Vezetői coaching

Egy újabb KPMG-BME HBR (Harward Business Review) reggeliről számolok be, amelynek a címbeli kérdés volt a témája.

Időgép: 2024. januári "ostya" (értelmezés-kiegészítés): A cím első részét egy (a második...) mondattal elintéztem, a post inkább arról szól, hogy túl könnyen puffogtatunk dolgokat, pl. hogy  "mindig van tartalék, miért nem próbáljuk meg lefelezni a feladatra szánt időt". WTF?!  Ezt fejtem ki a postban...

________________________________________________________

Na most, aki azt érzi, hogy most pontosan visszavontam egy lényeges részét az előző bejegyzésnek, az nem igazán értette meg sem ezt, sem azt. Köszönöm.

Ambivalens, ellentmondó a hozzáállásom ehhez a fogalomhoz. Talán nem egyedül. Van egy alap európai fanyalgás ez ellen a nagyon amerikai, „keep smiling and everything goes well” világfelfogással szemben.

Az érdekes az, hogy ez különböző formában megjelenik egyéb személyiség-stratégiát javító módszerekben is. Ami most hirtelen eszembe jut, az az agykontroll. Persze, ez is amerikai alapú, tehát a gyökér közös, mégis ez utóbbi talán egy kicsit elfogadottabb tud lenni a mi vidékünkön is.

Mi is ennek a pozitív gondolkodásnak a lényege, ha jól értem? Hogy gondoljunk pozitívan az előttünk álló eseményekre, folyamatokra, a belső monológunk is pozitív képeket sugalljon a lehetséges alternatívák közül, és majd minden sikerülni fog nekünk. Elég csak jó erősen elképzelni a sikert, és el fogjuk érni.

Ez persze így sült hülyeség, de ne öntsük ki a gyereket is a mosdóvízzel együtt. Persze, hogy megvannak a fizikai, képességi, tehetségi, egyéb körülmények által megszabott korlátaink. Hogy nagyon egyszerű példát mondjak (később még lesz tenisz-analógia, bocs, de ez a kedvencem), hiába tanulom meg a legmagasabb fokon a pozitív gondolkodást, „állítom be” ehhez a leghatékonyabb belső monológ-üzemmódot, Federer-t, vagy Nadalt nincs esélyem legyőzni.

De, amiben reális esélyünk van, amihez van tehetségünk, képességünk, ott nagyon fontos, hogy ne kishitűek legyenk, hanem igenis, ha tetszik pozitív gondolkodással, ennek megfelelő belső monológgal KELL segítenünk a folyamatot. Persze, ezt a belső monológ dolgot sem szabad túlságosan szó szerint venni, pedig kiélezett pillanatokban ténylegesen is megjelenik.

Példa: amikor érthetetlenül rosszul sikerül megütni egy labdát és az messze száll a kitűzött ponthoz képest (megint tenisz, bocs), az a ritka, ha valami nem csúszik ki az ember száján. Most a legdurvább „4-betűs” szavakat mellőzve, olyasmit mond, kiabál az ember mondjuk például, hogy „de hülye vagy”, „ez nem igaz”, stb. De, sajnos igaz, én ütöttem ilyet.

De ki beszél?! Ki mondja azt, hogy „hülye”, kinek? Aki rosszul ütötte, nem figyelt, (c)? Dehát az is én vagyok!! Na, az aki „rámszól”, az a belső monológ, a szuperegó, vagy a Szülő. A baj az, hogy ez a „veszekedés” magammal nem fog segíteni, a dühösködés – jó, ha csak - néhány percig még kihat a teljesítményre, és még lesznek további hasonló figyelmetlenségi, stb. hibák is. Nemhogy javulna a játék ettől a belső veszekedéstől, de romlik, vagy stagnál.

OK, de ha ez nem jó taktika, nem jó, hogy meccs/akció közben nem a helyzettel magával foglalkozom, hanem az energiáim jó része a belső konfliktusra fordítódik, akkor mi lenne a jó taktika, mi lenne itt és most a hatékony pozitív gondolkodás tanácsa?

