Vezetői coaching

Neked van? Nekem eddig sose volt. Nem is hiányzott. Most ízlelgetem, hogy a személyes misszióm mi lehetett volna (ha érdekelt volna) a korábbi job-jaimban. 

Mondjuk: 

-       „Tiszta vizet mindenhová!” - vízügyi tervezőmérnökként, vagy „Energiával a fejlődésért!” - kuwaiti erőműhoz csőhálózatot tervező mérnökcsapat tagjaként, vagy „Értelmes tudást/munkát az algériai fiataloknak!” - algériai főiskolai tanárként, vagy

-       gazdasági igazgatóként: „A nagyobb választékért elérhető áron vidéken is!” (Metro), „Az egészséges szépségért! (Avon) 

Most megpróbállak rábeszélni, hogy Neked is legyen... bármennyire cikinek is hangozhat elsőre: „Hagyjál már, most pont ez a legnagyobb bajom...” Szerintem jókor, mert egy-két hét és egy kicsit lelassul az élet és pont lehet rá időd a nagy kajálások közben, hogy kicsit elgondolkozz az életeden... nem az újévi izére, fogadalmakra gondolok, nem, tényleg nem... Hanem hogy mi az értelme az életünknek... úgy értem, ilyen nagyon földi, mindennapi értelemben... mi az a dolog, ami miatt jó felkelni reggel... és az nagyon nem kell, hogy az csak a munka legyen, egy férfinál sem... (most látom, hogy mind a munkáról szól...) 

Lehet olyasmi is bizony, hogy „Szeretném segíteni fiamat, lányomat, hogy minél sikeresebb legyen”. Vagy „Küldetésem a kerület utolsó „zöld” óvodáinak egyikét megmenteni!” Vagy „Meg akarom menteni az országot!” (hogy kitől, embere válogatja...) „Meg akarok menteni annyi gyereket/kutyát/macskát, amennyit tudok az éhezéstől és a sanyarú sorstól!” Vagy... sorolhatnám... 

Az egész azért, mert ma ünnepi hangulatban vagyok, megtaláltam a missziómat, víziómat és gazdasági mozgatórugómat. Így egyszerre, pont úgy, ahogy ez a Collins ("Good to great") könyvében, a hedgehog/sündisznó koncepcióban ki van találva (lásd illusztráció). 

Eddig, akármilyen szerepben, legtöbbször felhasználói, valamilyen multi felsővezetői szerepében találkoztam ilyen workshopokkal, az agyamra mentek... 

Soha nem tudtam eléggé átérezni a vállalati küldetés, vízió fontosságát, mindig erőltetettnek találtam, soha nem tudtam velük igazán azonosulni... de most, hogy megvan, mint egy isteni sugallatra (frászt, valahogy megérett...:-))) a magam számára, tudom, hogy fontos... és azt is tudom, komplikáltabb esetekre milyen nehéz lehet megtalálni... az egyetlen, ami mindig is nagyon tetszett, és éreztem az erejét a Lexus missziója/víziója volt: "Beat Benz" (győzzük le a Mercedest...)... 

Ja igen, és a misszió, vízió, hogy ezek akkor most hogyan függenek össze, melyik melyik, kell-e mind a kettő, vagy csak tautológia az emlegetésük, és olyan mint azok a fogalmak, amelyekről halovány sejtéseink vannak és „ha nem kérdezik, tudom, ha kérdezik, nem tudom” (mit jelentenek...), és tulajdonképpen ez része a nagy tanácsadói, szervezetfejlesztési misztériumjétéknak... (jellemző, hogy a „Beat Benz”-hez is mind a kettőt írtam... nem figyelted?! Hiba...:-)))... 

Na, mivel ez egy komoly blog (is), elmentem bújni a könyvtáramat és a netet, és ideírom az eredményt (de juszt se törlöm ki az előzőt, mert akkor hol lenne a dráma, a konfliktus?!). Nem lettem okosabb... itt van egy angol cikk: http://sco.lt/7vh3h3 . Ezzel nem is értek egyet. Na, de a „Beat Benz” dolgot megtaláltam... nem vízió volt ez, hanem mission statement (forrás: Fad surfing in the boardroom – Eileen C. Shapiro, 1998), és jellemző, hogy ezt én pozitív példaként jegyeztem meg, miközben a szövegben egy trénert idéztek, aki ezt rossz példának hozta fel, mert NEGATÍV... az idézett könyv egyébként nem ért egyet ezzel a trénerrel, mert a Lexus meg is csinálta ezt a missziót, jókorát kiharapott a Mercedes tortájából... és ez számít, hogy működik-e a mission statement... 

Úgy döntöttem – itt és most –, hogy én majd megmondom, NEKEM mit jelent a misszió és a vízió (meg ugye a jó öreg Wittgenstein: a szavaknak nem jelentésük van, hanem használatuk...). Nos, a misszió szerintem és itt és most, hogy mi a lelke, mi a vágyam abban, amit csinálok, mi a szenvedélyem, amit szeretek csinálni, a vízió pedig szerintem, itt és most az, hogy mit tudok megcsinálni. 

Szóval, akkor az „isteni” hármas, ami az enyém (kiegészítve az economic driverrel, a gazdasági hajtóerővel, ezzel létrehozva a Collins-féle hedgehog/sündisznó-koncepció mesterhármasát): 

Missszió/küldetés: „Szeretem támogatni az embereket fejlődésükben.” 

Vízióm: „Tudom támogatni az embereket a fejlődésükben.” 

Gazdasági hajtóerőm: „Az emberek szeretik megfizetni ezt a támogatást, mert értékes a számukra.” 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

“A lágy legyőzi a keményet, a gyenge az erőset,

a hajlékony felette áll a hajlíthatatlannak.

ha uralni vágyod a dolgok rendjét,

eggyé kell válnod vele.

Hagyd, hogy az úr vezessen,

s célod majd rád talál.” Lao-ce - Kedvenc mottóm a könyvből… 

Ez a Szókratész nem “az” a Szókratész, itt ő csak a nevét adta, de nem véletlenül. Két könyvről van itt szó. Dan Millman könyvei közül az 1984-ben írt "A Békés harcos útja" a legismertebb, film is készült belőle... mint sok esetben, a film, még hogy ha csak  illusztrációképpen, vagy emlékeztetőnek  nézzük is meg a könyv mellé, számomra sok kívánnivalót hagy maga után... sokrétegű a könyv és a film lényegében csak a felszínt kapargatja... 

A békés harcos útját most olvasom éppen, de nem azzal kezdtem, hanem kb. másfél héttel ezelőtt a "Szókratész utazásai"-val, amelyet ha igaz, 2005-ben jelentetett meg Millman. Egy bizonyos Szókratész tulajdonképpen a mellék-főszereplője  "A békés harcos útjá"-nak, az ő életének egy meghatározó korábbi szakaszát mutatja be a címbeli könyv... Szókratész, ezt a nevet adja titokzatos barátjának, mentorának A békés harcos útja főszereplője, aki többé-kevésbé a szerzővel azonosítható (vagy legalábbis erős életrajzi szál szövi át a könyvet). 

No, ennek a Szókratésznek a történetét mesélte el Millman 20 évvel az első, világsikert hozó könyv megjelenése után… Ez tulajdonképpen, filmes szóval egy "prequel"... (tudjátok, ahogy a Star Wars 1-3 az eredeti Star Wars 4-6 prequelje...). 

Varázslatos könyv, nehéz, majdnem lehetetlen volt letenni... Oroszországban játszódik, a XIX. század végén, a XX. század elején, mert Dan Millman ősei onnan vándoroltak be, az ő történetüket meséli el... Egy fantasztikus, nagyon kemény világot mutat be nagyon olvasmányosan, a kozákokat, az orosz kolostrorok világát, és az egészen áthúzódik valami egészen sajátságos elemeltség, a lehetséges valóság és a még éppen elhihető csodavilág peremén egyensúlyozva. Fejlődéstörténet, önismereti út, néha elképzelhetetlenül kegyetlen körülmények között... 

Azt gondolom, hogy a két könyv hasznosságának az optimuma akkor érhető el, ha együtt kezeljük/olvassuk őket, sőt, direkt örülök, hogy bár A békés harcos útját már régen megvettem és ott várakozott a polcon, ezzel a Szókratész utazásait/életének egy fontos szakaszát elbeszélő könyvvel kezdtem és utána fogtam bele az alapkönyvbe.  

Kemény önismereti fejlődési utat ír le mindkét könyv, rendkívül olvasmányosak, valahol a tényregény és a motivációs irodalom peremvidékén.

Számomra volt ennek a szókratészes könyvnek egy nagyon személyes vonatkozása is... feleségem egy hónappal ezelőtti halála óta még mindig a ház belakása a feladat.. eközben találtam ezt a könyvet egy olyan polcon, amire én soha nem tettem könyvet, és ami a napi rutin "útvonalaimból" is  kiesett... Egyáltalán, nem emlékszem, hogy ezt a könyvet én valaha is megvettem volna, márpedig a házba beérkező könyvek nagyon csekély kivétellel rajtam keresztül jöttek/jönnek be... Annál is inkább furcsa a dolog (hogy egy ilyen című könyv észrevétlen tudott maradni...), mert Szókratész (vagy Socrates) nekem heppem, vesszőparipám, idolom, sok könyvem van róla, a nickname-jeim, site-neveim majdnem mind valahogyan utalnak rá, és például – hogy a gyűjtőszenvedély egy szélsőséges példájára utaljak - a 2004-es athéni olimpiáról egy ugyan nem különösen nagy méretű, ám  jó nehéz Socrates mellszobrot hoztam haza a repülőn (!!)… Szóval a házban gyakorlatilag kizárt volt eddig, hogy akármi  Szókratész néven megjelenhessen a tudomásom nélkül... Ha ki akarom zárni az ezoterikus magyarázatokat (hajlok rá), akkor talán az lehet, hogy Éva  ezt ajándéknak szánta nekem... Köszönöm… 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Azt hiszem tavaly volt (úgy szalad az idő...) Pannonhalmán a „Csend” szeminárium 3 napja, amin én is részt vettem, amit dr. Palotay Gabriella pszichiáter/coach és Varga Mátyás bencés szerzetes, költő, a Pannonhalmi Főapátság kultúrális felelőse együtt szoktak tartani. A csendek mellett, amelyeknek mindig mély tartalmuk volt beszélgettünk is persze, meg csatangoltunk a gyönyörű, kontemplációra kitalált arborétumban. 

Az egyik „feladat” az volt, hogy találjunk egy olyan zsoltárt a Pannonhalmi zsoltároskönyvben, ami igazán megszólít bennünket és ez volt a témája számos csendes merengésünknek. Nekem nem volt könnyű a feladat a sok „Úr”-ral teli szövegben, mégis találtam egyet, ami nagyon megszólított. Akkoriban meg is tanultam kívülről, le-föl járkálva magamban az arborétumban, és most kezembe került az a cetli, amire leírtam, hogy ha elakadok út közben, előkapjam és belenézzek. Valamit az is jelez, hogy a cetlin nincs rajta az első két sor... most azt is ideírom, legyen teljes... nehogy má’... 

Ez a 14., az „Isten házában” című zsoltár a 27. oldalon  (vasárnapra ajánlja a zsoltáros könyv, vagy a hónap második napjára...)... és igen, azt gondolom, hogy ez például lehetne egy közös platform is a világban a legkülönbözőbb szellemi platformon lévő emberek számára... vagy csak nekem fontos...

„ISTEN HÁZÁBAN

Uram, ki lehet sátradnak lakója,

ki nyugodhat a te szent hegyeden?

Aki szeplőtelenül járja az útját,

és helyesen cselekszik,

aki igazat gondol szívében,

akinek nyelve nem szól álnokságot,

embertársainak nem tesz rosszat,

és nem illeti társát gyalázó szavakkal,

aki a gonoszt hitványnak ítéli,

de tiszteli az istenfélőt,

aki esküjét meg nem tagadja,

még akkor sem, ha kárát vallja,

aki uzsorára nem adja pénzét,

és nem fogad el ajándékot az ártatlan ellen; 

aki ezeket cselekszi,

az soha meg nem inog.” 

Ja... naivitás? Tudatos... majdnem, mint az extrovertáltságom... az meg tanult...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

„Egy dolgot biztosan tudok: tedd, amit tenni akarsz... és ne mondd meg másoknak, hogyan viselkedjenek. Mások számára szabályokat alkotni? Ez nekem nem fér a fejembe...”. Valahol a 12. percnél a lenti videóban: 

http://tvhelyett.hu/oko/nem-kapalok-nem-ontozok-csak-vetek-es-aratok 

Látszólag a videó arról szól, hogy hogyan lehet egy 13 x 15 m-es veteményeskertet  szinte elképzelhetetlenül kevés munkával működésben tartani sok  tíz éven keresztül. Nem csinál semmit a földdel, nem ássa fel, nem öntözi, nem használ műtrágyát, "csak" vet és arat. A keletkező szalmát arra használja (ott hagyja), hogy visszatrágyázza a földet., a közvetlen naptól megvédje, a nedvességet bent tartsa. Bemutatja, hogyan vet például burgonyát, elképesztő. Kiszórja, kicsit kézzel kis földet húz rá és tesz rá egy kis szalmát a veteményes egy másik helyéről. Nyilván, a föld furcsán néz ki, de bióbbat elképzelni nem lehet...:-))) 

Nem tudom, követhető-e, vagy én akarnám-e követni... miközben van benne valami végtelenül vonzó elem: tenni arra, mit mondanak a többiek és csak a hatékonysággal foglalkozni, mert hogy a legbióbbsága mellett a legtermelékenyebb is az összes lehetséges lehtőség keözött (ne felejtsük, a termelékenység az eredmény és az erőfeszítés hányadosa, és itt az erőfeszítés eszméletlenül – hogy is mondjam – „visszafogott”...:-))) 

De több van ebben, és akár vehetjük egy igazi (az ICF összes kompetenciáját tiszteletben tartó) coaching parafrázisának is. De még ennél is több van ebben, egy élet filozófiája (és a videó – elképesztően tömören – fizikailag, praktikusan bizonyítja az életfilozófia életrevalóságát): 

„Egy dolgot biztosan tudok: tedd, amit tenni akarsz... és ne mondd meg másoknak, hogyan viselkedjenek. Mások számára szabályokat alkotnu? Ez nekem nem fér a fejembe...” - és aludj sokat békésen, mint az a kis sündisznó...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

A Harvard Business Review cikke: The Core Incompetencies of the Corporation - by Gary Hamel (be kell lépni, hogy elolvasd, de annyira érdekes, hogy kivételesen, a forrás szigorú feltüntetésével így tettem elérhetővé…)                  


Large organizations of all types suffer from an assortment of congenital disabilities that no amount of incremental therapy can cure. First, they are inertial (nehézkes, nehezen mozduló). They are frequently caught out by the future and seldom change in the absence of a crisis. Deep change, when it happens, is belated and convulsive, and typically requires an overhaul of the leadership team. Absent the bloodshed, the dynamics of change in the world’s largest companies aren’t much different from what one sees in a poorly-governed, authoritarian regime – and for the same reason: there are few, if any, mechanisms that facilitate proactive bottom-up renewal.

Second, large organizations are incremental (adalékos, max. reformálás forradalom helyett). Despite their resource advantages, incumbents are seldom the authors of game-changing innovation. It’s not that veteran CEOs discount the value of innovation; rather, they’ve inherited organizational structures and processes that are inherently toxic to break-out thinking and relentless experimentation. Strangely, most CEOs seem resigned to this fact, since few, if any, have tackled the challenge of innovation with the sort of zeal and persistence they’ve devoted to the pursuit of operational efficiency. Their preferred strategy seems to be to acquire young companies that haven’t yet lost their own innovation mojo (but upon acquisition most likely will).

And finally, large organizations are emotionally insipid (ízetlen, unalmas). Managers know how to command obedience and diligence, but most are clueless when it comes to galvanizing the sort of volunteerism that animates life on the social web. Initiative, imagination, and passion can’t be commanded—they’re gifts. Every day, employees choose whether to bring those gifts to work or not, and the evidence suggests they usually leave them at home. In Gallup’s latest 142-country survey on the State of the Global Workplace, only 13% of employees were truly engaged in their work. Imagine, if you will, a car engine so woefully inefficient that only 13% of the gas it consumes actually combusts. That’s the sort of waste we’re talking about. Large organizations squander more human capability than they use.

Inertial. Incremental. Insipid. As the winds of creative destruction continue to strengthen, these infirmities will become even more debilitating. Few companies, though, have made much progress in eradicating them. Most of the recommended remedies—idea wikis, business incubators, online collaboration, design thinking, “authentic” leadership, et al—are no more than minor tweaks. They are unlikely to be any more effective than the dozens of “fixes” that came before them. Remember T-groups, total quality management, skunk works, high performance teams, “intrapreneurship,” re-engineering, the learning organization, communities of practice, knowledge management, and customer centricity? All of these were timely, and a few genuinely helpful, but none of them rendered organizations fundamentally more adaptable, innovative, or engaging. Band-Aids, braces, and bariatric surgery don’t fix genetic disorders.

To build organizations that are fit for the future, we have to go deeper, much deeper. When confronted by unprecedented challenges, like an inflection in the pace of change, the most important things to think about are the things we never think about—the taken-for-granted assumptions that are to us as unremarkable as water is to fish. The performance of any social system (be it a government, a religious denomination or a corporation), is ultimately limited by the paradigmatic beliefs of its members; by the core tenets that have been encapsulated in creeds and reified in structures.

Reflect for a moment on the development of constitutional democracy. Ancient and medieval societies were predicated on the “divine right of kings.” The sovereign was answerable only to God and royal edicts could not be countermanded. Society was ordered in descending ranks of royal privilege and everyone from dukes to peasants “knew their place.” To most of those who lived in this pre-democratic world, the idea of self-government would have been ludicrous, if it could have been imagined at all. Thankfully, a few brave souls like William Penn, Thomas Paine, and Patrick Henry not only imagined self-government, but devoted their lives to making it a reality. Today it’s the imperial alternative that’s unthinkable.

Until we challenge our foundational beliefs, we won’t be able to build organizations that are substantially more capable than the ones we have today. We will fail to build organizations that are as nimble as change itself. We will fail to make innovation an instinctual and intrinsic capability. We will fail to inspire extraordinary contributions from our colleagues and employees.

Most organizations are still feudal at their core, with a raft of institutionalized distinctions between thinkers and doers—between the executive class and everyone else.  And most leaders still over-value alignment and conformance and under-value heterodoxy and heresy.  Until this changes, our organizations will be substantially less capable than they might be.

Közreadja:

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Hányszor halljuk... és általában durcásan... valamiért nem akkor szoktuk hallani/mondani, amikor valaki valami jót mond rólunk... pedig... ha „nem érdekel”, akkor? 

Ennél keményebbet akarok itt, bár ez is igaz.... A nyomunkról a világban... nem a nagy felfedezők, államférfiak, vallásílapítók, híres írók, művészek nyomáról beszélek, hanem mindannyiunkról, a nyomunkról a világban, ha tetszik életünkről (többek között) mások véleményének tükrében... 

Az én térképemen kétfajta létezésünk van, egy fizikai és egy nem-fizikai (gondolkoztam, hogy pozitívan ez a nem-fizikai milyen, szellemi, spirituális, virtuális, de nem találtam jobbat annál, hogy „nem-fizikai”). 

A fizikai – ebben ráadásul akár minden vallási irányzat térképe megegyezhet az egyém – egyszerű, megszületünk és meghalunk, pont, földi porhüvelyünknek addig van jelentése, amíg „benne vagyunk”. 

A másik, a nem-fizikai, komplikáltabb (és itt komoly eltérések lehetnek a gondolkodási és vallási iskolák között), előszöris, van, ahogy mi észleljük magunkat, az én-tudatunk, stb. és másodszor van az, ahogy mások észlelnek bennünket, ahogy „lerakódnak” a képek, benyomások rólunk másokban, az agytekervényeikben, a szinapszisaikban, szóval a tudatukban. 

Na most itt most erről a „másokban” való lerakódásról akarok csak egy kicsit. A saját én-tudatunk (itt már nem biztos, hogy mindenki így gondolja, de ugye, „az a jó, hogy mások mások”...) szerintem a fizikai létünk megszűnésével megszűnik. Ezt egyébként kedvenc, de nem „űzött” filozófiai megközelítésemmel, a buddhizmussal is összeegyeztethetőnek tartom (amennyire eddig beleláttam), mert az egyéni én-tudat (az énre emlékezés) tudtommal normál esetben a reinkarnációban sem játszik, egyik életünkben nem tudunk a másikról. 

A másokban való „lecsapódásunk” komplikáltabb. A megszületése egybeesik a megszületésünkkel (ennek megítélésében is lehetnek eltérések...), de nem tűnik el a fizikai elmenetelünnkel „ebből” a világból (mér’, még milyen van? – kérdezi bennem a kisördög...), sőt „élete”, léte sokkal komplikáltabb... A szummája és speciális részei ezeknek a kollektív emlékeknek mirólunk nem akkor kezd csökkenni, eltűnni, amikor mi meghalunk, hanem amikor azok közül kezdenek meghalni, akik ismertek, szerettek bennünket, alapvetően azok közül, akikre mély benyomást gyakoroltunk. 

Amikor a szüleink, nagyszüleink meghalnak, meg azok a rokonok, ismerősök, akik ismertek minket kisgyerekkorunkban, azzal párhuzamosan a kollektív emlékezetben az a (remélhetőleg) ennivaló, aranyos, szőke, kékszemű, fürtöske (stb, mindenki helyettesítse be a sajátját...), nagy reményű kisgyerek képe halványodik, majd eltűnik. Neked magadnak esetleg maradnak halovány foszlányok, de az más. A gyerek önmagának nem aranyos, a gyerek éli a saját szintjén legalább olyan komplikált életét, mint egy 20, 30, vagy 60 éves felnőtt... Szóval a kisgyerekkori magunk tűnik el először a kollektív tudattalan rólunk őrzött mozaikjából... És ilyenkor még bien vivant-ok vagyunk, ajjaj... 

És így tovább, a barátainkkal, ismerőseinkkel, és így tovább... egy érdekes beszélgetésben a minap azt mondta nekem valaki, hogy most ennek a gondolatmenetnek a folyományaképpen kicsit jobban megérti azokat a valóban idős embereket, akik körül „megritkul a levegő” (ezt a kifejezést használta), egyre kevesebb ismerősük, rokonuk él, akikkel valamilyen közös szála van az életüknek, közös érdeklődésük van, pl. fél szavakból megértik egymást, ha egy többé-kevésbé közösen megélt történelmi, vagy társadalmi eseményre, filmre, könyvre, színészre utalnak, szóval közös valamennyire a korosztályi kultúrális konnotációs mező... és ilyenkor gyakran lehet tőlük hallani, hogy „most már én is mennék”... talén ezért... légszomjuk kezd lenni a megritkult levegő miatt... persze, lehet, hogy ez a kép hamis egy kicsit, és sokkal több embernek van valamilyen emléke róluk, mint gondolják, csak ezek elsodródtak a közelükből és már nem érintkeznek velük... de a lenyomatuk így vagy úgy ott van még egy csomó másik tudatban... 

...mert az érdekesség az, hogy a fizikai halálunkkal (illetve annak közeledtével a saját tudatunk pislákoló, kihunyni készülő fényével) ez a kollektív tudatnak a ránk való emlékezése egyáltalán nem tűnik el. És itt már nagy különbség tud lenni a valamilyen nagy teljesítménnyel kvázi örökéletűvé váló „nagy” emberek és és a rólunk másokban élő ismeret-/emlékfoszlányok között, de mi sem tűnünk el a süllyesztőben annyira hamar, mint talán rosszabb pillanatainkban gondolhatnánk. Hatásunk, másokra tett impressziónk évtizedekig ott lesznek valahol a virtuális tudatban, és persze, ez lassan halványodik majd, ahogy ezek egyedi emlék-hordozók is szép lassan szintén kikopnak a földi világból. Talán mégse mindegy, milyen ez a kép... 

