hogy Franciaország egyes területein soha nem látott tartós szárazság volt/van az utóbbi években és ezért a francia növény-termesztők, állattenyésztők, akiknek nagy mennyiségű takarmányra van szükségük, bajban vannak. Még azok is, akik korábban még eladásra is termeltek takarmánynövényeket, vásárlásra kényszerülnek.

A hagyományos takarmány és egyéb növények a hagyományos időjáráshoz szoktak hozzá, amely az utóbbi időben tartósan megváltozni látszik, ezért közülük a vállalkozó kedvűbbek tájékozódni kezdtek a melegebb, szárazabb éghajlatú területek gyakorlata/tapasztalata iránt. Mégpedig az afrikai kapcsolataikhoz fordultak (Franciaország korábbi gyarmataival az új világrendszerben is tartja a kapcsolatot, az úgynevezett frankofón/franciául beszélő országokkal). 

Az egyik növény, ami már a 2010-es évek elejétől fókuszba került a kukorica részleges kiváltására, az a cirok/sorgho. Nem seprűt készítenek belőle, hanem főleg takarmánynak használják, bár emberi fogyasztásra is alkalmas (gluténmentes, lisztet készítenek belőle,  megfelelő technológiával puffasztva azonnal fogyasztható). Gyökerei mélyre nyúlnak, így onnan is tud vizet felvenni, a leveleiről fele annyi víz párolog el, mint a kukoricáéról. 

Nem nehéz megtanulni a termesztését, de meg kell, és egyáltalán változás, ami nem mindig könnyű. Azok a növénytermesztők, akik már átálltak (és megjelentek a napokban a tv-híradóban) nem számítanak arra, hogy visszajön a régi szép idő, a rendszeresebb csapadékkal, és nem ilyen kemény nyarakkal. Az ő stratégiájuk antifragilis, nem sírnak, cselekszenek, felkészülnek az új normálra...

Ui. ehhez a ponthoz: az, hogy ahhoz késő van, hogy teljesen vissza lehessen fordítani az általános romlás folyamatát, nem jelenti azt, hogy a jövőben nem hasznos mindent megtenni, hogy lassítsuk a folyamatot, enyhítsük a folyamat hatását. Mindössze párhuzamosan el kell(ene) felkészülni az együttélésre a változó környezettel.

2. USA vs Kína/világ. Egyik legújabb a jelenlegi amerikai adminisztrációról szóló könyvben (ezer van, mellette is, ellene is...) egy érdekes összefüggésre találtam, amely a korábbiakból hiányzott. Ez az egész könyv az adminisztráció külpolitikájáról szól és azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy a világ különböző részein, amelyre az adminisztráció fókuszált az elmúlt több, mint 3,5 évben ma erősebb, vagy gyengébb az USA pozíciója. 

Nem térek ki a részletekre, mert itt és most nem lényegesek, hanem egy általános tendenciára, ami viszont nagyon belepasszol ennek a postnak a gondolatmenetébe. 

Ehhez röviden utána kellett nekem is néznem egy fogalomnak, ami nem került elém ebben a lényeges összefüggésben és a továbbiakban szükség lesz rá. Ez pedig az amerikai exceptionalism/kivételesség. Hogy az USA az nem olyan, mint a többi ország, kivételes. Ez ún. doktrína meghatározó volt az egymást követő amerikai kormányok/adminisztrációk és elnökök számára talán már az első az első, de a második világháború után biztosan. (Mondjuk ha beírjuk kereső-kifejezésként 0,64 sec alatt erre is jön 3,640,000 találat...). Lehet róla hosszan olvasgatni, külpolitikai szempontból az a lényeg, hogy az USA-nak különleges/unikális missziója, hogy átalakíthassa a világot. Az USÁ-t történelme és missziója a többi ország fölé helyezi. 

A jelenlegi adminisztráció, a 45. elnök vezetésével ezt az alapvető stratagémát/doktrínát dobta sutba az „America first” jeligével, azzal, hogy minden külkapcsolatot tranzakcionálisan szemlél, minden kapcsolatot abból a szempontból vizsgál, hogy mi a jó ebben nekünk, mi mit kapunk és ha nem találja a mérleget pozitívnak, megszakítja, elhanyagolja, átalakítja az adott országgal/térséggel a kapcsolatot. 

Ne legyen félreértés, megteheti ezt. Az összes többi ország ezt teszi lényegében. Igaz, hogy ők nem is tartják magukat kivételesnek, ez nem külpolitikájuk egyik alapelve. Nem lehet egyszerre egy ország kivételes, a többi felett álló, és ugyanolyan is, mindenben csak az előnyt kereső/leső, mint ők. Vagy az egyik, vagy a másik. Nem diktálhat, nem oszthatja az észt végtelenségig, nem „terjesztheti/védheti a demokráciát” elveket/eszméket emlegetve, közben az aprót számolgatva tartva a markát. Persze, lehetne kompromisszumos megoldásokat találni a két szélsőség között, de kompromisszumokról most nincs szó, „America first”. 

És azért tegyük le azt is az asztalra, hogy nem volt ez akkora butaság loserség, ez a doktrína, ennek zászlaja alatt ott egerésztek a „megsegített” országokban az amerikai vállalatok, az amerikai tőke... és a sok mindenfelé portyázó amerikai alakulatok az amerikai expat-ok, érdekek védelmében is voltak ott, nem csak pusztán csupa állami szívjóságból... 

Az új, a 45. amerikai elnök ezt helyettesítő doktrínája az, hogy az USA ugyanolyan ország, mint a többi, csak nagyobb, erősebb, amelyik mindig győz. Győzni, ez az új doktrína. 

És valóban. Az USA jelenleg még a világ legerősebb országa, sok gazdasági, egyéb mutató alapján, nemzeti valutája a nemzetközi gazdaság egyetlen meghatározó tartalékvalutája, pl. a kőolaj-termékek, és sok egyéb termék árát nemzetközileg dollárban denominálják. 

Ugyanakkor a trend nem erre mutat. Fel kell(ene) készülni az „utánra”, amikor egyenlő gazdasági hatalom/hatalmak jelennek meg, horribile dictu, nem az USÁ-é lesz a legerősebb gazdaság a világon. Erre az új helyzetre kellene felkészülni, mert ha a mikort nem is lehet tudni, azt, hogy megtörténik, igen. Ez lenne az antifragilis attitűd. Mert nagy pofáraesés lesz, és akkor a sokk miatt mélyebbre is zuhanhatnak egy időre, mint amennyire kéne, ha majd „meglepi” őket az új helyzet. Nem kéne, hogy meglepje őket be fog következni. 

Hogy honnan veszem? Olvasok okos könyveket/elemzéseket....:-))) Az egyik forrásom Kishore Mahbubani 2018-as és 2019-es könyvei. Ő egy a világban sokat mozgó, többek között 10 éves szingapúri ENSZ-nagyköveti státust és különböző szingapúri állami funkciókat betöltő, a kínai és amerikai helyzettel és gazdasággal egyaránt otthonos ismeretekkel rendelkező ember, aki mind a két ország elitjének szánja könyveit. Segíteni akar a helyzet mindkét oldali jobb megértésében és az együttműködés optimumának megtalálásában. 

Ami nehezíti ennek a trendnek a megértését az amerikaik számára, az például az a tény, hogy az USA továbbra is a technológiai fejlődés zászlóshajója, senkinek nincs Silicon Valley-je, csak nekik, a világ legnagyobb, egyben informatikai cégei (még) mind amerikaiak. Ami az AI-t illeti, ennek folymányaként úgy gondolkozhatnak, hogy előnyük utólérhetetlen. 

Valóban? Nos, ennek a ténynek a verifikálására, vagy cáfolására érdemes ezt a könyvet áttanulmányozni, egy olyan kínai üzletember írta, aki egyformán aktív az USA-ban, mint Kínában, ezen a területen, így különlegesen jól pozicionált arra, hogy az AI területen összehasonlíthassa a két ország fejlettségét és a „háború” - hogy ki győz ma és ki fog - , kimenetelét... 

A tanulság számomra ebből a történetből is az, hogy az antifragilis attitűd az, hogy miközben mindent érdemes megtenni, hogy egy pozitív kompetitív helyzetet fenntartsunk, de B tervként érdemes azon is dolgozni, hogy hogyan találjuk meg a számításunkat, amikor ez a felénk hajló pozitivitás megszűnik és egy jóval kompetitívebb helyzetben találjuk majd magunkat. 

3.  Covid-19. Ez lesz a legrövidebb és legegyszerűbb, pláne, hogy az alapgondolat már két példán bemutatódott. Nem akarom/tudom eldönteni azt, hogy ez a világ-járvány mennyire veszélyes, meddig fog tartani. Az, hogy humbug lenne, munkahipotézisként kizárom, veszélyességét megítélni az időpontot korainak tartom, az elejétől fogva az az álláspontom, hogy jövő tavasszal lesz az első olyan időpont, amikor nagyjából több mint egy év elteltével pl. orvos-szakmai szempontból is összegyűlik majd egy olyan tudás-anyag, amivel már érdemes komoly mérleget csinálni. Ugyanez igaz a többi hatásterületre is, a gazdasági, politikai és társadalmi vonatkozásokra. 

Az OECD például 2022 végére teszi, amikora visszaállhat a 2019 őszét jellemző gazdasági teljesítmény, termelőképesség. És még akkor is... No, meglátjuk, hidd el jövő március, április előtt nem tudunk sokkal okosabbak lenni. Akkor már fogjuk tudni a második tél (a lehetséges második hullám...) hatását, a közben megacélosodott védekezési stratégiák hatékonyságát. 

Én se tudok okosabbat mondani, mint az okosok, szakemberek, hogy bizonytalanság esetén az ember kockázat-kerülőbb, lehet, hogy nem használ olyan sokat, de egy hedge/fedezet a lehetséges rosszabb kimenettel szemben, azaz antifragilis attitűd, ha biztos, ami biztos, egyelőre ezt a maszkos, távolságtartásos, extra-kézmosásos világot tekintjük az új normálnak (az ellenkezője, pl. hogy tagadod az egészet, vagy ha azt hiszed, hogy túl vagyunk rajta, vége van, ezek rigid, merev álláspontok, töréshez vezetnek, mint mondjuk Boris Johnsonnál...). Hidd el, én is útálom mindegyiket (talán a kézmosás cuccot legkevésbé), de ez tipikusan a „bízzál Istenben, de tartsd szárazon a puskaport” lefordítása: „bízzál benne, hogy különösen nálunk nem harapózik el, és különösen engem/Téged és családunkat nem érint, de hordj maszkot, tartsd a távolságot és a szokásosnál fegyelmezettebben és gyakrabban moss kezet...” 

Ja igen, jutott eszembe, tudod, ki volt igazán antifragilis? Buddha... az élet értelmét a szenvedések elkerülésében határozta meg. Mitől vannak a szenvedések? A vágyak nem teljesüléséből, a ragaszkodásokból személyekhez, tárgyakhoz... nosza, szemétbe a vágyakkal, a tulajdonlással, mindennel, amihez/akihez ragaszkodsz az életben... ha mindezekről lemondasz, akkor végtelen antifragilissá válsz, mert semmilyen változás nem érint meg, mert semmire sem vágysz, semmihez nem ragaszkodsz... aha... mikor lesz ez még? Ja... ha maghaltál? Mi van?! De ki a fene akar – főleg a mi nyugati térfelünkön még/már - élve meghalni?! 

