Vezetői coaching

Amikor elkezdtem ismerkedni a coachinggal, rögtön elkezdtek érdekelni a gyökerei is. Mint több más segítő szakmánál is, ezek a gyökerek a pszichológiáig, pszichoterápiáig, és akár olyan filozófiai irányzatokig, mint a konstruktivizmus, rendszer-elmélet, káosz-elmélet, hermeneutika nyúlnak vissza. Megjelenik a tágabb összefüggésekben például Wittgenstein, Heidegger, Gadamer, és persze Paul Watzlawick, vagy Heinz von Foerster. Ezek olyan nevek, amelyek fel-, feltűnnek a coaching irodalmában, bizonyos megközelítések/elemek első megfogalmazóiként, inspirálóiként. 

Nem tudom, hány embert inspirált a segítő szakmákban Carl R. Rogers (1902-1987) a világon, de sokan lehetnek és talán naponta nő néhánnyal a számuk (járt Magyarországon is és jelent meg magyar nyelvű könyve is). Bizonyos írásai, de még egy híres munka-videója is a neten, a youtube-on ingyenesen is elérhetőek. 

A “Person Centred approach - Humanistic style of counseling” = személy-központú megközelítés, humanisztikus pszichológia megteremtője, egyéni és csoport-foglalkozásain kívül – érdekesség -, nemzetközi konfliktusokban is mediált, például dél-afrikai és észak-írországi közvetíítői munkájáért egyszer Nobel-békedíjra is jelölték. Különböző értékelések alapján a 20. század egyik legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású pszichológusa volt. 

Nekem az első igazi álló-csillagom Rogers 2011 elején lett, amikor az akkori tréningen a tréner a mellékelt linken található részletre hívta fel a figyelmemet: 

http://bocs.hu/3part/rogers-01-02.htm 

Az “Ilyen vagyok” című kis írás lényege (szerintem) az, hogy először el kell tudni fogadni magunkat, a helyzeteket, a másikat, a tényeket úgy, ahogy vannak, és akkor van esélyünk, hogy segíteni/inkubálni tudjuk a segített, az ügyfél óhajtott változását. Ha ezek nem adottak – sugallja Rogers megejtő őszinteséggel, kitérve arra, hogy neki sem sikerül maradéktalanul megfelelnie a saját mércéjének -, akkor csak a felszínt piszkáljuk, se magunknak, se másoknak nem tudunk igazán, tartósan segíteni. Elérhetünk felszíni, ideig-óráig tartó sikerecskéket, de annyit, s nem többet. 

És ha bele vagyunk képesek “állni” a saját konfliktusainkba, egyáltalán a kicsit húzósabb, természetes és alkotó feszültségű helyzetekbe, akkor esélyünk van rá, hogy a jelenlétünk, az értő aktív figyelmünk, az igaz visszatükrözésünk, létezésünk (“csodája”, mondanám, ha nem félnék a pátosztól és a félreértéstől…) másoknak is tartósan, mélyebbre merülően tud segíteni. 

Ez pedig azért van így, mondja Rogers az idézett link szövegében, mert: “Könnyebb elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogy szeretne. Egyesek ezt biztosan nagyon furcsa iránynak tartják, amit követek. Számomra azért értékes, mert az a különös paradoxon rejlik benne, hogy ha elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor megváltozom. Azt hiszem, ezt részben a pácienseimtől tanultam, részben önmagamon észleltem: nem tudunk megváltozni, nem tudunk továbblépni onnan, ahol vagyunk, csak ha tökéletesen elfogadjuk magunkat. Ezután a változás szinte észrevétlenül következik be.” 

Egy másik kedvenc idézetem szintén erről az idézett helyről: “Másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha nyugodtan és kedvesen viselkedem, amikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, amikor éppen bizonytalan és rémült vagyok. Azt tapasztalom, hogy még a legegyszerűbb esetben is érvényes a tétel. Nem jó nekem, ha úgy csinálok, mint aki egészséges, ha egyszerre betegnek érzem magam.”

És persze (?): “…úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni saját magam, és képes vagyok önmagamat adni.”

“Megbízom a magam tapasztalatában” – írja, és még hogy: “mások értékelése számomra nem irányadó. Mások ítélete, bár meg kell hallgatni és el kell fogadni annak, ami, nekem nem lehet mértékadó. Ezt nagyon nehezen tanultam meg…”

Még ide: “A későbbi évek folyamán kissé megdöbbentett néha, amikor megtudtam, hogy mások szemében szélhámos vagyok, aki diploma nélkül orvosi gyakorlatot folytat  (pszichológusként nemcsak pszichiáterként dolgozik, de új terápiás megközelítést is kidolgozott, ami már tényleg “pimasz” dolognak tűnhetett az amerikai szakma nevében, amely mint tudjuk, Freud újításait sem fogadta kitörő örömmel – SZM megjegyzése), aki egy igen felületes és káros terápia létrehozója, aki hatalmat akar, misztikus stb. És ugyanígy zavart a hasonlóan szélsőséges dicséret. De azért nem érdekelt túlságosan, mert úgy éreztem, csak egyetlen személy (legalábbis az én életemben, és talán egyszer s mindenkorra) tudhatja, hogy amit csinálok, az tisztességes vagy pedig hazug, elhárító és kóros dolog-e, és ez a személy én vagyok.”

És még: “Figyelembe véve, amit mondtam, a következő felismerés nem fogja meglepni Önöket. A tapasztalat nekem a legfőbb tekintély. Az érvényesség próbaköve a saját tapasztalatom. Sem egy másik ember tapasztalatai, sem a magam elgondolásai nem vetekedhetnek a tapasztalataim hitelével.”

“Egy másik felismerés, amiért nagy árat fizettem, a következő szavakkal fejezhető ki: A tények barátaim.”

“Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy a legtöbb pszichoterapeuta és különösen a pszichoanalitikusok kitartóan elzárkóznak attól, hogy terápiás tevékenységüket tudományos vizsgálat tárgyává tegyék, akár ők, akár mások. Én megértem ezt a reakciót, mert én is átéltem ezt. Jól emlékszem, hogy különösen az első vizsgálatainkban mekkora izgalommal vártuk a kapott eredményeket. Tegyük fel, hogy a hipotézisünk nem igazolódott be. Hátha elképzelésünk téves volt! Hátha véleményünk nem állta meg a helyét! Ha most visszagondolok erre az időszakra, úgy gondolom, hogy a tényeket, mint a katasztrófa lehetséges hordozóit, potenciális ellenségnek tartottam.”                      

“Talán egy kissé lassan fogtam fel, hogy a tények mindig a barátaim. A bizonyosságnak minden egyes darabjával, aminek bármely területen a birtokába jutunk, közelebb kerülünk az igazsághoz. És az a tény, hogy közelebb jutunk az igazsághoz, sohasem lehet káros vagy veszélyes, és nem keltheti bennünk az elégedetlenség érzését. Mialatt utálom mindig korrigálni a gondolkodásmódomat, utálom feladni az értékelés és fogalomalkotás régen bevált útjait, mélyebb szinten mégis valahogy rádöbbenek, hogy ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk, és bármi gyötrelmes is, ezen át jutunk el egy kielégítőbb, precízebb látásmódhoz.”

“Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb. Előfordult, hogy miközben diákokkal vagy munkatársakkal beszélgettem, vagy írásaimban olyan személyes hangot használtam, hogy úgy éreztem, ezt senki sem értheti meg, mert ez az attitűd annyira sajátom... Így jutottam el ahhoz a meggyőződésemhez, hogy ami mindannyiunkban a legszemélyesebb, az valószínűleg az, amit ha másokkal megosztunk, -elmondunk; másoknak is sokat jelent. Ez a felismerés segített abban, hogy megértsem a művészeket és költőket, mint olyan embereket, akiknek van bátorságuk kifejezni önmaguk különös voltát.”

“Egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, amit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint 25 év érlelte meg bennem, aminek során megpróbáltam segíteni a bajba jutott embereken. Ez nagyjából a következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív… Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek és elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amikkel az élet elé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba… Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről. Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmasan destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba, és közben felfedezem azt az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot, ami az ő és mindannyiuk legmélyebb rétegeiben él…”

Azért az, hogy például “A tények barátaim. “, meg hogy “…ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk…”, és  a végén ezek a sorok egy tapasztalt segítőtől az emberi természetről… ezek például nagyon erősek…

Még valami azoknak, akiknek újra (nem először… és nem utoljára) felkeltettem az érdeklődését Rogers iránt és akik értenek valamilyen szinten  angolul. Egy érdekes, kb. másfél órás film készült 1965-ben “Három pszichoterápiai megközelítés” címen az akkori 3 leghíresebb, egy-egy fontos terápiás módszert követő pszichoterapeutával (Rogers pszichológus végzettséggel dolgozott). A film 3 db kb. 30 perces terápiás ülést mutat be mindegyikkel, a különlegesség az, hogy ugyanazzal, a Glóriaként aposztrofált ügyfél-hölggyel. A nagyközönség számára a választást voltak hívatva gondolom szolgálni az összehasonlító film-etűdök és valóban kíváló alkalmat adnak abba való bepillantásra, hogy hogyan dolgoztak ők. 

A Carl R. Rogers és Glória ülés ezeken a videókon tekinthető meg (az első video tartalmazza a bevezetőt az egész filmhez): 

http://youtu.be/ZBkUqcqRChg

http://youtu.be/m30jsZx_Ngs

http://youtu.be/RX_Y3zUPzEo

http://youtu.be/zHxl5NtcDow

http://youtu.be/L19nXMvbS8E

Rogers a nem-irányító, személy-központú terápiát alapította, Albert Ellis a kognitív ahogy-gondolkodsz-a-dolgokról-az-tesz-boldogtalanná REBT (Racionális Érzelmi Viselkedési Terápia) megalkotója volt és Fritz Perls az egyik terapeuta, akinek a nevéhez a teljes-autentikusságot-megkövetelő Gestalt megközelítés kötődik.

Nem teljesen biztos információk szerint - egyébként meglepő módon annak a számára, aki látta mind a három ülést (mind fent van a youtube-on, a többi a Rogers-en kívül szintén könnyen megtalálható, ha nem ott, esetleg a Google-n), -  ha igaz, Gloria a film-forgatás után választhatott és ő Perls-t választotta, majd később nem túl késői haláláig Rogers-szel volt barátságban.

Nekem egyértelműen Rogers a hozzám közel álló, és ha megnézitek az egészet az egyedi klippekből összerakva, striking, kiáltó, hogy Rogers stílusa mennyire modern és mennyire közel áll – alapvetően a stílusában – a mai coaching fogalmához. Az én személyes univerzumomban Rogers az első coach-ok egyike. Ez az interjú alapján annál is pregnánsabb, hogy Gloria, a másik szereplő, sokkal inkább egy (life-)coach ügyfélhez hasonlít, mint egy pácienshez… 

Összeállította, “levadászta”, kommentálta: Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Görgényi István tartott előadást  Vadászterület (Hunting territory) címen az ICF Coach Klubban. A cím egy csoportdinamikai segítő modell elnevezésével egyezik meg, amit az Ausztráliában, Magyarországon, Angliában és Franciaországban is alkalmazott vállalati és sport-tanácsadásban és executive coachinghoz. 

A szerző vizilabdázói világbajnoki éremmel, (ausztráliai) női vizilabda olimpia bajnoki edzői éremmel, majd család- és csoportterápiai tapasztalattal a háta mögött fejlesztette ki a rendszert és járja vele a világot, konferenciákon ad elő és szakértőként, tanácsadóként, trénerként segíti a vállalatokat a különböző országokban. 

Sok helyen még mindig meghatározónak tartják a személyiségjegyeket, -típusokat és azokra alapozva próbálják megoldani a személyi és csoport problémákat, konfliktusokat. Elmondása szerint Ausztráliában például könnyen lehet, hogy egy tréning előkészítését, vagy egy coachingot a Myers Briggs személyiségtípus teszt alapján indítanak és mindent annak az eredményére fűznek fel. Jelzem, itthon sem idegen az a gyakorlat, hogy valamilyen személyiség-teszt alapján (a DISC a divatos) (be)kategorizálnak valakit és akkor az a feladat, hogy ennek alapján kell változást elérni. 

Egyik példája szerint egy nagy-vállalat (nem derült ki, vagy már nem emlékszem, hogy melyik országban, esetleg többen) kifejezetten színjelekkel próbálta megkülönböztetni az egyes dolgozókat egy ilyen teszt alapján és a feladat az volt, hogy mindenkivel a standard, az adott típusra (színre…) jellemző módon kellett reagálni és a probléma nem volt probléma többé… 

Nos, Görgényi Istvántól mi sem áll távolabb, mint ez a felfogás… Szerinte nincs állandó személyiségtípus-hatás. Egy sport-példája szerint (lesznek még sport-példák) az egyik futtballjátékos a Manchestre United üdvöskéje volt, mert az edző tudott vele bánni, míg az ír válogatottat szétszekálta, hogy ki is kellett emelni onnan… 

Görgényi István Vadászterület modellje rendszerszeméleletben vizsgálja a helyzeteket/konfliktusokat, ahol minden mindennel összefügg. 

Ars poetica-ja lehetne, hogy “én olvasni/megismerni tanítom a vezetők számára a (gazdaségi szervezetekre is jellemző belső) politikai játszmákat és nem azt, hogyan lehet őket megnyerni… a cél, amihez hozzá tudom segíteni őket, az az, hogyan tudnak közreműködni egy igazi értéket termelő csapat létrehozásában. 

A másik csapda szerinte a konfliktusok tudatos, megfontolt kiiktatására tett kísérletek és a “joy”, a “fun” keresése. Először azt hitte, hogy ez az Ausztráliába importált angolszász visszafogott stílus, az “understatement” öröksége, amikor itthon is megtapasztalta, hogy  az angolszász tréning-minta alapján itt is erre trenírozzák azokat, akik megfizetik a trénert. És akkor elhangzik a cél: “Jól akarjuk érezni magunkat a munkahelyen!” és szétárad a jó érzés az arcokon, mosolyognak, idill. Igen ám, mondja István, de pont ez az, amit nem szabad így direktben kitűzni, mert ez a holtbiztos módja annak, hogy ne érd el. 

Meg a munkahelyen nem is ezért vagyunk, hanem azért, hogy teljesítményünkkel előállítsunk valamit. Jól, jót, hasznosat, hatékonyan. És – ilyen már csak a dolgok természete, ha ez sikerül (jól, hatékonyan  működni/dolgozni), akkor lehet, hogy el is kezdjük egy kicsit megszeretni egymást és ezt az egészet, ahol dolgozunk. Igen, akkor jó esetben jön a “flow”, Csíkszentmihályi Mihály “flow”-ja. Ebben az irányban megy (jó, kíváló teljesítmény elérése együtt először, összerázódás, csapattá formálás utána), a másik irányból (akarjunk fantasztikus csapat lenni és majd utána jó lesz a teljesítmény) nem. 

Megemlítette azt is ebben az összefüggésben, hogy a sokat idézett Tuckman modell a csoport-fejlődésről (a csoportok időben 4 fejlődési fázison mennek keresztül: forming-storming-norming-performing, magyarul: megalakulás-helyezkedés viharokkal-szabályok kialakulása-teljesítés) a profit-, illetve sikerorientált üzleti és sport-világban nem működik, mert nincs idő kivárni az első három fázist, rögtön teljesíteni kell… 

Például egy futball-edzőnek (sok példa származik az előadás során a sportból, mert ott nagyon pregnánsan látszanak az erővonalak, jobban, világosabban, mint az üzleti világban) nem adnak időt (hónapokat, éveket), hogy felépítse a csapatot (forming-storming-norming), hogy azután eljussanak a teljesítéshez (performing), már az első meccsen teljesíteni kell és ha sorozatban nincs győzelem, jöhet is az új edző… 

Az üzleti életben kicsit nagyobb a tolerancia, egy vezérigazgatónak (hacsak nagyon nagy blamázsokat nem gerjeszt) egy év laufja/ideje biztos van, általában 2-3 éve is lehet valakinek, főleg, ha bizonyos jó előjelek már megjelennek a működésben (bár, a 2008 óta tartó “új időkben” a tolerancia határ lejjebb szállt, a piacok, a tulajdonosok türelmetlenebbek lettek…). 