Szóval a képünk (erőssége? elevensége?) a többiek tudatában egy növekvő, majd egy lassan csökkenő függvényt ír le, aminek csak az egyik mérföldköve a fizikai halálunk és semmiképpen sem a vége. 

De nézzük meg ezt az „engem nem érdekel más véleménye!” dolgot még egy oldalról. Ha belépnél valahová, és senki nem reagálna, minden menne a maga útján, amit addig csináltak, egy csipetnyi reakció nem lenne arra, hogy Te megérkeztél, ott vagy, mintha egy láthatatlan ghost lennél? Az milyen lenne? 

Az a kép arról a kisfiúról az elején én vagyok/voltam, apám készítette... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Elkötelezettség, egy közös cél felé tartás (alignment), ezeket szoktam mindig hozzátenni, együtt, ha valahonnan, valamelyik, vagy mindkettő lemarad a felsorolásból, hogy mi kell a hatékony működéshez. 

Meg a felelősség, tanultam meg az utolsó 5 hétben. Méghozzá mindenek előtt. Enyém lett a felelősség a házunk működtetésére 5 héttel ezelőtt. A ház viszonylag nagy, kert tartozik hozzá és egy macska, akivel együtt kezdtük el belakni a házat 17 évvel ezelőtt, talán ebből is következik, hogy a macska családtag, ki-bejár, amikor akar, bent pihen, alszik általában. 

Korábban az egész „üzem” működéséért megosztottuk a felelősséget, én voltam a „csatár”, aki a gólokat rúgja, aki a több pénzt keresi, én csinálhattam otthon is a dolgomat én a „támadás” (mondanám „sales”) minőségéért, a finanszírozásért voltam felelős, a feleségem meg az egész üzem, a back office (inkluzíve macska) működtetéséért. 

Nem mintha neki nem lett volna rendes foglalkozása, jogász volt, sokáig dolgozott vállalati jogászként, „rendes” 8 órás állásban, majd elég régen egyéni ügyvédként kezdett el dolgozni, volt is praxisa, de igazán soha nem indult virágzónak ez a dolog, munka volt vele, pénz viszonylag kevés (nem minden ügyvéd és orvos keresi halálra magát...). Ebből a felállásból is következett (otthonról dolgozott), hogy a ház/kert üzemeltetése az ő reszortja/felelőssége lett, meg igazából mindig is így volt (miért? Talán ezt hoztuk mind a ketten otthonról is...). 

5 héttel ezelőtt kórházba került, az egész komplexum üzemeltetésének a felelőssége az én vállamra szakadt. Ma is nyögöm még, de kezdenek kialakulni best practice-ek. 

A férfiak (elnézést kérek az összes kivételtől és fogadják innen is legmélyebb tiszteletemet...) egy része – én fullban –, akik egész életükben „csatárként”/sztahanovistaként működtek (hogy mi az a sztahanovista, ajánlom figyelmetekbe a Márványember című Andrzej Vajda filmet, meg ezt a linket: http://hu.wikipedia.org/wiki/Sztahanovista_mozgalom ), mint én (otthon a szüleim, nagyanyám biztosították a hátországot, utána a saját családom (hozzáteszem, hogy azok, akiknek asszisztensük/titkárnőjük/stábjuk van (nekem 20 évig volt, kb. 4 éve nincs, hogy egyedül dolgozom, és már ezt is megéreztem, mert addig pl. a – vállalati - kocsival kapcsolatos dolgokat se nekem kellett intéznem), azok minősített esetek...), valamiért először a mosás/vasalás ikertevékenységet tekintik a fő „ellenségnek”. Mi lesz, ha... és már „Patyolat” sincs (jó van más, de az már nem ugyanaz, ami a Patyolat, ami volt ha nem is minden sarkon, de jó sűrűn a városban...) 

Azon kaptam magam 5 héttel ezelőtt, hogy soha ebben a házban 24 órát nem voltam egyedül, hogy ennek a 24 órának a történései az én felelősségi területemre kerültek volna át (ötödik hete meg igen...). 

Nna, a helyzet felvázolása után lássuk, hogyan jön ide a felelősség kérdése. Nos, mindenre máshogy tekintek ebben az új helyzetben. Nem azt jelenti ez, hogy felelőtlen voltam, csak annyit, hogy nem az enyém volt a felelősség sok mindenért. 

A család holdkorósságomról/elgondolokozó természetemről való véleményét a következő mondás fejezi ki leghívebben: „Apa, csak a gázt ne hagyd nyitva...”. (Bár,  amióta otthon dolgozom, tanulok (mert az új dologhoz, amit kitaláltam magamnak, amibe beleszerettem, amit ennek a blognak a címe jelképez, nagyon sokat kellett újra tanulnom...), egy kicsit felelősségteljesebb lettem, de nem igazán. Igazán csak most...) 

Mit jelentett ez? Nagyjából elmosogattam magam után (nem mindig), a WC-met, az emeletit rendben tartottam, itt-ott felporszívóztam, kicsit füvet is nyírtam, meg persze bevásároltam. Kb. ennyi. De nem vigyáztam arra igazán, hogy hogyan működök, hogy lemorzsázok, hogy elég tisztára öblítem-e el az edényeket, hogy nyitva hagyom-e az ajtót (nyáron), vagy becsukom-e (télen), és még ezer dolog. Ja igen, és a macska, a Beigli. A macskát én is nagyon szeretem és szeretem, amikor hozzám bújik dorombolni, de ennyi... Például az én munkaterületemre soha nem engedtem fel, többek között azért, mert  a macska élősködő hordozó, erre  figyelni kell, és ilyesmire nem szoktam eléggé. 

Na most ha be kell számolni röviden arról, mi történt, mi az, ami ebben az új full responsibility business-ben a legnagyobb gondot okozza, az egyértelműen a macska. Rendszertelenül nem vagyok otthon, neki meg rendszeresen kis és nagy dolga van. Ha bentszorul a házban, ott fogja elvégezni. Ez  persze, „szökőévenként”, mondjuk 3-4-szer egy évben korábban is előfordult (ezekkel korábban nem volt dolgom, legalábbis ez volt a „leosztás”), de ezalatt az 5 hét alatt szinte nincs nap, hogy valamelyik, mindkettő, vagy mindkettő többször elő nem fordulna. Őrület. Nem érzem még a ritmusát, meg hát dolgom is van. 

Egy ideig azt gondoltam, hogy majd összeszokunk, és nem lesz rá szükség, meg nem is akartam intézményes kereteket teremteni a dologhoz, de – jön a rossz idő is, öreg is a macska már -, úgyhogy 3 hete beadtam a derekamat, és vettem almot, tálcákat (kétfélét), és most folyik a szoktatás. Az egyiket ignorálja, a másikba már néhány napja elkezdett dolgozni (tettem bele macska-mentát is, spriccelve is, meg szikárd formában is...), a másik helyett épp ma veszek egy ugyanolyat, mint amit elkezdett használni. Egyetlen szerencsém, hogy mindig is a fürdőszobákba „dolgozott”, ez megkönnyíti a lokalizálást. A macska eme tevékenységével kapcsolatban az 5 hét alatt, nem viccelek, kb. 10 kéztörlő gurigát elhasználtam, de lehet, többet (ma veszek újabb adagot). A feltörlés után WC-géllel a felületet még fertőtlenítem, ennek a szagát megszoktam, helyre teszi az előző fázis „élményét”... 

A konyha rendjét mániákusan tartom, nem úgy néz ki, mint a filmekben, viszont a saját munkaterületem az ugyanolyan kupi, mint mindig is volt. 

Nyilván most még átmeneti fázis van, de az ételelőkészítéssel (főzni – egyelőre? – nem főzök, imádom a nyers hideg kaját, eddig is sokszor azt ettem, nem is volt állandó meleg kaja, de nem is igényelem, amit főzök most már naponta rendszeresen reggel, az a tea...), mosogatással, rendrakással, macska istápolással, kis kert tevés-vevéssel (diófa levelek összeszedése, műanyag zacskókba slichtolása), veranda seprés, zack und pack napi kb. 2-3 óra elmegy rendszeresen. Mennyit dolgozott a feleségem! Mert persze ő azért ehhez tett hozzá millió dolgot, amit én (egyelőre?) nem. 

Még mindig a felelősség, hogy is jön ide? Pláne, úgy, hogy akár kiterjeszthető legyen a szervezeti munkakörnyezetre is, hogy helye legyen itt, ezen az oldalon?! 

Nos, az attitűd a lényeg, amit a felelősség megad, a „skin in the game” (a saját bőrömet viszem a vásárra, a tetteim következményét én viselem), hogy az, hogy hogyan működök, mennyit hagyok hátra (mennyire „hullik a forgács”), mennyire törődök azzal, hogy a működésnek mennyi a takarítási, rendrakási szükséglete. 

Csak azzal, hogy felelősséget vállalok (vagy egyedül, vagy együtt a többiekkel, de ez nem mosódik el teljesen, megmarad az egyéni felelősség érzés is), máshogyan fogok működni. Csak azzal, hogy úgy becsülöm meg a másik munkáját, hogy lehetőleg nem csinálok plusz munkát, feladatot neki, és ezt úgy teszem, hogy ezt észre is vegye, és értékelhesse is. 

És ehhez, hogy ez a felelősségérzet kialakuljon, a másik attitűdjének a változására is szükség lehet. Az, hogy ha nekem azt mondják, hogy Te úgy se tudod olyan jól megcsinálni, vagy látom, hogy utánam még valamit helyretesznek, azt fogja okozni, hogy nem is teszek bele annyi energiát, mert úgyis van valaki, aki megnézi, ő úgyis megtalálja a hibát, ha véletlenül van benne, a felelősségtudatomból elveszik valamennyi. Nem az én bőrömre megy a játék, van védőháló. 

Nagyon régen még kedveltem is azt a definíciót a manager-re, hogy a manager az, aki a többiek után leoltja a villanyt és aki megcsinálja azt, amit a többiek nem csináltak meg. Ma meg, talán érthető és világos az előbbiekből, azt gondolom, hogy nem feltétlenül jó manager az ilyen. Mert mit jelent ez? Hogy az övé a felelősség. Csak az övé. És miközben tényleg igaz, hogy a végső felelősség tényleg az övé, ha nem tartja meg a megfelelő egyensúlyt (a felelősség leosztását, hogy igenis, mindenki érezze a súlyát a működésének a hatásait illetően, minden szempontból), akkor hamar abban a helyzetben találja magát, hogy a kollégák suttyomban az összes „majmot” (feladatot) visszacsempészték az ő irodájába... 

Van ebből nekem – és talán néhány talán férfitársamnak – egy személyes tanulságom, de nem csak nekem, hanem a vonatkozó hölgyek/nők számára is. A nők, ha valamit segíteni akar a férjük/gyerekük, de az nem olyan ügyes és tökéletes eredményű, azt fogadják el úgy, ahogy van, és csak lassan, türelemmel próbálják a produktumot megjavítani. Ha nekem eleve utánam dolgoznak, kiveszik a kezemből, hát, szégyen ide, szégyen oda, örülök, mert akkor levették rólam a felelősséget (és annyira cinikus nem voltam azért korábban se, hogy direkt gyengén csináljak meg valamit...). 

És persze, ezzel párhuzamosan lenne hasznos, ha működne az, hogy a férfiak, vagy a másik fél, lehet az a nő is ma már, simán, hogy levesznek felelősséget a másikról, átvesznek például konkrét területeket (ahol ez jól működik, valószínüleg ez a minta, R. Covey leírja valahol, hogy hogyan delegálta a kert karbantartását a fiára, az egy gyönyörű példa) és lássák, hogy a „back office” tevékenység nagyon időigényes, rutinmunka, de nagyon fontos, és nagyon jó hatásfokkal is lehet csinálni, ha az „üzem” dolgozói beépítik a működésökbe a gond-/pluszmunka-megelőző gondolkodásmódot. 

Van ugyanakkor egy mellbevágóan erős tanulsága a szervezeti munkaterület számára is. Ha nem delegálsz igazi felelősséget is (ezt már inkább felhatalmazásnak/empowermentnek nevezik és persze, meg kell előzze az, hogy megfelelően segítsd felkészülni azokat, akiknek delegálsz - addig ne tedd, amíg a felelősségérzet és a közös cél iránti elkötelezettség nem elég magas szintű ahhoz, hogy a „repülőrajt” hatásos lehessen...), akkor minden a Te nyakadban marad és a többiek „will do their best”, és hagyják, hogy a befejezés, a fine-tuning (még jó, ha csak az...) a Te felelősséged legyen... 

Ja, volt egy szál még, a mosás, vasalás... hát, ez a legkisebb dolog ezek között, mind időben, mind egyébként. Ami volt, kimostam (egy barátom egyszer átjött és mondott egy-két dolgot, vettem egy-két szert, meg megnéztem a netet, szétválogattam a szennyest és ennyi), a vasalást meg egy ingen kipróbáltam, az még nem volt tökéletes, de nem akkora kunszt, amekkora a felhő (a fejemben volt) körülötte.... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

(a képen Carl R. Rogers minden bizonnyal a híres - youtube-on is fellelhető - Julia interjú-sorozatban...)

Két kollégámnak köszönhetek két engedélyt, amelyek nagyon fontosak a szakmai fejlődésemben. A két engedély ráadásul összefügg...A két engedély amúgy nem egyidejű,  kb. 1 év különbséggel kaptam őket, az egyiket ma, a másikat tavaly... 

Lehet, hogy valaki ezt a büdös életben nem veszi észre (valószínűleg ez a többség) mindannyiunknak szüksége van ilyen-olyan „engedélyekre” és talán ennek a kettőnek – a ráadásul összefüggő – története inspiráló lehet Neked/Nektek is, hogy keressétek meg a Ti „parancsaitokat” és esetleg találjátok meg valamilyen módon az engedélyeiteket is ezekhez a parancsokhoz, hogy ne kelljen őket tovább követni, gondolni rájuk, feltéve, ha nem hasznosak (már?) a számotokra... 

Az „engedély” szót a tranzakcionális analízis értelmében használom itt, azaz egy engedély egy tiltás, egy kognitív disszonancia, erősebb esetben egy sorskönyvi parancs alóli felmentést tud adni. Ez jöhet több forrásból, maga is rájöhet az ember dolgokra és megadhat ilyen típusú engedélyeket magának, vagy valaki más, egy pszichológus, egy coach, vagy egy ismerős teheti ezt meg, akinek véletlenül isteni tehetsége van ehhez... 

Az egyik „engedélyt”, a tavalyit egy coach kolléga adta, vagy ébresztett rá. Ő a legtehetségesebb fiatal szervezetfejlesztő coach, akit ismerek, kreativitása, esze, megfontoltsága elképesztő. A megoldásközpontú megközelítéssel (is) dolgozó coachok egyesületében (az „is” rám vonatkozik...) és korábban már egy ilyen koncepciójú egyéves coach-képzésen is találkoztunk és kezdtük el egymást egy kicsit jobban észrevenni. Én hamar elámultam az ő kreatívitásától, ő meg az én alázatomat becsülte, amivel meglett fejjel egy teljesen új dologba belekezdtem. 

Az első nemzetközi Kelet-Középeurópai SOL (megoldásközpontú) konferencián, Visegrádon, 2013-ban egy workshopon egymás mellé kerültünk egy páros gyakorlatban.  Egy esetet/folyamatot kellett felidézni és én egy olyat idéztem fel egy akkori friss folyamatból, amelyben egy csoportvezetővel dolgoztam, aki egy nagyon nehéz helyzetben vett átt egy  csapatot (az előző vezető 25 év munkaviszony után váratlanul meghalt, az új vezetőt ellenségesen fogadták sok szempontból, az őt felvevő főnök maga sem bízott meg benne az elején), amelyben ő – szó szerint - nagyon keményen megállta a helyét, de osztott sebeket is (pl. egy év alatt 5 fegyelmit adott ki egy olyan környezetben, ahol ez egyáltalán nem volt szokás) és végül olyan eredményekkel zárta a csoport ezt az időszakot, ami legalábbis a főnöke számára meggyőző volt. 

Mindazonáltal, papíron elért eredményesség ide vagy oda, az egy év alatt kialakult helyzetet számára a coaching folyamatban adott visszajelzésemben szomszédos lövészárkokba való beásottságként jellemeztem és hozzátettem, hogy ezzel a csapattal el tudott érni erre a mostani siker-„dombra”, de az igazi siker-„hegyet” (az igazán jól működő csapat működését) aligha fogja velük elérni... és ez volt az, ami hatott, működött nála, amitől elkezdte komolyan venni a folyamatot, amelyet amúgy alapvetően előírtak a számára, azaz coaching-parlant ő eredetileg egy „túsz” volt... 

Egyrészt az hatott, hogy elismertem (nagy valószínűséggel először az egy év alatt), hogy micsoda nehézségekkel nézett szembe ezalatt és nem hátrált meg, másodszor rámutattam, hogy milyen korlátai vannak az egyeduralmi módszereknek: a főnök szavát félő „rabszolgamunkát” el lehet érni, de felszabadult, teljes energiát, kreativitást beleadó teljesítményt nem. 

Miután ezt a történetet elmeséltem dióhéjban (kb. úgy, mint itt), a coach kolléga érdekeset mondott: micsoda előny az, hogy Te ennyire ismered a szervezeti belső mozgásokat/működést, ezt lehet, hogy valaki, aki soha nem dolgozott ilyen szervezetben, ebben a mélységben észre se vette volna. 

Hol ebben az engedély?! Nos abban, hogy különösen megoldásközpontú körökben, de általában is coaching elméletileg a coach nem a saját tudásával dolgozik, legalábbis nem az adott terület szakmai ismereteivel, hanem az általános emberi működés, a kommunikáció, a kommunikáció zavarainak mélyebb, intim ismeretével és az azokra adható értelmes válaszok, megoldásokban való segítéssel, és a coach saját önismeretének, tanulási képességének javulásához való hozzájárulással. 

Ez egy örök vita, és nekem sokszor van/volt kvázi lelkifurdalásom, hogy én annyi mindent csináltam az életemben, annyi minden érdekel, annyira „mindenevő” vagyok, hogy viszonylag kevés olyan mindennapi emberi viszonylat, helyzet van, amiről ne lenne személyes tapasztalásom... Visszafogni magam, hogy nehogy elkezdjek a saját megoldásalternatívákon gondolkozni, ez mindig az önkontrollom előterében van... 

Az, amit a megoldásközpontú társam mondott, ez az „engedély”, hogy ez a tudás – megfelelően alkalmazva – nemhogy „baj”, kifejezetten előnyt jelenthet,  egyfajta felszabadulást adott, hogy nem baj, sőt, jó, ha van sok tapasztalatunk, mert jobban bele tudjuk élni magunkat az adott helyzetbe, lelkiállapotba... 

A másik engedély, a ma délelőtti pedig egy általam nagyon tisztelt többszörös tréneremtől származik. Elkezdtünk vele is együtt dolgozni, rajta, a cégén keresztül volt egy nagyon érdekes 2 napos megbízásom, amelyről éppen beszámoltam neki, amikor egyszercsak megállt egy pontnál, és egy olyan visszajelzést adott, hogy megállt bennem az ütő már ott is, de teljes mélységében csak utána gondoltam bele, mit is mondott. 

Én valamivel kapcsolatban azt találtam – neki sem először – mondani, hogy van egy olyan kis fóbiám, hogy most, hogy mind a coachingot, mind a mentoringot párhuzamosan is csinálom, azt vettem észre, hogy nem a neve a folyamatnak a meghatározó, hanem az, hogy mi történik. 

Konkrétan van olyan mentoring folyamatom, aminél példaszerűbb egy  coaching folyamat se nagyon lehetne és van olyan coaching folyamatom, amibe – én úgy érzem, szükségszerűen, mégis a coaching irodalom dogmái szerint folyamatidegenül – bele-belecsúsznak mentoring elemek.  Ismerek olyan gyakorlati szakembereket, akik fütyülnek ilyesmire, nem is egészen értenék, miről beszélek, és ismerek olyanokat, akik szavakban, könyvekben, megnyilatkozásaikban mélyen elítélnék azt, ha valami nem tiszta ez vagy az (hogy mit csinálnak a személyes folyamataikban, azt végülis nem lehet tudni, higgyük el, hogy ott se isznak bort...). Én meg szintén szeretem a tiszta, egyértelmű dolgokat, tehát amikor egy kicsit nem tiszta valami, akkor azt megmondom, explicitté teszem („ez most 5 percig nem coaching”, hasonló megjegyzésekkel) és mindenesetre lelkifurdalásom van. 

No, erre mondott valamit az említett szeretett/tisztelt trénerem, aki ráadásul szakembere annak a területnek, amit idézett. Annyit mondott, de cizellálva ám, amit én most nem tudok pontosan visszaidézni, csak a lényegét, hogy „Miklós, amit Te csinálsz, az tiszta rogerizmus...”. 

Na itt megállok egy pillanatra. Részben azért, mert elhangzott egy név, ami nekem egészen az elejétől kezdve szent, Carl R. Rogers neve, a személyközpontú pszichológia atyjáé, aki nem is olyan rejtetten az egyik emberi és szakmai példaképem, részben meg azért, hogy ez mit is jelent... No, kifejtésre került, dióhéjban: 

„Te úgy működsz, ahogy a helyzet, az alkalom megkívánja. Azt teszed, amire szüksége van az ügyfélnek, ha kell és elég, akkor csak meghallgatod, ha mentoring tanácsra van szüksége, megkapja... ami az érdekes – és itt lett mély igazán, itt illetődtem meg komolyan - , hogy ugyanakkor nem esel a hazai rogers-esek hibájába, akiknél nincs struktúra és szétesik az egész... Nálad van struktúra,  cél, de azt nem egy előre meghatározott módon éred el, hanem úgy, ahogy a helyzetnek legjobban megfelel és az ügyfélnek az a leghasznosabb...” 

Ez nekem az egyik legnagyobb ajándék volt, amit ebben a szakmában kaphattam, ez a két, egymást erősítő „engedély”.  A két barát (időrendben), akiktől ezeket kaptam: Pekár Dóri és Vizi Bea. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nem játszom el a farizeust, pénzért (is) csinálom... de azért, amikor egy ilyet kapok néhány hónapi folyamat összesen 7 találkozása után, talán nem meglepő, még sokkal nagyobb kedvem lesz az egészhez...

Erről szól a dolog: a coach kisér az út egy darabján és támogat abban, hogy jobban lásd, értsd, mit, hogyan csinálsz és hogyan lehet a működésedet, azen a megértésen keresztül jobban csinálni...: 

"2014 nyarán dolgoztam együtt Miklóssal egy 6+1 alkalmas coaching folyamatban.

A folyamat szükségességét az általános nagyon hasznos külső visszajelzésen túl az adta, hogy a vezetői csapaton belül  amelynek tagja voltam, komoly feszültségek keletkeztek régóta fenálló szakmai jellegű nézeteltérések miatt.

Miklós nagyon finoman ugyanakkor határozottan vezetett rá a konfliktus felszínén túlmutató problémákra és a kialakult helyzetben való szerepemre. A beszélgetések messze túlmutattak a az adott problémán, annak gyökeréhez vezetett vissza roppant kedvesen ugyanakkor de nem engedve hogy a lényeges pontokon túlhaladjak azok megértése, feldolgozása nélkül.

Kifejezetten empatikus ugyanakkor maga is gyakorlott vezető, akivel könnyű megosztani a problémákat. Nem fekete-fehér válaszokat kaptam Miklóstól, hanem kérdéseket, amelyek elvezettek a saját válaszaimhoz.