Szóval ezzel az antifragilitással is az van, mint mindennel... az arányok, az arányok, az arányok a fontosak... Két láb jó, négy láb rossz... vagy hogy is volt?! Négy láb jó, két láb rossz... mindegy... Relatív fragilitás jó, abszolút fragilitás (boddhiszattva státusz – nekem) nem jó...:-))) In diesem Sinne...:-)))  

Plan C… Mi is az a Plan C? Nos, az élet egésze, nem csak a munka, nem csak a magánélet, hanem az egész egyben. Hogy arra is legyen… mert hogy a Plan A az tulajdonképpen nincs is, az az, ahogy éppen aktuálisan élünk, akivel élünk, ahol élünk, ahol dolgozunk. Erről soha nem beszélünk, mert ebben vagyunk benne, ez már nem tud “plan”/terv lenni… A B terv/Plan B már sokszor előkerül, olyankor általában, amikor az A-val valami baj van, vagy lehet, hogy lesz… De ezt mindig majdnem kizárólag a munkára használjuk, pedig persze megvan a magánéleti pendantja is… A C terv-et/Plan C-t, ha tetszik, én találtam ki…:-))) Hogy legyen egy ilyenünk is. Egy C tervünk… az életünkre… 

Ennek a C tervnek/Plan C-nek, talán nem meglepő, hogy az első “vektora” az egészségünk megőrzése, jó karban tartása. Erről szól ez a post, hogy az elmúlt néhány év alatt én mire találtam rá, milyen eszközökre, amelyek szinte már hozzám nőttek, szinte már be is épültek a tudatomba. Annyira, hogy nekem már a használatuk szinte teljesen automatikus, szubrutin, minimális mentális energiát használ, viszont meggyőződésem, hogy sokat generál. Hátha hasznosítható másnak is ebből a tapasztalatból valami, például Neked… 

Még valami, ugyan a végén is megemlítem, de hátha segít itt is, kicsit "beleásni" magad... leírva sok, ha használod hetek, hónapok óta már semmi... Van beruházási költsége nyilván, az app-ek ára, ami nem ingyenes max. néhány ezer Ft. Nyilván az okos óra, okos telefon, okos márleg, stb. nem két fillér, de ha erre is használod őket, talán megéri. Pláne, ha összehasonlítod, mi mindenre költesz pénzt... Ja igen és ez tényleg befektetés szerintem. Például az egészségedbe. Ez a blog az Apple-környezetet, elnevezéseket használja, arról szólnak a konkrétumok, de amennyire tudom, a funkciók Android környezetben kb. ugyanígy megvannak, esetleg kicsit másképpen, más nevekkel, esetleg egy-két funkcióval többel, vagy kevesebbel, de a lényeg szerintem rendszer-független!

Egészségügyi app-ok... marha sok mindent (ha először rájuk nézel, niztosan azt gondolod, túl sokat, feleslegesen túl sokat) mérnek. Lehet, hogy van más is, én ezeket figyelem (ld. lejjebb), és ahol a figyelem, ott a hangsúly...:-))) azért lehet érdekes, mert túl sok az adat, el lehet veszni bennük. 

Persze, laikus vagyok, nem sportorvos, lehet, hogy van más is, én mindenesetre ezeket figyelem 3-4 éve, amióta okosórám van (Apple). Nem mindegyik volt “jelen” az elejétől, ez egy mostani pillanatfelvétel. Leírva (most látom, ahogy összeírom...:-))) nevetségesen soknak tűnik... nos, ez töredékidőkben, akár tevékenység/gyakorlat közben csekkelhető, szinte nem kerül plusz időbe és ugyanakkor real time ad egy overall áttekintést arról, hogy hol tartok. 

De van egy nagyon fontos plusz hatása a folyamatos kontrollon kívül. Motivál... Ahol a figyelem, ott a hangsúly. Amióta, kb. 3/4 éve pluszban figyelni tudom a Cardio pontokat (lejjebb elmondom, mi az), fontossága még a napi km-ek fölé is nőtt, ami kb 4 éve szinte az egyetlen fontos paraméter volt (tudod, a “napi 10 000 lépés” mozgalom...). Vagy a Sleep Watch előtt a Sleep Cycle-t használtam, de a Sleep Watch-van van egy plusz, hogy a Te értékeidet összehasonlítja a többi használóéval (az összessel és a pont Te korodbeli és BMI-jű kortársaidéval), és elhelyez Téged a halmazokban, ez inspiráló, hogy javítsam az értékeket. 

Ki tudom mondani kb. 3 év intenzívebb használat után, hogy aktívan & pozitívan hat az életem minőségére ezeknek az értékeknek (ld. lejjebb) a monitorozása. Drucker, a nagy management guru mondta, hogy azt tudod menedzselni, amit mérni tudsz. Hozzáteszem, a mérés motivál is, hogy jobb legyél, jobban teljesíts/működj... in diesem Sinne...:-))) 

Segéd-/input eszközök: okostelefon, okosmérleg (ritkábban használt: okos vérnyomásmérő, vércukor-ellenörző set (adatok off-line bevitele). 

Főbb App-ek (Apple): Egészség, Tevékenység, Health mate, Sleep Watch 

Kiemelt paraméterek (napi bontású): 

App-ok: Egészség, Tevékenység, Heart analyser (okosóra): 

Aktív (output)/Mozgás energia  (kcal) - (ez megkülönböztetendő az ún. “pihenési (bazális) energiá”-tól, amit az okosóra szintén mér (inkább számol), ami egy napi energia-mennyiség, amelyet a szervezet minimális aktivitás mellett felhasznál)

Gyakorlat percei -  (ezt az Apple Watch-on el kell indítani, nem csak kifejezetten sport célú mozgás számít, pl. fűnyírásnál is be lehet kapcsolni, mert az is intenzív pulzus-emelkedéssel jár - persze a lakásban ide-oda lépegetéshez meg felesleges (bár a napi km-be beszámolódik), azt észlelni fogja, hogy nem igazán gyakorlat...)

Gyaloglás (vagy futás) távolsága (km)

Cardio (Heart) pontok (erősebb terhelést mérik)

Átlagos napi pulzus (meg persze diagramban az egész napi)

Cardiogram (Apple Watch 4-től) - részleges előrejelzés, pitvarfibrillációt tud előrejelezni fél perces mérés után - mivel ezt külön be kell indítani és fél percig nyugodtan kell lenni, ezt alig használom, csak amikor véletlenül eszembe jut... eddig nem jelzett...:-))) 

Megjegyzés: a Cardio pontok szorosan összefüggenek a gyakorlás intenzitásával, szorosabban, mint a kcal-k. Egy bizonyos pulzus szám feletti gyakorlásnál számolódnak. A kcal, gyaloglás (futás, úszás, biciklizés) km-e, illetve a Cardio pontok együtt érdekesek, együttes figyelembevételük ajánlott. Pl. ha kicsit kényelmesebben megyek 12 km-t (és már be vagyok edzve rá), lehet, el se érem a napi 40 Cardio pontot. De lehet, hogy szoba-biciklizéssel kb. 70-80 perccel (a gyaloglási idő kb. felével) meg meg is haladom (magasabb átlagos pulzusszám). Kis sebesség különbség is jelentős kehet az átlag pulzus-számra. Lehet, hogy 5,5 km/ó kevés a napi adaghoz (gyaloglás), 6 meg már több, mint elég. Az úszással (még magasabb átlagos pulzussszám) még kevesebb kell a fenti (egyénileg beállított) napi paraméterek eléréséhez, mint a szoba-, vagy rendes biciklizés). 

Heart rate recovery (pulzus-szám csökkenés) - (1, illetve 2 perccel a gyakorlás után mennyit csökken a pulzus-szám (az érrendszer + szív működésének rugalmasságának egy közelítő jelzése). 

App: Sleep Watch: 

Alvás minőség score (1000-es skálán egy szám, ami figyelembeveszi:

alvás időtartamát

alvási periódusok rendszerességét

átlagos alvás alatti pulzus-számot

A “dip”-et (az éber és az alvás alatti átlag pulzus különbségét) - ez az app leírása szerint egy fontos indikátora a kardiovaszkuláris/érrendszeri egészségnek

A “HRV”-t = pulzus variabilitást - számértéke jellemző lehet (az app leírása szerint) a pszichológiai korra, az alvás minőségére, és az esetleges mentális megemelkedett stresszre) 

App: Health mate (okosóra + okosmérleg) 

BMI

Izom/Zsír/Csont tömeg-arány

Pulzus hullám sebesség/Pulse Wave velocity (m/s) - ez a sebesség, amivel a vér nyomáshullám végigmegy a teljes érrendszeren, annak rugalmasságát, egészségességét jellemzi, előjelezhet érrendszeri problémát 

No, kb. ezek azok, amit a sok szám, diagram közül naponta, sőt többször naponta megnézek, java részüket az óra lapján, és időnként bekukkantok valamelyik app-be... és megnyugszom, hogy megint meg volt a napi penzum és még mindig nem dobtam fel...:-))) Hajrá, hátha Neked is hasznos lesz belőle valami... 

Ui.: az óra számlapja... 

A 3 óramutató mellett 9 dolgot lehet azonnal leolvasni erről a típusú számlapról:

Dátum, nap

Napi teendők

Vízbevitel (bal felső sarok) - ezt ritkán használom, lehet, le is cserélem, bár ha nem tudsz rá figyelni napközben, hasznos lehet. Óráról is lehet bevinni értékek (mennyiség, milyen ital) - a "63" az semmi, azt akkor mutatja, ha nem használod...

Hőmérséklet (jobb felső sarok)

Gyakorlat elindítás (bal alsó sarok)

3 fő paraméter (Mozgás kcal, Gyakorlat perc, Helyváltoztatás db) kördiagram (jobb alsó sarok)

Akkumulátor töltöttség (középen balra)

UV sugárzás mértéke (középen lent)

Eső valószínűsége % (középen jobbra)

Elég sok minden egy pillantásra, nem? ...:-)))

Ezen - hogy mikor lesz már rend, igazság - mostanában sokat gondolkozom. Egy kis videó-clipből származik valami ilyesmi gondolat, hogy evolúciós gondolkodási szálon elindulva, a túléléshez (humánban: sikerhez, jelentsen az bármit) az igazság keresése nem feltétlenül a nyerő stratégia.

Egy adott helyzetben a hatalomhoz dörgölődzés, a talp-nyalás, a basáskodás, a többiek elnyomása/ellehetetlenítése - pusztán tágabb értelemben vett túlélési szempontból - egyszerűen legtöbbször a lehető leghatékonyabb stratégia. Szomorúan mondom ezt, de ténynek érzem.

Azt szoktam mondani, “nincs igazság”, de most éppen e gondolkodás hatására kezdem úgy gondolni, hogy bizonyos értelemben - a naív optimisták számára bizonyosan - rosszabb a helyzet: nincs rá szükség... a túléléshez, sikerhez... van könnyebb, egyszerűbb út...

Azt hiszem, ennek a naív hitnek az alapjai mélyen bennünk gyökereznek. A zsidó-keresztény világ monoteista egy-istenhite, vagy akár az arab világ mindentudó kádi képe, a “jó herceg” legendája mind-mind e forrás körül nyüzsögnek. Hogy van egy felsőbb, igazságos hatalom, ami helyre teszi majd a dolgokat, eldönti, mi jó, mi rossz, rend lesz végre, az alkalmatlan vezetőkről kiderül ország-világ előtt, hogy alkalmatlanok, és a sarkaiból kilendült világ újra megtalálja az egyensúlyát, és az érdemesek (mi magunk, persze...) fogják betölteni az őket megillető helyeket, rend lesz, béke, nyugalom.