A Hunting territory (Vadászterület) módszert Görgényi István az élete korábbi periódusában (sportoló, edző, terapeuta) tapasztalt konfliktusokon való intenzív, kreatív, alkotó gondolkodás közben alkotta meg és azóta is folyamatosan fejleszti, miközben sikeresen alkalmazza is. 

Az előadást PPT prezentációra és időnként rövid film/video-betétekre építette. A példák és videók nagy része a sportból, és ott is kiemelten a futball világából származik, és ahogy elmondta, minden előadásra/alkalmazásra az egyre bővülő anyagának csak egy kis hányadát használja fel, sok-sok órára való anyaga, tapasztalata van. Ebből a gazdag anyagból kaptunk egy két-órás ízelítőt kedden este a MOM-ban. 

Nyilván én is csak szemezgetni tudok itt azokból a dolgokból, amelyek legjobban megmaradtak bennem. Nézzük az alap-gondolatokat:

• Territoriális lények vagyunk, akiknek fontos a fizikai/szellemi/lelki területünk védelme és erre a gondolatra épül a modell, hogyan lehet ezt figyelembe venni, felhasználni a konfliktusok kezelésére, de még inkább előrelátására és megelőzésére.
• A szervezeti/csoport-problémák, -konfliktusok nagy része nem személyisegproblémákból, hanem szerkezeti vagy kommunikációs problémákból adódik, ezért megjósolhatók, így elkerülhetőek és a konfliktus-kezelő folyamat megtervezhető: erre építve kialakitható konfliktusokkal bánni tudó csoport-kultúra (és ez a lényeg…) 

A “territoriális lény” kitétel illusztrálására egy nagyon “vicces” jelenetet mutatott az “Az iroda” tv-sorozat angol változatának magyarra szinkronizált egyik részéből, amikor az egyik kolléga a derékszögben egymásnak tólt íróasztalok között kínosan elhessegeti kollégájának az ő asztalára kicsit be-/rálógó iratait, mire a kolléga iratrendezőkből a demarkációs vonalra olyan magas falat épít, hogy ne is kelljen látnia a másikat. Amikor az első kollégának egy adatra van szüksége, kénytelen telefonon felhívni a másikat, aki nem veszi fel a kagylót, sőt, az iratrendezők árnyékában ki is surran a szobából, amit az infót kérő kolléga először nem is érzékel és folytatja a kuncsorgást… 

Úgy lehetne ábrázolni a vadászterületet (a mobillal készített fotó nem lett elég jó), hogy a résztvevőket körülveszi egy-egy (egyszerűség kedvéért) kör és ezek a körök (saját vadászterületek) bizonyos területeken összeérnek, közös halmazuk van. Ez a közös halmaz jelképezi a közös felelősséget, feladatokat. 

A csoport körül pedig van egy nagyobb jelképes ellipszis, amelynek az a része, amit az egyedi vadászterületeket jelképező körök nem fednek le, a senki földje, amit a csoport együttesen védelmez külső illetéktelenekkel szemben. 

A Belső Harcok Kora nemcsak egy nem megfelőképpen vezetett szervezetben lehetséges, de egy jól, kooperatívan működő szervezet is visszaesik ebbe a fázisba, ha például nagyobb átszervezésre kerül sor. Tehát ezt a territoriális, szerkezeti típusú konfliktus-képződést valamikor életünkben nem kerülhetjük el, jó felkészülni rá. 

Az érdekesség az (kipróbálva különböző projektekben, de akár bárki megpróbálkozhat saját környezetében, hogy ezt tesztelje), hogy a két terület közötti átfedés által képviselt közös feladatokról/felelősségekről a résztvevők akár drámaian is különbözőképpen gondolkozhatnak. István felidézett egy esetet, amikor két együttműködő cég vezérigazgatóját kérdezte ki, milyen tevékenységeket látnak ezen a közös területen: az egyik 12-t sorolt fel, a másik 15-öt és 2 közös volt a két listán… ijesztő, nem? Ja gen, és a két vezérigazgató tisztelte egymást, nem volt problémájuk egymással… 

Ami nagyon fontos, hogy a belső harc idején sok kreatív energia van (de az egész helyzet nyilván nagyon durva helyzetekkel tarkított). Ezt az energiát fel kell használni.  Görgényi István szerint a szervezet optimális működése harcban alakul ki (ami persze nem jelenti azt, hogy minden harc hasznos…); nem szabad lefojtani, bele kell állni a konfliktusokba. 

Ha a feszültségeket a szőnyeg alá söprik, destruktív hatása nem elkerülhető, rejtett küzdelem alakul ki, aminek néhány megjelenési formája: 

• Biztonság-, kényelem- és béke-vágy
• Joviális, együttműködést hangsúlyozó hangulat a felszínen, manipuláció a háttérben
• Csőlátás
• Minimális érdemi információ-csere
• Tompított, megszűrt, jóérzést mutate kommunikáció
• Az esetleges vita elkerülése fontosabb, mint a közös teljesítmény

 István egy fantasztikus példát mutatott egy 2005-ös futball meccsről, ami a rejtett küzdelem legrosszabb pillanatban való, hosszan tartó destruktív hatást produkáló kirobbanását illusztrálta. Egy angol bajnoki meccsen, a Newcastle és az Aston Villa között két Newcastle (!!) játékos a meccs közben ökölpárbajba keveredett és rövid dulakodás után mind a kettőt kiállították. 

A lappangó konfliktus alapja az volt, hogy a két játékos “vadászterülete” átfedésben volt hosszú ideje és nem tisztázták egymással és az edzővel, hogy kinek pontosan mi is a dolga és az adott kirobbant konfliktus közvetlen előzménye az volt, hogy egyikük nem a kedvezőbb helyzetben lévő másiknak passzolta a labdát, hanem egy harmadiknak (nem volt szó közvetlen gól-helyzetről, mindez a mezőnyben, a középpályán zajlott le). Olyan intenztív volt a jelenet, hogy még az ellenfél játékosai is leálltak (nem használták ki a lehetőséget, hogy a Newcastle játékosai egymást verik), a verekedést kezdeményezőt egy Aston Villás vezette le  a pályáról. 

A Newcastle rengeteget költött a megelőző időben játékosokra, a meccs pillanatában éppen egy felfelé ívelő pálya tetőzése közelében volt, egy héten belül az angol kupa elődöntőjéért, és az UEFA kupa elődöntőjéért játszhattak. Ebben a kritikus pillanatban tört ki ez a hosszú ideig lefojtott feszültség. Természetesen, mivel a két játékost 6-6 meccsre eltiltották és kulcs-játékosok voltak, a két következő fontos meccset elvesztették. A két játékost (a “bűnösöket”) ezt követően eltávolították a csapatból és 2 éven belül a Newcastle kiesett az első lígából, nem tudott visszajönni ebből a völgyből. Mindennek a mélyén az volt, hogy nem dolgozták fel, nem álltak bele a konfliktusba, hanem elmismásolták… 

Görgényi István megemlítette egy cikkét: “Az ertekes ido (Value time)” (ez a lenti link 43. oldalán található): 

http://hiradastechnika.hu/data/upload/file/2011/HT2011_2_komplett.pdf 

Közel a prezentáció végéhez István egy Barcelona video-klippet mutatott nekünk a “Jogo bonito”-ról (a “szép játék” portugálul, eredetileg a brazilok klasszikus játékára kitalálva, ami ma talán a Barcelona játékára alkalmazható a legjobban). 

