Vezetői coaching

Vezető vs munkatárs, command & control, vs autonómia, stressz vs felszabadult munkavégzés/önmegvalósítás. Örök kérdések. Néha a gondolatok ütközésének fényében jobban rá tud látni az ember, miben is állnak ezek az ellentétek, ha ellentétek... Erre mutatok egy példát, a gondolatok ütközésére...

Egy amerikai neves management könyv szerző osztott meg (tegnap a Linkedinen) egy rövid, lényegretörő cikket egy kutatásról, hogy megtalálták volna az okát, hogy a stresszes job-ok miért tesznek tönkre minket.

Azt hozták ki, hogy ha több az autonómia, az önállóság, kisebb a stressz. Valahol azt is olvastam, hogy a kereteket kell megadni, a pontos célt (cizelláltabb feldolgozásban: már ebbe az előkészítésbe is hasznos, életszerű bevonni a munkatársakat, mert sokkal könnyebb velük utána együttdolgozni a célon/projekten, ha az előkészítésben is résztvettek, látták az adottságokat, a beteljesítendő keret-helyzetet mintha csak úgy megkapják, ez a cél, csináld...)

De a hogyant azt mindenképpen - természetesen interaktívan kezelt helyzetben - a végrehajtóra kell bízni (az interaktivitás főleg a figyelmet jelenti, amit a vezető a végrehajtásra fordít, hogy minden fázisban kellő támogatást kap(hat)-e a végrahajtó - mindannyiszor amikor ő maga szükségét érzi...). No, ebben nincs is vitánk, "Circulez, il n y a rien à voir!" (nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbmenni!)

Azám, de ez a neves szerző, aki megosztotta a Linkedinen ezt a cikket (nem érdekes a neve, nekem is van könyvem tőle, magyarra is fordítják), leegyszerüsítette az üzenetet, 1-bitesítette valahogy így:

"A stressz megöl minket,
az autonómia meg felszabadít"

No, ez így egy baromság, és mielőtt a cikket elolvastam volna (utána persze elolvastam...), már megírtam egy kis commentet (amit oda nem tettem fel, de erre a szerintem szofisztikáltabb helyre, ahol esetleg jobban el tudják helyezni, akik ide-ide benéznek, mire is gondolok, amikor így felfortyanok...), ide meg tök idevaló... Persze már nem találom, újra szerkesztettem a tegnapi eredeti gondolatmenetet...

...meg végülis ez egy kulcskérdés a vezetői fejlesztésben, coachingban, ebben érdemes (kell!) tisztán látni. A konkrét helyzetben. Nem tudnék úgy beszélgetni egy vezetővel az ő konkrét beágyazottságáról, hogy ezt a dimenziót ne teljesen kimazsolázva/megértve álljunk fel utána...

Mi a bajom ezzel az 1-bites commenttel?

1. Tudom, hogy megszoktuk, de pont ezért érdemes időről-időre feleleveníteni, hogy a stressz, mint olyan, nem negatív. Sőt, életszükséglet. A jó kis eu-stressz nélkül megdöglenénk. Azt hiszem, van egy olyan űrhajós felkészítő teszt, hogy az embert belógatják/belehelyezik egy különleges ruhában (kimenetek, bemenetek megoldva...) egy kellemes, állandóan tartott hőmérsékletű medencébe, és úgy emlékszem napokig otthagyják, hogy teszteljék, hogyan bírja az inger-nélküliséget. Nehéz, állítólag az egyik, ha nem a legnehezebb teszt...

Egyszer láttam egy kisfilmet, ahol vállalkozó kedvű extrém-túristákat zártak be (kérésükre, pénzért!) talán 1 egész napra olyan II. világháború után épült bunkerban valahol vagy Német-, vagy Franciaországban, amelyekbe se fény, se hang nem jut be kívülről. Belső világítás sincs. Zseblámpával bevezetik őket, alap-komfort megvan, azután bezárják kívülről. Nesze neked kaland. Amikor kiengedik őket azt hiszem 24 óra után, egy időbe telik, amíg "feláll a rendszer" elhelyezik magukat abban, hol vannak, milyen napszak van, szóval teljes reboot-olás (vannak emberek akiket nem igazán tudok megérteni, de ez más lapra...).

Szóval, amit akarok mondani, hogy a (magyar származású, mi lenne...) tudós, Selye János, aki a stress szót coinolta, először használta, kétfajta stresszort azonosított, amelyek kétfajta stressz helyzetet generálnak. Az eu-stressz az a pozitív, az életfontosságú, a TA szerinti stroke-/simogatás-igényünket jelenti.

A negatív, az ártó a di-stress, amiben igen, végső esetben meg is lehet halni, de mindenesetre tartósan nagyon ártalmas, és igen, a munkahelyi környezet, pl. a mikromenedzselő vezető egy "kiváló" di-stress agent lehet, sajnos gyakrabban is, mint szeretnénk...

Tehát a stressz nem öl, a di-stressz öl. A jó stressz például a megfelelő szintű drukkolás is a vizsga előtt, vagy az előadás előtt, amit érzünk, és persze, ha szélsőséges, meg is akadályozhatja a jó teljesítményünket. Ennyire fontosak az arányok az életünkben, mert bizony a szükséges, stimuláló eu-stressz képes kedvezőtlen tényezők hatására ártó di-stresszé változni... És igen, egy egoista, mikromenedzselő vezető igencsak besegíthet ebbe...

2. Az autonómia. Az értelmiségi coach, tréner, pszichológus magából indul ki, helyesebben a saját legjobb énjéből és aspirációiból indul ki, amikor azt feltételezi, hogy 7 milliárd emberre is igaz, ami rá - legjobb formájában ! - igaz... hogy az ember semmi másra nem vágyik mint a szabadságra és az autonómiára, hogy életének minden pillanatában neki lehessen meghatároznia, hogy mit csináljon. Eleve, hogy mikor menjen be, bemenjen-e dolgozni, vagy otthon dolgozhasson (ott ahol ez egyáltalán lehetséges technikailag, egyébként...)

Azután amikor mindennap elkezd dolgozni, hogy mit, hogy dolgozik, az az ő dolga és felelőssége (!!) legyen... Ez annyira baromira nincs így, hogy eláll a szavam, hogy mihez hasonlítsam. Az arányok, guys, az arányok, mindig az arányok és mindig abban a sajátos kontextusban, munkakörnyezetben, adottságban, csapatban, ahol történik. Igen, figyelni, autonómiát adni, delegálni, felhatalmazni, amennyire lehet.

De ezek komplikált, és főleg eseti, helyi dolgok, sőt még egy helyen is adott projekt függő lehet, hogy éppen a struktúra-autonómia aránya mikor lesz optimális, hogy a stressz is optimális, azaz eu-stressz maradhasson...

És ez a lényeg, hogy az autonómia nem önmagában jó. Mert pszichológiai struktúra igényünk is van, mégpedig alapvetően. Akkor vagyunk komfortosak (igen, komfortosak, akkor is ezt írom, ha ez most a főmumus, a "komfort"... hogy ez is mekkora baromság!), ha a struktúra és az autonómia lehetőségünk optimális egy adott helyzetben...

https://www.fastcompany.com/90507442/hr-researchers-discovered-the-real-reason-why-stressful-jobs-are-killing-us?partner=rss&utm_source=rss&utm_medium=feed&utm_campaign=rss+fastcompany&utm_content=rss?cid=search

Bevezetés

Az olvasóhoz: Ez egy commentnek készült a Linkedinre egy posthoz, Oberfrank Zoltán postjához. Ezért neki szól, úgy van fogalmazva, tegező formában, és hogy érthető is lehessen, érdemes esetleg a második felével, az eredeti Linkedin posttal kezdeni, úgy tud értelmes lenni ez az első rész, az én commentem... persze, ahová most felteszem, az eredeti post egy commentjeként a többi között, elég a comment részt elolvasni... Innentől az én szövegem úgy értendő, hogy Zoltánhoz címzem...

Ebből a commentből egy post lett, mert 3 részletben tudtam volna csak  feltenni a Linkedinre (free account...), az meg mégis csak röhej. Viszont ez kicsit problémás lenne, ha nem lenne itt a post, úgyhogy az én comment-postom végére odavarázsoltam a Te egész posztodat, amennyire majd a blog(pont)hu akarja, megtartva a tördelést (a képekkel együtt), a betűformázást minden. Hogy egységesebbnek látszon az egész blog, a szokásosan használt 11-es Neu Helvetica helyett az általad használt plain vanilla 17-es Helvetica-ra módosítottam az én commentem formázását. 

 A “Comment”... (az én commentem...)

Szóval remek páros vagyunk, jókat tudunk diskurálni, pedig off-line soha nem is ismertük egymást...:-))) Hja, a virtualitás ereje... Azért mondom, hogy remek páros, mert Te (nagyon leegyszerüsítek engedelmeddel) rendszeralkotó vagy, persze, Te is mindenféle inger hatását feldolgozva időnként nekidurálod Magad és egy nagyobb ívű dolgozatban örvendezteted meg ismerőseidet, olvasóidat. Eközben az én rendszerem (ha van ilyen ebből a szempontból...) rövidebb gyújtózsinórú reakciókból áll, és gondolatilag (ha megjelenési formáját tekintve nem is feltétlenül) rövidebben,  kisebb célt járok körbe, szinte mindig közvetlen reaktív módon. 

Ezt úgy is lehetne mondani, hogy az én gondolatmeneimre pl. lehet mondani: “nem” (vagy “igen”), a Tieidre soha, mert annyi minden van benne, annyi szál, hogy nem is lehet őket még megszámolni se. Ez nem bírálat, nem dícséret, ez tény... persze, van szerkezete, eleje, vége, vezérfonala, de mindenféle kis novellák is elindulnak itt-ott, ami szintén érdekes lehet, hogy azokkal akkor mit... (pédául a Kis Herceg, amit én is kedvelek, és amiről kétszer elolvastam egy analitikus hajlamú római katolikus lelkész, Eugen Drewermann figyelemreméltó könyvét... hogy kétszer?! Ez vajon hogy festene az analitikai anamnézisemben?!). 

Tehát Te bár nyilván felborzolva több dolog által is, nagyobb levegőt veszel, minimum egy Festy-körképnyit, több mindent egyeztetsz össze, nagyobbat markolsz, mondjuk bizonyos határozott proaktív attitűddel, én meg sokat commentelek (par excellence debatteur/reaktív pozíció), ritkán “török ki” egy-egy post erejéig és még azok is inkább kövérkésebb commentek...:-)))

Még succinctebben, Te írsz valami jót, én commentelek valami rosszat, én írok valamit, Te commentelsz valami jót... szép kis munkamegosztás... 

Mi lesz most az a “rossz”, amibe belekötök? Kiválasztom a Grundliniédet, ami olyasmi, hogy “mit csináljon az emberiség, hogy az AI ne vegye át a hatalmat?”

Hogy én is idézzek (ezt különösen élvezem ezt a C.P. Snow-szerű két kultúrás izét, hogy kimondatlanul is propagálod a manapság már oly alulbecsült erudíciót), legyen, hogy én Spinozától: “Nem sírni, nem nevetni, megérteni...”. Ezt az utóbbit kedvenc contemporary filozófusom, Michel Onfray a ‘tragikus realista’ hozzáállásnak nevezi, és ez az attitűd nem áll távol tőlem... vagy közelebb itt a tűzhöz, Jim Collins a jövő hatékony vezetőjének fontos, persze nem egyetlen tulajdonságának érzi azt a képességet, hogy tudjon szembe nézni a brutális tényekkel/valósággal. 

Ez utóbbiak (a brutális tények) nekem azt mondták eddig, hogy emberiségnek annyi, doomed. Nem tudom, mikor, természeti járványok, atom- egyéb háborúk, vagy az AI adja majd ennek az utolsó lökést, és hogy mikor, fogalmam sincs, renénykedem, hogy én nem érem meg. Röviden ennyi lenne a válaszom, ha januárban lennénk... még csak nem is teljesen saját kútfő, van a polcomon egy könyv az emberiség (nem a Föld, az túlél minket...) kipusztulásának 50 lehetséges okáról  módjáról pontosan ebbe a 3-as clusterbe csoportosítva (természet, ember maga, AI). (5 elmélet a világvégéhez...)

Azért marha jókor írtad ezt, mert most lett egy esélye az emberiségnek, most, hogy 2 hónapra leállt a világ, volt (lett volna?!) ideje elgondolkodni azon, hogy mi fontos, mi nem, pl. miért az alsó jövedelem-harmadban (ötödben, tizedben, ezredben...) vannak azok egységesen, akiken az életünk szó szerint alapul, akik nélkülözhetetlenek, stb., ezt most eleget ragozzák mások.

———————————————————————————————————————————-

Az eredeti Linkedin bejegyzés másolata

Zoltán Oberfrank

Interim Human Resource Director

 A kísérő comment a posthoz:

“Tegnap Szegeden élvezhettem egy koronavírus utáni üzleti ebédet egy apró tó mellett - és részben rá - épült, hangulatos étteremben. Kihagyhatatlan volt a halászléjük, pedig annyira nem is szeretem..., de most nem erről akarok beszélni. A kis tó fölött fecskék cikáztak, és hosszú percekre belefeledkeztem a látványukba. Élveztem szépségüket, ügyes és fürge mozgásukat. Öröm volt nézni, ahogy élnek... Ma pedig láttam egy videót egy terelőkutya robotról. Ez a videó vegyes érzelmeket keltett bennem... Egyik oldalról elismeréssel adóztam a mérnöki és programozói teljesítménynek, másik oldalról a tudattalanról szerzett tudásom megszólaltatott egy vészjelzőt a fejemben... Erről a vészjelzőről szól a cikk. És persze az evolúcióról... :) #robot #evolúció #kisherceg #learningconversation”

...és a post... (eredeti megjelenés: Linkedin, 2020. május 24.)

“A kis herceg, a robotok és az evolúció

Tegnap Szegeden élvezhettem egy koronavírus utáni üzleti ebédet egy apró tó mellett - és részben rá - épült, hangulatos étteremben. Kihagyhatatlan volt a halászléjük, pedig annyira nem is szeretem..., de most nem erről akarok beszélni.

A kis tó fölött fecskék cikáztak, és hosszú percekre belefeledkeztem a látványukba. Élveztem szépségüket, ügyes és fürge mozgásukat. Öröm volt nézni, ahogy élnek...

Ma pedig láttam egy videót a LinkedIn-en (majd megtaláltam a YouTube-on is): egy terelőkutya robotról. Íme a videó:

Ez a videó vegyes érzelmeket keltett bennem... Egyik oldalról elismeréssel adóztam a mérnöki és programozói teljesítménynek, másik oldalról a tudattalanról szerzett tudásom megszólaltatott egy vészjelzőt a fejemben.

Állatok kontra robotok 

Többféleképpen is meg lehet közelíteni a témát. Lehet azt gondolni, hogy ez így sokkal hatékonyabb lesz, kevesebb energiát fog igényelni, nem kell pihenniük, nem kell őket etetni, gondozni, simogatni. Sőt, rövidesen a pásztorokat is helyettesíthetjük robotokkal, mennyivel hatékonyabb lesz így - már épp ideje lenne! Láthatja valaki úgy is, hogy végre a kutyák teljesen engedelmesek lesznek, nem fognak elkószálni, elveszni, nem szükséges költséges állatorvosi kezelésre vinni őket, nem öregszenek meg stb.

Magam is kutyatulajdonos lévén, elgondolkodtam ezen. Ez itt jobboldalt Menta, a keverék labradorunk. Sok bajunk van vele. Először is, mindenkit a barátjának tart. Ez azt is jelenti, hogy veszély esetén én védem meg őt és nem fordítva, ahogy azt kellene. Azután, szeret elszökni: rendszeresen 5-10 km-re tőlünk találták meg, majd elvitték az állatorvoshoz, az leolvasta a chipet, csörgött a telefonon, hogy menjek azonnal - rohadtul nem érdekelte őket, hogy épp egy 30MFt-os üzletről tárgyalok vagy hasonló -, vagy ha nem, akkor viszik a gyepmesteri telepre. Persze, mentem. Nem egyszer, sokszor. Aztán ott van az érzékeny gyomra: évekig tartott, amíg kikísérleteztem, hogy milyen étrendtől nem lesz hasmenése. Fegyelmezetlen is: amikor tudja, hogy sétálni megyünk, még a mi napig, rengeteg tanítás után is, ugrál, csahol, nekimegy mindennek az útjában, és nem komolyan, rendezetten viselkedik, ahogy szeretném. És aztán ott van az, hogy szinte állandóan simogatni kellene, mert egyszerűen nem tud betelni a hasvakarással..., ez időnként komolyan idegesítő.

Épp úgy mint az emberekkel: csak a baj van velük. Követelőznek, elégedetlenkednek, mérgesen beszélnek, nem teszik meg, amit akarunk tőlük, nem hogy maguktól nem, sokszor még akkor sem, ha kifejezetten megmondjuk nekik, hogy mit kellene tenniük. Ennek a sok kellemetlenségnek egyik tünete, például, hogy nem hajlandók akkor szexelni, amikor nekünk lenne szükségünk rá.

Mennyivel jobb lenne egy robottal helyettesíteni őket, és akkor nem kellene etetni és laktatni őket, fáradhatatlanok lennének, és - főleg! - pont úgy viselkednének, ahogy az nekünk kell.

