Peter Szabo és Werner Vogelauer... Prezentációt tartottak, akvárium coaching bemutatót és az ebéd után 40 percet beszélgettek egymással (kérdésekre válaszoltak)... rövid körítéssel íme ennek a beszélgetésnek egy viszonylag hű átirata... érdekes... Ez az anyag a Magyar Coachszemle Háttér rovatában jelent meg...
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Erről az egynapos rendezvényről nem ide írtam először, az első megjelenés az ICF Coach Klub blogjára került fel, majd (ezzel automatikusan) a HR portál blogjára is. A harmadik legnagyobb név az NLP-ben coaching-központú témával jött erre a napra...
http://www.hrblog.hu/icfcoachklub/2013/02/26/robert-dilts-coachok-hatarok-nelkul-sorozatban/
Szilágyi Miklós - coaching,szm@gmail.com
Pár bejegyzéssel korábban tettem fel egy ilyet és pont utána volt egy érdekes konferencia és néhány embernek, akikkel ott ismekedtem meg, ezzel a bejegyzéssel hívtam fel a figyelmüket a blogomra általában.
Egyikük a következőt írta:
“Elolvastam a blogot, köszönöm, érdekesnek találom, sok mindennel egyet is értek. :)
Azzal azonban nem feltétlenül, hogy a coach mindig azt a jó hírt hozza, hogy "meg tudod csinálni", mert néha bizony azt kell üzenni, hogy nem ez a Te pályád...”
No ha ezt ki lehetett olvasni belőle, ezt a kincstári optimizmust, amivel lassan – a segítő oldalon legalábbis – szintén tele lesz pince-padlás (a “szintén”-nel egy ma írt másik blogra utalok, az ide majd mandínerrel jön), akkor egy rövid, de velős…:-))) folytatásra szükség van. Ez az.
Aki – jobban - ismer (például jónéhány bejegyzést elolvasott ezen a blogon) tudhatja, nem vagyok hurrá-optimista, nem álltam be a law of attraction hívők közé se… Az egészséges pozitív életszemlélet viszont megfogott... nekem azt jelenti, hogy a reális céljaim érdekében az erőforrásainat mozgósítom és nem az aggódó énemet, negatív monológ-paneljeimet... miközben nem hiszek persze a mechanikusan ismételgetett mantrák és a mindenhová kifüggesztett, kiragasztott mániákus, irreális célok hatásában, biztos vagyok benne, hogy a megoldásaim, és - mégegyszer, akár húzós, de reális - céljaim minél pontosabb meghatározásának, a részletekben esetleg csírájában már meglévő odavezető út-/eszköz-/eredmény-elemek keresésében/felismerésében egy soha eléggé ki nem használható erőt érzek, tudok... (ezt a bekezdést a Facebook oldalamról vettem át, ez is mutatja, ez foglalkoztat…)
Konkréten ezt arra az esetre, amikor a “coach hozza a jó hírt, hogy meg tudod csinálni…” úgy értelmezem, hogy az ügyfél mindig meg tudja oldani saját erejéből, saját – esetleg kicsit elfelejtődött – erőforrásaiból az adott helyzetet…
Hogy mindenáron azt a konkrét dolgot-e, amivel a megbeszéléseink indulnak? Nos, néha azt, néha meg nem azt… nem csak arra igaz, hogy “…meg tudod csinálni”, amiről éppen abban a pillanatban azt gondolod, hogy feltétlen el akarod érni, hanem bizony előfordul, hogy a célnak, meg a körülményeinek, meg ami kell hozzá, meg amivé válik, meg amilyen a hatása lesz rád és a környezetedre (nemcsak a végén, de az egész folyamat során) tisztázása, világosabbá válása gyakran vezet oda, hogy a cél változik részben, vagy egészben…
Természetesen az, hogy “…meg tudod csinálni…” az erre mindre vonatkozik… arra, hogy azt, amit elhatároztál, meg tudod csinálni, vagy arra, hogy képes vagy megváltoztatni/revideálni a célodat… Ezt is csak te tudod véglegesen eldönteni… és ha akár csak időlegesen is azt hiszed, hogy valaki más meg tudja helyetted mondani és próbálsz is ilyen fajta tanácsot kérni, és az a megoldás nem válik a “tiéddé”, nem lesz végleges megoldás, újra jönnek a körök, amíg egyszer észre nem veszed, hogy neked kell eldöntened…
Egy mini (igazi “brief”), egyszeri 30 perces ülés jut eszembe, egy 30-on éves IT-cég egyik vezetője volt az ügyfél és tanácsot kérni jött, ezt explicite meg is mondta… a 28. percben, sok kör után megszólalt: “Szóval ezt akkor nekem kell megoldanom…” – “Igen – válaszoltam – és ezt én se tudnám szebben megfogalmazni…”…
Elment és egy olyasmi üzenetet küldött annak, aki javasolta számára a coachingot, amivel addig nem találkozott, hogy “megdöbbentő és nagyon erős élmény volt, rájöttem, hogy mi ezzel a dolgom.” – segített neki, hogy megértette, hogy ő a felelős a sorsáért, kisebb és nagyobb dolgokban is… mondhattam volna neki tanácsot, ötletet is, láttam, átéltem hasonló helyzeteket, de ami igazán segített neki, az ez volt...
Lesz, aki erre azt mondja, hogy OK, én a saját energiámból, a saját motivációmból, a saját eszközeimmel, erőforrásaimmal meg tudom csinálni, mi a fenének a coach, pszichológus, egyéb segítő? No, ez vicces. Mert a saját kis és nagyobb mintáit, szűrőit, vakfoltjait senki nem képes – főleg és alapvetően a saját problémáival kapcsolatban - kontrollálni. A segítők, például coachok se…
A segítőknek (így a coachoknak is) dolguk, minden képzésük alapanyaga az önmagukon, az önismeretükön való “dolgozás” (ahogy mondani szoktuk), hogy minél jobban ismerjék saját működésüket, indítékaikat és minél jobban képesek legyenek észrevenni, amikor éppen dolgoznak, hogy mikor lép be az ő saját szűrőjük, vakfoltjuk, érintettségük a téma feldolgozásába… Azzal, hogy ezzel tisztába jönnek, ezt gyakorlattal ki-ki a saját szintjén képes függetleníteni és az ügyfélnek hasznos módon működni.
De még ők is, amikor saját magukról, a saját problémáikról van szó, nos, lehet, hogy jobban felkészültek, mint a laikusok, vagy legalábbis az olyanok, akik nem kezdtek el foglalkozni az önismeretükkel (erre nemcsak a segítőknek van szüksége és lehetősége, bárki az “utcáról” találhat különböző hosszúságú, áru és színvonalú önismereti képzéseket), de nekik is hasznos, ha valaki kívülről “rájuk” néz, tükröt tart, visszajelez, segít felderíteni, sőt bővíteni a lehetőségek tárházát (amelyek jellemzően feszült helyzetben mind számban, mind minőségben erősen beszűkültnek látszanak és a feloldódás gyakran ahhoz kapcsolódik, hogy egyszercsak feldereng egy szélesebb, színesebb lehetőség-horizont…).
És a segítők könyebben fordulnak egymáshoz egy kis segítségért, mert:
(a) ők ezt nem szégyellik, hanem erőforrásukként kezelik, hogy tudnak segítséget kérni (hopp, ezen időzz el egy kicsit, neked ez hogy megy, segítséget kérni?), mert tudják, hogy az a normális, hogy az ember a saját rendszerének része és így teljesen, csak saját magától, abszolút segítség nélkül, mind időben, mind hatékonyságban csak szub-optimálisan tud kikeveredni belőle (kevés helyre illik jobban az egyik Münchhausen báró metafora, amikor a híres füllentős sztori egyik epizódjában a báró saját üstökénél fogva rántja ki magát a mocsárból… na ez az, ami nem megy….),
(b) tudják, hogy működik, és hogy mennyi gyötrődést, energia-veszteséget tudnak megspórolni és
(c) hogy milyen örömmel, megkönnyebbüléssel jár, igen, még a nehéz helyzetekben is, maga a folyamat valamiképpen egy másik, nem hétköznapi dimenzióba tud emelkedni, amit egyszerűen a történések transzparenciája, a két (vagy team-coaching esetén a több) ember között létrejött szinergikus, sokszor, legjobb pillaqnataiban flow-hatás teremt meg.
Nos, igen, nyilván egyre többen fogják meghallani a jó hírt… hogy a coach a jó hírt hozza… és igen, jó mögé nézni, hogy miről is…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Már két alkalomal volt megtapasztalnom az attitűd-kísérlet csodáját… az egyik egy tavalyi Turai Léda egy-napos tréning volt (valami olyasmi címe lehetett, hogy A coach és az ügyfél tánca…), a másik most január 22-én, amikor Peter Szabo tartott egy félnapos tréninget Werner Vogelauer délelőtti szeánsza után…
Tudom (tudok még gondolkozni a coaching előtti fejemmel…), hogy ez a coaching-cucc annak, aki először hall róla, olyan gyanús dolog…. Mi, hogy a coach nem csinál semmit, csak hallgat, esetleg itt-ott kérdez?! Ezért fizetek? Ennyit?!
Mondhatnám, hogy de hogy hallgat és de hogy kérdez!!! (… és milyen igazam lenne: mi időm, energiám és pénzem van benne, hogy EZT a hallgatást és EZT a kérdezést (nem meg-, csak:) tanuljam!!!)
Megszoktuk, OK, van a tanácsadó, jön, okos, PPT-ket (Power Point preziket) hoz a pen-drive-ján, meg szépen bekötött spiral-füzetekbe kötött okosságokat, aminek van is köze hozzánk, meg nem is… lényeg, hogy ő kedves, de határozott és mindent, de mindent jobban tud… Azután van a tréner, ő is jön, ő megpróbál minket legalább megmozgatni, a végén kitöltet valami kérdőívet, hogy mennyire tetszett az egész és mit tennénk még bele, meg mit vennénk ki… a lényeg, hogy egy kicsit kijövünk a mókuskerékből, kicsit hátra lehet dőlni, meg van jó pogácsa, és a tréner ráadásul olyan jópofa ember/hölgy is szokott lenni, mindig van a tarsolyában valami jó kis adoma, amiken jót tudunk röhögni…
És akkor jön ez a coach (a HR beiskolázott minket, mi is lehet az ok, talán az, hogy… vagy az, hogy… na mindegy), leül velünk szemben és hagy beszélni… helyesebben azt kéri, hogy mi beszéljünk… semmi hátradőlés, meg is mondja, ez a mi energiánk, a mi témánk, mi akarunk valamit, mi döntjük el, merre, hogyan menjünk és hogy anélkül nem is ér az egész semmit… szóval itt nem lehet lébecolni, itt ott kell lenni, végig, nincs szünet, nincs menekvés… igaz is… viszont arra nem is gondoltam… meg arra se… és jé, tényleg, hiszen ezt tudom, mert már akkor is… és tulajdonképpen ez már nem is van annyira messze attól, amit akarok… de mit csinál ő?! Majdnem végig én beszéltem… igaz, olyanra is rájöttem, ráismertem, amire még sohase gondoltam…. és tudod, hogy az… állati izgalmas, rögtön holnap kipróbálom… köszönöm… és tulajdonképpen mára már vége is?! Ilyen gyorsan?!
Hogy a coaching alapgondolata - olyan célorientált beszélgetés, amelyben a coach az ügyfél gondolkozását, megoldáskeresését és –találását mindössze a fókusz és a keretek tartására, a folyamat egészére való figyelemmel, itt-ott kérdéseivel, és - ha kell, néha - a hallottak adekvát, sokszor csak összefoglaló és/vagy parafrazált visszatükrözésével segíti - , mennyire (aki először találkozik vele: meglepő módon) hatékony, ezt bizonyítja a most következő attitűd kísérlet-beszámoló. Nem nehéz, bárki utána tudja csinálni… némi gyakorlat nem árt…
Nagyon egyszerű gondolat van a coach működése mögött: a coach partner, megbízik az ügyfélben és tudja, hogy az ügyfél személyes dolgában/problémájában csak ő tud az igazán szakértő lenni, bármennyit beszélnek egymással a helyzetről, a problémájáról, olyan mély, (fontos) nüanszokban gazdag tudása másnak soha sem lehet az ügyfél helyzetéről, mint saját magának.
OK, de akkor meg minek a coach, magamba szállok otthon és megvan… Nos, próbáld ki… senki nem tudja átlépni a saját árnyékát egyedül (illetve csak nagyon kevesen)… a coach is coachhoz megy, amikor neki magának van eleakadása…
A két említett alkalommal eljátszott kísérlet (mindkétszer párokra szakadt a tréning-csoport, az egyik lett a coach, a másik a coachee) egy ponton megegyezik: a coach szerepe mindkét esetben az volt, hogy szó nélkül hallgassa meg/figyeljen oda az ügyfélre.
Az első alkalommal 3 attitűd-variációt hasonlítottunk össze, a második alkalommal kettőt. Az első alkalommal 3x3 percben 3 percenkénti váltással a coachnak a következőkre kellett gondolnia és ezzel a gondolattal hallgatni az ügyfelet, mégegyszer: egy szót se szólva… (az ügyfélnek pedig ezalatt egy adott konkrét problémájáról kellett beszélnie folyamatosan végig a 3x3 perc alatt, végig ugyanarról a problémáról, vagy elakadásról):
A második alkalommal (most januárban a Gerbeaud-ban) 2 attitűd-verziót kellett “felvenniük” a coachoknak és 45-45 másodpercre mindkét esetben (itt az ügyfél sem beszélt, de azért arra kérte őket Péter, hogy gondoljanak egy megoldatlan problémájukra):
Mit gondoltok, pusztán ennek a hallgatagon is képviselt, átélt coach attitűdnek, magatartásnak volt-e haszna, volt-e különbség a különböző attitűdök hatása között? Nos, mindkét alkalommal az “ügyfelek” arról számoltak be legtöbb esetben (nem mindegyikben, mert azért ez a kis feladat sem olyan egyszerű azért, mint elsőre hallatszik…), hogy jelentős különbség volt a két (vagy három) különböző attitűd hatásában… majdnem mindenki megegyezett abban, hogy a támogató, a nekik bizalmat szavazó attitűdnek nagyon komoly pozitív lelki hatása volt, és többen beszámoltak arról, hogy a nehézségeket átérző attitűdöket is általában támogató jellegűnek élték át, de az nem segített nekik a megoldás keresésben.
A második alkalmat Peter Szabo moderálta január 22-én a Gerbeaud-házban egy egy-napos tréningen (Business Coach Exclusive) és ezután a gyakorlat után feljegyeztem a visszajelzés kör egyik ügyfél tagjának a rövid beszámolóját:
“Az elsőnél én azt éreztem, hogy nagyon komolyan vesz és hogy ott van velem abban, ahol vagyok, a másodiknál meg arra jutottam, hogy ez lesz a 45 másodperces brief coaching… mert hogy nem kell, hogy beszéljen a coach, nekem elég, ha így néz rám…”
Hát így…
Ui: Van, hogy egy bejegyzésnek is van utóélete, amiről én is értesülök (mert, hogy közben ki olvassa, ki nem, továbbajánlja-e, vagy nem, arról maximum összesített, nem-nevesített, nagyon leegyszerüsített infóhoz lehet csak hozzájutni). De ha valaki emlékszik, hogy valami érdekeset olvasott, nem találja és szól nekem, hogy melyikben is volt "az" (mint ami ezzel a bejegyzéssel most történt - 2013. március 14-én, kb. 1 hónappal az eredeti bejegyzés dátuma után), akkor előfordulhat, hogy valamit ki kell javítani (mint itt történt). A szövegben az egyik "kísérlet" leírásánál az időtartamhoz kétszer is "45 perc"-et írtam a helyes "45 másodperc" helyett (most már persze javítva van ez a szövegben...). Később, a vége felé utaltam helyesen arra, hogy másodpercről volt szó, de így mégis félrevezető lehet.
Az, hogy valaki, egy coach, mégoly megértően is, 45 percig csak hallgasson, az extrém, nagyon erős ventillációs esetben, a folyamat elején akár elő is fordulhat, de azért nem jellemző... (Közben eszembe jutott, hogy az a hölgy, aki a bejegyzés utolsónak idéztem, jelezte ezt a perc-másodperc anomáliát korábban, de akkor közbe jöhetett valami, és én akkor nem javítottam a szöveget...)
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Valaki kíválóan tudhat billiárdozni, mestere lehet anélkül, hogy tisztában lenne a kinematika/mozgástan alapvető törvényeivel... valaki folyékonyan beszélhet, írhat egy nyelven, (általában az) anyanyelvén a mindennapi életben, anélkül, hogy szerkezetéről, nyelvtanáról, történetéről, földrajzáról, nyelvjárásairól mély fogalma/ismerete lenne... míg ha egy másik, egy "idegen" nyelvet tanul (eltérő körülmények között, mint az anyanyelvét tanulta, "dörzsölődéssel"), a nyelvtannal fogja kezdeni (és, teszem hozzá, a folyékony beszédet addig nem is sajátítja el, amíg a megtanult szabályok nem olvadnak bele a háttérbe)... Más "tudni egy nyelvet" és tudni valamit egy nyelvről - Paul Watzlawick et alii (és szerzőtársai) egyik bevezető gondolatmenetéből, "Pragmatics of human communication"...
Tudni egy nyelvet, például magyarul... az utóbbi napokban Arany Jánost olvasgatva, azon gondolkoztam, hogy ha például Arany János műveinek kapásból való (értelmező szótár, egyéb segítő eszköz nélküli) tökéletes, 100%-os megértése a 10-es egy 10-es skálán - vegyük csak példának az 1850 és 1878 között, tehát kb. 150 éve írt Arany-féle Bolond Istókot -, akkor az én magyar nyelv ismeretem talán 8,5-ös... ha belevesszük a helyesírás visszamenőleges ismeretét is, ha tehát az amúgy ismert szavaknak a korokban eltérő helyesírási változatainak az ismeretét is hozzávesszük a "magyar-tudáshoz" (a 10-eshez), hmmm... talán 7,5-ös... és akkor még nem mentünk visszafelé az időben, nem is egészen a korai magyar nyelvemlékekig, de vegyük mondjuk bele a nyelvújítást (előtte, utána, alatta, mondjuk azzal a sok szószüleménnyel, amelyeknek csak kérészélete volt...), máris mondjuk 7-nél vagyunk... szóval mint Bástya elvtárs oly mélységekben gazdagon megjegyezte: szerénység, elvtársak, szerénység...:-)))))
Nagy élmény elmerülni itt-ott a - tudtommal - legnagyobb szókincsű, (talán nem csak) korának legpallérozottabb magyar poétájának egy-egy versében, elbeszélő költeményében, balladájában... nekem sokkal sokrétűbb, sokrétegűbb, jó értelemben véve intellektuálisabb, játékosabbnak tűnik most, mai fejemmel, mint az iskolában... úgy játszik a stílusokkal, olyan (mély, akár gyilkos (néha ön-)) iróniája, reflexiós készsége van, ahogy például sokszor kiszól az olvasónak, ahogy összekacsint vele, nagyon-nagyon, ever-green-ül "modern", csodálatos... kis dolog, például ahogy Jean d'Or-nak, Aranyos, vagy Arany Jánosnak nevezi magát az egyik Petőfinek írt versében...
http://www.mek.oszk.hu/00500/00597/html/index.htm
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
http://www.scoop.it/t/business-coaching/p/3997013683/coaching-how-to-proof-return-on-investment-roi
A coaching ROI-ról...(2,5 perc és szerintem könnyű megérteni, gyengébb angollal is érdemes nekiugrani...).
Amikor először láttam ezt a videót (kb. 1,5 évvel ezelőtt, akkor kezdett érdekelni ez a téma), tök pimfnek gondoltam és ad acta... most meg már, hogy jó sok mindent olvastam, látttam, hallottam erről, és újra elém akadt, elkezdtem tudni értékelni... az egyszerűségét, azt, hogy feketén-fehéren megmondja, mi az az ROI és az, hogy - egy mégoly egyszerű helyzetre is, de - ad egy világosan követhető, megérthető példát...
Ugye, ha a coaching "mentheti" meg a vezetőt, aki 250 k dollárt keres egy évben, akkor (a videó szerint) mondjuk 50 k-ba kerülne egy újat keresni helyette... Ha 10 k-ba kerül a coaching és a coaching segít, hogy a manager fel tudjon nőni a feladatához, akkor a cég megtakarít 50 - 10 = 40 k-t. A megtakarítást elosztva a befektetéssel megkapjuk a 400%-os Return on investment-et, azaz a befektetés megtérülését (40/10 = 4 = 400%).
