A coach, a vezetői/üzleti coach sokszor találkozik magabiztossági, önbizalmi, önbecsülési problémákkal. Nyiltan, kimondva, vagy burkoltan, új, és/vagy kockázatos helyzetekben bizony meg-, megbicsaklunk és olyankor jól jöhet egy kis helyzetelemzés, erőgyűjtés, erőforrásgyűjtés a piros sarokban...
Mit kezdjünk a social mediával (Facebook, Twitter, LinkedIn, Quora és társaik)? Azt mindenki érzi, tudja, hogy “nem ússza meg”. Sem személyesen, de a munkaéletében meg biztosan nem, legyen akár alkalmazott, egyéni válallkozó, nagy-vállalkozó, tulajdonos, marketinges, IT-s, bármi.
Van, aki már mint hal a vízben, érzi magát ebben a közegben, kvázi az “övé”, van, aki annyira magáénak érzi, hogy már el is veszíti az önuralmát olykor és olyan dolgokat is feltesz egy könnyű pillanatában, amiért bizony akár komoly árat is fizethet valamikor és van, aki nagyon nem találja benne a helyét, odamerészkedik a pálya szélére, bekukkant, a függönyt egy kicsit széthúzva (hogy halmozzam a metaforákat), picit “felteszi” magát (vagy mások hivatkoznak rá és így kerül fel)… de fényképet nem, vagy fényképet igen, de semmilyen adatot, infót, a variációk száma végtelen.
És bizony, az üzlet természetesen megtalálta ezt a területet is, mégpedig olyan formában, hogy megpróbálja mérni a működésünket a neten, nemcsak a professzionálisat, amit láttatni akarunk, de a személyes, privát mozgásunkat is. Itt nem arra gondolok, hogy valamilyen távoli rendszerek állítólag kulcsszavakra keresve átfutják a mailjeinket, arra sem, hogy kereső robotok ezrei figyelik, rögzítik, elemzik, osztályozzák és árulják (?) a keresési szokásainkat, hanem arra, amit felteszünk a netre ezekre a különböző szociális site-okra (és itt még nem is említettem a rengeteg és burjánzó különböző típusú kapcsolat-kereső site-okat, Badoo, Twoo, mit tudom én, sok helyre írunk fel, sok mindent konkrétan, a netre…). Kitaláltak ezeknek a mozgásoknak/aktivitásoknak az eredőjének az elemezésére és minősítésére felénk ingyenes szoftvereket, amelyeket szerintem egyre szélesebbkörűen fog felhasználni a társadalom, jó tisztában lenni velük.
Ez a bejegyzés egy liasonomat/flörtömet elemzi az egyik ilyen site-tal, a Klout-tal, hátha érdekes lehet Neked. A “szerelem” tavaly június végén kezdődött, kb. ősz végére kiábrándulás lett belőle, mára meg már hideg fejjel elemezni is tudom, mit gondolok a jelenséggel kapcsolatban.
Íme (itt egy tegnap írt betét jön, a végén kiderül, ennek mi a jelentősége, van…):
Nézegettem ezt a time-line dolgot a Facebook Vezetői coaching page-n. Nos, ide nem sokat emeltem be a blogomról, inkább a Twitter-t szoktam használni (ahogy korábban mondani szoktam – bocs – a Twitter a komoly, a Facebook pedig… nem igazán nekem való…). Igaz ugyan (ezért merem ezt talán már itt is bevallani), hogy ez lassan változik, ez a megítélés bennem.
Azt hiszem az első igazán pozitív momentum, ami jelentősen “csavart” ezen a képen, az a nagyon recent Facebook CoachStudio page siker volt (OK, “sikernél” persze nem Justin Beeber és Lady Gaga like-sűrűségét tekintem mércének… az a Twitteren például milliós nagyságrendű… egyenként…).
És ma is, amikor rámjött és feltöltöttem vagy 7-8 képet a Facebookra a családi archívumunkból “Ez is én voltam egykor…” jelszóval, érdekes (jó érzés) volt látni, ahogy az emberek egymás után, nagyon nagyon különböző sugarú ismeretségi körből reagáltak. Ki nem találnád soha, ki mindenki fog like-olni, vagy pláne, horribile dictu, egy-egy kommentet írni. Köszönöm nekik, hogy ezekre a nem tegnapi, családi archívum típusú, néha életlen, nem feltétlenül jól komponált képekre ilyen élénken és kedvesen reagáltak. Megcsapott a szele egy lehetőségnek egy egyfajta furcsa, (jelenleg) 7-milliárdnyi “történelem-könyv” számára (most olvastam, hogy már 6 milliárd ember vonódott be valamilyen formában a mobil-kommunikációba.. gondolj bele, 6 milliárd...). Ez tényleg egy új világ…
Na, ez volt a lírai bevezető, most pedig a Kloutról. Mea culpázni fogok, helyre teszem ezt a dolgot az “én térképemen”, és nem szeretnék ehhez a témához később visszatérni, de azt a gondolati ívet, amit tavaly nyáron elkezdtem, tavaly augusztusban egy (Facebook Vezetői coaching page) bejegyzésben erre ki is tértem, be akarom fejezni, le akarom zárni
Tavaly augusztusban nagy volt a szám. Az oka az volt, hogy valamikor tavaly június végén felfedeztem, hogy a netes nyüzsgésemet, működésemet ilyen névtelen, mindentudó értékelő szoftver robotok figyelik, értékelik, sőt, bizonyos algoritmusok alapján meg is próbálják egy 1-100-as skálán értékelni is. Én, Szilágyi Miklós (persze avatárjaimmal, Isocrates-szel, Preisocrates-szel együtt) egy adott napon összes netes működésemmel együtt ennyit és ennyit érek ezen a listán és basta.