Emberek kontra robotok

Van az embereknek egy olyan csoportja, aki azt hiszi magáról, hogy nagyon logikusan gondolkodik, feltételezhetően okosabb másoknál, emiatt az emberiség többi részét nem tartja sem túlságosan hatékonynak, sem pedig ésszerűnek és könnyen kezelhetőnek a sok érzelmükkel, az elismerés és társasági státusz iránti irracionális igényükkel, valamint a fájdalmasan értelmetlen kognitív torzításaikkal. Számukra valószínűleg az emberek és az állatok által végzett feladatokat sokkal hatékonyabban elvégeznék robotok, így logikusabb és racionálisabb is lenne robotokkal helyettesíteni őket.

Érdekes módon, azok a foglalkozások, amelyekben dolgozók talán az átlagnál magasabb korrelációt mutatnak az előző bekezdésben szereplő jellemzéssel, épp a robotok előállításánál nélkülözhetetlen foglalkozásokban dolgoznak: mérnökök és szoftverfejlesztők.

Őszintén remélem, hogy a robotok szüntelen fejlesztésével nem az emberiség másik részének eliminálására irányuló tudattalan vágyukat teljesítik...

Nyilván csak odáig, amíg aztán már a robotok maguk fognak jobb robotokat tervezni és építeni, így a mérnökök és a szoftverfejlesztők is szükségtelenné válnak, és bekövetkezik a Skynet és a Mátrix kora, azaz a gépek öntudatra ébredése és hatalomátvétele.

Még van néhány évünk addig, amíg ez bekövetkezik. Hogyan kellene azt a néhány évet jól kihasználni, hogy más irányba fordítsuk ezt a - jelenleg elkerülhetetlennek tűnő - jövőt?

Honnan jön mindez?

Egy ideje már gondolkodom ezen... Nem csupán egy tudattalan vágyunkból vagy a kommunikációs kudarcaink frusztrációjából származik mindez más élőlényekkel és embertársainkkal kapcsolatban?

Nem-e az a vágyam, hogy a kutyám azt tegye, amit akarok, méghozzá akkor, amikor akarom? Ne legyen gond vele, ne jelentsen "terhet" a számomra... nem ez hangzik ideálisnak?

Hasonló hangozna ideálisnak az emberekkel kapcsolatban is:

...ne mondjanak ellen, ne fárasszanak a szükségleteikkel, ne kelljen rájuk odafigyelni... És persze szexeljenek, amikor csak akarjuk, virág, törődés és kedves szavak nélkül is...

Nem ezt várjuk másoktól? Igen? Nem? Hanem akkor mit?

Egy élőlény abban más, mint egy robot, hogy - meglepő módon - nem gép, azaz...

a vele való kapcsolatom nem csak rólam szól. A kapcsolat nem egyirányú, hanem kétirányú...

Amikor együtt vagyok a kutyánkkal, nem csak én hatok őrá, hanem ő is nevel, tanít engem, ha engedem. Megmutatja, hogy ő ilyen, megmutatja, hogy neki mi tetszik, ő mit szeret, és ha ezt elfogadom és tiszteletben tartom, akkor egy idő után - észre sem veszem -, és megszeretem őt olyannak, amilyen, pedig eredetileg nem is pont ilyennek akartam volna...

A gyermekek sem csak kis engedelmeskedőgépek. Hiába szeretném azt, hogy tanuljanak az én hibáimból, és beteljesítsék az én beteljesítetlen vágyaimat, bizony nem ezért jöttek a világra.

(Megjegyzés: Fédra lányom, idáig elolvasva a cikket, felháborodottan így szólt: "Persze, ez minden gyerekre vonatkozik, rajtam kívül!" Hát igen, én sem vagyok próféta a saját otthonomban... :( )

Ám ha ezt elfogadom, és odafigyelek rájuk, és megkérdezem őket, hogy akkor szerintük miért is vannak itt ezen a világon, és mit látnak másképp, mint én, akkor rengeteget tanulhatok tőlük az életről.

És ugyanígy van ez például a kollégákkal is.

Csak azért, mert első látásra nem értünk egy másik embert vagy élőlényt, ne gondoljuk azt, hogy - velünk ellentétben - neki nincs igaza és nincs ugyanakkora joga a véleményéhez és az élete egészéhez, mint nekünk.

Odafigyelő és tanuló beszélgetés

Meg kell tanulnunk odafigyelve és tanulva beszélgetni a másikkal. A beszélgetés célja nem az, hogy rávegyük arra, amit mi akarunk, nem az, hogy elfogadtassuk vele a saját logikánkat vagy azt, amit mi ésszerűnek tartunk, nem az, hogy megtérítsük őt a saját életszeméletünkre és hitünkre, hanem az, hogy megismerjük őt és azt, ahogy ő látja a világot. Ezt úgy hívjuk:

"learning conversation" (tanuló beszélgetés).

Ez - beszéd nélkül - még állatokkal is tökéletesen megvalósítható, csak figyelni kell őket, és tanulni róluk egy keveset azoktól, akik jól ismerik és szeretik őket...

Mert mi tesz valójában egy másik élőlényt értékessé a számunkra? Nem az, hogy azonnal megteszi, amit akarunk tőle. Nem az, hogy a mi vágyainkat szolgálja. Nem az, hogy igazat ad nekünk. Nem az, hogy támogat bennünket és mellénk áll, amikor egyedül érezzük magunkat.

A másik embert az az idő és erőfeszítés teszi értékessé, amit belefektettünk a vele való együttlétbe és a megismerésébe.

Jól látod: ez nem egy haszonelvű életszemélet. Ám - érdekes módon -, ha megteszed az előzőket, mégis elnyered a méltó jutalmadat. Ha ugyanis belefekteted ezt az erőfeszítést egy másik emberrel vagy élőlénnyel való együttlétbe, az ő tiszteletébe és megismerésébe, akkor mindennél jobb esélyed lesz rá, hogy...

• meg fogja tenni, amit kérsz tőle,
• teljesíteni fogja a vágyaidat,
• igazat fog adni neked, amikor szükséged van rá, és
• melléd fog állni, amikor egyedül érzed magad.

És akkor nem kell egy engedelmes robottal helyettesíteni őt a tudattalan vágyképeinkben...

Kézenfekvőnek éreztem, hogy eszembe jutott: milyen szavakkal avatja be a titkába a kis herceget a róka Antoine de Saint-Exupéry világhírű könyvében. Ezt mondja:

"Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat."

Ezt a másik élőlényre szánt időt nevezi a róka "megszelídítésnek". Mi az?

"Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..."

Így szól a további magyarázat, amelyet a kis herceg kap:

"Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem."

Tisztában vagyok vele, hogy A kis herceg megosztja az embereket. Olvastam egy lélektani cikket, ami szerint valakinek azt kellett terápiában feldolgoznia, hogy az édesanyja gyerekkorában felolvasta neki a könyvet. Emlékszem, hogy én is gyerekként olvastam el, és a kis herceg halálán mennyit sírtam. Ma már tudom, hogy tudattalanul magamat sirattam...

Mindettől függetlenül, ezek a szavak érdekesek, értékesek, megfontolandók, és talán nem véletlenül ez az egyik legtöbbet olvasott könyv a világon...

Egy alternatív jövő

Szánjunk tehát elegendő időt az élőlényekre...

Tiszteljük az élőlényeket! Közülük is legfőképp az embertársainkat. Ne tartsuk őket butábbaknak vagy haszontalanabbaknak megunknál, és akkor nem is lesznek azok. Ha így teszünk, akkor nem érzünk majd kényszert sem arra, hogy robotokkal helyettesítsük őket. (Ez nem azt jelenti, hogy veszélyes környezetben - pont azért, mert veszélyes - ne kellene esetleg erre törekednünk.)

Csodáljuk az élőlényeket! Nem gyönyörűek? Védjük az életüket! Adjunk nekik elfogadást, elismerést, tiszteletet és csodálatot, és hasonlót fogunk kapni tőlük.

Bánjunk jól a családtagjainkkal, és azokkal az emberekkel, akikkel minden nap együtt dolgozunk. Sokat tudnék mesélni arról, hogy hogyan kell ezt rosszul csinálni - fájt is minden pillanata.

Szánjunk időt minden élőlényre. Folytassunk velük tanuló beszélgetést. Ha nem tudnak beszélni, csak figyeljük őket. Ha tudnak beszélni, kérdezzük őket, tudjuk meg, mire vágynak, és tartsuk a gondolataikat tiszteletben akkor is, ha nem feltétlenül egyeznek azzal, amit mi helyesnek gondolunk.

Az, hogy te mit gondolsz helyesnek, úgyis érdekes módon került bele a fejedbe, amiről egy másik cikkben beszélhetünk majd... A lényeg: ha valóban tudnád, miért van egy-két gondolat a fejedben, nem biztos, hogy továbbra is minden esetben ott szeretnéd tartani...

- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.

- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka.

Kívánom, hogy legyen meg hozzá mindannyiunk türelme.

Különben nekünk végünk, csak még nem tudunk róla... (Then we're nothing more than dead men walking...) Akkor a robotok jogosan veszik át a helyünket...

Hiszen mennyit érünk akkor, ha nem tudunk kiszakadni a kis egócskánk szűkös és önző falai közül, és nem tudjuk tisztelni, értékelni és felhasználni embertársaink egyedi világlátását és tudását?

Valamint nem tudjuk azt a sajátunkkal hatásosan kombinálva összefogni és együttműködni egymással és a körülöttönk lévő élővilággal?

Szerinted hány évünk van még rá, hogy a következő evolúciós lépésként erre is képessé váljunk, mielőtt kihalunk?

Persze, az is igaz, hogy ha életben akarunk maradni, akkor a következő evolúciós lépés során nem csak a tanuló beszélgetés mesterévé kell váljunk, hanem mindannyiunknak meg kell tanulnia logikusabban is gondolkodni :). De ez megint egy másik cikk témája...

Kutyabarátoknak néhány további fotónk Menta kutyánkról, fiatalabb korából... Micsoda tekintet :)!

Written by

Zoltán Oberfrank

Interim Human Resource Director”

A fene... már nem találom azt a reggeli “alázat”-os postot a Linkedin gyorsan lepörgő time-line-ján (hogy mit gondolunk róla, az alázatosságról, volt a kérdés, nekem az jött le a postból, hogy valamilyen formában pozitív értelemben...). Már reggel elkezdtem hozzáírni egy kis commentet, azután töröltem (alázatos voltam...:-))), nem hagyott nyugton, kicsit utánanéztem. Megnéztem a nyelveken, amelyeken beszélek valamennyire (humility, humilité, Demut), azután a szinonímákat néztem meg, meg még az etimológiával is próbálkoztam...

Igazából messzire nem jutottam, de az alapgondolatot nem tudtam kiverni a fejemből, hogy a magyar szónak (aminek az alapja az “aláz”...) valahogy cikibb a kontextusa nekem, mint a többi nyelven (lehet, hogy ezt jobban érzem, a többi meg tanult...). Egy biztos, nem akarok alázatos lenni, alázva lenni, alázva érezni magam, nem akarom használni ezt a szót pozitív értelemben, mert szerintem nincs neki olyan...Ugye, a commentekből is (meg pl. Lencioninak, a management siker-szerzőnek  is van egy ilyen management meséje, aminek a címe Humility) az a közmegegyezés, hogy a jó fej ember/vezető alázatos... a gondolatot értem, egyet is értek vele, de az alázatos szerintem nem a jó út arrafelé...

Valószínüleg mindannyian annyira útáljuk a sokszor, sok kontextusban megnyilvánuló úrhatnámságot, command & control kultúrát, hogy az ember sokszor azt érzi/érezte, hogy egy minden további nélkül kicserélhető csavar a gépezetben, hogy ezzel szemben egy paradicsomi világot képzelünk el, ahol ember embernek nem farkasa, ahol tiszteljük egymást (aha! ez lehetne az alázat helyett, a másik tisztelete!!!). Szerintem a magyar nyelvű változat, az “alázat” túl sok erre az “új” viselkedésmódra/attitűdre. A lovon, tudom nehéz fennmaradni, megülni, az egyik véglet szokta vonzani a másik végletet. 

Ne legyünk alázatosak, de tiszteljük egymást, tekintsük partnernek egymást, azonos szemmagasságban kommunikáljunk egymással!

Nem szereted a politikát, a politikusokat? Megértem... nem is foglalkozol vele pont ezért, mert mondjuk hazug, tisztátalan, erkölcstelen? És azt hiszed, hogy a közegek, a szervezetek mind sokkal jobbak ennél? Kiábrándítanálak, ha tudnálak... de mindenre mindenkinek magának kell rájönnie, ez a tudás, az ismeret megszerzésének egyetlen ismert módja. Szóval csak mesélek, filózok...:-))) 

Amit nem szeretünk a közpolitikában, azt hiszem abból ered, hogy lényegében olyan, mint minden szervezeti élet, csak átlátszó díszletekben, lehet látni/érzékelni a feszültséget a deklarált elvek és a valóság között, többé-kevésbé transzparens a működés, ami egy szervezetben, mondjuk cégben sokkal rejtettebb. 

Azt hiszem, ezt a mély igazságot távol akarjuk tartani magunktól. Hogy a  politikusok túlnyomó része ugyanúgy egy érző, lélegző, érzékeny, törekvő, próbálkozó, időnként sikeres, időnként kudarcot valló ember, mint mi magunk vagyunk, meg a többiek körülöttünk, azzal a különbséggel, hogy ők látszanak, állandó reflektorfényben élnek. 

Lehet, hogy pszicho- és szociopata több van köztük, mint az általános populációban, de az a vezetők között is van. Kik ezek? Akiket már tényleg, szélsőségesen, mimden skrupulus nélkül semmi, és senki más nem érdekel, mint a saját pillanatnyi és hosszabb távú jólétük, boldogulásuk. Az átlagembernek szüksége van arra, hogy körülötte lévők is jól érezzék magukat, ezért valamilyen mértékben empatikusak, együttérzők, együttmüködőek a többi emberrel, kompromisszum-képesek. 

Azon gondolkoztam el, hogy mi a fene érdekelhet engem pl. a francia politikai élet intrikáiban már majd’ 40 éve, amikor Algériában élve az első francia újságok a kezembe akadtak, és talán rájöttem rá a fenti összefüggésre. Az érdekel mindennél jobban most már jó ideje, hogyan működik az ember, és ezt sehol olyan jól, olyan alaposan, mélyen nem lehet megfigyelni, mint a közpolitikában... 

Két dimenzióra hívom fel a figyelmet, ami általános emberi, és mindenütt megtalálható, tevékenységtől függetlenül: 

1. a deklarált célok, etikai princípiumok, motivációk, és az emberek működésének valódi mozgatórugói közötti feszültség és
2. a konkurrens, vagy konkurrensnek vélt személyek, csoportosulások egymással szembeni harcának mibenléte, eszközei. 

Bármilyen furcsán hangozhat, sokat lehet ezekből tanulni a saját életünkre, boldogulásunkra vonatkozóan, és általában az emberi működés és az igazi mozgatórugói közötti összefüggésről.Azoknak ajánlom ezeket a gondolatokat, akik úgy szeretnék kezelni a munkatársaikat, beosztottaikat, vezetőiket, mintha azok egyetlen lehetséges célja a szervezeti célokkal való teljes együttműködés lenne/lehetne, mintha nem hús-vér emberek lennének örömökkel, fájdalmakkal, csalódásokkal, problémákkal. Megtelve ezekkel a nap 24 órájában. És mintha nem mindenki a saját túléléséért küzdene, úgy ahogy tud, amilyen eszközei vannak. Ha nem a tehetségével, tudásával, akkor az alkalmazkodásával, megalázkodással, dörgölőzéssel, mindenféle off-topic (beleértve a szexuálist is) attraktivitásával. És a közpolitikához hasonlóan minden eszköz be van vetve, és nincs egy bölcs kádi, akinek a szeme mindent lát, és igazságot tesz. Emberek között nincs igazság, mert nincs bíró, akihez fordulni lehessen. 

Nem tudom, mennyire lett világos ide a végére, hogy amellett, hogy életünk kereteit meghatározza (bizony, lehet hátatfordítani neki, de ő nem fog Neked, sőt…), még egy remek, a lehető legtranszparensebb vizsgálódási területe ez annak, hogy hol tart a környezetünk, régiónk, a világ, mi a még elfogadható viselkedési normarendszer, hogyan működik az ember ma, 2020. májusában… 

Ui.: Elgondolkoztam, nem túl sötét-e ez a kép? Meg hogy én honnan nézem ezt az egészet. Beugrott a spiráldinamika gondolati keret, de jó lenne kegalább a sárga flow-ból nézni. A teal a Holdban van... nem tudom... a narancs individualista meritokrata rendszer gondolat-rendszerében nőttem fel filozófiailag, a sárga flow, ameddig felfelé látok. A zöld harmónia iránti vágya eközben mélyen bennem van. Amiről ez itt fent szól, egy olyan világról szól, a piros erő/hatalom a túlélés fő dimenziója, egyre inkább retardálva a bíbor törzsi/rokoni szál fontosság felé. Annak a mélyén, hogy így írható le az, ami történik, a köz- és személyes bizalom  univerzális megrendülése lehet szerintem...

Kezembe került egy 2009-ben megjelent és 2011-ben magyarul is megjelent Chaotics/Kaotika című könyv a jól ismert management szerző Philip Kotler és a kevésbé ismert John A. Caslione együttműködésében.