Nem volt, nincs és nem lesz ilyen. Szerintem. Ideje hozzászokni a gondolathoz, hogy az élet küzdelem is, és nincs felsőbb hatalom, amely ellenőrizhetné és büntethetné az övön aluli ütéseket. Igazság sok esetben van, de keresése önmagában hordozhatja jutalmát, egyéb rewardra nem érdemes számítani. 

Nézzünk egy kicsit ezek mögé... “a letagadhatnál X évet”, ezt én magam is hallottam néha, kb. 60 fölött... (semmi értelme egy 30 évesnek azt mondani, hogy alig nézel ki 20-nak, mert akár még meg is sértheted...). Az 50 meg még polgári, rendben-van kor, bár állást keresni csak úgy utcáról már nem olyan frankó, de társadalmilag abszolút elmegy...

Amúgy figyeld meg (én megfigyeltem...), azt nem szokták mondani, hogy “20-at letagadhatnál”, nem, mindig csak 10-et mondanak... Na most ha egy 60-asnak mondják, az OK, azzal kvázi visszaminősítik még embernek... (ja igen, és hogy ki mondja, hogy mondja, az paramount... csak relatíve, vagy nagyon idegen számít, legyen hozzá őszinte megrökönyödött arc és definitely ne akarjon Tőled semmit... minden más renonce, nem ér...)

Azután van a második kategória, “az 50 az új 30”. Ezt meg kizárólag önmagukkal kapcsolatban mondják emberek, különösen ominózus kerek, 0-val végződő évszámok környékén (ezt a formulát nem használom, a végén kiderül, miért...). És, persze, nem magukról mondják, dehogy... hanem mondjuk minden 50-esről (vagy legalábbis a jobbakról, az “elit”-ről...), akik közé ők nem is olyan diszkréten természetesen beszámítják magukat.

Egy kis közbevetés, használati utasítás, mikor érdemes használnod (ha úgy is érzed! merthogy ezekben a kényes ügyekben a hitelességen múlik minden...) az “akár le is tagadhatsz X évet” (általában X = 10...):

20 évesnek mondani = sértés

30 évesnek = lehet sértés, de lehet, hogy hízik a mája

40 és 50 évesnek = meg fogja puszilni még a lábad nyomát is...:-)))

60 évesnek = mondjuk kaphatsz egy kis boldog mosolyt

70 évesnek = semmi, inkább ne (mit mondtál, hogy alig néz ki 60-nak?!)

Felhívom a figyelmet a jelentős különbségre. Azaz, amikor Rólad mondja valaki (istenáldjamegaléptétis), hogy jobban nézel ki, mint a korod, nem mond soha többet 10 évnél, amikor Te próbálod viszonylag kevéssé ravasz módon visszaratchetelni a saját korodat, inkább 20 évet mondasz, ha már lúd, legyen kövér alapon...

Na most az elsővel (kvázi idegen Rólad) kapcsolatban felmerülhet, kiket ismer Nálad 10 évvel fiatalabbakat. Lehet, ha  Te is megismernéd őket, köszi, köszi, de köszi, velük nem szeretnél így utólag se együtt disznót őrizni, azaz a kijelentése egyáltalán nem biztos, hogy annyira hízelgő, hiszen nem ismered az ő medián kor-standardját.

A másikkal, ezzel a tódítással (az 50 az új 30) meg, gondolj bele, Te is rájössz, csakis csak a Te korodbeliek fognak egyetérteni, a többiek meg tisztesség ne essék szólván kiröhögnek a hátad mögött... Itt más baj van. 

Milyen baj? Hogy szerintem nem az a perspektíva, hogy esetleg a többi hamarabb amortizálódó embertársadnál egy leheletnyivel jobban tartod magad a bőrödben, hanem hol tartasz ahhoz képest, hogy 120-130-ra van elvileg hitelesítve az emberi szervezet (ha mindent jól csináltál volna, és ma is mindent jól csinálnál), hol tartasz. Mindjárt más a mese... mert lehet, hogy egy cseppet előbbre vagy néhány pechesebb embertársadnál, de mondjuk 70 évesen van-e még a szerkezetben egy azért még élhető és nem csupán növényként vegetáló 50 (ötven) év?! Ez az igazi kérdés. És ha innen nézem, hajjaj... A másik nagy (al-) kérdés lehet az, mi a fenét jelenthet az: “mindent jól csinálni”?! Ja... nem tudhatok mindent...:-))) Egy kicsit dolgoztasd Te is az agyadat.

Ez egy viszonylag hosszú (kevesebb, 877 szó, kb. 1,5 oldal  hosszú) blogbejegyzés, azoknak szól, akik hallottak már a “flow”-ról és a Gestalt terápiáról. Merthogy itt csak használom ezeket a fogalmakat, egyfajta hidat keresek köztük, itt az elmagyarázásukra sem idő, sem hely nincs. Végül elkapott a hév és némi élettapasztalati izé is bekerült a végére, ami azért valamennyire következik a hídkeresésből...

Minap valamelyik szakmai FB-csoportban volt szó arról, hogy hogyan lehetne “megfogni” a Csíkszentmihályi-féle “flow” fogalmat, pl. hogy van-e olyan fiziológiai jellemző, vagy jellemző-csoport, amelynek bizonyos tól-ig tartománya minimum kovariál a flow-állapottal.

No, egy klasszikus Gestalt terápia könyvet olvasgatva ha sokkal közelebb nem is kerültem a válaszhoz (az említett kvantifikálható óhajt kielégítendő), mindenesetre egy itt mindjárt idézett passzus szerint egy érdekes megvilágításba került számomra az adott állapot, vagy úgy is mondhatnám, egy másik vetületben jelenik meg, ami egyúttal meg is erősíti szerintem a fogalom létezőségét és talán egy csöppet konkrétabbá is teszi az amúgy - érthetősége, plasztikussága ellenére is - meglehetősen absztrakt fogalmat...

A Gestalt terápia alapvetése, hogy az ember állandó “kontaktusban” van a világgal, azaz

“...The world of Gestalt therapy is a busy world fairly humming with constant action and transaction, a place in continual flux...” (a Gestalt terápia világa egy állandóan zümmögő, folyamatos akciókkal és tranzakciókkal teli világ, egy világ, amely folyamatos áramlásban van...)

...és az, hogy ez a folyamatos áramlás mikor mutatja a Csíkszentmihályi-féle flow jellegzetességeit, és mikor van azon kívül, az a Gestalt terápia szerint attól függ, hogy a “self” (önmagunk, egyéni, személyes egónk) szerepe mekkora ezekben az áramlás által állandóan változóan meghatározott helyzetekben/állapotokban (fontos az áramlás folyamatos, ugyanakkor változó karaktere...):

“...Within this flux, the experience of the “self” changes in size and scope depending on what’s going on. It may be very small, almost negligible, when one is lost in contemplation of a work of art or absorbed in love; it can take over the entire foreground of awareness, however, when one is in pain, for example, during which time the self, in effect, becomes the pain...” (Ezen az áramláson belül, a “self”-érzékelés/-megtapasztalás változik jelentőségben/nagyságban és kiterjedésben attól függően, hogy mi történik (az egyén és a világ találkozási pontján/felületén - SZM). Lehet nagyon jelentéktelen/kicsi, amikor az ember belefelejtkezik (“kiesik az időből”) egy művészeti alkotás szemléletében (vagy egy tevékenységben, teszem hozzá - SZM), vagy feloldódik a szerelemben; ez a lét-érzés betöltheti a tudatos tapasztalat teljes előterét, ugyanakkor, ha például az embernek fájdalma van, akkor a “self” maga válik fájdalommá.)

Szóval, amikor elfelejtkezünk magunkról, a “self”-ünkről, amikor mintegy eggyé válunk a világgal (a fogalmazással nem véletlenül próbálom a keleti filozófia egy alap-gondolatát is becsempészni...), akkor vagyunk “flow”-ban, amikor a lineáris idő-érzékelés helyett egy, a helyzet saját idejébe lépünk be, és amikor elönt minket a “self” megtapasztalása, akkor vagyunk magunk, kivetve a világ, az univerzum dernesztően hideg semmijébe, akkor a “self” = pain (fájdalom).

Persze, itt is, mindenütt az arányok. Szinte soha nem érzékeljük egyiket se e két szélsőségből, mindig valahol vagyunk a kettő közötti kontinuumban. Minél közelebb a flow állapothoz, annál kevésbé köti le energiáinkat a “self”, mert a dolog, a feladat, a cél az, ami betölti gondolatainkat, és irányítja cselekvésünket. És minél közelebb vagyunk ahhoz, hogy szinte kizárólag a belsőnk, a “self”-ünk, az egónk kösse le az energiáinkat (magas entrópia szint), annál fájdalmasabb a lét, annál inkább be vagyunk zárva partikuláris létünkbe, annál felszínesebb, tartalmatlanabb, erőltetettebb, virtuálisabb a kapcsolódásunk a környezetünkhöz, a világhoz...

A flow állapot felé közeledés, a világban való feloldódás, talán helyesebben a világgal/környezeteddel (és ezen keresztül önmagaddal!!) való kiegyensúlyozott, dinamikus harmónia megtalálása NEM egyenlő az önfeladással, és NEM egyenlő egy csoporthoz való kompromisszumokkal teli, megalázkodó szellemi/fizikai/pszichikai behódolással. 

Az ÉN (és nem ez EGÓ!!) igazi kiteljesedéséről van itt szó, amikor megtaláltál egy küldetést, egy kreclit, egy feladatot, egy tevékenységet (vagy ha bírod tönkremenetel nélkül többet is...), amiben viszonylag a legjobb vagy, és ami mindenkinek, Neked is, a környezetednek is a leghasznosabb, hogy pont Te csináld.

Mi a teendő, ha úgy érzed, túl távol vagy az ideális feloldódástól a világban, ettől a világgal való dinamikus harmóniában levéstől? Nincs recept. Valahol, az egyik élet-keresztútnál nem a leghasznosabban döntöttél. Akkor jó ötletnek látszott!! Mindegyikünkkel egyszer-kétszer megtörténik. Nem lehet visszamenni, de - bármennyire közhelynek hallatszik is - holnap lesz a következő életszakaszod első napja. Tényleg. 

Tudom, vannak köröttségeid, mindenkinek vannak. Van batyu, van hátizsák. De Te döntesz, mit csinálsz vele, mire használod, mit használsz belőle, mit hagysz ott egy padon belőle, hátha valakinek még jó lesz, de Neked már csak teher. És azt is Te döntöd el, holnaptól mit gyűjtesz bele és merre indulsz. Vagy mit kezdesz előkészíteni, hogy holnaptól, vagy holnaputántól más legyen. Ha minimum egy dolgot nem teszel meg holnap, akkor biztosan tovább fogsz sodródni a káosz, önmagad elvesztése felé. Ha minimum nem kezdesz el akció tervet készíteni határidőkkel (!!), hogy majd mikor mit.  Mert - talán paradoxan hangzik elsőre - minél többet foglalkozol a “self”-fel, az egóddal, annál biztosabban veszíted el, kerülsz távolabb az igazi ÉN-edtől...

Az említett Gestalt terápiai könyv: 

Frederick S. Perls, Ralph Hefferline & Paul Goodman: Gestalt therapy - Excitement and growth in the human personality - The Gestalt Journal Press 1994. (az 1951-es kiadás új előszóval és a két (elméleti és praktikus) kötetének felcserelésével készült kiadás)

Az ember életében jó, ha megvan a helye a lustaságnak is. Ez nem az a full, 100-ban negatív cucc szerintem, aminek mai rohanó világunkban beállítják (mellesleg, világunk, ha jól emlékszem, az 1970-es évek óta “rohanó”, és hol vagyunk már attól, szóval ma “rohanó a köbön” a világunk...).