A folyamat végén sikerült letisztázni magamban pár kardinális, további karrierem szempontjából kulcsfontosságú kérdést. Ezek után a munkahelyik konfliktus is finoman rendeződött, mivel én sem terheltem tovább a helyzetet saját, megoldatlan problémáimmal..."

Egy nagyvállalat ágazati marketing vezetője...

Én is köszönöm, én is mindig több, jobb leszek minden egyes találkozástól... és a hab a tortán hogy még az is én vagyok, aki pénzt kap érte...:-)))

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Szolgálati közlemény a blog.hu-ról, aki hallja adja át... az előző bejegyzést nem akarta bevenni a rendszer n-szerre se, erre írtam nekik ma, 2014. Szeptember 16-án, CET szerint 18:13-kor... Kedvesen, decensen, mindig minden működik, 2011 eleje óta már közelítem a 300-adik bejegyzést (...és tudjátok, az én átlag bejegyzésem, 1-es sortávval, 12-es betűnagysággal easily 4-5 oldal...) és egyre jobban működik, folyamatosan fejlesztik is... 

Rettenetesen sokat vártam a válaszra: ma, 2014. szeptember 16-án 19:16-kor kaptam a levelet, hogy nem pontosan értik, azt az üzenetet miért kaptam, de az okot megszüntették, beveszi-e már a rendszer? Bevette, válaszoltam, köszöntem... 

Semmi különös... (nem lenne egy tökéletes világban...) 

„Csak” egyszerűen (a) odafigyelnek, (b) azonnal megnézik, (c) kijavítják, (d) szólnak, visszakérdeznek, hogy ez így rendben lesz-e... 

Nos, igen, ez nagyon rendben van, gratulálok és köszönöm!

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nem az a kérdés, hogy van-e személyes márkád... naná hogy van... mindig is volt, csak nem hívták így... és nehogy azt hidd, hogy ez csak a celebeknek van... van Neked is a családodban, a munkádban, itt a Facebookon, a Twitteren, mindenütt... az a kérdés, hogy mit kezdesz vele, odafigyelsz-e rá, vagy nem...

A lenti The New Yorker (nagyon laza, nagyon szeretem...) cikkben egy csomó link, elágazás van a témában, majdnem mind nagyon érdekes... Az, hogy "ez engem nem érint" ez - nekem - nagyon hasonlít arra egy más síkon, hogy "nekem nincs Klout-számom"...(utóbbiról később még egy-két dolgot hozzáteszek ebben a konkrét vonatkozásban a korábban itt a blogban tárgyaltakhoz)...

Naná, hogy Téged is érint (ha máshogy nem, passzívan, erről majd a végén), és most, amikor nyakra-főre mindenfélét tolunk a Facebookra, stb-re annyi mindent, talán nem mindegy, milyen kép áll össze az emberekben rólunk (vigyázat, nem azt mondom, hogy azt csinálunk ezzel a "képpel" a többiek fejében, amit akarunk... egy frászt... de azért valami közünk mégis van hozzá...:-))) abból rakják végülis össze, amit összebohóckodunk itt-ott, mindenütt, vagy akár összekomolykodunk....)...

Az egyik linken (még (?) nem magyar) példák vannak arra, hogy hogyan szólt bele az életébe valakinek az, amit a neten csinált és nem egészen abban a formában, ahogy azt szerette volna... Valaki például beteget jelentett, rosszul van, ágyat nyomja és valakinek a cégnél eszébe jutott (munka helyett/közben le-föl browse-olt, csak ő bent volt a munkahelyén, "dolgozott"...) csekkelni, vagy egyszerűen csak a Facebook kijelezte, hogy a nagybeteg bizony commentel a neten... kirúgták... csak mondom... 

A Klout-szám... (ez nem új itt, de most ide is illik, meg szó is van róla vagy a cikkben, vagy az egyik linken belőle kiindulva)... elvileg az is van mindenkinek, azaz, másképpen mondva, aki nyüzsög a neten ezeken a site-okon (főleg Facebook, Twitter, LinkedIn, Google+ és még néhány), azt ilyen szerver-parkokban elemzik és úgynevezett social médiás befolyást értékelő algoritmusok mindenki tevékenységéhez egy számot rendelnek, ez a Klout-szám...

Ez alapból nem fizetős, hanem automatikus, nem kell őket "megkérni", hogy számítsák már ki a "számodat", ők mindenkire kiszámolják, ha nem találod a nevedet (úgy írd be, ahogy ezeken a siteokon szerepelsz), akkor azt hiszem 10 alatt van... amikor néhány éve valaki írt róla a Twitteren, megnéztem és megtaláltam magam 22-es értékkel... (akkoriban volt egy-két őrült Twitteres nyári hónapom (talán 2011-ben?), és majdnem az egész abból jött... akkor még a Facebookra csak be-benéztem...

Azért olyan van, hogy a Klout néha "eldobja" valamelyik profilodat, nekem a LinkedIn-t kell néha frissíteni (ebből persze nem tudom, hogy amikor még nem is tudsz róla, hogyan rakja ő maga össze a kvázi teljes profilodat...). Ami érdekes, és egyáltalán nem biztos, hogy tendencia lesz belőle, hogy a cikk egyik linkjén mutatnak egy olyan Twitteres sales-es álláshirdetést, ahol feltételként jelölik meg a minimum 35-ös Klout-számot...

Persze a cikk (és én is)azt gondoljuk, hogy (1) egy szám, hogy jellemezzen egy ilyen komplikált dolgot, hát, kétes, (2) hogy mivel hajtja össze az ember azt a 35-öt mondjuk, lehet, hogy semmi köze nincs az értékesítési kompetenciájához...

Mégis egy világban, ahol az amerikai felmérés szerint (valami fehér könyv, szintén az egyik linken, hát, dolgozni kell vele...:-))) a HR-eseknek már 99%-a használja a netes ellenőrzést, hogy ki is a jelentkező, mit lehet tudni róla a social mediás profilja alapján, szóval, egyre jobban oda kell figyelni arra, mit csinálsz, mit posztolsz (több szempontból is...)...

És itt kapcsolok vissza az eredeti gondolathoz, ahhoz aki azt mondja, "Haggyál már ezekkel a baromságokkal, hogy személyes márka, meg Facebook, fent se vagyok!!". Na ez az... ha művészként tengeted életedet, és tudsz eladni festményt, zenét mondjuk külföldön is, megvan a vevőköröd, igazad van, nem is vagy már itt velem, rég tovább lapoztál... ha viszont függsz szervezetektől, emberektől, HR-től, stb., ha nem látszol sehol, az is egy érdekes információ ám (igaz, ha ilyen vagy, honnan  a fészkes fenéből tudnád, hogy ezt Neked is írom... na mindegy...). Szóval az is jelent valamit és nem biztos, hogy jót... lehet, hogy van hely, ahol pont ilyet keresnek, ne keseredj el...:-)))  

...és akkor itt a link a The New Yorker íráshoz (amiről ez az egész az eszembe jutott...:-))):

http://sco.lt/7qOWB7 Már nem él, bocs...

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Igazából vagy tanulunk a más hibájából, vagy a saját hibánkból, vagy nem... Ez az „itt lehet hibázni... egyszer!” elég szörnyen hangzik és kevéssé felszabadítóan... találtam egy rövid, csattanós összefoglalást arról, miért kerülhetnek cégek a tönk szélére, megosztom fordításban... 

Érdekes, hogy (a) milyen mindennapi dolgok, (b) hogy a menedzsereknek is mennyire vállalkozói erényekkel is kell bírniuk... Meglepő, dehogy... 

Sok első számú vezető (rajtuk múlik a legtöbb, ma eszembe is jutott: eszméletlen gyorsan és sokat tudnak ártani, sajnos az, ha jót, stratégiával, építkezve akarnak csinálni, annak nehezen, lassan mutatkozik eredménye - nem is népszerű taktika...), és felső vezetőség azt hiszi, hogy ülhet a jól, vagy kevésbé megérdemelt (ma már édesmindegy...) babérjain... 

Pedig elmúltak azok az idők, amikor egy-két (három-négy?) évig jól el lehetett üddögélni a jól párnázott és hangszigetelt vállalati autóban  (amit elvisznek neki mosatni, szervízbe, kereket cserélni, a cég pénzén tankolni, megveszik rá a matricát...), és egész jól el lehetett tölteni a napot a partnerekkel ebédelgetve, vacsorázgatva és valahogy a konjunktúra hullámán át lehetett szörfözni az életet. 

Ma, bocs, aki még talpon van, kis vállalkozás, közepes, vagy nagy, vállalkoznia kell (az igazi profit-szféráról beszélek, a többit hagyjuk...). Igen,  a tulajdonosok vagyonát kezelő  vezetőknek is, akik nem tulajdonosok, azoknak is, vagy röpülnek... Fejleszteni kell, stratégiát kell készíteni, kockáztatni kell... Néha ki lehet húzni egy kis szélcsendben enélkül is egy ideig (mondjuk amíg a tulajdonos  a könyvvizsgálóit a többi országra pazarolja), de el fog jönni a „mi” időnk és akkor, ha nem kötöttük fel időben a gatyát, jó, ha előre gondoskodtunk a szárnyakról... 

Egy vendégszövegrész egész kis módosításokkal (Scott Williams-től a Big is the new small-ról): 

A Kodak csődbejelentése sokk volt 3 évvel ezelőtt. Nem azért, mintha nem lett volna előre látható, hanem mert egy újabb, valamikor ikonikus név került az intenzívre. 

Ez készült már egy jó ideje, ahogy a ’90-es évek végén első oldalon hozták az újságok, hogy a Kodaknak 10 ezer embert kellett elbocsátania. (Írás a falon...) 

Vannak nyilvánvaló okai annak, hogy ezek a cégek haldokolnak, vagy nagy betegek, és ezek ugyanazok az okok, amelyek más korábban kimúlt márkák végéhez hozzájárultak. American Airlines csődben, Yahoo nincs igazán a régi formájában, RIM Blackberry vergődik, Sears, a nagy áruházlánc, amely valamikor Amerika legnagyobb munkaadója (!!) és legnagyobb kiskereskedelmi hálózata volt, az utolsókat rúgja. 

Hogy tudták ezek a márkák idáig juttatni magukat?! Ugyanúgy, mint ahogy Te, a te szervezeted, céged, profit, vagy nem-profit tudja majd végezni. 

10 ok, amely miatt Kodak  és oly sok nagy márka tönkremegy, vagy csak árnyéka egykori önmagának: 

1. Képtelen újítani. – Képtelen új, figyelemreméltó és gyümölcsöző gyártási ötltekkel előállni.
2. Képtelenség arra,  hogy előrelásson/elöljárjon az időben. – Csak az itt és mostot látja, nem gondolkozik előre.
3. Nem alkalmazkodik. – Nem alkalmazkodik a piachoz vagy a versenytársak technológiájához.
4. Élni a múlt sikereiből. – A korábbi sikerekből él.
5. A vezetők ugyanazok. – Nem akarják kicserélni a kulcs vezető embereket,
6. Belterjes akvizíció. – Csak belülről választanak vezetőket és nem akarnak kívülről behozni friss szemű és friss perspektívájú új embereket
7. Vonakodnak kockázatot vállalni. – Biztosra játszani egy meghosszabbított időszakra végzetes lehet. A legtöbb márka siker-történeteket több ponton is kockázatvállalások tarkítják.
8. Elutasítják, hogy körülvegyék magukat a legnagyobb tehetségekkel és hogy visszatartsák őket. – Hagyják a kulcs-szereplőket elmenni anélkül, hogy lehetőségeket próbálnának számukra teremteni, hogy maradjanak. A nagy márkák legjobb újításainak némelyike olyan kulcs szereplők  munkája, akiket egy másik, konkurens márkától akviráltak.
9. Nem akarnak változni. – Egyszerűen azt akarják, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy szoktak.
10. Ide illeszd be a Te okodat... 

...és ez lehet a No.1 oka annak, hogy a márkák miért tűnnek vagy halványulnak el. – Nem akarnak változni, alkalmazkodni, és az élen maradni. Ahogy a mondás mondja: „Szállj, vagy hal meg” (angolul „viccesebben” hangzik: „Fly or die...”). 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Az összes sales-technika közül a challanger, a kihívó a legsikeresebb, idézett egy kutatást egy kedves barátom a minap és a kapcsolatépítő volt a legkevésbé sikeres (50+ %-os volt az első és kb 4%-os az  utóbbi, volt még 3 másik stílus is, amelyekkel együtt kijön a 100%, az itt tárgyaltak szempontjából lényegtelen, melyek…). 

Ez – szokás szerint – elindított egy gondolati ívet bennem, amit ma reggel vettem észre, hogy még nem zárttam le, egyszerűen konstatálva, hogy « ja, jó… ». Nyilván az lehet mögötte, hogy – ahogy mindenkit, akinek el szokta mesélni – engem is meglepett ez az eredmény… Sokkal jobb helyre vártam volna a kapcsolatépítőt (és ebben a történet szerintr nagyon nem vagyok egyedül…). Azt hiszem, az agyam dolgozgatta fel ezt a dolgot, hogy be tudja illeszteni eddigi gondolatrendszerembe… ehhez segített hozzá egy ma reggeli mozaikos olvasás-élmény… 

Nem tudok semmit erről a kutatásról, és nem is akartam utánanézni, mert  csak zavarta volna gondolataim szabad szárnyalását… Nem tudjuk pontosan a kutatás részleteit (és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a szabatos leírása a kutatásnak ezekben a pontokban (lévén elég szubtilisek…) segíteni tudnak). Mindazonáltal nem szándékozom megkérdőjelezni alapvetően az eredményt (ha mégis úgy tűnhet, később kiderül, hogy talán csak az ilyen eltúlzott mértéket illetően, és a gyakorlat szempontjából pedig relevánsnak tartom), csak felvillantok egy-két gondolatot arra, hogy milyen nehéz lehet egy ilyen kutatást úgy elvégezni, hogy lényeges bias-okat kiszűrjünk: 

(1) vajon a résztvevők milyen kritériumok szerint lett besorolva (külön felmérés, vagy a tranzakciók történéseinek alapos és rendszerszerű feldolgozása alapján, ha utólagosan, a tranzakciók történéseit feldolgozva, azt milyen keretrendszerben),

(2) a valóságban a működésében – az aktuális sales-helyzetekben – mennyire csak az osztályozás szerinti « eszközöket » használtak a kereskedők, vagy mennyire az osztályozás szerinti besorolás a fő tendenciát jelezte, miközben egyéb megközelítéseket is használták (például nehezen tudom elképzelni, hogy a « challenger » értékesítő ne használt volna kapcsolatépítő megközelítést is)

(3) vajon egyforma tapasztalatuk volt-e a kutatásban résztvett kereskedőknek (valahogy azt gondolom, hogy a kezdők inkább osztályozódnak be a kapcsolatépítő  csoportba (nekik még nincs olyan tapasztalatuk, hogy challenge-elni merjenek), míg a tapasztalt már egy-két dologból « leveszi », hogy az ügyfél alaposan el van esetleg tévedve és segít neki visszatalálni az útra (« challenge »-eli…),

(4) és még sok mindent nem tudunk… 

Itt most schnitt/vágás: ma reggel egy keresés az Amazon.com könyvei között egy érdekes erre az előbbire valamilyen formában rímelő gondolatot eredményezett.. Egy tanácsadóknak számára írt könyvhöz írt Amazon.com commentet olvasgatva (hogy milyen a könyv, még nem tudom) találtam egy megfontolandó gondolatot, ami lehet, hogy nemcsak tanácsadók, de más segítők számára is megfontolandó… 

« Annak, hogy sikeres tanácsadók legyünk, nincs igazán titkos receptje. Ahhoz, hogy sikeresek legyünk, egyszerűen csak a legalapvetőbb üzleti szabályokat kell betartanunk, amelyek mindenütt érvényesek, amennyiben ki kell találnod, hogy mi az, amit a vevő/ügyfél igazán akar és annak megfelelő szolgáltatást nyújtani olyan áron, ami neked is megfelel és számára is elfogadható. 

Ez nem is olyan egyszerű a valóságban, és a legjobb tanács (ami a tanácsadónak adható…:-))), hogy erősen figyeljen, fedezze fel, vizsgálja meg az összes lehetséges alternatívát és mindenekfelett, legyen kész arra, hogy ellentmondjon az ügyfélnek, ha az az ő legjobb érdekét szolgálja. Még akkor is, ha ez nem a tanácsadó legjobb érdeke, legalábbis rövid távon.  

Tévedés és gyávaság megpróbálni a szokásos mantrát követni, hogy az ügyfélnek mindig igaza van. Nincs mindig igaza, és ez a tanácsadó életének sokkal nagyobb részét teszi ki, mint más hivatásoknak. 

Sokféle módon, azért fizetik a tanácsadót, hogy megmondja az ügyfélnek, amikor nincs igaza és a szerződés etikai megsértésén kívül  bármilyen módon segítsen neki. » 

No, akkor vissza a challenge-elő értékesítőhöz. Értitek ?  Arányok, egyensúly a megközelítések között… nehogy már az legyen a konklúziója ennek a kutatásnak, hogy ne építsünk kapcsolatot és csak challenge-eljünk… de, persze, a szervilizmus, a bájoskodás, a mindig az ügyfél kedvének keresése nem lesz nagyon hasznos az ügyfélnek és ezt hamar észre is fogja venni… 

A továbbiakban csinálok egy ugrást, a tanácsadó szerepet kibővítem a segítő/támogató szerepre, miközben tisztában vagyok vele, hogy ez egy merész ugrás… mégis, ez az egész azért kezdett most érdekelni – és még nem is reggeliztem, hogy még így melegében el ne felejtsek belőle valami (legalább nekem…) fontosat – mert azt éreztme meg, hogy helikopter-viewban ez az ügyfélkezelési dilemma valahol közös az összes segítő szakmában. 

És akkor most itt egy magyarázat arról, hogy az az elején jelzett dilemmát, ami ébren tartotta bennem ezt a kijelentést (a challenger a király, a kapcsolatépítő a loser…) miért is tűnt annyira nehéznek beilleszteni a meglévő gondolati rendszereimbe… 

Ez a gondolatmenet nekem személyesen azért különösen érdekes, mert az összes – lassan egyetemi tanulmányok méretű (… :-)))– coach és tréner tanulmányaim között a legközelebb hozzám a megoldásközpontú és a Gordon+TA megközelítések vannak (két megoldásközpontú könyv magyar fordításában  is résztvettem például, és az egyik ezek közül örök No.1 lesz azt hiszem a coaching könyvek között…), amelyekben ha felületesen nézzük – a coachingra vonatkoztatva – ez az « ügyfélnek nincs igaza », ez egy harsh/durva kijelentés… 

A megoldásközpontú megközelítés két legfontosabb alapelve, hogy (1) azzal « dolgozunk », amit az ügyfél hoz (aka az « ügyfélnek mindig igaza van ») és (2) a coach, a segítő nem tud többet a problémáról, min taz ügyfél, nincs vezérlő elmélete, amit « ráhúzzon » az ügyfél problémájára-megoldására, hanem partnerként segíti, hogy eljusson a saját megoldásához (minél hamarabb átlépve a probléma-tárgyalási síkról a megoldás-tárgyalási síkra (a probléma « nyelvről » áttérjenek a « megoldás » nyelvre…). 

Tegyük hozzá, hogy olyan problémákra igaz ez, amelyek központjában az ügyfél akarata, viselkedése, személyisége van. Ahol « dologi » problémák jelentkeznek (például valaki még nem tud valamit, nem ismerkedett meg például egy szakmai területtel, ez is « dologi »-nak számít, amennyiben ez sem coachingot, hanem mininimum tréninget igényel, vagy egyszerűen iskolai rendszerű továbbképzést) 

A Gordon + TA (tranzakciós analízis) megközelítés kevésbé ortodox a szakértelmet illetően, F. Várkonyi Zsuzsa szép kifejezésével a coach a tanult intuícióját alkalmazza a folyamatban és szabadabbnak (érzem én) abban is ezt a megközelítést, hogy az itt is maximálisan partneri viszonynak tekintett helyzetben a coach természetesebben használhatja a helyzet megítélésében a saját tapasztalatát (a « nem-tudás » haszna  (újabbb megoldásközpontú alapelv) ott sem jelentheti azt, hogy a coachnak nincs tapasztalata és azt nem használja, pusztán azt, hogy nagyon erősen koncentrál arra, hogy ezek ne dominálják, ne zavarják meg az ügyfélre, a megoldásaira, erőforrásaira, előjeleire való koncentrálásában… - a tudását az ember nem tudja a ruhatárban hagyni, legfeljebb kordában, kontroll alatt tudja tartani…) 

Húúú, ez nagyon nehéz, ezt szétszálazni, itt nagyon vékony jégen járok… végülis, én – ahogy mondtam, nem vagyok elkötelezve egyik « izmushoz » sem, járom, taposom ki a saját utam és én így látom nagyon röviden, most ebben a fénytörésben (az én térképemen…) ezt a két szívemnek oly kedves megközelítést… 

Ezzel azt is mondom, ha valamelyik, nálam valamelyik irányban jobban elkötelezett barátom/ismerősöm vitatkozni szeretne ezekkel a viszonylag sommás megállapításokkal, csókoltatom őket, én már csak ezt gondolom, basta… :-))). 

Tehát legalábbis a megoldásközpontú megközelítés, a szívem egyik csücske bizony szöges ellentétben látszik lenni ezzel az alepelvvel, hogy  igenis, az ügyfélnek nincs mindig igaza és ezt a saját érdekében (akár a tanácsadó – jól felfogott, vagy egyéb - érdekében áll ez, akár nem), a tanácsadó (segítő, akár coach) feladata visszajelezni. 

Erre az én személyes szakmai életemben 3 választ adok magam számára (és mindenkinek érdemes megkeresnie a saját válaszát) : 

1. Nem csak coachként dolgozom, hanem mentorként, trénerként és tanácsadóként is. Különböző szintű a saját « anyag » bevitele, alapelvem, ahol, amennyire lehet, mindegy melyik szerepben a lehető legnagyobbb mértékben coachként működni (erőforrás, előjel-detektorként segíteni a saját felismerések kibontakozását, a saját megoldások applikációját, a saját alternatívák elemzését és azokban való választást). Ez a kiinduló pont és nem az, hogy keressem, miben nincs igaza az ügyfélnek. 