A könyv a 2007-2008-as pénzügyi válságra adott válaszként megjelent okosságok egyike, egy Kaotika Management Rendszert fogalmaznak meg benne a folyamatosan turbulenssé, kaotikussá vált világban való eligazodás segítésére.

Nem vállalkozom arra, hogy érdemben megítéljem a rendszer hatékonyságát, egyáltalán életrevalóságát (részben nem olvastam végig, csak belelapoztam, részben nincs elegendő összehasonlítási alapom az elmúlt 10 év VUCA világra felkészülési programokat megfogalmazó szakkönyvek tengerét illetően), csak megemlítem, hátha ez is hasznos lehet, hozzátehet valamit a mostani, legújabb, elég komolynak tűnő turbulencia okozta helyzetből való kilábalásra.

Hogy mennyire megpróbál nem elméleti, inkább hands-on lenni, azt 2 a könyvből kifotózott  stratégiai magatartásra vonatkozó lehetséges koncepció megmutatásával támasztom alá.

Az egyik táblázat (a magyar 2011-es  kiadás 125. oldalán) egy check-list a HR számára a válságra adott stratégiai gondolkodásból eredő akcióterv ellenőrzésére:

A következő táblázat ugyanez az értékesítés számára (a 149. oldalon):

Vannak emberek, akik olyan gondolatokat voltak képesek gondolni és végsőkig sűríteni, hogy kis túlzással mi többiek akár egy életet eltölthetünk azzal csak, hogy megértsük, hogy elgondolkozzunk rajta... A sűrítés e mesterei általában vagy költők, vagy filozófusok, vagy természettudósok voltak... Ha ebből a háromból legalább kettő valahogy megtalálta magát egy-egy emberben, egész különleges mixtúra keverődött ki ebből. Friedrich Nietzsche egy ilyen mixtúra volt. Filozófus és költő, a filozófus-költő, vagy költő-filozófus... és nem csak az “Imígyen szólt Zarathusztrá”-ban, de más munkáiban is meg-megcsillan ez az egyedi, különleges képesség, nem utolsó sorban késői aforisztikus munkájában, a “Vidám tudomány”-ban. Egy példát hozok a számozott gondolatfutamok közül tételem igazolására...

“217. Ok és okozat. - Az okozat (hatás) előtt más okokban hiszünk, mint utána”

Na, ez (legalábbis nekem...) annyira érdekes gondolat, hogy azért ezt nézzük meg eredetiben is:

“217. Ursache und Wirkung. - Vor der Wirkung glaubt man an andere Ursachen, als nach der Wirkung.”

Ja, és nem annyira bonyolult, de azért legyen itt még franciául is (csak hogy ízlelgessük...)

“217. Avant l’effet on croit à d’autres causes qu’après l’effet.”

...és angolul? Nincs meglepetés...

“217. Cause and effect. - Before the effect one believes in other causes than after the effect.”

Direkt nem akarok példákat hozni, az lekötné a gondolat szabad szárnyalását, és bezárhatná egy ismert jelenség kontextusába, miközben oly általános...

Tele van az FB fizetett hirdetésekkel. Van, amelyik érdekel, már előfordult, hogy vettem is valamit (eddig nem jártam meg, most eggyel talán befürdök, mert se híre, se hamva...), de a többségükön tovább-scrollozok. Megcommentálni meg nem szoktam, pláne sharelni. Ezen most elgondolkoztam, talán ez se érdemel szót... 

Amin most megakadt a szemem, az valamilyen (angol nyelvű!!) e-mail író template-szerűség, a hirdetés úgy kezdődik, hogy mindenki utál e-mailt írni, bla-bla-bla... és ez az izé, szoftver, vagy mi, majd megírja helyettünk az e-mailt... Ha nem lenne trivilis, ezzel egy csöppet siettetjük az amúgy félt AI-térnyerést... Bár, van előnye... a szoftverek majd eldumálnak, mi meg lógatjuk a lábunkat... hová is? Hát karanténes időben mondjuk a bilibe...

Na, ezen elgondolkoztam. Azt tudjuk (?), hogy a figyelem-span elérte bizonyos korosztályoknál, bizonyos helyzetekben a 3 sec-ot. Aki írni tanít az interneten, bárhol (e-mail-ben is!), első szabály: tömörség, lényeg (kb. már ez a post is túl hosszú már idáig is, igaz, én pont lesz@rok (majdnem) minden szabályt...). 

Az is tudható, hogy a kézírásnak is annyi, hiába mondják, hogy azt jobban megjegyezzük (igaz, bármit is hiába mondanak...). 

Régen a levélírás egy job volt. Papír, toll, boríték, bélyeg (!!! azt úgy lehet általában még tudni, hogy mi a bélyeg?! Vagy az is már a tantusz és a dinozauruszok sorsában osztozik?!). Posta, postaláda... jaja, és megírni... kézzel... 

Ez a cégnél, valamikor régen, még egyszerű volt, volt személyzet arra (elég nagy cégeknél), aki begyűjtötte a megírt leveleket tartalmazó borítékokat, a bélyegre, postázásra már neki volt gondja. Reggel bevitte a postára, kihozta a kapott leveleket, és szétszortírozta, és széthordta a címzetteknek, ott postabontás volt, és azután az egységen belül már az adminisztrátorok kézbesítették. 

Általában az asztalokon volt egy in és egy out iratgyűjtő, az in-be kerültek. Onnan ki, elolvasva, néhány napon belül megválaszolva, boríték rányalva/lezárva, mukaidő vége előtt visszafelé ugyanez, out irattartókból adminek összegyűjtötték a már megírt leveleket, postázó összegyűjtötte, reggel vitte a postára az új feladandókat, és ezzel indul az új ciklus. 

Ma ez túl könnyű lett, ez az e-mailezés. Túl könnyen írják, tesznek rá fű-fa virágot CC-re, a műgond (fogalmazás, stílus, formátum, szintaktika, szemantika, helyesírás, betűhelyesség) mind olyan úri huncutságok lettek, amelyek a demokrácia fényes jövő-jelenében meghaladottakká váltak. Szemétbe kerültek a kritikai gondolkodással, a műveltséggel, és hasonló felesleges cifraságokkal együtt... 

Megmondom, mit kell csinálni egy maillel, amit útálunk megírni. Nem kell megírni. Máris eggyel beljebb vagyunk!

“...if a man does not know what a thing is, it is at least an increase in knowledge if he knows what it is not...” (C. G. Jung, last phrase of Aion)

“...ha az ember nem tudja valamiről, hogy mi is az, ez mindenesetre tudásának növekedése, annyiban, hogy tudja, mi nem az (tudás)...”

Socrates megsüvegelte volna érte Jung-ot...:-)))

Inspiráció... az úgy van... az valami... abban van valamennyi energia... mihez is? Bármihez... és persze, marhára egyéni, személyes, idioszinkratikus, hogy mi... a módszerek, rendszerek, ja... azok szerintem igazából nincsenek... azaz, szóval, hogy virtuálisak, műanyagok, nem igaziak...

Az még érdekesebb, hogy van-e inspirációs készség, hajlam... hogy valaki inspirálódjon... könnyen, vagy nehezebben, vagy sehogy... az milyen lehet, ha valaki sehogy?! Olyan talán nincs is... vagy inkább, sajnos, talán van...

Az meg a legérdekesebb kérdés, hogy kívülről ez a cucc bevihető-e (talán nem...), illetve hogy bármit lehet-e vele csinálni kívülről (talán igen, talán nem...).

...és vigyázat, az inspiráció nem motiváció! Megnéztem a szinonímáit, nekem mind együtt...:-)))

“AURELE ANTONIN mourut le 7 mars 161, dans son palais de Lorium, avec le calme d'un sage accompli. Quand il sentit la mort approcher, il régla comme un simple particulier ses affaires de famille, et ordonna de transporter dans la chambre de son fils adoptif, Marc Aurèle, la statue d'or de la Fortune, qui devait toujours se trouver dans l'appartement de l'empereur...”

(Antoninus (Aurelius) Pius császár a.d. 161. március 7-én halt meg, az etruriai Loriumban, egy beteljesített bölcs élet nyugalmával (nem sok római császár végezte ilyen simán...). Amikor megérezte, hogy közeleg a halál, ugyanúgy, mint egy egyszerű polgár, intézkedett családi ügyeiben és elrendelte, hogy Fortuna istennő aranyból készült szobrát szállítsák át fogadott fia, Marcus Aurelius szobájába, mert ennek a szobornak mindig a császár lakóhelyén kellett lennie...”

Összefoglalás: egy hipotetikus értelmezési keretet fogalmazok itt meg az „után”-ra, egyszerre figyelembevéve a pandémia egészségügyi ÉS gazdasági hatásának kombinációját. Ehhez felhasználom egy méltatlanul háttérben maradt magyar közgazdász, Jánossy Ferenc gazdasági helyreállítási periódusokra vonatkozó koncepcióját, részben 1:1-ben, részben analógiás-alapon... (és közben fel is hívom a figyelmet néhány érdekes könyvre...) 

Egészségügyi hatás 

Miért is szokatlan? Mert ami összeáll a postban (hipotézis érdekes múltbeli kutatásokon alapulva, de alaposan túllépve azok keretein, merészen extrapolálva), azt sehol nem hallottam, sehol nem olvastam erre a mai szituációra... Türelem kell majd hozzá, mert több szálon indul el, tűnhet úgy, hogy akár semmi összefüggés nincs a megemlített dolgok között, amikről kiderül, hogy a végén egy zenekarban, ugyanazt játsszák, csak más hangszeren. Szóval, please, türelem... 

Ma reggel meghallgattam egy tegnapi francia tv-s beszélgetést a brit „előretörésről” a járvány sújtotta területek közötti súlyossági versenyben, hogyan gondolkoznak erről, összehasonlításokat más országokkal, eddig kb. ahogy szokott lenni. Ami feltűnt, és nem először, hogy vannak markáns különbségek régiók között az érintettség szempontjából. Több országot is magukba foglaló régiók és nem országok között. Mindjárt világos lesz. 

Van mag-Európa, de ez is kicsit kettős. Van Németország, amelyet eddig markánsan a legenyhébben érintett, és van egy nagy tömb, Belgium (ahol a fajlagos, per 100 000 fő elhalálozások száma a legmagasabb), Franciaország, Olaszország, Spanyolország, ide csatlakozott most be Franciaországot megelőzve Nagy-Britannia, ahol világ-viszonylatban is a legsúlyosabb a járvány egészségügyi hatása jelenleg (ez fontos lehet majd egyszer, amikor a pandémia végelszámolása lesz...). 

Van azután az északi európai országok „tömbje”, Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország, ahol markánsan kevésbé súlyos (eddig...) a járvány egészségügyi hatása. E 4 közül Svédország az, ahol a legsúlyosabb, az egyetlen egész Európában (tudtommal), ahol nem vezettek be általános országos szintű karantén intézkedéseket, csak bizonyos szabályok betartását javasolták és az állampolgárok saját felelőssége körébe utalták, mit látnak jónak (természetesen ez azzal is járt, hogy pl. a munkából elővigyázatossági okból kimaradás egyéni szociális probléma maradt). 

Svédország gyakorlatát viszonylag gyakran emlegetik a súlyosan érintett európai országokban (a saját kormányukra hunyorítva ezzel...), mint egy lehetséges alternatívát, amit lehetett volna csinálni (Nagy-Britannia is így kezdte, de gyorsan retirált a többiekéhez hasonló karantén intézkedések meghozatalához). Az ritkán említődik azonos hangsúllyal, hogy ha a svéd sikert a másik három északi ország járvány-teljesítményéhez hasonlítjuk (amelyekben meghatározott ideig volt karantén), akkor a svéd mortalitás nagyságrendekkel magasabb, a helyzet súlyosabb, mint a másik 3 országban.  

Felvetődik a kérdés, hogy vajon van-e valamilyen közös eredetű, az országokon túlmenő társadalmi jellegzetesség-csokor járvány viselkedési trend az északi országok esetében, és nem lehetséges-e, ha a svédek is bevezettek volna a többi 3-hoz hasonlóan egy korlátozott idejű karantént, akkor a járvány egészségügyi hatása is a többiekéhez lett volna hasonló, azaz, enyhébb lett volna?  

Várjunk a válasszal (én inkább szempontokat javasolok itt, mert persze erre sincs válaszom), mert a választ mondjuk 5 év múlva lehet majd viszonylag fullosan kiértékelni, a 2019-20-as világjárvány komplex egészségügyi ÉS gazadsági hatásának elemzése után régiónként, országonként. Lehet például, hogy a svédek egészségügyi hatás szempntjából rosszabbul jártak, mint szomszédaik, de a végső mérlegnél azzal, hogy a gazdaságuk nem állt le teljesen, (vagy olyan mértékben, mint a többieké), de overall az egészségügyi ÉS gazdasági hatás optimumának keresése szempontjából meg akár sokkal jobban... Várjuk ki... 

Optimum keresés az egészségügyi és gazdasági hatások együttes mixére (egyikre sem szuboptimalizálva...) 

Az egészségügyi  és gazdasági szempontok között optimumot kell keresni, ez a fő okkupációja ma minden döntéshozónak a világon, hogy mennyit engedjek az egyikből (az egészségügyiből...), hogy a maximumot ki tudjam hozni a másikból, úgy, hogy az első később ne ölje meg a másodikban tett előrehaladást egy drámai visszaeséssel. Ismerjük a bon-mot-nál több (mert igaz...) mondást, hogy egyszerre valami nem lehet olcsó, gyors és jó, valamiből engedni kell, nos, itt „csak” két dolgot kell optimalizálni, de azt meg jó nehéz.  

Triviális, hogy a gazdasági visszaesés is lehet közvetlenül és főleg közvetetten halál-ok, tehát van egy végső mérce is: hogyan állítsuk be az egészségügyi rendszabályokat, hogy azok a lehető legminimálisabb mértékben akadályozzák a gazdasági fejlődést, újra felzárkózást (? vagy esetleg a korábbinál kiegyensúlyozottabb, környezettudatosabb, fenntarthatóbb gazdasági fejlődési pályára állást? Nem, nem, ez álom, ezt too much elképzelni, örülnénk, ha beindulna valahogyan újra a gazdaság, az élet...), úgy, hogy minimalizáljuk a mindeféle típusú emberi veszteséget, beleértve a bármilyen közvetlen okú halálozást is... 

Egészségügyi hatásokról 2. 

OK, de még vissza az egészségügyi hatáshoz, a régiókhoz. A francia beszélgetés körképe megemlítette Kelet-közép Európát is, beleértve hazánkat is, mint amelyet majdnem annyira csekély mértékben érintett a pandémia, mint a jól menedzselt Tajvant, vagy Dél-Koreát. Történetesen az utóbbi kettőről nem merik kimondani, hogy kevésbé érintett, mindenesetre köszönhetően az elejétől, idejében elkezdett fullosabb tesztelést tekintve a jó management döntésnek, az egészségügyi hatást sikerült kontroll alatt tartani. És ha már az enyhébb hatásokról volt szó, említésre került két másik, szintén perifériásnak számító európai ország, Görögország és Portugália viszonylagos csekély érintettsége.  

Most nem megyek bele a többi kontinens hipotetikus elemzésébe, mert intuitív hipotézisembe kellő minta felfedezésének hiányában nem tudom őket beilleszteni. Inkább maradok az említett néhány térségnél, amelyeknél viszont igenis vélek bizonyos mintákat és minta-eltéréseket érzékelni.      

Jánossy Ferenc helyreállítási periódusairól 

És most egy kis – látszólagos – kitérő (hiszen majd fel fogom használom egyszer közvetetten, egyszer közvetve...), egy jelentős magyar közgazdász, Jánossy Ferenc (a híres fizikus Jánossy professzor testvére) érdekes gazdaságfejlődési mintáira, mert azt az intuitív hipotézisem analógiásan az eltérő földrajzi régiók járványra való válaszainak mintáira is szeretném alkalmazni, amire kísérlet itt történik először... 

Gazda László 2018-as  „Környezet-gazdaságtan, környezetgazdálkodás” című könyvét idézem, jobban én se tudnám röviden:

„...Jánossy Ferenc (1914-1997) magyar közgazdász dolgozta ki a 1960-as években a helyreállítási periódusok elméletét. Amikor egy társadalmat trauma ér, például egy háború, egy súlyos járvány vagy egy természeti katasztrófa, akkor utána a társadalom mozgósítja  rövid távú tartalékait, és végrehajtja a helyreállítást, amely nem addig tart, amíg eléri a krízis előtti szintet, hanem addig, amíg el nem éri a megzavarás előtti meghosszabbított trendet. Amikor viszont azt eléri, akkor lefékeződik a növekedés, megtörik a trendvonal és belesimul az eredetibe, mintha nem lett volna krízis. Jánossy logaritmikus skálát használt (a függőleges „Termelés” tengelyen - SZM), ami igen látványossá teszi a grafikont, hiszen ezen a skálán az exponenciális görbe egy lineáris egyenes képét mutatja. Főként a második világháború utáni helyreállítási periódusokban ragadható meg ez az összefüggés!

Jánossy ezt a népesség alakulására is alkalmazta, ismert volt az Amerikai Egyesült Államokban a „baby-boom” kifejezés, vagyis hirtelen sok gyerek született a háború után pár évig (nálunk Ratkó korszak... - SZM). A társadalom mintegy reprodukálta népességét is, pótolva a háborús veszteségeket. 