Na most az érdekesség az, hogy én azt hittem, hogy én úgy kerülhettem fel erre a nyilván nemzetközi listára, hogy a social network működésem egy része angolul történik (a Twitteren és a Quora-n gyakorlatilag teljesen, a LinkedIn-en részben), ezért azután fene büszke voltam magamra, ez a tavaly augusztusi bejegyzésből világosan kiderül. Később megértettem, hogy ennek semmi köze a dologhoz. A szoftver - persze, nyilván nagyon szofisztikált és földi ember számára ki nem található algoritmusokkal – azt figyeli és díjazza, hogy ki mennyire van hatással a többiekre, a “friend”-jeire, mennyien kommentelik, share-elik, retwittelik a tartalmaikat, “magyarul”, a buzz-t méri, amit keltesz (mondom, marhára leegyszerüsítem).
Gyakorlatilag, akik a Facebookon, LinkedIn-en, Twitteren működtök és elegendően gyakran jelentek meg, össze-vissza like-oltok, like-olnak Titeket, nagy valószínüséggel akár egész jó kis “score”-otok is lehet ezen a “lóvásáron” (jelentkezzetek be, ha érdekel Titeket, akár Twitter, akár Facebook accounttal).
Lóvásár, nem lóvásár, eljöhet majd az idő, amikor olyan területeken, ahol előny lehet a networking-ben szerzett tapasztalat, a neten való aktív jelenlét, lehet, hogy itthon, Európában is kezd majd elengedhetetlen CV-tartozék lenni az, hogy a Peerindex-en, a Klout-on hogyan is állsz. Amerikában a cikkek szerint már kezdik figyelni ezt a HR-esek, akik amúgy is rutinszerűen csekkelik a neten a jelentkezőket már ma is, már Magyarországon is.
Szóval, hogyan is nézett ki ez az egy év, mit tanultam ezalatt a Klout-ról? Nos, amikor tavaly júniusban először rámentem egy Twitter-bejegyzés alapján a Klout site-ra, bejelentkeztem a Twitter-accountommal, örömmel fedeztem fel, hogy engem (a Csányi utca 5-ből…) jegyeznek… folyamatos, egy havi diagramot mutat a site, és azon éppen ha jól emlékszem 36-ról estem vissza az utolsó két hétben 34-re.
Emlékeztetlek, hogy meg ne kérdezd, mi a 36 és mi a 34, ezt akkor se tudtam, most se tudom. Leegyszerüsítve azt mondanám, hogy a hatásodat méri a többiekre egy 1-100-as listán. Miért volt az öröm? Hát mert Budapestről, egy kis utcából egyszerre csak a világ-porondon (jó, nem a közepén…) érezni magát az embernek, ez így elsőre elképesztően érdekes és motiváló volt. Még akkor is, ha se akkor, se ma nem tudtam, hogy mi a fene az a 34… tudjátok: “Mennyi?” “30” “Mi 30?” “Mi mennyi”, ez soha nem annyira igaz, mint itt…
No, mindegy, azon az akármilyen 34-en voltam. Na, akkor megtáltosodtam, 2 hónapot kvázi a Twitteren töltöttem. Átlag napi 20 bejegyzést “lőttem fel”, de volt nap, amikor 40-et is (mindig is, ma is, amikor az átlag 4-6, általában az olvasott, talált érdekes cikkek linkjét küldöm el egy-két (számomra legalábbis…) találó szó kíséretében és nagyritkán írok link nélkülit is, tudjátok, a Twitter 140 karakteres…). Naponta szerintem megnéztem vagy 10-szer, hogy hogyan állok és tényleg, augusztus elejére már 52 volt a fogalmam sincs mi. És akkor szerintem módosítottak az algoritmuson (gondolom, mert volt felhördülés a Twitteren is), meg bele is fáradtam, visszaestem azt hiszem, talán 20-ig, és akkor el is ment a kedvem az egésztől, volt, hogy egy hétig se néztem rá se a Kloutra, se a Twitterre, azután beállt a normál regime, amit említettem már (napi néhány Twitter).
