Vezetői coaching

Az, hogy valakinek segíteni lehet abban, hogy coaching szemléletű vezetővé váljon, igaz és ez valóban nagyon hasznos. Nagy lendületet adhat egy vezető személyzeti munkájában, nagy mértékben megjavíthatja a munkahelyi kapcsolatait (horizontálisan és vertikálisan mindkét irányban is) és ezáltal javíthatja a hatékonyságot. Én magam nagyon sajnálom, hogy nem korábban, még felső vezetőként,  találkoztam legalább egy hosszabb coaching tréninggel. 

Amivel vigyázni kell szerintem az az, hogy egy vezető akármelyik beosztottjának a teljes értékű személyi coach-ává tudhat-e válni. Szerintem elvileg nem. Az ok az, hogy a full személyi coaching legfontosabb eleme a (személyes) bizalom. 

A vezető és munkatárs/beosztott között mindig ott lesz az a láthatatlan kötelem (és ez megakadályozza a “full dixsclosure”-t, a szükséges mértékben való – a személyes coachinghoz elengedhetetlen - teljes megnyílást), hogy az egyik dönt a másik felvételéről, elbocsátásáról, a munkák elosztásáról,  a munka-/teljesítmény értékeléséről, arról, hogy kivel/kikkel dolgozhat együtt, milyen projektekben vehet részt, milyen delegációs/empowerment kapcsolat alakulhat ki közüttük, dönt a fizetéséről, fizetésemeléséről, bónuszáról, prémiumáról. 

Aki azt hiszi, hogy ez áthidalható, (1) korlátairól tesz tanúbizonyságot és (2) beutalom 2 évre egy klasszikus főnöki/beosztotti kultúrába. És ne gyertek azzal, hogy empowerment… a szóban magában benne van, hogy valakinek van power-je és azt megosztja… meg azzal se gyertek hogy vannak cégek, ahol már nincs is vezető és mindenről kollektíven döntenek (amerikai szporadikus hírek)… ez soha nem lesz általános, egyszerűen azért, mert a demokráciának megvannak a (hatékonysági…) korlátai… azután ennek is megvannak a korlátai, mert ki dönti el, hogy aki korlátozza valamilyen mértékben (a demokráciát, bármilyen területen), hogyan lehet kontrollálni… a jó hír is, meg a rossz hír is az, hogy a működés sikere, vagy kudarca adja a kontrollt… más alakzatban ezt piacnak hívják… az erkölcs meg a jog – hát, sajnos – gumi kategóriák… 

Itt helye van, hogy jelezzem, hogy kívételek egy adott pillanatban lehetnek, ez a kivétel valameddig el is tarthat, elfogadom… az említett alapvető, a helyzetből fakadó dinamikán ez nem változtat egy jottányit sem… 

A belső coach “éppen olyan jó és éppen azt teszi, amit kell”… 

Az elvi akadály hasonló az előzőhöz. Nagyon nagy és a mai megszorításos világban különösen, kiemelkedően fontosnak és követendőnek tartom, ha egy szervezet annyira előrelátóan gondolkodik, hogy tudja, hogy a nehéz időkben talán még fontosabb a munkatársak pszichés/szellemi/lelki frissessége, pozitív dinamikája, mint amikor jól megy a szekér. Ilyenkor van csak igazán szükség az alignment-re, és a commitment-ra (tényleg a közös cél felé, elkötelezetten  törekedni mindenkinek)… ezt pedig például a rendszeres, jól célzott, hatékony  tréningekkel és a hozzájuk kapcsolt személyes coaching folyamatokkal lehet elérni… 

Kalapot le az ilyen szervezetek előtt, akik belső tréningre/coachingra is költenek. Ahogy látom, ez az al-funkció – értelemszerűen – a HR funkcióhoz tartoznak. Nos, a mindenirányú függőség az, ami legalábbis a személyes coaching alapvető teljes bizalmát lehetetlenné teszi. Horizontálisan, vertikálisan lefelé szervezetben a belső coach a HR-t és így a vezetőséget és/vagy a vezetőség bizalmasát képviseli (remélem nem lepem meg ezzel trivialitással a HR-es kollégákat…), ezért teljes bizalomról ne is álmodjon, abban a folyamatban mindig lesz egy kis addicionális alap-játszma. 