2. Előállnak olyan helyzetek – még a folyamat elkezdése előtt, vagy a folyamat elején – amikor kiderül, hogy az ügyfél valahonnan vette azt a gondolatot, hogy neki jó lenne például a coaching, de igazán a motiváció, az akarat a változásra nincs meg benne, akkor tudni kell azt mondani (és lemondani az üzletről), hogy ez nem egy coachingra érett helyzet még. Vagy a klasszikus példák, amikor a kirúgás előtt, igazából önigazolásból « adnak » egy coachingot valakinek, de a döntés már valamilyen szinten megszületett… Ez sem az én ügyem feltétlenül (mondjuk erre van egy remek példa a Chris Iveson et alii « Brief coaching » könyvben, amikor a coach közel ilyen helyzetben tudott hatékonyan segíteni)… Vagy a másik klasszikus példa, amikor a főnök meg akarja « neveltetni » a csapatát, amelynek a hatékonytalan működéséért ő maga a leginkább felelős. Ez mondjuk lehet egy olyan érdekes helyzet, amikor a főnök felé őszinte visszajelzéssel ezt jelezni lehet/kell és a helyzet kétesélyes (ez « az ügyfélnek nincs igaza » egyik klasszikus alkalmazása…) 

3. Ezen a már közel « egyetemi » curriculumon, amit negyedik éve, párhuzamosan a fokozatosan kiépülő coaching/tréner praxissal csinálok, az első állomás az Dr. Sárvári György által vezetett Neosys döntésközpontú coach-képzés volt.  Nyilván nem nyom nélkül. A primátusa bennem a már említett két folyamatnak van meg, de nem felejtettem el az először tanultakat sem, azokból is van bennem valami, talán a saját egyéniségemhez hajlítva. A legfontosabb nem is ez az « istenments csak nehogy bármi véleményem legyen », vagy pláne, beavatkozzak, a legfontosabb nekem nem is ez, bár állandóan ott a kontroller bennem ebben az irányban. A legfontosabb az az, hogy mindig az ügyfél « meccséről », életéről van szó,  abban én  végülis soha nem lehetek okosabb nála, elmondhatok – ha megkérdeztem és szívesen hallgatja – saját odavágó tapasztalatot is, beajánlhatok – megint megkérdezve – alternatívák keresésénél saját – lehetőleg nem egy, hanem több – addicionális alternatívát is, de MINDIG ő választ, dönt, ítél, összegez, stb., mert ő lehet csak az életének a legjobb és egyetlen szakértője (ez utóbbi is fontos megoldásközpontú axióma…) 

Szóval akkor most mi legyen ? A vevőnek/ügyfélnek mindig igaza van ? Nem, de azt, ami abból a kivételes helyzetből következik, amikor nincs igaza (saját közvetlen szempontjából, vagy számára lényeges egyéb szempontokból), azt nagyon-nagyon jól kell tudni értelmezni (itt nincs hibalehetőség, ami ugye, azért elég ijesztő lehet) és annak megfelelően cselekedni. Ehhez sok-sok tapasztalat kell, mély önismeret, kommunikációs és kapcsolati érettség… Egyik tényleg nagy kedvenc coach-ismerősöm, trénerem szokta erre mondani « Na igen, ezért kerül annyiba a coaching, amennyibe… ». Nekem is volt még vezetőként egy ehhez hasonló mondásom, amikor a kollégáim jöttek valamivel, hogy azt milyen nehéz megoldani, akkor azt szoktam volt mondani : « Hát ez az… ezért tartanak minket, ezért tanultunk annyit, hogy mi ezt is meg tudjuk oldani… különben nem lenne szükség ránk… ». Bocs, de ideillik akkor még Tibor barátom mondása, amikor még a most Róna utcának nevezett Lumumba utcában (a kórház terjeszkedés előtt) volt egy nagy focipálya és két tenisz pálya, ahol rendszeresen teniszeztünk a VEGYTERV-es kollégákkal. Előfordult, hogy este mi zártunk és akkor a pályagondnok, a János megkérte, hogy a lakatot kívülről mi tegyük rá, úgy, hogy a láncon a lakat belül legyen. Ezt legszakszerűbben Tibor barátom csinálta, és egyik alkalommal, amikor elvégezte a műveletet, indultunk hazafelé, hozzátette : « Tudod, Miklós, ehhez kell az egyetem… » 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Elsőre olyan tipikus BS Hr-es szöveg: "Nézz túl a címeden és a munkaköri leírásodon..."... Jó, OK, és az nem kéne?! És mégis... ott vagy,  főnök vagy, Te vagy a király, OK, de nem kezd unalmas lenni? (Nem sokkal jobb, mindjárt mondom, ha beosztott vagy...) 

Az idézőjeles mondat (cím) ebből a cikkből van, ami a vezető személyes márkáról szól egy szervezeten belül, de nemcsak vezetőkre igaz...: http://sco.lt/7fdGwD 

Mi lenne,  ha vinnél bele egy kis életet abba, amit csinálsz, ha tényleg elkezdenéd komolyan venni és kidugnád a fejed a napi meetingek, mailek mókuskerekéből? Ne gyere a korlátokkal, meg a lehetetlen állapotokkal, tudom... nekem is volt olyan, amikor én is ezt mondtam volna, de igazából az volt a baj ilyenkor, hogy már útáltam, úntam az egészet.... jöhettek nekem... 

Tudom, van olyan barátom, akinek akkora személyes márkája van, hogy alig fér be az ajtón, amikor bemegy, nem neki mondom... neki talán azt mondanám, hogy vigyázzon egy kicsit magára, mert csak egy gyertya van, akkora, amekkora és két végén égeti, de vadul... de ő nem gyakori... 

Hány olyat ismerek (és hányat nem) - meg előfordult velem is, amikor már kifelé lógott a rúd, hogy vártam a hétvégét és nagyon nem a hétfőt -, aki ragaszkodik a székhez, mert jó pénz, stb., a kötelezőket meg is futja is, de tulajdonképpen únja... 

Pedig egy vezetőnek van lehetősége arra, hogy saját maga gazdagítsa a tevékenységét kicsit (nagyon) nagyobb hatáskörben, mint akik alatta vannak... és ezzel még jól is jár hosszú távon, mert hiszitek, nem hiszitek, aki fölöttetek van (és majdnem mindenki fölött van(nak) valaki(k)), észre fogják venni, ha beleteszel a szívedből is... nem a tüdőd kiköpésére gondolok, hanem a kreativitásodra...  sőt, még „kevesebbet” mondok (ez a kreativitás olyan buzzword, mindenki beszél róla, senki nem tudja mi az, és főleg, hogy hogyan lehet gerjeszteni, amikor nincs, úgyhogy félnek is tőle, mint a tűztől, hogy valaki felfedezi, hogy ők nem...), legyünk szerények, vegyünk elő olyan kompetenciát, ami mindenkinek lehet, csak akarni kell: a figyelmedre, az odafigyelésedre... 

...és ez nem csak vezetőknek szól, mindenkinek... ha nem szereted annyira, azt, amit csinálsz (csak egyelőre (?) ez jutott), akkor is, addig amíg ott vagy, érdemes odafigyelni, addig is tanulsz, amit ott lehet, együttműködést, felfelé menedzselést, mit-tudom-én.... 

Aki csak mindig várja, hogy majd jön az ideális job, az ideális főnök, az ideális fizetés, amit éppen csinál, azt lenézi (a többieket is, akikkel dolgozik), kerüli a lényegi munkát, csak markíroz, „úgy csinál”, amikor majd véletlenül jönne az "igazi", már nem igen fog tudni felpörögni... elromlott... 

Ma, amikor az alkalmazotti, vagy akár számlás alkalmazásoknál is jó, ha a felvételi beszélgetésen van a tarsolyodban néhány siker sztori az előző helyeidről, mit fogsz elmesélni? Hogy hogyan úsztad meg a munkát, meg útáltad a helyet is, meg a főnökeidet is? Gondolod, hogy kiváncsiak lesznek erre? 

Mi lenne ehelyett, ha azt mondhatnád, hogy régóta keresem ezt a helyet, ami úgy érzem igazán abban az irányban van, amit igazán szeretnék csinálni az életben... Próbálkoztam sok mindennel, de igazából mindig egy ilyen helyen, egy ilyen pozícióban szerettem volna dolgozni, ezért örültem a lehetőségnek. De azért, ha már ott voltam, megálltam ott is a helyem, mert – érdekelt, vagy nem az a munka különösebben – szeretek hasznos lenni és szeretem, ha értékelik a munkámat...  azon a helyen is, ahol jelenleg dolgozom, két nagy projektben is résztvettem és büszkén mondhatom, hogy volt részem abban, hogy sikeresek voltak és el is ismerték a hozzájárulásomat a sikerhez. 

Na, ez milyen, ugye, hogy jobban hangzik? Érdemes elgondolkozni rajta... A nem ideális helyen, nem ideális kollégákkal, főnökkel, nem ideális körülmények között ha még Te is hozzáteszel ahhoz, hogy még kevésbé legyen ideális, ki fogja a végén legrosszabbul érezni magát? A többiek, vagy a sors, aki nem volt kegyes hozzád, és csak ezt találta Neked? Megleplek, ha azt mondom, hogy aki az egészben a legnagyobbat szívja, az te vagy? 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Gondolatok egy LinkedIn „kép” kapcsán... ez a felirat rajta:

„Csak egy módja van annak, hogy elkerüld a kritikát:

Ne csinálj semmit,

Ne mondj semmit

És ne legyél semmi...” 

Na és ki mondta/írta, na? Nem fogjátok kitalálni: (már megint) Arisztotelész (kezdem komolyan megkedvelni...) Mondjuk remélem, hogy ő mondta, nem néztem utána és ez a net, tudjátok... 

De mindegy is, hogy ki írta... olyan ez, mint hogy ki írta Shakespeare műveit? Mondjuk a tuskó színész Shakespeare, aki egy olyan faluban nőtt fel (Stratford upon Avonban), ahol rendes iskola se volt, vagy például a csillagokos Francis Bacon a könyvtárában, csak nem akarta égetni magát ilyan frivol darabokkal? Kit érdekel? (Mondjuk azokon a kutatókon kívül, akik ezzel akarják megalapozni a hírnevüket...) 

Az érdekes amúgy, hogy Taleb antifragilitását (vagy egy részét legalább) lehetne úgy megfogalmazni, hogy „minden kritika erősítsen, hallgasd meg és addig gyúrd őket, amíg fejlődésedet nem szolgálják...”. 

Tudjátok, mint a scifikben, amikor a támadás valamilyen módon erősíti a lényt, beépíti például a golyót, vagy felhasználja az energiát, amit a megsemmisítésére szántak, stb. 

Mellesleg a keleti harcművészeteknek egyik kulcsa, hogy „használd a támadód momentumát/lendületét és energiáját....” 

És akkor még ha azt is vesszük, hogy van olyan kritika (kedves és/vagy fontos emberektől), amelyeket transzformálni se nagyon kell felhasználás előtt (annyira ránk van „szabva”), akkor egész érdekes dimenziói is feltárulhatnak ennek az amúgy nagyon szellemes alapgondolatnak (amit én is megosztottam már itt-ott...:-))) 

A LinkedInen találtam, majd meg is osztottam ezt a „táblát”, azután valaki az  eredetire ráírta commentnek, hogy „Hey, de ha nem mondasz semmit, akkor meg azért kritizálnak, hogy nem mondasz semmit...”. 

Na erre jutottak ezek az eszembe, de a LinkedIn nem vette be, mint commentet (hosszú... „Nekem nem mondtok soha semmit... „ „Hosszú, Mama, hosszú...” (halljátok Kabos Gyula hangját? Nem? meg kell nézni...:-))) 

Így lett ez a blogbejegyzés...:-)))

Ja igen, és nehogy már elfelejtsük a nagy agyonmagyarázásban (aminek azért megvan a maga kéje, lássuk be...), hogy mi a fenét jelent az eredeti, amit (remélhetőleg és ha nem, ki nem...) „már az ókori görögök”, azaz itt pontosabban Arisztotelész apó (mindig olyan nagy szakállasan látjuk, sihederként valahogy nehéz elképzelni...) akart mondani (lehet, hogy megfordul sírjában és aszondja, mint állítólag Arany, hogy „akarta a fene”...): 

NE ÉRDEKELJEN A KRITIKA, MERT LESZNEK, AKIKNEK SE ÍGY, SE ÚGY NEM FOGSZ MEGFELELNI, A LEGHASZNOSABB, HA NEM IS AKARSZ... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Egy tegnapi Masterclass-os beszélgetés margójára: improvizáció (értsd többek között: kreativitás az élet minden területén) feltételezi az adott terület alapos, mesterszintű ismeretét, az "acumen"-t.... ahhoz ismerni kell a történetét, a rendszereket, sőt, már ki kellett alakulni a saját rendszerednek is, hogy igazán improvizálni tudjál (kreatív legyél)...

Példák? Zenei improvizácó (aki a rendszerek vagy rendszerezett, vagy intuitív tudása nélkül "rögtön" improvizálni kezd, nos, egészen kivételes esetektől eltekintve, az csak amatőr klimpírozás maradt, vagy a festészetben mázolmány (vegyük Picasso-t... - hogyan tudott már mindent, amit lehet, amikor - gondolom, hogy elkerülje az unalmat, kiégést -elkezdett "improvizálni...).

De lehet máshonnan is... Hegel tézis-antitézis-szintézise felől... hogy melyik fázist minek nevezzük el, mindegy is, a megőrizve meghaladás, az orosz babás egymásra-, egymásbaépülés a lényeg: mondjuk legyen a tézis a tanulás fázisa, amikor még tanulja az ember a területet, az antitézis, amikor már a rendszerek kézben vannak, könnyedén játszik rajtuk, bennük és a szintézis, amikor már az övé a terület, biztos ízléssel és arányérzékkel improvizál (akár "free" is...:-)))

miklos.szilagyi@zilappo.hu

"Schwach... dumm und schwach..." - Mormogja - a fantasztikus bemikrofonozásnak köszönhetően - Kohlschreiber maga elé, miközben Novak Djokovic szervájára készül 1:6, 2:1-nél... "Gyenge... hülye és gyenge..." (vagyok) - mondogatja a világ 25. legjobb férfi teniszezője, aki éppen a világelső Djokoval mérkőzik a US OPEN-en... 

Negatív automatikus monológ... (ki mondja kinek? - Kérdezi Timothy Gallwey legendás könyvében, a "The inner game of tennis"-ben... – érdemes elolvasni, ha teniszben vagy érdekelt, bestseller – erre itt most nincs hely, ez – a tenisz – amúgyis cask “felütés” volt…) 

Mit gondoltok, mennyire használ neki ez a fajta belső monológ? Veletek van ilyen? (velem jelentem van...) Az első fele a megoldásnak (merthogy ezzel érdemes foglalkozni), ha megfigyeled magad, például keírod ezeket a valószínüleg ismétlődő belső monológjaidat... és azután mit csináljak vele?! Ha nagyon végletesek ezek a gondolatok (öngyilkosság…), akkor azonnal szakemberhez, pszichológushoz kell fordulni, de általában ennél csekélyebb dolgokról van szó, amelyek azonban (1) rontják a teljesítményünket, (2) rossz hangulatot (rosszabb esetben depressziót) okoznak, (3) ezáltal rongálják önbecsülésünket, önbizalmunkat, (4) ezáltal tovább rontják a teljesítményünket… 

Szóval, ha összegyűjtöttünk néhányat ezek közül, a “kedvenceinket”, az nem elég, ha azt mondjuk: “ezeket nem mondom többet”… ez olyan, mint hogy ne gondolj a rózsaszín elefántra… ahhoz, hogy mindig esezdbe idézd, hogy mire is nem szabad gondolnod, mindig újra és újra fel kell idézni a rózsaszín elefánt képét… Ugyanígy van a negative gondolatokkal is, ha egyszerűen nem akarsz rájuk gondolni, akkor egyre többet fogsz rájuk gondolni… 

Egyszerűen (?) be kell helyettesíteni őket értelmes, végiggondolt pozitív gondolatokkal… Jó-jó, de ez biztosan nem ilyen egyszerű… Hát nem is… erről könyvek garmada szól, hogy hogyan kell csinálni, van olyan pszichológiai irányzat, amelynek lényegében ez a célja, de azért van fapados megoldás is, fanti egyszerűnek tűnik: helyettesítsd a frusztrációból eredő negatív gondolatokat kiváncsisággal: “Miért nem működött úgy, ahogy gondoltam? Mit tehetek legközelebb másképpen, hogy jobban működjön?” 

Vagy, még egyszerűbb: mit akarok csinálni helyette? És ezt azután minél részletesebben “leírni”, hogy egyre színesebb és részletgazdagabb legyen… 

Ezzel, ha egy más fénytörésben látod az egészet, kiveszed a frusztrációból, a negatív gondolatokból az energiát és megjelenik a kiváncsiság, a kísérletezés, a kívánt jövő…

Kohlschreiber 3:0-ra veszített és nem mondom, hogy azért, mert mondogatta magának, hogy “Schwach… dumm und schwach” (bin ich…), voltak nagy pillanatai, de egészében Djokovic job volt végig (egy 3:0 mögött sokféle meccs lehet, ez vállalható volt Kohlschreibernek is, nem kell különösebben szégyenkeznie, ellenállt, amennyire ma tudott…). 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nehéz, nem? És talán nem is kell...

Rendezgetem a filejaimat, leveleimet, és az egyikben erre a részletre bukkantam, és rögtön éreztem, hogy ez sokkal általánosabb érvényű, kár lenne az egyszerű e-mailben való eltemetődésre ítélni, “megmentettem” (egészen minimális átírással természetesen tökéletesen anonimizált formában, de ténylegesen ez egy “élő” kommunikációs szöveg volt valahol, valamikor, valakivel, de többre érdemesnek találtam…): 

“…és nem kell annyit gondolkozni, és cizellálni, amit nekem akarsz írni, nyugodtan írd meg, amit gondolsz, ahogy gondolod, mert talán az lesz majd az első dolog, amiben fejlődni fogsz, hogy nem akarsz majd mindig mindenki előtt annyira tökéletesnek látszani, hanem mersz majd jobban önmagad lenni olyankor is, amikor nem tudsz valamit, vagy nem olyan jól tudod, és akkor majd mástól is, nem csak tőlem meg mersz kérdezni dolgokat, amelyekről éppen azt gondolod, hogy tudnod kéne (és ezért nem mered megkérdezni). 

Egy hatékony, optimális üzemmódú vezető amúgy egyáltalán nem biztos, hogy a legokosabb a csapatban (általában nem az), egyáltalán nem kell mindenki munkáját az illetőnél jobban tudnia (az a jó, ha mindenki, aki neki dolgozik, legalább egy kicsit jobban tudja a saját munkáját, mint a főnök). 

Szóval néha ki-kinézni a tökéletesen szép, okos, tévedhetetlen álarc mögül, ez nagy könnyebséget hozhat az életedbe, sokkal kevesebb energia kell a működéshez (mert nem kell mindig végiggondolni alaposan, hogy ezt most tudnom kéne-e, nem ciki-e, ha megkérdezem, mit fognak rólam gondolni, stb). Nem azt jelenti ez, hogy ne figyelj a többiekre, nagyonis kell figyelni a többiekre, de azt viszont jelenti, hogy ne kösd le az energiádat arra, hogy hogyan “nézel ki” mások szemében (és próbálod meg ezt az image-et állandóan abszolút fényesen tartani), hanem azt az energiát is a működésre, a többiekre való figyelésre tudod majd fordítani. Ezek mind nagyon fontos jellemzői a hatékony, hiteles vezetőnek. 

Kérlek, gondolkozz el a célról és a cél az ne valami elvont dolog legyen, hanem valami fogható, aminek az elérését le tudjuk majd ellenőrizni láthatóan megváltoztatott viselkedésben például, amire a környezet is reagál és visszajelzi, hogy "igen, látom, fejlődsz, változtattál, akkor én is változtatok és alkalmazkodom ahhoz, ahogy te változtál (például nyitottabb leszek, jobban megbízom benned, mert te is meg mered mutatni magad akkor is, amikor nem vagy tökéletes, meg mered mutatni a sérülékenységedet is, ezért hitelesebbnek érezlek..." 

Ha vannak ilyen helyzetek az életedben, amikor valami hasonlót érzel, a coaching ebben (is) sokat tud segíteni neked…

miklos.szilagyi@zilappo.hu

A tanulás és a párkapcsolatok dinamikájával kapcsolatban egy metaforaként jutott eszembe a "szabad vegyérték"...

A vegyérték fogalma (nyugi, ez csak a „felütés”...) a Wikipédia szerint már elavult... Amikor még nem avult el (most nem tudom, mi van helyette és ezt speciel te se fogod itt megtudni...), olyasmit jelentett, hogy „az adott kémiai elem egy atomja hány hidrogénatomot képes lekötni vagy vegyületeiben helyettesíteni” (kicsit megbolondított változata a kovalens (na, capisco valami?) kötés pedig  az “…egy molekulában az adott atomhoz tartozó kötőelektronpárok számát adja meg…”). 

De ez itt most persze nem kémia óra, én itt a vegyértéket, pláne a szabad vegyértéket metafóraként fogom használni 2 példán keresztül: az egyik a tanulás, a másik a párkapcsolatok dinamikája… 

Akkor először, hogy én mit értek “szabad vegyértéken” ebben az itt használt összefüggésben (és ne jöjjenek a vegyészek majd, hogy “de…”, nem érdekel, itt definiálom és kész…). Nos, egy rendszer nyitottságát a kapcsolódásra. Minél nagyobb/több szabad vegyértéke van egy rendszernek, annál könnyebben, minél kisebb/kevesebb, annál nehezebben kapcsolódik a környezetének alkalmas elemeihez. Az “alkalmas” jelzőnek is van szerepe, fontos szerepe van. Az, hogy egy rendszer nyitott (szabad vegyértéke van), nem jelenti azt, hogy bármire, bármikor nyitott. Még mindig a metafora definiálásának közepetáján caplatva, azt mondanám, hogy egy rendszer konkréten és határozottan, célzottan is lehet nyitott, meg kevésbé meghatározottan is. És… a szabad vegyérték valamilyen hiányt fejez ki… 

Na, és akkor nézzük a két példát, mindjárt világosabb lesz. 

Az első példám a tanulás. Erős meggyőződésem, hogy senkit nem lehet megtanítani semmire. Ha meg akar tanulni valamit, akkor meg általában alkalmas, képes rá (jó, vannak ilyen-olyan személyes korlátai, de azok általában a saját legnagyobb meglepetésére sokkal messzebb húzódnak valójában, mint legszebb álmaiban álmodni merte volna). Lehet támogatni abban, hogy olyan hangulatot, környezetet, attitűdöt vegyen fel, keressen meg, amelyben optimálisan tud fejlődni, tanulni, változni. 

Mégegyszer, ha akar. Akármilyen kicsit is. Azzal, hogy keres valamit, hogy „fészkelődik”, az már akarás ám, csak még lehet, hogy ő se tudja... Nem érett meg rá, hogy tudja, úgy értem tudatosan, de valami belül benne már mocorog. 

Talán Rogers mondta (én Vizi Beától hallottam), hogy addig nem érdemes felvágni a hernyót (hogy siettessük a lepke megszületését), amíg maga nem bújik ki belőle... akkorra érett meg... ki kell várni... Vagy a farming koncepció Covey-tól... a természetes folyamatokat nem lehet a végén összecsapni, behozni azt, amit nem végeztél el idejében... ha nem vetettél, nem gondoztad, ahogy kell, nem fogsz aratni... Az utolsó pillanatban, amikor már a természet törvényei szerint aratni kellene, hiába próbálod behozni és gyorsan elvetni a magot... a föld is kiröhögne téged... 

OK, de hol van itt a szabad vegyérték?! (Jó’ van nna... remélem, hogy a lábjegyzetekért is olvasod... néha jobbak a lábjegyzetek, mint a főszöveg... nézz bele a youtubeon egy valamikori Hofi Géza szkeccsbe, van a főszöveg és vannak a kis utánlövései, halkan, egy kis kivárás (spät) után, ahogy ezt Péntek Zolitól tanultam, hogy ezt így kell... Sokszor azokon röhögtünk a legnagyobbat... volt, hogy azokban volt a poén...). 

Nos, aki tanulni, fejlődni, változni akar (és így-úgy, valahogy majdnem mindenki), annak szabad vegyértékei vannak a tudás, a tapasztalat iránt... persze olyan tudás, tapasztalat iránt, amit jól be tud majd kapcsolni az egyedi rendszerébe (gondolj bele, olyan mint te vagy, pont olyan, soha sehol nem volt, nem lesz, az emberiségnek egy teljes egyedi plédánya, csodája vagy és mint ilyen, ki más tudhatná legjobban, hogy mi kell neked?! Hát persze, hogy senkit nem lehet megtanítani senkit semmire... akarata, vágya, motivációja ellenére...). 

Miért akar tanulni, fejlődni, változni valaki? Mert nem teljesen elégedett azzal, amiben van. Vagy mást akar, vagy jobbat akar, vagy többet, vagy kevesebbet, mindenesetre valami mást. Ezt fejezi ki a szabad vegyérték... valamilyen hiánya/igénye van, ezért kifelé fordul... a szabad vegyértékével... amit persze nem akármi tud lekötni... az nagyon egyéni, helyzet, életciklus-, stb. specifikus, hogy éppen mire nyitott, mire van szabad vegyértéke. 