Egy helyzet, egy gól felépítésének elemzéséből mutatta a klip, ahogy a sok-sok passzal szétrázzák az ellenfél (nem akárki, Manchester United…) védelmét, helyet csinálnak Messinek, aki kb. 18-20 méterről,  gyönyörű gólt lő. 

A kulcsa az elemzésnek a tudatosság, ami leolvasható a mozgásokról, amivel ezt teszik és az a többszörösen a video-klip által igazolt alap-működés, ahol nem össze-vissza szaladnak, hanem maximálisan segítik egymást, azt, akinél a labda van, hogy mindig több jó, alkalmas lehetősége legyen a passzoláshoz. 

Mindig a labdát nézik és egymást, hihetetlen együttműködésben. Ezért akinél a labda van, mindig ott érzi a többieket, rálát több társára is, van ideje, viszonylag nyugodtan tud dönteni, hogy mindig a legjobb lehetőséget válassza. Az már csak hab a tortán, hogy a Messinek helyet csináló két játékos (akik egyszer oda-vissza passzolnak párhuzamosan az alapvonallal, látszólag értelmetlenül, de igazából ez kellett a Messi közeli védő kimozdításához) előtt, a 16-os vonalában lévő harmadik Barcelona játékos látva az aktív  helycsinálást, jó ütemben húzódik ki abból a sávból, amelyen Messi megcélozhatja majd a kaput. Szóval egy olyan football zseninek, mint Messinek is nagyon komoly csapatjátékra, együttműködésre van szüksége, hogy a jó időben és jó helyzetben tudja alkalmazni zseniális rúgó/célzó-készségét. 

Az egyik befejező megjegyzés a lényegében coachokból álló közönség egy hölgytagjától származott: “Köszönöm István, ezt az előadást, most már értem, hogy ebben a fociban, amit már gyerekkoromban is néznem kellett (vagy legalábbis csöndben lenni) és már akkor is útáltam, mégis csak van valami. El is mondom majd a férjemnek, hogy ezután mi mindenre figyeljen majd, amikor meccset néz…” 

És akkor az eredeti forrás (Görgényi István cégének site-ja): http://www.huntingterritory.com/pdf/Hunting_Territory_Bemutato_1012.pdf

 A krónikás: Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Ebben a blogban tavaly november óta folytatásokban jelenik meg egy könyvnek  egy egyszeri nagy lélegzettel, egy-huzattal “áttett” és megjegyzéseimmel ellátott magyarba ültetése (fordításnak erős lenne nevezni, mert nem törekedtem a formai, inkább a tartalmi, gondolati pontosságra…). 

Ezzel a könyvvel az Amazon Kindle könyvek között találkoztam, amikor egy coaching folyamatban ezzel a problémával találkoztam és rákerestem a “self-esteem” kifejezésre. Mivel egy ilyen folyamat néhány hónapig tart (hetenként egy ülésből 10 és néha ki-kimarad egy-egy hét, különösen nyáron, akkor több is). Nem az első könyv volt, amit letöltöttem, de az első 100-ban biztosan benne volt. 

Sok-sok könyv jelent meg már akkor is erre a keresési kifejezésre (akkor kb. 800 ezer elérhető, letölthető, főleg angolszász könyvben tallózhattunk, ma ez a szám már majdnem másfél millió…). 

Nem bántam meg, hogy egy coaching folyamat kedvéért belevágtam, ott is segített és azóta is sokszor bele-belelapozok, megnézek egy-egy passzust benne. 

Érdekes à propos-ja van annak, hogy ezt a lábjegyzetet hozzáillesztem  a folytatás-sorozathoz, mégpedig az, hogy egy friss tréningen előkerült az önbecsülés kifejezés, érdekes összefüggésben. Akik ezt olvassátok, sokan, talán mindenki,  hallottatok a Maslow piramisról, ami a szükségletek hierarchiáját egy piramis-szerű ábrában mutatja meg, kezdve az alapvető igényektől (evés, ivás, alvás), egészen a csúcsig, az önmegvalósításig. Egy kiegészítő, részletesebb ábra az igényesen elkészített munkafüzetben a legfelső csúcs jellemzői közül az önbecsülést említi, mint a legelsőt, a legfontosabbat. 

És… amikor ezt láttam, elakadt a lélegzetem, mert egy kiegészítő szóbeli magyarázat pedig úgy szólt, hogy – természetesen – a piramis csúcsáig  nem mindenkinek sikerül eljutnia életében, mert addig, amíg az odavezető “lépcsők” igényei nem elégítődnek ki, addig nehéz (ha nem lehetetlen) elkezdeni a következő fokozat igényszintjével foglalkozni. Úgy is nevezik néha a legfelső szintet, az önmegvalósítás szintjét – hangzott a további szóbeli magyarázat -, mint a hősök szintjét, mondjuk, ahová például Teréz anyának sikerül eljutnia. 

Miért is akadt el a lélegzetem egy pillanatra? Mert ez így együtt mintha azt jelentené (biztos vagyok benne, hogy ezt még tovább fogjuk elaborálni/finomítani, mégis lejegyzem a lehetséges félreértésnek ezt a sarokpontját, hogy ne sikkadjon el), hogy az önbecsülés csak a hősöknek járna… 

Mivel azt a szöveget, amelynek az imént töltöttem fel ide a 4. Folytatását (és van még…), lesznek, akik nem olvassák végig (kár, mert megéri a fáradtságot), hadd emeljek ki egy rövid 5-pontos felsorolást, ami kifejezi a lényegét a könyv mondandójának, hogy ugyanis a feltétlen emberi érték az, amiben mindannyiunknak osztozni kellene, és az önbecsülés az ennek az átérzése, megélése (tehát mindannyiunknak és nemcsak a “hősöknek”), mert: 

“A feltétlen emberi értéket Claudia A. Howard a következő 5 pontban világította meg:

1. Mindannyian végtelen, belső, örök és feltétlen értékességet képviselünk.
2. Mindannyian ugyanannyit érünk, mint emberi lények. Ez az érték nem összehasonlítható és ebben nem lehet versenyezni. Akármelyikünk kiemelkedhet valamiben (sportban, politikában), de mint emberi lények, egyikünk sem különb.
3. Külső dolgok nem tudják megváltoztatni ezt a feltétlen emberi értéket, sem elvenni, sem hozzátenni nem tudnak. Külső dolgok lehetnek például a pénz, fizikai megjelenés, teljesítmény, elért eredmények. Az emberi alap-érték végtelen és változhatalan.
4. A belső emberi érték stabil és nem veszélyezteti semmi (még az sem, ha valaki elutasít Téged), 

A belső emberi értéket nem kell megszolgálni és nem kell bizonyítani. Csak  felismerni, elfogadni és értékelni.”  

Azt gondolom, ez megéri a fáradtságot, hogy kicsit foglalkozzatok vele, mert az önbecsülés az ennek az emberi értéknek a felismerése és átérzése. A könyv arról szól, hol csúszhatunk el, hol billenhetünk meg abban, hogy ezt az emberi értékünket, ami mindannyiunkban közös, igazán átéljük. És… mindannyian megbillenhetünk egyszer-egyszer az életünkben, amikor beborul az ég… olyankor jó lenne elővenni valami ilyesmit mementónak, hogy emlékeztessen, hogy hoppá, ne hagyd magad… ebben is segít a könyv, hogy hogyan csináljuk… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Íme, az előzmények:

1. rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2011/11/27/gondolatok_az_onbecsulesrol_1 

2. rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2011/12/29/bejegyzes_url_cime_468 

2.a rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/02/19/gondolatok_az_onbecsulesrol_2_a 

3. rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/09/04/gondolatok_az_onbecsulesrol_3_folytatas 

... és akkor a folytatás: 

“Büszkeség

Egy angol miniszter, Charles Caleb Colton (1780-1832) azt írta: „A büszkeség van akit nevetségessé tesz de másokat viszont megakadályoz, hogy nevetségessé váljanak.” A büszkeségnek két oldala van az önbecsüléssel kapcsolatban: ön-romboló és egészséges.