A Scoop.it on-line "Business coaching" általam szerkesztett szakirodalom-gyűjteményben angolul azt fűztem ehhez hozzá, hogy (1) ha ez a megbízás ("vagy sikerül a coaching, vagy kirúgjuk'"), az nem nagyon használ a coaching oldott légkörének kialakulásában, (2) előfordulhat, hogy a coaching csak ürügy, amivel alá akarja támasztani a cég (vagy a főnök) a döntését, mintegy a felelősség egy részét legalább átlapátolva... nem biztos, hogy ha erre az utóbbira ráutaló magatartást észlel a coach, hogy akkor okos, illetve etikus dolog elvállalni a megbízást...
Azokhoz a "füst-fujós", ködösítős megközelítésekhez képest, amilyenekkel azóta ezen a területen találkoztam, ez az egyszerű (de technikailag nagy profizmussal elkészített (ld, a kezébe "röpülő" számológépet), és remekül prezentált (halld a kis pullóver-említés játékot)) kis videó üdítő magátólértetődésével kifejezetten jólesett, meg is néztem vagy háromszor... Az egyszerűségben nagy erő van...
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
“Congratulations! Your connection …………. has endorsed you for the following skills and expertise:…” - Kaptatok már ilyet a LinkedIn-en? Tök jó…
Ugye, a LinkedIn-en – ha jól tudom – kétféleképpen lehet támogatni/segíteni valakit: referenciát írsz róla, vagy “endorse”-olod őt. Az elsővel úgy találkoztam először, hogy valaki tőlem kért LinkedIn referenciát... adtam, mert jó tapasztalataim voltak vele… azután egyszer-kétszer én is kértem referenciát (és kaptam) és tőlem is újra kértek… azért ez egy kicsit macerás…
Ez az “Endorsing” (=jóváhagyás, de én ahol lehet, megtartom az eredetit) viszont egyáltalán nem macerás, sőt, könnyű… erről is úgy értesültem, hogy szóltak…
Nem kértek, hanem valaki adott, valaki valamelyik általam jelzett skill-emre “ráütötte a pecsétet”… ez jól esett és amikor megnéztem, hogy ez hogyan is jelenik meg a LinkedIn profile-on, akkor a rendszer felkínálta nekem a lehetőséget 4-esével az ismerőseim és barátaim közül, hogy vajon én endorse-olom-e őket egy-egy általuk a profiljukon megjelenített skill-jüket illetően…
Azóta oda-vissza sok-sok endorsement ment… ez tulajdonképpen a pozitív pletyka, és ennek van ereje és aki kapja, annak végtelenül jólesik…
Visszaigazolják, “jóváhagyják”, hogy igen, nemcsak beszélek a levegőbe, hanem ennek a skillnek - akkor, amikor valamilyen közünk volt egymáshoz -, észrevették jeleit, “alá merik írni”, hogy igen ez a pali (úr), vagy ez a csaj (úrhölgy) ezt tudja…
Ezzel kapcsolatban két deklarációt szeretnék tenni (nem tudom megfigyeltétek-e már, vagy Ti csípőből tudjátok a Jack Welch féle “amit egyoldalban nem tudsz, azt nem is érdemes…”-t, de a LinkedIn, ha valamit be akarok írni, richtig jelez, egy idő után, hogy 36, vagy 2400 karakterrel túlléptem a lehetőséget, az FB-nél ezt a határt én még nem észleltem, és teszek én magasról a J.W.-re…:-)), úgyhogy kénytelen voltam a LinkedIn hely-korlátját kicselezni ezzel a blogbejegyzéssel, hahaha…):
Egy javaslat: ezt a rendszert lehetne adaptálni cégeknél is, a céges regiszterre (lehet, hogy van ilyen…), el tudom képzelni ennek az erejét, ha olyanok töltik ki egymásra (olyanok “endorse”-álják egymást), akik napi kapcsolatban vannak.
Egyáltalán, ez a képesség-paletta, ezt is milyen jó lenne tudni az embereknek egymásról… Egy csomó olyan skill-ünk van, ami a mindennapi munkában nem kerül elő, de milyen jó lenne tudni, hogy a másik ezt is, azt is tudja, ha majd egyszer kell… vagy ha nem is kell, de ezzel ő a szememben is egy gazdagabb személyiséggé válik és az biztos, hogy mélyíti, színesiti, szépíti, hatékonyabbá teszi a kapcsolatunkat, ami nekünk is és annak a tevékeynségnek az eredményességét is mindenképpen javítani fogja, amiben együtt nyüzsgünk… ugye?
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
“Globális könyvtár” néven jósolta meg az internetet Arthur C. Clarke író, tudós 1962-es “Profiles of the Future” című könyvében (magyarul 1968-ban adták ki “A jövő körvonalai” címmel…). Történetesen a könyv végén található táblázatban a 2000-es év környékére tette (nem rossz kb. 40 év távlatából…).
Sir Arthur Charles Clarke-ot (1917-2008) egyébként krimijeiből és film forgatókönyveiből is ismerni lehet (legismertebb a Stanley Kubrick által megrendezett, mára klasszikus 2001. Űrodisszeia, és sok kedvenc sci-fi könyvemet is ő írta), egyébként pedig például ő volt az, aki 1945-ben felvázolta az Egyenlítő felett lebegő geostacionárius pálya alkalmazását (a későbbi kommunikációs műholdak pályája) a távközlésben…
Jó, hát nem mindent talált el, például 2000-re jósolta a bolygók gyarmatosítását is… és mondjuk 2010-ben sem tudjuk még szabályozni az időjárást…
Ilyeneket ír: “Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a hírközlő műhold létesítésében való elsőbbség döntheti el, hogy ötven év múlva (2012-ben – SZM) melyik lesz az emberiség legelterjedtebb nyelve…”
Vagy: “A leginkább magától értetődő a személyhívó (1962-ben megjelent könyvben!!), amely olyan kicsi és kompakt lesz, hogy minden ember magánál hordhatja, és nem okoz több kellemetlenséget, mint egy karóra… lesz idő, amikor lehetővé válik, hogy bárhol a Földön felhívjunk valakit, csupán egy szám letárcsázásával. A készülék automatikusan megállapítj a ahelyet, akár az ocean közepén, egy nagy város szívében, vagy a Szaharában tartózkodjék is… Senkinek sem kellene ezután eltévednie, mert egyszerű heéyzet- és irányjelző készülék lenne beépítve a vevőbe, amely a mai (1962!!!) navigációs radarkészülék elven működne”
Vagy a globális könyvtár (telitalálat…): “És ha valaki a napilapját akarj alátni, rááll a megfelelő csatornára, megnyomja a megfelelő gombot – és megkapja a legfrissebb kiadást, úgy, ahogy az éppen a nyomdát elhagyja. Lehet, hogy ez csak egyoldalas újságlap lesz, a szerkesztői üzeneteket – a sportot, könyvismertetést, drámákat és hirdetéseket más és más csatornákon találjuk. Kiválasztjuk, amire kíváncsiak vagyunk, a többivel nem törődve, ily módon egész erdőket takarítva meg az utókornak. Az űrújságnak a nevétől eltekintve nem sok köze lesz a mai újsághoz… És a dolog itt nem ér véget. Ugyanezen áramkörök segítségével központi könyvtárakból és információbankokból minden dokumentum másolatát elővarázsolhatjuk a Magna Chartától a Föld-Hold utasjegyzékig. Még a könyvterjesztést is meg lehet így oldani egyszer, bár a könyvek mai formátumát erősen meg kell változtatni, hogy ez lehetővé váljék…” (nem hiszem el… még az Amazon.com-ot is kitalálta…)
És (ez kapitális, tényleg…): “Hogy az emberiség hogyan birkózik meg az égből leszálló információ és szórakozás eme áradatával, azt majd a jövő mutatja meg. A tudomány szokásos vidám felelőtlenségével megint egy ordító csecsemőt hagy a civilizáció küsuzöbén. Akkora problémagyerekké nőheti ki magát, mint az, amelyik a kattogó Geiger-számlálók között a Chicagói Egyetem fedett pályáján született 1942-be. (Itt építette meg Fermi az első atommáglyát… Lehet idő bármiféle munka elvégzésére olyan bolygón, amely sarktól-sarkig telítve van remek szórakozásokkal. Kitűnő muzsikával, ragyogó beszélgetésekkel, pompásan űzött atletikával és hírszolgálat minden elképzelhető formájával? Azt mondják, még így is gyermekeink ébren töltött életük egyhatodát (4 órát – SZM) a katódsugarak elé ragadva töltik. Tevékeny emberből néző emberré kezdünk válni. Az ezután jövendő csodás teljesítmények nagyobbnak bizonyulhatnak, mint aminek önfegyelmünk ellenállni képes. Ha ez így van, ez lesz fajunk sírfelirata gyorsan kialvó fluoreszcens betűkkel írva: ‘Akit az istenek el akarnak veszíteni, először tv-vel ajándékozzák meg…’”
Egyébként Clarke a Bevezetést így kezdi: “A jövőt megjósolni nem lehet, és minden, akármilyen részletre vonatkozó efféle kísérlet néhány even belül nevetségességbe fullad…”
Ez az a pont, amire rátaláltam, és amire a gondolatmenetem vázát felépítem: azok a nagy gondolkodók (3-at választottam ki Clarke-on kívül, akiket röviden megemlítek, Hegelt (akit, ugye, mint tanultuk, Marx “állított a talpára…), Francis Fukuyama amerikai professzort és László Ervint, a magyar tudományfilozófust, a Római Klub, stb. tagját).
Említett Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) korában és később is igen tisztelt német filozófus volt és miután igen sok érdekes, fontos és nehezen olvasható filozófiai munkában tárgyalta a logikát, az esztétikát és a történelem filozófiai aspektusait, annyira megtetszett neki annak a kornak a berendezkedése, hogy a maga módján úgy döntött, hogy ez (mármint az…) nyilvánvalóan minden világok legjobbika, és bejelentette (először a világtörténelemben a “történelem végét” (úgy értve, hogy a “világszellem” (ez egy ilyen zsizsikja volt neki, hogy a történelem nem más (ez volt a szellemtörténet alapvetése, amelynek szellemi hatása azután messzire terjedt térben és időben a nyugati világban), mint ennek az úgynevezett világszellemnek a magára ismerése… A legjobb állam – Hegel szerint – a monarchikus, trónöröklésen alapuló alkotmányos állam… nesze neked, fogd meg jól, bakker, ez nem jött be… (vagy csak várni kell egy kicsit, és esetleg még igaza is lesz ennek a Hegel-gyereknek?!).
Egy bizonyos Francis Fukuyama Ámerikában sokat hivatkozik erre a Hegelre, meg a másik német kicsit később létezett pernahajderre, erre a (nekem kedvenc) fránya Friedrich Wilhelm Nietzschére (1844-1900, szegény, nem ment jól neki, meg meg is őrült kicsit, 56 éves korában ment el…). Ez a Fukuyama arról híres és nevezetes, hogy a hidegháború után közvetlenül (1992) megjelentetett egy provokatív című könyvet: The End of History and the Last Man (A Történelem vége és az Utolsó Ember). Persze, nem úgy érti, hogy már nem fog történni semmi, csak arra gondolt, hogy a nyugati típusú liberális parlamentáris demokrácia az emberiség csoportba szerveződési fejlődési láncának a csúcsa, a csimborasszója, az innen-már-ne-továbbja, és ha még nem is hódított meg minden földrészt, ami késik, nem múlik… no, ahogy mondani szokták: “the jury is out there” (az esküdtszék még kint tanácskozik, nem döntött, a mondás egy 1940-es évekbeli észak-amerikai gyilkossági eset tárgyalásához kapcsolódik, ahol nagyon sokáig, évekig elhúzódott az ügy és az újságcímekben gyakran jelent meg ez a kitétel), tehát nem lehet tudni véglegesen, hogy igaz-e ez, mindenesetre sok ettől a rendszertől eltérő nagyon nagy ország prosperál és köszöni szépen jól van, nem kér az amerikai importált parlamentáris liberális demokráciából (és még ahol ez a deklarált államforma, ott is lehetnek nagy eltérések az eredeti modelltől…). Mindenesetre, nem úgy tűnik, hogy vége lenne a Történelemnek abban az értelemben, hogy egyetlen működési modell akár perspektivikusan is eluralni látszana a globális színteret.
Na ez az egész tegnap kezdett összeállni a fejemben egy gondolati ívvé, amikor egy másik könyvet keresve kezembe akadt egy érdekes könyv.
No, ez egy ábra egy László Ervin (81) nevű zongoraművészből tudományfilozófussá és futurológussá avanzsált Akadémiai (külső) tag számos könyve közül a "Káoszpont - Válaszút előtt a világ" (2006) címűből származik, mégpedig az utolsó fejezetből, aholis 10 ábrával magyarázza a jelenlegi civilizációnk esélyeit...
A 10 ábrából ez az utolsó... az abszcissza/vízszintes tengely az idő, az ordináta/függőleges tengely pedig nagyon qualitatíven több jellemzőt is reprezentál (fel is vannak sorolva az ábrán): információk felhasználásának hatékonysága, szabad energiák felhasználásának hatékonysága, rugalmasság és alkotókészség szintje, (a rendszerek) szervezettségi szintje...
A könyvet 2006-ban írta, és az ábrán látható időintervallumokhoz a következő évszámokat rendeli a szerző:
Felhalmozási szakasz (1960-2006)
Döntési szakasz (2006-2012)
Káoszpont (2012)
OK, káosznak most is nagy a káosz, de az emberiség-szintű döntési szakaszban a döntés meghozatala nem sikerült még 2012-ben...
Végülis nem is az az érdekes, hogy a káoszpont (amikor rohamos változás, kitörés, letörés, vagy feltörés következhet be) pontosan mikor is lesz...
Az érdekesek azok a lehetőségek/alternatívák, amelyeket - nagyon kvalitatíven, hiszen épelméjű ember ilyen távoságra számszerűen definiált előjelzést nem tesz - László Ervin felvázol...
Az egyik alternatíva pozitív, az említett jellemzők alapszintje - ami körül az idő függvényében az aktuális értékek oszcillálni/változni fognak - megemelkedik...
Az összeomlási útvonalakra 3 verziót is mutat az ábra, amelyeknél végül mindegyik jellemző rohamosan csökkenni fog (rohamosan romlik az információk és a szabad energiák felhasználásának hatékonysága, zuhan a rugalmasság és az alkotókészség, a kreativitás és természetesen zuhan a rendszerek szervezettségi szintje (tudjátok: Mad Max világ)...
Na és kin múlik, hogy - valamikor, mert a 2012-es "káoszpont" már nem jött be (vagy bejött, csak még nem vettük észre?!) - az optimista vagy a pesszimista verziók egyike valósul meg? Rajtunk mind...
Néhány alapkifejezés rövid (könyvbeli) magyarázata:
“A káosz a modern rendszerelméletben egy rendszernek az az állapota, ahol az állandó ciklusok és folyamatok teret engednek egy bonyolult, látszólag rendezetlen viselkedésnek, amelyet úgynevezett különös vagy kaotikus attraktorok (ha valaki bekattan, hogy “mi a fene ez az egész?!”, akkor magyarul pl. ezen: http://kaosz.lap.hu, konkréten az attraktoroknak (hogy eszik-e őket, vagy isszák, pl. ezen: http://fraktal.lap.hu/attraktorok/23770289 tudsz utánanézni…) vezérelnek. Ilyen állapotában a rendszer már parányi, akár mérhetetlenül kicsiny hatásokra is megváltozik…
A kaotikus állapot – emberi vonatkozásban: döntési szakasz – egy rendszer fejlődésének olyan átmeneti periódusa, ahol bármilyen piciny hatás “robbanásszerűen” megváltoztathatja a létező irányzatokat, és új irányzatokat, illetve olyamatokat juttathat érvényre…
A káoszpont ezzel ellentétben egy rendszer fejlődésében az a kaotikus állapot, ahol a rendszer állandó állapotához vezető korábbi folyamatok összeomlanak, éd s rendszere nem képes visszatérni előző állapotaiba, illetve működési formáiba, visszafordíthatatlanul elindul egy új pályán, amely vagy a rendszer összeomlásához, vagy egy újabb szerkezeti állapot és működési forma kialakulásához vezet…”
Néhány további idézet a könyvből:
“A viszonylagos állandóság időszakában az egyének tudata nem játszik meghatározó szerepet a társadalom működésében, mivel az állandó (stabil) társadalmi rendszer tompítja a kilengéseket és elszigeteli a “különcöket” (deviánsokat). Amikor azonban a társadalom eléri állandóságának határait és kaotikussá válik, vagyis egyúttal “túlérzékeny” lesz, vagyis még a legkisebb eltérésekre is válaszol, legyen az egyes tagjai értékrendszerének, hitének, világnézetének, vagy céljainak megváltozása…
Kicsit később (mi, hogyan történik, ha az optimista forgatókönyv felé alakul a káoszpont elérése után a rendszer állapota):
Az emberek kritikus tömegének gondolkodása az idő során fejlődik, és a társadalom alkalmazkodóbbá válik. Amint ezek a változások érvényre jutnak, meggyökeresedik a tökéletesebb rend, amelyet a változásoknak jobban megfelelő értékszemlélet, világnézet és erkölcs jellemez. A következő időszakban a társadalom gazdasági, politikai és ökológiai dimenzióiban megszirlárdul a konfliktusmentes és fenntartható életforma…
Hmmm… miért, hogy ennek az utolsó résszel annyival nehezebb (kaotikusan :-))) együttrezegni? Na majd a law of attraction… ebben lehet gyakorolni…
Még egy gondolat, azon az ágon, hogy írtó okos palik, persze hogy zsenik, hogyan is ugranak be a saját eszüknek (az ész bosszúja?), amikor az előrejelzés (vagy valamelyik eleme) visszarúg? Nem hagyott nyugodni ez a 6 év... erről még valamit...
László professzor először 160 évről fest egy elképesztően érdekes, tömör, magávalragadó, emlékezésre érdemes képet (1800-1960), azután hasonló elmeéllel 46-ról (1960-2006)… itt álljunk meg egy pillanatra… ugye, a könyv 2006-ban jelent meg, elképzelhető, hogy a kézirat utolsó retust vagy még 2005-ben, vagy 2006 folyamán kapott. Tehát minden, ami 2006-on túl van, az neki a jövő, minden arra az időszakra tett előrejelzése bizony futurológia…
Te milyen időtávokat vennél figyelembe az előrejelzéseidnél, ha nagy léptékben szeretnél gondolkodni, tehát nem mondjuk ilyen földhözragadt, lineáris 5 éves tervben? Segítek, nem 2005-ben, hanem ma 2013 elején?
Nézzük meg Sir Arthurt (Arthur C. Clarke-ot), ő hogyan csinálta? Az említett urak közül neki jött be a legtöbb jóslata, egyébként a távközlés területén, nemhiába röviden már említett tudományos munkássága is ehhez a területhez fűződik (emlékeztek? 1945 körül a geostacionárius földkörüli pályák gondolata…). Ő “vigyázott”, nem a társadalmi berendezkedések éppen az ő alkotó periódusukban számukra szimpatikus társadalmi formációkat örökítették meg, mint (a neves és híresen hirhedt Candide-ban (Voltaire) megörökített Pangloss professzor leibnizi optimizmust idéző mondása szerinti) létező “…világ, amely legjobb minden elképzelhető világ közt” (Hegel és Fukuyama), hanem szerényen csak a technikai felfedezések, fejlődés megjósolására vállalkozott (“Némely kivételtől eltekintve, a jövőnek egyetlen vonására, a technikára szorítkozom…”). Clarke számára a jövő 1970-es években kezdődött (a könyvet a ’60-as évek elején írta). Fogta és egyszerűen 10 éves lépcsőkben jósolta meg, szerinte mi fog történni a technikában 1970-től 2100-ig. 130 évet nézett előre 1962-ben.
Hogyan fogott a dologhoz László professzor (most kifejezetten az előrenézés időintervallumjára gondolok)? Az ő könyve 2006-ban jelent meg, tehát neki a jövő 2006-ban kezdődött. Mennyit látott előre? Ő úgy döntött, 6 évre meg tudja mondani, mi fog történni és nem kissebb dolgot jósolt meg 2012-re, minthogy ez az év lesz a “káoszpont”, amelyben egy bármilyen kis esemény is nagyon-nagyon kibillentheti az egész rendszert és azután megnézhetjük magunkat (ha a szétesés irányában indulnak el gyorsuló irányban a dolgok), vagy megorrinthatjuk a Kánaán-t, ha az áttörés felé lendül a rendszer.