Mi a vicces a szabad vegyérték metafórában? Hát pédául az is, hogy akinek nincs „szabad vegyértéke”, az tök elégedett magával, sorsával, minden vegyértéke lekötve, a rendszer zárt, köszöni jól van, őt hagyják békében, ő ugyan nem akar tanulni, fejllődni, változni, ő jól van úgy, ahogy van. 

Van egy harmadik állapot (legalábbis amennyire ezt én most vasárnap reggel, amikor ez az egész gondolatmenet az eszembe jutott, el tudtam képzelni), amikor ugyan van szabad vegyérték (az illető nem elégedett magával és/vagy a helyzetével), mégis valahogy az a benyomása az embernek, hogy bezárkózik, úgy csinál, mintha nem lenne szabad vegyértéke. Pedig van. Nos, ezt az én kis szabad vegyérték metafórámban úgy „kezelem le”, hogy ilyenkor a szabad vegyérték(ek) le vannak szigszalaggal szigetelve, vagy „sapkázva”, kvázi kifelé mutató zsákutcák, se ki nem megy (tudatos) infó, hogy tulajdonképpen van ez a szabad vegyérték, se kapcsolódni nem lehet hozzá(juk) hatékonyan (hiszen le vannak mesterségesen butítva, szigetelve). 

Persze, a külső szemlélőnek „lejön”, hogy mi a helyzet, hogy itt tulajdonképpen – akár ordító – hiányok, és ezekből eredő szabad vegyértékek is vannak, mégis az alany, valamiért mesterségesen lezárni próbált önérzékelésének megfelelően tagadja, hogy neki bármilyen tanulásra, fejlődésre, változásra lenne szüksége. Ő is köszöni, (tudatosan úgy gondolja és közvetíteni próbálja a tudatosan kontrollálni vélt csatornáin) jól van... 

A másik példám még triviálisabb lesz, könyebben érthető is. A párkapcsolatok. Most már kevesebbet kell magyarázni, van 3 állapot:

• van szabad vegyérték („szabad vagyok, keresek valakit”),
• nincs szabad vegyérték, minden vegyérték lekötve („nem vagyok szabad, szerelmes vagyok mint az ágyú, nem látod?! Haggyál békén!” – sajnos, néha dermesztően rövid ideig tartó, agyament, de legcsodálatosabb állapot...)
• van szabad vegyérték, de úgy próbálunk élni, mintha nem lenne („köszi, jól megvagyunk”...) 

Megjegyzés: a „néha dermesztően rövid ideig tartó, agyament, de legcsodálatosabb állapot...” kijelentés első fele heves reakciókat képes kiváltani gyakorlatilag mindenkiből, bármelyik fenti állapotban vannak is. Nos, ha ez most éppen nálad is előállt, érdemes – az ilyenkor természetes amygdala-vész reakció („...ez hülye, ez nem igaz és egyáltalán...”) lecsillapodása után – elgondolkozni rajta, hogy hogyan is vagy te ezzel tulajdonképpen... korod szerint hány „cikluson” vagy túl és visszatekintve az agyament időszak hosszára tett megjegyzés a te saját életedben mennyire állja meg a helyét... Amennyiben semennyire, és te egy különleges példánya vagy az emberiségnek, akkor (1) örülj, és vigyázz erre a kincsre, (2) nyugodtan maradj meg az első felindulásban gondoltaknál („ez hülye...” stb). 

Ha mégis némi neocortexes gondolkozás után úgy gondolod, hogy (talán) van benne valami, akkor érdemes újragondolni a (különösen komoly) párválasztási stratégiádat és esetleg egy cseppet kevésbé támaszkodni ilyen irányú döntéseidben az agyament állapot (pozitív amygdala?) következtéseire... (Ha abban az ilyen szempontból különösen veszélyes – menthetetlen illúziókkal teli – állapotban vagy, hogy – amikor ezt olvasod, még egyetlen ciklust sem éltél át, javaslom talán, hogy add meg a kételkedés jogát (benefits of doubt), hogy hátha van abban valami, amit az az egy mondat kifejez...) 

Tehát a tanulás és a párkapcsolat és a szabad vegyérték... miért volt érdemes ezt elolvasni? Érdemes volt-e? Nem tudom... nekem leírni azért volt érde(k)mes, mert – miközben ezzel a szabad vegyértékkel kicsit hasonló összefüggésben már példálóztam nagyon régóta, de – ilyen szépen, tisztán, két példára is érdekesen applikálva még ez így nem állt össze. És a harmadik állapot, amikor van szabad vegyértékünk, de tagadni próbáljuk és ezzel mindenféle bonyodalmat okozunk magunknak, az meg új, most így magamnak, meg neked, vasárnap délelőttre. 

Mit lehet csinálni ezzel a harmadik állapottal (a másik kettőben kongruens a viselkedésünk, hitelesek tudunk lenni, azok nem zavarnak be semmibe...)? Nos, az első dolog, hogy nézzünk vele szembe, hogy ez van, „álljunk bele”, ahogy Sárvári Gyuri mondaná... És ha beleálltunk, merjük átérezni ennek a helyzetnek a kétségtelen feszültségét, ne rejtsük el magunk elől, merjük azt (át)érezni, gondolni a helyzetünkről, ami van. Annyira bennem van, hogy már többször hivatkoztam ebben a blogban Carl Rogers Ilyen vagyok című írására.... Rogers szerint ha át merjük élni, el tudjuk fogadni a helyzetünket, amiben vagyunk, legyen az akár ellentmondásos, vagy akár fájdalmas is, akkor készen állunk a változásra. Nem azt mondja, hogy na, akkor képesek vagyunk elkezdeni. Nem, nem ezt mondja. Olyasmit mond, hogy akkor a változás mintegy elkezdődik, szinte tudatos akaratunk nélkül. Jó, ez így misztikus kicsit, maradjunk abban, hogy ha  képes vagy arra, hogy elfogadd azt, amiben vagy, az a legjobb elképzelhető kiindulópont a változásra, változtatásra... hogy megtörténik-e? Meglátod... Rogers szerint biztosan...:-))) Egy szerintem is biztos (én nem vagyok Rogers, meg óvatos is vagyok... különösen az ígéretekben...), hogy megváltozik a világod egy pillanat alatt (lehet, hogy erre gondolt Rogers?)... mert máshogyan fogod látni...:-))) 

És ha még szeretnél erről többet, akár meg is beszélni velem egy coaching folyamatban, nos: 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nassim Nicholas Taleb (Arabic: نسيم نيقولا نجيب طالب‎, alternatively Nessim or Nissim, born 1960) is a Lebanese-American essayist, scholar and statistician,[1] whose work focuses on problems of randomness, probability and uncertainty.[3] His 2007 book The Black Swan was described in a review by the Sunday Times as one of the twelve most influential books since World War II  (egy nagyon okos pali, broker volt, most befektető, filozófus, gondolkodó)

Az egészet egy idézet indította el, amit nem tudtam hová tenni: "Valaki minél jobban azonosul egy hivatással/szakmával, vagy a "sikerei"-vel, például különböző díjaival, kitüntetéseivel, fokozataival, annál kevésbé lesz emberi (a szó klasszikus értelmében). Igazi erkölcsi értelemben az egyetlen "kíválóság", amit érdemes elérni, az az "embernek lenni" kíválósága, mindazzal, amivel ez együtt jár (becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb.); a "sikerek" szűkítést és elidegenedést jelentenek egy alacsonyabb rendű élet megélését téve csak lehetővé...”  (Taleb)

Hogy is van ez? Mi van itt szembe állítva? A szakmai kiválóság és az az “embernek lenni” kíválósága… elgondokoztam, hogy hogyan vagyok én ezzel, például, hogy egyetértek-e vele…. 

Nézzük, mi jutott erről eszembe… Az ősi Rómában az igazi (“igazi” a fenti talebi értelemben, az “embernek lenni”) kíválóság a patríciusok kiváltsága lehetett. Ők voltak azok, akik anélkül űzhettek professzionális tevékenységeket, hogy azokkal azonosulniuk kellett volna: könyvet írtak, hadat vezettek, földet műveltek vagy kereskedtek anélkül, hogy írók, tábornokok, farmerek, vagy kereskedők lettek volna... "emberek (man)" voltak (inkább "vir", mint "homo"), aki ír, parancsol, földet művel vagy kereskedik, mint egy melléktevékenység... 

Ez nem jelentette azt, hogy nem élvez(het)ték azt a bizonyos hasznos tevékenységet, mindenesetre nem függtek tőle teljesen és mindenesetre nem határozta meg mibenlétüket/önazonosságukat… először voltak patríciusok, nemesi család leszármazottai és mellékesen ügyesek is lehettek valamiben… 

Ma, ahogy az emberiség egyre gazdagabbá válik, az ember azt gondolná, hogy mindenki (vagy legalábbis a többség) hozzá fog férni ehhez a (talebi értelemben vett) “privilégiumhoz”. 

Ehelyett - egy nagyon szűk rétegen kívül, akik hasonlóan a római patríciusokhoz, kedvtelésből űznek valamilyen tevékenységet – alapvetően két fajta élet-stratégia létezik: (a) azok (a többség), akik többé-kevésbé kifejezetten a gazdasági kényszer, a megélhetés nyomása alatt végeznek hasznos tevékenységet, nem szeretik azt és a munkán kívül próbálják magukat, egyéniségüket manifesztálni és (b) azok, akik szeretik azt, amit csinálnak, és mintegy a munkaszerepük rájuk is olvad, eggyé válnak vele… Róluk – legalábbis egy részükről - beszél Taleb… 

Egy megjegyzés a túlnyomó többséget alkotó (a) csoportról… azt gondolom, hogy rengeteg fajta tehetség létezik azon az egy-kettőn kívül, amelyeket az iskola hajlandó felfedezni, és ez a szűkösség, meg az idő, alkalom és főleg akarathiány az, ami megakadályozza ezt az emberiség nagy többségét kitevő embertömeget, hogy megtalálja a kompetenciáinak megfelelő munkát, amelyben kiteljesedhetne… 

Minél többen lesznek, akik ezek közül maguktól, vagy segítséggel megtalálják az ő igazi szerepüket, a hangjukat az életben, annál többen lehetnek azok, akik Taleb nagyon magas mércéje szerint is hozzáláthatnak a még teljesebb élet megéléséhez, ami a (b) csoportnak is megoldandó feladat, de ők egy emelettel “feljebbről” indulnak… 

A legeslegfelső, nagyon vékony (“1%...”) réteget leszámítva, minél feljebb van valaki a társadalmi ranglétrán, annál több embert találunk, aki “csak” a szakmájából és a "sikereiből" vezeti le az önazonosságát..." 

A fenti idézetben Taleb gyakorlatilag nagyon kemény szavakat használva látszólag(?) pont az ellenkezőjét mondja annak, amit a pozitivista pszichológia hirdet, hogy az ember a munkájában találhatja meg önmagát, a flow-t, tehát életében a legfontosabb az, hogy a munkájában meg tudja találni önmagát, tehát, miért ne: “önazonosságát”… 

Taleb szerint pedig a kíváló, a nemes, az élni-érdemes igazi emberhez való élet az erkölcs legnagyobb dolgainak (becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb.) a megélésének folyománya, a szakmával, a hivatással való (teljes) azonosulás  ennek a megélésnek a lehetőségét veszélyezteti. 

Értem én Talebet, ő a büszke, független, nemes emberi életről beszél… én ezt a “főúri dilettáns” metafórájával szoktam körülírni… ilyenkor jut eszembe mindig két regénybeli figura, akik nekem valahogy összecsúsznak és együtt teszik ki ezt a bizonyos “főúri dilettáns”-t, Bátky János és Pendragon lordja, az Earl of Gwynedd a Pendragon legendából… 

OK, megvan, értem Talebet és magamnak így fordítom le a gondolatát és így kombinálom bele Csíkszentmihályi Mihály flowját: a munkában megtalálni azt, amiért szeretünk dolgozni, a saját flow-nkat, ez lehet az életünk egy célja, ebben megyek együtt Csíkszentmihályival… Ugyanakkor tetszik Talebnél az, hogy az ember több, mint a szakmája, bármennyire sikeres is, bármennyi kitüntetése, elismerése is van… 

Az ember egy másik szinten az “embernek lenni” követelményét is el akarja érni  erkölcsi értelemben is (ahogy ez már felül leíródott: becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb. dolgában…), hogy a végén – miközben szembe néz a halállal elgyengülés nélkül, tudva, hogy ez egy értelmes, hasznos élet logikus, már a születéskor tudhatóan bekövetkező vége – egyfajta teljességet élhessen át, amikor végiggondolja az életét. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu  

Nem gondolom... erről is fog szólni ez a bejegyzés és a „foci” nem csak a focit jelenti... 

Foci VB-döntő, Merkel asszony Putinnal mély beszélgetésben (őket is állatira érdekli a meccs...), Joachim Gauk, a német köztársasági elnök pedig egyenesen édesdeden alszik... Engem ezen a képen Gauk elnök érdekelt jobban (a „párocska” is érdekes, naná, de az itt és most off-topic...)... Nem tudom, valaha szerette-e a focit, mint én és csak mostanra találja unalmasnak és vajon csak és kizárólag a protokolfőnöke ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, vagy maga is akarta-e, mindenesetre elment és marhára nem érdekelte (jelzem, amikor ezt meglátta a protokollfőnök, lehet, hogy verte a fejét a falba, hogy ennél (hogy alszik a „nagy” döntőn... – jelzem egy baráti társaságban engem is elnyomott az álom, annyira unalmas volt a „nagy” döntő...) még az is jobb lett volna, ha nincs ott...) 

Brazília, Magyarország... a Copacabana homokjában és a kispesti grundokon rongylabdát rugó focistákban, e két valamikori futball-nagyhatalomban, vajon mi a közös? És mi a közös a mostani „munkába járó” száz milliókat (milliárdokat?) kereső focistákban? Mi a közös és miben különbözik alapvetően a két csoport (egyrészről a valamikori Magyarország és Brazília, másrészről a mostani bérfocisták) alapvetően? És hogyan függ ez össze azzal, hogy szerintem nem igaz a mondás: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci? 

Miért nem volt igaz már Puskás korában sem a neki tulajdonított mondás – kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci? Talán mert ők még szerettek focizni, kispesti vagányok, csibészek voltak, szerettek beszólni, meghökkentőket mondani az értelmiségi okoskáknak, újságíróknak, azután egy jót röhögtek. 

Persze, hogy „lehúzták” az akkori lehetőségek szerint a helyzetet, meg volt engedve nekik, hogy síboljanak ezt-azt a határon keresztül, egyik-másik később trafikot (!!) kapott, de istenem, mi volt az ahhoz képest, amit ezek a mai „sztárok” keresnek, ahogy alkalmazottak légiói kiséretében utazgatnak?! 

Engedték őket besíbolni dolgokat a határon?! Ez volt a nagy sztárságuk jutalma, ez volt a „nagy pénz”?! Ugyan már... és ugyanakkor milyen foci volt az már, istenem... és akkor még egy generáció, talán kettő, Alberték, azután Nyilasiék... Még ők is csórók voltak a maiakhoz képest... és hogy fociztak... 

És azután elkezdődött a nagy pénz... és hol a nagy foci?! Ez a világbajnokság volt az, amikor végetért a „brazil foci” nimbusza... a brazilok nem focizták már a „brazil focit”... hát, rossz volt nézni (belenéztem egy részébe a Holland-brazilnak is, meg a döntőbe is, ebből a két meccsből nyerem az információmat, ha voltak más jó meccsek, arról írjon más, azokat nem láttam...) Ugyan már... Nem a nagy stadionokban készült egy-egy nemzet (például) focibeli felemelkedése... 

Hogy is van ez? Nagy pénz, nagy foci? Mit mond – minden ellenkező híresztelés ellenére nem elévülhetően - a két őse a mai motivációs elméleteknek, Maslow és Herzberg? A fizetés, az alap és sokszor (ha lehet rá számítani elég biztosan) a jutalom, a bónusz is higiénés tényező (egyszerűen: ha van, jó, de nem motivál, akkor van baj, ha nincs, ezért nem „motiváló”, hanem csak „higiénés” tényező)... bizony... gondolj bele, hány hétig motivált Téged személy szerint egy fizetésemelés, egy bónusz, magasabb fizetés egy új helyen? Nem tudom, Te hogy vagy vele, minden nemzetközi felmérés és a saját tapasztalatom is az, hogy max néhány hétig, ha jelentős volt, nagyságrendi, néhány hónapig.... 2, vagy 3 alkalommal az új pénzt kaptam, a 4. alkalommal már arra számítottam, és ennyi... elmúlt a speciális, rövid ideig tartó hatása... bizony... ennyit a nagy pénz nagy fociról... 

Afrikában futballista gyárak működnek... bizony... nem egy dokumentumfilmben (francia, német adókon láttam ezekről híradást)... és ott még harapnak a fiatalok, mert szegénység van... igaz, már ott se az az eredeti, originális motiváció van, ami a kispesti grundokon és a copacabana homokjában hajtotta a kis kölyköket... 

Alig van gól... 0:0-k sorozatban (csak ne kapjunk gólt az a biztos...)?  A „taktikai” faultokat már le se fújják a bírók, pedig néha – majdnem minden meccsen legalább egyet – hordágyon viszik le a az egyiket (amúgy, néha azt, aki faultolt... nem sikerült jól, így járt)... 11-esek döntenek el sorsdöntő dolgokat? Majdnem a VB-döntő is 11-es rúgásokon múlt? Hogy mi van?! Wimbledonban csak igazi tenisszel lehet nyerni... az ötödik, döntő game-ben addig kell játszani, amíg 2 game-mel valaki meg nem nyeri... elvileg hónapokig is tarthat egy meccs (persze éjszakai szünetekkel)... ilyen hosszú nem volt még, de tavaly volt egy 86:84-re végződő, az Isner- Mahut (és az nem is döntő volt)... 

Egyáltalán, párhuzamosan ment a Wimbledon és a VB... micsoda különbség! Azt mondja egy barátom, hogy Miklós, de nézd meg, hányan élnek meg a világon a teniszből és a fociból?! Ez érv?! Érv amellett, hogy százmilliók néznek végig alapvetően közepesen tehetséges embereket focizni helyenként (50-60%-ban) hót unalmas meccseken?! 

Valami illúziót nézhetnek, nem azt, ami történik... Ugyanez a barátom kérdezi tőlem, Miklós, nem érzed a belső feszültséget? Éppen elszúnyókálóban voltam, talán ennek a végtelen unalmas VB-döntőnek a 40. perce körül és elkezdtem odafigyelni, hátha valamit nem jól figyeltem meg... 

Figyeltem pár percig és éreztem, hogy az én vevőkészülékem rendben, ez valóban egy unalmas meccs... de jobban megértettem őt... ő nem ezt  a meccset nézte, hanem a saját térképén az általa megalkotott csapatok játszottak valami (belső) izgalommal telített dolgot... ehhez a képernyőn zajló dolgoknak sok közük nem volt... azt mondanám, hogy ilyen támpontokat adtak, neveket, stb.... azután bent az ő térképén volt egy jó kis meccs... tulajdonképpen elkezdtem irigyelni, hogy neki van az a meccse... És utána átaludtam a második félidőt (később tudtam meg, hogy jó társaságban, Joachim Gaukkal együtt...), csak az utána – éjfél után! – folytatott beszélgetésre próbáltam magam mégegyszer összekalapálni, nem sok sikerrel....:-))) 

Ezek a focisták már nem sportolók, ezek alkalmazottak, akik bejárnak dolgozni... Valamit kicsit (nagyon? ááááá...) jobban tudnak az átlagnál és e képességük miatt beszippantja őket egy gépezet (ezt nem központian kell elképzelni, hanem egyének a saját – menedzseri, marketing, szervezői, edzői, stb. - képességük tehetségük és motivációjuk révén kvázi létrehozzák a nagy egységes gépezetnek látszó valami (a Leviatán Hobbes-tól ide alkalmazva...) elemi „kapszuláit”, amelyben, mint a Mátrixban az adott sportoló élet-energiája fogja működtetni az elemi kapszulát és az összes kapszula szimbiózisa a „gépezetet”) és beindul a verkli... 

Ez jutott eszembe erről a világbajnokságról... hogy van a foci és van a pénz és a kettőnek – láthatóan vajmi kevés köze van egymáshoz (ez az általánosabb tanulság nekem a focin túl is...)... volt utána a Vizilabda európa bajnokság, abban meg nem sikerül lemaradnunk a dobogókról és láthatóan és nagyon hosszú ideje a világ élvonalában vagyunk... és itt se függ össze a teljesítmény és a pénz... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Asszertivitás azt jelenti, hogy képes vagy pozitívan gondolkodni és cselekedni a magad és a környezeted számára. Ez nemcsak a munkádban fontos, de otthon, a sportklubbodban, a bárban... gyakorlatilag mindenütt! Ha elsajátítod a véleményed, a gondolataid és ötleteid megfelelő kifejezését és a határaid jelzését, képessé válsz nyerni harc nélkül és képes leszel a lehetőségeid teljességét kihasználni. 

Gyakorlatilag mindent, amit csinálsz, emberekkel való kommunikáción keresztül érhetsz el (kivéve ha önellátó módon,  a hegyek között élsz, akkor a kapcsolati képességeidet a természettel, az állatokkal, a növényekkel, a természeti erőkkel, mint környezeteddel és nem más emberekkel való „kommunikáción” keresztül kell érvényesítened... – jelzem, az „asszertivitásnak” ott is van jelentése, igaz, még nyersebb, tisztább formában, mint az emberek között...). Maradjunk a „földön”, a társadalomban való érvényesülésnél. 

Azzal az illúzióval, hogy amit beszélsz, amit el akarsz és próbálsz mondani a többi embernek, majd ők azt odafigyelve meghallgatják, és a tartalmát aszerint fogják értelmezni és annak megfelelően fogják a dolgaikat ezután intézni, ahogyan azt Te szeretnéd, egyszer és mindenkorra számolj le. 

Nem mintha ezzel az illúzióval nem lehetne egész jól leélni az életet. Lehet. Én magam leéltem életem majdnem háromnegyedét ezt gondolva, és viszonylag jó eredményeket értem el. Amikor elkezdtem a kommunikációval foglalkozni néhány évvel ezelőtt, elolvastam egy csomó könyvet, résztvettem sok tréningen, workshopon, amelyek középpontjában a kommunikációs kompetencia fejlesztése volt és elkezdtem a mindennapi életemben odafigyelni, mennyire hatékony a kommunikációm, lefagytam. Azt találtam, hogy nincs még 50%-os se a „normál”, zsigeri, „én csak mondom a magamét” típusú kommunikációm. Amikor nem figyelek arra, hogy a másik kész-e a kommunikációra, be van-e állítva vételre, vagy csak ott van, akkor hatékonyabb lenne még az is, ha a falnak beszélnék...: 

1. Eleve nem figyel oda,
2. A tartalmából, ami véletlenül eljut hozzá, egészen mást ért meg, mint amit szeretnék és
3. Tök nem hat arra, amit utána csinálni fog... 

Azután elkezdtem magam megfigyelni, és konstatáltam, hogy az esetek nagy többségében egyáltalán nem, vagy alig figyelek arra, aki konkréten hozzám beszél, hozzám szeretne valamit eljuttatni. Remek szűrőket építettem be, amelyek szinte teljesen ki tudták szűrni azt a forrást, ami érdekelt (rádió, tv, a mobilom), és a másikat, az „élő”-forrás input-potméterét szinte 0-ra tudtam állítani. Nem egyszerűen „egyik fülemen be, másikon ki”, én már azt is blokkolni tudtam, hogy egyáltalán bejusson. 