Erre egy egyszerű módszert fogok mondani, amit teniszre dolgoztam ki magamnak, félig-meddig tudatosan. Hetek óta próbálkozom vele, és egyelőre hatásos. A cél a hideg fej megtartása, az, hogy az elkövetett hibák ne forralják fel a fejemet, ne kapjon el a gépszíj, mert akkor biztosan csapkodni kezdek és simán pontok, gémek, akár szettek mennek el. Az is egy „szabály”, hogy a tenisz-meccs forgatagában nem lehet hosszú szövegeket használni, egy-két jelszó szerű hívószó az, amire koncentrálni kell:

• Az alap-gondolat, formula az az, hogy „labda, gém, szett”, ami annyit jelent, hogy ahhoz, hogy a meccset/szettet megnyerjem, meg kell nyerni a következő pontot, gémet és szettet. Persze, minden egyes pontot nem fog megnyerni az ember, ezért kell a hármas egység, mert mondjuk, nem nyertük meg a következő pontot, akkor még mindig érvényes, hogy OK, ezt most nem, de a következőt igen és főleg a következő szintű egységet, a gémet, illetve a következőt, a szettet (és persze, a legfelsőt, a meccset).

• kiegészítő segítő gondolat, hogy a jó ütés után azt az „utasítást” adom ki magamnak, ezt jegyezd meg, a rossz után azt, hogy ezt felejtsd el. Ez, aki nem próbálta, már hangozhat némileg ezoterikusnak, de az egy konkrét élményem, ebben biztos vagyok, hogy ha például erősen gondolsz arra, hogy a szervát az adogató udvar melyik sarkába akarod ütni, akkor 70-80% esélye vannak, hogy arrafelé ütöd a labdát (erre mondhatja valaki azt, hogy ez triviális, hiszen egyszerűen csak szinonímája annak, hogy „arra irányítom a labdát”, de, ezt most nem tudom teljesen kifejteni, ez nem igazán jó ellenérv).

• egy másik kiegészítő segítő gondolat, hogy „technika”. Ezt akkor alkalmazom, ha elfáradok, és a hibák éppen lefelé húzó spirálba próbálnak érzelmileg behúzni. Ez azt akarja jelenteni, hogy ne az eredményre figyeljek elsődlegesen, hanem arra, hogy az ütések kivitelezése a tőlem telhető legtökéletesebb legyen (ütő időben hátralendítve, odaérni időben, az ütés előtt beállni az ütésbe, kivezetni a labdát, ilyenek).

• Ez az egész nem mindig működik. Ha fáradtabb vagyok, nem tudok eléggé figyelni, vagy az ellenfél különösen jó napot fog ki, a módszer – nyerésben megnyilvánuló - eredményessége kétséges. De arra mindig jó, hogy a lehető legkevesebb hibát kövessem el - én magam - forrófejűségből, kapkodásból. Arra, hogy az ellenfél ma a szokásosnál is több „winner”-t (megfoghatatlan, kivédhetetlen nyerő ütés, bizony, vannak ilyenek) üt, arra nincs befolyásom, de hogy én mit csinálok az én térfelemen, mennyire vagyok összefogott, és mennyi „unforced error”-rel (nem kikényszerített hiba) járulok hozzá az ellenfél sikeréhez, na igen, az már az én felelősségem, hatásköröm.

Azt próbáltam ezzel az utóbbi egyszerű és teljes mértékben magamon kikisérletezett, átélt példával megmutatni, mi a positív gondolkodás szerintem használható felhasználási köre, érvényesítésének egy alkalmazási módszere egy konkrét sport-játékban (bocs, ha valaki annyira nem „tenisz”, hogy ez a példa teljesen hidegen hagyta). Persze, ennek a gondolkodásnak az üzleti és egyéb területeken való megjelenési formája egészen eltérő lehet, de a lényeg ugyanaz: ott és ahol van akár minimális esélyed, sokat segíthet, ha nem a kudarcra, hanem a sikerre koncentrálsz.

De, egyet ne felejtsünk el soha. Azt a bonmot-t már sokan hallották, ismerik, hogy „(bulinak) mi egy bankrablás egy bank alapításához képest”. De, hogy egy bankot alapítsunk (jó tudni), ahhoz, hogy az elején tényleg banknak is látsszon, és az első madarak elkezdjék oda hordani a betéteiket, nagyon sok pénzt kell előre befektetni. A brick and mortar ingatlanokra, a rendszerekre, a hardware-ekre, a biztonságra, stb. Szóval a bizalom megszerzésére. Mert ha nem bíznak benne, nem viszik oda a pénzüket az emberek (és persze, a bizalom néha csalódásba torkollik, lásd Postabank, Lehman Brothers, és annyi más példa). Majdnem azt gondolom, hogy bankot rabolni azért egyszerűbbnek látszik, legalábbis ehhez képest minimális az előzetes befektetést igényel...

Na most az új törvény 849 oldalas. Érted?! 849 oldal, apró betűs, és hogy mind betartsák. Rád bízom, hogy ennek kötelezettségszerű alkalmazása a banki, pénzügyi szektorban mennyire hatásosan fogja biztosítani, hogy soha többé ebben a büdös életben ne lehessen legalábbis a pénzügyi szektorból kiinduló válság. A ráolvasás többet érne...