Mi is volt 2005-ben? Emlékszik még valaki? Mindenesetre túl voltunk egy – a maihoz képest mindenképpen – mini válságon, az IT-ipar válságán (ugye a ’90-es évek végére nagyon nagy profit várakozás gyűlt fel (egy igazi, reál-gazdasági, de párhuzamosan tőzsdei luftballon) az informatikai áttörésre számítva, ami nem következett be, legalábbis nem találták meg a business modellt és a rengeteg nagy beruházás, iszonyú méretű internet hálózat-kapacitás (mélytengeri, szárazföldi, stb.) kiépülése nem akarta hozni a hasznot, a hitelek lejártak, nagyon nagy cégek dőltek be az ezredfordulóra…
Részben ma is azért működik még az időközben combosan (nem utolsó sorban az akkor még gyerekcipőben járó videómegosztás lábrakapásával) megerősödött forgalmú, egyre inkább internet alapokra helyezkedő gazdaság, mert akkor a túl nagy étvágyú vállalkozások nyakló nélkül fektettek be rengeteget az akkor még előre nem látható kihasználtságú áteresztő kapacitású hálózatok kiépítésébe.
De 2005 más volt. A prosperitás maga. Az utóbbi évtizedek leghosszabb emelkedő gazdasági szakaszának delén jártunk, “miénk volt a világ”… jó, nem egészen pontosan Magyarországon, a világ gazdaságáról beszélek… pont 2005 márciusában jött a hazai híres kiigazítás, de Magyarország gazdaságának meglepően gyors lábraállása a kiigazítás kifejezetten hasznos hatásán kívül a világgazdaság dübörgésének is volt köszönhető… ekkor kezdtek el elsősorban az amerikai közgazdászok egy olyan közgazdaságoi makro modellen gondolkodni, ami leírja majd azt a világot, ahol nem lesz már visszaesés, válság, hanem a világ már csak lassabban, vagy gyorsabban, de állandóan csak egyre előre, felfelé halad, vége a válságok korszakának (vége a válságok történelmének?).
Ez az a hatter, amiben László professzor a könyvét írta. De őt nem zavarta meg a hurráoptimizmus, ő látta, hogy az emberiség egy paradigmaváltás küszöbére ért és ez egy nagyon éredekes gondolat és nagyon át tudom magam is érezni. Amit kvalitatívan erről László professzor ír, egyszerűen brilliáns… de…
De… ez a nagy ember, ez a nagy gondolkodó az idő dimenzióval, legalábbis előrefelé hadilábon állt 2005-ben. Érzett, átlátott valamit, amit szavakba, (ami az ordinátákat, a függőleges tengelyt illeti) kvalitatív tapusú diagrammokba öntötte. Káoszpont felé közeledünk… elgondolkodott és valamilyen kósza gondolattal a káoszpontot behúzta 2012-re… (te jó Isten, csak nem a maya calendar miatt??)
6 évre előre… és ez nagyon nem jött be… időpontilag… és nekem ez olyan szépség kérdés… tök mindegy, ha a kvalitatív leírás tetszik, nem mindegy mikor, most, vagy 10 év múlva? De ha egy konstrukció, egy szellemi modell – legyen majd érvényes, vagy nem, mindegy -, ami ennyire kerek, nagyratörő és szép, igen, egy gondolati konstrukciónak van esztétikai dimenziója, akkor abba ne legyen ilyen szarvashiba…
Kérdezheted, honnan tudom, hogy nem jó a 2012-es tipp a káoszpontra? Hátha akkor volt, már rajta is vagyunk valamelyik trajektórián, lefele, vagy felfele…
Onnan, hogy 2006 óta talán a 2012-es a legszürkébb év a világgazdaság szempontjából… sokkal érdekesebb volt a 2007-es (akkor kezdődtek a hírek szállingózni, ősszel a sub-prime (kis kamatú AAA-minősítésű, tömegesen kétessé váló) hitelekről, de akkor ez még nagyon csak amerikai kiterjedésű problémának látszott…
2008 már sokkal inkább egy jó jelentkező a “káoszpont év” címére… az őszi Lehman Brothers csőd lehetne az a “kis” esemény, ami beborítja az egész rendszert, amikor bekövetkezett, egy rövid ideig nem volt egyértelmű, hogy egy ennyire elhúzódó, ennyire mély, ennyire globális pénzügyi, bank és egyúttal gazdasági válság lesz belőle…
Azután jött 2009, 2010, 2011, 2012, csak lessük évről évre az EUR-ót, amit pont tavaly megerősített az Únió a központi bank segedelmével, jött az ír válság, a portugál válság, majd a görög válság, majd a spanyol válság, majd az olasz válság, majd megint jött a görög válság… az Olimposz összes istenének pénze nem elég… ezt azután a német polgár egyre kevésbé szereti, hogy a nemesebbik szervével verik a csalánt, Sarkozy repült, mert a franciáknak se megy annyira jól és ha így megy tovább, Merkel is repülhet, ki tudja, hol áll meg a nagy kő…
Ami a különböző zöld világ-egyezményeket illeti, történik valami, de az egész Kyotoi protokoll csak írott malaszt maradt, szóval szétesőben egy kicsit a világ, de azért ez a hanyatlás, vagy sokszor inkább csalk stagnálás valamennyire lineárisnak tűnik, az exponencialitásnak nem sok nyoma van…
Úgyhogy remek könyv, szépséghibája, hogy 2006-ban nagyon konkrétan 2008-ig se látott el… amivel nem azt mondom, hogy – most eltekintve az időtengely ügyetlen kis számszerüsítési kísérletétől – a könyv maga nem lenne zseniális, brilliáns és igen, viszonylag könnyen olvasható… lehet, hogy ennél a cikknél könnyebben…:-))))
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Találtam egy (nekem majdnem tökéletesnek tűnő) coach-himnuszt (jó kicsit viccelek, de jó à propos)…
Persze, ezt csak az egyik típusú a támogató megközelítésű coaching követői számára tudom elképzelni… (mindjárt elmagyarázom…)
Any time at all (The Beatles, The Fab Four…) – egyébként, a youtube video, amit ide linkeltem, hangilag nem a legjobb, viszont láthatod őket koncert közben, ahogy felvezetik a számot (sokkal lazábbak, mint a beállított filmeken, felvételeken, persze, lazábban játszák is…), az egész: mit mondjak, tényleg “Fab(olous)…”
De nézzük a text-et, mert (most) az fogott meg. Mondjuk, “akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek lát”, aki coachingra adta az életét, az mindenütt a coachingról hall, mindenhonnan metafórák “ugranak elő”, és itt is ez volt… leültem a géphez, és valami kvázi “semlegeset” lőttem be (az Apple Zeppelinen az egyik régi iPhone-om iPod regisztere által “meghajtva”) és csak egy kicsit vívódtam a két Playlist között… most nem Bach-ot választottam, hanem a BEATLES-t… már majdnem elmerültem az egyik két hete elkezdett és akkor abba is hagyott blog-bejegyzésem befejezésébe (boldogok a nem 8-5-ig dolgozók…), amikor belémvágott ez a sor:
“…any time at all , all you've gotta do is call and I'll be there…”…
hopp, mondok magamnak, ebben van valami… persze, ez a sor bármelyik help-desk típusú foglalkozás művelőjének a himnusza lehetne, mint mondjuk a vízvezetékszerelő (ajjaj, friss emlékek… ld. Facebook-bejegyzéseim…), IT help-deskes, TV-szerelő (bocs, az nem, mert fel se veszik a kagylót…), én mégis azt mondom, hogy nekem megdobbant a szívem, hogy ez az… persze, egy egészen pirinyót adaptálni kell…
Amikor arra utaltam, hogy a “támogató” kategóriában indulók megértésére számítok inkább (a himnusszá avanzsáláshoz, OK, viccelek…), a tegnapi Coach konferencián volt egy a “konfrontálásról a coachingban” témájú workshop… több, mint huszas “kör” volt (túl nagy), 50 perc (túl rövid)…Ilyen kör-beszélgetést sikerült belőle rittyenteni, ami volt akinek tetszett, volt akinek nem, egészében nekem fontos volt, abból a szempontból, hogy hogyan állok én ezzel személyesen…
…a bemutatkozó körnél azt mondtam, hogy “Tudjátok, (Szmejkál) Szabolcs, én először hozzátok jártam (ahol egyébként Szabolcs nekem pont a támogató ágat képviselte, amit maximum most egy commentben megopponál…), utána meg az ultra non-interventionist megoldásközpontú brief-coachingra (aminek én ráadásul most a – ha ez lehetséges a még ennél is hiper-szuper-ultra non-interventionist-abb Chris Iveson és társai (BRIEF csapat) Brief coaching című könyvben megfogalmazott megközelítésének a kimondott rajongója vagyok)…
…mondjuk hívjuk az elsőt tézisnek, a másodikat antitézisnek, és most keresem a (hegeli) szintézist, azért vagyok itt” (ott a zárójeleseket nem mondtam persze…). Majdnem utolsó voltam a körben és volt időm gondolkozni, hogy mit mondjak röviden, frappánsan (tudjátok: “elevator speech”…), és majdnem az utolsó pillanatig nem a fentieket terveztem, hanem hogy nekem van egy külön meccsem (nem vakfolt, mert mélyen átérzem, tudom, dolgoztam, dolgozom vele) a konfrontációval… nem pont úgy, ahogy Koncz András ott tegnap megfogalmazta, hanem úgy általában…
Tudjátok, nem tudjátok, én mindenesetre tapasztalatból mondom, egy gazdasági igazgató (ami voltam a coachság előtt közvetlenül kb. 20 éven keresztül különböző cégeknél és nagyon sok vezetőségben) viszonylag ritkán tudja elkerülni a mindennapi (nem a célzott coaching típusú) konfrontációt… kell tudnia dönteni, nemet mondani, harcolni, lobbizni, és, igen, kompromisszumokat kötni… de legtöbbet nemet mondani és azután kitartani, megvédeni (már amikor a cég szempontjából hasznos és ebből a szempontból igaza van – ez az, ami számít…)… ehhez az orgonasíp DISC-em (kezdve a 81-es pirossal) remekül passzolt… amikor a váltás mellett döntöttem, nemcsak a coaching elméletét, gyakorlatát kellett elsajátítanom, hanem (majdnem szó szerint) át kellett építeni magamat, a viselkedésemet, a reakcióimat, a hozzáállásomat, az attitűdömet, az okoskodásomat, a mind-reading-et, tanácsadási impulzust, mind mind le kellett építeni, meg kellett tanulni a coaching-ban hasznos empátiát, az értő, vagy aktív figyelmet, a hallgatást, a csend erejét (!!!), az én-üzenet, a konfliktuskezelés technikáit… komolyan, egy új élet… és mennyivel vidámabb, szórakoztatóbb, hatékonyabb… amazing… más számban indulok: 10 ezer méteres konfrontáció helyett sok kis 200 m-es értő figyelemben…
Pont a Neosysnél (dr. Sárvári György, Koncz András, Szmejkál Szabolcs, és mások, persze, az egész szeretett tréning csapatom) szembesültem azzal, hogy ez – speciel amilyen voltam – a “természetes” közegemen (comfort zónámon) kívül milyen ciki… nagy csattanás volt… de: és ez érdekes, minden változás-regiszterem ébren volt, nem halt el, figyeltem (kifelé, befelé egyaránt), mint a szivacs, szippantottam be mindent, ami az érzékszerveimen ömlött befelé… milyen érdekes lett a világ! És az emberek… elkezdtem (tényleg) odafigyelni rájuk… jé… tök érdekesek… És a gondolat azóta se hagy el: “Te jó Isten, mennyivel hatékonyabb lehettem volna vezetőként is, ha ezekkel a dolgokkal előbb találkozom…”
Vissza a “himnusz”-javaslatomhoz… Ha eltekintünk attól, hogy a dalban egy szerelmes csávó próbálja magát promotálni, hátha egy kis mosolyszünetbe még betüremkedhet, és a harmadik sorban a “love” szót “listen”-re cseréljük (ezt a kis transzpozíciót én már a fordításban megtettem, az eredetiben természetesen az eredeti van, rossz vagy!!) – jó’ van, és akkor még azt a “vállon való sírogatást” is áttesszük metafórikusba - akkor “támogató”-kategóriában induló coach-társaim, -barátaim akár a himnuszuknak is tekinthetnék ezt az igen jó kis nótát.
Nézzük csak először az angol eredeti “lyrics”-et, azután gyarló fordításomat:
Any time at all
Any time at all, any time at all, any time at all , all
you've gotta do is call and I'll be there.
If you need somebody to love, just look into my eyes, I'll
be there to make you feel right.
If you're feeling sorry and sad, I'd really sympathize.
Don't you be sad, just call me tonight.
Any time at all, any time at all, any time at all , all
you've gotta do is call and I'll be there.
If the sun has faded away, I'll try to make it shine,
there is nothing I won't do
If you need a shoulder to cry on I hope it will be mine.
Call me tonight, and I'll come to you.
Any time at all, any time at all, any time at all , all
you've gotta do is call and I'll be there.
Any time at all, any time at all, any time at all , all
you've gotta do is call and I'll be there.
Any time at all, all you've gotta do is call and I'll be there.
Bármikor hívhatsz…
Bármikor hívhatsz, bármikor,
Annyit kell csak tenned, hogy felhívsz és
Én már ott is vagyok…
Ha arra van szükséged, hogy valaki meghallgasson,
Nézz a szemembe, már ott is vagyok,
És már jól is fogod érezni magad.
Ha szomorú vagy, bánatos, tied minden szimpátiám.
Ne legyél szomorú, csak hívj fel ma még.
Bármikor hívhatsz, bármikor,
Annyit kell csak tenned, hogy felhívsz és
Én már ott is vagyok…
Ha a napot felhők takarják előled,
Megpróbálom, hogy újra lásd,
Nincs semmi, amit meg ne tennék
Ha egy egy vállra van szükséged, hogy sírni tudj,
Remélem, hogy az enyém lesz az a váll.
Bármikor hívhatsz, bármikor,
Annyit kell csak tenned, hogy felhívsz és
Én már ott is vagyok…
Bármikor hívhatsz, bármikor,
Annyit kell csak tenned, hogy felhívsz és
Én már ott is vagyok…
Annyit kell csak tenned, hogy felhívsz és
Én már ott is vagyok…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Ezt a blogbejegyzés egy Facebook comment-hez írtam … Gondolkoztam, hogy ez egy kis rész-blogba menjen, vagy egy nagy blog része legyen, de ezzel a képpel megoldottátok, ez remek à propos...
Nekem (számomra egyébként az első) coach-konferencia
(a) technikailag tökéletes szervezést jelentett,
(b) néhány nekem fontos, bizonyos értelemben meghatározó találkozást, beszélgetést és
(c) (igen, ide a végére, pedig egyáltalán nem utolsó sorban) kíváló, szellemesen kiválasztott, könnyed, mégis mély, nagyon jól pörgő és élvezetes, tartalmas programokat...
A (b)-t elteszem magamnak, a (c)-ről lehet, hogy megérik még valami a programról is, ide pedig, egy “kis” FB-comment szösszenetbe az (a)-ról illik néhány szó...
Nyilván csak azokat a szervezőket "látja" az ember, akik (i) látszanak, (ii) akikről mondják, hogy szerveztek... (Vásárhelyi) Jutkának a háziasszonyi szíve a nagyon kis dolgokban is ott "dobogott" (ilyeneknek én mindig külön szoktam örülni, neki is mondtam tegnap), ha az asztal közepén volt egy literes ásványvíz (belógott a képbe...), rögtön ugrott, tette le a szónoki pulpitus lábához, Kemény Dénes pohara nem tudott úgy kiürülni, hogy ne töltsön azonnal utána, hallottam a hangját a folyosón - a kávéház és a terem közti átjárás kicsit labirintusos a Gerbeaud-házban - hogy "nem arra, arra kell menni", Bakos Adrienn, aki a képen jobbra ül, és nem tudom, mihez nem ért egy meglehetősen széles skálán, kezdve rögtön a jogi témáktól egészen a virágok, ajándékok összerendezéséig (beleértve Dobay Robi jelképes ajándék-kulcsait) és persze Koczó Ildikó műsorvezetése (Évát én nem ismertem, a tegnap futtában átlapotott, 2003-as konferencia képeiről gondolom, hogy ezt jól begyakorolta már, mit mondjak, az ex-Endrei Judit is megirigyelte volna, ahogy csinálta...). Porpáczy Évának (zöldben, középen) nem tudom pontosan mi volt a szerepe a szervezésben, azt tudom, hogy Hankovszky Katinak segített az egyik workshop-on és azt is tudom, hogy nagyon kellemes személyiség...
És akkor valami nagyon kis részletről, amiről kevesen értesülhettek, ami a háttérben történt az eszpresszóban, egy ismeretlen nevű, viszonylag commanding pozícióban lévő, fekete öltönyös helyi kiszolgáló erő részvételével...
Az első délelőtti reggelinél sok minden finomság volt feltálalva, például mákos beigli... ez a szokásosnál (nem kezdek bele, nem lehet sehol rendes mákot kapni, akár a nagycsarnokban is veszed elegáns ceflofán zacskóban, nemzetiszínű szalaggal átkötve, nem jók a mákok - hosszú miért, lustaság, figyelmetlenség a kezelésben, tárolásban, mindegy is...) jobb volt... ezen is éreztem, hogy nem az a bizonyos, pure, "igazi" mák, amit gyerekkoromban megismertem és amit azért még nagyon elvétve, obskúrusnak is számítható utakon néha be tudok szerezni, de ez a Gerbeaud-beigliben isten tudja, milyen cukrász trükkökkel egész jól van palástolva.
Ebédnél is kerestem, de egy egészen más édesség-szortiment lett "szervérozva", meg is kérdeztem egy fehér (vagy vajszínű?) zakós helyi G.I. erőt, hogy hol a mákos beigli (mert hogy tízóraira nem ettem meg az összeset, tartalékoltam ebéd utánra...), ügyesen kitérve azt mondta, hogy majd délután, a kávé szünetben... OK, itt feladtam, úgyse tudtam rendesen ebédelni, mert az egyik (b) akkor volt... (és nem is baj, hiszen ha nem is mindet, mindenesetre jelentős mennyiségű beiglit már délelőtt belapátoltam...)
Délután kávészünet: harmadik szortiment (!!!) (Gerbeaud kitett magáért, bemutatta, mit tud...), mákos beigli sehol... ekkor jött (hoztam) képbe a fekete öltönyös helyi erőt (ezt nem bántásiból, sőt, mint kiderült, az "erő" vele volt...), és elmondtam neki a kálváriámat... csendesen, kedvesen mosolygott és balra el... (nem volt a szavak embere, legalábbis rám nem pazarolta, annyit szólt: "Megnézem...")… mint később kiderült, a tettek embere volt...)
Már türelmetlenkedtem (ment az idő, jött Zsuzsa a Momentánnal..., meg ugye a déli tárgyi kudarc...), amikor egy vajszín-egyenruhás elegánsan, kis mosollyal közeledett egy nagy tányérral, picit hezitáltunk együtt, hogy hová is tegye le, a normál helyére, a hosszú asztalra, vagy arra az álló-fogadásos asztalra, ahol éppen beszélgettünk valakivel... ez is tetszett, hogy nem esett nehezére, hogy ő is az utóbbi megoldást válassza... ez legalább két (olyan normál cukrászdai) beigliból volt felszeletelve és ezúttal alaposabb voltam, mint délelőtt, bár azért azt itt is túlzás lett volna mondani, hogy "mindet" én ettem volna meg... az külön poén volt, ahogy utána néhány arra járó, beavatott helyi erővel összenéztünk, mosolyogtunk és én megköszöntem futtában is a figyelmességet...
És én ebben az - itt kicsit, a leírásban talán arányaiban kicsit túl hosszúra sikeredett - "beigli-epizódban" is azt a gondosságot éreztem, ahogy előkészítette ez a profi-csapat az egészet, ahogy megbeszélhettek minden részletet, ahogy a helyi erők a szellemét is megérezték annak, hogy mit jelent a tökéletes szervezés igénye és egy ilyen nem várt fordulatra is tökéletesen, rugalmasan, mosolyogva reagáltak... ahogy Jutka arrébb tette azt a palackot... amikor arrébb tette, már nekem is feltűnt, hogy milyen jó ötlet félretenni... köszönöm...