Ezt persze a környezetem „levette” és különböző furfangokat talált ki, hogy „eljusson hozzám”... Megfigyeltem például egyik nagyon okos családtagomat, aki megtanult engem és eleve úgy közelített hozzám, hogy „Hallod...?”. Mindig felfigyeltem, vételre kapcsoltam, mert azt hittem, hogy valamit elmulasztottam... (arra mindig figyeltem egy beépített alarm-funkcióval, hogy kérdő-hangsúly (plusz szünet a válaszra várva...) mikor jelenik meg és akkor alarm üzemmódra átkapcsolva próbáltam gyorsan a legutolsó közléselemet visszaidézni, hogy mire is kellene válaszolni – általában nem sok sikerrel... A „Hallod...?” zseniális indítás, mert beindította az alarm-funkciót, elkezdtem visszacsévélni, illetve egyáltalán figyelni... (az érdekes az, hogy miután ezt felfedeztem, a „Hallod...?” nem veszítette el hatását, hiába tudtam, mi a célja...). 

Azért írtam le ezt ilyen részletesen, hogy saját „kísérleti” megfigyeléseimmel alátámasszam  azt a kijelentést, hogy ha nem figyelsz arra, hogy van-e fogadókészség, tulajdonképpen kár fárasztani magad, a falnak is beszélhetnél... Ez meglepően gyakori, hogy erre nem figyelünk... (mindezen okosság után velem is rendszeresen előfordul...). Amúgy ez nemcsak a kamara, páros, kis-csoportos beszélgetésekben van így, ha nagyobb csapatnak, netán tömegnek prezentálsz, ugyanez a helyzet... Állandóan csekkelni kell, hogy van-e (kommunikációs) híd, vagy rég leromboltad, és az infó, élmény, stb., amit át szeretnél juttatni a „hídon”, megy a levesbe, vagy ha már híd, a vízbe, a te-oldaladi hídfőnél... 

Ez a „híd” dolog Horváth Tünde workshopjából származik, és vonatkozik a coachingra, az egyszerű bármilyen témájú beszélgetésre, vagy akár egy prezentációra. Ha kommunikálni akarsz, el akarsz juttatni egy üzenetet valaki(k)hez, először ezt a (kommunikációs) hidat kell megépítened és utána mehet a tartalom a hídon keresztül. És közben állandóan figyelni kell a híd állapotát, nem romboltad-e le valamivel közben... ha igen, meg kell állni a tartalommal és újra a hidat kell építeni... 

Különböző nevei vannak ennek a hídépítésnek, az NLP-ben például rapportnak hívják, vagy a következő fázisát pacing-leadingnek, de ez az utóbbi már több is, ebben a tartalom átvitelének a mozzanata is benne van. Nevezzük egyszerűen kapcsolatépítésnek, vagy a segítői műszóval a kémia (chemistry) kialakulás elősegítésének (persze, az utóbbinak van egy befolyásolhatatlan része is, mégis úgy gondolom, hogy a gondos „hídépítés” hozzá tud járulni a pozitív chemistry kialakulásához, mondhatnám, hogy szükséges, de nem elégséges feltétetele a híd kialakításának). 

A címben az asszertivitás szerepel, mégis jelentős részt szántam az azt megelőző fázisnak, mert azt gondolom, hogy nem érdemes kommunikációról beszélni (se asszertívről, se semmilyenről), ha nincs az előzőekben jellemzett kommunikációs híd megépítve... 

A hídépítéshez hozzátartozik, mintegy előkészíti a talajt az asszertív kommunikációhoz, hogy figyelünk a másikra. Mi magunk autentikusak, kongruensek, hitelesek vagyunk, és nyitottak arra, hogy vele mi van, mi a baja (ha van), mit szeretne, mik az igényei és persze – ahelyett, hogy elöntené az agyunkat az amygdalás köd - világosan látjuk, (a) mi történt, (b) mit jelent ez a számunkra és (c) mit szeretnénk (ezekre még szükségünk lesz egy kis kiegészítéssel...). Ezek önmagukban elősegítik azt – és még nem beszéltünk az asszertivitásról magáról a fogalomnak a legszűkebb értelméről -, hogy figyeljenek ránk... 

Az asszertív kommunikáció/viselkedés – a többiek érdekeinek igényeinek, jogainak tiszteletben tartása melletti önérvényesítés képessége - a két extrém, a passzív és az agresszív kommunikáció/viselkedés közötti arányos középút:

• A passzív kommunikáció/viselkedés jellemzői: kihasználják, megsértik a jogait, mások döntenek helyette, céljait rendszerint nem tudja elérni, frusztrált, szorongó és boldogtalan, gátlásos, visszavonult
• Az agresszív kommunikáció/viselkedés jellemzői: ő az, aki megsérti mások jogait, céljait mások rovására éri el, döntéseit ráerőszakolja másokra, hirtelen haragú, mérges, kiszámíthatatlan, védekezik, harcias, megsérti és lekezeli a többieket. 

Ezek közötti középútként az asszertív kommunikáció/viselkedés jellemzői:

• Megvédi a jogait, miközben respektálja másokét
• Úgy éri el a céljait, hogy nem árt másoknak
• Maga dönti el a saját ügyeit
• Megfelelő önbecsülése/önbizalma van, eléri célját
• Szociálisan és érzelmileg is köszöni, jól van... 

Az asszertív kommunikáció magja az én-üzenetben van (az én-üzenet fogalma Thomas Gordon módszeréből eredeztethető, aki Carl R. Rogers-szel együtt dolgozva az ő személyközpontú pszicológiai rendszerét „fordította le” gyakorlati útmutatásokra). 

Az én-üzenet lényege (bár mindjárt látjuk, hogy szerkezete egy kicsit bonyolultabb és ahogy Vizi Bea egyszer mondta a Gordon & T.A. térningjén, először „egyáltalán nem természetes”, meg kell szokni, meg kell tanulni, mert annyira eltér a mindennapi szó- kifejezéshasználatunktól), hogy egy konkrét eseménnyel/problémával kapcsolatban azt fejezem ki, hogy az rám hogyan hat. Ellentéte a te-üzenet, amikor arról beszélek (mint általában a mindennapokban tesszük, mielőtt találkoznánk és meggyőződnénk az én-üzenet hatékonyságáról), hogy szerintem neked mi a szereped az adott dolog/probléma kialakulásában és ezzel azonnal bezárkózásra, védekezésre késztetlek. 

Egy egyszerű példán triviális lesz a különbség.  Az esemény/probléma legyen az, hogy: Y nem tartotta be az ígéretét. Te-üzenettel azt mondom neki: „Nem lehet rád számítani.”, vagy „Hazudtál”. Én-üzenettel viszont elmondom, ez hogyan hatott ez rám: „Csalódott vagyok.” Ha Te lennél Y, hogyan hatna Rád egyik vagy másik? 

Érdemes belenézni (amúgyis) Thomas Gordon magyarul is megjelent könyveibe (P.E.T., T.E.T., V.E.T.), én itt most Dr. Palotai Gabriella fejezetére hivatkozom (Módszertani kézikönyv coachoknak... II.), ő egy betűszóba (FÉKEK) építette bele az én-üzenet (már jelzett) kicsit komplikáltabb szerkezetét: 

F: Fókusz, probléma meghatározása (Mi a gondom?  Mi a helyzet?)

É: Érzés őszinte közlése (Mit érzek?)

K: Kívánságok közlése (Mi a célom? Mit szeretnék elérni?)

E: Előnyök (Mit nyerhet a másik a javaslatommal?)

K: Konzekvenciák (Mik a következmények? Milyen szankcionálási lehetőségem van? 

Az asszertív viselkedés eszközei: 

Verbális eszközök:

• „Én” típusú, közvetlen/direkt közlések
• (Ez is nagyon fontos...) Különbségtétel tények és vélemények között
• Javaslatok (utasítás helyett) – a kívánságok közlésénél
• Sok – kiegészítendő, nyitott – kérdés (tisztázni a helyzetet, a másik fél igényeit – építeni a hidat... 

Nemverbális eszközök:

• Folyamatos, pásztázó szemkontaktus
• Nyílt, érzelmeket kifejező mimika
• Spontán, a helyzethez illő gesztusok
• A testtartás és a mozdulatok nyitottságot és magabiztosságot közvetítenek
• A hang ereje, tónusa, a beszéd tempója a tartalomhoz illő, hiteles. 

Néhány jogunk, ami megjelenik az asszertív kommunikációban: „Jogod van ahhoz, hogy...

• ...tisztelettel bánjanak veled.”
• ...kifejezd az érzéseidet, véleményedet.”
• ...meghallgassanak és komolyan vegyenek.”
• ...megállapítsd, mi fontos neked és mi nem.”
• ...nemet mondj anélkül, hogy bűntudatot éreznél.”
• ...kérd, amit szeretnél.”
• ...hibát kövess el.”
• ...ne képviseld az érdekeidet.” (igen, ha akarsz, engedhetsz is...)
• ...megváltoztasd a véleményedet.”
• ...önmagad légy.”
• ...azt mondd: ’Nem tudom.’”
• ...mások tiszteletben tartsák a jogaidat.” 

Az említett könyveken kívül még lehet olvasni kifejezetten az asszertivitásról a középpontban (rengeteg egyéb könyvben van még szó róla egyéb összefüggésekben):

• Asszertivitás – Hogyan érvényesítsük érdekeinket? – Sue Hadfield, Gill Hasson, 2012
• Asszertivitás – Sue Bishop, 2008 

Fejlesztése gyakori téma, gyakori cél, vagy részcél a coachingban. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Ahogy kezd összeállni a kép, valahol mindig a "sarokban" megjelenik Rogers... Ma keresgéltem a (Kindle) könyveim között és többek között ráakadtam egy "Carl Jung, Darvin of the mind" című könyvre (szerző: Thomas T. Lawson)... érdekes, hogy ő is Carl volt... No, ennek a parfrázisa fejezi ki számomra Carl R. Rogers szerepét: "Carl Rogers, a coaching Darwinja"... (jó, kicsit idétlen, de attól még...:-))) És eszembe jutott az "Ilyen vagyok" című részlet az "On becoming a person"-ből, amit időnként elolvasok és éreztem, hogy itt az ideje, hogy felmerüljön ez megint... Viszonylag nehéz keresni a blog.huban, pláne, ha olyan címeket ad az ember, mint amilyeneket én szoktam és pláne, ha 2011 eleje óta már majdnem 300 bejegyzés között kell keresni. De megtaláltam, íme...

Amikor elkezdtem ismerkedni a coachinggal, rögtön elkezdtek érdekelni a gyökerei is. Mint több más segítő szakmánál is, ezek a gyökerek a pszichológiáig, pszichoterápiáig, és akár olyan filozófiai irányzatokig, mint a konstruktivizmus, rendszer-elmélet, káosz-elmélet, hermeneutika nyúlnak vissza. Megjelenik a tágabb összefüggésekben például Wittgenstein, Heidegger, Gadamer, és persze Paul Watzlawick, vagy Heinz von Foerster. Ezek olyan nevek, amelyek fel-, feltűnnek a coaching irodalmában, bizonyos megközelítések/elemek első megfogalmazóiként, inspirálóiként. 

Nem tudom, hány embert inspirált a segítő szakmákban Carl R. Rogers (1902-1987) a világon, de sokan lehetnek és talán naponta nő néhánnyal a számuk (járt Magyarországon is és jelent meg magyar nyelvű könyve is). Bizonyos írásai, de még egy híres munka-videója is a neten, a youtube-on ingyenesen is elérhetőek. 

A “Person Centred approach - Humanistic style of counseling” = személy-központú megközelítés, humanisztikus pszichológia megteremtője, egyéni és csoport-foglalkozásain kívül – érdekesség -, nemzetközi konfliktusokban is mediált, például dél-afrikai és észak-írországi közvetíítői munkájáért egyszer Nobel-békedíjra is jelölték. Különböző értékelések alapján a 20. század egyik legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású pszichológusa volt. 

Nekem az első igazi álló-csillagom Rogers 2011 elején lett, amikor az akkori tréningen a tréner a mellékelt linken található részletre hívta fel a figyelmemet: 

http://bocs.hu/3part/rogers-01-02.htm 

Az “Ilyen vagyok” című kis írás lényege (szerintem) az, hogy először el kell tudni fogadni magunkat, a helyzeteket, a másikat, a tényeket úgy, ahogy vannak, és akkor van esélyünk, hogy segíteni/inkubálni tudjuk a segített, az ügyfél óhajtott változását. Ha ezek nem adottak – sugallja Rogers megejtő őszinteséggel, kitérve arra, hogy neki sem sikerül maradéktalanul megfelelnie a saját mércéjének -, akkor csak a felszínt piszkáljuk, se magunknak, se másoknak nem tudunk igazán, tartósan segíteni. Elérhetünk felszíni, ideig-óráig tartó sikerecskéket, de annyit, s nem többet. 

És ha bele vagyunk képesek “állni” a saját konfliktusainkba, egyáltalán a kicsit húzósabb, természetes és alkotó feszültségű helyzetekbe, akkor esélyünk van rá, hogy a jelenlétünk, az értő aktív figyelmünk, az igaz visszatükrözésünk, létezésünk (“csodája”, mondanám, ha nem félnék a pátosztól és a félreértéstől…) másoknak is tartósan, mélyebbre merülően tud segíteni. 

Ez pedig azért van így, mondja Rogers az idézett link szövegében, mert: “Könnyebb elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogy szeretne. Egyesek ezt biztosan nagyon furcsa iránynak tartják, amit követek. Számomra azért értékes, mert az a különös paradoxon rejlik benne, hogy ha elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor megváltozom. Azt hiszem, ezt részben a pácienseimtől tanultam, részben önmagamon észleltem: nem tudunk megváltozni, nem tudunk továbblépni onnan, ahol vagyunk, csak ha tökéletesen elfogadjuk magunkat. Ezután a változás szinte észrevétlenül következik be.” 

Egy másik kedvenc idézetem szintén erről az idézett helyről: “Másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha nyugodtan és kedvesen viselkedem, amikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, amikor éppen bizonytalan és rémült vagyok. Azt tapasztalom, hogy még a legegyszerűbb esetben is érvényes a tétel. Nem jó nekem, ha úgy csinálok, mint aki egészséges, ha egyszerre betegnek érzem magam.”

És persze (?): “…úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni saját magam, és képes vagyok önmagamat adni.”

“Megbízom a magam tapasztalatában” – írja, és még hogy: “mások értékelése számomra nem irányadó. Mások ítélete, bár meg kell hallgatni és el kell fogadni annak, ami, nekem nem lehet mértékadó. Ezt nagyon nehezen tanultam meg…”

Még ide: “A későbbi évek folyamán kissé megdöbbentett néha, amikor megtudtam, hogy mások szemében szélhámos vagyok, aki diploma nélkül orvosi gyakorlatot folytat  (pszichológusként nemcsak pszichiáterként dolgozik, de új terápiás megközelítést is kidolgozott, ami már tényleg “pimasz” dolognak tűnhetett az amerikai szakma nevében, amely mint tudjuk, Freud újításait sem fogadta kitörő örömmel – SZM megjegyzése), aki egy igen felületes és káros terápia létrehozója, aki hatalmat akar, misztikus stb. És ugyanígy zavart a hasonlóan szélsőséges dicséret. De azért nem érdekelt túlságosan, mert úgy éreztem, csak egyetlen személy (legalábbis az én életemben, és talán egyszer s mindenkorra) tudhatja, hogy amit csinálok, az tisztességes vagy pedig hazug, elhárító és kóros dolog-e, és ez a személy én vagyok.”

És még: “Figyelembe véve, amit mondtam, a következő felismerés nem fogja meglepni Önöket. A tapasztalat nekem a legfőbb tekintély. Az érvényesség próbaköve a saját tapasztalatom. Sem egy másik ember tapasztalatai, sem a magam elgondolásai nem vetekedhetnek a tapasztalataim hitelével.”

“Egy másik felismerés, amiért nagy árat fizettem, a következő szavakkal fejezhető ki: A tények barátaim.”

“Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy a legtöbb pszichoterapeuta és különösen a pszichoanalitikusok kitartóan elzárkóznak attól, hogy terápiás tevékenységüket tudományos vizsgálat tárgyává tegyék, akár ők, akár mások. Én megértem ezt a reakciót, mert én is átéltem ezt. Jól emlékszem, hogy különösen az első vizsgálatainkban mekkora izgalommal vártuk a kapott eredményeket. Tegyük fel, hogy a hipotézisünk nem igazolódott be. Hátha elképzelésünk téves volt! Hátha véleményünk nem állta meg a helyét! Ha most visszagondolok erre az időszakra, úgy gondolom, hogy a tényeket, mint a katasztrófa lehetséges hordozóit, potenciális ellenségnek tartottam.”                      

“Talán egy kissé lassan fogtam fel, hogy a tények mindig a barátaim. A bizonyosságnak minden egyes darabjával, aminek bármely területen a birtokába jutunk, közelebb kerülünk az igazsághoz. És az a tény, hogy közelebb jutunk az igazsághoz, sohasem lehet káros vagy veszélyes, és nem keltheti bennünk az elégedetlenség érzését. Mialatt utálom mindig korrigálni a gondolkodásmódomat, utálom feladni az értékelés és fogalomalkotás régen bevált útjait, mélyebb szinten mégis valahogy rádöbbenek, hogy ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk, és bármi gyötrelmes is, ezen át jutunk el egy kielégítőbb, precízebb látásmódhoz.”

“Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb. Előfordult, hogy miközben diákokkal vagy munkatársakkal beszélgettem, vagy írásaimban olyan személyes hangot használtam, hogy úgy éreztem, ezt senki sem értheti meg, mert ez az attitűd annyira sajátom... Így jutottam el ahhoz a meggyőződésemhez, hogy ami mindannyiunkban a legszemélyesebb, az valószínűleg az, amit ha másokkal megosztunk, -elmondunk; másoknak is sokat jelent. Ez a felismerés segített abban, hogy megértsem a művészeket és költőket, mint olyan embereket, akiknek van bátorságuk kifejezni önmaguk különös voltát.”

“Egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, amit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint 25 év érlelte meg bennem, aminek során megpróbáltam segíteni a bajba jutott embereken. Ez nagyjából a következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív… Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek és elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amikkel az élet elé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba… Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről. Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmasan destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba, és közben felfedezem azt az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot, ami az ő és mindannyiuk legmélyebb rétegeiben él…”

Azért az, hogy például “A tények barátaim. “, meg hogy “…ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk…”, és  a végén ezek a sorok egy tapasztalt segítőtől az emberi természetről… ezek például nagyon erősek…

Még valami azoknak, akiknek újra (nem először… és nem utoljára) felkeltettem az érdeklődését Rogers iránt és akik értenek valamilyen szinten  angolul. Egy érdekes, kb. másfél órás film készült 1965-ben “Három pszichoterápiai megközelítés” címen az akkori 3 leghíresebb, egy-egy fontos terápiás módszert követő pszichoterapeutával (Rogers pszichológus végzettséggel dolgozott). A film 3 db kb. 30 perces terápiás ülést mutat be mindegyikkel, a különlegesség az, hogy ugyanazzal, a Glóriaként aposztrofált ügyfél-hölggyel. A nagyközönség számára a választást voltak hívatva gondolom szolgálni az összehasonlító film-etűdök és valóban kíváló alkalmat adnak abba való bepillantásra, hogy hogyan dolgoztak ők. 

A Carl R. Rogers és Glória ülés ezeken a videókon tekinthető meg (az első video tartalmazza a bevezetőt az egész filmhez): 

http://youtu.be/ZBkUqcqRChg

http://youtu.be/m30jsZx_Ngs

http://youtu.be/RX_Y3zUPzEo

http://youtu.be/zHxl5NtcDow

http://youtu.be/L19nXMvbS8E

Rogers a nem-irányító, személy-központú terápiát alapította, Albert Ellis a kognitív ahogy-gondolkodsz-a-dolgokról-az-tesz-boldogtalanná REBT (Racionális Érzelmi Viselkedési Terápia) megalkotója volt és Fritz Perls az egyik terapeuta, akinek a nevéhez a teljes-autentikusságot-megkövetelő Gestalt megközelítés kötődik.

Nem teljesen biztos információk szerint - egyébként meglepő módon annak a számára, aki látta mind a három ülést (mind fent van a youtube-on, a többi a Rogers-en kívül szintén könnyen megtalálható, ha nem ott, esetleg a Google-n), -  ha igaz, Gloria a film-forgatás után választhatott és ő Perls-t választotta, majd később nem túl késői haláláig Rogers-szel volt barátságban.

Nekem egyértelműen Rogers a hozzám közel álló, és ha megnézitek az egészet az egyedi klippekből összerakva, striking, kiáltó, hogy Rogers stílusa mennyire modern és mennyire közel áll – alapvetően a stílusában – a mai coaching fogalmához. Az én személyes univerzumomban Rogers az első coach-ok egyike. Ez az interjú alapján annál is pregnánsabb, hogy Gloria, a másik szereplő, sokkal inkább egy (life-)coach ügyfélhez hasonlít, mint egy pácienshez… 

Összeállította, “levadászta”, kommentálta: Szilágyi Miklós - miklos.szilagyi@zilappo.hu 

Ebben a III. részben folytatom a könyvlistámat, mégpedig a 3 nagy magyar TA-tanulmány-gyűjteménnyel, a "Játszmák nélkül"-lel, "A játszmák világával" és a "Felelősség és siker"-rel... A számozás folyamatos a II. rész számozását folytatva...

15. „Játszmák nélkül – Tranzakcióanalízis a gyakorlatban” – Tanulmánykötet (szerkesztette: Járó Katalin) – Helikon kiadó, 1999 – Számos TA-s szakember járult hozzá munkájával ehhez a csaknem  650 oldalas gyűjteményes szakkönyvhöz: 

• Járó Katalin és Juhász Erzsébet jegyzi az „Elemzés és változás: TA-fogalmi kalauz” című részt (ez a rész kisebb módosításokkal megjelenik „A játszmák világa” című gyűjteményben is)
• Valkai Zsuzsa és Járó Katalin „A lelki élet zavarai és a TA” című részt (itt megjelenik egy-egy írással Túri Zoltán („Elhúzódó serdülőkor”), Simon György („Hastánc és tranzakcióanalízis”), Juhász Erzsébet (2x, „Mi lehet az oka, vagy keresd az átkozott traumát” és a „Nem tudja, hogy hány lépés a határ – a határeseti zavarok pszichoterápiájáról”), Valkai Zsuzsa (2x, „Alkoholmámor” és a „Gyilkos indulatok fogságában”), Szamosi Judit („Megközelíthetetlenek?”))
• Váry Annamária jegyzi a „A szervezetek és a TA” című részt, és ő írta az első írást: „Érzékeny és okos szervezetek” (itt a következő írások olvashatók: Váry Annamária: „Az Adonisz-naprendszer és a haldokló krokodil szomorú története”, Mezei Júlia: „Hol volt, hol nem volt... – szervezet újjászületik”, Münnich Iván (az apa): „A menedzserszemüveg”, Váry Annamária: „Fellobbanni és kiégni”) – Ezek lényegében – az első kivételével – mind megjelennek majd „A játszmák világa” című kötetben is (szóról szóra nem egyeztettem le a szövegeket, nagyjából az oldalszámok egyeznek...)
• Járó Katalin és Oláh Zsuzsanna jegyzi és írta a bevezetőt a „Gyermeknevelés, iskola és a TA – Hatni mesterfokon” című részhez (amelyben a következő írások találhatóak még: Szamosi Judit: „Felvértezve a rendbontók ellen” és „Kölcsönös csalódás után közösen’”, Nábrády Mária: „Amikor ég a hátország – családterápia és a TA”, Magyar Judit: „Pedagógusok és szülők – avagy ki fél kitől” és „Az iskola mint szervezet – változva megmaradni”, Oláh Zsuzsanna: „Határsértők – játszmák az iskolában”, Járó Katalin: „Hatalmaskodók és kiszolgáltatottak az osztályban”)
• „A tanácsadás és a TA” – Váry Annamária: „Problémák rendezése: önerőből vagy segítséggel?” és „Sose késő! Óz és Dorothy pályaváltásai”, Tari Katalin: „Stresszel, vagy anélkül”, Nábrády Mária: „Emberismereti gyorstalpaló”, Pándy Mária: „Játszmák az ágyban, avagy az igazi intimitás” (ezek közül csak Nábrády Mária nem jelenik meg „A játszmák világá”-ban) 

16. „A játszmák világa – Felfedezések a tranzakcióanalízis tájain” – Tanulmánykötet (szerkesztette: Járó Katalin) – Háttér kiadó, 2011 - Egy kétkötetes tanulmánykötet első kötete (koncepciójában – azonos a szerkesztő – hasonlít a megelőző kötethez, „A játszmák nélkül”-höz ) A  „Játszmák nélkül” tanulmányainak egy részét átvette (itt-ott módosított az anyagokon), tulajdonképpen bizonyos értelemben annak folytatása és vett fel új anyagokat is (van egy rövid rész az elején, ami megpróbálja összefésülni a különböző időpontokban kiadott könyveket, nekem ez egy kicsit zavaros – lehet, hogy bennem van a hiba...):

• A bevezetés után Járó Katalin és Juhász Erzsébet jegyzi az „Elemzés és személyiségváltozás – TA-fogalmi kalauz.
• Egy további nagy részt Járó Katalin és Váry Annamária  jegyez: „Hétköznapi játszmáink”
• Majd egy szerzőhármas ír a „Tisztuló jelentések . Az alapfogalmak továbbgondolása”-ról a követklező részben,
• Járó Katalin „Tranzakcióanalízis – történeti áttekintő és perspektívák”
• „TA nemzetközi és hazai szervezetei”-ről ír Nábrádí Mária és Járó Katalin.