Vertikálisan felfelé, ez egy érdekes eset, több variáció lehet, de az alap mégiscsak az, hogy ebben az esetben a coach-nak van egy kis külön játszmája: a főnökeivel beszélget, drukkol, bizonyítania kell a rátermettségét és egyáltalán azt, hogy ez a belső erőforrás hasznos és “megéri  pénzét”.  Ez a bizonyítási kényszer nem tesz jót a klaszzikus non-chalance-t, laza, értő figyelést és ha kell, tükörtartást, vagy akár kissé kritikusabb visszajelzést is, mint normál coaching eszközt tartalmazó “szerszámosláda” elvárhatóan professzionális felhasználásának. 

Úgy látom magam előtt a HR vezetőnek beosztott coach-ot, amint egy felső, vagy középvezetőt segít rávezetni arra, hogy az nem veszi észre azt a zavaró (saját) viselkedés-mintát, ami szerint évek óta működik… ne már… (és ez a helye annak is, hogy itt is kifejezzem a legmélyebb tiszteletemet a meglévő kivételeknek – gondolom, mindazokra gondolhatok ebben a körben, akik aktuálisan ebben a pozícióban vannnak és éppen véletlenül ezt olvassák…) 

Aki már elveszítte a “coaching-szűzességét” (coacholták már, résztvett coaching folyamatban, vagy netalán pláne coach), annak már “nem használ”, az már tudja a kérdéseket, ismeri a folyamatot, ez “kiveszi az erejét” a coachingnak…

Nos, nem. Ez egyébként engem is meglepett először, mert counterintuitive, nem kézenfekvő. De, voilà, sok, valóban gyakorlás-központú tréningen vagyok túl, ahol coachok egymást coacholjuk gyakorlásképpen és egészen kíváló, hosszú évek sikeres gyakorlatát maguk mögött tudó coachoknál is megfigyeltem, hogy a coaching, akármilyen picit is néha, de segített nekik. 

Persze, egészen máshogyan állnak hozzá, repülő rajttal indulunk, meg minden, azok ilyen turbo menetek. De akárhogy is, nekik is mindig éppen van aktuális megoldandó kihívásuk (…) és abban a konrét megoldás-keresésben kivétel nélkül még egy ilyen kis tréning-coaching is tudott segíteni. 

Egyszerű, mindenkinek megvannak a szemléleti korlátjai, a belső “rendőre” (André Louf könyv szóhasználata, A spirituális kisérés-ből), vagy ahogy én szeretem mondani, a szűrői és azokon – mégha coach és mint ilyennek, valamennyire, lehetőleg nagyon, tisztában kell lennie ezekkel, hogy a coaching folyamataiban kontrollálnia tudja őket – mindig fennakad valami, amit éppen nem vesz észre, mert annyira a megoldásra koncentrál. 

Senki nem tudja igazán és teljesen kívülről nézni magát (még akkor se, ha a coaching folyamatokban már egy mesteri szintet ért el a saját szűrői ”kezelésében”). Ezért van az egyébként, hogy bizonyos időközönként, illetve  amikor szükségét érzik, a coachoknak “kötelező” coching-oltatni magukat, ezt hívják szupervíziónak, amelyet egy másik, sokszor tapasztaltabb, de nem feltétlenül coach szolgáltathat neki (mindenesetre valaki, akinek van szupervíziós képesítése). Ebben egyébként hasonlít a coaching a pszichológushoz, vagy akár a terapeutákhoz, azoknak is meghatározott rendszerességgel részt kell venniük szupervíziós folyamatban. 

Ha mást nem tud nyújtani egy tréning-coaching egy tapasztalt coach-nak, legalábbis lehetősége nyílik a beszélgetés kapcsán az alternatíváit bővíteni, szinesíteni… 

Szoktam gondolni, hogy a coaching a választási/cselekvési alternatívák bővítésében, és jobb, teljesebb megismerésében/”körüljárásukban” tud segíteni az ügyfélnek… nekem ez már az egyik definíciónak is jó… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Két rövid történet, két rövid tréning számomra talán legszebb pillanatairól. Mindkettő a csendről szól (és most nem lesznek kacskaringók, lábjegyzetek, lábjegyzetek lábjegyzetei, promise…:) ).