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
A coach a jó hír hozója, hogy meg tudod csinálni... a coaching beszélgetés semmi más beszélgetéshez nem hasonlítható... minden "normális" beszélgetésünkben a másik félnek valami kimondott, vagy kimondatlan (sokszor kimondatlan, legtöbbször mindkettő) célja van velünk, rajtunk keresztül, ellenünk...
Három alapvető dolog miatt ezekben a "normális", mindennapi beszélgetéseidbe nem "ereszted bele" magad teljesen, visszatartasz dolgokat, az igazi problémáidról nemigen beszélsz, vagy ha egyik-másik "kicsúszik", igyekszel bagatellizálni, Isten ments, hogy hagyd a másikat beleszólni, így magadban rágódsz s bizony sokszor egészségileg is megjárod, mert a nem kibeszélt, nem megoldott, "elfojtott" vágyaid, problémáid úgynevezett pszichoszomatikus módon (lélektani alapon fizikálisan) megbetegíthetnek, de minimumként elveszik az örömeidet az életben, szorongást okoznak és spirálban lefeléhúzó pech-szériának látszó, valójában logikus következményként jelentkező kudarc-sorozathoz vezethetnek... ezek a hatások egymást erősítik, ez a negatív szinergikus hatás jelentkezik a lefelé húzó, egyre gyorsuló hatású negatív spirálba kerülés érzésében... (10 soros mondat… hmmmm…)
Gondolj bele, hol tudod igazán megbeszélni az igazi gondjaidat? Otthon? Szüleiddel, pároddal, gyerekeiddel, rokonokkal? Vagy a munkahelyeden, főnökeiddel, barátaiddal, azonos hierarchikus szinten lévő munkatársaiddal, főnöktársaiddal?
Mi is az a 3 dolog, ami megakadályozza, hogy kibeszéld magad, segítséget, igazi, használható támogatást, jóleső kísérést kapj a mindennapi életedben? Nézzük ezeket:
Azt mondod, hogy a coachnak is van célja? Persze, üzleti, ő ebből él. Hogyan tud ez a három dolog eltűnni a képből a coaching folyamat során, és hogyan lehet annyira eredményes a coaching, amennyire az?
Nézzük ezt a 3 gátló tényezőt, hogyan jelennek meg, vagy nem jelennek meg a coachingban:
A coach a jó hírt hozza, hogy az ügyfél meg tudja csinálni, képes rá, megvannak a szükséges erőforrásai ahhoz, hogy elérje, amit szeretne, legyen az egy vágy valami többre, másra, vagy egy probléma megoldása… Azt is hallottam már, hogy a coach támogatja, kíséri az útján az ügyfelet abban, hogy önmaga legjobb verziója lehessen… ez is szép és igaz…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Ős-Faust… A Jung könyv, amiből itt-ott idéztem (Emlékek…), többször említi, hogy Jung alapkönyve fiatalkora óta a Faust… No, mi se kellett több, persze, hogy ebbe is belekóstoljak… levettem az egyik kötetet, a magyart, és belekezdtem… érdekes, mert az Ős-Faustot a magyar fordítás (Jékely Zoltán, Kálnoky László) az elejére teszi, a német meg a végére…
Ki vagyok én, hogy ebben állást foglaljak - pláne, hogy még csak az első 83 oldalon található Ős-Faustot olvastam el -, de mint időnként, megmondom az én “tutti”-imat… szóval, én is a végére tenném, mint a német… mert hogy ezen a 83 oldalon ez a Faust nevű hát olyan egy ócska alak, hogy felmerült bennem, hogy mi a fenének is olvassam el a többi részt, a tulajdonképpeni két részes Faust-ot… szóval teaser-nek, étvágygerjesztőnek (nekem) nem volt valami jó…
Hogy miért? Nos, kis 2 oldalas vajúdás (prézsmitálásnak mondanám legszívesebben) után néhány oldalon keresztül b…tatja a szolgáját (aki egyébként egyenesebb, lelkesebb és érdekesebb figurának is tűnik rögtön, mint Faust maga), azután gyors vágásokkal megjelenik Mefiszto (Mephistofeles), ugye, az ördög maga (vagy helytartója…, lásd még A mester és Margaritát), és egy kocsmai jelenetből kiderül (mindenféle, Jézus korabeli trükköt csinál, mint például egy boros hordóból mindenkinek olyan bort mér, amit éppen kíván, valaki éppen tokajit kér, és ennek sincs akadálya…), hogy az egész akkor játszódik, amikor már régen eladta a lelkét az ördögnek (ez az a motívum, amit a legtöbben ismerünk)…
Azután az utcán meglátja Margitot, az érintetlen, csodálatosan egyszerű, tiszta és gyönyörű fiatal lányt és nem bírja ki, hogy ne bírja rá Mefisztót (aki nagyon szimpatikusan szabatkozik, megpróbálja lebeszélni, jelzem az Ember tragédiájában is a legjobb szerep a Luciferé, ezt mindenki tudja… “és mi tessék rajta?”… “csak azt adhatom, mi lényegem…”, csupa márkás, poénos, örökbecsű mondat), hogy felhasználva emberfeletti hatalmát, szerezze meg számára kegyeit…
Olyan vidéken vagyunk, ahol a lányok erénye lánykorukban a család legfőbb kincse, ahol a megesett lány a legszörnyűbb helyzetbe kerülhet, amibe ember egyáltalán…
Mefisztó részben felhasználva erejét, részben pedig sima haveri kerítői (persze, hogy hazugságokkal is megtűzdelt) manipulációi segítségével hozzásegíti – az amúgy a szöveg szerint daliás, derék ember - Faust-ot, hogy elcsábíthassa a lányt.
Megesik, ami megesik, és ebbe a lány anyja, fivére belehal (ha jól értettem, azért ez egy nagyon emelkedett modorban írt verses dráma, még szoknom kell, alig olvastam ilyet…), a lány pedig megőrül (miután megöli kisdedét), Mefisztó az utolsó pillanatban tudja kiragadni a börtönből Faust-ot, akinek nem sikerül onnan kimentenie a lányt, pont azért, mert megőrült és nem látja át a helyzetet…
És, hogy Faust ócskaságát még jobban aláhúzza a koszorús költő Goethe, mielőtt a börtönből való szabadításhoz elindulnak, Faust mindennek elmondja Mefisztót (“Kutya! Iszonyú szörnyeteg!”, ilyen és ehhez hasonló kedvességekkel kínálja meg…), hogy miért nem akadályozta meg… Mefisztó itt is a messze szimpatikusabb, mert emékezteti, hogy ő megpróbálta visszatartani…
Ha elolvasom mégis a többit is, csak a Mefisztó miatt, hogy mi fog történni ezzel a jó fejjel…:-))).
Két idézet, ami belopakodott már a mindennapi életünkbe is akár:
“Ó jaj, a lét rövid,
és hosszú a művészet!
Hányszor eresztem főmet csüggedésnek,
míg az anyaggal küszködik!
És mily nehéz az eszközt megszerezni,
mellyel az ember a kútfőkig ér,
s félúton, midőn messze még a cél,
Hány jámbornak kell sírba veszni.”
“Fiam, fakó minden teória,
s a lét aranyló fája zöld.”
A kép a Makrokozmoszt akarja ábrázolni. Az érdekes az, hogy a legelején egy könyvbeli Makrokozmosz képet néz és azon révül el (kicsit később a Föld szelleme ábráján…). Próbáltam ezt a Makrokozmosz ábrát az interneten azonosítani… nos, ez az ábra volt a legjobban azonosítható (köthető Goethe Faust-jához) egy német nyelvű cikkben, a többi linken majdnem mindben megemlítik ezt az ábrát (hogy efelett morfondírozott Faust), de mintha viszonylag keveseket érdekelne, hogy hogyan is néz ki…
Nincs nagyobb felbontású kép, ezért nem minden latin szót lehet elolvasni, ugye, az látszik , hogy a fontos égitestek megjelennek és íme, egy két szó jelentése, amit megnéztem:
Abyssus – a mély
Volatile – ill
Fixum – rögzített
Inferior – alacsonyabb
Superior – magasabb
Mare – tenger
Terra – Föld
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Egy nagyon kedves coach-ismerősömtől, barátomtól idézek ide egy ars poeticát, egy hitvallást (ő maga sosem nevezné ennek, nem szereti a FB-t, stb. és nem vagyok felhatalmazva, hogy a nevét ideírjam, mert mindenkinek nem nyilna meg ilyen könnyen, de olyan szép, amit írt, hogy szeretném megörökíteni). A megoldásközpontú megközelítésről írta valahol, hogy az, amit adott neki (a lényeg az övé, de persze én írom, részben mert angolból teszem át és részben ez, nos, ez az én blogom...):
1. vannak erőforrásaim
2. már sok nehézséget legyőztem az életemben (ha kicsinyíteném ezeket a nehézségeket, kicsinyíteném a tettet is, amivel legyőztem őket...)
3. vannak működő stratégiáim, amelyek OK-knak bizonyultak a számomra
4. akármilyen szörnyű helyzetek nem tarthatnak örökké, ezért reménykedhetek benne, hogy túl leszek rajtuk, akár még nagyokos "megoldások" nélkül is
5. utoljára, de nem utolsó sorban, ha őszinte vagyok magammal, és képes vagyok a csoda reggelének hangjaival, látványával, illatával, szellőjével játszani, akkor realizálhatom, hogy gyermekien optimista vagyok és reménytelenül álmodozó, ami mindig kisegít, amikor kell.
6. Szilágyi Miklós (az én vagyok) féle kiegészítés: bármit újat szeretnék csinálni, amit még soha nem csináltam, a megoldásközpontú megközelítés birtokában mindig sikerül valami olyan kis (vagy pici, mikro, mili) előjelet találni a jelenlegi tevékenységemben, ami előrevetíti a lehetőségét, hogy ha abból fogok majd sokkal többet csinálni, az új képesség, tevékenység, dolog is meglepően gyorsan válik valósággá.
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Egyszerre szól ez coachoknak és jövendő ügyfeleknek…
Ide Christian Mickelsen-nek, egy Twitteren megismert úrnak, (www.CoachesWithCliens.com) mailjét fordítom le 1:1-ben, nem véletlenül nem akarok hozzátenni sokat, azt is csak a végén (nem ritka az ilyen csoportos – opt-in típusú - mailküldés, feliratkoztam erre a hírlevélre is, majd a végén még erről is valamit…).
“Hi Miklós,
Sok coach beszél nekem arról, hogy a potenciális ügyfeleknek ninc s pénzük a coachingra.
Hallottad már ezeket a dolgokat várományos ügyfelektől:
“Nem engedhetem meg magamnak” vagy
”Nincs pénzem a coachingra”
Habár sokan lehetnek, akik azt mondják, hogy nem engedhetik maguknak a coachingot, ez sokszor nem igaz.
Ami viszont TÉNYLEG igaz, hogy nem képesek meglátni, hogy a coaching miért érhetné meg nekik a befektetést. Elmondom neked hogyan értetheted meg velük (SZM: persze, ez egy marketing levél, amivel el akar adni nekem valamit, de ezzel nincs baj, a lényegre figyeljetek…), hogy miért éri meg nekik és nem fogsz többet hallani a pénz-témáról és több (fizetős) ügyfeled lesz. Előszöris…
Elmondok neked egy történetet egy évekkel ezelőtti ügyfelemről. James-nek hívták és egy magándetektív cége volt.
8 emberrel dolgozott és éppen a csőd szélén állt. Számláit nem tudta már mind kifizetni. A céges telefonokat már kikapcsolta a szolgáltató. Félt, hogy a vállalati autókat is visszaveszi a leasing cég, stb. SZÖRNYŰ pénzügyi helyzetben volt!
Gondolod, hogy valaki az ő helyzetében megengedheti magának a coachingot? Gondolod, hogy valaki az ő helyzetében akar fizetni a coachingért, amikor már más fontos számlákkal el van maradva?
Igen! Megkért hogy dolgozzak vele az akkori legmagasabb havi áramon (USD 595, kb. 130 000 Ft a mai árfolyamon) 6 hónapra és együtt visszafordítottuk a dolgokat (SZM: Amerikában gyakori az ilyen típusú átalányfizetéses modell... nem említi , de ez csak néhány alkalmat jelent havonta…). Ez közel USD 3 600 költséget jelent egy cégnek, amelynek láthatóan nem volt pénze.
Hogyan találkozhatsz egy fickóval, mint James, és hogyan lehetséges az, hogy fizessen neked a coachingért? És ha sikerül valakinél hasonló nehéz helyzetben elérned, hogy kérje a szolgáltatásodat, nem valószínűbb-e, hogy képes vagy ezt elérni ennél kevésbé nehéz körülmények között lévő valakiknél is?
A lecke az a történetből, hogy az emberek hajlandóak fizetni azért, amit akkor, éppen fontosnak tartanak. Ezért van az, hogy mindenkinek van kábel-televízió előfizetése és Starbucks kávét iszik, még akkor is, ha a hitelkértyájukon már USD 7 000 tartozásuk van, megtakarításuk meg szinte semmi.
Egy másik lecke az, hogy sok coach abból indul ki eleve, hogy az emberek nem engedhetik maguknak a coachingot. Ha te is ezt hiszed, eleve halott az ügy!
Teresa, a barátnőm mondta nekem ezt, amit már be is építettem a gondolkodásomba:
“Korlátlan mennyiségű pénz van a világon, az egyetlen dolog, ami az utadban áll, az a kreativitásod, a tudásod és az elkötelezettséged, hogy te is hozzáférj”
Hoppá! (Wow)
A Gazdag papa, szegény papa szerzője mondja, hogy hagyd abba azt gondolni, hogy “Vajon megengedhetem-e ezt magamanak?” és kezdjél úgy gondolkodni, hogy “Hogyan tudom ezt megengedni magamnak?”
Az az igazság, hogy a legtöbb ember megengedheti magának a coaching költségeit…
Miért van mégis az, hogy a legtöbb ember (aki (még) így gondolja…) nem fordul coachhoz vagy az első coaching alkalommal “finanszírozási problémákat” emleget, mert például:
Íme, mi az, amire szükséged van, hogy a pénz-téma ne merüljön fel akadályként a coachingra való felkérésnél:
Ha ezt fogod tenni, sokkal több ember fog coachingra felkérni téged…
Coachod és barátod (?)
Christian…”
Több oka van annak, hogy ezt idefordítottam:
Ideteszek egy nem coachingos site-ot is, a most nagy nemzetközi sikert elért magyar angol-nyelvet tanító 5 perc angol –t. Feliratkozol és azt hiszem, naponta kapsz egy 5-percnyi, egy “bájtnyi” feladatot arra a napra és szépen, ahogy mennek a napok, hetek, hónapok, apró lépésekkel haladsz az utadon. Full ingyen… Remek… azután ha kedved támad, vásárolhatsz a kiadványaikból, ilyenek… ha meg elég a napi 5 perces mail, akkor is viszel neki egy kis traffikot, magad… meg az is lehet, hogy elmondod a barátaidnak, mert tetszik… ahogy én most (mondjuk én rádióban hallottam, róla és nem is vagyok célcsoport, de ez mindegy is…) …és így tovább…
No, remélem, mindenki haza tud vinni valami hasznosat ezekből…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
“…Semmi garancia nincs rá – egyetlen pillanatban sem – hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a halottak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképpen nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, halott…”
Mindenki fél a változástól. Aki azt mondja, nem, ő is. A változásban benne van a megszüntetés (halál) és az újjá-születés motívuma. Az újban pedig – ami a változásban születik/létrejön, ami szintén nem lesz örök - létrejöttében, életciklusában, halálában a klasszikus 3-as jelenik meg: születés-fenntartás-halál… viszonylag korlátozott a száma azoknak a dolgoknak, amelyek öröknek mondottatnak, és azokban általában nem hiszek… hacsak nem az állandó változásban…
Ez a szent, mágikus hármas… ugye, nagyon szekulárisan, ennyi bullet-point/francia bekezdés ajánlott a PPT prezentációkban, a szóbeli prezentáció alkotó elemeinek (a befoglaló keretnél és a részletezőknél egyaránt, szó szerint minden egyes slide-on…) ajánlott számossága (na, mennyi?): három… meg mondjuk, például nagyon látványos a 3-as megjelenése a hinduizmus 3-as istenségében (Brahmá, a teremtő, Visnu, a megtartó, és Siva, a pusztító)… ezt a hármast, hogy hogyan függnek össze (meg persze Krisnával, aki Visnu egyik avatárja…), legalább annyira nem értem, mint a Szentháromság tanát… még jó, hogy nem kötelező érteni, hinni meg vagy hiszem, vagy nem…
Steve de Shazer, a megoldásközpontú brief terápiai megközelítés egyik kikisérletezője, megfogalmazója (később ebből fejlődött ki a coaching ág, de azt már nem ő csinálta…) írta valahol (legalábbis valami hasonlót azzal kapcsolatban, hogy a folyamatokban gyakran megjelenik az ellenállás a változással szemben), hogy a változás állandó, és egyszerűen ebből az állandó folyamatból azt érdemes megfigyelni, kiválasztani, ami hasznos…
Hasonló gondolatot, szikárabban, szigorúbban Jung úgy fogalmaz meg – szinte annak válaszolva, aki azért fél a változástól, hogy ne kövessen el hibát (és ezzel paralizálja önmagát):
“…Semmi garancia nincs rá – egyetlen pillanatban sem – hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a halottak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképpen nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, halott…”
A képről… A mitológia (mint a római, a hindu és sok más) nagyon haszonelvűen rendezi be a világot, a részfeledatokért felelős istenek, félistenek, demiurgoszok, avatárok pantheonjával kiegészítve azt… minden fontos dolognak van valaki segítője (de tényleg, milyen praktikusan gondolkoztak!!)… például a változás elindításának és az akadályok legyőzésének hindu istene a képen látható Ganésa (ismert még mint Ganapati, Vinajaka), az elefántfejű embertestű istenség, az egyik legismertebb alakja a hindu pantheonnak. A vállalkozások isteneként ő az, aki elhárít minden akadályt egy induló üzlet, utazás, próbálkozás elől, mivel a Kezdetek és az Akadályok Urának tartják (de elkelne néha egy-egy – működő - Ganésa itt-ott…)
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Hogy ez miről fog szólni? Hogy mennyi időt, energiát takarítottam volna meg, ha minden témában, ami elkezdett érdekelni, elolvastam volna a vonatkozó "zöld könyve(ke)t"...
Ha már egyvalakinek beugrik, mi a fenéről is beszélhetek (és valamit felhasznál a konklúzióból, már megérte…)
Célcsoport (állítólag így kellene blogot írni, hahaha...): 12-18 évesek... hogy ezt meg honnan a fészkesből? Nos, ma olvastam egy (tényleg) fontos újságban, hogy meghatározó körök felfedeztek még egy rést a kultúrpolitika most már eléggé szétterített canvas-án (tudnám mit jelent... de nagyon dzsesszes, nem?): a 12-18 éveseknek még nincs (kellő ideológiai alátámasztottságú) színháza... gondoltam, akkor nekik még lehet valamennyi befogadó kapacitásuk...
Van még egy secondary célcsoportom is: a szüleik. Ez meg úgy jutott eszembe, hogy egy nagyon kedves coach-ismerősöm, amikor az egyik érdekes múlt heti coach-olással kapcsolatos napon találkoztunk, megemlítette többek között, hogy nemcsak olvassa néha a blogomat, de egyik-másik bejegyzést az (azt hiszem 14 éves) fiámak is megmutatja... no, ők tényleg az ideális célcsoportot képviselik: apja és fia... Kedves T., megtiszteltél, hogy ezt elmesélted...
Van egy kedvenc metafórám arra, hogy az ember (főleg az elején) azt hiszi, hogy a tudás végtelen (amúgy az), és ez részben ijesztő, részben cinizmusra ösztönöz (ezt lehetetlen… mi a fenének törjem magam egyáltalán…)… Miközben, ha jól odafigyel időben és nem kapkod, hanem egyszerűen végigtanulja az iskolát, a (jó!!!) tankönyveket, akkor biztos alapot nyer és meglepő magabiztosságra tehet szert későbbi életében.