Ahogy az imént említésre került, az ön-romboló büszkeség az önmagát személyként felsőbbségesnek, értékesebbnek, vagy fontosabbnak tartó attitűdöt jelenti. Az ilyen emberek rendszerint azt is gondolják magukról, hogy tehetségesebbek, önállóbbak és hibátlanok. A szinonímái ennek az attitűdnek: gőgös, arrogáns, öntelt, magát megjátszó (aki többnek akarja magát mutatni és ezzel (jó) benyomást akar kelteni), hiú, önimádó (önző, önmagáról túl sokat tartó, (másokat) kihasználó). Az ön-megsemmisítő büszkeség tipikusan félelemből (például a sebezhetőség miatti félelemből) és az önmaga megvédésének vágyából, ennek vélt szükségességéből származik.

Az egészséges büszkeség az ember természetes méltóságát és értékét tükrözi vissza, az önmagunk tiszteletét, az örömet és hálát az ember saját teljesítményeiért, amit elért, a tehetség elismerését, a szolgálatot, vagy a (születéstől adott) közösséghez tartozást (azaz a családot, azt hogy feketének, romának, zsidónak, vagy ázsiainak születtünk, stb.).

Alázatosság

Az alázatosságnak is két oldala van, az ön-romboló és az egészséges. Az ön-romboló alázatosság az önmagunk tiszteletének hiányát jelenti (például „a Föld porából vagyok...”); gerinctelen alávetettséget és hitványságot.

Az egészséges alázatosság viszont az ön-romboló büszkeség hiányát jelenti; annak elismerését, hogy tökéletlenek vagyunk; annak a tudatát, hogy hiányosságaink vannak és tudatlanok, de taníthatóak. Azt jelenti, hogy mindenkit egyformán értékesnek tartunk.  Az egészséges alázatosságból szelíd viselkedés következik (pozitív értelemben), valakit, aki szelíd és türelmes és nem könnyen lehet méregbe hozni.

Az egészséges alázatosság és az egészséges büszkeség, mind a kettő megtalálható abban, akinek van (egészséges) önbecsülése (jelentse itt az „egészséges” a „pont elegendőt” – SZM). Alázatosság, mert azilyen ember tudja, mennyit kell még tanulnia és büszkeség, hogy felismerje a méltóságot és az értéket, ami minden emberben közös.

Az itt következő szórakoztató történet (De Mello, 1990) az egészséges alázatosság hiányáról szól:

Egy guru azt mondja a tanítványnak: „Menj ki az esőbe és emeld fel a kezed. Ez felismerést fog hozni a számodra.”

Másnap a tanítvány ezt jelentette a gurunak: „Ahogy követtem a tanácsodat, a víz végigfolyt a nyakamon. Komplett idiótának éreztem magam.”

„Az első napra ez felismerésnek nem is kevés.”, válaszolta a guru.

Önzés

Vannak, akik egyenlőségjelet tesznek az önzés és az önbecsülés közé. Ezért fogalmazzuk meg a következő nagyon fontos állítást: Az önbecsülés célja önmagunk meghaladása. Az ön-reflexió fájdalmas helyzet (lehet), amely a figyelem fókuszát belül tartja, befelé fordítja.

Megjegyzés (SZM): Itt a könyv az ön-reflexió helyett az ön-tudatosság-ot használja szószerinti fordításban, amivel végképp nem értek egyet, ezért helyettesítettem az „ön-reflexió”-val; ugyanakkor én sem az ön-tudatosságot, sem az ön-reflexiót nem tartom önmagában és abszolút értelemben negatívnak, csak ha túlzott mértékben jelentkezik; hajlok rá, hogy az „egészséges” melléknévvel mindkettő az elfogadható kategórián belül meradhatna.

Ennek a fájdalomnak szeretettel gyógyítása az ember koncentrációját/fókuszát kifelé fordítja, szabaddá téve az ember (energiáit), hogy másokat szerethessen és élvezze az életet. Az ember önbecsüléssel a biztos alapot választja (szemben a mástól függő emberrel, akinek se önbecsülése, se szabad választása nincs).

Megjegyzés (SZM): Ezzel az egész definíciós magyarázattal bajom van, nem megértési, hanem elfogadási. Volt a már említett probléma, hogy a könyv szerint az ön-tudatosság (amit én inkább ön-reflexiónak fordítottam) fájdalmas helyzetet teremt (azt gondolom, ahogy már említettem, hogy az egészséges ön-tudatosság/ön-reflexió nem okoz fájdalmas helyzetet) és azután ezt a fájdalmat  kell gyógyítani és így fog az ember kifelé fordulni. Szerintem az önzés az nem egyenlő sem az ön-tudatossággal, sem az ön-reflexióval, az önzés egyszerűen az ön-érdek(ek) mindenen keresztül való keresztülvitele, a többiek igényeinek, érdekeinek és egyáltalán a létének is akár teljes figyelmen kívül hagyásával.

Ugyanakkor azzal  egyetértek, hogy a NEM-egészséges ön-tudatosság és a NEM-egészséges ön-reflexió „gyógyítandó” és a gyógyulás az energiák egy részének a felszabadítását eredményezi, amit másokra tudunk fordítani, de ez nem ide, az önzéshez tartozik, hanem inkább egy másik pszichológiai problémához.

A befelé forduló ember (aki mellesleg lehet önző is) azért fordul befelé, mert a belső, pszichológiai problémái, elsősorban az önbecsülés hiánya állandó kontrollálást és kifelé való viszonylag normál image állandó újratermelését igényli és ez rengeteg energiáját felemészti és ez az energia és figyelemhiány akadályozza meg abban, hogy elegendő energiája maradjon a másokkal való foglalkozására, másokhoz való szeretetteljes  közelítésre és az élet élvezetére. Innentől pedig már nyilvánvaló, hogy az önbecsülés (újra) felépítése  lecsökkenti a belső problémák kezelésére és elfedésére szükséges energia mennyiségét és kifelé fordítja az egyént.

Így, az önbecsülés fejlesztése lehetővé teszi, hogy a legjobb irányban mozduljunk el ebből a szempontból is.

Költség/Haszon elemzés  

Vannak, akik nem foglalkoznak ezzel, nem alakítják ki tudatosan az önbecsülést magukban, mert nem tudják, hogyan is kell. Mások viszont ellenállnak, nem akarják kialakítani/felépíteni az önbecsülésüket, mert előnyösebb nekik, ha nem szeretik magukat. Mielőtt időt szánnál az önbecsülés kifejlesztésébe, tegyük meg azt, amit egy lelkiismeretes manager is megtenne egy új terv végrehajtása előtt: végezzük el a projekt költség/haszon elemzését. Először, állítsunk fel egy listát az ön-utálat, a nemtörődömség összes lehetséges előnyeiről. Ha ez kész, készíts egy listát az összes lehetséges hátrányairól. Néhány példa fog következni és azután helyet találsz arra, hogy a saját listádat is elkészíthesd.

Az ön-utálat/nemtörődömség előnyeinek lehetséges példái

• Nincs kockázat. Nem várok el magamtól semmit, és másoktól sem. Lehetek lusta és kitűzhetek könnyen elérhető célokat.
• A világ megjósolható. Megértem, ha az emberek nem fogadnak el, mert én magam se fogadom el magam. Megértem azt is, hogy nem is tettem kísérletet, hogy ezen változtassak.
• Néha kapok figyelmet és sajnálnak is, legalábbis eleinte.
• Ez a családi szokás/norma nálunk. Ha követem a mintát, úgy gondolom, hogy passzolok a családunkhoz.
• Megakadályoz az ön-romboló büszkeség vétkének elkövetésében.
• Gyakorlatilag összeillik a szokásaimmal, öltözködésemmel, stb. Nincsenek elvárások.

Az ön-utálat hátrányainak/nemtörődömség lehetséges példái

• Fájdalmas
• Az élet unalmas és lehangoló, nem vidám és szórakoztató
• Pszichoszomatikus tünetekhez és betegségekhez vezet
• Ördögi körbe viszi be az embert:  mivel nem vagyok nagy véleménnyel magamról, nem is próbálkozom. A többiek nem nagyon törődnek velem. Ők a pesszimizmusomat és apátiámat a hozzáértés hiányának fogják fel. Az ő nemtörődömségük pedig visszaigazolja azt, hogy igazam van, amikor nem gondolok sokat magamról.