Az egyiket valamikor tavasszal Turay Léda tartotta, azt hiszem, “Az ügyfél és a coach tánca” címmel. Sok páros gyakorlat, rövid coaching folyamat tarkította a tréninget, és az egyiknek a csend ereje volt a témája. Az volt a feladat, hogy az “ügyfél” (coachee) folyamatosan beszéljen a coachnak egy problémájáról, ami aktuálisan izgatja. 3x3 percig tartó harmadokra osztottuk be az időt (egy pár perc szünettel az átálláshoz), eközben az ügyfélnek ugyanarról a problémájáról kellett beszélni folyamatosan. A coach-nak az volt a feladata, hogy végig ne szóljon egy szót sem, azaz legyen csendben. Ennyi volt az egész? Azért nem egészen… 

A coach feladata az volt, hogy mindegyik harmadban másra gondoljon:

• az elsőben arra kellett gondolnia, hogy tényleg, milyen nehéz is ez a probléma,
• a másodikban arra, hogy milyen nehéz lehet ezt az “ügyfél”-nek elviselnie,
• a harmadikban pedig arra, hogy az ügyfél egészen biztosan meg tud majd bírkózni vele, szóval bízni benne.

Rám a coach szerep jutott, kicsit fura volt, hogy ő csak beszélt, én meg beszédben nem reagálhattam. Végülis gyorsan elszaladt az idő, mert arra is koncentrálni kellett, ami a feladatom volt, nem lehetett elkalandozni. Mindegyik helyzetet könnyű volt átélni, hogy marha nehéz a probléma, hogy milyen nehéz lehet neki, és hogy megbízom benne, hogy képes rá. De azért az utolsó volt a legkönnyebb. 

Az igazán érdekes az volt, ahogy az “ügyfelek” visszajeleztek, hogy ők hogyanis élték át az egészet. Nos, pontosan érezték a különbséget és  nagyon különbözően hatottak rájuk a helyzetek. Egyértelműen visszajelezték, hogy míg az első kettő nehézzé tette, kilátástalanná a gondolkodásukat, lassabban kezdtek beszélni, már ilyen rövid idő alatt is megnehezítette a megoldás keresést, a harmadiknál  megkönnyebültek és határozottan elkezdte őket a reménykedés környékezni, ahogy telt az idő az utolsó 3 percben… 

Ha nem hiszitek, próbáljátok ki magatok is. Próbálj így, úgy, amúgy hallgatni szeretteidre, barátaidra, munkatársaidra és figyeld a hatást… lesz… 

A másik helyzet a már említett, múlt heti Pannonhalmi Spirituális kurzus  egyik gyakorlata volt (amelyen a  facilitátorok Dr. Palotai Gabriella pszichoterapeuta és coach és Varga Mátyás Benedek-rendi – bencés - szerzetes voltak). Több gyakorlat is “dolgozott” a csenddel. Az egyikben az volt  feladat, hogy párosával (fizikailag) kövessük egymást a képen látható  labirintusban. Először az egyik ment elöl, és az volt a “feladata”, hogy szép lasssan, néha meg-megállva menjen végig, követve a labirintus vonalát, a másik pedig néhány lépéssel követve próbáljon rákoncentrálni, segíteni neki ezen a fizikai és lelki/szellemi útján. Azután fordítva, a másik ment elöl és az egyik hátul. 

A labirintusról.  Kb. 8-10 m átmérőjű, a Pannonhalmi arborétum mélyén van, reggelenként mindig “bejártam” a reggeli séta tetőpontjaként, egyedül, gyors séta-tempóban kb. 6 perc volt megtenni a teljes utat ki és be. Van egy közepe, egy szíve és először “befelé” kell menni, követve a lefektetett vonalat, azután meg “kifelé” (azért tettem idézőjelbe, mert furfangos az alaprajza, nem lineárisan szűkülő körökben, hanem hol közeledve, hol távolodva a közepétől teszed meg mind a két utat). 

Ha gyorsan 6 perc, így, kíséréssel, el-elgondolkozva egy “menet” kb 15-20 perc. Ja igen, és hogy jön ide a csönd? Úgy, hogy a labirintushoz érkezéstől kezdve végig, amíg vissza nem értünk az apátság kijelölt tréning-termébe, csendben kellett lennünk (tehát nemcsak a labirintus-járás alatt). 