Jánossy azt is megállapítja, hogy a a háború után nem sok különbség volt az akkori Németország, Japán és mondjuk, India között (ebben talán persze az amerikai Marshall terv is szerepet játszhatott... - SZM), ám ez a különbség nagyon hamar öt-hat éven belül újra visszaállt. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a termelés holt tőkéje, a technika, valamint az infrastruktúra megsemmisült ugyan, de az emberi képességek, készségek összessége (Jánossynál „szakmastruktúra”) túlélte a háborút, és ez utóbbi a döntő! A társadalom humán tőkéje (szakmastruktúra) megteremti magának viszonylag gyorsan, a fejlettségének, képességeinek megfelelő tárgyi feltételrendszert (Jánossynál „technostruktúrát”)...” 

Egészségügyi hatásról 3. 

Hogy jön ez a járvány egészségügyi hatására reagálás mintáihoz? Nos, analógia alapján, ami ma eszembe jutott és ami talán szervesen be tud épülni ebbe az értelmezési keretrendszerbe.  

Egyes régióknak (a fentebb említettekre gondolok, mint fejlett európai országok (mínusz Németország, ami a korai intenzív teszteléssel kerülhetett ki ebből a csoportból), az északi európai országok (Svédország, Dánia, Norvégia, Finnország) és a Kelet-közép európai országok (köztük Magyarország)) sajátos feltételrendszere egy járvánnyal szembeni ellenállás szempontjából lehet, hogy alapvetően különbözik és ebből származik az egészségügyi védekezés hatásosságának különbsége e régiók között.

Lehet pl. az egyik szempont, amiben különböznek, az átoltottság.  A Közép-kelet európai térségben megmaradt egy viszonylag konzervatív oltás mix, amit a gyerekeknek kötelezően beadtak, benne a BCG oltással, de a szakértők szerint az egész mix markáns különbsége például a fejlett országok mixétől lehet egy megkülönböztető tényező. Lehet egy különbség a civilitásban, állampolgári fegyelemben, önálló személyes felelősségvállalásban (ezekben nyilván jeleskedik Németország, az északi országok csoportja és nem annyira Francia-, Olasz- és Spanyolország...). Lehet egy különbség abban, hogy egyes régiók mennyire vannak beintegrálódva a 2020-ra igen kiterjedt globális munkamegosztásba.

Észak-Olaszország (Milánó világváros központtal), szokták mondani a szakértők, nem véletlenül lett az első súlyos centruma a fertőzöttségnek, lévén mély beágyazódottsága és kooperációs szintje a világgazdaságba és nem utolsó sorban Kínával való együttműködésének magas szintje. Talán az északi és közép-kelet európai országok kevésbé vannak beintegrálódva a globális világgazdaságba és ezek is ott vannak a többiekénél enyhébb lefolyást biztosító tényezők között...  

Ezeket példának említem, nem is exhaustive ez a lista, a lényeg, amit gondolok, hogy talán nem véletlen, hogy az egyes régiós országok úgy reagáltak a járvány egészségügyi támadására, ahogy. Ebből persze nem lett trendvonal, a Jánossy koncepcióból csak azt vettem figyelembe, hogy egyes régióknak lehetnek olyan nem a jelenben, hanem sokkal régebbi időkből is származó jellegzetességei, amelyek a jelen logisztikai lépések eredményessége mögött meghúzódva a sikert, vagy a kudarcot, vagy kevésbé sikerességet szintén determinálták/determinálják... 

Gazdasági hatásról 

Most pedig akkor vissza a gazdasági fejlődés és válság utáni felzárkózás regionális/nemzeti mintáira. Na erre meg persze 1:1-ben (?) alkalmazható (vagy nem...) Jánossy professzor fejlődési/felzárkózási/helyreállítási modellje. Kérdés (ami miatt ha az 1:1 nem is, a gondolatmenet szelleme alkalmazható lehet...), hogy  

(1) az összefüggés kimutatható-e még mindig egyes régiókra/országokra hasonlóan ahhoz, ahogy Jánossy professzor első könyvében 1964-ben megfogalmazta, vagy már annyira más világ van, hogy max a gondolatmenet magva, kiinduló tézise alkalmazható csak, vagy az sem..., 

(2) ha összefüggés létezik, vajon az elmúlt kb. 60 év mélyreható változásai (a Föld népességének növekedése, a globalizáció, digitális forradalom, ennek segítségével a networked társadalom létrejötte, környezetvédelmi problémák nagyságrendi megnövekedése, ezek jutnak elsőre eszembe, de mindenesetre stb.) mennyire változtatják meg a logaritmikus skálán vett tényezőkre (termelés, stb.)  régiónként/országonként jellemző egyenes meredekségét,  

(3) esetleg a görbe jellege is megváltozhatott, ami többé logaritmikus skálánál sem egyenes... 

De... ami az elméletből időtálló lehet, az az, hogy egy régióra/országra jellemző releváns tényező-mátrix régiónként/országonként különbözik, ha már nem is feltétlenül teljesen Jánossy professzor algoritmusa szerint, de mindenesetre továbbra is jellemzően esetről esetre. 

Jelen esetben nem csak az egészségügyi hatás távlataira tesznek a hozzáértők (szerintem még elhamarkodottan) konkrét előrejelzéseket, de a gazdasági hatásokra is (szerintem ugyancsak elhamarkodottan talán...). Hogy a legutóbb hallottat idézzem, pont a jelzett francia szakértői beszélgető műsor szerint az angol központi bank a visszaesést 2020-ra 14%-ra teszi, ami 300 évre (!!!) visszamenőleg a legnagyobb lehet. Mellesleg, szóval már nem az 1929-33-as válság a Massstab, már 300 évre megyünk vissza... Meglátjuk jövő tavasszal, amikorra elkészülnek a végleges 2020. éves statisztikák, ez a 14% mennyire közelíti meg a valós értéket, de a nagyságrend magáért beszél... 

Egy kis (nyitott) összefoglalás... 

Egy szokatlan gondolkozási keretet fogalmaztam itt meg hipotetikusan, semmi többet. Nem mondom meg (honnan tudnám?!), mi lesz, miközben tudom pontosan, hogy erre vágyik mindenki, és az én halk „türelem, guys, türelem, nem vagyunk túl rajta, nem lehet tudni, mi minden jön még csak ebben az egy konkrét válságban se, nem beszélve egyéb, teljesen új, lehet negatív, lehet pozitív dolgokról, amelyek történhetnek velünk a közeli, közép-közeli jövőben...” szavamat nem szeretik/szeretjük. Nem szeretünk bizonytalanságban élni, miközben abban élünk. Nehezen megélhető paradoxon, tudom... 

Szerintem az egészségügyi vonatkozások mérlegét legkorábban jövő tavasszal lehet majd megvonni, amikor egy újabb, - hideg, nyirkos, a légúti betegségeknek igen kedvező körülményeket nyújtó - őszön-télen is túl vagyunk már, tudjuk, hogy a gazdaság, a társadalom karantén utáni „újranyitása”, legalábbis az addig megtett lépések sikeresek voltak-e, közelebb vagyunk-e már, vagy akár el is értük a korábbi szabad társadalmi érintkezéses életünket. Tehát szerintem még legalább egy év, amikor okosabbak lehetünk az egészségügyi hatásokat tekintve... 

Ami a gazdasági vonatkozást illeti, bevallom, örülnék, ha a Jánossy professzor által felvázolt modell még érvényes lenne valamennyire. Jó lenne... hogy mikorra láthatjuk ezt meg? Ez inkább 3-5 év kérdése, mint 1... ahogy szarkasztikusan megfogalmazott definíció mondja, „a közgazdaságtudomány az a tudomány, amely utólag megmagyarázza, mi történt”. És még akkor is... nos, még akkor is, általában különböző, esetleg egymásnak homlokegyenest ellentmondó magyarázó elméletek tudnak harcolni az egyedül való elismertetésért...

Van egy olyan common misconception/sok ember által osztott téves elképzelés, hogy a szemtanú mindent jól, sőt jobban tud. Ehhez képest tele a pince, padlás azon kísérletek leírásával, amelyek feketén-fehéren cáfolják ezt a “tényt” (kísérletileg előállított helyzetekben a gyanútlan jelenlévő “szemtanúk”, a kísérleti személyek (a szó fizikai értelmében ők valóban szemtanúk amúgy...) egymásnak homlokegyenesen ellentmondó “tényeket” képesek idézni a kísérleti protokollban világosan részletezett valójában történt dolgokrók, esemény-töredékekről...).

Tehát azt már “tudjuk” (ezekből a kontrollált, random kiválasztott résztvevőkkel végzett kísérletekből), hogy az effektíve a viszonylagos testi közelségünkben (ezen a szakirodalom által leírt kísérletek némelyike pl. egy  osztályteremben zajló hirtelen kísérleti, tudatos kavarodásról való beszámolókat hasonlít össze) lezajló események pontos, mindenki által világosan és egyértelműen ugyanazt és ráadásul a valóban történt eseményekkel megegyező leírás valódisága egyszerűen illúzió. Most lépjünk egyet kifelé, a világ felé.

A látszat egyre erősebb az emberekben, hogy szinte mindent tudunk a minket körülvevő világról, hiszen gyakorlatilag online, élőben jutnak el hozzánk a hírek. False. Szerintem szinte a legkevesebbet arról a korról tudjuk, amelyben élnünk adatott. Nem érünk rá. Akiktől halljuk a híreket, azoknak kb. annyit ér a “tanúvallomása”, mint az említett kísérletek egy-egy tanújának a beszámolója arról, hogy mi történt a kísérletben. Mi magunk meg el vagyunk foglalva az életünk logisztikai problémáinak megoldásával. Félfüllel néha belehallgatunk, mi a fene is van, és már “tudjuk” is... “... mert tudja is a mama, a mama, ő tudja is, a mama...” (a fülemben még Hofi hangja...)

A különbség az, hogy a kísérletnél tudjuk pontosan, mi történt igazából, hiszen a kísérletet vezetők azokat pontosan megtervezik és kivitelezik, míg a való életben fogalmunk sincs, valójában mi történt (minél távolabbi térben, annál kevésbé), minden amit tudunk, a kísérletekhez hasonlóan megbízhatatlan “tény-szemtanúk” egymásnak rendszerint ellentmondó, nem korraborált (egymást nem megerősítő), a tényeket interpretációkkal/értelmezésekkel jócskán, és ezeket nem ismert, emberenként/helyzetenként változó összetételben tartalmazó izékből alakítjuk ki a másodlagos, harmadlagos, ötödleges szintetizációjú véleményünket. Amely általában - mindezek ellenére - sziklaszilárd és megdönthetetlen. Hiszen most történt, kvázi szem-/fültanúi vagyunk, kortársak...

Pedig ebben az utóbbi esetben (valóság vs kísérlet) van még egy súlyosbító torzító tényező is. A kísérleti alanyok neutrálisak, semlegesek, a kísérletvezetők leginkább egy kis zsebpénzért egyetemistákat toboroznak, a kísérlet célját, lényegét elhallgatják, az igazi érdekük az a kis könnyen szerzett pénz és esetleg egy kis fun... A valóságban mindenkinek fontos személyes érdekei vannak (és ne tévedjünk, nem csak a “gaz” többieknek, a “tudósítóknak”, nekünk magunknak is, akik a “tudósításokat” feldolgozzuk...), amelyek többnyire rejtettek. 

Minden összeesküvéselmélet ezen alapszik például, hogy kitalált érdekeket attribuálva “kitalálja”, hogy ki mit csinált. A valóság ennél (és annál is, az ilyen egy-faktoros leegyszerűsített “magyarázatoknál”/okoknál is) mindig bonyolultabb... és persze, akár vannak/lehetnek is benne összeesküvések, akár sok is. Csak azoknak az igazi mozgatórugóit soha a büdös életben nem lehet kívülről kitalálni, ez a lényegük (a film az más, ott minden olyan egyszerű és onnan is, a filmekből származhat az idée, hogy az összeesküvések igenis felfedhetők... nem...).

Ha a youtube, vagy megátalkodottabbak részére a történelmi tv-csatornák és horribile dictu ilyen könyvek visszaemlékező, történelmi beszámolóinak a súlypontját keressük, több is van... Az én személyes (ezért a fentiek értelmében lényegében és elvileg is megbízhatatlan) meglátásom szerint kb. valahol 2 történelmi emberöltő (2x35 = 70 év) az, - amelynek távlatában, ha az ember összehasonlítja a visszaemlékezők, történészek (akik egy-egy életet tölthetnek el egy-egy korszak lehatárolt időbeli és térbeli szakaszának az elemzésével) beszámolóit, elemzéseit -, amelyről szép lassan egy viszonylag koherens kép/tableau kezdhet kialakulni. 

Azt kezdheti érezni az ember, ha ezeknek a mozaikjait van ideje, energiája, türelme (és kedve...) összerakosgatni, hogy arról talán már tényleg (majdnem...) tud valamit. Mondjuk a második világháborúról. Azután ilyen csomópont lehet mifelénk (ki tudja, mi az mondjuk Szingapúrban, vagy Kenyában...) a római birodalom története, a görög aranykor, ilyenek. Lehet, hogy többet tudhatunk Tuthenkámonról, a túl fiatalon elhunyt fáraóról, mint Kennedy elnökről és meggyilkolásáról. Utóbbi még túl közel van és még élő, vitális érdekeket sérthet, hogy kiderüljön, mi is történt...

Szóval, Bástya elvtárssal szólva: “Szerénység, szerénység”, ezt szerethetjük  magunkban, a szerénységet, legalábbis pl. azzal kapcsolatban, hogy mit tudunk, tudhatunk a minket körülvevő világról, közel s távol...:-)))

Nietzsche mesternél találtam egy testhezállót...:-)))

“Ich wohne in meinem eigenen Haus,

Hab Niemandem nie nichts nachgemacht

Und - lachte noch jeden Meister aus,

Der nicht sich selber ausgelacht.” 

(Élek a saját házamban

Soha senkit nem utánoztam

És még ki is nevettem minden Mestert

Aki önmagát ki nem nevette...)

Ez állt állítólag a bejárati ajtaja felett... ki tudja, talán igen, talán nem... Sok helyen megfordult, vándorlegény volt, ment a nap, a jó idő  után, sokat élt Olaszország napsütötte vidékein, menekült az őt szinte állandóan üldöző betegsége elől... ezt a mottót a La gaia scienza, A vidám tudomány 1887-es kiadásához írta. Nincs benne minden elérhető példányban, én az Audible hangoskönyv kiadásban találkoztam vele egy Emerson idézettel együtt, amit szintén csak ott hallottam. Illetve utánakerestem a Kindle sample-ökben, pl. a Pinguin angol kiadásban benne van...

„52. Amit mások tudnak rólunk.  Amit mi tudunk magunkról, és tartunk elménkben, nem oly meghatározó életünk boldogságára, mint hinnők. Egy nap ránk zúdul az, amit mások tudnak – vagy tudni vélnek – rólunk, s íme megismerjük, hogy ez a hatalmasabb. Rossz lelkiismeretünkkel hamarabb végzünk, mint rossz hírnevünkkel.” 

Friedrich Nietzsche – Vidám tudomány („La gaia scienza”) – Fordította Wildner Ödön. A kiadás, amiből idéztem, 1920-as években készült (ez a második (!!), új fordítású  kiadvány elvileg 1926-ban készült, ehhez képest valamilyen könyvtári bélyegző van benne 1923-ból (hmmm... könyvtár?!)... apám könyvtárából szállt rám...) , 10 (!!) számozott példány merített (jó vastag és már nagyon rideg/kemény, s így törékeny, az ilyet nagy gyűjteményekben már gumikesztyűvel érintenek csak...).  

Egy korábbi postomból átemelve (a könyvről...): „...38-42 éves kora között (halála előtt csak 14 évvel, azaz 3 évvel 11 éves, haláláig tartó se kép-se hang állapota előtt, szóval 134 éve...) íródott Nietzsche örömódát, a Vidám tudományt, amely a tragikus életű szerző egy cseppnyi egészség-sziget paradicsomi állapotában, egy ritka break-ben, Lou Saloméval megtalált fura, nagyjából egyoldalú szerelmi románcával, és több más meghatározó művével párhuzamosan készült sziporkázó szellemi kincses ládáját...” 

E kiadás 383 pontba szedve jelentette meg a művet (a MEK-en, a Magyar Elektronikus könyvtáron is pont ez a verzió érhető el ezen a linken: http://mek.oszk.hu/15200/15256/15256.pdf), változatos hosszúságúak az egyes megszámozott bekezdések, ez az 52. például ilyen rövid, ennyi az egész... a legkülönbözőbb témákról ír, ez Nietzsche egyik legközismeretebb, legkedveltebb műve (ebben van a híres mondás: „Isten halott”...). Nem először olvasom, látszólag könnyed, de igazából, mint az igazi költészet, extrém sűrítmény, lepárolt tiszta gondolatcsírák, amelyek jó esetben újabbakat szülnek az olvasóban... Nehezen adja meg magát néha egy-egy passzus, de ez itt  messze a legérthetőbb...:-)) 

Tulajdonképpen érdekes, hogy Nietzsche ezt ilyen tisztán látta a XVIII. (!!) század végén... Miért is? Hát talán mert nem volt az a kifejezetten társasági ember... Direkt útálta azt a Wagner körüli beyreuth-i high class nyüzsgést, ami annyira bejött nővérének... 