A lustaságnak, a néha, helyén kezelt halogatásnak is akár, egészségmegőrző szerepe van szerintem. Röviden, a lusta ember tovább él...:-))) Jól...:-)))

Csak ízelítőül, hogy mire számítsunk... 1935. július 3-án késő este a Budapest Nagykávéházban vagyunk. „...Ez egy előkelő kávéház. Szép, nagy, villanyfényes, tiszta, jó, óriási ablakokkal – minden kedvezőt el lehet róla mondani. Hogy drága, az is csak azt jelenti, hogy kifogástalanul finom benne minden...” 

Csendesen elmélázik az író az éppen ott lévő közönségen, nincsenek sokan, szerda este van még csak, egy nő („cseppet sem szép...”) várhatóan hiába vár valakit, egy fagylalt mellett, amit talán ki se  tud fizetni (hiába vár, elmegy, ki tudja fizetni... az ember („...Lám, néha hiába aggódik az ember...”) 

Egy kuszálthajú fiatalember, vállán szakadt ingében („...Már pedig aki a kávéházban leveti a kabátját, annak igénye van arra, hogy az inge finom legyen, tiszta legyen és főleg, hogy ép legyen...”) lázasan olvassa a Halálhajót Traventől, amiben egy papírjait vesztett fiatalember kénytelen elszegődni egy hajóra, amelynek a biztosítási díj miatt hajótörést kell majd szenvednie a tervek szerint (korábban Raszkolnyikovval gyötörte magát akár már négyszer is...)... és így tovább, és így tovább... 

Az író végülis mégiscsak egy fiatalemberre figyel fel, aki éjféltájban adott randevút két társának, mert „Mit kellene és mit lehetne itt tenni? Egyet. Csaki azt az egyetlenegyet. Lapot kell indítani. Egy új lapot!” Ő, Terebes érkezik elsőnek... Egy kávét rendel és ellenőrzi a zsebében az egyetlen egy pengőt, amit erre szánt. 

Befut a másik kettő is, hamar a tárgyra térnek. „Kis szünet után Terebes erőt gyűjt. Azután:

• Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, ki szerkessze a lapot, amelyet csakis én szerkeszthetek.
• Miért éppen te? – s Halas gúnyosan mosolyog, mint aki rögtön átlát az ilyen individuális megnyilatkozásokon. – Elvégre a proletáriátusnak magának kell meghatároznia, hogy kit óhajt szerkesztőnek. Szerintem a döntést ebben a kérdésben a proletáriátusra kell bízni, és én egyáltalán nem zárkózom el attól sem, hogy én szerkesszem a lapot.

Gerlei nyugtalanul szól közbe:

• Az még egyáltalán nem bizonyos, hogy neked kell-e a szerkesztés elől el nem zárkóznod, vagy nekem. Én természetesen csakis azt tartom helyesnek, ha a lapot én szerkesztem. Mert a proletáriátus az én nevemet ismeri, rólatok azonban nem is tud.

Heves vita indul meg arról, hogy ki szerkessze hát a lapot. Kollektív szellemben csakis akkor járunk el, ha a lapot én szerkesztem – mind a háromnak külön-külön ez a véleménye. Halas Marx Károlyra hivatkozik, Gerlei pedig Leninre, akit – óvatosságból Iljics Uljanov Vladimir néven említ. Érveik azonban súlytalanoknak bizonyulnak Terebes egyetlenegy érvével szemben: ő a nővérétől, aki egy polgári orvos neje ugyan, húsz pengőt kap a lap céljaira, s ez az összeg lehet majd az alapja annak a tőkének, melyre az első két-három számhoz feltétlen szükségük van. (A többi szám már oly sok példányban fog elkelni, hogy a lap fennmaradása biztos.)...” 

„Már most mi legyen a a lap címe?” Az elvetett címek közül: Vörös csillag, Oroszország, Vörös zászló, Vladimir nyomdokain, Proletárököl, Cián, Forradalmi Front, Keleti Fény... „Lett tehát a cím mégis inkább Északi fény... Hát, kissé túlságosan megalkuvó cím, kompromisszumos, meglátszik rajta, hogy gerlei ajánlotta, aki tavaly még szociáldemokrata volt, két évvel ezelőtt anarkista (sic!), azelőtt l’art pour l’art-ista, s hónapok múlva lesz csak fasiszta, addig pedig, hogy neokatolikussá váljon, még két év is eltelhet...” 

„...Miután biztosítottnak látták az alaptőkét, s miután a két legfontosabb kérdésben megállapodtak, abban, hogy ki legyen a főszerkesztő s mi legyen a lap címe – elhatározták, hogy feloszlanak és hazatérnek. Fizettek. Terebes a pengőjével fizetett – fene drága kávéház, egy fekete a borravalókkal együtt egy pengő, a kapupénzzel adósnak kell maradni -, Halas egy ötpengőssel fizetett, Gerlei pedig olyképpen, hogy oda szólt Halasnak: vedd hozzá az én kristályvizemet is. Ez Halasnak nem tetszett – a pumpolás kispolgári szokás! – de nem ellenkezett, kifizette a kristályt is... a három lapalapító eltávozott. Hierarchikus sorrendben vonultak ki a kávéházból, elől ment Terebes, mert ő a szerkesztő, hátul ment Gerlei, mert ő még a kristályvizét se tudta kifizetni és az ilyen embert tulajdonképpen lumpenproletárnak kell tekinteni...” 

Amikor éjfél után először elkezdtek belemerülni a lapalapítás bonyodalmaiba, nem vették észre, hogy a szomszédos asztalhoz, szembefordulva a három ifjúval „...egy nagytestű, pocakos, bajszos, feketeruhás férfi...” helyezkedett el fekete keménykalapos, kezében vastag fogantyús bot, „...feketekávét rendel, a zsebéből noteszt vesz elő, azt leteszi az asztalra, azután a külső kabátzsebéből egy gyűrött ujságot húz ki s azt kiterítve, mint egy spanyolfalat, maga előtt tartja...” 

És azt sem veszik észre, hogy miután kivonulnak a kávéházból, a feketekeménykalapos nagybotú is befejezte naplójegyzeteit, „...még csak az utolsó három mondatot vetette papírra, mielőtt ő is elindult: 

’Merényletet terveznek Marx Károly volt magy. Kir. Államvasúti Elnökigazgató úr Őméltósága ellen. Többször említettek valami Ilkovics Vladimir nevezetű egyént, aki, miután mindhárman Szerbia számára végzett kémkedéssel is alaposan gyanúsíthatók, nyilván a pénzt hordja nekik Belgrádból. Az egyik százpengőssel fizetett.’ 

A névtelen följelentés majd otthon készül el...” 

No. Egy kis körbejárás... Tulajdonképpen a Bucsinszky kávéházról van szó (Wesselényi-Erzsébet körút sarok), ez kiderül Saly Noémi könyvéből (Törzskávéházamból zenés kávéházba). Ott dolgozott Nagy Lajos, néha József Attilával sakkoztak is (Attila törzshelye inkább a Japán kávéház volt az Andrássy út 45-ben). Háy János remek irodalmi portré kötetében (Kik vagytok ti?) József Attiláról írva említi meg, hogy Nagy Lajos Gerlei figurájában őt írta meg (itt most vissza lehet scrollozni az idézetek részhez...).

A kritikai gondolkodás, ha nincs is kiveszőben, ritka... az nem kritikai gondolkodás, ha senkinek nem hiszünk el semmit, meg az se az, ha egy baromsággal egy másik baromságot szegezünk szembe automatikusan, attól függően pl. hogy ki mondta... Egyiknél se indul be igazából a homloklebeny, csak takarékon pörgetjük a standard lemezeinket, szubrutint triggerelünk, igazából oda se figyelünk.

Van a másik véglet, amire nekem kell vigyáznom, aki képes vagyok az élőfába is belekötni akkor is, amikor nem kéne... Mindezt kritika gondolkodás címén (homloklebeny szinte állandó extázisban...:-))). Egyetlen, ha nem is mentségem, de legalább magyarázatom, hogy az Innermetrix ADV személyiségprofil harmadik AI moduljában a 78 érzékelési/döntési tehetség közül majdnem az összes “probléma”-val kezdődő karakterisztika ott van az elsők között nálam, némelyik 10/10 pontos értékeléssel...

Ezt most kicsit kibontom, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy titokban, orvul felkeltsem az érdeklődést az IMX iránt...:-)))

Tehát a 78 tehetségből (amiben én speciel jó vagyok) az első 15-öt futottam át egy 2015-ös felmérés alapján, és ezt kaptam:

Az első 10 karakterisztika 6 db 10/10 pontosa közül 3 (!!) közvetlenül a probléma-kontextushoz tartozik, mint a

“Probléma- és helyzetelemzés”

“Potenciális problémák meglátása”

“Elméleti problémamegoldás”

és 9,7/10-es a “Mások kijavítása” is... (elsőre vonzó egy profil, nem mondom...:-)))

A 10. helyen, 9,5/10-es pontszámmal “Az előítéletektől való mentesség”, meg a 12-14. helyen lévő “Mások iránti érzékenység”, “Motivációs szükségletek megértése” és a 9,4/10-es pontszámú “A józan ész használata” valamit javít a képen, de a 15. helyen található 9,3/10-es “Problémamegoldás” pozíciója a 6. helyen lévő “Elméleti problémamegoldás” (10/10!!) helyezési kontrasztja azért elmond valamit arról, hogy a remekül (elméletileg!) megoldott probléma végrehajtása már kicsit kevésbé van fókuszban...:-)))

Az egész egy kis poénnak szánt anekdóta nyomán jutott eszembe, amit felütésnek szánt Louis Ferrante a Maffialeckék című könyvében. A szerintem a kritikai gondolkodást illusztráló az anekdótát majd utána szétcincáló érvelésem az attitűdöt kívánja bemutatni, ha valaki nem ért egyet velem, nagyon nem szeretnék vele ezen a konkrét kis történet igazságán vitatkozni, ő se lehetett ott, én se, fene tudja, hogy volt. Csak azt szeretném bemutatni, hogy egy jól hangzó történetnek se kell feltétlenül 100%-ban “beugrani”, mindig érdemes egy kört futni, hogy vajon mennyire plauzibilis, életszerű, hogy valóban megtörtént. Tehát nem a történet igazsága a lényeg, hanem a feldolgozás attitűdje...

A kis történet a történelmi Spártába visz vissza minket, ahol a 12 éves fiúkat egy érdekes, elég vad szertartásnak vetették alá (nem, ez nem a Tajgetosz történet...), kitették őket a városállam körüli dombokra, és nem kaptak ételt. Egy idő után visszajöhettek a városba és az ügyességüket, a kemény világban való túlélőképességüket bizonyítandó lopniuk kellett kaját, úgy persze, hogy ne kapják őket rajta. A Maffialeckék című könyv szerzője szerint aki lopni megtanul, az megállja majd a helyét az életben.

Most nem folytattam ehhez a posthoz mély Spárta kutatást, egyszer mintha olvastam volna, hogy a fiú gyerekeket nem családban nevelték, hanem együtt, eleve a katonalétre. Ahogy ezt írom, már nem is annyira triviális, hogy ez nem lehetett így...

Mégis, studírozzunk el egy kicsit, kvázi kritikai gondolkodásilag. Hányan élhettek Spártában? Csak a neten néztem meg (van egy csomó könyvem is, de most nem disszertációt írok, esszének is rövid ez...), nem lehet igazán tudni (meg persze, hogy mikor mennyi...). Vannak számok, próbálnak a kiállított hadsereg létszámából következtetni, mondjuk valahol Érd és Székesfehérvár lakosságára tehető, több tízezer.