A “zöld könyv” metafora a francia nyelv tanulásához kapcsolódik, de tulajdonképpen bármilyen diszciplinára, de különösen a művészeti ágakra kiterjeszthető. Lényegét a következő mondat írja le: “A ‘zöld könyvben’ minden benne van, amire szükséged lehet.” (Jó, mondjuk, a “mindent” értsük a paretói 80/20% értelemben…)
A “zöld könyv” két kötetes francia nyelvkönyv volt, amiből például a Rigó utcai nyelvtanfolyamon tanították a francia nyelvet. A németet a “szürke” könyvekből, az angolt (azt hiszem, azt végképp és egyáltalán nem abból tanultam) a “barna” könyvekből tanították.
Megint valamit el kell magyarázni, a “Rigó utcát”. A Baross utcából nyíló Rigó utcában (közel a József körúti kereszteződéshez) volt az egyetlen nyelvvizsgáztató intézmény/hatóság. A nyelvvizsga részben nem volt olyan fontos, mint ma, részben meg fontosabb volt és főleg: központosított (a “Rigó utcába”).
Azért nem volt a “népnek” általában olyan fontos, mert sokkal kevesebben tanultak nyelvet, mint ma, minek is. A külkereseken, diplomatákon, egyéb “előkelő” kasztok gyerekein kívül nem volt sok gyakorlati haszna a nyelvtanulásnak, mert nem gyakran jártunk – általában – külföldre, meg a külföldiek se jöttek ide befektetni, üzletet csinálni, legalábbis olyan léptékben, mint az utolsó 20-30 évben megszoktuk (tehát, kb 40 évvel ezelőttről beszélünk, a múlt század 70-es éveiről). És a kultúra, még a zene is csak recsegve-ropogva szökött be a Szabad Európa rádión keresztül, vagy az indiai nagy LP dum-dum lemezeken.
És azért lehetett például fontos az említett szűk rétegen kívül is, mert az államilag bérszabályozott, gyakorlatilag majdnem kizárólag állami tulajdonú munkahelyeken viszonylag sok skrupulus nélkül fizettek államilag megszabott szintű nyelvpótlékot. Amikor a 80-as évek közepén nekem már három nyelvből volt nyelvvizsgám (és csak néha kellett használni az angolt), viszont külkereskedelmi főosztályon dolgoztam, már mind a 3 nyelv után kaptam nyelvpótlékot (nem emlékszem pontosan, talán összesen plusz 13 %-ot).
A metafora lényege az, hogy én - ahelyett, hogy a kiadott tananyaggal foglalkoztam volna -, mindig mindent és lehetőleg egyszerre akartam megtanulni, behabzsolni, ezért ha megláttam egy új nyelvkönyvet, nyelvkönyv-sorozatot, azt azonnal megvettem (akkoriban nagyon erősen “dotált”, államilag szubvencionált, azaz olcsó volt a könyv), és belenéztem, valamennyit olvasgattam belőle. Soha semmilyen diszciplinában nem tudtam leragadni egy könyv (vagy szakkönyv-sorozat) mellett, én mindent és egyszerre akartam tudni, és meg voltam győződve, hogy ennek a legbiztosabb módja, ha minden lehetséges forrást ismerek.
A Rigó utcai tanfolyamok – a vizsgáztatási privilégium miatt – elitnek számítottak. A vizsgáztató nyelvtanárok tanítottak ott és onnan, a tanfolyamról, “belülről” lehetett vizsgázni, vagyis a tanfolyam záróvizsgája megfelelt az állami nyelvvizsga valamelyik fokozatának (akkor 3 fokozat volt, nem volt elválasztva az írásbeli és a szóbeli, a “globális”-nak nevezhető 3 fokozatot alap-, közép- és felső-foknak hívták).
Az angolt még nem ott tanultam (az volt az első nyelv, amit komolyan vettem, mert a 10 évig tanult orosz átment rajtam, mint a hasmenés… 25 voltam, amikor kedvem támadt megérteni a dalok szövegét, amelyeket fonetikusan tanultunk meg korábban a zenekarunkkal…)… Angolból számos középfokom van, mert többször megpróbáltam a felsőt, de az soha nem sikerült (egy idő után (talán 1990 után), amikor a nyelvvizsga jelentősége a gyakorlati használhatóság mögé szorult jelentőségében – 1991-ben, amikor elbeszélgetett velem egy ír pénzügyi controller, nem a nyelvvizsgámról érdeklődött, hanem az accrual-ről kellett vele beszélgetni, vagy tudtam, mi az, az jó volt, vagy nem, az meg probléma -, már nem adtam meg többé a lehetőséget semmilyen grémiumnak, hogy azzal szívassanak, hogy mit mondok majd a gyógyszertárban…)…
A franciát már a Rigóban kezdtem el és ott is fejeztem be a felsőfok megszerzéséig, a németet pedig a középfokig jártam ki. Azt hiszem a 3 nyelvért, ha mindből felsőm lett volna, 1986-ban összesen 18% plusz nyelvpótlékot kaphattam volna a fizetésemre…
A “zöld könyv” metafora akkor ugrott be, amikor egyszer már azután, hogy végleg hazajöttem Algériából, ahol 3 évig mechanikát, vízgépeket, műszaki rajzot, ilyesmiket tanítottam francia nyelven (a végén már tényleg folyékonyan beszéltem), kezembe vettem csak úgy szórakozásból a valamikori hivatalos nyelvkönyveket, a “zöld könyveket” és meglepődéssel vettem tudmásul, hogy azokban szép rendszerezetten, sorban minden benne volt, ami ahhoz kellett volna, hogy már az elején is könnyebben vegyem a nyelvi akadályt…
Dehát én nem ilyen voltam… a “zöld könyv” volt a kötelező tananyag (és nem ám olyan színes-szagos, nagy-alakú, képekben gazdag, cd, dvd mellette, mint ma, semmi ilyesmi…) és én mindig útáltam, ami kötelező volt. A dull, very dull matt zöld borító, normál könyvméret, képek alig, azok is bw (black and white), az egész könyv minden, csak nem hívogató… viszont, ahogy elnéztem, jól felépített tananyag, csak meg kellett volna tanulni… nem kapkodni össze-vissza, ezt az egyet, de azt alaposan… mennyi energiát takarítottam volna meg… Istenem…
Az egész, hogy ebben lehet valami hasznos “üzenet” másoknak, úgy jutott eszembe, hogy kezembe került Szerb Antal Világirodalom története a Révai klasszikus 3-kötetes kiadásában. A 2. Kötetet vettem kézbe és elkezdtem olvasni a barokkról szóló fejezetet. És megütött a “zöld könyv” effektus érzése… Ezt kellett volna elolvasni akkor, végig… mennyi mindent megtakaríthattam volna…
Persze, ez az egész csak akkor lesz érdekes Neked (különben b…hit), amit beszélek, ha érdekel az, amit az írástudók körülötted beszélnek/írnak (mondjuk, ha itt tartasz az olvasásban, akkor van esély rá, hogy érdekel… nem azért, mintha olyan nagy írástudónak tartanám magam, inkább azért mert engem viszont iszonyúan érdekel… és ha egy kicsit figyelsz rám, akkor valószínüleg téged is…), akkor ez a gondolat elkezdhet erjedni benned és hasznossá válhat...
Az a flash-em ma már gyakori, hogy a művészet számos területén (zene, képzőművészet, színház, irodalom) az idézett művek, vonatkozások száma, jellege nagyon korlátos. Ugye, a művészet tele van utalással a korábbi időszakok műveire, mert ha valaki, hát a művész építi és ismeri a saját művészeti ágának a történetét. Ha bármikoris kedved lesz valamilyen művészettel egy kicsit, akár csak befogadói oldalon is behatóbban foglalkozni, megteheted, hogy nem ismersz semmilyen előzményt, de így nagy valószínűséggel az élvezeti érték, ami így a tiéd lehet, ebben az esetben töredéke lesz annak, amire akkor tehetnél szert, ha lenne egy áttekintésed az egészről… és hát pont ez az…
Ehhez az áttekintéshez nem kell olyan nagy anyagot áttekinteni, mert a statisztikailag hivatkozott szerzők, művek számossága nagyon korlátozott… ezt egy darabig az elején nem veszi észre az ember, de ahogy halad előre az életben és egyre többször köszönnek vissza ugyanazok a szerzők, művek, utalások, motívumok, egyre inkább érzi az ember a játékteret.
Na és itt jön a “trükk”, amiért azt mondom, hogy érdemes tanulni az iskolában… egyszerűen sok energiát megspórolva kényelmesen a (jó!!!) tankönyvírók ízlésének hullámait meglovagolva gyakorlatilag könnyedén már az elején elsajátíthatod, megismerheted azokat az alap-dolgokat, - műveket, -szerzőket, amelyekre támaszkodva “kiművelt” emberfőnek fogsz számítani, új, titkos rétegei nyílnak meg az életnek, a művészetnek és ez kimondhatatlan gyönyörök forrása is lehet… és az a kis (?) önfegyelem százszor megtérül… úgyis ott kell ülni, legalább használd ki…
Nem kell olyan sok festőt, írót, zenészt megismerni, főbb darabjaiba belehallgatni (a youtube-on), és egyszerűen meg fogsz lepődni, milyen hamar ismerősek lesznek a tájak, a szövegek, a motívumok, dallamok… otthon fogod érezni magad és más, jobb, érdekesebb, tartalmasabb lesz az életed…
Konkrét példákat fogok mondani, és (részben) vizet prédikálok és bort iszom, mert máig nem tudtam rávenni magam a rendszerességre és csak sok idő múlva, rengeteg ismétlésen keresztül van egy valamennyire átfogó képem néhány területről… Ez hiba, amit Te kerülj el, ha lehet… pont ez a lényege annak, amit mondok, hogy azt, ahol most én tartok, sokkal kevesebb energiával, jóval korábban elérhettem volna, ha fegyelmezettebb lettem volna… Neked próbálok időt és energiát spórolni és ki tudja, talán még érzékenyebbé is válhatsz sok új és régi érdekes dologra az életben…
Csalk példák, amelyek így kapásból eszembe jutnak, ez a lista minden, csak nem teljes... Olvasd el például végig értelmesen, értelmezve, odafigyelve, az érdekesebb részekre vissza-visszalapozva a Bibliát (ez lehet hitbéli ügy is, de itt és most nem erre gondolok, hanem a kultúrhistóriai vonatkozásra…). Az Ószövetséget is (az az érdekesebb) és az Újszövetséget is… talán a leggyakrabban idézett történettár ez az összes művészeti ágban… meg fogsz lepődni, ha kipróbálod, amit mondok, milyen új jelentésrétegeket, utalásokat fogsz megérteni, felismerni képzőművészetben, zenében, irodalomban… olvasd el az Ember tragédiáját, olvass el annyi Rejtő Jenőt, amennyit tudsz… olvass el egy bevezető képzőművészeti könyvet, és – egy ötlet – nézd úgy a képeket, mintha fényképek lennének… lehet, hogy meglepő, de a legnagyobb művészi fényképészek rengeteget tanultak a klasszikus festőktől… keress egy bevezető előadássorozatot a komolyzenéhez… máshogy fogod hallgatni még a hip-hopot is, lefogadom…
És olvass Szerb Antalt (nemcsak az irodalomtörténeteit, de egyéb írásait is), Karinthy Frigyest, Mikszáthot (nagyon vicces), Kosztolányit, Móriczot, Mándy Ivánt, Esterházyt, Nádast, Istenem, abbahagyom… de jó lenni azt hinni, hogy nem (teljesen…) a falnak beszélek…
Olvasd ki a “zöld könyveket” minden “tárgy”-ból, a jó zöld könyvekben (majdnem) minden benne van…
Sziláygi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Ez a mese keretezte az egész napot, a workshop-részt… időnként Peter elmesélt egy-egy momentumot egy tavalyi aktuális indiai SF-coaching (SF = solution-focused = megoldásközpontú) projektről, amelyben személyesen is résztvett… onnan tudtunk azután “dobbantani” mindig a következő workshop-elemhez…
“Hol volt, hol nem volt, volt egyszer…” egy német ember (egy “boring engineer”, ahogy önmagát nevezte egy kerekasztal beszélgetésen Oxfordban, erről később…), életét a keleti harcművészet és az energetikai projektek iránti szenvedélye között élte/éli le és ennek az életnek az egyik állomásaként 4,5 éve vezérigazgatója egy indiai energetikai cégnek, amely az energiát vizierőművek segítségével állítja elő…
A cégről szólva, nem piskótáról beszélünk, India nagy ország és H. szerint az egész ország energia-igényének a 20%-át (!!!) ez a cég állítja elő…
Szóval ide érkezett H. “fővezírnek”, hogy megváltsa a világot és dolgozott is a projekten, egyre ádázabbul… és egyre inkább látta, hogy ő már nemcsak könyékig, de állig benne van (lassan el is lepi…) és semmi, de semmi nem úgy megy, ahogy ő ezt az elején elképzelte, meg most is szeretné…
Sok minden oka volt ennek… mondjuk kettő speciálisat említett meg most Peter a workshopon, ezek közül egyet ő, H. is megemlített akkor, tavaly szeptemberben, Oxfordban…
Ide beszúrom, hogy ez az Oxford (SOL2012, megoldásközpontú brief coaching konferencia, 2012. Szeptember 5-8) azért kerül és fog még előkerülni, mert amint Peter elkezdte az első “versszakot” a pénteki workshop-on (mondjuk kb. 10:30 AM körül) a “meséből”, rögtön egyszerre két helyen voltam, és – marha jó volt – időutaztam
Megjegyzés (általános, a blog stílusát illetően, különös tekintettel nemcsak a lábjegyzetekre, de a lábjegyzetek lábjegyzeteire, tudod, ez a Hold utca 3-5, meg a Café Vian, “…de most komolyan, ez hogy jön ide?!”, stb.): előttem van az a blog-olvasó többé-kevésbé ismerősöm/barátom, akit a különböző kacskaringóim itt-ott idegesítenek, sőt… mégis, mindig talál bennük egy-két érdekes dolgot, úgyhogy néha-néha ide-idekattint a blogra, mit hordok már megint össze-vissza, és van is már gyakorlata benne, hogy mintegy gyorsolvasással átugorja a lábjegyzeteket. Tovább szeretnélek segíteni Téged is, kissé berzenkedő, mégis hűséges olvasóm (a Fiala mit tudom én már 12 éve tartó reggeli talk-rádió dinozaurusza jut eszembe – ezért értelek meg nagyon -, a Kelj-fel-Jancsi (talán az 5. rádiót nyúzza, most éppen a Radió Q-t…), az is olyan, hogy x-szer elhatároztam, nem, többet nem hallgatom, kitörlöm még a memóriából is, azután mégis vissza-vissza oldalgok hozzá, mert ott (majdnem) mindig történik valami váratlan, az a műsor tényleg “él’”, ha néha rágom is már a jó előre odakészített kefét…), egy kis ötlettel… ha közben valahol elfogy a cérnád, mielőtt tovább klikkelnél, a végére mindig scroll-ozz le, hátha van ott valami kis bonbon, amiért érdemes volt… nem mindig lesz, de többnyire… most van… szóval, ha kb. itt fogyott el, cső, csocsi, csá, de azért a végét nézd meg… szevasz…)
Szóval H.-t nem abból a fából faragták, aki feladja. Már benne volt a negyvenben (utolsó este Oxfordban, a fogadás és kis kabaré után a bárban mesélte el két sör mellett a pultnál), hogy amikor még mindig érintéses, komoly csatákat vívott, mit tudom én , melyik keleti harcművészeti ágban, akármilyen, akár sokkal fiatalabb csávókkal is, felesége óvatosan (nem szereti, ha ellentmondanak neki, kemény német, és ez nem címke, bocs, ez ő, OK?) kezdte már mondogatni, hogy hey, végig kellene ezt már gondolni, mégis csak családod van, komoly munkád, és hülyére vereted magad esténként… és azután egyszer tényleg nagyon megverték… mit tudom én, a füle, a bordája, már nem emlékszem, de ez már neki is sok volt… akkor egy picit (“kicsit”, “picit”, ezeket nem használjuk – F. Várkonyi Zsuzsa intelme – csak mérték értelemben, itt mérték értelemben van, rendben?) visszavett… szóval egy ilyen ember, nem egy puhány, na az nem…
Tehát az a két dolog, ami miatt speciel Indiában lehetnek plusz főfájásai az embernek, ha vezető… Sok-sok vezetői szint volt ennél az indiai vállalatnál… H. Oxfordban nem mondta mennyi, Peter 64 szintről beszélt, legyen ez, ez legalább szám, konkrét… H. nem beszélt a szintek számáról, csak annyit mondott, hogy ha összeadta az összes vezetőt, akkor minden egyes vezetőre “esett” 0,7 fő vezetett munkatárs… Szóval, ahogy a SAS-nál valamikor a híres OD mese-könyvben, itt is aktuális volt már a “lapítsd le a piramist” jelszó… emellett, ezt Peter nagyon jópofán “eljátszotta” nekünk csütörtökön, azért Indiában nem egészen úgy van, hogy te kiadod az utasítást és ők ripsz-ropsz megcsinálják… áááá… állnak és mondják, hogy yes-yes, és közben kicsit ingatják a fejüket jobbról-balra… nem jó jel…
Na, most már úgyis csak a türelmesebbek vannak velem – a többiek lescroll-oztak, felkapták a bonbont és már huss, hetedik határban… -, egy lábjegyzet… van jelentősége, hogy én hogy ismertem meg H.-t. Oxfordban 4 napos volt a konferencia és első nap estéjén, mivel olyan sokan voltunk, hogy az egész csapat egyszerre való megfelelő bankettes elhelyezésére nem találtak megoldást, ezért egy “Guided Pub Crawl around the historic pubs of Oxford” (Pub-séta Oxford történelmi helyeire) volt betervezve, mindenütt várt minket valaki, rezervált helyünk volt, oda mentünk, ahová és azzal, akivel akartunk. A harmadik ősrégi, azt hiszem 13. századra visszatekintő történetű pubban vacsoráztunk és a vacsora végén felfedeztem a két indiai urat, akikkel kapcsolatban volt egy budapesti megbízásom, hogy van Indiában egy érdekes projekt, arról szerezzek annyi infót, amennyit tudok… állítólag a LEAN-t és az SF-módszert (solution-focused = megoldásközpontú) valamilyen szinergikus kombinációban használják…
Az indiai urak asztalánál, velük szemben, a falnál ült egy elég erősen európai, még inkább német vonásokkal bíró úr (ne kezd el, igenis, németes, van ilyen, amikor még szőkés barna voltam, azaz több hajam volt, engem is néztek néha németnek, van ilyen…), én nem is őt szólítottam meg, hanem az indiaikat, félig mögöttük állva, kicsit oldalról előrehajolva, hogy jól gondolom-e, hogy ők attól a bizonyos indiai cégtől vannak-e. Nem volt idejük válaszolni, a szembenülő európai határozottan visszakérdezett, mit akarok tudni, mi érdekel…
No, elmakogtam valamit (nem az angolommal volt baj, de nagyon általános, “ritkás” volt a megbízásom: “bármi”…), erre ő pattogóan tovább kérdezett, OK, de mit tudok én a LEAN-ről… azt se tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány egy pillanatig… mi van? …sörök, jól bevacsoráztam, Oxford, mind külön-külön is letaglózott, én állok, ő ül, erre itt elkezd vizsgáztatni, hagyjon má’ engem békében… még az se jutott eszembe, amit tudtam (este lefekvés előtt jutott eszembe, hogy néhány hónappal előtte egy tréning program összeállításához átfutottam néhány irodalmat és készítettem is egy összefoglalót magamnak, ami egyébként pdf-ben még akár elő is kereshető lett volna az iPhone-omból (ha eszembe jut…), de tény, ami tény, hogy fejből blattolni teljesen ready állapotban sem tudtam volna sokat egy ilyen kérdésre…)…
Elég hamar eljutottam oda további keresztkérdések súlya alatt (meg amúgyis, én nem szeretek blöffölni, ha nem tudok valamit, megmondom…) kiböktem, hogy ha ÍGY kérdezed, akkor semmit… ott megnyugodott egy kicsit, hogy OK, akkor ő az egyedüli kakas, és egy 20 perces szabályos kiselőadást tartott a témáról. Remeket… élveztem nagyon (se nekem, se nekik nem jutott eszünkbe, hogy le is ülhetnék, ilyenek, de ez nem is volt gond, csak így utólag… érdekes…). Persze, figyelembe véve a diszpozíciómat, 15%-ot se tudtam megjegyezni, de azt mindig nagyon szeretem, ha valaki ért valamihez, és azt tudtam, hogy ez a pali ebben nagyon otthon van és ez tetszett…
Nem tudom, hogyan lett ennek vége, de tény, hogy nem éreztem (a magam részéről) feltűnően nagy győzelemnek… inkább, hogy OK, ez is megvolt, azt se tudom, ki ez, még leginkább azt gondoltam, hogy az indiai vezetők tanácsadója… van itt elég ember, belőle nekem akkor pont elég is volt erre a konferenciára (és azt gondoltam, hogy ő is ezt gondolhatja rólam…).