Kis interlude/közbevetés: De mindegy is, ezek szerint tudta... Vannak amúgy, akik azt mondják, hogy Nietzsche bizony ott volt a pszichoanalízis bölcsőjénél, még ha Freud bizton állítja is megmaradt írásaiban (életének egy adott pontján elégette az addig felgyűlt levelezését, privát iratait, mert előrelátóan már 30 évesen építgette – biztos volt benne, hogy így lesz, hát be is segített egy kicsit – világraszólónak szánt karrierjét... nos, bejött...:-))).  

Vissza Nietzsche áttételes szerepéhez a pszichoanalízis létrejöttében (ami csak érintőlegesen kapcsolódik az idézethez). Bár Freud tagadta, hogy olvasta volna Nietzschét (miért? Ki tudja...), a Nietzsche összes megvolt neki és valahol rögzítették (hozzám Michel Onfray-n keresztül jutott az információ), hogy magával is vitte csekélyke kis úti könyvtárával londoni kivándorlása során... 

De nézzünk azért egy megoldás-lehetőséget is arra, hogy honnan is tudhatnánk meg, hogy mi az, „amit mások tudnak rólunk...”. Ld. az Ui.-t, az utóiratot:-)))  

Ui.: azt, hogy hogyan látnak minket mások természetes, laza, elengedett közegünkben, második legfontosabb gyakorta látogatott közegünkben (ez túlnyomórészt a munkahely), ahol egy úgynevezett felvett viselkedés jellemző ránk (ez nem akaratlagosan/tudatosan állítódik be, ez egyszerűen „bekapcsolódik” abban a másik közegben) és distressz (negatív stressz) helyzetekben.  

Ahogy Nietzsche írta a Vidám tudományban, bizony sokkal nagyobb hatással van az életünkre az, ahogy a többiek  látnak minket alapvető közegeinkben/helyzeteinkben (kivételek lehetnek mondjuk a szerzetesek, az indiai jógik és egyáltalán, akik úgymond tudatosan, vagy kényszerből „kikapcsolódnak” a társadalom minket körülvevő és magába foglaló legszélesebb értelemben vett networkjéből...).  

Erre van több eszköz is, ami segíthet pontosítani bennünk, hogy hogyan is látnak minket a többiek (pontosítani, mert azért az nem lenne igaz, hogy nem tudunk erről valamennyit kérdés eleget-e...). Az egyik ilyen eszköz az Innermetrix ADV személyiségprofil első, DI moduljának az eredménye (a másik két modul az alaprtékeinken alapuló motivációnkat, illyetve a tehetségünket, a döntési preferenciáinkat térképezi fel. 

Ki tudja, talán pont most kellene többet tudni erről, amikor elképzelhető, hogy sokaknak drámaian megváltozik az életük (ha már meg nem változott az elmúlt pár hétben előrefelé is...), ha egyszer kikerülünk a karanténból...  

• Melyek az igazi mély motivációim (lehet, hogy eddig sodródtál az élettel, nem volt okod, kedved, és egyáltalán, hogy ilyen „marhasággal” foglalkozz, most meg kinyílt a tér, lehet, Te nagyon nem akartad, nem is örülsz neki, hajjaj, de mindenesetre kinyílt...)?
• Melyek a tehetségeim, vagy (1) az emberekre tudok jobban koncentrálni, vagy (2) a nagy ívű tervekbe tudom beleélni magam, ahol rakkolva, úgy, ahogy kell, kinézzük a célt, és a most-tól felépítjük először gondolatban/”papíron”, hogy (fő) lépésről lépésre hogy fogjuk majd csinálni, vagy (3) nem szeretek sokat tökölni, kezdjük el azonnal, legyen egy első lépés, azután majd meglátjuk?
• És abban a közegben, amelyben élek, dolgozom (vagy majd dolgozni szeretnék), az eddigi életemben kialakult saját viselkedési mintáim milyenek, mennyire passzolnak ahhoz a munkakörhöz, amelyben most dolgozom, vagy amilyenben szeretnék? 

Ha a neten mondjuk 30 perc alatt kitöltöd az Innermetrix ADV riport feladatait, válaszolsz a kérdésekre (több-válaszból választva), utána kapsz magadról egy 3-dimenziós profilt, amiben mindezen kérdésekre választ kapsz. A 70+ oldalas eredmény-riportban való eligazodáshoz mindig tartozik egy 1-1,5 órás konzultáció, hogy minél teljesebben fel tudd használni a következő 5-10 évben.   

Sokféle felhasználása lehetséges az eredményeknek. Lehet, hogy bezárultak valamilyen kapuk és ott állsz, hogy akkor most mi legyen, merre tovább (vagy még nem is voltak kapuk, most szeretnél bemenni az elsőn...). Lehet, hogy azt érzed/érezted már, hogy valahogy diszharmóniában vagy azzal a környezettel, amiben élsz, dolgozol, akkor is segítségedre lehet egy ilyen profil.  

Ezek a profilok/eredmények nem csak a munka-körülményeken, de akár a családi, kapcsolati életedben érzékelt problémákra, problémás helyzetekre is adhatnak ha nem is megoldást, de indikációt, hogy hol kellene úgy megfogni a dolgot (pl. a kommunikációt), hogy vinni lehessen...  

Nekem személy szerint úgy jött az életembe az Innermetrix, hogy valaki felhívta rá a figyelmemet és egy életem, egy halálom, talán 8 éve belevágtam... Azóta még csináltattam 2 másik saját profilt és sok profilt segítettem másoknak megérteni, felhasználni. A legkülönbözőbb emberek jelezték vissza, hogy segített neki fejleszteni a dinamikus önismeretüket. Ez nem olyan, hogy puff, ilyen vagy, és kész...  

...ez a komplex profil megmutat részben attitűdöket, de lehetőségeket is, sok esetben nem kihasznált lehetőségeket is, és okokat az esetleges feszültségekre az adott  környezetben,  a 3-dimenziós (tehetség, motiváció, viselkedés) profilok alapján.  

Azután, hogy az illető változtat-e annak alapján, ami a konzultáció segítségével körvonalazódik, az az ő dolga, felelőssége. Persze, ha már ismeri ezeket, a felelőssége nagyobb... én pl. azonnal ki tudtam magamra vonatkozóan mutatni elemi, struktúrális feszültségeket pl. a fiaimmal, párommal kapcsolatban. Ők (mindenki a maga módján) és én adott esetben teljesen eltérően reagálunk azonos helyzetekben és ezáltal egymásra... És ilyenkor mit lehet csinálni?  

Mivel ezek a kommunikációs struktúrális problémák a már idézett DI viselkedési modulból derülhetnek ki, a 70+ oldalas riportban  ennek a modulnak a személyre szabott elemzésénél van egy olyan oldal, amely azt mutatja ki nagyon konkrétan, pontokba szedve, hogy a riport kitöltőjéhez 3-ik személynek (!!) hogyan érdemes, és ha jót akar, nyílt kommunikációt akar, hogyan nem szabad közelednie. Ez az egész riportnak talán nem az egyetlen fontos, de mindenképpen legoldottabb reakciókat, akár nevetést is  kiváló része (persze, ez csak akkor tud működni, ha a fontos 3-ik személyeknek elmondjuk és megmutatjuk a viselkedési profilunkat és különösen ezt az oldalt!). Nem mintha a konzultációk szinte mindegyikénél nem lennének más pontokon is a profil gazdájának aha/ráismerési pillanatai... 

Persze, ha minden úgy van jól ahogy van, a magánéletedben is, a munkahelyeden is, mindenütt úgy simulsz a helyzetekbe, mint a kéz a kesztyűbe, amit el akarsz érni, eléred, amit meg akarsz értetni, meg tudod értetni, azt csinálod, amit szeretsz, hallgatnak Rád, szóval minden dőzs, akkor semmi szükséged ilyen dolgokra, akkor élj továbbra is, mint Marci Hevesen...:-)))

Előhang: ez a post ezen a blog-flow-n off-topic, filmkészítőkről szól, nagyjából, akiket érdekelnek ilyenek és bizonyos korszakok... Még valami: rengeteg alapvetően youtube link van beillesztve... hogy ezek akár még holnap is elérhetők lesznek-e, nem az én felelősségi köröm, amelyik eltűnik időközben, azt együtt fogjuk sajnálni...

No, ez most csak tényleg nagyjából megszállott film rajongóknak (egy fia coaching-utalást nem tervezek bele...:-)))... Mondjuk még azok közül is előnyt élveznek a az 1960-70-es évek rajongói, főleg Truffaut, Godard, Rohmer és a Nouvelle Vague, de akár a John Cassavettes féle független hollywood-i filmek szeretői is jöhetnek. Szóval merengés, nosztalgia, örömködés a film aranykoráról...:-))) Azért került ide, mert a téma feldolgozása ezt kívánta meg, és nincs másik blogom...:-))) 

Még valami. Mivel vannak konkrét utalások egy filmes FB csoportra, mert végülis oda készül ez a post, csak oda direktben komplikált lett volna, sok a link, meg a kép, egy FB bejegyzés nem tud jól kezelni ilyesmit. Úgyhogy mindahhoz a figyelmeztetéshez, ami az első bekezdésben volt, van még egy: ez egy kicsit belterjes post, még azok közül is, akik a Mozigépész Moziverzuma FB-csoportban regisztráltak, nem gondolom, hogy sokhoz szól. Szóval ez egy több oldalról is megszűrt réteg-post...  

András (máris kezdődik a privatizálás: Suszter András, a másik, előző – kicsit coaching-os – postból...) most tett fel (át az 1.0-s site-ról) egy film-történeti dokut, és ennek kapcsán jutott eszembe az egész, az a kis „research”, amit ma délelőtt elkövettem... 

Ez a Cinéaste contra Magnats (2005) - https://www.imdb.com/title/tt0480892/

Akkoriban, amikor először került fel, valamikor 2020 februárban, akkor rákerestem és rátaláltam ennek a párjára, a Fimmakers in Action (2005 – ugyanabban az évben készült, mint a másik) - https://www.imdb.com/title/tt0486090/

Ide idézem az erről és főleg a másikról, a párjáról rittyentett kis szubjektív reflexiómat/commentemet is, hogy legyenek együtt:  

„Mérges dokumentumfilm. Nincs magyar felirat, a francia pocsék, az angol elég jó. 

Aki adja a pénzt, azt nem a művészet érdekli, ha nem fér be Tizian Utolsó vacsorája az Escorial éttermének főfalára, hát levágat két csíkot a két széléről (hogy azért az apostolok megmaradjanak...)

Ez a film elég erősen a technikai differenciákkal foglalkozik. Emlékszem halványan, amikor a műszaki igazgató vázolta egy ker. tv. igazgatóságának a 2000-es évek közepén, amikor már a 20-30 évestől kezdve 16:9-es képernyősig mindenféle készüléken fogták többek között az adásunkat, hogy akkor mi a jobb, ha alul-felül, vagy két-oldalt van fekete csík (mikori a kópia, vagy élő, stb., ezek mind másfélék voltak az input oldalról is), vagy mindig legyen annyira torzítva a kép, hogy akármilyen az input, vagy a fogadó készülék, mindig legyen kitöltve a képernyő. Nem mindegyik tv-társaság döntött ugyanúgy... innen vannak, ebből a korszakból származnak a tv-ről felvett műsorok torzított képei...

Azután a feliratok időzítése... bizonyos tartományon belül lehet lassítani és gyorsítani a kijátszást anélkül, hogy könnyen érzékelhető legyen, ezzel a tv-társaságok szabadon élnek is. Nem csak a hirdetési idő meghosszabbítása miatt, de hogy bizonyos műsorok (pl. hírműsorok) kezdése pontosan történhessen. Így lehet behozni lemaradást, túlsietést. Ezért azután két időpontban felvett műsor szinte soha nem lesz egyforma hosszú...

Érdekes, nem? Ja, és ez egy két részes mini-sorozat egyik része csak, ez a másik...”

OK, ezzel megvagyunk, ezt akkor kértem is a site-on (ilyesmit lehet ott, bizonyos reménnyel arra, hogy megjön... azután vagy megjön, vagy nem...), de itt nem áll le a történet... 

Közbevetés: tudjátok (kifejezetten az FB-csoport tagjainak szóló kérdés), hogy lehet keresni témára, címre az FB csoporton belül? Van egy kifejezetten a csoportra vonatkozó search-ablak, abba írtam be azt, hogy „cinéastes” és erre jött ki a fenti másodikról (a sárgáról, a „Cinéastes in Action”-ról) szóló postom. Eddig megvolnánk, de erre a kereső szóra kiadott még egy érdekes postot, Andrásét, ami továbblendítette a ma délelőtti történetet. 

András írt 2019.augusztus 11-én egy postot arról, hogy befejezte az Eric Rohmer életművet (nekem egészen különlegesen speciális késő kamaszkori (20-as első évek...) kedvencem Truffaut-val egyetemben...), de egy commentben ehhez a posthoz egy kicsit később hozzátette, hogy:  

„ a betyárját 2 film majdnem elbújt előlem, de szerencsére elkaptam őket :-) Cinéastes de notre temps: Carl Th. Dreyer (1965) és Cinéastes de notre temps: Le celluloïd et le marbre (1965) na ezeket azért még megkapjátok...”

Na, ez egy érdekes, és általam alaposan (& érdemtelenül...) elfelejtett részlet, hogy is vagyunk ezzel? Nos, ebből is látszik, hogy egy micsoda labirintus ez...:-))) Akkor valahogy elkalandoztam és nem néztem utána és most (!!!), amikor ezt a postot írom, éppen ezt a sort, 20 másodperce fedeztem fel, hogy mind a kettő benne van az 1.0-s site adatbázisában! (Persze, hogy már töltöm le őket...:-))) Amire kész leszek ezzel, készen vannak...). Ui. Ehhez a bekezdéshez: mind a kettő alapnyelve a francia, de a Carl Th. Dreyer filmben egyéb nyelveken is beszélnek, sokat, a felirat ezekhez spanyol... szóval nem könnyen desrifrírozható filmek...:-)))

Na, valamit kilőtt András abból (ezek szerint még februárban!), amiket akartam még ide írni , de nem mindent...:-))) 

Elkezdtem ezen a címen keresni, hogy: „Cinéastes de notre temps” (Mai filmművészek) mindenfelé (még megnyitottam a google.fr-t is, általában a google.com-on keresek, mostanában magától gondolom geolokáció alapján visszavált google.hu-ra, és akkor egész másokat találok, vagy nem, így fedeztem fel, hogy nem A „Google” van, hanem nemzetre, illetve pontosabban valószínüleg alapnyelvre optimalizált sok „Google” van...).

Sok minden van, amelyekből valószínüleg ez a kettő (amelyeket imént említettem, hogy benne van az 1.0-s adatbázisban) kivonat, részlet. Hogy melyik melyiknek és mekkora része (esetleg a generic name alatt valami plusz...), fogalmam sincs. 

Nna... Nézzük, miket találtam. Alapvetően 2 csomagot (itt a google kereső oldal, azt hiszem, ez a google.com alatt, már nem tudom, annyit kapcsolgattam össze-vissza...): https://www.google.hu/search?q=cin%C3%A9astes+de+notre+temps+dvd&ie=UTF-8&oe=UTF-8&hl=hu-hu&client=safari&safari_group=9   

1. Az egyik azt hiszem egy db DVD plusz 1 db 240 oldalas könyv, ezt az Amazon.com-on, és onnan azt az egyet, ami maradt, nem tudják ide szállítani.

Erről itt a linkje egy angol nyelvű cikknek: https://www.jonathanrosenbaum.net/2018/12/la-saga-cineastes-de-notre-temps-une-histoire-du-cinema-en-100-films/

2. A másik egy 6 DVD-s összeállítás. 

3. Azután van megint találtam valamit az imdb-n (kicsit el vagyok veszve, hogy ez most valami a fentiekből, esetleg a kettő közül az egyik, ami fent van az adatbázisban, vagy valami egészen más, de hogy így egyben meglegyen a ma délelőtt nyoma), íme:

https://www.imdb.com/title/tt0815352/ 

4. Van még (keresési eredményként és némileg ide sorolandóan) egy film, ahol Godard beszélget Fritz Lang-gal, ennek a címe: „The Dinosaur and the Baby” (1967)

https://www.themoviedb.org/movie/255990-le-dinosaure-et-le-b-b-dialogue-en-huit-parties-entre-fritz-lang-et-jean-luc-godard 

Hoppá, erről most találtam (közben is search-ölök ezerrel...:-))) egy (vagy Az) órát a youtube-on...:-))) Francia DUB (Lang couramment beszélt franciául...): https://www.youtube.com/watch?v=Sm4q-gtUH7Q&list=PLdngs1Hvsu1FXMk3gzvIu4Rs_yTitSPVI

(Ebbe belenéztem, tök technikai, de pont ezért nagyon érdekes, Lang nagyon konkrét, nem hadovál, fújja a felhőt, elmondja, hogy mi a módszere, helyenként szép részletesen...) 