Azaz egy kicsit nagyobb közepes magyar város lakosságát képzeljük el, annak is a fele rabszolga, és valakin azonnal látszott, hogy polgár, vagy rabszolga, szóval annak is a fele. Oda akarok kilyukadni, hogy (1) majdnem mindenki ismert mindenkit, (2) a gyerekek, akárhol nevelték őket, 11 évig a városlakók szeme előtt nőttek fel, őket pláne ismerték. Gondolom, egyszer egy évben volt ez a kirajzás, valószínüleg tavasszal, mondjuk márciusban, vagy ápriliban.

Mennyi lehetett 12 éves egy adott évi cohorsban, csoportban, talán tizen, esetleg huszan? Őrizték őket vajon ott kint, hogy ne szökjenek rögtön vissza? Meddig? Egy hétig, két hétig? A leírás alapján 10 napnál tovább nem valószínű. És ezalatt az idő alatt is vajon milyen kemények voltak az erkölcsök, a törvények? Esetleg lehettek kivételezett gyerekek? Vagy anyák, akik megsajnálták őket? Vagy sógorok, komák az őrök között, akik megsajnálták egyik-másik öcsköst?

Amikor meg bementek a városba, hivatalból lopni a gyerekek, akiket az emberek általában ismertek, akikről pontosan lehetett tudni, hogy őket zavarták ki mondjuk 10 napja, és most kurv@ éhesek. Vajon az árusok, meg a lakosok biztosan nem néztek egyszer-egyszer félre az árú dézsmálásakor? Vagy ez csak az én elpuhult  21. századi nyugati társadalomban ápolt bizalmatlanságomon alapszik, ez az elemzés? Akkor még kemények, etikusak voltak az emberek?  Mind? Talán igen, talán nem...

Szerintem hamis/hibás & félrevezető kérdés az, hogy ki a jó vezető, csak így, általában... Az egy jobb kérdés lehet, hogy egy adott szervezetben, egy adott környezetben, egy adott szervezeti fejlődési fok esetében mi lehet az optimális vezetői attitűd. 

Persze, ilyen aszeptikusan is fel lehet tenni a kérdést, hogy ki a jó vezető általában... el is lehet kezdeni a válaszadást, például úgy, hogy mondjuk hívjuk egy intervallumnak két pólus közötti attitűd-opciókat, az egyik póluson a command & control-os, a másik póluson a szinte teljes felhatalmázásos attitűddel. 

Példákkal: 

• a command & control a klasszikus hierarchikus pozicíós tekintélyen alapuló vezetői magatartást Ez mondjuk a hadsereg, szervezetek, vagy még mondjuk pl. a veszélyes anyagokat gyártó, vagy ilyen tevékenységeket végző szervezetek esetén lehet az optimális megoldás még ma is, ahol a kockázat nagy, és a fegyelemnek kell az abszolút fókuszban lennie.
• a majdnem teljes felhatalmazás jellemző a nagyon erősen személyes közreműködésen alapuló szervezetek adminsztrációs típusú irányítására... ilyenek például a professzionális társulások, mint az ügyvédeké, trénereké, stb. 

A legtöbb szervezet - kitalálható - a két véglet közötti jellemző vezetői magatartást igényel (ráadásul különböző fejlődési szakaszaikban is különbözőt). Az arányok a fontosak... az adott kontextushoz optimális vezetői attitűdön már érdemes studírozni ott és akkor... 

Ezért van, hogy aszeptikusan, neutrálisan, kontextus nélkül gondolkodni arról, hogy “ki a jó vezető” vezethet érdekes gondolatok felvetéséhez, de praktikusan nem vezethet eredményre, operacionális jelentősége/alkalmazhatósága szinte semmi... 

Van még egy veszélye is annak, ha valaki túlságosan megbízik abban, ahogyan cv-ileg lekáderezhetően/dokumentálhatóan tapasztalt emberek beszélnek/írnak erről. Az elmélet és a gyakorlat jelenleg elég sok helyen nagyonis drámaian más úton jár. Way too many helyen még szikár command & control hangulat uralkodik (kontextustól függetlenül), rossz esetben még nem is a tiszta fajta, hanem a sógorság-haverság, klikkesedés, stb-vel kontaminált/szennyezett negatív szinergikus alakzatban... 

Az elmélet meg évtizedek óta a minél szélesebb körű bevonás/felhatalmazás/delegálás mellett tör lándzsát. Szerintem már van itt-ott olyan vezető-féle, aki tényleg elhitte az elméletet, és tényleg azt hiszi, hogy neki nem fontos (mindent?) tudnia, majd a csapat... Ezt nevezem egy lehetséges veszélynek. Ő lesz a humánus vezető, akinek az elején a munkatársak megörülnek, de respektet soha nem fog szerezni, ha csak erre a “majd együtt, mindent” attitűdre támaszkodik, pontosabban, sz@rnak a fejére... A coaching szemléletű vezető, aki a “nemtudás hasznára” támaszkodik csupán, mert az emberek majd tudni fogják maguk... 

OK, akkor merre? Szerintem is a minél szélesebb körű bevonásra/felhatalmazásra/delegálásra kell törekedni, de amíg vannak vezetők, akik adott számú munkatárs munkateljesítményének eredményességéért javadalmaznak (amíg a holakrácia meg nem hódítja tökéletesen a szervezeti működést...), azoknak a vezetőknek úgy kell felhatalmazást szorgalmazva működnie, hogy közben egyfajta  személy szerinti respektet is sikerüljön a munkatársakban ébreszteniük (max nem a nárcisztikus karizmára utalok!!). Hogy számítson a szavuk, nem úgy hogy csak az számítson, de számítson. És persze legyen erős, átlagon felüli szintetizáló, fókuszáló és szervező készségük. 

A pozicionális hatalom szinte elenyészett, senki nem gondolja ma már azt, hogy “akinek isten hivatalt adott, észt is adott hozzá”. Ezért is ultra-nehéz ma már vezetőnek lenni. Személyesen, szakmailag, emberileg, kombináltan, valahogyan saját jogon meg kell szerezni egy újfajta, minimum “primus inter pares” (első az egyenlők között”) típusú respektet/tiszteletet a munkatársak körében. Kb. úgy, mint annak idején a grundon meg kellett szerezni a tiszteletet egyszerűen a játékban tanusított  ügyesség alapján, és nem azért, mert miénk volt a labda...

Disclaimer/figyelmeztetés (kb. „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”...:-))): Most, hogy össze-vissza javítgattam, átírtam, rájöttem, ez a blog-post bizony sokak (mindenki?!) számára érthetetlenre sikerült, így kezdj bele... Kérdezheted, miért tettem fel... Jogos... Csak... mert itt volt, mert megírtam... meg olvasóként is érdekelnek a rejtélyes szövegek, érdekel Joyce, Proust, Jung Red bookja, miért ne írnék néha én is ilyen érthetetlen dolgokat?! Amelyek persze nagyon is érthetők, és mélyértelműek, csak meg kell hozzá őket érteni...:-))) Ezt meg ebben a zaklatott világban igazán nem követelhetem meg senkitől sem! Szóval lóra fel, lapozz tovább bátran! 

Egy erősen niche (“rés”-/réteg) gondolatmenet... A blog edzettebb olvasói számára... Vannak mostanában ilyen postok is, amelyeket tényleg csak azoknak szánok, akik idáig, a blogig elmerészkednek, közvetítő ide-odalinkelés nélkül is...:-))) Talán itt még az idézet is, ami a gondolatmenetet elindította, talán-talán megkíván egy kis plusz erőfeszítést, részben egy csöppet régies a szövegezés, részben talán megkíván egy kinek-kinek mekkora ugrást a mindennapi gondolkodás szintjéről egy elvontabb gondolkodási szintre (vagy nem, ezt nem igazán tudom megítélni, és ahányan ezt olvasni fogják, más és más szinten fognak tudni kapcsolódni hozzá...).

A sorrend nyilván: Ok » Cselekvés/Akció » Cél. De szép is lenne, ha ilyen egyszerű lenne...:-))) Szeretjük azt hinni, hogy mindig valamiért csinálunk valamit... ez azután vagy így van, vagy nem. Ráadásul lehet, hogy azt is hisszük, hogy valamiért, miközben csak valami miatt... meg, újabb komplikáció, tök pontosan tudjuk, hogy mi miatt, de nem azt mondjuk, hanem kitalálunk valami alibi-célt, hogy azért... Mégis, mégis, ami biztos, hogy mi miatt csinálunk valamit. Maximum nem nyilvános... Vagy mi magunk se tudjuk miközben azt hisszük, hogy... kellően komplikált?! (Lehet, hogy nem is a Nietzsche szöveg lesz a nehezebben megfejthető?!) 

No, akkor ki is az a bizonyos rés-/niche-célcsoport... Legyen célod! Ez harsog mindenhonnan... ha nincs, el vagy veszve... véged van... Ezt most azokra gondolva írom, akik néha talán megfélemlítve érzik magukat, kivételnek (és nem a jó értelemben...), hogy nekik nem igazán jön össze ez a (főleg absztrakt, “nagy”) cél-kitűzés cucc. Tudják, hogy néha kell (meg amikor valamihez konkréten hozzákezdenek, talán nem is veszik észre, de abszolút használnak konkrét célokat, de ez nekik nem igazi cél, ez része a folyamatnak, olyasmi, mint a “terv” első fázisa...). 

Nietzsche nagyvonalúan mindkét drive-ot, a pusholót/nyomást gyakorlót (az okot), és a pullingolót/húzót (a célt) is közös karámba tereli, és „Kétfajta okról” beszél... Az első „ok” az igazi „ok”, a cselekvés oka, ami „a fölhalmozott erő bizonyos mennyisége, amely várja, hogy valamire valahogyan felhasználtassék”, a második ok, az „ígyésígy-cselekvés oka, az ebbe az irányba, erre a CÉLRA való cselekvés” oka... 

Külön értekezés témája lehetne a vitalitás, a bennünk dolgozó erő/energia, „a fölhalmozott erő bizonyos mennyisége, amely várja, hogy...”, hogy ez mennyire erős, hogyan tudnánk jobban felhasználni (közel) 1:1-ben... direktben nyilván sehogy, már az valami, ha tudjuk, hogy egyáltalán ez az igazi pushing motivációnk, amely lökdös minket előre (valamerre?) hogy amíg az életerő dolgozik bennünk, muszáj, muszáj valamire felhasználni... mindig felhasználódik ez a vitális energia az energia-mérleg elv alapján, csak az a kérdés, mennyi megy pocsékba... 

A post célcsoportjának tagjai akkor vannak bajban (önmegfigyelés...), amikor néha valamilyen konkrét folyamat kontextusán kívül mondják nekik, kérdezik, hogy “tulajdonképpen mi is a Te célod?”. Ilyenkor vannak, akik tudják, mondják, büszkén, magabiztosan, ők a főáram, ők a comme-il-faut... és akkor vannak azok, vagyunk mi, akiknél ilyenkor ‘szó bennszakad, hang fennakad. Lehellet megszegik.’ (Arany - A walesi bárdok...)

Ugye, a főáram az, amely szerint az életben kell valami konkrét célodnak lennie, sőt egy egész cél-mátrix még jobb, ahol a kis, praktikus célok mind egyeztetettek a nagyobb és főleg a főcél hierarchiájával. Nehogy félreértés legyen, valószínüleg a többségnek ez a koncepció hasznos is lehet, nyilván azért ennyire népszerű... A vélhetően roppant kicsi kisebbséghez (idáig elérve zéró halmaz?) szól ez a post, akinek ez nem ennyire kézenfekvő... 