17. „Felelősség és siker – A tranzakcióanalízis mint döntésmenedzselés” – Tanulmánykötet (a második és egyben utolsó kötet a szériában, ami a „Játszmák világá”-val kezdődött) (szerkesztette: Járó Katalin) – Háttér kiadó, 2013 – Ez részben az előrejelzett 2 kötet második kötete, részben ez is bőven emel át a legelelső (15.), „Játszmák nélkül” című kötetből:

• Az első rész a „Szervezetek és a TA” nevet viseli (hasonlóan a „Játszmák világa” egyik részének címéhez, csak az ott nem megjelent tanulmányokat említem):

i.     Antal Sándor: „Mit nyújthat a tranzakcióanalízis a szervezetekben és szervezetekkel dolgozó embereknek?”

ii.     Járó Katalin: „A szerkesztő jegyzete a szervezeti TA-ról – hazai tájakon”

iii.     Az olvasókönyv – Munkahelyen alfejezetben a következő tanulmányok találhatók:

Sari van Poelje: „Játszmák határok nélkül  - A munkahelyi légkörről”

Hans-George Hauser: „Coaching és a tranzakcióanalízis”

Chrenóczy-Nagy Judit: „Ambíció, gyors siker, és ami mögötte van – Az Y generáció két arca”

Galambosi Szilvia: „A félreismeréstől a felismerésig – A kiégésről TA-s szemmel”

Szatmáriné Balogh Mária: „’Nem én akartam elmenni!’ – avagy a gondoskodó létszámleépítés TA-s alapelveken”

• A második rész „A tanácsadás és a TA” címet viseli (hasonlóan a „Játszmák világa” egyik részének címéhez, csak az ott nem megjelent tanulmányokat említem):

i.     Váry Annamária: „Tanácsadás, útban az információs társadalom felé”

ii.     Járó Katalin: „A szerkesztő jegyzete a TA-s tanácsadásról: A TA válasza korunk kihívásaira és Hazai tájakon”

iii.     Nábrády Mária: „Mire elég egy pillanat?”

iv.     „Olvasókönyv – közös dolgaink: demokrácia, meggazdagodás, kultúrális tolerancia” alfejezetben:

Magyar Judit: „A demokráciáról és a gazdaságról az érzelmek tükrében” és „Országodba befogadtál?! Néhány gondolat a cigányság sorskönyvéről”

Nagy Gábor: „Az ’IKEA’-generáció esete a devizahitelezéssel” és A hiányzó láncszem – avagy pénzügyi sorskönyveink vizsgálata”

Cekova Diana: „Kultúrák ütközőpontjában: Sokkoló percek és mulatságos helyzetek a változás kapujában”

• A Harmadik rész „A TA tanítása” címet viseli és F. Várkonyi Zsuzsa „TA-tanítási TA-pasztalatok menedzserekkel, támogató foglalkozásúakkal és laikusokkal” 
• 18. „Nyerni születtünk – Gyakorlati útmutató az önismeret fejlesztéséhez” (Born to win) – Muriel James & Dorothy Jongeward – 2010 (eredeti kiadás éve: 1971) – TA alapkönyv
• „Nyertesek és vesztesek”
• „A tranzakcióanalízis áttekintése”
• „Emberi igényünk a sztrókokra és az idő struktúrálására”
• „A sorskönyvek drámája”
• „A szülői szerep és a szülői én-állapot”
• „A gyermekkor és a gyermeki én-állapot”
• „Személyes és szexuális identitás”
• „Zsetongyűjtés és játékok”
• „A felnőtt én-állapot”
• „Autonómia és a felnőtt etikája” 

19. „The Process Therapy Model – The six personality types with adaptations” – Taibi Kahler – 2008 - Taibi Kahler itt következő 2 könyve a TA-ból kiinduló rendszerét írja le, ebben a könyvben az elméletet és a következő, 2 évvel korábban írt könyvében pedig egy kis történetbe csomagolva. A PCM profil egy személyiségprofil.

• „A Folyamat-Modell (Process Model) története” (1969-2007)
• „A személyiség szerkezete” – a 6 személyiség típus
• „Hogyan kapcsolódj az ügyfeledhez”
• „Mozgatók - Első szintű szorongás”
• „Sorskönyvek”
• „Fázisok”
• „Pszichológiai szükségletek”
• „Az alap - második szintű szorongás
• „A pince – harmadik szintű szorongás”
• „Fázis ügyek”
• „Sorskönyvek kezelése”
• „Fázis vs alap szorongás”
• „Terápiás témák”
• „Személyiség fejlődése”
• „A kezelési modell kiválasztása az ügyfél alapjának és fázisának megfelelően”
• „A Folyamat Terápiás Modell profil-riportjának a használata”
• „Föld jelentkezik...”
• „Személyiség típusok, mini sorskönyvek és adaptáció”
• „Tréning a PTM-ben és az adaptációk kezelése”

20. „The mastery management – or How to solve the mystery of mismanagemet” (A mestervezetés – vagy Hogyan oldjuk meg a téves vezetés misztériumát) – Taibi Kahler – 2006 – A PCM (Process Communication Model – Folyamat Kommunikációs Modell) bemutatása egy irónikus detektív-történetbe ágyazva

• „A karakterek”
• „A helyszín”
• „Az összeesküvés”
• „A bűntett”
• „A megoldás”
• „Epilógus”
• „Utóirat”

21. „Transactional analysis – Approaches to brief therapy” (Tranzakcióanalízis – Megközelítések a rövidterápiához) – Szerk: Keith Tudor – 2006 (első kiadás éve: 2002)

• „TA és TA iskolák”

i.     „Tranzakcióanalízis, mint rövidterápia” – Ulrike Müller és Keith Tudor

ii.     „Brief pszichoterápia, amely pszichoanalitikus TA-t használ” – Helena Hargaden

iii.     „TA mint egy rövidtávú kognitív terápia” – Geoff Mothersole

iv.     „Újradöntési terápia mint rövidterápia” - James R. Allen és Barbara Ann Allen

v.     „Catexis (túlzott koncentráció valamire): Rövidterápia bentlakásos helyzetben” – David Rawson

vi.     „TA rövidterápia integráló jellege” – Keith Tudor és Mark Widdowson

• „Alkalmazások”

i.     „Az egy-üléses gyógyítás: Nem-dohányossá válni” – Adrienne Lee

ii.     „Rövidterápia trauma-stresszre” – Steve Dennis

22. „Coacher avec l’analyse transactionelle” (Coacholni TA-val) – Daniel Chernet, 2013 (első kiadás éve: 2009)

i.     TA, mint egy megértési modell

ii.     Coaching kapcsolatot kialakítani az ügyfél javára

A coach pozícionálása

A kérés és a szerződés tisztázása

iii.     Az ügyfél viselkedése és dinamikája

Az ügyfél pszichológiai története

Az illúziók és az előítéletek

A személyiség kifejezése a kapcsolatban

iv.     Az érzelmek/indulatok (émotions - fizikai) a coachingban

Az érzelmek/indulatok és érzések (sentiment – gondolati) a coaching ülésen

Hová vezet a frusztrációk felgyülemlése?

Az érzelmek/indulatok kirobbanása az ülésen

v.     Pozitív kommunikáció

Amikor két ember beszél

A motiváció titka

Mit csináljunk együttt?

vi.     Amikor az ügyfél konfliktusban van

Megérteni a konfliktust

Miért veszünk részt a pszichológiai játszmákban?

A coachingban megélt pszichológiai játszmák

A drámaháromszög

Elkerülni a pszichológiai játszmákat és kilépni belőlük

vii.     A sorskönyv működésben

Amikor két személy egy

Felhasználni valakit anélkül, hogy kérnénk

Amikor az ügyfél semmit sem tesz, hogy megoldja a problémáját

Megérteni a hivatásválasztást és az életesemények ismétlődését

viii.     Néhány speciális TA-s közbeavatkozás

Kísérni a tudatosságot a probléma megoldásához

A konfrontáció megfelelő felhasználása

Megengedés, védelem és hatalom 

23. „Jegyek és játszmák – Tranzakcióanalízis és asztrológia” – Rákos Péter – Libretto, 2010 – A zodiákus jegyek szerint rendezett fejezetekben a tranzakcióanalízis eszköztárát használja a szerző, szóval összeötvözi a kettőt. Az egyik a születési dátumunk körüli együtt- és szemben- és a kettő közötti állásokat tekinti meghatározónak, a másik a (főleg) gyerekkorunkban rögzült taktikák és stratégiák három én-állapotban (szülő-felnőtt-gyerek) megjelenő leképeződéseit. Úgy jár el fejezetenként, hogy minden fejezetnél (csillagjegynél) az oda valamiért passzoló TA-s elmélet-morzsát említi meg (a könyv extra kisalakú és közepesen vastag (kb. 200 oldalas), pl. a Halaknál a sorskönyvet, a Kosnál a játszmákat, a Bikánál az ingereket és a sztrókokat, a Ráknál a drámaháromszöget és így tovább. Ami rendszerszerűen minden egyes fejezetben, minden egyes csillagjegyre konkrétan megjelenik, az (a) a belső hang típusa, (b) a jellemző sorskönyvek, (c) a játszmák és (d) a tranzakcionális minták.

• Vízöntő – Alapozó elméleti rész, asztrológia és a TA, stb.
• Kos – játszmaképlet
• Bika – Ingerek és sztrókok
• Ikrek – Trikófeliratok (a sorskönyvi parancsokat, tiltásokat nevezi így, pl. a „Rúgj belém!”, a „Bírd ki!”, „Tűnj el!”, stb.)
• Rák – A drámaháromszög az általános téma
• Oroszlán – Életpozíciók (Én OK, Te OK vagy az Én OK, Te nem OK, vagy az Én nem OK, Te OK és az Én nem OK és Te nem OK)
• Szűz – A „nem OK-ság” (negatív életpozíció)
• Mérleg - Feltételes életpozíció (sokszor eldönthetetlenül az OK-ság és a nem-OK-ság között)
• Skorpió – Szellemvasút (itt hozza először szervesen össze a két vonatkoztatási rendszert és azt mondja, hogy a TA gyermekkorban meghatározó sorskönyve és az ennél némileg ezoterikusabb és itt kevésbé részletezett módon az asztrológia pedig a születés dátumához kötötten együttesen határozzák meg („fektetik le”) azokat a síneket, amelyeken haladunk egész életünkben, főleg akkor, ha nem tudunk róla... Ugyanis amiről nem tudunk, az ellen tenni sem tudunk semmit, viszont láthatatlanul, számunkra érzékelhetetlenül meghatározhatják reakcióinkat, reagálásainkat és (élet-)döntéseinket...)
• Nyilas – Illúziók („aki jó, az előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát”... tanuljuk meg gyerekkorunkban... azután ez vagy bejön, vagy (többnyire) nem...)
• Bak – passzív játszmák (olyan viselkedési minta, ami kikényszerítheti másokból a játszmát, mint pl. – a könyv példája szerint  - ahogy a „Száll a kakukk fészkére” Főnénijének értelmetlen vasszigora kikényszeríti az ápoltak McMurphy vezette lázadását)

Bennem a többé-kevésbé tisztán TA-s könyvek mellé odakívánkozik a Gordon & T.A. oktatási módszere alapján a Gordon-módszer is. Én eleve szimbiózisban tanultam a kettőt Vizi Beától, F. Várkonyi Zsuzsától és társaiktól (pl. Antal Sándor pont kiemelten a TA-s részek egyikénél segített be, Guseo Rita pedig a PCM profil  elemzés-résznek volt a trénere). Itt öt könyvet említek meg:

• 2 db Thomas Gordon könyvet, a fontosabb a kettő közül az, amit a szervezeti vezetők számára írt, az L.E.T.-t (magyarul V.E.T. (Vezetői eredményesség tréning) címen jelent meg, de nagyon fontos könyvei még (itt nem listázva őket részletesen) a P.E.T (Szülői (Parental) eredményesség  és a T.E.T. (Tanári (Teacher) eredményesség tréning) és
• 3 db-ot F. Várkonyi Zsuzsa könyveiből 

A két Thomas Gordon könyv: 

24. (Kindle e-könyv) „Leader effectiveness training” – Dr. Thomas Gordon (eredeti első kiadás éve: 1957). (Ennek – annyira tetszik... meg kellett is valamihez -, van francia kiadása is, azt is megvettem...:-))) – „Leaders efficaces – L’efficacité par la collaboration” – A hatékony vezetők – Hatékonyság együttműködésen keresztül – Les Éditions de l’Homme, 2011 – első: 2001)

• Hogyan válhatsz hatékony vezetővé
• Attól, hogy kineveztek, még nem válsz vezetővé
• Csináld magad, vagy a csoport segítségével
• Készségek, amelyek segítenek a csoport tagjainak a problémáik megoldásában
• Az értő hallgatási készséged mindennapi használata
• Hogyan elégítsd ki a saját igényeidet
• Hogyan tedd hatékonnyá a vezetői csapatodat
• Konfliktusok: ki nyerjen, ki veszítsen?
• A nincs-vesztes módszer, a konfliktus együttműködéssé változtatása
• A nincs-vesztes módszer szervezeti alkalmazása
• Az időszaki tervező értekezlet: A teljesítményértékelés egy új megközelítése
• Néhány mélyebb téma vezetők számára 

25. „Emberi kapcsolatok – Hogyan építhetjük és hogyan rontjuk el” – Dr. Thomas Gordon és Noel Burch – Gordon könyvek, 2010 – Ez a kis filigrán (keskeny és nincs 120 oldal) kötet egy összefoglalója a rendszernek, amit Gordon a fent említett területekre (szülők, tanárok, vezetők...) applikált...

• Jó és rossz kapcsolatok
• A kapcsolatok problémái
• Egy csipetnyi megelőzés
• A kapcsolatok hierarchiája
• Ki a problémagazda?
• Figyelj jobban!
• Gondolatok az értő figyelemről
• Az igazság nyelve
• Termékeny konfliktusok
• Az értékekről
• Amiért optimisták lehetünk
• Kérdések és feleletek 

...és akkor Zsuzsa könyvei: 

26. „Már 100x megmondtam” – F. Várkonyi Zsuzsa – Háttér kiadó, 2013 ( első: 1986)

• Találkozás egy családdal
• A játszmákról
• Gyerekjátszmák
• A gyerekjátszmák leépítése
• Te meg ő
• Örömtiltó felnőttjátszmák
• Az örömtiltó játszmák leépítése
• „Nyúlcipő”
• „Zsákutcák és kivezető utak”

27. „Tanulom magam” - F. Várkonyi Zsuzsa – Mérték kiadó – 1999

• A pszichológia demokratizálódása
• A férfiaknak tilos az érzéseikkel beszélgetni
• Ez is, az is a viselkedésről
• A Gordon-féle kapcsolati modell
• Önelfogadás és önismeret
• Hány ember vagy?
• Az élet programozása
• Sorskönyvek és játszmák
• Át akarom írni a sorskönyvemet! (Egy anyaság története)
• Mit adsz tovább? 

28. „Sors és sérülés” – F. Várkonyi Zsuzsa – Mérték kiaó – 2011 (első: 2008)

• Alteregók találkozása
• Sorskönyv és miazma (a TA-s sorskönyv és a homeopátia összefüggései) - Hmmm... a homeopátiát egyelőre még Zsuzsa sem tudja számomra elfogadhatóvá tenni... de elgondolkoztat, ő először... mondjuk az asztrológiával vagyok kicsit hasonlóan (kiváncsi vagyok, erre az összevetésre mit mondana Zsuzsa...), ma se hiszek igazán benne abban a formában, ahogy interpretálják, de amikor egy nagyon tisztelt kedvenc klasszikusom, Baktay Ervin neve alatt megláttam egy „Asztrológia” című könyvet, hát, kettéállt a fülem... persze megvettem, és belelapoztam... és mindenesetre elültetett egy kis kételyt az  alap-kételyemmel szemben...:-))) Nna... valahogy így vagyok a homeopátiával és Zsuzsának ezzel a könyv-részével is...
• Normális szülés ma
• Démon szülők, sérült szülők
• Pedagógusok sorskönyve
• WWW.TÉNYLEG.NYERTÜNK_E.IDŐT.HÚ
• Önzés és csalódás
• Coaching az üzleti világban 

És akkor még két könyv, amelyek ebbe a csoportba vannak sorolva nálam, bár még nem észleltem, hogy szorosan kapcsolódnának akár a TA-hoz, akár a Gordon-módszerhez, viszont beléjük lapozva, mégiscsak ebbe a csoportba tartoznak, talán azért, mert nagyon erősen a kommunikációra koncentrálnak első blikkre...  (részben pedig ugyanaz a finoman válogató exkluzív kis kiadó adta ki mind a kettőt, a Reneszánsz Könyvkiadó Kft, akinek a vezető-tulajdonosát egy tréningből ismerem, úgyhogy, ha tetszik, ez itt a „reklám helye”...:-))) 

Mindkettőt ugyanaz a szerzőpáros írta: Adele Faber és Elaine Mazlisch... 

29. „Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje – Gyakorlati tanácsok a sikeres szülő-gyerek kapcsolathoz” – 2006 (Első: 1980)

• Hogyan segítsünk gyermekeinknek érzéseik feldolgozásában?
• Működjünk együtt?
• Büntetési alternatívák
• Az önállóság támogatása
• Dícséret
• Hogy ne kelljen több szerepet játszaniuk
• És minden összeáll
• Mégis, miről szól ez az egész? 

30. „Testvérek féltékenység nélkül” – 2007 (Első: 1987)

• Testvérek – A múlt és a jelen
• Engedjük szabadon a rossz érzéseket
• Az összehasonlítgatás veszélyei
• Az egyenlő kevesebb
• A testvérek és a szerepek
• Amikor a gyerekek veszekszenek
• És megbékélünk a múlttal 

Jó olvasást a TA-s, Gordon-módszeres és kiegészítő könyvekhez. Képzések (szülői, pároknak, vezetői, coaching, tréneri) a Gordon & T.A.-nál (disclaimer: nagyon szeretem őket személy szerint és szakemberként is, ám nincs jelenleg gazdasági kapcsolat köztünk, úgyhogy ez az önzetlen reklám helye). Természetesen (hogy legyen már egy igazi „reklám helye” is...) az én coach-i, mentori, tréneri, facilitátori munkámban is – a fentiek, képzéseim, élményeim, olvasmányaim alapján talán nem meglepetés – megjelennek valahol integrálva ezeknek a megközelítéseknek bizonyos aspektusai is...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Az I. részben jeleztem, hogy elkészült – elég sok munkával - egy általam a témában preferált könyvlista. Íme... 

Elöljáróban néhány megjegyzés: 

Megjegyzések: 

• Ez egy saját magam számára készített könyvlista (most találtam ki, hogy ilyeneket fogok csinálni témánként), olyan részletességgel, ami segít nekem az egyre átekinthetetlenebb könyvtáram dzsungelében és gondoltam, hasznos lehet a téma iránt érdeklődőknek. Ennyi. 

• Ezzel a listával sokat dolgoztam. Azt már látom, hogy nem fog a többi témával se abban a tempóban menni, ahogy szeretném, mégis fontos munka ez, aminek ez az első állomása (meglátjuk, elkezdésben nagy vagyok... Kos...). Mindenesetre ennek a listának az elkészítése nagy megelégedésemre volt... Egy másik szinten kerültem hozzájuk közel, ahogy egymásra is feleselnek, kontextusba kerülnek, stb.  Két hétig is eltartott talán, persze nem egyfolytában (és nagyon élveztem). A célom az volt, hogy feltérképezzem, mihez tudok nyúlni, mi az, ami ebből azonnal érdekel, mi az, ami csak „holnap” és mi az, amit nem kellett volna megszereznem...(itt ilyen – az utóbbi kategória - nincs, bár aligha fogom mindet valaha is A-tól Z-ig végigolvasni).  És, gondoltam, ha már, akkor ez egy segítség lehet a többieknek is, akik a TA iránt érdeklődnek, személyesen is ismerek nem is keveset, a különböző social media friends-eim egyike-másika biztos örülhetne neki (ha éppen akkor néz be, amikor ez kerül a timelinejára és ha lesz türelme idáig elolvasni...).

• Egyet hadd kérjek: örüljetek az információnak (az idegen nyelvű könyvek itt megjelentetett infomációit például ennek a listának a kedvéért fordítottam le), ha egy könyv részleteiből úgy tűnik, érdekelhet Titeket, szerezzétek meg magatoknak. Ezeket meg lehetett szerezni valahogy, nekem is sikerült. Kérem viszont, hogy könyvet ne kérjetek tőlem kölcsön, mert nincs időm, energiám számon tartani, hol vannak könyveim (néha még otthon is keresek napokig egyet-egyet, amikor valami eszembe jut és meg kell keresnem azonnal, pedig tudom, hogy ott van valahol), ezért könyvet kölcsön nem adok... Ha elkezdek kivételt tenni, akkor nehezen tudnám indokolni akár csak magamnak is, hogy neki miért igen, neki miért nem, ezért nincs kivétel. Köszönöm a megértéseteket... 

Hadd meséljek el ehhez (az esetleg egyeseknek –pláne előre - keménynek hangzó: „...könyvet ne kérjetek tőlem kölcsön...”-höz...) kapcsolódva egy Esterházy sztorit... az utolsó lemezén meséli el (a Lázár Ervinről szóló írásban), hogy egyszer keresett egy Lázár Ervin könyvet és az istennek nem találta. Napokig. Már kölcsönkért példányok is voltak (ha jól emlékszem), és már azokat se találta... és akkor megemlíti, hogy a könyvek megtalálásának két módszerét ismeri, de mindkettőhöz (úgy érzi, hogy) „...de ehhez mi kicsik vagyunk...”:

„Jelenits ül egy könyvkupac közepén, odanyúl és megvan a könyv, amit keresett...