5. Egy részlet szerintem szintén a 6 DVD-s gyűjteményből (de ezt nem tudom pontosan), egy 77 perces interjú Elia Kazan-nal (ENG Dub, FRE Sub)

https://www.youtube.com/watch?v=2G-ipbt0I1c&t=9s 

6. És akkor ha rámész a youtube-ra, daily motion-ra, vimeo-ra, eszméletlen mennyiségű, főleg rövid doku videó van a legkülönbözőbb időszakokból és filmkészítőkkel, tényleg csak ízelítőként néhány:
   • Cassavettes-ről és bandájáról (Peter Falk, Ben Gazzara, Gena Rolands), róluk rengeteg van, szerintem ez benne van a nagy csomagban (a 6 DVD-sben): https://www.youtube.com/watch?v=TUxZlwt5-Ao&list=PLuV4l7z4B3dhjVSmx0umB5Hnhj15L5Vyb 
   • Truffaut-ról van jó pár... Itt például a legendás Bernard Pivot könyves műsorban (a műsorvezető) beszél Hitchcock-ról a róla írt könyve kapcsán: https://www.youtube.com/watch?v=QxBJ3F_GxOY&t=51s (Ebben az adásban Roman Polanski is ott van és belebeszél...)
   • Húúú... mit találtam ebben a pillanatban (virtuális helyszíni közvetítés á ki tudja, mikor olvasod, pont akkor is...:-))) Bunuel... róla nincs sok anyag. Itt egy fél órás interjú franciául (a spanyol Bunuel természetesen vágja a franciát, aussi....:-))), de itt van ENG Sub! - https://www.youtube.com/watch?v=xjVpviB2gp4&list=PLdngs1Hvsu1FXMk3gzvIu4Rs_yTitSPVI&index=2 (Ebbe is belenéztem, azt kell mondjam, olyan szinten érdekes, mint a Langos...)
   • stb. a youtube, de máshol is tele van a filmművészet dokumentumaival, beszélgetések, interjúk, visszaemlékezések, ezt itt csak abbahagyni lehet, befejezni nem...:-))) 

7. Na, ez még a keresés mellékterméke, kicsit off-topic itt, de nem annyira...:-))) 2 hosszabb interjú:
   • Egy hosszabb David Lynch interjú: https://www.youtube.com/watch?v=jGd6lnYTTY8
   • Egy hosszabb amerikai interjú (Dick Cavett show) Sophia Loren-nek és Marcello Mastroianni-val): https://www.youtube.com/watch?v=Q93f24sIjVc - (Pl. a 41. percnél, amikor Cavett megkérdezi Loren-t, hogy szerinte Mastroianni tényleg az a legendás olasz szerető, Mastroianni reakciója Loren „igen”-jére is priceless...:-)))
   • ...és ráadásnak egy rövid egy másik nagy kedvencről, Stanley Kubrick-ről: https://www.youtube.com/watch?v=WOLZMr52Wcc
   • ...és (itt – valahol – abba kell hagyni... ez a hely pont olyan jó, mint bármely másik...:-)))

Egy pozitív, motiváló történetet mesélek el itt, hogy hogyan kell/lehet előnyt faragni egy ilyen szörnyű helyzetből, amiben most vagyunk a független szakértőként dolgozók egy részének és főleg nekik... 

A történet főszereplője nem fiktív személy, nagyonis valóságos, Suszter Andrásnak hívják és a Linkedin profil meghatározása szerint „international Insurance Broker”, szóval biztosítási alkusz, tudtommal főleg cégeknek, de nem csak. Semmilyen szakmai kapcsolatban nem vagyok vele, nem ennek a szakmájának kapcsán ismerem... 

Egy történetet akarok elmesélni (nem is igazán a saját szavaimmal, a főszövegben a lényeg a vendég-szöveg, amit egy ma reggeli vagy 2 órás comment-folyamból emeltem ki. Ahonnan ismerjük egymást, az a Facebook egyik filmes csoportja, amelynek ő a fővezére... és nem is akármilyen fővezér, egy olyan Taj Mahalt hozott létre, amely csak a hívatottaknak nyitja meg az összes kincses-kamráját, de aki csak meg akar nézni egy-egy filmet és took the pain és regisztrál, megteheti (de vannak filmek, amelyeket most már regisztráció nélkül is). 

Hogy mélységben, ahogy, ahányféleképpen, és amilyen változatos szempontok/kategóriák szerint lehet keresni/mélyfúrni a site-on (az FB-csoporton kívül van egy, sőt temporarily két site is...), egészen elképesztő. Persze ebből következik, mennél jobban mozi-imádó vagy, annál jobban fogod szeretni, minél inkább csak egy kattintásra akarsz lenni filmektől, annál inkább cumbersome, hogy mekkorát kell ugrani még ehhez is... 

Ez az elöljáró csak azt van hívatva megpendíteni, hogy miért is tartom fontosnak és érdekesnek a történetet. Azért, mert egy sok szempontból is kivételes ember példája. Ő erre persze ilyeneket mondana (mond, például, hogy) 

„...Mindenki nagyjából egyformának születik, mindent utána rontunk el, vagy rontanak el helyettünk. Nincs olyan, hogy valaki anyatejjel szívta magába a kommunikációs képességet, mindannyian épp csak gügyögtünk születésünk után...”  

No, ebben részben egyetértek vele, részben meg nem (ez sokszor van így velünk...:-))). Talán energiát, fókuszáló képességet, idő-management-et is közben tanuljuk meg, de azért felnőttként, úgy tapasztaltam, egyik ember, másik ember, ég és Föld... András valahogy mégis kilóg egy kicsit, fölfelé. Mindegy is, hogy ez genotipikus (örökölt), vagy fenotipikus (tanult), a lényeg nekem, nekünk, itt és most, hogy ilyen, amilyen...:-))) 

No, és akkor a történet. Egész másról kezdtünk el commentelgetni ma reggel, a mozis site-tal függött össze, és eltartott vagy 2-2,5 óráig, a szokásos kis szünetekkel a commentek között. És egyszercsak valahogy szóba hozta, hogy ő hogyan dolgozik most, karantén idején. És erre mint a csataló, felkaptam a fejem, rögtön kevésbé kezdett el érdekelni az alaptéma, és erről kezdtem el kérdezgetni. Majd ahogy belemelegedtünk, megemlítettem neki, hogy ez annyira tetszik nekem, hogy még talán másnak is hasznos lehet ebben a sokaknak nehéz időben, hogy írnék erről egy rövidet a Linkedinen. Szeret írni, beszélni (én (én!!) sokszor kismiskának érzem magam ebben hozzá képest...:-))), mondta (írta...), mondta még, hogy akkor még mit írjak bele. 

Na mondtam, állj, ez nem a Te életrajzod lesz, ez az én postom, abban a gondolkodási rendszerben, ami az enyém, ahogy nekem átjött (abszolút pozitívan!) az üzenet a történetedből, a részletekből. A duma, a prédikáció, azzal tele a pince-padlás mindenhol, tangible, konkrét dolgok kellenek. Mivel még mindig nem mondta, hogy akkor nem, sőt, azt írta a végén, hogy 

„...örömmel osztottam meg a példát, reméljük másoknak is segíthet...”, 

Hát nekiláttam megírni... Azám, de ismerem magam (...), ez mondok, az 1300-as kalodába nem fér el... nosza, akkor blog és azt fogom majd... ezt olvasod. (ma, szombaton, 2020. április 4-én (a felszabadulás valamikori naptyán...) 9.00 kor kezdtünk el beszélgetni az FB-n, most 12:30 van... szóval, primőr a dolog...:-))) 

És akkor a vendégszöveg, a commentekből kiollózva (ez a kiollózott rész nem teszi többet ki, mint az egész negyede/ötöde annak, amit csak ő írt...): 

„..Nekem egyáltalán nem okoz se gondot, se frusztrációt, hogy max a ház aljában lévő boltig mehetek le, helyette kiépítettem egy virtuális irodát, és pont úgy beszélek ügyfelekkel, mintha ott lennék. Persze siránkozhattam is volna, mint nem kevés alkusz, biztosítási üzletkötő, hogy itt a vége, lőttek a szakmának és éhen hallnak. DE nem egyszerűbb lenne gondolkodni a megoldásokon, mint síránkozni azon, ami tőlünk, akaratunktól függetlenül bekövetkezhet. Miklós, új üzleteket közöttem az elmúlt cirka 3 hétben, és egyetlen ügyfelet sem veszettem, gyakorlatilag a virtualitás kényszere miatt növekedett a "személyes" kapcsolat, nem csökkent...” 

Arra, hogy az emberek nem találják a helyüket még így a harmadik karantén hét végén... 

„..DE ha semmire nincs ideje az embereknek, amit továbbra sem értek, akkor a Zoom sem lesz segítség, hiszen az ügyfeleket ki kell értesíteni az általunk létrehozott virtuális irodáról, no meg arról, hogy ez milyen távlatokat nyit, még nagyobbakat, mint ami eddig volt. Azután az aktuális hírek alapján meg kell fogalmazni rövid célzott üzeneteket, hogy miben tudom most segítnei őket, majd a végén megint ott a technikai eszköz, a videotelefon, amin keresztük konkrétumokról is beszélhetünk. Azután fogom és ha már itthon vagyok, felemelem a telefont és felhívok cégeket, akik még nem a partnereim (unaloműzünek is jó) és megkérdezem, érzi már a cége bármilyen szempontból a járvány közvetlen, vagy közvetett gazdasági hatásait. Érdekes lehet-e számukra, ha ezt a kockázatot tudom csökkenteni. Érdekes lehet-e számukra, ha a kialakult helyzetben, amikor ágazatok állnak le és forgalmat veszítenek, ha olyan módszert javaslok, amivel megtartható vagy akár növelhető a forgalom. Ha érdekes feljaánlhatom-e a virtuális irodámat, amiben videotelefon és képernyő megosztás segítségével, úgy tudok megoldásokat javasolni, egyben mutatni, mintha ott ülnél mellette az irodájában...” 

...ami igaz, az igaz, ezeket a képernyős-interaktív videó alkalmazásokat úgy kezeli, mintha ezzel született volna... 

„...na cirka így megy ez, kétségbeesés helyett, a helyzetből adódó előnyöket is meg kell tudni találni, de a probléma utána jön, szánok-e időt a kidolgozására, szánok-e pénzt, ha szükséges a technikai háttérre, hajlandó vagyok-e felemelni a telefont, vagy azt mondogatom magamnak úgyis elhajtanak. A motiváció legerősebb formája nem az, amit mások modanak, hanem amit Te teszel szabállyá önmagadnak...” 

...és még hozzátette: 

„...Pontosan azért megyek új ügyfelek után, mert nem a pénz motivál vagy kényszerít, hanem magam motiválom, mert szeretem a munkám, szeretek az emberekkel foglalkozni, szeretek segíteni másoknak, hogy megoldódjon a problámájuk, ergo az isten is alkusznak teremtett, no meg tanárnak, Gyakorlom is mindkettőt...” Jaja... és ha valaki kérdezné, van családja és három lánya is... 

Q.E.D. Ezt kellett bizonyítani, hogy lehet másképpen is... egy konkrét példa...:-)))

Előhang: 

Tudom, az FB-t itt ekézni illik, nagyon szoros környzetemben eleget hallom, hogy még “veszélyes” is (lelkileg…), OK. Hadd említsem egy előnyét. Nagyon kora reggel ma ezt a kis szösszenetet hoztam össze, ami 12-es betűnagysággal egy Word-oldalon még ezzel az előhanggal együtt se ér el 1,5 oldalt. Na most ezt nem tudom pontosan, a linkkel együtt, amiről eszembe jutott, talán 4 (!!! Darabban lehetne feltenni a Linkedinre…). Aha… Anyátok… 

Most arról nem beszélek, hogy elkezdtem felrakni, az első comment után nem akarta bevenni a második commentet, csak egy idő után derült ki, hogy az első commentbe írtak hosszúak voltak (jelentem, hogy a mai mezei processzor gyorsaság nekem még lassú…)… OK, azután a time-line ugrott egyet és még törölni se tudtam az iPhone-on, amin az egészet addig elkövettem. És a telefonon az isetennek nem találtam amit feltettem, hogy legalább törölni tudjam… nosza, ugrok a Mac-hez, és ott sikerült kitörölnöm… 

…és mivel fontosnak ítélem (Tamás (Cservenyák) sporttárs iménti postja, amellyel a mostani trendi szélsőségek (Armageddon vs nagy új esély) közé próbál kicsit másképpen, de mindenképpen párhuzamos gondolati sávon “belőni”, csak megerősített ebben), OK, nekiálltam írni belőle egy blog-postot, mert így be lehet csempészni a felséges Linkedin time-linejára egy 1+ oldalas Word-irományt… Szépen vagyunk kedveskéim… 

Korábban elindítottam egy egyszemélyes mozgalmat (nem találtam követőre...:-))) az 1300 karakter rémuralma ellen, azután alábbhagytam, beleszoktam, hagytam a fenébe… akkoriban (fél éve?) idősebb Cato példáján felbuzdúlva és annak szenátusbeli beszédeinek záró mondatát parafrazálva, minden postomat, commentemet, ami egy kicsit hosszabb volt, azzal zártam, hogy “A Linkedin1300 karakteres határát márpedig el kell törölni a Föld színéről!!” Aki, tudva azt, hogy ennél hosszabbat a kutya se olvassa el (sokszor ennyit se), nem ír ilyeneket, az kalodában él, meg azt akarja, hogy olvassák…:-))) Ez nem fenyeget, senkit nem akarok meggyőzni, semmit se akarok eladni, kicsit olyan Montaigne-esen csak úgy irogatok…:-))) 

Főszöveg: 

Az megvan, hogy egy személyes, belső, családi erőpróba is rejtőzik a felszín alatt, így az egyre szorosabban ellenőrzött karantén-időszak (-teszt?/-próba?) alatt? 

3 csomag explicit kérdés-kör körül forog jelenleg az életünk. 

1. Mi lesz velünk, elkapjuk-e, kórházba kell-e majd menni (istenments...), egyáltalán (idősebbek főleg, de egyre inkább nem csak...): túléljük-e? Ehhez szorosan kapcsolódnak az ellátás logisztikája, problémája (élelmiszer, gyógyszer, esetleg netán elromlik valami, mi van, ha más miatt kell kórházba menni (szülés?)...)?
2. Mi lesz a munkánkkal, miből fogunk megélni, van-e B-tev, hogy is lesz ez majd, és főleg mikor lesz vége?
3. Meg hogy mit fogunk csinálni a temérdek időnkkel... persze, mindennap megnézünk majd legalább egy rögtönzött színdarabot, meghallgatjuk az örömódát, és társait, ja igen és két-három naponta lesz egy-egy Don Giovanni is... 

Ezek azok, amelyekre ráugrik a a social media, és sokan jelentkeznek ötletekkel, tanácsokkal, segítőnek (mint most én is...:-))). 

Az első csomag az egészségünkről, a közvetlen ellátásunkról szóló megszervezhető, vigyázhatunk, amennyire tudunk, megszervezhetjük és itt is van, amiben csak reménykedni tudunk. 

A második kérdés-csomag legégetőbb, és sokak számára a legnehezebb... A kérdések fogósak, közvetlen válasz nincs rájuk, kicsit olyan ez, mint a szerencse, lehet készülni rá, hogy ha beköszön, felismerjük. Amíg lehet, egészségünkre is optimalizálva, dolgozzunk, őrizzük a helyünket a munka világában. Ha nagyobb a baj, vonuljunk magunkba, gondolkozzunk el, mibe kéne/lehetne elkezdeni beletanulni. Nem csak nyelvet (ez talán a legtriviálisabb), de szinte bármit, erre a net (jó, főleg angolul, ez igaz...) ma majdnem korlátlan lehetőséget nyújt. Otthonról is... 

A harmadik kérdés, ha valakinek tényleg kérdés, önmaguknak ritkán, vagy sosem feltett kérdéseket tehet fel, kinek-kinek... A minek élünk? Azért élünk, hogy dolgozzunk, vagy fordítva, vagy a kettő optimális arányokban van ott az életünkben, esetleg azon szerintem nem túl nagy számosságú elit tagja vagyunk, akik mind a kettőt kifejezetten élvezik, akik megtalálták az életüket a munkájukban is. 

Akinek az élet, a kultúra, a hobbi, a családdal töltött quality time eddig is szerves része volt, varratmentesen átáll, nem csak “kibírja”, sőt élvezi, hogy most több ideje van ezekre, ki is élvezi, mert tudja, hogy aktív életében nem sokszor jön még el egy ilyen alkalom, amikor tényleg azt csinálhat, amit akar... Nem mondom, egy-két hét fura lehet mindenkinek, de kb. a harmadik héttől már vissza lehet venni a kézbe a gyeplőt ennek az új életnek a kontrolljához. 

...és akkor ma kezembe került az alábbi cikk egy másik dimenzióról, amiről még nem nagyon esik szó. Nem lepett meg, tán 2 hete (bár lehet, hogy csak egy, mások az idő-dimenziók) egy beszélgetésben az optimista jóslat az volt, hogy sok gyerek fog születni decemberben, a realistább az, hogy lehet, de sok már azóta elvált/szétment emberpártól... 

Két szélsőséges helyzetnek megvannak a saját problémái. Egyedül lenni most, ezekben a hetekben egyre nehezebb lesz. Könnyített eset, ha virtuálisan van kivel szoros kapcsolatot  tartani, aki adott esetben, jelzésre konkrét, akár fizikai segítséget is tud adni. De mindenképpen lelkileg ez megterhelő lehet... 

A másik véglet a kis határolt térbe összeszorult családok belső élete. Na, ez se lesz egy fáklyás menet... Erről a helyzetről, a kihívásairól és a lehetséges pozitív megoldási lehetőségeiről szól a cikk... 

https://nlc.hu/lelek/20200326/parkapcsolat-karanten-osszezartsag/

Egy kis történet, és egy kis kommentár... 