Mind a kettő érdekes volt, követőnek (coach-nak) lenni és követettnek is. Amikor követett voltam, elszálhattak a gondolataim, volt egy kis időm magammal találkozni, ami folytatódott a felfelé, visszafelé vezető úton is. Nem szólt a fülemben a Volker Pispers (reggelenként szigorúan az ő stand-up sketch-eit hallgattam és néha hangosan felröhögtem – reggel ez volt a “lelki gyakorlatom” -, pedig már nem először hallgatom őket), nem néztem TV-t, nem olvastam (!!), nem dumálhattam (!!!), kénytelen voltam kicsit magamra gondolni, magamban (is) elcsendeseni, hogy is vagyok magammal, mi a távolabbi dolgom itt lent, ilyenek. 

Kisérőként más volt, ott próbáltam üres edénnyé válni, megnagyobbítani a társam lelki terét, amiben szabadabban szálhasson, működhessen az érzés, a gondolat, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy segítsem, erőforrás/telep legyek, amire ha akar rákapcsolódhat, amit, ha akar felhasználhat… önkéntelenül is felvettem lépése ritmusát (még azt is, hogy hogyan, melyik lábával lép), légzését, amennyire hátulról ki tudtam venni, hogy semmi, semmilyen zaj, saját ritmusától eltérő inger ne térítse el, ne akadályozza, hogy minél mélyebben magába olvadhasson. 

Olyasmiről tudtunk beszámolni egymásnak utána, hogy annyit mindannyian éreztünk kísértként, hogy ránk hangolódott a kisérő, megpróbált észrevétlenül, mégis támogatóan jelen lenni és többen is egyfajta biztonság érzésről számoltak be, ami segített nekik. Természetesen, itt a helyzetből adódóan, nehezebb volt a feladat, mint az előbb elmesélt, de maga csönd, a gyönyörű arborétum magas fái, csendje, a lombokon átszűrődő napfény, a megilletődöttség, ami mindannyiunkat elfogott, nagyon emlékezetessé tette ezt a gyakorlatot… 

Ha egyszer Pannonhalmán jártok, menjetek le az arborétumba a labirintushoz és (ha senki nem figyel oda…), lopva, csendben menjetek végig rajta… Ha ketten vagytok, a kísérést is kipróbálhatjátok… érdekes… Gyerekesek előnyben, a kis srácok imádják… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Valamikori kedvenc rádiósom szokta mondani, a rádióműsor 3 dologból áll, zenéből, beszélgetésből és csendből. Talán kicsit az élet is… 

Azt, ha nem csinálunk semmit (például csendben vagyunk), sokszor kihagyjuk a cselekvési alternatíváink közül. Például van, amikor nem tenni semmit a legnehezebb, de akár a legjobb döntés is lehet. Persze, sokszor meg nem, dehát éppen ez az, megtalálni “A” megoldást. 

(Kis kitérő.) Néha a teniszt szoktam példának hozni arra, hogy mindig mindenre el kell legyen készülve az ember. Van egy nagyon tisztelt jó ismerősöm, aki mindig a harcművészetet hozza példának… hát igen, ki mivel foglalatoskodik általában, onnan veszi a példáit.  Szerb Antal mondja, hogy míg Homérosznak a pásztor élet volt a hasonlítási alapja és metafórái a realitás felé mutattak, Vörösmarty a sárkányok között, a mítoszokban érezte otthon magát és a metafórái a realitástól távolodóan a mítoszok mesevilágá felé mutatott. Ki hol érzi otthon magát… 

Szóval a tenisz hasonlat az arányokra és a rendelkezésre álló erőforrások kiegyensúlyozott alkalmazására, “bevetésére”… Az az egyik legnehezebb teendő, hogy minden pillanatban a pályádnak olyan pontján legyél, ráadásul a lehető legkiegyensúlyozottabb pozícióban (amiből bármerre késedelem nélkül tudsz mozdulni), hogy az ellenfél legcselesebben helyezett labdájára is a siker reményében tudj startolni. Figyeljétek meg, a teniszező minden ütés után hanyatt homlok  rohan vissza középre, hogy kiegyensúlyozott helyzetben fogadhassa a következő ütést (persze, ezt az “ész nélküli” visszarohanást az ellenfél néha ki tudja használni és pont oda üti a labdát, ahonnan visszafutottál középre....  Meg van a halál zóna is, az alapvonal és az adogatóudvar között, ahol elvileg hosszabban nem szabad tartózkodni, maximum az ütés lendületétől oda lépve… 