Személyes előnyök és hátrányok

Mellette szól/Előnyök                                              Ellene szól/Hátrányok

(A jó dolog a nemtörődömségben az az, hogy...)        (A rossz az ön-utálatban az az, hogy....)

Az érzelmi változ(tat)ás előnyei

Ez az elemzés néhány nagyon fontos kérdésre hívja fel a figyelmet. A végső kérdés az természetesen az, hogy: Vajon az ön-utálat/nemtörődömség okoz-e problémát nekem  érzelmi, fizikai és társadalmi/kapcsolati „költésgek” formájában? Más kérdések: Van-e arra mód, hogy miközben építjük az önbecsülésünket, a figyelem, segítség és biztonság iránti vágyunk is kielégüljön?  Akarom-e, hajlandó vagyok-e lemondani a nemtörődömség néhány előnyéről, hogy az önbecsülésem növelésével plusz haszonra tegyek szert? Akkor fogsz tudni elérni előrehaladást, ha az ember egyrészt meghatározza a fejlődés költségét és másrészt hajlandó megfizetni a fejlődés árát.

Vannak olyanok is, akik hasznosnak találják, hogy próbát tegyenek, mielőtt az igazi változásba belekezdenének. Próbáld megválaszolni a következő kérdéseket: Mik lennének a pozitív következményei, ha reális és pozitívan értékelő véleményem lenne magamról?

Néhány minta válasz következik erre az előbbi kérdésre:

• Kevésbé leszek fogékony a rábeszélésre (önálóbb leszek az ítéleteimben, elhatározásaimban)
• Kevésbé leszek kitéve a félelelem hatásának a döntéseimben, működésemben.
• Motiváltabb leszek a munkámban és az élet kielégítőbb megélésében
• Boldogabb leszek
• Többet fogok kipróbálni és kockáztatni
• Könyebben kezelem a saját javítandó területeimet és könyebben fogok dolgozni ezekkel
• Boldogabb leszek a kapcsolataimban és könyebben válok meg olyan partner-kapcsolataimtól, amelyek nem elég értékesek számomra
• Könyebben ki fogom tudni fejezni az érzéseimet
• Kevésbé leszek önző és (túlságosan) önmagamat-védő
• Kevésbé fogom megkérdőjelezni magam és a cselekedeteimet, amikor a dolgok elromlanak
• Kevesebbet fogok aggódni
• Valószínű, hogy jobban fognak tisztelni és kezelni a többiek
• Vonzóbbnak fognak találni
• Jobban fogom élvezni az életet
• Jobb és objektívabb döntéseket fogok tudni majd hozni
• Jobban fogom azt szeretni, amilyen vagyok és nem azt a hamis (phony) képet, amit korábban próbáltam kialakítani magamról

Írd ide a Te saját válaszaidat:

Hogyan alakítsuk ki az önbecsülésünket

Hogy megváltoztassuk/fejlesszük az önbecsülésünket, először meg kell értenünk a tényezőket, amelyekre épül. Az önbecsülés 3 egymásra épülő tényezőre épül:

1. a feltétlen emberi érték
2. a feltétlen szeretet és
3. a fejlődés (growth=növekedés, ő ezt használja, én fejlődésnek fogom konzekvensen fordítani – SZM)

Az önbecsülés Megalapozása

Self-esteem = ön-becsülés

Unconditional Worth = feltétlen értékesség

Love = szeretet

Growing = fejlődés (növekedés)

Mind a 3 tényező alapvető az önbecsülés kialakításában, de a sorrend is nagyon fontos. Az ön-becsülés először a feltétlen értékességen (meg kell érteni, mi az, hogyan működik) alapszik, majd  szereteten (át kell érezni, és meg kell szeretni a belső emberi értékünket, ld. később), a legvégén pedig az önbecsülés szerves része a fejlődés is (vagy „kivirágzás”). A fejlesztési folyamat lelkes elkezdése után túl sokan frusztrálódnak, mivel a harmadik tényezővel az ön-becsülés fejlesztésével kezdik a folyamatot és elhanyagolják az első két tényezőt: a  feltétlen értékességet és a feltétlen szeretetet. A biztos alap nélkül az önbecsülés megbicsaklik. Nem lehet rövidre zárni a folyamatot. 

A könyv további része egymásután foglalkozik a  szükséges kialakítandó képességekkel, amelyekre szükség van, hogy az egészséges önbecsülés kialakuljon: a II. részben az I. tényező a feltétlen emberi értékességgel foglalkozik, a II. tényező a szeretettel és a III. tényező padig a fejlődéssel, az önbizalom fejlesztésével.

II.   RÉSZ

1. TÉNYEZŐ: A Feltétlen Emberi érték realitása

4. fejezet. - Az emberi érték alapjai

Talán a legfontosabb tétel, hogy az önbecsülés és az önbizalom 2 különböző fogalom:

• az önbecsülés az emberi belső érték reális és azt pozitívan értékelő gondolkodásmód, a minden emberben azonos belső értékre vonatkozik. Külső körülmények nem hatnak rá, ez az általános belső emberi érték nem fejleszthető, növelhető, az önbecsülés, az, hogy hogyan tekintünk rá erre a belső emberi értékre igen.
• az önbizalom egy adott tevékenység kezelésében való jártasságunkkal, képességünkkel kapcsolatos, ilyen értelemben fejleszthető növelhető

Az emberi belső érték alapjai

Feltétlen emberi érték azt jelenti, hogy

1. fontos és értékes vagy, mint ember, mint egyén, mert
   1. a lényegi, belső éned egyedi
   2. végtelen, örökbecsű, immanens
   3. változatlan értékű és jó.
   4. a feltétlen azt jelenti, hogy mint emberi lény, tehát ugyanannyit érsz, mint bárki más

Gondolj egy pillanatra magadra, mint kis gyerekre. Mit tud még egy  kisgyerek adni, bizonyítani (azon kívül, hogy „szép”, „aranyos”), hogy „megszolgálja”/megérdemelje azt a végtelen szeretetet, amivel (jó esetben) a világ felé fordul? Nem fényes bizonyítéka-e ez a helyzet annak, hogy kell lenni egy belső, immanens, változatlan értéknek, ami szeretetet, tiszteletet vált ki?

Gondolj arra, hogy (kis)gyerekként mennyire még csak nem is ismerted a később időnként elő-, előjövő marcangoló önlekicsinyléseket, önmarcangolásokat, amelyeket oly sokan átélünk néhanapján.

A feltétlen emberi értéket Claudia A. Howard (mindegy is, hogy ki) a következő 5 pontban világította meg:

1. Mindannyian végtelen, belső, örök és feltétlen értékességet képviselünk.
2. Mindannyian ugyanannyit érünk, mint emberi lények. Ez az érték nem összehasonlítható és ebben nem lehet versenyezni. Akármelyikünk kiemelkedhet valamiben (sportban, politikában), de mint emberi lények, egyikünk sem különb.
3. Külső dolgok nem tudják megváltoztatni ezt a feltétlen emberi értéket, sem elvenni, sem hozzátenni nem tudnak. Külső dolgok lehetnek például a pénz, fizikai megjelenés, teljesítmény, elért eredmények. Az emberi alap-érték végtelen és változhatalan.
4. A belső emberi érték stabil és nem veszélyezteti semmi (még az sem, ha valaki elutasít Téged),
5. A belső emberi értéket nem kell megszolgálni és nem kell bizonyítani. Csak  felismerni, elfogadni és értékelni. 

A belső mag, amely ezt a belső emberi lértéket megjeleníti szép, szeretetre méltó és a lehetőségek tárháza. Ez a mag alapvetően igaz és egész (nem befejezett/kész, mert az magában foglalja a fejlesztés és a befejezettség gondolatát), és mint ilyen, nyitott.