Még egy korlátozás, limitáció, ez a post nem annyira a már kialakult munka-vonatkozású, jövedelemszerző élet-pozíció körülményeire vonatkozik (az A-tervre, vagy a B-terv opcióra), inkább az általam C-terv körébe tartozó élet-döntés helyzeteire. Amikor az út elején vagyunk, vagy különböző útelágazáshoz érünk, például amikor ilyen kérdések tevődnek elénk az életünk során: 

- Milyen szakmát, milyen foglalkozást válasszak?

- Ezzel a tudás-package-dzsel mihez kezdjek? Milyen alkalmazási területet válasszak, azon belül hol dolgozzak?

- Kit válasszak komolyabb páromnak, kivel tudunk szinergikus (magyarul: „boldog”, azaz minimál programként dinamikusan kiegyensúlyozott, harmonikus) párt alkotni? 

Amikor már helyzetben vagyunk, pl. a fenti, random, mintának választott (és más hasonló) kérdésekre konkrét válaszokat adtunk (önállóan, segítőkkel, csak úgy...), akkor természetesen már megint az elején említett terv kiinduló-pont, folyamat-cél képzéshez érkezünk, amikor a fenti megosztás az emberek között eltűnik, nincs ember (legalábbis józan eszén), aki ilyenkor már ne gondolkodna minimálisan folyamat-cél típusú célokban... 

Ja... hogy az egész hogyan jutott eszembe? Nos, egy régi belső dilemmámat élesztette fel egy passzus Nietzsche Vidám tudományában. Ez a MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár) adatbázisából kimásolt fénykép-megjelenítés azért kedves nekem, mert nekem - még apám könyvtárából örökölve - szintén ez az 1920-as években megjelent kiadás van meg, patinája van... s miközben a szöveg (a fordítás) régiessége megkapó, abszolút érthető ma is. Nietzsche nyilvánvalóan egyik előfutára volt a pszichoanalízisnek, ebben a passzusban is a nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb, hogy a tudatos tudatot (a felszíni, mesterséges (?) cél-képző eszközünk működését) veti össze a mély, a tudatalatti működés jóval nagyobb erejével, amelynek abban, végülis mit teszünk, hogyan működünk az életben, meghatározó szerepe van. Jó ha tisztában vagyunk legalább ennek tényével...

“Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam el úgy azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár - néha csak egypár lépést megy odébb, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről” - Kaffka Margit “Színek és évek” című regényéből...

Háy János teszi hozzá a Kaffka Margitról írt fejezetben, hogy: “A múltunkra való gondolás csak a jelenből értelmezhető narráció, tehát éppúgy FIKCIÓ, mint ahogyan minden más, még az önéletrajzisággal kérkedő irodalmi művek is. Valóságossága (valóságosságunk) csak a narráción belül értelmezhető és igaz, s a narráció teréből kilépve, attól idegen igazolásokat keresve nem igazolható.”

Mindez az elképesztően érdekes, szellemes, szórakoztató, itt-ott mítosz-döntögető, Szerb Antal irodalomtörténetei óta az első egyszerre komoly és népszerűvé válható irodalom-történet közép-kicsiknek (gimis, ilyesmi...) és nagyoknak (abszolút!) egyaránt (“Kik vagytok ti?”).

Ui.: Még egy kör... ja... annyira biztosak vagyunk sok mindenben, amiről esetleg csak olvastunk ezt-azt, biztosat eleve nem tudhatunk, miközben a saját életünk eseményeire is esetleg csak (nem direkt, csak úgy...) torzítva emlékszünk. Meg hogy de szeretjük, ha mindennek tudjuk az okát, azt az egyet (...), akkor is, amikor nyilván nem lehet elég infónk... Ja... arról ismerszik meg az igazi kritikus gondolkodó (vagy csak simán önállóan, megfontoltan gondolkodó...) ember, hogy (ki)bírja azt a feszültséget, hogy nem tudja sok mindennek az okát... nincs szüksége ennek a kétségtelen feszültségnek az enyhítésére, arra, hogy kitaláljon/átvegyen valamilyen “okot”, ezzel mintegy zárja az áramkört... rövidre...

Egy epifánia története... (görögül: “megjelenés”, vallásos eredetű, kvázi az istenség hirtelen rövid megjelenését értették rajta, én, kevésbé megérintetten a transzcendentális világtól, jóval földibb tartalmat tulajdonítok neki, pl. egy hirtelen ráismerést valamivel kapcsolatban...)

Valaki feltette ezt a kérdést a Facebook-ra:

“A mesékben a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, de a rossz is. És az életben?”

Ez azonnal megnyomta az egyik nyomógombomat és az ezt követő epifánia erőtere ezt a szösszenetet hozta ki rögvest belőlem (mivel ez először egy FB commentben jelent meg, itt már idézet...:-))):

“Lényegében (szerintem) az életben egyik se... ezért szeretjük a meséket...:-))) Megismerhetjük az indítékokat, mindig kiderül, mi történt (!!), és egyáltalán kerek az egész... 

...az elárvultabb emberek azután ezt a kerekséget keresik egész életükben... meg szeretnék tudni legalább azt, mi történt, történik... ha nem sikerül (rendszerint nem sikerül...), kitalálnak maguknak valami egy izét, hogy az történt, és amaz volt az ok... így születnek az összeesküvés elméletek... 

...elárvult emberek kétségbeesett akarásából, hogy legalább az illúziójuk meglegyen, hogy néha képesek valamit megérteni...”

Ezt csak ide... ez is egy védelem, mert azért ide csak a legmegrögzöttebbek vetemednek, ha nem teszem fel máshová, márpedig nem teszem fel máshová. Miről szól? Ennek a felvezető commentnek a végén található belinkelt cikk többnyire ausztrál környezetvédelemmel foglalkozó tudósok, szakemberek kendőzetlenül beszélnek arról, hogy eddig valameddig még lett volna lehetőség - most már meg nem nagyon van - megmenteni a civilizációt. Nem a Földet, az is szenved, de az erősebb, mint az emberiség...

A második szintű védelem, hogy hosszú, átlagosnál t’án kicsit nehezebb angol szöveg. Minden benne van, csak tudományosan alátámasztva, amit én már évek óta, intuicionálisan integrálva gondolok a szporadikusan elérhető információ-mozaikokból. Hogy már  késő... már akkor is későn lenne, ha komolyan megpróbálna a világ úgy egyben elkezdeni egy globális változtatást. Mondjuk enyhíteni a hatásokat soha nem késő, de megfordítani a folyamatokat igen. Mindenhol máshol az olvasható általában, hogy “ha nem teszünk semmit, baj lesz...”, itt feketén-fehéren leíródik (alátámasztva, amennyire ilyen terjedelemben lehet), és amennyire én megértettem, hogy “baj lesz, a kérdés az, mekkora...”. Ez van, ehhez nem kellett volna ezt elolvasnom, ezt régen érzem, de nekem nincsenek eszközeim, részlet-információim, hogy így alátámasszam...

Egyébként ezen a szinten a kutatás finanszírozása elapadhat, említődik példa, hogy az olyan kutató, aki ezt túl radikálisan tálalja (értsd: nem mórikálva egyrészt-másrészt...), az nem kap majd kutatási pénzt. Ez a jelenlegi legfontosabb és leghatékonyabb védekezése az emberiségnek: nem akar tudni róla, hogy mekkora már most a baj, és hová vezetnek a különböző extrapolálható trajektóriák, például a jelenlegi  M.O.-nk (modus operandi, működési mód) folytatása esetén... ez kb. el is mondja azt, mennyire képes, áll készen az emberiség a változtatásra...

Fontos elemnek tartom, hogy világosan jelzik, az összeomlás fokozatos lesz, nem egy nagy bumm, és kész, nem... Fokozatosan, néha helyenként robbanásszerűen fognak romlani a körülmények, és főleg ez utóbbiak esetén majd lesznek is várhatóan konkrét, helyi intézkedések, amelyek ideig-óráig ellen tudnak tartani, de globális szinten ennek nulla az esélye. Szép csendben, meg időnként hangosan fog összeomlani az emberi civilizáció. Az egyikük a cikkben 2030-ra (9 év!) teszi azt az időpontot, amikor világosabban lehet majd látni, olyan, mint egy kis információs domb lesz, aminek a tetejéről már kicsit jobban lesz látható, hogy melyik trajektória van a legnagyobb esélye kiválasztódni  a sok közül...

Sokszor dobálóznak azzal, hogy a légkör hány fokkal lesz melegebb. Bizonyos számítások szerint, ha a hőmérséklet emelkedés meghaladja a +4 C fokot, a Föld 1 milliárdnál több embert nem lesz képes eltartani. Ez elég konkrét? Most majdnem 8 milliárdan vagyunk, amikor én születtem, már akkor 2,5 milliárd volt a Föld lakossága... mondtam, hogy “Nem ijedőseknek...”).

A linket utoljára 2020. július 21-én ellenőriztem, még él...

https://voiceofaction.org/collapse-of-civilisation-is-the-most-likely-outcome-top-climate-scientists/ 

Most olvasom először az Iliászt (nem tudom, kötelező volt-e annak idején, a többi kötelezőt se nagyon emlékszem, hogy bújtam volna...), biztos más dolgok jutnak eszembe most, mintha korábban olvastam volna...

Itt vannak mindjárt az istenek... Majdnem mindenbe beleszólnak, kényük-kedvére csatákat döntenek el, van, akit védenek, van, akit veszni hagynak, akit megbüntetnek, azután mégis, mai fejjel röhej kicsit... persze, a szöveg gyönyörű, a képek megelevenednek, az ember így is képes csodálni, de azért vicces... hogy így hősök, meg úgy... azután tényleg, vannak csaták is, amit a vitézség dönt el, hogy ki használja ügyesebben a lándzsáját/pajzsát... 

...amikor az istenek éppen elfáradtak, pihennek, vagy éppen veszekszenek valamin, mint a kocsisok, vagy a kofák... csuda érdekes ez a vonulat, ez a szál, az olümposzi csevely-részek... erről a világról/attitűdről fogalmunk se lehet, hogy hogy a fenébe is hallgatnánk, ahogy annak idején hallgathatták, amikor született, vagy 2800 éve... 

...nekik, a korabeli közönségnek (akikhez először orálisan (énekelve, kántálva?) juthatott el a cucc, vagy először inkább részletei, jelenetei...) olyan mindennapi kenyér lehetett, hogy minden bizbasznak van istene, meg istennője, akiknek keresztbe-kasul kellett áldozni ezt-azt... még jó volt, ha csak kaját, vagy kaja-nyersanyagot (mondjuk birkát) és nem egymást, felebarátjukat... érdekesebb lehetett, mint a monoteizmusok... mindenesetre nyugodtabb életük lehetett ebből a szempontból... nem volt ez az  állandó beszar@s, meg fenyegetettség, meg lelkifurdalás, ami később jött ezekkel a minden mást kizáró, dölyfös, agresszíven uralkodó/parancsolgató monoteizmusokkal...

...ha áldoztak ezt-azt, amikor kellett, ennek fejében tiszta lehetett a lelkiismeretük, szabadon boldogok is lehettek akár, engedélyezve volt, nem voltak sújtva ilyen idétlen dolgokkal, mint pl. eredendő bűn (ezt a kettőt nem értem legjobban, ezt, meg a háromságot, ami egy, de három... mint az atomi részecskék hullám- és résszecske természete... hol ilyen, hol olyan... az is vicces...)...