De a Kloutról teljesen leszoktam, nemhogy naponta többször nem nézem meg, félévente se.
Most hogy megnéztem ezt a tavaly augusztusi bejegyzésemet a time-line-on, na gondoltam, megnézem már megint egyszer, és voilà:
Kicsit alatta van a 40-nek, gyakorlatilag ott vagyok mint tavaly augusztusban, csak most már nem próbálom befolyásolni. Igaz, most már nem 500 follower-em van, hanem 1500 a Twitter-en, de nyilván a többieknek is több van, tehát nyilván ez a növekedés az átlag Twitteres follower-inflációt mutatja…
Na most már, ez végülis nem is rossz (értitek, Csányi utca a 7 darab házával és a “világmérték”…), miért van az, hogy mégis nincs vele kapcsolatban jó érzésem (és ahogy jeleztem, itt le is akarom zárni az ezzel kapcsolatos megnyilatkozásaimat), és nem gondolom, hogy ez egy valami igazán érvényes dolog lenne (legalábbis az “én térképemen”):
- Elvileg sem hiszem, hogy ezzel az egy számmal bármi mérhető lenne, legalábbis minőség biztosan nem (az, hogy emberek, gyerekek össze-vissza like-olják a semmit, vagy legalábbis sokszor a semmit…)
- Nem is lehet igazán tudni, mi van ebben a számban mérve – gyakorlatilag sem
- Amit legjobban utálok (és a legvilágosabban mutatja, hogy baj lehet ezzel a nagy-okos szoftverrel) az a témák listája, amiből 3-at mindig kiemelnek az első oldalra, amiben kvázi “befolyásos” vagy. Ez nálam most (1 éve, valamikor tavaly nyáron gyorsabban változott, volt ezek között már a coaching, management is persze) (a) a Moms (mamák),(b) Tiger Woods és a (c) Parenting. Na most hát nem ezekről küldök linkeket. Főleg managementről, leadershipről, ilyenekről.
Hogy hogyan kerülhetett (és maradt 1 évig) a 3 legfontosabb témám között Tiger Woods, az külön édes story (tudjátok biztos, ez az a hires csapodár, valamikor zseniális golfozó). Egyszer küldtem szerintem egy éve egy érdekes linket rövid megjegyzéssel a Tiger Mom-ról (tigris mama). Az ő story-ja tavaly viszonylag nagy vihart kavart (cikkek, könyv, valószínüleg Oprah-show) Amerikában. Kínai származású amerikai két- lányos anya, aki az egyik gyerekéből klasszikus zongroristát, a másikból hegedűst erőszakoskodott ki. Azok a módszerek, amelyeket alkalmazott, ugyan normális ésszel elég “kegyetlenek” voltak, de a magyar sakkozó lányok apukájánál biztos nem lehetett rosszabb és azért azok is milyen egész emberek lettek. Igenám, de az amerikaiak megijedtek, hogy ha ilyenekkel kell majd versenyezniük az ő gyerekeiknek, akkor bajban lesznek (és hát ez ott történt a szomszéd kiskertben és nem Peking külvárosában, így még pregnánsabb, kellemetlenebb és ijesztőbb volt). No, szóval ezt a Tiger Mom-os cikket keverhette össze a Tiger Wood hívószóval a szoftver, ami azért elég ormótlan.
Szóval mit keressem a sikeremet egy ilyen tákolmánynál?
Ui.: No, eddig írtam tegnap este (úgyhogy az igeidőket így kell érteni ma…). Kérdezhetitek, mit számít egy nap? Nos, történetesen 2 pontot, most 42-n állok… röhej… Ez a fenti link egy “élő” link, mindig az up-datelt, legfrissebb értéket mutatja. Talán (biztos) a tegnapi, szokásosnál nagyobb nyüzsgésem a Facebook-on “ért” 2 pontot… your mother…
Tegnap (majdnem) 40-et, ma 42-őt, aki esetleg egy hónap, vagy félév múlva kattint rá… nem tudom megsaccolni, mennyit fog látni. Nagy valószínűséggel ennél sokkal többet nem, viszont akár sokkal kevesebbet (valahol talán 20-50 között). Dehát, tök mindegy, nem?… erről szól ez a bejegyzés…
Flash-em volt… valamikor 2006 tájékán egy multi magyar leányvállalatánál a heti management ülésen, vagy előtte egyik igazgatótársam valamilyen okoskodás, talán szőrszálhasogatás után azt mondta valamelyikünknek replikázva: “A temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel…” 
30 éve egy polcon elfértek volna az erről szóló könyvek, ma könyvtárak tölthetők meg az irodalmával. Ritka, amikor valaki ilyen elegánsan összefoglalja a leglényegesebb elemeit, mint az alábbi angol nyelvű blog-bejegyzésben sikerült: 
A múltkori piros autós “víziós” bejegyzés csak egy részét mutatta be az egész gondolatmenetnek, nézzünk egy másik szegmenst is.