Annyit még ehhez a talányos pub-epizódhoz, hogy a furcsa találkozó utolsó talán 15 percében a csapathoz – láthatóan szintén már vacsora elfogyasztása után – csatlakozott egy férfi és egy nő is… egy szót se szóltak, egymáshoz se, a két indiaihoz se, meg a prezit tartó “tanácsadó úr”-hoz se, de nagyon stabilan elhelyezkedtek, és határozottan figyelték az előadást, aminek a célzottja én voltam, aki ott álltam az asztal sarkánál… a finoman, de határozottan gesztikuláló előadó időnként a magyarázat alátámasztásaképpen (a tact time-ot, mint kulcsmomentumot emlegetve (márhogy ezt kell a LEAN-elemzés eredményeképpen a folyamatelemek mindegyikénél egységesíteni), meg talán azt, hogy a LEAN-nek és az SF-nek közös metszetei vannak, például a preferred future/megcélzott jövő meg a North star/Északi csillag, na, ennyi maradt meg…), időnként az újonnan érkezett úr előtt is néha megkopogtatta az asztalt, valahogy fura módon…
Ha ezt teljesen ismeretlen ember előtt tenné meg az ember, legalábbis a nyugati kultúrkörben, az a “felségterület” megsértésének számítana, de itt a felségterületes úrnak a szeme se rebbent és a felségsértő “tanácsadó úr” meg néha mintha jelentőségteljesen rá is nézett volna… mivel azonban az audiencia úgy ért véget, hogy én oldalogtam el, ezért ez az enigmatikus kapcsolat a nagyhangú (és nekem az oxfordi ereszd-el-a-hajam estéjének második részéhez mérten egy kicsit túl józan) tanácsadó, a két indiai és a később jött úr (nem beszélve a vele jött hölgyről) nem tudott előttem azon az estén megvilágosodni… Nyilvánvaló volt, hogy főbenjáró hibát követtem el, úgy álltam H. elé, hogy nem voltam kellőképpen felkszülve LEAN-ből…
Ezt az epizódot leszámítva az este nagyon jól sikerült, számos kellemes ismerősre, coach-társra találtam, bensőséges beszélgetések kezdődtek, folytatódtak, de ez az egy… Este írtam is a “megbízómnak”, Te, én elkezdtem a projektet, valami keveset meg is tudtam, de szerintem a pali valószínüleg az életben nem áll velem szóba többet, úgyhogy részemről ennyi, bocs…
Másnap délelőtt került sor pleanárison a nagy teátrum-szerűen kialakított kollégiumi előadóban (arról, hogy milyen volt három napot belül tölteni egy olyan igazi oxford college-ben, egy diákszobában nyugovóra térni és reggel ezekre a sajátos tégléjú épületekre és a körülvett pázsitra lenézni, na erre most már itt nem térek ki, ha valakit érdekel, valamikor szeptemberben már írtam erről az élményről…) arra a bizonyos CEO-kerekasztalbeszélgetésre, amin H. is résztvett, mint az indiai cég CEO-ja… az én tegnapi “tanácsadóm”, a LEAN-guru… leesett az állam… azután meg halálra röhögtem magam az egész hallgatósággal együtt, mert H.-nak olyan humora van, hogy elmenne stand-up komikusnak is (egy kicsit utána leveleztünk, igért egy tanulmányt, azt elküldte, majd ezt a stand-up komikusi vénát meg is említettem neki az utolsó köszönő levelemben… többet nem írt… belegondolok, az egy dolog, hogy egy ilyen vigéc-konferencián jópofiztunk, de nagytekintélyű CEO irodájában a komoly mailek között valaki le stand-up komikusozza… hmmm, nem biztos, hogy humoránál volt…). Lásd még a végén a bonbont…
Vissza a fő mesébe… A nagy átszervezési projekthez nagy tanácsadó cégeket kért meg ajánlattételre (egy amerikait, egy svájcit) és egy - már egy-két kisebb dologban neki ott Indiában segítő - egyedül dolgozó svájci SF coachnak is elküldte a tender-kiírást… jöttek a tenderek, két nagy könyv, meg egy fél oldal az SF-tanácsadótól, amiben olyasmi volt, hogy “…én azt így előre nem tudhatom, de ilyen és ilyen módon veletek együtt tudom elképzelni, hogy megtaláljuk a megoldásokat…”
Amikor Oxfordban a kerekasztalbeszélgetésen a moderator megkérte a panelt (három vezérigazgató, két angol és H.), hogy mondjanak egy sikeres SF projektükről részleteket, amikor H.-ra került a sor, ő ennyit mondott: “Nekünk csak egy projektünk volt, megváltoztatni az egész céget…”.
H. mindenesetre azt az egyet elhatározta, hogy nem tudja még, hogy hogyan lesz, milyen lépésekkel, szervezeti átalakításokkal kell vgülis előállnia, de azt biztosan tudta, hogy ezt a vertikális vezetési monstrumot, ezt le kell bontani, ezt a “64” szintet (az nem derült ki, hogy ez pont 64, vagy a “64” itt a (-z ebben az értelemben) nagyon nagy szám helyett áll) legfeljebb 5 szintre le kell bontani…
Miért érdekesebb/nehezebb ez ott, Indiában, mint nálunk lenne? Nos, nem véletlenül van sok szint… Szerintem a rangkórság megértéséhez azért nekünk nagyon kapaszkodnunk nem kell… mindegyikünk tudna példát mondani arra, hogy egy-egy kolléga néha már mennyire irracionálisan ragaszkodik valami olyan titulushoz, ami “jól néz ki” a névkártyáján… hány olyan sales-embert ismerünk, aki “Sales igazgató” (“Tudjátok… hát, hogy nézne ki… nem vennének komolyan…”).
Indiában ez még komolyabb… nyilván a felszínen, a törvényekben erről már szó sincs, de a kasztrendszer a szokásokban, a családok, városok, falvak szokásaiban, történetében tovább él… ez különösen éles lehet a legalsó kasztba, az érintetlenekhez tartozók esetében… akikről, miközben egy demokráciában élnek, törvények/betű szerint egyenlőként - környezetük bizony számon tartja hovátartozásukat, és ebből nem nagyon lehet csak úgy kiugrani… és a többi kasztok esetében is, ott sem sima az átjárás… Szóval nagyon fontos, sokkal fontosabb, mint nálunk, hogy mi áll azon a névjegykártyán, milyen “manager” vagy…
És ez volt az, amit sok-sok embertől el kell venni… könnyű? Naná, hogy nem… de vezethetetlen volt már a vállalat, és ezen is változtatni kellett… nyilván ez csak egy elem a sok közül, de mély, szociológiai vonatkozásai miatt ez volt a legnehezebb…
A 3 meghívott tanácsadó közül a választás nem volt könnyű, de már ez is meseszerű. H. Oxfordban úgy mesélte, hogy jöttek a nagyokos tanácsadók, akik mindent tudnak, csilli-villi prezentációikkal, de amikor a kérdések jöttek, akkor már nehezebb dolguk volt, látszott, hogy x-edszer adják el az egyébként tiszteletreméltóan szerteágazó és sok területen valóban mély tapasztalatukat, de ezekről H. azt gondolta, hogy “…a LEAN-t nekem ne tanítsa senki, olvasni tudunk, elolvasunk két könyvet, és megcsináljuk magunknak, nekünk itt most más, több, vagy kevesebb, de mindenesetre valami formabontó kell”. Ekkor jött Marco, a svájci konzulens, akinek kisebb projektekben már volt szerepe és aki a “féloldalas” tender-dokumentációt benyújtotta (itt is, gondolom, azért csúsztatás lehet a kontraszt kedvéért, mondjuk azt, hogy a többihez képest jelentősen filigránabb dokumentációval…).
H. neki is vázolta, mi a helyzet, hová szeretne eljutni kb. a vállalattal és kérdezte, hogy Marco mit csinálna, milyen ötletei voltak. Hozzátette, hogy amikor először életében megpillantotta Marcot életben, az volt a benyomása, hogy “ha ezzel az emberrel a londoni rakparton találkozom, adtam volna neki egy fontot…”… tényleg, Marco, még ha zakó is van rajta, tudja egy clochard, egy (jól-öltözött…) hajléktalan benyomását kelteni…
Ennél a pontnál Oxfordban Paul Jackson, a moderator kinézett az előadó közönségére, kérte Marco-t, hogy álljon fel, mutassa magát… amikor Marco valahol középen felállt, Paul egy pillanatra elgondolkozott és azt mondta: “Én két fontot adnék neki…” (persze, mi, a közönség, dőltünk a röhögéstől, képzelhetitek…).
Marco akkor és ott Indiában válaszában nem volt bonyolult és nem köntörfalazott: “I don’t know…”. Ezzel nyert… Ehhez persze a H. is kellett, az intuíciója, mindegy… H. azt mondta ezzel a választással kapcsolatban: “Találkoztam már tanácsadókkal, nem eggyel, de azt, hogy ‘I don’t know’, még soha senki se mondta… gondoltam, próbálkozzunk meg ezzel…”
A projekt elején volt egy történet, aminek két verziója van. Az egyiket H. mesélte el Oxfordban. Eszerint Marco is ott volt már azon a reggeli indiai management-meetingen, amikor H. bejött, szúrós szemmel végignézett a vezető kollégáin (azok már kezdtek összehúzódni a székeikben) és azonnal elkezdte sorolni az elmúlt hét hibáit, hiányosságait, pontosan, személy szerint lebontva, rámutatva egyenként a “bűnösökre”... Emellett a hihetetlenül szétszórt, nehezen egybetartható, harmonizálható vezetői legénység mellett ő egymaga volt kénytelen mindenütt ott lenni, mindenhez érteni, mindenről tudni… mindent tudott… egyenként mutatott rá a kollégákra és olvasta a fejükre a “bűneiket”… pisszenni sem mert senki, ő meg egyre jobban belelovallta magát. Ahogy ő visszaemlékezett (és nekünk az oxfordi coach-közönségnek “kiszólt”): “Tudjátok, akkor még hittem abban, hogy a bot (stick) működik, hatékony. Nem az. Ma már tudom. I was wrong, OK?” (nagy taps…).
Ott Indiában pedig mentek össze az emberek a székeikben, vállukat felhúzták, néztek maguk elé, lesunyták a szemüket, nem mertek felnézni a “boss”-ra… Ekkor Marco kért egy kis szünetet és azt mondta H.-nak, félrehúzva őt egy kicsit: “Lehet, hogy amit csinálsz, nem a leghasznosabb a projektünk szempontjából… mondd, semmi sincs, amit jól csinálnak? Mind tök hülye? Mert ha esetleg van, amit jól csinálnak, esetleg arra is adhatnál visszajelzést”…
Visszamentek a terembe, folytatták, és H. – mondtam, hogy mindent tudott – mindenki, minden vezető munkájával kapcsolatban tett valamilyen elismerő megjegyzést… nem az embert dícsérte, hanem amit tett, mondott, javasolt, megoldott, konkréten valamilyen eseményben/munkában való részvételért, hasznos ötletért… és a hangulat azonnal megváltozott, az emberek elkezdték kihúzni magukat, kötetlenebbek lettek, megszólaltak, elkezdték mondani a véleményüket, sőt, már elkezdtek tervezni egy megbeszélést is a következő napra… H. nézte a naptárát és mondta: “nekem nem lesz jó háromkor, nem lehetne más időpontra tenni?” “H., nem baj, majd megcsináljuk nélküled…”
A másik verzió szerint az egyik meeting (az összehúzott szemöldökös) egyik nap délután volt, H. és Marco este beszélgettek ennek a stílusnak a hasznosságáról és H. a másnap reggeli meetingre egy kis papírral érkezett és arról minden egyes management tag számára tudott valamit mondani – mondtam, hogy abban az időben még mindenről mindent tudott – valamit az előző hétről, amiért ki tudta fejezni az örömét…
A 64 szint… csináltak egy kérdőívet, hogy mi lenne az, amit kapnak ezen közbenső manager-posztok elvesztésének kompenzálására… 75%-a a megkérdezetteknek visszaküldte a kérdőívet... ezen felbuzdulva, tovább finomították a kérdéseket és a leglelkesebbekből egy bizottságot hoztak létre, aki az igazgatóság számára döntési alternatívákat készített elő… és így, hogy bevonódtak, elhatározták, hogy ez a cég lesz Indiában, de miért ne egész Ázsiában a legelőrehaladottabb szervezetű, legmodernebb, leghatékonyabb management-team… ez volt/van annyira fontos cél és hivatkozási alap, amely majdnem mindenkinek tud majd segíteni, aki vezetőből vissszaminősítődik…
Azután az SF-es módszerek alkalamazásával mentek végig, hasonló módon az előbbihez a szervezeti egységeken, az egész organigrammon és mindig vigyáztak arra, hogy közben felhasználják azt a kincsesbányát, amit a munkatársak tudása, lelkesedése és tenniakarása jelent…
Hová jutottak? Azt már mondtam, hogy H. el tudott menni nyaralni, most már arra is van ideje, hogy a stratégiai kérdésekkel foglalkozzon (a tulajdonos célja az üzlet kiterjesztése Ázsiában és a vezető hely elérése, erre eddig alig jutott ideje a mikromenedzselés terhelése miatt…). A vezetők felelősségteljesen, a korábbi feszültségektől mentesen, egymással szívesen és dinamikusan együttdolgozva, a hierarchia bármelyik szintjéről jövő jó megoldásokat szívesen fogadva munkálkodnak a közös ügyön és Peterék “bánatára” (Peter Svájcból ismerte Marco-t, így hívódott be a projektbe) már nincs szükség a segítségükre, elvannak már egyedül is… ez a legszebb eredmény, amit egy (SF) coach elérhet… Chris Iveson et alii írják könyvükben, a Brief coaching-ban (a kedvenc SF könyvem…), hogy az SF coach célja: “leave no footprint” (ne hagyj nyomot…)
2012 karácsonyán – a 4,5 év alatt először – H. 3 hetes (!!) szabadságra ment… hallatlan… magára hagyta a céget, az embereit… megbízik bennük…
Ja igen, ezt az előadást követően sokat beszélgettem H.-val, egész jóban lettünk… talán ő lett a legemlékezetesebb találkozásom Oxfordban…
És akkor itt a bonbon, amit ígértem valahol középen, egy link, ahol részben megnézhető, illetve egészben meghallgatható az az említett kb. 40 perc, arról a kerekasztalbeszélgetésről, amiben H. is beszámolt az ő SF-es élményeiről (2. és 3. video)… Az utolsó video pedig –ugyanezen a linken - egy másik, coach-kerekasztalról készült felvétel-részlet, Peter Szabóval, Chris Iveson-nal...: http://www.sol2012.co.uk/media/ . Ugyanezen a site-on szöveges download-ok is találhatóak és az egész a SOL2012-n készült… ez ilyen jó szokott lenni… idén is lesz SOL2013, egy kis ízelítő a programból (Hannover mellett lesz egy wellness hotelben, májusban): http://sol2013.com/the-programme/
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Daniel Meier autogramjával fejeztem be a kettővel ezelőtti, ma hajnalban írt bejegyzést: “Never read this book!” – abba a könyvbe beírva, amelyet éppen megvettem tőle…
Bár már abban a bejegyzésben röviden kitértem arra, mi volt az előzmény, eszembe jutott, hogy ez egy csodálatos példa arra, ahogy egy coach jelen van és beleéli magát a coachee lélekvilágába… Jó érzés volt, hogy ezen az áttételes módon Danivel ebbe a virtuális coaching folyamatba tudtam kerülni… köszönöm neki…
Szóval az ottani magyarázat egy könyvre utal (Robert Musil: A tulajdonságok nélküli emberre), de csak hevenyészve. Nézzünk abból a részből egy részletet, amelyre utaltam.
Az előzmény: Kákániában (ami az Osztrák-Magyar Monarchia szatirikus megfelelője) Ferenc József 75. születésnapjának egy nagyon különleges, magasröptű szellemi megünneplését tervezik egy bécsi előkelő szalonban. Egyre többen csatlakoznak, akik úgy gondolják, hogy nem maradhatnak ki ebből. Így kerül be a körbe Stumm tábornok is, aki egy adott ponton úgy gondolja, hogy kézbeveszi az ügyet…:
“A hadművelet egyik legfontosabb alapfeltétele, hogy az ellenség erejét tisztán lássuk. – Így tehát – mesélte a tábornok – belépőt kértem a világhíres udvari könyvtárunkba, és behatoltam az ellenséges vonalak mögé; vezetőm egy könyvtáros volt, ki igen szeretetreméltóan állt rendelkezésemre… Végigjártuk a kolosszális könyvkincset, és elmondhatom neked, nem éreztem semmi különösebb megrázkódtatást, ezek a könyvsorok nem rosszabbak, mint egy helyőrségi díszszemle. Épp csak hogy egy idő múltán óhatatlanul is számolni kezdtem, amúgy fejben, és ez váratlan eredményre vezetett.
Tudod, korábban azt hittem, ha mindennap elolvasok egy könyvet, bármily erőfeszítésembe kerüljön is a dolog, egyszer csak a végére jutok, vagyis bizonyos pozícióra tarthatok igényt a szellemi életben, még ha egy-két művet kihagyok is itt-ott. De mit gondolsz, mit felel a könyvtáros, amikor sétánk sehogyan se akar véget érni és én megkérdezem, tulajdonképpen hány kötetet is tartalmaz ez a fránya könyvtár? Három és fél millió kötetet, azt feleli!... papíron-ceruzával még egyszer ellenőriztem magam; tízezer évre lenne szükségem ily módon, hogy szándékomat megvalósíthassam!...
(Amikor a könyvtáros bevezeti a katalógus-szobába, ahol a könyvek könyvei állnak és ott akarja hagyni, a tábornok így szól:)
“Könyvtáros úr, nem szabad itt hagynia engem anélkül, hogy el ne árulná a titkot, hogyan csinálja mégis, hogy ebben a könyvbolondokházában eligazodik?”… Ahogy egyre szorongatom ott, egyszerre csak felegyenesedik,… és azt mondja,… mintha most e falak végső titkát mondaná ki: “Tábornok úr, arra kíváncsi, hogyan ismerek minden könyvet? Hát erre csak azt felelhetem: úgy, hogy egyiket se olvasom!”
Tudod, ez már csaknem túl sok volt nekem! Látván azonban megdöbbenésemet, el is magyarázta. Minden jó könyvtáros titka az, hogy a rábízott irodalomból sosem olvas el többet, mint a címeket és a tartalomjegyzéket. “Aki a tartalomba belebonyolódik, mint könyvtáros elveszett! – hangzott a kinyilatkoztatás. – Sosem lesz áttekintése a dologról!”
Visszafojtott lélegzettel kérdeztem erre: “Ön tehát egyetlen fia könyvet el nem olvas ezek közül?”
“Soha; a katalógusok kivételével…”…”
No, ezt a számomra metaforikus történetet meséltem el neki valamikor nap közben, amivel mintegy megideologizáltam – mint a könybéli “könyvtáros” földi mása -, hogy miért nem bánt, hogy nem minden könyvet olvasok el, ami a könyvtáramban pihen és igen jó biztonsággal kimondható, hogy mindet sohasem leszek képes végigolvasni (mert azért a könyvtárosoknak azt a “szabályát”, hogy egyetlen könyvet sem olvashatnak el, persze, nem tafrtom be…:-))))
És a nap végén erre a kis beszélgetésre emlékezett Daniel, amikor a képen is látható ajánlást írta be nekem: “Soha ne olvasd el ezt a könyvet!” Ami ugye ebben a kontextusban/szöveg-környezetben azt jelenti, hogy belépett az én univerzumomba, elfogadta a metafórát, és jelezte, ha a könyvét az én univerzumom szabályai szerint hasznosítsam, ha úgy esik jól nézegessem, lapozgassam, ha úgy eseik jól olvassam el, és ha hű könyvtáros akarok lenni, aki tiszteli, osztályozza ,de nem olvassa a könyveket, hát legyen úgy.