Szóval meglepően relatívvá válik a nagy eposzi hősök hősiessége, és meglepően emberiek az istenek. Az Olümposz olyan, mint egy társasházi lakógyűlés...

De ez a beavatkozás, ez a deus ex machina ez nem csak a csatákban volt jelen, de abban is, hogy elkezdhetik-e, egyáltalán odajuthatnak-e, ahová akarnak, küldenek-e az istenek jó szelet a hajóknak, vagy inkább pestist a táborra... Ez a rész is ilyen sértődések, durcáskodások mentén zajlik, zajlott mind az emberek, az istenek, illetve az emberek és istenek között . Bruttó tíz évig tartott Trója ostroma, mert mindenféle nőszemélyek miatt meggyűlik a baja az embereknek az istenekkel, meg egymással. Tulajdonképpen Trójával nettó csak az utolsó évben kezdenek el foglalkozni, addig “csak” a környező kisebb kis-ázsiai városállamokat rohanják le, öldösik az embereket halomra, és rabolják el a szemrevalóbb nemes származású fiatal lányokat, hölgyeket rabszolganőnek...

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ha a dolgot mai szemmel mondjuk, a nők szempontjából nézzük meg, csudákat látunk. A fő hangsúly az eposzban az akháj görögökön és a trójaiakon van, a többi kis nyeszlett városállamot úgy említi a mű, mint kirablás tárgyát. Attól még nagy hősök ezek, hogy arra járnak, és földdel teszik egyenlővé ezeket a helyeket, természetesen nőket, gyerekeket nem kímélve...

Mégis, mégis, az istenek mellett a nők játszanak főszerepet, és az elvileg hős királyok, férfiak kurvára függenek mindkettőtől, az istenektől is, meg bizonyos konkrét nőktől is, mégha utóbbiak némelyike a történetbe lépés pillanatában rabszolga státuszban van is. Nem is kicsit függenek tőlük... 

Nulladik lépés ugye az, hogy miért is a gyilok egyáltalán. Jó, ezt jószerivel mindenki tudja, (Szép) Helénát, Meneláosz király feleségét elcsábítja/elrabolja Paris királyfi, Priamus trójai király egyik, amúgy nyámnyila, de szépfiú fia. Erre Meneláosznak  sikerül felhergelnie egy csomó fellow görög királyt és együtt megindulnak Trója ellen jó sok hajóval, Agamemnon király, Meneláosz testvére vezetésével és Akhilleusszal, a legvitézebb görög harcossal együtt (Trója a mai Törökország területén, Kis-Ázsia észak-nyugati területén fekszik, nem közvetlenül tengerparti város). 

Maszek véleményem szerint Menélaosz Heléna problémája lehetett a többieknek a legkisebb fejfájásuk, viszont a hadjárat jó kis à propos/ürügy lehetett a Trója környéki kis-ázsiai városállamok kifosztásához, hogy jó sok hadizsákmánnyal és rabszolgával felszerelkezve térhessenek haza. Persze nem tervezték 10 évre...

Az elején volt egy kis bibi, ami felpipásította Apollón istent, aki azután visszatartotta őket, hogy ne mehessenek tovább. Történt, hogy az egyik városkirablás során Agamemnon szemet vetett egy Apollón-pap leányára és rabszolgaként elhurcoltatta. A lányt személyesen visszakérő papot meg jól hazazavarta. Ezt az’tán Apollón nem vette lightan...

Telt-múlt az idő, a görög sereg elkezdett zúgolódni, és addig gondolkoztak, hogy azt sütötték ki, hogy az istenek haragja azért sújtja őket, mert Agamemnon elrabolta a lányt. El is kezdték mondogatni Agamemnon királynak (nem utolsó sorban Akhilleusz maga), hogy vissza kéne adni a lányt. Addig-addig, amíg végülis fogcsikorgatva visszaküldte őt...

De bosszút akart állni Akhilleuszon, akinek szinte egyidőben szintén lett egy korábbi királynő rabszolgája, és követelte, hogy neki mint a hadsereg fővezérének Akhilleusz szolgáltassa ki a királynő-rabszolgát, kárpótlásul a visszaadott lányért (nem járja szerinte, hogy neki vissza kellett adnia, miközben ő meg megtartotta). Végül az fél isten szülött Akhilleusz (anyja Thétisz istennő, apja Péleusz) Pallas Athéné sugalmazására nem tör frontot, visszadugja tokjába a már félig kihúzott kardot és Agamemnonhoz odaküldi a lányt... de ezt nem bocsátja meg soha (ez lesz az Iliász egyik legjobban exponált konfliktusa). Ja, tehát az egész háború egy nő, Heléna elrablása miatt indul, de a mellékszereplő király- és egyéb lányok rabolgatása, meg cserélgetése az magától értetődő daily stuff... és mégis, mégis, az istenek azokra a szinte névtelenekre is figyelnek...

Tehát rekapituláljunk. Legalábbis papírforma szerint egy nő miatt tör ki a háború, egy másik miatt a támadó sereget alaposan visszatartják, egy harmadik miatt tartósan összeveszik az akháj görög sereg két kulcsembere... A nagy (szájhős...) férfi hősök, Agamemnon, Akhilleusz, a trójai Hektór (Priamus király épkézlábabb fia...) meg csak téblábolnak, próbálják kitalálni, hogy kit melyik isten szponzorál éppen, hol, ki ellen van éppen pillanatnyi előnyük... a nők, a nők meg akár éppen rabszolgák, vagy éppen királynők, az istenekkel együtt  a maguk szeszélyes módján meg úgy ugráltatják őket, hogy csuda...

Hogy mi következik mindebből? Kinek mi...:-)))

Nietzsche - Vidám tudomány... 2-féle boldog emberről szól a 303. aforizma (régies stílus, 1920-as években adták ki ezt a konkrét példányt, de nem érthetetlen, legalábbis szintaktikailag és szóhasználatát tekintve, már ami a gondolatmenetet illeti... Nos, az egy csöppet komplikáltabb, de messze nem a legnehezebben értelmezhető a többi között.. 

Az egyetlen kicsit nehezebben érthető szóhasználat pont az első mondatban, második sorban található: “...tud az életrögtönzéshez...” annyit tesz: “...ért az ...-hez... Utána még lesz reflexió...:-)))

“...303. Két boldog. 

— Valóban ez az ember, bármily fiatal is, tud (ért...) az életrögtönzéshez s a legélesebb megfigye­lőt is csodálatba ejti: — úgy látszik ugyanis, hogy — jóllehet folyton a legmerészebb játékot játssza — nem tesz balfogást. A zene ama rögtönző nagymes­tereire emlékeztet, akiknek a hallgató hajlandó csalhatatlan kezet is tulajdonítani, bár olykor-oly­kor ők is tesznek egy-egy balfogást, mint minden halandó. Azonban ők gyakorlottak, leleményesek s minden pillanatban készek a legvéletlenebb hangot, amelyhez egy ujjvetés, szeszély hajtja őket, mind­járt beilleszteni tkematikus rendszerükbe s szép ér­telmet és lelket lehelni a vakesetbe. 

— Íme,  ismét egy egészen más ember: ennek minden balul üt ki, bármit akar, tervez. Az, amin alkalmilag szívével csüngött, már néhányszor a szakadék szélére, az el­bukás tőszomszédságába sodorta; s ha mégis meg­menekült, mindenesetre „véres szemmel”. De azt hi­szitek, hogy szerencsétlen emiatt! Óh, ő már régen eltökélte, hogy nem veszi oly fontosnak a maga kí­vánságait és terveit. így biztatja magát: „S ha ez nem is sikerül nekem, talán sikerül majd amaz; s egészben véve nem tudom, vájjon nem vagyok-e több hálára kötelezve balsikeremnek, mint bármely sikernek. Vajjon makacsnak vagyok-e teremtve s arra, hogy a bika szarvát hordozzam? Az, ami számomra életérték és életeredmény, egészen máshol van; büszkeségem, e éppúgy nyomorúságom egészen máshol van. Többet tudok az életről, mert oly gyakran voltam azon a ponton, hogy elveszítsem; s épp ezért többöm (sic!) van az életből, mint nektek valamennyiteknek!...”

...és akkor egy kis reflexióm:

...az egyik típust a mindennapi életben szerencsésnek, a másikat pechesnek szoktuk nevezni magunkban. Az előbbit meglehetősen leegyszerüsítve szoktuk érteni, külső körülményekre utalunk általában ezzel, “csak megszületnie volt nehéz”, “arany kiskanállal a szájában született” és társai...

Nietzsche - miközben ő a második, a küzdő pechesek közé számítja magát, ahogy átvált 1.sz. 1. személybe, onnan teljesen egyértelmű - meglehetős tárgyilagossággal jellemzi ezeket a “szerencséseket” is... már annak a bizonyos kifejezésnek (az intuitív improvizációs készségre utalónak...) az első mondatban is az az értelme, hogy bizony a “szerencsések” (legalábbis egy része) nem csak a külső körülményeknek, de belső sajátos készségeinek is köszönheti a státuszát. Ezt később ki is fejti egy zenész hasonlattal.

És utána tér rá a második csoportra, akiknek “minden balul üt ki”... kifejti, hogy közülük kerülhetnek ki az élet igazi királyai (aminek - nyilvánvaló - ő e sorok írása közben önmagát tartja...), mert - szummázva - teher alatt nő a pálma...Egész életében betegeskedett, nem volt nyugta sehol, ahol nyugta lehetett volna, a végén Weimarban, a nővére szárnyai alatt, akkor se lehetett, részben, mert nővére manipulálta őt (felhasználta a hírnevét, de eltorzította az életmű értelmét), illetve részben, mert nem túl hosszú életének utolsó 10 évében lényegében kóma-szerű állapotban  volt. Ezt a könyvét egyik súlyos rohamokkal tarkított betegségéből kilábalva írta, időlegesen megszabadulva a fájdalomtól, ezért volt “vidám”... arról meg, hogy a pechesek közé tartozott, azt gondolta egész életében, hogy ez a fizikai/pszichikai szenvedésekkel teli élet hozta ki belőle, emiatt kellett annyira megerősödnie lelkileg, hogy befuthatta azt a szellemi égi pályát, amit befutott.. 

A karanténnek az emberi kapcsolatokra, főleg a családi kapcsolatokra drámai hatással volt. A problémákat 24 óráig folyamatosan nem lehet a szőnyeg alá söpörni... Mondják, több gyerek is fog születni, és már tény a konkrét keresetek alapján, hogy több lesz/lett a válás (kombinált hatás: ha a karantén-gyereket már elvált szülők várják...).

Ez jutott eszembe az Iliászt hallgatva hangoskönyvben. Az első isteni családi jelenet Zeusz (Kronion)/Kronidész (Kronosz fia) és testvére (?!) és felesége, Héra/Héré között...

A lentebb ideidézett házastársi perpatvar Zeusz és Héra közt végülis egy szép rabszolganő miatt van, Briszéisz korábban királynő, majd Akhilleusz kedvese miatt. Agamemnon, a Tróját megtámadó görög sereg fővezére kötelezi Akhilleuszt, hogy engedje át neki a lányt. Ennek is oka van (a görög sereget Apollón isten hátráltatja, mert Agamemnón elrabolja egy Apollón-pap lányát, és Akhilleusz az, aki a leghangosabban követeli a rabszolga visszaadását, hogy az átok eltűnjön a görög sereg feje fölül), végülis Akhilleusz és Agamemnón rendesen felpaprikázva esnek egymásnak (egyelőre szóban...), és mielőtt Akhilleuszt a görög tábor egységét megbontó lépésre szánná el magát, Athéné megjelenik neki és sikeresen lebeszéli, hogy használja a kardját...