A történet: 

„...Uddaláka egy fügefa aljában ül. 

Az indiai mesterek szokásos közvetlenségével és s megtapintható életből vett szemléletes példával való tanítással arra szólítja fel szeretett fiát, hogy szakítson le egy fügét. Majd felszólítja arra, hogy törje ketté, és vizsgálja  meg, mit lát abban. „Sok-sok apró magot látok” – mondja a fiú. Ekkor az atya arra kéri, törjön ketté egy ilyen nagyon nagyon apró fügemagot. 

Az eredeti tanítás tulajdonképppen most kezdődik.  

Uddaláka tehát felszólítja a fiút arra, hogy hogy törjön ketté egy apró magot. 

Majd megkérdezi: „Mit látsz benne?” 

A válasz: „Semmit.” 

Uddaláka hosszasan hallgat és várokozik. 

Azt akarja elérni,  hogy gondolkodásra serkentse a fiát, s mintegy arra kényszerítse, hogy önnön magától, külső segítség nélkül fedezze fel a kivezető utat. Azt nem jegyezte fel a Cshándógja krónikása, hogy ez a várakozás milyen hosszú ideig tarthatott.  

Uddálaka türelmesen és hosszasan várokozott 

Miután nem kapott választ, bizonyára önmaga is tépelődhetett, hagyja-e saját fia esetében meghiúsulni ezt a kísérletet, vagy adjon valami ösztönzést, amit a korabeli tanítómesterek következetesen alkalmazott szabályai szerint azért nem szabad megtenni, mert az már a belső kibontakozásra, a bhávanára vonatkozik. Olyasmi ez, mint az áldozatoknál a dörzspálcikákból kicsiholt tűz, amit mindenkor magának a tanítványnak a kötelessége fellobbantani. 

Aztán, valamilyen különös megfontolásból, mégis megszólalt, de csupán egy óvatosan fogalmazott bíztatást adott, nagyon keveset mondott: 

’Lásd csak, az a finomság, amit te észre

Sem veszel, az a legértékesebb.

Bizony, ebből a finomságból jön létre ez

A hatalmas fügefa.

Tudd meg, hogy ehhez az értékes finomsághoz

Hasonló ez az egész világmindenség.

Ehhez hasonló a létezés.

Ilyesféle vagy te, Svétakétu.’ (Cshándógja Upanisad VI 12. 1-3)...” 

(Az idézet a védikus irodalom legrégibb 10, úgynevezett Mukhya Upanis(h)adjainak egyikéből, a Chāndogya/Cshándógja Upanis(h)ad-ból származik. Magyarul ’Énekmondók titkos tanítása’ címen jelent meg a Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzeteként.) 

A kommentár 

Hiszek benne, nap mint nap tapasztalom, a legkülönbözőbb irodalmi és nem irodalmi alkotásokat olvasva, hogy a beszélgetéses segítés/terápia nem Freud találmánya, nem is Breueré, nem is Charcot-é, hanem jóval régibb... Jóval egyenletesebben ráadásul elosztva a kontinensek között, mint gondolnánk. A gyökerei a ma alkalmazott eljárásoknak jóval régebbiek, mint amennyire szeretjük visszavezetni.  

Talán (nagyon kicsit... a példakép-szerűség a sztratoszférában van hozzám képest...) azt  keresem mindenben, amit Joseph Campbell a mítoszokban, a konvergenciát... Akár filmekben, regényekben, életrajzokban is, morzsákat akár, a végső (vagy legelső...) konvergenciát, amelyben hiszek, hogy létezik... abban, hogy időkön, tereken túl, felül mindenki (persze: a legjobbak...), mindenhol kb. ugyanazokat a szabályokat fedezte fel a tanítás/tanulás/fejlődés univerzumában, amelyek működnek...  

No, szóval azt a konvergenciát vélem sokszor tetten érni a segítés területén, amit Joseph Campbell hajtott űzött egész életében a mítoszok, vallások, istenek világában. Nem kis terjedelmű életművében szorgos munkájának eredményeképpen azt igyekszik folyamatosan kimutatni, hogy ha a helyi szokásokat, jellegzetességeket lehántjuk róluk, az ősi sztorik, hősök mítoszok, vallások, istenek történetei azonos gyökerűek, azonos alapelveket, etikai normákat, életfilozófiát tükröznek.  

Ő az, akinek a nevéhez fűződik a Hős útja elnevezésű fejlődési út-struktúra, amelyet az Ezerarcú hős című könyvében alapozott meg és járt körül. A Masks of God című terjedelmes 4-kötetes tetralógiája szintén ezt a fonalat követi a vallások, istenek történetén keresztül.  

No, én meg azt gondolom, és mindig ez lebeg a szemem előtt, erre fókuszálok, bármilyen információhoz jutok, hogy hol vannak a felszín mögötti összefüggések, azonosságok, vagy legalább hasonlóságok a segítő eljárások/mátrix által elfoglalt szellemi térben...

Talán már közhely, és nincs senki, aki valamilyen szinten ne értene vele egyet, hogy egyre inkább pattanásig feszült módon élünk, dolgozunk. Egyre kevesebb a nyugodt pillanat, egyre több a kiégés, a distressz, az időleges, de akár súlyos belefáradás az egészbe és hogy az emberiség eddigi ismert történetében soha nem volt nagyobb szükség (ami nem feltétlenül egyezik meg a felismert igények volumenével...) arra, hogy az emberek lelki, egzisztenciális, párkapcsolati, és egyéb problémáikkal megfelelő szintű, felkészültségű segítőhöz fordulhassanak. 

Fontos, hogy ezekben a segítő kapcsolatokban az ügyfelek ne sérülhessenek, és közelebb kerülhessenek céljaik megvalósításához, vagy akár felkészültebbek lehessenek életük eljövendő nehéz helyzeteire. Sokféle ez az igény, szükséglet, a spektrum a pszichésen valóságosan sérült emberekkel foglalkozástól az egészséges életvitelre abszolút alkalmas emberek kisebb-nagyobb önismereti és tranzakció-kezelési működésének fejlesztését szolgáló támogatásig.  

Az utóbbi hónapokban az ügyfelek/betegek védelmének kikiáltott céljának elérésére olyan törvényi  módosításokat fogadtattak el,  amelyek a segítői szakma sok szegmensének további fejlődését, egyáltalán működtetését veszélyezteti.  

Ma szombat van, fizetés nem volt, viszont volt egy összejövetel, ahol alapvetően coachok dugták össze a fejüket, hogy akkor most mi van... Volt plenáris, kis csoportos, tudod, ahogy egy mondjuk 50 fős csapattal kell... az egyik kérdés az volt, hogy ha megoldódna ez e a fura patt, vagy milyen helyzet, akkor az milyen lenne érzésben, percepcióban... 

Nekem az a kép jelent meg egy vágyott jövőben, hogy az eddigi sokszálon összefonódó, sok szintű belépési ponttal a sok-szintű igényeket kielégíteni próbáló, egyre markánsabban formálódó  segítő mátrix-rendszer - ahelyett hogy bozótkéssel szétvágtuk volna az egymáshoz fonódó, egymást segítő, egymásra épülő kapcsolatokat jellemző liánjait – markánsan tovább erősödött, és egy a felhasználók felé világos üzeneteket és belépési pontokat mutat és közvetít.  

...és megoldódott a kialakult önfenntartó-önszabályozó rendszer (a makro segítői mátrix az igénybe vevőkkel együttesen figyelembe vett rendszere) folyamatos öntisztulása is, azaz az a képessége erősödött meg, hogy kivesse magából nem csak az alkalmatlanokat (diplomáik számától, színétől, szagától függetlenül, pusztán munkásságuk nem-elégséges, vagy éppen ártó voltának okán...), de a  csak pénzre utazó szélhámosokat/”kuruzslókat” is... 

Ami itt jön, ami „megtörtént” (a vágyott jövőben vagyunk...) az az, hogy megvalósult az elképzelés, hogy legyen kultúrája annak - segítsük a segítségre, vagy a fejlődésükhöz támogatásra szorulókat megtanulni ezt a kultúrát -, hogy merjenek visszajelezni, vagy jelezni a megfelelő helyen, hogy nem OK valami, ami a segítés/támogatás címszóval történt velük...  

Tudom, hogy ez milyen nehéz is lehet, hiszen a személyes fejlődés nem feltétlenül lineáris, vannak közben fájdalmas felismerések, önreflexiók, tehát nem egyszerűen akkor érdemes a szükségszerűen laikus ügyfeleknek/pácienseknek gyanakodni kezdeni, ha nem minden ülésről hurrá-optimistán, tánclépésekben tudnak eljönni. Vagy ha néha elsírták magukat, stb.  

Hanem amikor a segítő beavatkozása zavaró, ártó, negatív... és nem kell feltétlenül visszajelezni, elég, ha annyit mondanak a segítőnek, hogy köszi, köszi, de köszi... és nem kell olyan sok embernek, ügyfélnek ezt tennie, hogy az illető megérezze, ezt nem neki találták ki és hogy bezárja a „bótot”... Ezt hívom tanulásnak, kultúra átadásnak, egészséges kultúra generálásnak...  

Vissza a mába... Szerintem ez a folyamat elindult, a coachok (hogy a segítői mátrix egy hozzám közel álló szegmensét említsem...) folyamatos példáit adják az önszabályozásnak: 

1. Először csak különböző egyesületekbe tömörültek, majd 2011-ben (9 éve!!) az egyesületek létrehoztak egy országos szintű szövetséget (Magyar Coach-Szervezetek Szövetsége),
2. a szövetség a tagegyesületek etikai kódexének felhasználásával egy egyszerűsített közös etikai kódexet is alkotott, lefektette az etikai kódex megsértői ellen való eljárás folyamatának alapjait,
3. egy, a legnagyobb nemzetközi coach ernyő-szervezet, az ICF (International Coaching Federation) minősítési rendszerében egyre több coach szerzi meg a 3 minősítési fokozat valamelyikét
4. a szövetség adatbázisában, honlapján elérhető a működő, minősített coachok névsora, elérhetősége, azaz a működő & aktív (!!) coachoknak egy ellenőrzött névjegyzéke is van. 

Mindezek világosan jelzik egy kialakuló szakma működési rendjét (ön)szabályozó rendszer meglétét. Elhangzik sokszor, egyre többször, hogy a coaching szakma felhígult, a coaching képzők évente több-százasával ontják a végzett coachokat. Egyrészről ez igaz, másrészről a valóság meg az (a szövetség adatbázisa és felméréseinek összevetéséből), hogy ezek tizede se gyakorolja valóban a szakmát. Még kevesebben vannak azok, akik folyamatosan, középtávon is meg tudnak ebből élni. 

Harmadrészt meg túlságosan figyelmen kívül hagyódik a jó coaching képzések általános pozitív hozadéka (a képzések, képzőhelyek kiválasztódása is folyamatban van egyébként, ha valaki nem tudná, az ICF rendszerében képzésekkel is lehet minősítésekre pályázni és a szövetség is foglalkozik önszabályozó törekvéseinek keretében). Előszöris messze nem mindenki azért végzi el eleve a coaching képzéseket hogy utána kizárólag, vagy akár részlegesen is, ebből éljen majd meg (itt is lehetne fejlődést elérni azzal, hogy a képzés elkezdése előtt a jelentkezőket megfelelően kijózanítanák eleve az elérhető pályamódosítás sikerességének kockázatát ecsetelve...).  

Az egyén önismereti, emberek közötti működési hatékonyságának növekedése elkerülhetetlen hozadéka annak, ha valaki becsületesen végigcsinál egy ilyen képzést. És ez, pláne ilyen méretekben, egy nagyon pozitív dolog, segíthet elérni valamikor egy kritikus tömeget azokkal, akik ezt az új működést megtanulják. És hogy ennek a – persze, egyelőre azért csak kicsiben, mondjuk kristályosodási középpontokként megjelenő – pozitív hatása semmiképpen nem lebecsülendő, legyen utána belőlük vezető, aki hatékonyabban és egyben harmonikusabban tud együttműködni, vagy egy egyszerű férfi, vagy nő, aki megtanult értő módon kommunikálni a többiekkel, az biztos...  Ha belepacsálunk ilyen idétlenül a levesbe, ez a folyamat is megtorpanhat... 

Ez az egész, ez a vágyott jövő nem is annyira ’a Holdban van’... Több évtizede alakul, bővül ez a segítő mátrix, és talán egy évtizede annak, hogy rohamosan elkezdtek tisztulni a fejek, már az első hullámban tudják az emberek, kezdik legalábbis tudni megkülönböztetni (és hát ebben kellene őket napról napra a segítőknek támogatni, hogy ez minél kézzelfoghatóbbá váljon...) és ezek az elefánt-a-porcelánboltban intézkedések, a feb 15-én belépett Btk rendelkezés, stb. egy alaposan, alap-vonalaiban jó irányban megindult folyamatot látszanak visszafojtani. 

Én szeretek abból kiindulni, amikor látszólagos, vagy valós érdekellentétek robbannak ki felek között, hogy ha látszólagos, melyek lehetnek az igazi mozgatórugók, ha valós, hol lehetnek közös pontok, átfedések, amelyeken elindulva, óvatosan, lépcsőről lépcsőre újra lehet építeni a konfliktus által megakasztott együttműködést. Szilárd meggyőződésem (ami persze, édeskevés, hát ki vagyok én egyedül...:-))), de hátha, hátha sikerül egy kis szikrát csiholnom...), hogy a jelenlegi helyzet hosszú távon senkinek se jó.  

Nézzük, szerintem azoknak, akiknek az „érdekében” születtek, miért is... mert amit nem vettek, vesznek észre, az az, hogy az utóbbi évtizedek, de talán kritikus tömeget már majdnem-majdnem elérve az utolsó évtizedben talán a világ, és nem utolsósorban hazai viszonylatban már nem nevetség tárgya az, aki fizet valakinek azért, hogy beszélgethessen vele, és ezen keresztül tartós javulást érhessen el az életében, kiegyensúlyozottságban. Ez a lassú, de biztos attitűdváltozás egyértelműen még a terapeutáknak, klinikai pszichológusoknak is hasznos, mert megalapozza a nagyon különböző szinteken történő, de alapvetően közvetlen emberi dialóguson alapuló külső segítség legitimitását, potenciális hasznosságát. 

Talán azért lehetett a mindennapi embertől annyira messze mondjuk 30-40 évvel ezelőtt ez a mainál sokkal-sokkal szűkebb professzionális segítői világ, mert egy terapeutikus kapcsolat határozott hatalom-különbségen alapult (itthon az amerikai filmekben láttunk utalásokat ilyesmire kvázi egészséges életvezetésre alkalmas emberek esetében, és nagyon gyengének, puhánynak is tartottuk az amerikaiakat ebből a szempontból – és nem is értettük, hogy egyidejűleg meg hogy a fenében lehetnek a világ legerősebb nemzete...).   

A terapeuta, a „pszichológus” volt az, aki tudja, a beteg, a kliens meg valahogy mint az autó a szervízben, a folyamat során valahogy megjavult. A lényeg, a folyamat, az eredmény akkor se ez volt, de a hazai laikus közönség kb. ennyit fogott fel belőle... Szégyellni, elhallgatni illett, mert mindenki azonnal arra gondolt, ha azt hallotta, hogy valakinek mondjuk terápiára van/volt szüksége, hogy ajjaj, komoly baj van vele (ő meg az okoska,  esetleg  magában küzdött reménytelenül saját életének problémáival, amelyekre másképpen tudott volna ránézni, ha ő maga is mert/tudott volna segítséget kérni...).   

Ezt az előítéletes attitűdöt olvasztotta/olvasztja éppen fel szinte észrevétlenül a segítő kultúra kiterjedése, szélesedése, kivirágzása azzal, hogy bevitte ténylegesen a mindennapi  értelemben vett magán és munkaéletbe az egymás segítés kultúráját. Hogy hogyan lehet egymással hatékonyan kommunikálni, hogy hogyan lehet konfliktust megoldani, hogy hogyan lehet eredményesebben, kiegyensúlyozottabban, harmonikusabban együttműködni. 

Hogy vannak ennek a területi kiszélesedésnek, kivirágzásnak vadhajtásai? Persze, és azokkal szemben hatékonyan fel is kell lépni, itt utalok vissza az ügyfelekkel együtt értelmezett közös visszajelzési, kultúratisztítási folyamat fontosságára. Ez már történik, de meg lehet gyorsítani, erősíteni ezt a folyamatot. 

És most ezt az erősödő, combosodó, pozitív mátrixosodást akarja, szándékolja, próbálja le-, rövidre zárni a felerősödött, elkapkodott, szerintem nem végigondolt, kicsit vagdalkozónak tűnő szabályozási kísérlet. Rosszul, haszontalanul sokféleképpen szabályozható a terület, hasznosan nincs sok alternatíva... Bízom benne, hogy kiderül azok számára, akik tenni tudnak valamit az akadályok leküzdésében, hogy jó, hasznos, előrevívő alternatívája az itt körvonalazott (és persze gazdagítható, módosítható, de alapvetően ilyen) segítő mátrixnak nincs...

Ez csak úgy eszembe jutott egy (megint...) a HR-esekről szól Linkedin  posthoz való comment-írás közben... A commentek nagy többsége ott is ekézi őket, en block, pedig a post célja, ha jól értettem, egy kicsit éppenhogy egyensúlyozni akart, egy csöppet nyitni, kvázi, nem kellene-e ránéznünk az attitűdünkre is néha, hogy nem spilázunk-e néha túl dolgokat... pl. kipécézzük a HR-eseket, és sorozatban már-már hate speech szinten alázzuk, sőt temetjük nem csak az egyéneket, de az egész intézményt is... 