Ezt a magot, az ember immanens belső értékét jelképező magnak a képét az elkövetett hibák, mások kritikája elhomályosíthatja, megnehezítve  az egyén számára, hogy igazi valójában érzékelhesse ezt az amúgy nyilvánvaló emberi értéket. Mások iránti szeretetünk, tehetségünk kibontakoztatása segít, hogy megéljük, megérezzük ezt  a belső  enberi értéket. Ezek azonban csak segítenek a belső emberi érték megtapasztalásában, nem változtatják meg azt.

Vannak, akik egész életükben azzal foglalkoznak, hogy kifelé elfedjék a szégyenérzetüket, az értéktelenség-érzésüket belül. Ha megpróbáljuk külső erősítő tényezőkkel betölteni ezt az üresség-érzést a belső emberi értékkel, a maggal kapcsolatban (hangsúlyozom, az üresség-ÉRZÉST, hiszen, a belső emberi érték nem változik, akkor sem, ha képtelen vagyok azt belátni, átérezni és ennek tudatában lenni!!), akkor örökre kielégítetlenek leszünk, állandóan mások elfogadását várva, vagy egyszerűen cinikusakká válunk, és minden érték elveszíti az „ízét”.

Mégegyszer (mert ez a legfontosabb üzenet), lehetetlen „megszerezni” ezt a belső emberi értéket személyes jó teljesítmények, vagy bármilyen külső dolog megszerzésének, biroklásának  segítségével.

A belső emberi érték független az olyan külső tényezőktől, megjelenési elemektől, tulajdonságoktól, mint:

• energiaszint
• fizikai megjelenés
• erő
• intelligencia
• tanultság
• nem (férfi, vagy nő)
• faj, etnikum, bőrszín
• iskolai eredmények
• ügyesség
• barátságosság
• tehetség
• kreativitás
• hátrányok
• anyagi előnyök, gazdagság, nettó/piaci érték
• hibák
• viselkedés
• döntések
• pozíció, társadalmi státusz
• fizikai erőnlét, fitness
• modorosságok
• hang
• öltözködés
• autó
• spiritualitás
• templomba járás
• sérülések
• családi háttér, szülők státusza, karaktere
• személyes vonások
• családi állapot
• hatalom
• igazság
• a gazdaság/piac állapota

A jelenlegi működés jellemzői:

• attitűdök
• napi önértékelés
• teljesítmény
• higiénia/egészség
• termelékenység
• ellenállókéspesség
• magabiztosság
• az események feletti ellenőrzés
• önzés, vagy önzetlenség
• érzések

Összehasonlítások:

• kompetencia másokhoz képest

Mások megítélése:

• hány ember szeret Téged
• mások elfogadása, egyetértés
• hogyan kezelnek mások

Jó hosszú lista. Szóval mégegyszer, mindezektől NEM függ az önbecsülés. Az valami örökre, határtalanra vonatkozik, amit a születésünkkor kapunk és halálunkig velünk marad, és akkor vagyunk szerencsések, ha mindig reálisan és pozitívan tudunk erre gondolni. Ha vannak zavarok ebben, ha úgy érezzük, nem találjuk belül teljes valójában ezt az értéket, ha nem süt át a lényünkön, működésünkön, viselkedésünkön, akkor érdemes elgondolkozni azon, mi az, ami megzavar minket és megpróbálni tudatosan szétzavarni a felhőket, hogy a minket is – mint  mindenkit – alapvetően jellemző határtalan erőt jelentő belső emberi érték, erő újra áthassa mindennapjainkat, mint valamikor gyerekkorunkban.

De, a jelenlegi kultúrális, gazdasági környezet inkább abba az irányba tól minket, hogy igenis összekavarodjanak a dolgok, a gazdagoknak, stb. elemi érdekük, hogy a rájuk jellemző, egyébként kétségtelenül értékes külsőségek, külső körülményekből fabrikálják ki saját énüket. Mindennapi életünkben a leggyakrabban azzal találkozunk, hogy kimondva, vagy kimondatlanul az emberek értékét összekeverük a tehetségükkel, vagy szerencséjükkel és az ezért elérhető anyagi javakkal és nehéz ellenállni annak az érzésnek, hogy ha nekem kevesebbem van, kevesebbet is érek. Minden ezt harsogja körülöttünk a médiából, a beszélgetésekben, hogy a fiatalnak, gazdagnak, szépnek áll a világ.

A felgyorsult városi világ hangulata azt sugallja, azt akarja ránk erőltetni, hogy hatalommal, pénzzel, vagy legalább fiatalsággal és/vagy szépséggel kell rendelkeznie annak, aki állva akar maradni a versenyben. De milyen versenyben? Miért kellene versenyezni? És ez hiába csak a felszín, de nagyon sokakat elragad ez a felszín és egész életüket nem az önbecsülés, hanem az önútálat, önmaguk visszautasítása, nem elfogadása fogja jellemezni. Az a belső, mindenkiben meglévő belső mag, belső emberi érték, erő nem képes legyőzni, áttörni a köré font álságosságok hálóját és a mindennapi énünk enélkül az energia nélkül (vagy csak ennek az energiának egy tört részét hasznosítva) kénytelen megküzdeni az állandó kihívásokkal magán, és munkahelyi életünkben egyaránt.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy mit jelentene, ha az önbecsülésünk függene a külső tényezőktől. Például attól, hogy ma éppen mondott-e valaki valami kedveset nekünk, ma éppen jól ment-e a tenisz, jó jegyet kaptunk-e éppen az iskolában. Nos, ez azt jelentené, hogy az önbecsülésünk attól függően, hogy például másnap az említett események milyen formában ismétlődnek meg (éppen otthagyott minket a szerelmünk, kikaptunk, de nagyon a teniszben, pótvizsgáznunk kell, mert nem sikerült a másnapi vizsgánk), Vagy tegyük fel, hogy a hatalom, gazdagság meghatározza az önbecsülésünket. Akkor Soros György, vagy Hitler többet érne az isteni ítélőszék előtt, mint Teréz anya. Ugye, ez talán még vicces is, de biztosan non-sense? Nyilvánvaló, hogy az alapvető belső emberi értékünk nem függhet ilyen esetleges, könnyen változó dolgoktól. A feltevés – az ellentét létének lehetetlensége - arra vezetett, hogy annak azállításnak kell igazának lenni, hogy az ember belső értéke független ezektől az efemer külső tényezőktől.

Ezzel szemben ha az örök belső emberi érték független a külső tényetzőktől, akkor változatlan és belülről jövő, belső tulajdonság. 

Fontos, hogy megkülönböztessük

1. a lelkifurdalást, rossz érzést, rossz események, viselkedés miatt (ami normális emberi reakció és az adott viselkedés, eseménnyel szembeni hozzáálás legközelebbi alkalommal történő megváltoztatására sarkall)
2. a szégyentől, ami egy rossz érzés a belső emberi értékünkkel kapcsolatban (ilyenkor tévesen kapcsolva átvisszük egy áttétellel azt, amit érzünk egy konkrét dologgal kapcsolatban a belső emberi értékkel kapcsolatos érékelésre, ami a változtatásra való motivációnkat, energiánkat csökkenti, rombolja).

A lényeg, hogy az eseményt, viselkedést kell megítélni (és az esetleg szükséges változást kezdeményezni) és nem átvinni a személyre, a belső magra, emberi értékre, helyesebben az arról való vélekedésünkre, érzésünkre. Nerm tudsz ésszerű lenni és objektív, ha elköveted azt a hibát, hogy szintekkel mélyebbre „engeded be” a rossz érzést.

Tehát, meg kell különböztetni

• a rossz érzést, ami kiábrándulásból, betegségből, fáradságból, kémiai /biológiai változásokból, méregből, félelemből származik
• a rossz érzéstől, ami az örök belső emberi értékünket, a magot, az önbecsülésünket érinti.