Szóval kiegyensúlyozottság, arányok, ritmus. A beszéd és a csend között is. A beszéd kiemeli a csend szerepét, jelentőségét, a csend pedig – jól alkalmazva, jó “ritmusban” – kiemeli a beszéd jelentőségét, azt amit mondani szeretnénk. Ha be nem áll a szánk, egy idő múlva elzsibbasztjuk a környzetet és még arra se fognak odafigyelni, amire kellene… Ezért fontos beszéd, prezentáció közben is ritmust váltani időnként, hangszínt, hangerősséget és kisebb - az éppen elmondottakat, vagy azt, ami jön kiemelésére - , megfelelő szünetet, csendet tartani. 

Ritmus, arányok, majdnem minden ezeken múlik… az én térképemen … Nem mintha nem véteném el sokszor, de valahogy azután abból mindig tanulok… sokat… sokszor, mert sokszor elvétem… 

A csend ereje fantasztikus, ha jó ütemben jelenik meg. Hogy milyen nehéz megtanulni jó ritmusban csendben lenni, a következő kis, talán még enyhén humorosnak is nevezhető zen koan (tanulságos történet) mutatja meg (először angolul, azután fordításban): 

Learning To Be Silent 

The pupils of the Tendai school used to study meditation before Zen entered Japan. Four of them who were intimate friends promised one another to observe seven days of silence.

On the first day all were silent. Their meditation had begun auspiciously, but when night came and the oil lamps were growing dim one of the pupils could not help exclaiming to a servant: "Fix those lamps."

The second pupil was surprised to hear the first one talk. "We are not supposed to say a word," he remarked.

"You two are stupid. Why did you talk?" asked the third.

"I am the only one who has not talked," concluded the fourth pupil. 

Megtanulni csendben lenni 

A Tendai iskola diákjai meditációt tanultak, mielőtt a Zen megérkezett volna Japánba. Közülük négy jóbarát egyszer megfogadta egymásnak, hogy 7 napig csendben lesznek. 

Az első nap csendben voltak. A meditáció úgy ment, ahogy kell, de amikor az éjszaka közelgett és az az olajlámpák fénye elhalványodott, az egyik diák nem bírta ki, hogy oda ne szóljon a szolgának: “Nézz rá a lámpákra…”. 

A második diák meglepődött, hogy az első megszólalt. “Úgy beszéltük meg, hogy egy szót sem fogunk szólni”, jegyezte meg. 

“Hülyék. Miért beszéltek?”, kérdezte a harmadik. 

“Én vagyok az egyetlen, aki nem beszélt.”, fejezte be a negyedik diák. 

Azért erről még eszembe jutott valami. Egyik legnagyobb hatású olvasmányom sok évvel ezelőtt Baktay Ervin Indiai éveim című könyve volt (miután akkor, hétfőn délután befejeztem az olvasását a parlamenti Széchenyi könyvtárban, péntek délutánig egy falatot se ettem, a szokásos reggeli bögre tejeskávémon kívül… kipróbáltam). Azt a részt olvastam éppen, amikor arról írt, hogy mennyire megvilágosodott, lenyugodott az elméje, mennyivel könnyebben haladt a szanszkrit kéziratok tanulmányozásában (amiért többek között Indiában volt), amikor egyszer 2 héten keresztül koplalt (mondjuk ő tudta, hogy a koplalók sózott vizet azért isznak közben, én ezt – akkor még - nem tudtam…). 

Ezt a kis történetet most a végéért idézem ide, hogy hogyan fejezte be a koplalást. Nem előre megtervezett beosztás szerint. Nem, és ez a szép benne. Amikor a második  hét végén ment hazafelé, leesett elé az egyik fáról egy gyümölcs (ha jól emlékszem alma). Megkívánta, beleharapott. Vége volt a koplalásnak. 

Várd meg a jelet, amíg megérik a következő lépésed… hogy elmondj valamit, vagy éppen, hogy elhalgass egy időre… és legyen időd, energiád a figyelemre, a meghallgatásra, a megértésre… 

Szilágyi Miklós  - coaching.szm@gmail.com