Hozzáteszem, meglehet: jogosan, a világ megért egy HR-nélküli szervezeti rendre, nem tudom... erre megpróbáltam kicsit rákérdezni ott (hogy mi legyen helyette, vagy milyen legyen ahelyett, amilyen, mit tartanánk meg az esetleg hasznos működési elemekből, ilyenek). Ez a post NEM tartalmi, nem erről szól, please, ha kérhetem...

Inkább erről az elidegenítő attitűdről, hogy mindenki más hülye. Röviden: önmagunkat szándékainkról, többieket cselekedeteikről. Amikor valami nekünk nem sikerül, nem fekszünk a guillotine alá, pontosan tudjuk, mi jött közbe, miért siklott félre, hiszen - nyilvánvalóan - mj csak jót akartunk...

Ez a post a benefit of doubt (kezdésnek tételezzünk fel jó szándékot...) alkalmazása mellett szólal fel... Tegyünk meg legalább egy benefit if doubt kört akkor is, amikor valaki ellenünk vét... Nem a kődobásra kenyérrel felelésre gondolok, hanem arra, hogy elsőre tételezzük fel, hogy a világ nem akar kifejezetten ártani nekünk (ha ezt gondoljuk, túlértékeljük magunkat...).

Tudom, ez nem könnyű (guys, ha könnyű lenne, nem lenne ilyen fasza gyerekekre szükség, mint Ti,  Te vagy én...). Ott állsz/ülsz beöltönyözve, benyakkendőzve, vagy bekiskosztümözve, kezedben szorongatod a cv-d másolatát, szemben meg egy nyegle 25 éves fiatalember farmerben, nyitott ingnyak, ing kívül, zokni nélkül egy mokkasszin utánzatban (kicsit kiszineztem az említett post egyik kommentjében található esetleírást).

Mondjuk egy  executive pozícióra keresnek (lehet, hogy a pozíció package-fizetés osztálya a tízszerese az interjuvoló fiatalemberének, mégis ő az, aki interjúvol...). Kevés megalázóbb helyzetet tudok elképzelni... Bizony, ő fog Rólad először jelentést készíteni, nincs mese, őt kell először megnyerned. És ha nem hívnak be utána, soha nem fogod megtudni, mekkora abban az ő szerepe... 

És mégis, mégis... ő  is ember, neki is van diplomája,  ő is továbbképezi magát, neki is vannak érzései, szándékai, családja, életcélja, vágyai, neki is van főnöke (jobb esetben vezetője/mentora...). Ha valamit rosszul csinál, nos, a vezetője vette fel oda, szabja meg bizonyos értelemben, mit tehet meg és mit nem (ugyanúgy, mint nekünk...), a vezetője is felel érte...

Ha valami rosszul sikerül, nem vesznek fel, nem értesítenek, ez mind-mind a rendszer, a vállalati kultúra jelzője/jellemzője is, amit akarva-akaratlan a személy, aki megszemélyesített számunkra a céget, képvisel. És ha a napnál világosabb is, hogy az egyén maga alkalmatlan valamilyen (esetleg minden...) szempontból, az sem csak róla szól, hanem az is a szervezeti kultúráról is... amelyben lehetséges az, hogy alkalmatlan személyek töltsenek be pozíciókat...

...vagy csak rossz napja, hete van/volt, mert mondjuk gyógyíthatatlan valamelyik szülője, vagy előző nap hagyta ott a barátja/barátnője... értem, értem én, hogy “mi közöm hozzá?!”, de a világ nem így működik... Ugye, hogy amikor mi tehetetlenkedünk, slendriánkodunk, pökkhendiskedünk el valamit, ternészetesnek tartjuk, hogy beszélhessünk róla, megvédhessük magunk, és ezt a többiek elfogadják? Adjuk meg ezt a chance-ot, ezt a benefit of doubt-ot a többieknek is.

Amit itt makogni próbáltam a magam körmönfont módján az tulajdonképpen csak annyi, hogy amikor másokról, mások munkájáról írunk/mondunk véleményt, úgy tegyük, ahogy magunkról elfogadnánk. Ha valami nem volt jó, nem volt jó. Ez és ez a (pl. negatív) élményem volt, ez ezt okozta nekem, és azt szeretném ehelyett, hogy így és így legyen, ha lehet, de legalább a javítási szándékot érzékeljem....

Mai vezető fejlesztési ötletem: ahelyett, hogy basztatnák a coachokat, hogy miért nem szerzik meg a terapeuta diplomát (különben menjenek szerteszét bármit csinálni, csak azt ne, amit most, ami ebben a formában egy sült hülyeség), be kellene vezetni, hogy minden vezetőnek (értsd: mindenkinek, akinek emberekkel is kell foglalkoznia a munkája elvégzéséhez, akinek irányítania kell más emberek munkáját), kötelezően, szerződés szerint ne csak szakmai felkészítése legyen, hanem el kelljen neki végeznie sikeresen egy legalább 1 éves kiváló minőségű coaching training-folyamatot és meg kellene szerezni a minősítést. És ezt a szakmai felkészítéssel párhuzamosan az első belépő napjától. 

Most ne menjünk bele, hogy mitől lesz sikeres. Ha a vezetői és a beosztott munkatársai együtt (360-nal, stb.) nem tudják eldönteni, hogy ez az egy éves coaching képzés (komoly önismereti alapozással) hasznos-e az illetőnek, a végére elért-e egy olyan soft skill szintet, amivel kvázi saját önálló, sikerrel kecsegtető vezetői pályára állhat, akkor az egész szervezet mehet a pitlibe. És persze, váltásnál egy ideig, mondjuk 5 évig a korábban elvégzett képzést be lehet számítani, de azért 5-10 évenként mondjuk egy féléves postgraduális nem ártana. 

Az is egy kényes pont, hogy melyik képzés kiváló minőségű, de nehogy már nekem kelljen megoldani mindent!  

Valahogy egy hierarchikus képzési rendszert képzelek el az önálló életvezetésre alkalmas (vagy ezzel adekvát definícióval jellemezhetően kvázi) egészséges populáció elsősorban vezetői számára. Vezetők, akik emberekkel irányítói formában foglalkoznak bármilyen (profit-célú gazdasági, vagy állami feladatot ellátó) szervezetben.   

Ez a vezetői kötelező soft skill fejlesztés nagyon konkrétan egy éves, 12-15 napos tréning lehetne, amelynek az egyik fele önismeret lenne (2-2 napos retrait formában), a többi egynapos szakmai curriculum. Évente/két évente 1 napos up-date, 5-10 évente egy féléves postgraduális. A legelején csinálnának egy komplex fejlesztési célú személyiségprofilt, amit mondjuk 3 évente utánkövetnének. Az oktató ágensek lehetnének külsők és belsők, együtt- és összedolgozva.  

Ennek az alapvetően egészséges populációt fejlesztő képzési rendszernek a legtetején a legképzettebb (és legalkalmasabb (!!),  mind a két szempontot alkalmazni kellene...) segítők, az elit (a doktor terapeuták, klinikai pszichológusok lennének. Nyilván az ő területük, a minden rangú egyéb segítőkkel kiegészülve magában foglalja továbbra is a nem egészséges populáció ellátását is, de fontos, hogy lehetne egy ilyen ágú funkciójuk is.  

Most arra itt nincs helyem, meg igazából judíciumom se (ötletgazda szint ez maximum), hogy megfogalmazzam a life és business coaching megközelítést alkalmazó valamennyire különböző hierarchiákat, de nyilvánvaló hogy itt inkább – a vezetők fejlesztésén keresztül – a szervezeti coachingra gondolok (ami tágabb, de magában foglalja a business coachingot is). 

Nyilván egy ilyen hierarchiában nagyon fontos szerepet kapna a jelenlegi coachok krémje (bocs... magamat se számítom ebbe feltétlenül...), de nyilván a következő képzettségi és alkalmassági szinten, és egy szintezett, sokkal határozottabban szupervizált konstrukcióban.   

Ez nem olcsó mulatság (bár a biztos munka és a lehetséges mennyiségi diszkont miatt alacsonyabb szintre tudhat beállni a fejlesztés egységára), de az utólagos coacholgatás se (aminek továbbra is meglenne a helyen, de más szinten), és sokkal eredményesebb lehetne. Például közben kiderülhetne, hogy az illető alkalmatlan embereket irányítani (van ilyen, ismerünk/ismertünk ilyet, aki egy ilyen ’próbán’ elhasalt volna?). Ez nem választható lenne, hanem kötelező. Tervezhető az induction budgetbe és szerintem messze megérné a cégeknek.

Ez jutott eszembe...:-))) Talán egy mai Linkedin beszélgetés nyomán, de igazából már régebben realizáltam, hogy én magam rossz sorrendben csináltam ezt. Először voltam vezető, utána dolgoztam az önismereten, a soft skilljeimen, stb. Mennyivel jobb vezető lehettem volna... hát ez...

Közvetlen szükségletek: lényegében a Maslow piramisban megfogalmazott szükségletek, amelyek van amikor valóságosan prímer közvetlenül jelennek meg (háborúban, börtönben, stb.), és általában pedig a kvázi szükségletek sokszínű kielégítésén keresztül. Mérei Ferenc Kurt Lewint idézve például a szomjúság-érzést, éhség-érzést mutatja be, mint közvetlen szükségletet, amikor például a háborúban a földön kúszó katona akár az előtte lévő pocsolyából is szürcsöl, vagy a koncentrációs táborban nyersen is beleharaptak a foglyok a kezük közé kerülő bogyókba, gyökerekbe, nyers húsba, ahogyan az állatok...

 Kvázi szükségletek: többé-kevésbé sok minden egyéb, a helyzet, az előélet/-tapasztalat, és sok minden más szempont/tényező által meghatározott feltételrendszer, amelyek figyelembevételével elégítjük ki például nem kiélezett, mindennapi helyzetben az ugyanúgy jelentkező közvetlen szükségleteinket. A szomjúság példáján bemutatva a kvázi-szükségletet, ilyenkor „...fel se merül az a kívánság, hogy a legegyenesebb úton elégítsük ki a szükségleteinket. Kidolgozott szokásaink , körülírt ritusaink, ceremóniáink vannak, ezek szabályozzák a szükséglet teljesítésének módját, és így legtöbbször hosszú kerülőutat teszünk meg. Ha pl. szomjas vagyok, előveszek a szekrényből egy poharat, esetleg megnézem, hogy elég tiszta-e , ha nem elég tiszta, akkor egy törlőt is előveszek, megtörlöm, majd vizet engedek a pohárba. Esetleg a fridzsiderhez megyek, jégkockát dobok a pohárba, kistányért teszek a pohár alá, visszamegyek a szobába, és akkor iszom meg a vizet. A cselekvéssort a szomjúság vezérelte. De erre kvázi-szükségletként rákapcsolódott a szokásrendszer, amelyet környzetemtől megtanultam, átvettem, s amely életrajzomból táplálkozik...”

 Sokszor használom ezt a fogalmat, ‘motiváció’,  mint triviálisat. Mindenki érti, mindenki ugyanazt érti rajta, nyilván. Lehet, hogy a többieknek nem mondok újat, de most olvastam egy rövid, ha nem is definíciót, körülírást, jellemzést, ami azért nekem mélységet tudott adni az eddigi magától értetődő fogalomnak... (mondjuk meglepve nem voltam, hogy vannak itt mélységek, a sokszor idézett gondolat szerint a szavaknak (pláne a fogalmaknak, és még plánébban az olyan meta (szuper magas szintre absztrahált) fogalmaknak, mint a ’motiváció) nem (mindenki által világosan lehatárolt/definiált)jelentésük van, hanem használatuk (mindenki azt ért rajtuk, amit akar, amit saját idioszinkráziái meghatároznak).

Lássuk a medvét, a jellemzést... Mérei Ferenc írja szinte mellékesen, hogy

„...a halványan és kissé fedetten mutatkozó szükségletek mellett az ízlésnek, a racionális ökonómiának, az előítéleteknek, az aktualitásuk szempontjából igen különböző szintű nyugtalanító érzéseknek (!!), a színvonaligénynek (!!), a vetélkedési készenlétnek (!!), a tilalmak tudatának (!!) végeláthatatlan tényezője játszik bele abba a VISELKEDÉSVEZÉRLÉSBE, amelyet motivációnak nevezünk...” (felkiáltójelek tőlem...)

Folytatja: „...S ha az indítékok sokféleségét, sokrétűségét elfogadjuk, akkor egy viselkedési egységnek, akár egyetlen aktusnak a motivációs együttesébe a helyzeti tényezők, az itt és most mozzanatok mélységeként beletartozik a múlt és a jövő: elmúlt örömök és kudarcok, eljövendő remények és szorongató anticipációk...”

 Aha. Szóval, amikor könnyedén használok/-unk egy-egy ilyen meta-fogalmat, mint a motiváció. L’ordre jour (napiredi pont): „Szerénység, elvtársak, szerénység! Ezt szeretem magamban...” – mondta Bástya elvtárs...

 Csoportdinamika című Kurt Lewin válogatás előszavából (1975)

Hitelesség... Kulcs-attitűd tényező... Bár kifejezetten a fejlődés modellben hiszek (az újabb kutatások szerint folyamatosan keletkeznek új agysejtek halálunkig + az agy elaszticitása pedig bár csökken valamennyivel, szintén megmarad az agy egészséges létezéséig), de ez a hitelesség cucc, nos, ezt azért nagyon nehéz diónak gondoltam fejlődés/fejlesztés szempontjából... 

Olvasok egy legendás családterapeuta, Virginia Satir modelljéről szóló könyvben egy nagyon érdekes megközelítést a hitelességhez való eljutás többféle lehetőségéről a kiinduló attitűdtől függően... 

Ami a kiinduló attitűdöket illeti, ezek a túlélést szolgálják. Gyerekkorban alakulnak ki és később is a viselkedés alapját adják. A Satir szerinti  4-féle pozíció az Engesztelő, a Vádoló, az Okoskodó és a Zavart. A 4 (+1) pozíciót (a +1 a hiteles/kongruens pozíció...) egy a túlélést biztosító körösített háromszög segítségével lehet egyszerűen megérteni és ábrázolni, ahol a három tényező az Én, a Másik és a Kontextus. Ez a 3 tényező az, amely Satir szerint (ebben csatlakozom hozzá...) meghatározza az emberi kapcsolatokat és a kommunikációt, illetve azt, hogy mi hogyan látunk rá ezekre, hogyan viszonyolunk hozzájuk (mindjárt világos lesz...).

A 4 túlélést szolgáló - ugyanakkor kétségtelenül nem igazán komplett & kiegyensúlyozott kapcsolatokat/kommunikációkat eredményező - pozíció a következőképpen illusztrálható ezekben a körbe foglalt tényező-"háromszögekben":

- az Engesztelő a saját igényeire nem "lát rá", elhanyagolja azokat,

- a Vádoló a mások igényeire, csak ő számít, meg a kontextus,

- az Okoskodó csak a kontextust látja, se Önmagát, se a Másikat nem látja igazán,

- a Zavart pedig egyszerűen egyik tényezővel se tud mit kezdeni, vaktában kommunikál/cselekszik. 

Hogy lesz ebből hitelesség, hogyan vezet ezekből út feléje? Nos, Satir szerint - aki az elsők között volt, aki alkalmazta terápiás munkájába a családi kontextust (az elszigetelt egyén segítése helyett...) -, ha valahogy megállapítódhatik egy személy legfontosabb túlélési stratégiája akár önreflexión keresztül, akár külső segítséggel, akkor nem lehetetlen elindulni a hitelességhez vezető úthoz... Ezek a pozíciók általában stresszhelyzetben aktiválódnak. Mindenkinek van egy "preferált" attitűdje ezek között, de többé-kevésbé mindenki használja mindegyiket a preferáltnál kisebb előfordulásban.

Ha az ’Okoskodó’ (ami az én „kedvencem”...:-))) hozzáadja a pozíciójához az Önmaga és Mások elfogadását, ha az ’Engesztelő’ aktíválja a az Önmaga iránti gondoskodás erőforrásait, ha a ’Vádoló’ elkezdi elismerni/elfogadni a Másikat és ha a ’Zavart’-nak (nyilván az a legkomplikáltabb...) pedig sikerülne integrálnia mindhárom aspektust, mindegyikből van út a hitelesség/kongruencia (ezt a szót használja Satir) irányában.

Ráadásul ez nem is jár feltétlenül az eredeti pozíció teljes feladásával, sőt, pozitív mozzanat, hogy erőforrásként tudja felhasználni a korábban kontraproduktív nem-egyensúlyi attitűdöt/pozíciót. Pl az ’Okoskodó’ az eszét használhatja fel a fejlesztési folyamatban, a ’Zavart’ pedig a kreativitás, mókázó, humor iránti fogékonyságát (a ’Zavart’ pozíció alaphelyzetben időnként kifejezetten  szórakoztató tud lenni társaságban, mivel nem igazán lát rá egyik aspektusra se, se Önmagára, se Másokra, se a Kontextusra, ezért inadekvát reakciói nagyon mulatságosak is lehetnek...). 

Hogy összefoglaljam ezeket, készítettem egy összefoglaló ábrát...