A ma esti ZDF Heute-Show (heti politikai kabaré) végén az utolsó poén az volt, hogy Steve Jobs egy új eszközt adott ki, amivel tényleg le lehet tiltani a hely rögzítését és továbbítását (tudnivaló, hogy a formális képernyős kérdésre adott "nem" nem zárja le igazából ezt a funkciót) és ezzel a műsorvezető társa előhúzott egy kalapácsot és azzal elkezdte ütni az i-Phone-t.

Először azt hittem, hogy mellé/mögé üt, de azután közelebbről mutatta, és valóban a készülékre csapott le egyre erősebben, főleg azért, mert azon ez meg se látszott. Erre már a műsorvezető is egy pillanatra még ültében kikapta a kezéből a kalapácsot és ő is megpróbált egy-két nagyobbat ráütni. Semmi.

A főcím alatt, amikor a kamera már nagytotálra váltott, látható volt, hogy Oliver Welke, a nagyon népszerű műsorvezető már felállva, pozícióban próbál egyre nagyobb ütéseket mérni a készülékre, majd még távolról is látszott, hogy élére fordítja, és úgy próbálja csépelni a kalapáccsal. A főcím alatt legalábbis, sikertelenül...

A youtube-on még nincs rajta, de ami késik, nem múlik...Ebből megint az i-Phone jött ki jól, elpusztíthatatlan... 

Na, ezekből ennyit. És tudod mi a vicc? Ezek nem válogatott darabok, itt van előttem a Kindle és az elsőtől elkezdve idefordítottam ennyit, amennyit, egyet se hagytam ki... Sűrű, mi?

Javaslat: ezt most főleg az olvassa csak el, aki valamelyik szereplőt, vagy azok közül többet is ismer (Fiala János/Kelj fel Jancsi műsor a Rádió Q-n, Dr. Máriás Béla, Wahorn András), mert enélkül akár unalmasnak is fogjátok találni, bár a végén egy kis tanulság-levonás - amiért ez idekerült - tágabb hatásúnak gondolódott.

Egy könyv kapcsán (Dr. Máriás: Nem élhetek Milosevics nélkül) beszélgetett Fiala János reggeli műsorában (Rádió Q, 99.5 FM) Dr. Máriással és Wahorn Andrással a héten. Tehát ők hárman a főszereplők. Az a propos Fiala János Alexandra könyvkiadóval kötött reklám-szerződése, ennek keretében különböző könyveket népszerüsítő riportokat készít.

A Fiala műsorral a viszonyom - csak a rend kedvéért - ambivalens, nem egyértelmű, valamikor, amikor szüksége volt rá, egy kicsit még anyagilag is segítettem a hallgatók egy seregével közösen.

Ma is azt gondolom, hogy - ne sasszézzunk el ettől - Fiala a legjobb riporter Magyarországon, a zenéi nagyon érdekesek, sajátos közeget teremtenek a műsor villódzó, soha nem kiszámítható, betelefonálós szöveges rétegének. Miért, miért nem, most nem megyek bele, időnként annyira felbosszant, hogy napokra elkapcsolok, de valahogy mindig visszakapcsolok (korábbi távoli, de  kicsit személyesebb kapcsolatunkat régen lezártam a magam részéről egy hosszú, neki írt e-mail formájában). Adrenalin-növelő hatása kíváló, alacsony vérnyomásra kifejezetten javasolt.  

Ennek a könyvnek kapcsán Fialának az az ötlete támadt, hogy nem is a szerzővel készít (először?) interjút, hanem a könyvben többször is emlegetett Wahorn Andrással. Fiala interjúi minimum félórásak, de ezek a délutániak általában inkább 1 órásak. Ez nagyon különleges a mai maximum néhány perces infomációs-biteket ontó világban, és lehetőséget ad arra, hogy a riportalany tényleg "3D-ben" mutatkozhasson meg.

Lényeg az, hogy tegnapelőtt délután Wahorn, aki átnézte a könyvet,  azokból a részekből, amelyek közelebbről érintették, vagy jól ismerte a szereplőket (kiemelten a saját magáról, illetve Bada Dadáról szóló részeket említette), azt jelentette ki,

• hogy vagy egyszerűen nem felelnek meg a valóságnak (a róla szólók),
• vagy ha meg is felelnek, oly mértékben távolságtartók és szenvtelenek (a Bada Dadát említők), hogy azokkal semmiképpen sem tud azonosulni.