Akhilleusz átengedi Briszéiszt (kvázi cserében a visszadott pap leány fejében), de útálja az egészet, és Thétisz istennőnek (aki az anyja amúgy... a papa meg Péleusz, a mürmidónok fejedelme...) unszolására elmondja, hogy mi a baja. Thétisz meg “elintézi” Zeusznál, hogy addig, amíg Agamemnón ki nem engeszteli Akhilleuszt, addig a görög sereg továbbra se legyen képes eredményesen bevenni Tróját... És mivel Héra is a görögök győzelmében érdekelt és észrevette, hogy Thétisz ott sündörgött Zeusz körül, kitalálta, miben mesterkedik és meg akarja fúrni a terv sikerét... Ennyi alapján érthető a részlet (tök jó kis történetek füzére ez az Iliász...:-)))

Amit kedvelek a görög mitológiában, hogy olyan emberi. Az emberi égi mása (vagy a földi/emberi az olümposzi világ földi mása?)

“...Zeusz meg ment házába. Fölálltak az istenek ott mind székükről, apjukkal szemben: senki se merte őt a helyén megvárni, de mind indultak elébe.

S ő trónjára leült: de bizony Héré nagyon is jól, látta, mihelyt ránézett, hogy vele volt tanakodni lánya a tengeri vénnek, ezüstlábú Thetisz úrnő: nyomban eképen szólt szúró szavakat Kronidészhoz:

„Mondd, te ravasz, melyik isten volt, akivel tanakodtál? Annak örülsz mindig te, ha tőlem messzevonulva titkosan elgondolt dolgokban döntesz: egyetlen nyílt szót sem mondasz soha nékem a gondolatodból.”Válaszul ezt mondotta az emberek, istenek apja: „Héré, bár feleségem vagy, ne reméld, hogy a szómat tudni fogod mindig, bizony ez nem könnyü neked sem. Mert amit illendő meghallanod, azt teelőtted meg nem tudja sem égilakó, sem földi halandó: ám amit én távol kívánok az égilakóktól elgondolni, ne kérdezgesd te se és sose firtasd.” (Ja, kb, “ne szólj bele, asszony!!” - SZM)

Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő: „Rettenetes Kronidész, mit mondtál? Hisz soha eddig nem faggattalak én, nem jártam utána szavadnak: mindig háboritatlan tervezed azt, amit óhajtsz. Csakhogy most a szivem szörnyen fél: félrevezethet téged a tengeri vénnek ezüstöslábu leánya, hisz kora reggel melléd ült, átfonta a térded. S azt gyanitom, bólintottál neki, hogy te Akhilleuszt megbecsülöd, s a hajóknál ölsz meg számos akháj hőst.”

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz: „Szörnyü, te, csak gyanakodsz, titkom se lehet teelőtted; bár mire sem jutsz így, a szivemtől messze kerülsz csak még inkább ezután, s dermesztőbb lesz neked ez még. Hogyha ez így van, hát így lesz tetsző a szivemnek. Ülj veszteg helyeden, s hallgatva hajolj a szavamra: úgy ne legyen, hogy meg nem véd valamennyi nagy isten, hogyha neked rontok, győztes kezemet fölemelve.”

Így szólt ő; megijedt a tehénszemü Héra, az úrnő; hang nélkül le is ült, kedves szívét leigázva...”

...és éltek tovább, csendesen, békességben...:-)))

Ibsen (1828-1906)  Peer Gyntjéből emelek ide egy fura, általam legalábbis nem megfejthető, rövid jelenetet, amelyben Peer Gynt vándorlása során egy furcsa akadállyal találja szembe magát, ami nem akarja tovább engedni, de nincs formája, alakja, csak hangja és ereje... A Görbe... hogy ez maga a világ káosza, vagy mi ez, nem derül ki, csak hogy jönnek a madarak és valahogy még a nőknek is szerepe van Peer Gynt megmenekülésében... Hogy Becket abszurd?! Felejtsd el... Ibsen tudott valamit erről, hogy mi az abszurd...

Ha nem megfejthető (általam!), minek a fuss about it?! Mert intriguing, very much so... mi a fenét akarhatott Ibsen ezzel a jelenettel?!

Ahonnan ez most előjött, az egy könyv, az ilyen történetek tárháza, amit régen, késő kamaszkoromban olvastam. Ákos Károly “Az idők örvényében” című szubjektív non-fiction könyve az emberről, az agyról, annak is az 1975-ös Gondolat kiadós kiadása, ami meghatározó könyv volt az életemben, az alap-sztorijaim (amelyeket előbb-utóbb mindenkinek itt-ott idézek, akikkel megbarátkozom, vagy csak találkozom itt-ott...  szóval watch-out...:-))) közül néhány ebből való (a Stanislaw Lem-es mesterséges világ hipotézis, a Niels Bohr westernt néz és nem érti...).

Szóval Ibsen, Peer Gynt és a Görbe. 

Technikai megjegyzés: az egyszerűség kedvéért ahol egyértelmű, nem írtam ki külön mindig a beszélő nevét (mert hogy ezt a rövid jelenetet, hogy Te is törhesd rajta a fejed, ide bemásolom...). Ha külön sor, új beszélő. A szín elején Peer Gynt egyedül (fura fickó, vándorolva keresi az élet értelmét, pikareszk, no...) van, egy ággal csapkod ide-oda, mert valami akadályt észlel, de az nem látható. Megkérdezi (szinte önmagától, mert egyedül van a színen, hogy “Felelj Ki vagy?” és erre a titokzatos, láthatatlan, de nyilván akadályként érzékelhető valami (némileg meglepő módon, emberi hangon, azon a nyelven,  ami  megszólították), válaszol: “Magam”... innen már fog menni az azonosítás, hogy mikor ki beszél... A végén majd lesznek “Madárkiáltások”, de azt ott jelzem...

Ja... és a végén nem “jövök vissza”, nem magyarázok el semmit (nem tudom elmagyarázni) és sokatmondó (-nak szánt) analógiákat se fogok keresni, ígérem! Innentől az Ibsen idézet és kész...

“...(Hallani lehet, hogy Peer Gynt egy nagy ággal csapkod, sújt maga körül.) Felelj! Ki vagy? 

Magam.

El utamból! 

Elég nagy a hely, te kerülj ki, van, hol. (más helyen próbálkozik, de megint beleütközik)

Ki vagy?

Magam. S te mondhatod-e joggal?

Mondom, ami tetszik: s vág kardom azonnal! Vigyázz! Végez suhogva veled!

Saul százat ütött le, Peer Gynt ezeret! (Sújt és kaszabol.)

Ki vagy?

Magam.

Buta válaszodat tartsd meg, ha sötét borítja szavad.

Ki vagy?

A nagy Görbe.

Micsoda? De ilyet! A sötét rejtvény most szürke homályú lett.

Állj félre, Görbe!

Peer, te kerülj kivül!

Hajrá! (Csapkod és kaszabol.) Elesett! (Előretörne, de beleütközik.)

Hohó! Nem vagy egyedül?

Nincs Görbe, csak egy, Peer Gynt, jegyezd meg ezt. A Görbe, ki bukhat, de mindig ujrakezd.

A Görbe, ki meghal, s a Görbe, ki élet.

(Peer Gynt eldobja az ágat) Ha a fegyver nem fog, az öklöm elérhet! (Keresztülverekszi magát.)

Bizd az ökölre! Bizd az izomra! Hi-hi, Peer Gynt, így jutsz majd az oromra.

(Peer Gynt visszajön) Vissza-előre egy-idő az út - ki is, be is szorítóba fut. Most itt van! Ott! Kört fut meg a Görbe, s ha kívül vagyok, befog újra a körbe. A neved! Mi vagy? Mutasd magadat, te búvó!

A Görbe.

(Peer Gynt tapogatódzik maga körül)

Se holt, se élő. Ködszerű. Nyúló. Minthogyha morgó medvecsoportba ütköznél, mely felkeltve mogorva. (Kiált.) No, üss ide már!

A Görbe nem esztelen!

De üss!

A Görbe nem üt.

Küzdj meg velem!

Nagy Görbe harc nélkül is győz a birokban.

Ha legalább egy törpe-kölyök cibálna, vagy egy esztendős manócska-zsivány! Akivel ma a küzdő vágyam szembeszállna. - Horkol! Te Görbe!

Mi az?

Támadj reám!

Nagy Görbe vigyázva győz, s nyugodtan.

(Peer Gynt karjába és kezébe harap) Fogam és körmöm húsomba bevájom, érezzem: a vér megeredve csepeg.

(Mintha nagy madarak szárnysuhogása hallatszanék. Madárkiáltás) Jössz, Görbe?

Lassan lépve megyek.

(Madárkiáltás) Testvérek, ide! Aki van, ide szálljon!

(Peer Gynt) Ha megmenthetsz, igyekezz, te leány! Ne süsd le szemed, ne hajtsd le fejed. - Dobd a szemébe kapcsos könyvedet!

(Madárkiáltás) Kábul! Mienk! Ide, testvérek, szaporán!

(Peer Gynt) Egy órai gyilkos játék s rettenet nagy ár megváltani ezt az életet. (Összerogy.)

(Madárkiáltás) Görbe! lerogyott! Jöjj, csapj le a dögre!

(Harangzúgás és zsoltárének hallatszik a messzeségből.) 

(Görbe, miközben semmivé foszlik, nyögve szól)Túl erős. Nők álltak védve mögötte...”

Egy érdekes megfejtési “kulcsra” találtam bizonyos emberekhez:

”...Aki önmagával elégedetlen, az folytonosan kész magát megbosszulni: mi többiek leszünk az áldozatai,...”

Forrás: Nietzsche - Vidám tudomány, részlet a 290. aforizmából...

Tudom, mondom, képviselem, hogy a meta-fogalmaknak különösen használatuk van, nem jelentésük. Azaz mindenkinek megvan róla a saját értelmezése... De még ha asztalról beszélek (így általában, leírom, "az asztalon"...), akkor is mindenki másra fog gondolni, kicsit, vagy nagyon, hát akkor még a nagy dolgokról, mint a szabadság, egyenlőség, autonómia, stb. Vagy a komfort...

Én szeretem ezt a szót, amit nekem jelent, az, hogy komfort. Nekem azt jelenti, hogy arra tudok koncentrálni, amire akarok, semmi nem zavar meg a környülálló adottságokból. Nem vagyok éppen se éhes, se fáradt, nem vagyok dühös, izgatott, nyugodt vagyok, pulzus rendben, légzés rendben, semmi nem zavar meg abban, amit csinálok, pl. dolgozom.

Jó, az ilyesmihez, mint a harmónia, kiegyensúlyozottság, szeretem hozzátenni, hogy "dinamikus"... Azt értem ezen a módosító szón, hogy ne valami statikus helyzetet képzeljünk el, az a nagyhalál, a hőhalál, a maximális entrópia, amiben megszűnik az élet. Embere válogatja, mi fér bele ebbe a dinamikába, esetleg zene is, vagy netán háttér-valami, kinti normál közlekedési zaj, a kollégák pusmogása, időnként telefonok, e-mailek (döntési pont, azonnal reagálsz, vagy gyűjtöd, mondjuk két meghatározott időpontra a napban, de ez már time-management, off...). Szóval dinamikus komfort. Egy sáv mondjuk, amiben optimálisan tudsz működni, dolgozni, tanulni. Éljen az ilyen értelemben vett komfort!