Ha azt mondtam volna neki, hogy én vagyok Bonaparte Napóleon, Daninek valószínüleg csak egy kérdése lett volna: “Felség, most éppen Elba szigetére tart, vagy onnan jön?”
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Peter Szabo története Insoo Kim Berg nyomán (a képen Steve de Shazer-rel). Az egyik amerikai állam új, frissen megválasztott kormányzója ismerte már a módszert és arra gondolt, hogy milyen jó lenne a megoldásközpotúságot egy egész állam szervezetében megvalósítani. Felkérte a projektre Insoo Kim Berget, aki azt kérte, hogy hadd ismerhesse meg a munkát, a folyamatokat, hogy lehessen egy képe a szervezetről.
Na most egy amerikai állam az tud akkora lenni, mint egy egész ország egy másik kontinensen, ebben az esetben is az államszervezet több tízezer embert jelentett, valóban egy nagy projektről volt szó.
Insoo Kim Berg, amikor ezt a megismerési elő-projektet kérte, arra gondolt (ehhez persze, nem volt elég felületesen ismerni a módszert, az eredményeket, hanem valóban a módszer alapelveivel kellett volna tisztában lenni, hogy ezt meg lehessen érteni), hogy jó lenne megnézni olyan helyeket, ahol már csinálnak ezt-azt jól és akkor majd arra lehet épteni az egész nagy változást.
Az új kormányzó azonban – aki nagyon jóindulatú volt, hiszen belekezdett ebbe a projektbe, de láthatóan nem egészen értette meg annak a lényegét – azt az utasítást adta az embereinek, hogy olyan helyekre vigyék el Insoo-t, ahol a legeslegrosszabbul mennek a dolgok, hogy lássa, min kell javítani.
Sok helyre elvitték, de mindenki tudta, hogy az egész államban ott mennek a legrosszabbul a dolgok, ahol Betty a főnök és Bill az egyik legfontosabb beosztottja. Insoo Kim Berg hozzájuk is eljutott és először Bettyt kezdte kérdezgetni, hogy hogyan mennek a dolgok és hogyan dolgozik Bill. A beszélgetés nagy része panaszkodással telt, hogy milyen lehetetlen alak ez a Bill, soha nem fognak jutni semmire, de mégis, ezt meg azt azért csak ő tudja, ezért megtartják. Mondta is Betty Insoo-nak, hogy csak menjen oda Billhez, kérdezgesse ki, és ő maga is győzödjön meg erről….
Utána Insoo ment Bill-hez és egy egész napon keresztül beszélgettek. Igen, az volt, amit gondoltok, ez a nap meg főleg azzal telt, hogy Bill panaszkodott, hogy mi mindent meg lehetne, meg tudna itt csinálni, ha nem egy ilyen elb…., hülye főnöke lenne, mint Betty…
Insoo elgondolkozott és másnap visszament Bettyhez (aki már várta, hogy “Na, ugye, ugye?”) és két kérdést tett fel neki:
Amikor a projekt folyamán egy hónap múlva Insoo valahogy visszakerült Bettyhez és beszélgetni kezdtek, Betty örömmel újságolta: “Képzeld, Bill a legjobb emberem!”…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Hosszú nap volt a tegnapi (csütörtöki nap) és még nem vagyok kész az előző - így, 2:00 körül, hajnalban már három nappal ezelőtti - napot feldolgozó bejegyzéssel se… igaz, az kicsit hosszabb lesz… na azt majd szombat-vasárnap…
Csütörtök egész nap a megoldásközpontúság jegyében telt el. Napközben szervezeti workshop, este megoldásközpontú team-coaching könyv-bemutató.
A Hotel Presidentben voltunk, a Hold utcában, az MNB mögött és a Vian Café-ban ettük meg az ebédet (tök érdekes és nagyon finom csokoládés, narancshéjas dessszert volt, kicsit sokat kellett várni, de örültünk, hogy nem az olaszba mentünk, én voltam kicsit erőszakos, én nem szeretem a tésztákat főételnek, ha tészta, az legyen mákos tészta, az igen, de ezek a mindenféle zűrösek…).
A gasztronómiai betét után nézzük, mi volt az Elnök úr hotelben… a svájci-magyar SolutionSurfers kft (Peter Szabo, Katalin Hankovszky és Daniel Meier) tartott egy nagyon érdekes coaching napot ott. Reggeltől késő délutánig egy fantasztikus, feltöltő workshop-élményben volt részünk, azután talán az első, Daniel Meier eredetiből magyarra lefordított team-coaching könyvének volt az ősbemutatója (a pontosság kedvéért, a fordítás alapjául szolgáló kiadás: DAniel Meier: Wege zur erfolgreichen Teamentwicklung, 2004 SolutionSurfers).
A workshop egyszerű kis címe ez volt: “3 az 1-ben (legalább!!): Motivált munkatársak, jobb kapcsolatok, hatékony változás”… szóval szervezeti témák…
Peter és Kati együtt utolérhetetlenek az improvizációs workshop-vezetésben. Érdemes lenne kipróbálni, meg kellene egyszer kérni őket, hogy egyszer az életben tanuljanak be egy egész napot teljesen kívülről és úgy is mondják el, hogy ott helyben egyetlen szót se találjanak ki, mindent szóról szóra a forgatókönyv szerint mondjanak, csináljanak (aki ismeri őket, tudja, hogy ez persze hülyeség, nem azért, mintha nem lennének képesek rá, hanem azért mert nem lennének hajlandóak… már alkatilag, ab ovo sem…). De… tegyük fel… (ez egyébként kedvenc epitheton ornans-uk, jó, nem, ez csak annyit jelent, hogy “díszítő jelző”, talán inkább kedvenc…feltevésük…:-))). Egészen biztos vagyok benne, hogy még akkor is azt hinné mindenki, hogy mindent ott találnak ki… hogy csinálják… na igen… ez a megoldásközpontúság… surf-ölni a pillanat hullámain…
Írtam az elején, hogy még nem vagyok kész a (már 3 nappal ezelőtti) tréning napról szóló bejegyzéssel és a két beszámoló (ha most hirtelen nem alszom el, ami normál lenne, lévén már 2:11 hajnalban…) valószínüleg a web 2.0 tengerén keresztezni fogja egymást időben (nem a jó sorrendben…).
Megjegyzés: ez a web 2.0, ezt én tudtam, hogy ezt én ide írom, de valamelyik nap a héten, ja igen, hétfőn, a MOM-ban emlékeztetődtem, hogy a “publikáció” az igazából az “igazi” sajtót jelenti, ez az izé, ez a web 2.0 pedig… hát igen… ez “csak” a web 2.0…
Ennek az időutazásnak (jó, csak napok között, de akkor is…) az az alapvető oka, hogy (majd meglátjátok, ha meglátjátok…) a keddi napról sokat lehet írni, ott sok minden elhangzott, ott voltak prezentációk, voltak akvárium-coachingok, és volt egy isteni beszélgetés (istenek beszélgetése…), ami a legjobban megfogott, és ezért lesz hosszabb az a bejegyzés (ezért az még csak félig van kész, azt is késő estig írtam szerda este – most abbahagyom ezeket a viszonylagos idő-megjelöléseket, hogy tegnapelőtt, meg azelőtt, mert elvesztettem a fonalat, nyugi, ha Te is, normál…)… és abban (a hosszabban, ami még nincs kész…) csak egy fontos részletet fogok igazán kifejteni és már úgyis hosszabb lesz… (szerintem ez a bekezdésem a csúcs tavaly február óta, ennél érthetetlenebbet, zűrösebbet még nem sikerült…). Aki itt még velem van… gyerekek… leborulok a nagyságotok előtt…
Ez a csütörtöki nap viszont (ez amiről most írok, innen már nem fogok időutazni többet, nyugi…) elszaladt, mint egy kósza pillanat… nem mintha nem lett volna fontos… nagyon is fontos volt… de itt nem kint utaztunk és néztük a tájat, hanem belül utaztunk, az első pillanattól kezdve, hogy elkezdtük, mindenki – beszélgetéseken keresztül, kettesben, változó párokkal, kis csoportokban, néha plenárisan – a saját célját, amit erre a napra ott helyben kitalált magának (vagy már napok, hetek, hónapok óta dédelgette és végre tudott vele egy napot foglalkozni…) dédelgette, építgette, körüljárogatta, megtapogatta, forgatta, alakítgatta, néha kicserélte, vagy csak módosítgatta és ezzel szaladt el e a nap…
Jó, volt benne egy rész, egy betét, az “indiai mese”, ami végighúzódott az egész napon, aminek azért fogok szánni egy egész bejegyzést, mert ez a kedvencem a szeptemberi, oxfordi coaching konferencia óta… az itt most már túl nagy betét lenne…
Erről a napról azért nehezebb írni, ezért került bele ebbe a bejegyzésbe – most még a megszokottnál is - több önreflexiós kör, mert azt, hogy én (tegnap, csütörtökön) min dolgoztam, sorry, most nem fogom idehozni, azt meg, hogy a többiek min dolgoztak, részben nem tudom, ha néha pedig meg is tudtam valamit róla egyik-másik esetben, azt meg azért nem hozom ide…
Tudtad egyébként, hogy a megoldásközpontú brief coaching egyik fontos alapelve, hogy nem kell a coach-nak pontosan tudnia, mi is az, amin az ügyfél dolgozik? Hogy a megoldás megtalálásához a probléma ismerete nem feltétlenül (és a legtöbbször egyszerűen nem) járul hozzá? Hogy a “probléma-nyelv” nem alkalmas a megoldásról való diskurzusra? (Tudod, ez az utóbbi az egyik híres, a segítő szakmákban közszájon forgóm Einstein idézet egy parafrázisa, annak, amely szerint „A problémákat nem lehet megoldani ugyanazon a tudatossági szinten, amin létrejöttek”?).
Hogy hogyan kell egy ilyen megoldásközpontú workshop-ot moderálni/facilitálni? Úgy, ahogy ezt Peter és Kati tudják… menj el egyszer egyre…
Például az első óra or so ennek a 4 kérdésnek a koreográfiájára pergett le:
Az egész csapat egy méhkassá vált, és mindenki elkezdett dolgozni magán, de úgy, hogy közben kérdésekkel, értő hallgatással, reagálással segítette a többieket, mondtam már, hol (változó) párokban, hol kis csoportokban.
Innentől hol szabadon, hol a moderátor/facilitátorok által csak gyengéden irányítgatva, újra el-, elindítva surf-öltük végig a napot, mindig megkeresve a számunkra legelőnyösebb, legnagyobb hullámokat, amelyekkel a leghosszabb trajektóriákat/utakat/siklásokat tudtuk bejárni/elérni…
Amit innentől feljegyeztem az iPhone-omba (most már óvatos voltam, visszatértem az iPhone Notes-ához, mert kedden 6 oldalt teleírtam és ott felejtettem az asztalon…), azok csak foszlányok:
A vágyak a képességek előfutárai – idézte Kati Goethe-t, mint a megoldásközpontú megközelítés eg ykorai előfutárát az egyik gyakorlat felvezetése előtt…
“… és te hogy vagy ezzel a kérdéssel?” Ez az egyik tréning-társtól származó kérdés… A kör elnevezése – amelyben előjött - az volt, hogy mindenki a kis csoportban próbáljon meg egy olyan áttörésre visszaemlékezni a közelmúltból, amikor egy pillanat alatt megtörtént valami, átszakadt egy gát… ez a konkrét, bekezdés-indító kérdés egy olyan helyzetben kérdeződött meg a coach által, amikor egy coaching alkalomnak a legelején, a kabátokat vették le, éppen csak a “hogy vagy”, “hogy vagy”-nál tartottak, amikor az ügyfél, még szinte le sem ülve, kellős közepén egy mondatnak, amiben az elmúlt hét munka-sikereit sorolta, egyszercsak azt mondta: “De jó lett volna, ha ezért megdícsérnek…”.
Második ember volt a cégnél, neki már csak egy főnöke volt, nem volt kérdés, kire gondol, de a coach, ugye, nem megy bele mások viselkedésének elemzésébe, a coaching folyamatban a coach-ról van szó, ezért a coach csak annyit reagált. “… és te hogy vagy ezzel a kérdéssel?”. “Úgy érted, a dícsérettel? Én meg szoktam dícsérni a kollégáimat…”. A coach nem reagált, mentek tovább… következő alkalommal, amikor találkoztak, az ügyfél tért vissza erre a pontra: “Amikor a múltkor arra hívtad fel a figyelmemet, hogy én sem adok elég visszajelzést az én embereimnek… akkor megfogtál…” Nem mindegy, hogy volt? Ő így emlékezett… és a coach-ügyfél kapcsolat ettől a momentumtól kezdve még erősebb lett, a bizalom tovább nőtt, ez például egy érdekes áttörés volt…
“Mi az az erősséged, amiről híres szeretnél lenni?” – érdekes kör következett ezután a kérdés után is…
És most valamit (már ez is a harmadik oldal… Cambria 12-es betűnagyság, 1-es sortáv…) a késő délután fénypontjáról, Daniel Meier Team-coaching könyvéről. Daniel Meier nem marad el Peter és Kati mögött a hatásban, amit egyszerűen már a puszta jelenlétének ereje megad. Könnyed, pici öniróniával, laza, magabiztos, tudja miről beszél, túl határozott kérdésre világosan megmondja, hogy nincsenek zsebéből előhúzható csoda-válaszai, nagyon tetszik.., Amit akarsz: autentikus, kongruens magával, hiteles… és ennyi elég is, de ennyi meg kell…
Kis workshop rész is volt és két rövid történet, Dani újságíró bátyja tollából. Az egyiket tudtam figyelni, a másiknál bezavart, hogy az egyik sarokban fordították is, de az az egyik elég is volt, ő lett a címadó… a fűnyíróról… ami (majdnem) véletlenszerű automatikus mozgásával, szabadon engedve a kertben, ide-oda-“száguldozva” tökéletesre nyírja a füvet… azt a füvet, amit Svájcban, szombat délután minden családi ház kertjében tökéletesre kell nyírni (a szombat délelőtt az autómosásé). A fűnyírás hogyanja apáról fiúra száll, és nem mindegy, hogy milyen irányban, hogyan kezded el, hogyan folytatod, mindenkinek megvan a maga módszere és azt a gyerekek otthon, az apjuktól sajátítják el (tudjátok, a fűnyírás, autómosás, befagyott kerti csap okozta buzgár, ezek: férfi munka…).
Megjegyzem, eddigi pályafutásom során a teniszpálya játék utáni lehúzására (ami kíváló proxija, megfelelője, helyettesítője a fűnyírásnak) legalább 4 módszert ismertem meg… A szerző csodálattal és irigységgel nézi az automata fűnyíró serénykedését és elmereng azon, hogy milyen jó, hogy nem kell betartania semmilyen sorrendet, szabályt, a lényeg a lényeg, hogy szépen le legyen nyírva a fű, a pázsit…
A coaching? Talán jobb, ha minél kevesebb, talán semmilyen előfeltevéssel nem élsz, hanem hagyod, hogy az ügyfél járjon a saját útján és te csak a folyamatra, a keretekre figyelj… hogy a végén le legyen nyírva a fű… ne maradjon ki semmi fontos…
Egy kérdésre Dani is idézte Insoo Kim Berg-et (a megoldásközpontú megközeltés egyik úttörőjét) – merthogy korábban már Peter is -. mondván: “Never ever give up…” – sohe, de soha ne add fel…
Danit (Daniel Meier-t) három lépcsőben ismertem meg… először a könyvét (ezt a könyvet, amit most lefordítottak, csak angolul), azután egy videón már szerencsém volt látni, hogyan dolgozik… az alig 45 perces videón két ülés lényege van felvéve, nagyon tetszik… a címe: Leichtigkeit (könnyedség) és – a témához remekül illően – Dani szinte lebegve a föld felett, éteri könnyedséggel segíti a felvételen a vezető beosztású ügyfelet saját útjának megtalálásában…
Azután tavaly Oxfordban, a megoldásközpontú brief coachok SOL2012 konferenciáján volt alkalmam néhány szót váltani.. szerénysége, közvetlensége, hitelessége nagyon szerethető emberré teszi őt… Bíztattam, éppen Peter is ott volt, hogy adjanak ki több videót élő coaching folyamatokról, mondták, hogy szerezzek szponzort, mondtam, azt most momentán nem tudok, de egy vevőtök már van…
Röviden most is beszélgettünk a szünetben, kérdeztem, hogy ugye – és mutattam – ez a fordítás ennek az angol kiadásnak az alapján készült… mondta: “igen” és hozzátette, “ja igen, neked sok könyved van…”, kicsit gondolkozott és hozzátette, amit ennél a pontnál mindenki hozzátesz: “… és el is olvasod őket?”… ez korábban nehéz kérdésnek számított, mert persze a válasz az, hogy sokat, de sokat meg nem, és ebben van egy jó adag érthetetlenség…
Néhány éve viszont, amióta elolvastam Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberét, ilyenkor azt szoktam mondani, hogy én úgy vagyok, mint Musil könyvtárosa, aki ugyanerre a kérdésre azt válaszolja valahol, hogy dehogy, a könyvtárosok nem olvasnak, az csak megzavarná őket, ha elkezdenék olvasni a könyveket… nekik nem ez a dolguk, az ő dolguk az, hogy tudják, hová sorolják be és hogy (nagyjából) mi van bennük… “Áh, szóval te vagy a könyvtáros…” – mondta Dani és vége lett a szünetnek…
Ez az utolsó bekezdés ahhoz kellett, hogy értsétek, miért írta be Dani a könybe azt, amit beírt - miután sorba álltam, itt is voltunk vagy 50-en, de csak részben ugyanazok, mint napközben - a következőket:
Az angol nyelvű könyvbe Dani ezt írta be (előtte egy papíron kigyakorolta a “Miklos”-t, mert először csehül, k nélkül akarta írni):
“to Miklos
I love the playful + SF heart you have!”
A magyar fordításba (az ebédnél beszéltük át: megvettem a szakkifejezések miatt, túl sokat olvasok angolul, használni meg alapvetően a magyart kell…):
“To Miklos
never read this book!”
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com - 2013-1-25 3:51
N’importe quoi…Nem gondoltam, hogy ezzel itt valaha előjövök… nem szoktam titkolni, de nem is dicsekszem vele… meghitt körökben, ha valahogy helye van, elmondom néha, dehogy így bele a világba… szóval annak idején, jó régen, majdnem nem sikerült az autóvezetési forgalmi vizsgám… negyedszerre sikerült csak végülis megszereznem a jogosítványt, azt hiszem ötödik előtt már valami különleges képesség-teszt jött volna, ezt épp sikerült megelőznöm.... átengedtek…
Már nem tudom, mi minden volt az ok 3-szor, hogy megbuktam, egyre emlékszem, eső volt és én nem lassítottam eléggé és mintha kicsit lefröcsköltem volna valakit a járdán…
A lényeg, hogy minden alkalommal plusz órákat kellett venni és mindig ugyanahhoz a helyes, szimpatikus fiatalemberhez kerültem, aki végig oktatott,,, nem is értettem, mi lehet a baj… mindig minden olyan simán ment… remekül éreztem magam a gyakorlati vezetéseken… jól elbeszélgettünk mindenféléről, mondtam már, helyes, szimpatikus fiatalember volt, mindenről lehetett vele beszélgetni…
Jó, talán az, mondogattam magamnak, hogy már 31 éves vagyok, és ilyenkor már nem olyan könnyen sajátít el az ember ilyen dolgokat (igaz is, a fiam jóval később, 16 évesen zutty, átment a vizsgán és megkapta a jogsit elsőre…).