Cs. Szabó nem tartott otthon sok könyvet, ha kellett egy, lement a kölcsönkönyvtárba és kivette...”

Esterházy Péterrel együtt mondom: „... ehhez mi kicsik vagyunk...” (nekünk a könyveinknek mindig körülöttünk kell lenniük... – a fenti metafórával: „hogy lehívhassam az opciót...”) 

• Ahol nincs külön jelezve az, hogy „Kindle e-könyv”, azok papírkönyvek. Ha valamelyiket meg szeretnéd szerezni, érdemes megnézni a Kindle választékban, mert folyamatosan bővül az elérhető könyvek köre, például rengeteg francia könyv is felkerült újra a helyi választékba (minden országban más a választék a copyright jogok dzsungele miatt), jelenleg az itt  elérhető összes Kindle e-könyv száma majdnem eléri a 3 milliót... Német és egyéb nyelveken is elérhetőek az itteni készüléken könyvek. Ja igen, azt nem említettem, mint az előnyét az e-könyvnek (talán túl triviális volt...), hogy nincs szállítási költség (ami jelentős tétel tud lenni, különösen Amerikából) és azonnal olvashatod, nem kell rá várni heteket (van gyors is, de az végképp nagyon drága...) 

• Egy ötlet (volt, már hogy ezt az ötletet megemlítettem valakinek és értékesnek találta). A könyvek nagy részére a képzéseken való javaslatokból, a már meglévő kötetek megjegyzéseiből, ajánlásaiból és az interneten való keresések közben bukkantam rá. Amit nagyon hasznosnak tartok (ez a lényeg most itt, az „ötlet”), hogy ami megvan az Amazon-com-on, azokhoz általában nagyon érdekes könyv-specifikus kommenteket lehet találni. Az én trükköm, hogy először a legrosszabb (1-3 csillagos) véleményeket böngészem, mert azokban jobban megbízom valahogy, mint az 5-csillagosokban. Nem olyan értelemben bízom meg jobban, hogy azoknak jobban igazuk van (egy frászt...), hanem azért, mert a barátok, ismerősök, üzletfelek, tanítványok pozitív bias-át így ki tudom kerülni. Félj (elvileg) attól a könyvtől, amelyet egyetlen egy 5-csillagos komment dícsér az Amazon.com-on, az biztos gyanús...  nem egyszer fordult elő, hogy egy 1-csillagos komment alapján kattintottam rá a „Buy”-ra egy olyan könyvnél, aminél vacilláltam, hogy megvegyem-e, vagy ne, mert az a szempont, amiért az illető útálta a könyvet, nekem az egyik legfontosabb volt... 

• Utolsó megjegyzésként kiemelem azokat a könyveket a lenti listából, amelyek nem kifejezetten szakmai felhasználásra készültek (illetve 3 könyv esetében – 15-17.) felhívom a figyelmet valamire):

Az 1-3 Berne könyvek a nagyközönség számára íródtak, mind a háromnak van magyar változata

A 10-es is alap TA-könyv viszonylag közérthető nyelven (ennek is lehet magyar változata talán)

A Claude Steiner könyvek (11-14) érdekesek lehetnek mindenkinek (a scriptesben  -az egy jó terjedelmes könyv amúgy) például nagyon érdekes leírások vannak a  leggyakoribb női és férfiszerepekre és hogy ezek hogyan tudnak kapcsolódni, lefogadom, hogy annak sikere lenne a bulvárban is, persze, leegyszerüsített formában...)

A szakembereknek hasznos lehet, hogy a 15-17-es részben átfedésben lévő magyar kiadású sok-szerzős 3 db vaskos tanulmánykötet tartalmát, átfedéseit a lista készítés közben megpróbáltam tisztázni

A 18-as egy önismereti fejlesztő könyv, és ugyanakkor alap TA-s könyv is, esetleg jó bevezető is lehet, nem szakmabelieknek is ajánlom.

A 19 és 20-as különleges könyvek, a PCM (személyiség)profil elemzéshez tartoznak, aki folyékonyan olvas angolul, és érdekli, élvezni fogja, ha nem szakmabeli is

A 23-Ast mindenkinek érdekes lehet,  jópofa, könnyűnek szánt olvasmány... persze, aki a csillagjegyek (asztrológia) nevétől is viszolyog, az hagyja a fenébe...

A 24-Est a támogató szakembereken kívül vezetőknek ajánlom (nemegyszer coaching folyamatban kiegészítő anyagként készítettem ezekből rövid kivonatokat a kulcs-módszerekről)  - itt  a nálam meglévő angol és francia verziót jeleztem, van magyar változat, amikor kerestem, nem találtam elérhetőt, de létezik

25-est mindenkinek tudom ajánlani

26,27,28-est (F. Várkonyi Zsuzsa könyveit) mindenkinek, szakmának, laikusnak egyaránt ajánlom, magával ragadó stílusát, amely mögött átélt mély szakmaiság van, egyébként  más helyeken, más médiumokban is lehet élvezni, pl. a Momentán társulat Fröccs című rögtönző show-jának állandó szereplője, ha jól tudom, szeptembertől a 3. (!!) évadot kezdik el, a hely az Ó utcában van és általában 2-hetenként van előadás (vigyázat, nehéz rá jegyet szerezni, mindig telt házas!), vagy keddenként délelőtt szokott lenni nem nyáron egy negyedórája, általában 10:30-kor, a játszmákról

29-30-Ast különösen (kis-)gyerekes szülőknek 

Akkor kezdődjön a lista, kezdem az Eric Berne könyvekkel:

1. „Games people play – The psychology of Human Relationship” (Emberi játszmák) – ez a TA alapkönyve, ahogy már említettem (Kindle e-könyv is van belőle). Ez az első paperback kiadás, 1967-ből – Grove Press, Inc, New York (az első kiadás, a D-day: 1964) – Három részből áll (a játszma nevek az én fordításom, mert a magyar változat nincs meg nekem):

• „A játszmák elemzése” (struktúrális elemzés, TA, eljárások, rituálék, időtöltések, játszmák),
• „A játszmák katalógusa” (életjátszmák, mint az „Alkoholista”, a „Rúgj belém”, a „Megvagy, csirkefogó” és a „Látod, mit csináltál velem!”, házastársi játszmák, mint a „Sarokbaszorító” (van sapkája, nincs sapkája), a „Bírósági tárgyalás”, a „Frigid nő”, a „Ha te nem lennél”, a „Nézd, milyen keményen próbálom”, az „Édesem”, a party-játszmák, mint a „Hát nem szörnyű”, a „Szépséghiba”, a „Szerencsétlen”, „Miért nem, igen, de”, szexuális játszmák, mint a „Küzdjetek meg értem”, a „Perverzió”, a „Megerőszakolós”, a „Felszaladt a harisnyám”, az „Ajtóbecsapós”, alvilági játszmák, mint a „Rendőrök és betörők”, a „Hogy jutsz ki innen”, a terápiás szobai játszmák, mint a „Én csak segíteni akarok”, a „Pszichoterápia”, a „Buta”, a „Falábú” és a jó játszmák, mint a „Busman ünnepnapja”, a „Gavallér”, a „Boldog, hogy segíthet”, az „Otthonos bölcs” és a „Örülni fognak, hogy ismertek engem),
• „Túl a játszmákon” (általában a játszmák jelentőségéről, a játékosokról, a paradigmáról, az autonómiáról és az autonómia eléréséről és mi van a játszmák után)

2. „Sorskönyv, az Emberi Játszmák folytatása” – Háttér kiadó, 1997. (Eredeti cím: „What do you say after saying hello?” – Mit mondasz a szia után?”) – (Kindle e-könyv is van belőle). Dr. Buda Béla szerint, aki az előszót írta, ennek a könyvnek a népszerűsége meg se közelítette az előzőjét, miközben közérthető formában ezzel teljesedett ki Berne TA-s életműve. Tény, hogy miközben az én-állapotokat (gyermek, szülő, felnőtt), a tranzakciókat és a tranzakciókból felépülő játszmákat ismertető első könyv viszonylag jól befogadható „tudomány”-nyal szolgált (bár, a közvélekedés az, hogy az Emberi játszmák se könnyű olvasmány, ezt megerősíthetem, csak az utóbbi időben tudtam hatékonyan olvasni, nem utolsósorban a nem könnyű angol szöveg míján...), a sorskönyv (a „script”, a forgatókönyv) nagyobbat ölel, az egész életet meghatározó, a szerző szerint 6 éves korig kialakult életstratégiákat kutatja és próbálja meghatározni. Megvallom, ez a szint nekem már a „varázslás”, amin azt értem, hogy egy olyantól, mint F. Várkonyi Zsuzsa, elfogadom, mert most már sok-sok tréningnapom ittam szavát, de azért ez egy nagyon ingoványos talaj még a haladó kezdőnek is. Ugye, a TA szerint a genetikus adottságok mellett (amit itt sem tagadnak) a legnagyobb szerepe annak van, hogy gyermekkorunkban milyen sikeresnek tűnő, sikeresnek bizonyult stratégiákat alakítottunk ki, amelyeket azután, különosen stresszes helyzetben, de nemcsak abban, előveszünk, mint természetest (alkalmasint nem is tudunk róla), és ez néha segíti az életünket, döntéseinket, legtöbbször meg gátolja. Mindenesetre jó megismerni őket, mert esetleg akkor lehet mód arra, hogy enyhítsük hatásukat, engedélyeket adhassunk magunknak (TA-ul fogalmazva) olyan dolgokra, amelyeket ezek a stratégiák gátolnak, vagy éppen forszíroznak, amikor nem kéne.

• Az első részben általános kérdésekről van szó,
• a másodikban a szülői programozásról (Az emberi sors, Születés előtti hatások, Korai fejlemények, A képlékeny évek, A sorskönyvi apparátus, A kisiskoláskor, Ifjúkor, Az érett felnőttkor és a halál),
• a harmadik arról, hogyan működik a sorskönyv (A sorskönyvek típusai, Hamupipőke, Hogyan lehetséges a sorskönyv, A sorskönyv átörökítése),
• a negyedik a sorskönyv szerepéről a klinikai gyakorlatban (Előzetes fázisok, A sorskönyv jelei, A sorskönyv a terápiában, A döntő beavatkozás, Három esettörténet),
• az ötödik a sorskönyvelmélet tudományos megközelítéseiről (A sorskönyvelmélettel kapcsolatos ellenvetések, Módszertani problémák, Sorskönyvi ellenőrző lista) 

3. „Szex a szerelemben” – Osiris kiadó, 1996. –

• A bevezetés után (Beszéljünk a szexről) -
• az első rész a „Szex és nemi szervek” (Mire való a szex?, Az aktus, A nemi szervek másodlagos hasznosítása),
• a második az „Ember és a szex” (Az emberi kapcsolatok lehetséges változatai, Szexuális játszmák, Szex és jóllét, avagy az intimitás, mint védőoltás),
• a harmadik az „Utójáték” (Kérdések, Egy nagyvilági férfi) 

4. „Transactional analysis in psychotherapy – The classic handbook to its principles” – A Condor Book/Souvenir Press, 1993 (eredeti kiadás: 1961, szóval a szakma számára 3 évvel korábban jelentette meg, mint a szélesebb közönségnek szánt Games people play-t).

• Az első rész a „Az egyéni pszichoterápia és a szerkezeti elemzés”,
• a második a „Társas pszichiátria és a tranzakciós elemzés”,
• a harmadik a „Pszichoterápia” címet viseli,
• a negyedik pedig a „Tranzakciós elemzés határai” címet.

A megelőző öt év vonatkozó pszichiátriai oktató anyagainak az összefoglalása ez a könyv (az előszó felsorolja, hol mindenhol oktatta ezt a rendszert), már nem csak ő, de számos követője használja a rendszert ebben az időben. Berne 30 európai, afrikai és ázsiai ország elmegyógyintézeteiben, kórházaiban járt és tesztelte a rendszert különböző kultúrális környezetben. Ami fontos, hogy előrejelző erejét is megtapasztalta, nem csak a leíró erejéről győződhetett meg. 

5. „The Structure and Dynamics of Organisations and Groups” – Grove Press, Inc, New York – az 1966-os kiadás 8. újranyomása (eredeti megjelenés időpontja: 1963, egy évvel a Games people play megjelenése előtt). Ahogy  a cím is mutatja, gyengén működő csoportok és szervezetek szisztematikus terápiás kezelése a könyv témája.

• Az első részben egy konkrét anonimizált terápiás csoport egyetlen ülésének bizonyos részleteit elemzi Berne,
• a második részben történeti megfontolások és konkrét csoportok megfigyelésére alapozva egy csoport-modellt és annak hasznos alkalmazását mutatja be (Csoport szerkezet, Csoport dinamika, Csoportok osztályozása),
• a harmadik rész az egyén, mint csoportok, illetve szervezetek tagjának megfontolásait és félelmeit vizsgálja a személyes kapcsolatok érzelmi komplikációjával találkozva (Személyiség szerkezet, Tranzakciók elemzése, Játszmák elemzése, Az egyén alkalmazkodása a csoporthoz),
• a negyedik rész pedig csoport-terápia vezetők számára mutat be néhány konkrét példát, amelyekben ezt a modellt/rendszert alkalmazták gyengén teljesítő csoportokban és szervezetekben (Csoport pszichoterápia, A gyengén teljesítő csoportok terápiája, Szervezetek vezetése). 

6. „Principles of group treatment” – New York Oxford University Press, 1966 (az eredeti keményfedelű...).

• Az „Alapelvek” részben a következő főbb fejezetek találhatóak:  A szín berendezése, Az első 3 perc, A terapeuta felelőssége, A kezelés módszerei, Csoport dinamika,
• a második, „Tranzakció elemzés” című rész főbb fejezetei: Alapvető technikák, A személyiség tranzakciós elmélete, Az összefüggés a tranzakciós elemzés és a kezelés más formái között, Klinikai játszmák (mint az „Én csak segíteni próbálok neked”, a „Pszichiátria” és a „Szerencsétlen”), Diagnosztikai kategóriák. 

7. (Kindle e-könyv) „The mind in Action” – 1947 - Ez a legrégebbi könyvem tőle a könyvtárban, ha jól értem, ez még a tranzakciós elemzés megfogalmazása előtti korból való.

• Az első részben a normális fejlődésről ír (Amivel az embereknek dolgozniuk kell, Mi az, amit az emberek megpróbálnak csinálni, Az egyén fejlődése, Álmok és a tudatalatti, Neurózisok, Pszichózisok, Alkohol, kábítószer, és néhány viselkedési rendellenesség),
• a másodikban a kezelés módszereiről (Pszichiátriai kezelés, A pszichoanalitikai kezelés).
• Van két melléklet is:

i.     az A-ban, „Túl a tudományon” a szerencsemondókról, az intuícióról, az extraszenzoriális érzékelésről van szó, míg

ii.     a B-ben (Az ember, mint politikai élőlény (szó szerint állat...)) pedig arról, hogy hogyan gondolkodnak az emberek a politikáról, hogyan szereznek a gonosz emberek követőket és hogyan tartják meg azokat...

 Egyéb TA-s könyvek: 

8. „Coacher groupes et organisations – La théorie Organisationelle d’Eric Berne (T.O.B.)” (Csoport- és szervezeti coaching - Eric Berne Szervezeti elmélete) – François Vergonjeanne – InterEditions, 2010

• Felfedezni egy csoport és egy szervezet összetevőit Berne szervezeti elméletének segítségével

i.     A csoport eredete

ii.     Egy közös projekt a jövőnek

iii.     A különbségtételnek és a struktúrálásnak a határai

iv.     Egy szervezet fő szerkezeti elemei

• Az eredeti és releváns belépési pont két alapvető fogalomhoz: a hatalmi viszonyokhoz és a csoport-dinamikához

i.     Vezető és vezetés: egy személy és egy funkció

ii.     Eszköz a hatalom szolgálatában

iii.     A formai szabályok, amelyek meghatározzák a hatalmi viszonyokat

iv.     Melyek a meghatározó elemei a csoport erőterének?

v.     A munka a csoportokban és a szervezetekben

vi.     A kohézió: megérteni és cselekedni

vii.     Egy csoport vagy egy szervezet életszakaszai

• Egy előkészítő és kisérő eszköz a változás elősegítésére

i.     Kezdésnek a gyors diagnosztikai eszközök

ii.     Egy szervezet teljes diagnosztikája Berne Szervezeti elmélete alapján

iii.     Beavatkozási terv és a változási szerződés

iv.     Végrehajtani a változásokat

• A coach szakmája

i.     A coach hozzáállása

ii.     A coach megfigyel, értelmez és helyreállít

iii.     A coach személyes és szakmai fejlesztése

9. „TA Today, a new introduction to transactional analysis” (A TA ma, egy új bevezetés a tranzakciós elemzésbe) – Ian Stewart és Vann Joines, második kiadás, 2012 (első kiadás: 1987-ben). Az egyik legismertebb TA-s könyv,  a néhány meglévő képzés ezt használja a „101”-es bevezető könyvnek.

• A rövid első rész után
• a második rész a személyiség megjelenítésével foglalkozik, az egó-állapot modellel (Az egó-állapot modell, Az egó-állapotok funkcionális elemzése, Az egó-állapotok felismerése, Szerkezeti patológia),
• a harmadik rész a kommunikációval, a tranzakciókkal, az idő struktúrálásával,
• a negyedik rész arról szól, hogy hogyan írjuk meg az élet-sztorinkat, a sorskönyvünket (A sorskönyv természete és eredete, Hogyan éljük meg a sorskönyvünket, Az életpozíciók, Sorskönyvi üzenetek és a sorskönyvi mátrix, Tiltások és döntések, Folyamat sorskönyvek és parancsok, Személyes alkalmazkodás),
• az ötödik rész arról szól, hogy hogyan érjük el, hogy a világ megfeleljen a sorskönyvünknek (Lekicsinyítés, A lekicsinyítő mátrix, Vonatkoztatási rendszer és újradefiniálás, Szimbiózis),
• a hatodik rész arról szól, hogy hogyan szerzünk érvényt a sorskönyvi hiedelmeinknek (Rakettek és címkék, A rakett rendszer,  Játszmák és játszma elemzés, Miért játszanak az emberek játszmákat, Hogyan kezeljük a játszmákat),
• a hetedik rész a TA gyakorlatáról szól (Szerződés a változásra, Célok a  változásra a TA-ban,  TA terápia és tanácsadás, TA az oktatásban és a szervezetekben, A TA története).

10. (Kindle e-könyv) „I’m OK, you’re OK” (Én OK vagyok, te OK vagy) – Thomas Anthony Harris - (eredeti publikációs dátum: 1969).

• Freud, Penfield és Berne
• Szülő, Felnőtt és Gsyerek
• A 4 élet-pozíció
• Változhatunk
• A tranzakció elemzése
• Miben különbözünk
• Hogyan használjuk az időt
• Sz – F – Gy és házasság
• Sz – F – Gy és gyerek
• Sz – F – Gy és kamasz
• A kezelés mikor szükséges?
• Sz – F – Gy és erkölcsi értékek
• Az Sz – F – Gy társadalmi következménye 

11. „Scripts, people live – Transactional analysis of life scripts” (Emberi sorskönyvek – Élet-sorskönyvek tranzakciós elemzése) – Claude Steiner, Grove Press, New York 1990 (első kiadás 1974). Steiner Párizsban született 1935-ben, 1952 óta él az USA-ban, Eric Berne-től közvetlenül tanulta a TA-t.

• A bevezetés után
• az első részben a tranzakciós elemzés elméletét tekinti át (Struktúrális és tranzakciós elemzés, Második-szintű struktúrális elemzés (ennél az alap PAC (szülő-felnőtt-gyerek) rendszer kapja a 2-es indexet és a C2-ben megjelenik a gyerek felosztása ugyancsak PCA-ra (1-es index-szel)),
• a második részben a sorskönyv elemzés jelenik meg (Ödipusz újragondolva, A Gyerek egzisztenciális parancsa, Döntések, A sorskönyvek tranzakciós elemzése, Sorskönyvek: tragikustól a banálisig, Alap-tréning: Szeretetnélküliségi tréning, Alap-tréning: Tudatlansági tréning, Alap-tréning: Örömtelenségi tréning, Megmentés: Az erőtlenség banális sorskönyve, Versengés: Az egyenlőtlenség banális sorskönyve),
• a harmadik rész a kapcsolatokról szól  (A férfi és női szexuális szerep-sorskönyvek, A nők banális sorskönyvei, A férfiak banális sorskönyvei, A kapcsolatok a sorskönyvekben, A hatalmi játszmák,
• a negyedik rész a terápiáról szól (A terápiás mítosz, Hogyan lehet elkerülni a megmentő szerepét, A szerződések, A sorskönyvi elemzés stratégiái, A három alapvető sorskönyv, Az őrültség terápiája,  A boldogtalanság terápiája,
• Az ötödik rész „A jó élet”-ről szól (Együttműködés, Gyermeknevelés az autonómiára, A férfiak és nők felszabadítása, Mi legyen a sorskönyv után?)

12. „Games Alcoholics play – The analysis of life-scripts” (Alkoholisták játszmái – Élet-sorskönyvek elemzése) – Claude Steiner – Ballantine Books, New York – 1971

• Első rész a „Tranzakciósanalízis”-t mutatja be
• A második rész a „Sorskönyv”-eket
• A harmadik az „Alkoholista játszmá”-t,
• A negyedik „A játszma és sorskönyv elmélet társadalmi jelentőségé”-ről szól
• Az ötödik „Az alkoholizmus terápiás kezeléséről”

13. (Kindle e-könyv) „Emotional literacy – Intelligence with a heart” (Érzelmi műveltség – A szív intelligenciája” – Claude Steiner (eredetileg egy Avon-kiadásban (Avon book) 1997-ben jelent meg).

• Az első könyvben („Book One”) az érzelmi műveltségről szól

i.     Mi az érzelmi műveltség?

ii.     Az érzelmi tudatosság

iii.     Megtanítani az érzelmi műveltséget

• A második könyv az érzelmi műveltség tréningről szól

i.     Kinyitni a szívet

ii.     Felmérni az érzelmi tájat

iii.     A hibák, amelyeket elkövetünk és hogy miért követjük el őket

iv.     Felelősséget vállalni

v.     Érzelmi műveltség párokkal és gyerekekkel

vi.     Érzelmi műveltség a munkahelyen

• A harmadik könyv „Az érzelmes harcos”-ról szól
• És „Egy utolsó szó”: „Megjegyzések a filozófusok számára”
• „A” melléklet: Egy érzelmi tudatosság kérdőív
• „B” melléklet: Tréning segédletek 

14. (Kindle e-könyv) „The heart of the matter – Love, information & transactional analysis” (A dolog lényege – Szeretet, információ & tranzakcióanalízis) – Claude Steiner, 2009.

• Az első könyv: „Merre tovább, TA? A szív politikája”

i.     TA a 21. században

ii.     Az emberi szív feltalálása

iii.     Szeretet, az érintés (stroke) gazdasága és a kritikus szülő

iv.     Szeretet és hatalom

• A második könyv: „Az érintés(stroke)-központú elmélet”

i.     Játszmák és sorskönyvek

ii.     Belépnek az érzelmek

iii.     Érintés (Stroke)-központú TA

iv.     A szív-központú hatalom hét forrása: további finomítás

• A harmadik könyv: „Szeretet és információ: A gyakorlat”

i.     A szerződés

ii.     Engedély, védelem, potenciál, befolyás és a kritikus szülő

iii.     A kritikus szülő leszerelése

iv.     Érzelmi műveltség tréning: a TA alkalmazása az érzelmekre

v.     TA az információs korban

• Melléklet: megjegyzések a pszichoterapeuták számára(

(Folyt köv...)

teveatufokan@gmail.com