Odáig jutott a beszélgetés - miközben Wahorn Fiala által is lereagáltan szokásától eltérően sokkal érzékenyebben, visszafogottabban, autentikusabban és minek tagadjam, szimpatikusabban beszélgetett -, hogy Fiala feltette magának azt a költői kérdést, hogy jól tette-e, hogy Dr. Máriásra felhívta az Alexandra kiadó vezetőjének a figyelmét. Ez Fiala, indul egy PR beszélgetés, és idáig is el tud jutni, ennyire nem forgatókönyvből dolgozik...

Másnap délután Fiala Dr. Máriással beszélgetett a könyvről, és visszafogottan a Wahorn féle beszélgetés kapcsán. Az nem derült ki, hogy akkor is létrejött volna-e ez a másik beszélgetés, ha a Wahorn-os nem sikerült volna ennyire negatív kicsengésűre). Nos, Dr. Máriás - bennem - nem tudta elmosni az előző napi Wahorn-beszélgetés hatását.

Végülis egymást pocskondiázták, ebben valahogy Wahorn tűnt nekem autentikusabbnak, őszintébbnek, kevésbé vagdalkozónak. A Dr. Máriás-beszélgetés - a Wahornt pocskondiázó betét kivételével - sokkal inkább besorolt egy PR-interjú keretébe, igazából nem nyílt meg, akárhogy próbált is Fiala fogást találni rajta.

Volt egy nagyon érdekes szál, amiben én érzek egy általánosabb tanulságot. Hogy hogyan viszonyul Dr. Máriás a többiekhez a zenekarben a színpadon és a magánéletben.

Kiderült, hogy ez a Tudósok zenekar, amelynek az eredeti felállásában a már említett - ma már nem élő - Bada Dadával játszottak együtt, állandóan változó Mannschaft-tal dolgozik, egyetlen állandó tagja éppen Dr. Máriás. Az is kiderült (én soha nem hallottam őket se élőben, se máshogy és amit erről eddig hallottam, nem is fogom), hogy a Tudósok előadásai nagyon vadak, nagyon avantgarde-ok, nagyon agresszívak  és nagyon improvizatívak.

Fiala megkérdezte, hogy hogyan keresi/találja a "bolondokat" ehhez a nagyon is szokatlan, a személyiséget is nyilván megviselő stílushoz, Dr. Máriás mondta, hogy nem könnyen. Hozzátette még, hogy ő pont ezt a normálistól eltérést keresi a casting-nál, és nem azt, hogy valaki tud zenélni, tud skálázni, és mutatni akarja az új hangszerét, hogy milyen jól szól.

Ehhez jön, és ez az, amit Wahorn alapvetően nehézményezett, hogy Dr. Máriás a könyvben és a beszélgetésben is gyakorlatilag mint egy teljesen összeférhetetlen őrültről beszélt 3 éves korától haláláig végig vele együtt játszó, dolgozó barátjáról, Bada Dadáról (ezt így közvetlenül nem mondta ki, de világossá tette).

Nos, ez tűnt nekem a kulcsnak a történetben és ez az, amiért - nekem - Dr. Máriásnak nem sikerült belopnia magát a szívembe. Dr. Máriást egy teljesen normális, "négy lábbal" a földön élő embernek látom, aki valamikor belesodródott ebbe a vad avantgarde világba, és megtanult együtt dolgozni ezekkel az "őrültekkel", akik a mindennapi életvezetésre is többé-kevésbé alkalmatlanok voltak, de a színpadon "meghaltak", tökéletesen extázisba tudtak esni, és hozták a figurát, hangulatot, ami ide kellett.

Ő pedig zenélgetett és adminisztrált, szervezett. De ezeket a "barátait" csak a színpadon szerette, a magánéletben szinte gyűlölte őket, mert - bár ő maga is tettetett egy bizonyos avantgarde személyiséget -  nyárspolgár ős-énje elviselhetetlennek tartotta őket. Használta ezeket az embereket, és el is használta őket. Neki ez az egész inkább businesss, túlélés, a többieknek pedig az életük, amiben lassan, vagy gyorsan, de elégnek/elégtek, és lehet keresni az új szent őrültet a következő szertartáshoz...

Ez egy konstrukció, egy elemzés, egy vélemény, az enyém. Nem ismerem annyira sem ezeket az embereket, sem a körülmények részleteit annyira, hogy biztos lehessek benne, igazam van-e. Szívesen elbeszélgetnék az érdekeltekkel, és tovább finomítanám (vagy esetleg homlokegyenesen megváltoztatnám a kiegészítő információk alapján)  ezt a képet, nem valószínű, hogy ez létre jöhet. Mindenesetre az egész volt annyira izgalmas, hogy le akartam írni.