Példa: nem Téged neveznek ki arra a pozícióra, amire Te is esélyes voltál. Az egészséges, normális, objektív reakció az, ha azt gondolod, hogy „talán valamiben nem én vagyok jobb, ami kell ehhez a beosztáshoz”, vagy az is előfordulhat, hogy tudod, hogy más is belejátszott a döntésbe, és azt gondolod, „ok, várható volt, x mindig is kedvence volt y-nak, régen együtt járnak horgászni...” (vagy – Epiktetos-szal szólva, nem tettél meg valamit (nem nyaltál, nem jártál networking-elni, nem „mutattad magad”), amit a nyertes megtett; igaz, Neked meg megmaradt az „obulus”-od, a(z egészséges) büszkeséged - SZM). Ezek nem érintik az önbecsülésedet, igazad van, hogy bánt, de azt is tudod, hogy igazán semmit nem tudtál volna tenni, hogy megváltoztasd. Válaszként dönthetsz úgy, hogy adsz még egy esélyt a cégnek, hátha a következő alkalommal Rád kerül a sor (lehet, hogy ezt meg is erősíted, és azt a tudásodat, amit még fejleszteni kellene, hogy biztosabbra mehess, egy külön tréningen fejleszteni is fogod), vagy úgy döntesz, hogy amikor legközelebb megkeres egy fejvadász, nem hárítod el.

Persze, nem ritka, hogy valaki azt gondolja, amikor kiderül, hogy nem az övé lesz az állás, hogy „persze, nem vagyok elég jó, úgy, ahogy vagyok, soha nem lesz szerencsém”, no akkor valószínüleg tényleg nem is lesz...Ez azt jelenti valójában, hogy nem tartod magad elég értékesnek, elveszítetted valahol az életfontosságú közvetlen kapcsolatodat a belső éneddel, a belső magaddal és megint kevesebb, vagy semmi energiát nem fogsz tudni kicsiholni majd abból az örök belső emberi értékből, ami mindannyiunkban ott dobog legbelül. Ez azután rongálja az önbecsülés érzésedet, ha még volt, erősíti az önmagam nem elfogadását és akár depresszióhoz is vezethet.

De tényleg, csak gondolj bele, hogyan akarod, hogy mások elfogadjanak, értékednek megfelelően kezeljenek minimum legalább azokon a területeken, ahol képesítéseket, tapasztalatot, gyakorlatot szereztél, ha Te magad nem látod, nem érzed magadban ezt a belső emberi értéket, belső erőt, ami az egyedi képességeket, tudást átszellemíti , megtölti energiával és segít a mindig jelentkező nehézségeken, elakadásokon?

Tanulság: amikor valami nem sikerül, fogtalmazd meg, mi történt pontosan, hol követtél el Te hibát (ha elkövettél egyáltalán) és mit kell tenned, hogy legközelebb sikerüljön. MI köze ennek az önbecsülésedhez? MI köze ennek a beslő emberi értékeidhez, a belső, kifogyhatatlan erőhöz, ami mindig előre visz? Semmi.   

Megjegyzés (SZM): talán nem is olyan távoli analógia a teljesítmény/siker  és önbecsülés hamis összefüggésére a magánélet egy klasszikus  (talán sokaknak életük akár több szakaszában is az egyik legnagyobb) problémája: „Hogy lehet, hogy már megint (még mindig) nem találok párt, pedig körülöttem már „mindenki” elkelt, csak én árulok itt petrezselymet?”  

Ez szintén tipikus esete annak, hogy ahelyett, hogy

• reálisan ítélnénk meg a helyzetet, és
• mindenek előtt nagyon őszintén a saját elvárásainkat és a kompomisszumkészségünk nem ideiglenes, hanem igazi, tartós hatásait, szóval
• az összes körülményt (beleértve, hogy szerencse is kell minden jó, sikerült dologhoz, nem is kevés...),

képesek vagyunk (mégpadig hamar) magunkat, a személyiségünket, a belső emberi értékünket tekinteni a (negatív) kulcs-tényezőnek. Pedig ide is igaz: a belső értékünk változatlan attól, hogy szeretne-e mások, vagy nem, mert nem befolyásolhatjűk külső tényezők. Persze, talán itt a legkönnyebb „elcsúszni”...

Nos, ha a mélyére mész a dolognak, éspedig annak, hogy bezzeg a többieknek viszont „mennyire jó” és megfigyeled a részleteit is a körülötted lévők társas kapcsolati életének, két következtetésre juthatsz:

1. Amennyiben a legtöbb ismerős párkapcsolatnál azt látod, hogy

• ezek az (intim) párkapcsolatok többé-kevésbé gazdagok élményekben, és
• a negatív és pozitív adok-kapok jelentősen a pozitív serpenyő felé hajlik, plusz,
• a harmonikus együttműködésnek ha nem is a mintaképei, de nagyon jól működnek együtt és
• emellett (talán a legfontosabb!!)  semmi olyan komolyabb kompromisszum-kényszert nem fedezel fel a párok egyikénél sem (egyszerre kötődnek egymáshoz és egyúttal (majdnem) szabadok, mint a madár..),
• tehát, minden úgy van, ahogy előre gondoltál, fenékig tejfel, tejút, amiről nem is lehet lepottyanni, stb.

nos, akkor gondolkozz el, hogy mit csinálsz rosszul és bővítsd a keresési stratégiai repertoárodat.

2. Amennyiben viszont azt látod, hogy

• a párok bár többé-kevésbé jól működnek együtt, és úgy látod, hogy
• hogy mind a két fél, ha nagyon utána számol, valamilyen formában némi nettó nyereséget tud a kapcsolatból elkönyvelni, viszont
• nem kevés olyan kompromisszum árán, amire Te – jelenleg legalább is így látod – képtelen lennél, akkor megint 2 dolog történhet: megvizsgálod a saját nézeteidet, magadba nézel nagyon őszintén és nagyon komolyan  és eldöntöd, hogy vagy-e eléggé rugalmas, hogy – ha minden más jónak tűnik, sőt az is – képes vagy komoly mértékben, tartósan (!!) engedni a kompromisszumképtelenségedből bizonyos szempontokból, vagy nem: ragaszkodsz ahhoz, hogy amit nem, azt nem.
• Nos, ha felfedezel magadban ebből a szempontból rugalmasságot (vannak olyan fontos értékek a másik serpenyőben, hogy megérheti), akkor lépj vissza az első ponthoz és
  • készülj fel a kompromisszumokra őszintén, komolyan és
  • egyúttal „bővítsd a keresési stratégiai repertoárodat”
• Amennyiben viszont ezt a rugalmasságot nem érzed magadban, vagy egyszerűen az elvek embere vagy, Téged ne rángassanak, és ilyen mértékben nem akarsz függeni senkitől, nos, akkor vond le a tanulságot és készülj fel a tartós önálló életre (ami természetesen nem kell, hogy  egyedüllétet jelentsen, de mindenesetre jelent függetlenséget).

Magyarul:

• meg kell csinálni - kifejezetten magadra szabva, mert a súlyozás mindenkinél különbözik - a költség/haszon elemzését mind a két helyzetnek/opciónak:
  • mindenáron házasság vagy
  • lazítsz, és ahogy esik, úgy puffan) és
  • arra az opcióra kell törekedned (ez persze önmagában még sikert nem jelent), amelynek a TE számodra nagyobb a haszna.

Néhány idézet erről a bizonyos belső emberi értékről   

Mi mind lényegében ugyanazok az emberi lények vagyunk, akik a boldogságot keresik és megpróbálják elkerülni a szenvedést. -Anonymus

Az érzésed, hogy „Én értéktelen vagyok” hibás. Abszolút hibás. – The Dalai Lama

Te ugyanolyan jó vagy, mint akárki más, de nem vagy jobb sem senkinél, ne felejtsd el. – Anonymus

Ha hagyjuk a körülményeket vagy egyéb tényezőket, hogy azok határozzák meg az (ember) értéké,t olyan ellenőrzést és hatalmat adunk nekik, ami nem jár nekik. – Anonymus

A problémák gyengeségek (amire az erősítés a válasz) és nem betegségek (ami szükségessé teszi az okozó eltávolítását). – William Glasser