Még ma is emlékszem két témára, amiről beszélgettünk az oktatóval, illetve ő mesélt… az egyik az volt, hogy éjszaka szokták a haverjaival próbálgatni a Margit-híd közepén lévő kanyart, hogy mekkora sebességgel tudják még éppen bevenni (már nem emlékszem, 160, vagy 200-zal)… a másik, hogy látott valamilyen oktató filmet, hogy az embernek legalább 700 000 km-t kell levezetnie, hogy már semmilyen meglepetés ne érhesse a forgalomban (hogy miért pont annyit…)… persze, ha ezt vesszük, még mindig nincs esélyem se…
Hogy jön ide a coaching? Mindjárt… szóval, hogy hogyan derült ki, már nem emlékszem, de kiderült, hogy a fiatalember, talán, hogy segítsen nekem, talán, hogy ő se kerüljön nehéz, kellemetlen helyzetbe a pirosnál, az indulásnál, mindig (?), vagy sokszor, gyakorlás közben rásegített a kuplungra, amikor nem jól nyomtam ki (nem emlékszem már, hogy ez technikailag hogyan volt megoldva, de ehhez most nem is lényeges) és ezzel megakadályozta, hogy teljesen én legyek a gyakorláskor a felelős a vezetésért… a vizsgán pedig senki nem segített, ott mindig egyedül maradtam…
Így van ez a coachingban is, ha nem hagyod, hogy az ügyfeled felelős legyen a gondolataiért, tetteiért, ötleteiért, döntéseiért a coaching folyamatban, az életben nem fogja találni a helyét a nehéz helyzetekben, hamis önbizalomba ringatod… annál inkább, minél észrevétlenebb a segítő beavatkozásod…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Sűrű januárunk van, ez volt az első jelentősebb, az én "képernyőmön" megjelenő esemény:
Az ICF Coach Klub blogjáról, az első megjelenésből átemelve.
Szilágyi Miklós
Mindegy is, hányadik éve lesz, hogy született, vagy meghalt, mindenesetre január 27-én halt meg, 44 (!!!) évesen…
Hipnotizál a könyvespolc… most az 1947-es Révai kiadású Világirodalom története ugrott le róla… azt hiszem, a Szent István körúti antikváriumban láttam meg a kirakatban néhány éve, egy-két üzlettel később kapcsoltam, nagyon siettem valahová, azt hiszem, tanúskodni a Markóba és az autót a híd után tudtam csak letenni… 3 vastag kötet virított a kirakatban, ránéztem az órára, volt még néhány perc, visszasiettem, gyorsan megvettem és hónom alatt a 3 kötettel siettem újra a dolgom után… persze, hogy megvolt a cucilista kiadás, de gondoltam, hátha ebben más, több van (nem ellenőriztem le, nem is fogom, ahhoz lusta vagyok…)… emlékszem, a Magyar irodalom története az érettségi előtt babonázott meg, nem is nagyon értékelték az érezhető hatást… azért meg nem buktam…
Kinyitom találomra a 2 kötetet a 149. oldalon:
“A romantika fogalmával, meghatározásával áttekinthetetlenül gazdag irodalom foglalkozik. A meghatározási kísérletek közül legvonzóbb Fritz Strich-é: a klasszicizmus a tökéletesség, a romantika a végtelenség művészete. A klasszicizmus eszménye a zárt, önmagában teljes, kiegyensúlyozott harmónia, a romantikus eszmény az önmagán mindig túlmenő, távolságokba vesző örök keresés, ihletője a vágy, a nosztalgia.
A romantikus lázadás a Felvilágosodás racionalizmusa ellen. A felvilágosodást csak az foglalkoztatta, ami az Ész számára megközelíthető, ami értelmes és világos; a romantika újra felfedezi és ősi jogaiba vissza akarja helyezni a világ “éjszakai oldalát”. Az irracionális végtelenség újra beáramlik a költészetbe: a zene, a misztikus elragadtatás, a babona, a mese, az álom, a kísértetiesség és a halálvágy, “das wunderbare Sehnen dem Abgrund zu”, Hölderlin gyönyörű szavaival. Máskor is voltak, akik az irracionális élményt az ésszerű gondolkozásnál többre becsülték, de a romantika az első elméleti összefoglalás, amely tudatosan vallja az irracionális elemek értékét. Az emberi tudatot egy emelettel mélyebbre ásták le. Kaput tártak a tudat és a tudatalatti világ közt; ez a nagy érdemük. “Die Welt ist kein Traum”, mondja Novalis, “aber sie soll und wird vielleicht einer werden.” “ (“A világ nem álom, de annak kell lennie és talán az is lesz.”)
Ha eddig kibírtad és még mindig nem dobod oda…(köszönöm…) …hogy de mi a f… közöm van ehhez az egészhez?! Mit jössz nekem itt a klasszicizmussal, meg a romantikával?! Jézus Mária, Hölderlin, Novalis… ezek valószínüleg az Atlantiszon éltek és kopoltyúval lélegeztek… és tényleg, komolyan, mi van??!!
OK, ne azt nézd (először…). Nézd azt, hogy egy fél oldalban hogyan foglal össze 2 világirodalmi korszakot, hogyan teremt benned egy el nem felejthető képet róluk a kontraszt-hatáson keresztül… ha ez nem fog meg… mondj valamit ma, ami érdekel Téged és találsz valakit, aki azt így, ilyen tömören, ha nem lenne képzavar (az) az aranymetszés tökéletességével… kalapok megéve…
Hagyott itt ez a Szerb Antal gyerek néhány figyelemreméltó dolgozatot, bizony… mondjuk ötös alá…:-))) Gondolj bele, 44 éves volt. Nem is, nem töltötte be, mert 1901. május 1-én született és 1945. január 27-én halt meg. Összesen 15 977 napot élt. A 44. éve betöltéséhez hiányzott még 94 nap (kicsit több, mint 3 hónap). 1945 április 4-éhez meg hiányzott neki 67 nap (bár ez nyilván nem ilyen egyszerű, nem egy napon ért véget a háború, Balfon nem tudom mikor, melyik napon ért véget).
Egy másik fantasztikus irodalomtörténész (Hegedűs Géza) életkorával mérve (ő 31 741 napot élt, majdnem pontosan a kétszeresét…), aki 11 évvel később született mint ő (1912-ben, mint az én édesapám) és aki 54 évvel később halt meg (1999-ben), Szerb Antalban, mondjuk, volt még 43 év… mégegyszer annyi, mint amennyit élt… és akkor még vegyük hozzá, hogy a 44 évből mondjuk igazi termékeny év 24 év (a Nyugat 1921 februárjában, alig 20 éves korában egyszerre 6 versét jelentette meg…). Tehát gyakorlatilag termékeny években számolva még annak a kétszeresét élhette volna meg, majdnem 200 %-kal többet, mint amennyit alkotni tudott… ez egyszerűen hiányzik… Szerb Antal “utolsó 43 évének” művei hiányoznak… Szerb Antal, üljön le, elégtelen…
És akkor ezen a véletlenül fellapozott oldalon azért még más is van… talán üzenet… hogy most egy (elrontott) romantikát élünk… istenem, hol vannak innen a Hölderlinek és Novalisok?! Egy nyavalyás Hölderlin se és Novalis se?! Nem igazság…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Azokat a részeket (amelyek valamiért kiemelten fontosak számomra egy könyvből) általában csak megszamárfülezem, aláhúzogatom, hogy majd újra megtaláljam, ha kell (nem tudom, ezekkel más hogy van – egy két eset kivételével -, szinte soha nem térek vissza ezekhez, mert elsodor az élet, mondjuk pénzügyek után személyiségfejlődéssel kezdek foglalkozni és akkor miért érdekelne már, hogy mit húztam alá egy brókervilágról, vagy az Enron híres bukásáról szóló könyvben…).
Most ez a könyv – Jung Emlékek, álmok, gondolatok - olyan hatással van rám, annyira a coachingról (is) szól, hogy idetartozik. Most csak két kurrens témára való rímelő részt emelek be ide… Persze, ő egész más területen dolgozott, betegekkel, a coaching meg egészséges embereknek segít elérni egy magasabb potenciál-szintjüket, mégis bizonyos minta-azonosságok, minta-rímelések megjelennek a két, amúgy netten és határozottan különböző területeken…
Ugye, sokat, egyre többet beszélünk arról, hogy hogyan mérjük a hatást, a coaching hatását, beszélünk ROI-ról, a befektetés megtérüléséről. Erről írtam már egy bejegyzést (tavaly márciusban: http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/03/05/coaching_es_az_roi_ulnek_es_beszelgetnek_a_vonaton), azt nem ismételném, amit fontosnak tartottam, ott összefoglaltam.
Miközben erről beszélgetünk, írunk, valószínüleg mindannyian megértünk - mi, coachok - olyan helyzetet, amikor szinte azonnali visszajelzést kapunk a pozitív hatásról (és sokszor még a tartósságról is lehet információnk), és olyat is, hogy nem volt közvetlen átütő a hatás, és valamivel (hetekkel, hónapokkal) később jött a telefon, mail, hogy “te, Miklós, a 3 dologból, amit ott, akkor elhatároztam, kettőt már – lényegében azon határidőn belül, ahogy arról szó volt – el is értem, szerintem meglesz a harmadik is! Szuper!”. És persze, van olyan eset, amikor nincs hatás, se azonnali, se távoli, egyszerűen elmentünk egymás mellett, nem jött létre a “találkozás”… ez vele jár…
Ezekről írja Jung az ő gyakorlatából: “…Kevés olyan volt, aki egyszerűen faképnél hagyott, nagyon ritkán kellett pácienst elküldenem. De még közöttük is akadtak olyanok, akik később pozitívan értékelték a történteket. Ezért olyan nehéz gyakran egy kezelés eredményességének a megítélése.”
Másik téma az mélyebb, az intellektualizálás, az érzelmek elzárása, tagadása, és a racionalizálás, mint akadálya a várt, kívánt változásoknak. Ezt is kérem a megfelelő transzponálással/áttétellel értékelni, de ha ez sikerül, rendkívül tömör és pontos Jung fogalmazása azzal kapcsolatban, ami sokszor a legnagyobb gátja lehet a fejlődésnek és az – amúgy érzékelt – “gödörből” való kikerülésnek (az “áttétel” szükségessége arra is vonatkozik, hogy Jung itt “csak “ az általa preferált archetípusos hatást említi, nyilván, ez a gondolatmenet ennél sokkal szélesebb körben értelmezhető):
“…Itt kezdődnek… az aggasztó tévutak, amelyek közül az első az, hogy mindent intellektuálisan akarunk megragadni. Ez azt a titkos célt szolgálja, hogy az ember kivonja önmagát az archetípusos hatás és ezáltal az igazi tapasztalás alól, valamilyen, látszólag biztosabb, mesterséges, de csupán kétdimenziós fogalomvilág javára, amely úgynevezett tisztázott fogalmakkal kívánja eltakarni az élet valóságát. Az eltolódás a fogalmiba megfosztja szubsztanciájától a tapasztalást és behelyettesíti a puszta névvel; ezután már ez lép a valóság helyére. Egy fogalom iránt senki sincs elkötelezve, és éppen ezt a kényelmességet keresik benne, mert megvéd a tapasztalástól. Csakhogy a szellem nem fogalmakban él, hanem tettekben és tényekben. Puszta szavak a kutyának sem kellenek, azért mégis a végtelenségig ismétlik ezt az eljárásmódot.
Tapasztalatom szerint tehát a legnehezebb és leghálátlanabb páciensek közé a megrögzött hazugokon kívül az úgynevezett entellektüelek tartoznak; náluk ugyanis soha nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal…”
Szóval, egyrészről “…ezért olyan nehéz gyakran egy (folyamat) eredményességének a megítélése…”, másrészről “…az ember kivonja önmagát az … az igazi tapasztalás alól, valamilyen, látszólag biztosabb, mesterséges, de csupán kétdimenziós fogalomvilág javára, amely úgynevezett tisztázott fogalmakkal kívánja eltakarni az élet valóságát.”
Ez utóbbi nekem személy szerint különösen fontos, tapasztalati élmény. Ahogy egyszer valaki mondta, na, ha Neked sikerülni fog ezen túllépned, akkor többek között a bal-féltekéseket tudod majd segíteni, hogyan kell… emlékszem az első konfliktusaimra az első évben a coaching tréningen, azok nyilván mind ebből a hatásból, “játékból” származtak…
Azt is hallom, amikor legújabb megoldásközpontú barátaim mit mondhatnak erre: “Miklós, mi dolgunk a problémával? Mi ugye (a) a probléma helyett a megoldásra segítünk koncentrálni, (b) a megoldás-“nyelv” különbözik a probléma-“nyelvtől”, (c) a probléma (okának) ismerete nem feltétlenül szükséges a megoldás megtalálásához, és (d) mi nem keresünk mögöttes problémát, azzal indulunk, amit az ügyfél mond…” OK, ez mind igaz, és mégis, nekem nagyon fontos volt, hogy a lényegét, értsd, a lényegét egy csomó mai coaching megközelítésnek, vagy legalábbis a lényeg bizonyos rész-aspektusait ilyen tisztán, sűrítetten találtam meg… ez már csak komoly áttételekkel működik, persze, de a gyökerek innen is táplálkoznak, és ez jó...
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Innen le is töltheted szabadon a könyvet, persze, ez csak fotózott pdf… - http://www.scribd.com/doc/34411642/Carl-Gustav-JUNG-Emlekek-almok-gondolatok-EGESZ.
Kerülgetem már egy ideje Carl Gustav Jung-ot, az életművét, mindenfelől találkozom vele… Az utam hozzá kacskaringós… (és talán kedvet csinál...:-)))
Valamikor 2011-ben felvásároltam a nagy magyarul megjelenő Jung életmű sorozat (http://www.cgjung.hu/jungeletmu.html) néhány kötetét és találtam egy nagyon izgalmas regényt is az 1909-es amerikai utazásáról, amelyre Freud-dal együtt utazott el: Jed Rubenfeld: Akar beszélni róla? - http://konyvekhangja.blogspot.hu/2011/01/neurotikus-gyilkos.html. Az életmű sorozatból A pszichoterápia gyakorlatával kezdtem, ahogy most nézem, ez rendben van, szokásom szerint a kb. feléig jutottam el akkor, az pedig, hogy nagyon tetszett, az a sok – szándékos, jelzőként használt – szamárfülből, aláhúzogatásokból és a mostanában már elég ritka szöveges széljegyzetekből látszik.
Tudom, az maradt meg, hogy OK, ehhez bármikor visszatérhetek, ez megvan, erről biztosan tudható, hogy színtiszta arany, megvár, lehet tovább kincskeresni… (Istenem, hány ilyen könyv vár rám a polcaimon…). Meg, elragadott a coaching tréningek és szakkönyvek áradata, ami szorosabban tartozott a jelenemhez és a céljaimhoz (Jung egy kicsit áttételesebben)…
A másikat, a félig krimit, azt nem tudtam letenni, végighabzsoltam (az érdekesség az, hogy erről az amerikai útról nem beszélt/írt egyikük se, így az írónak megszaladhatott a fantáziája…
A 2012-es évben azután egy érdekes, David Cronenberg filmben elevenült fel Jung Freud-dal és azzal a zseniális fiatal lánnyal, Sabina Spielrein-nal (Keira Knightley játssza) való kapcsolata, a Veszélyes vágy (Dangerous method) című filmben - http://filmtrailer.hu/film/veszelyes-vagy-kritika/. Ugyanerről az epizódról (ez egy fontos pont, hogy ennyi embert megihletett…) készült egy – talán kevésbé “hollywood”-i, bár a Veszélyes vágy is mindenképpen inkább az áttételesebb Hollywood-i független filmekkel rokon stílusú - olasz film is, a Lélekszakadva - http://www.lifegarden.hu/filmajanlo/lelekszakadva/70/.
Érdekesség: John Kerr nagy vastag könyve (624 oldal), A most dangerous method (http://www.amazon.com/Most-Dangerous-Method-Spielrein-published/dp/B008SIN17A/ref=sr_1_2?s=books&ie=UTF8&qid=1357582108&sr=1-2&keywords=a+most+dangerous+method+kerr volt a kiindulópontja Cronenberg filmjének, ezt Kindle könyv formában és paperback-ben lehet kapni.
Egy harmadik film (ezt még nem láttam) is készült – most, hogy keresgéltem ehhez -, ez félig doku, félig fikciós, szintén erről a titokzatos háromszögről (Nevem Sabina Spielrein - http://www.filmkultura.hu/regi/2006/articles/profiles/sabina.hu.html).
Engem annyira megfogott ez az egész, főleg Sabina Spielrein szerepe az egész történetben, hogy utánanéztem a Veszélyes vágy megnézése után és egy rövid angol könyvet találtam, most már csak róla, amit – szokásomtól itt kissé eltérően – szinte egy ültőhelyemben olvastam végig – John Launer: Sex versus Survival. The story of Sabina Spielrein: her life, her ideas, her genius - http://www.amazon.com/Versus-Survival-Story-Sabina-Spielrein/dp/1470972875. Mondjuk az érdekes, hogy nem kapható éppen, még használt példányokat se ajánl az Amazon… nekem még sikerült megvennem, letöltenem a Kindle-re, most leellenőriztem, a Kindle-ben sem kapható, ami előfordul más – korábban megvett, letöltött - kötetekkel is, csak kevésbé érthető… out of print, azt értem… de hogy elektronikusan miért ne lehetne, miért nem lehet letölteni, ha egyszer a copyright-ba Magyarországi készülékek már benne voltak??
És van még valami előzmény, a Red book, a Vörös könyv, a Liber novus (Új könyv latinul), ami egy (nagyon) külön fejezet… addig olvastam róla, láttam egy 1-órás dokufilmet a 3SAT-on - http://youtu.be/w_o9CpIzX6Y (ez egy egy órás német nyelvű beszélgetés, de ha beütöd ‘jung red book’, találsz angolokat is…, például: http://youtu.be/XOKKCJsYqMw. Ezt a befejezetlen kéziratot 16 évig írta a XX. század elején és életében egészében soha nem jelent meg és az ő akarata – tudomás szerint - az volt, hogy soha ne jelentessék meg. Az évek során megjelent belőle ez-az, részletek kalóz-kéziratban, de az egész nem. 2009-ben tudott megjelenni az egész könyv (az utódok végülis hozzájárultak). A könyv világosan megkülönböztethető részből áll, az egyik rész 1:1-ben mutatja ezt a fantasztikus kódex-szerű, gyönyörű, félelmetes, mindenekfelett nagyon érdekes teljes oldalas képekkel teli kézzel írott szöveget facsimile-formában, a második rész pedig a szöveg angol nyelvű fordítása. Az eredeti szöveg német és latin keveréke, nem könnyen olvasható, nekem mindenesetre… és természetesen vagy egy testes bevezető angolul - http://www.amazon.com/Red-Book-C-G-Jung/dp/0393065677.
Elkezdtem olvasni és akkor eszembe jutott, hogy valahol olvastam, hogy az egyetlen hely, ahol Jung beszélt erről a könyvről, és ez pont az Emlékek, álmok, gondolatok… nyúltam a könyvespolchoz, mert azt tudtam, hogy ez nekem megvan (“rezervában”, ahogy egy korábbi kollégám mondaná; egyébként pont az az 1987-es kiadás, amit a bejegyzés elején található linken lefotóztak…). Ahogy haladtam nagyon lassan előre a Red book-ban, éreztem, hogy ehhez én így kevés leszek, előtanulmányokat kell folytatnom és annak valószínüleg leghatékonyabb első lépcsője pont ez az Emlékek, álmok, gondolatok lehet… becsuktam a nagyot és hozzáfogtam ehhez a “kicsihez”…
Ezekből az elején említett filmekből, könyvekből (kivéve a Pszichoterápia gyakorlatát) – nekem - egy nagyon furcsa, gőgös, nagyképű, nehezen hozzáférhető, szeszélyes, kellemetlen pali rajzolódik ki, ami egyébként valószínüleg nem áll messze a külső valóságtól…
De… és akkor most érünk el a könyvhöz, aminek à propos-ján ez a bejegyzés készül. Ez a könyv tulajdonképpen egy önéletrajz, amit részben (fejezeteket, részeket) ő írt, részben pedig az ő levelei, beszélgetéseik alapján segített neki (“feljegyezte”) Aniela Jaffé.
Ennek is még csak kb. a felénél tartok (ezt most végig fogom, az biztos…)... ez bizony egy párját ritkító önéletrajz, megpróbál annyira őszinte lenni (önmagához…), amennyire ez lehetséges… amögött a kicsit életidegen, talán tényleg sokszor gőgbe zárkózó külső mögött nagy mélységek vannak… főleg az elején, a gyerekkor belső lelki történései néha szinte a hihetetlenség határát súrolja, de megmutatja azt a hátteret, azt a jéghegyet, ami emögött a felszín mögött van… nekem nagyon meggyőző… sőt, sok párhuzamosságot találtam vele, olvasmányainkban (vagy nálam sokszor a “rezervált” olvasmányaimban…), de nem csak abban… (persze, erről részleteket majd az én Red book-omban…:-)))
És ide a végére (azoknak csemege, akik eljutottak idáig…), egy kis részlet a könyvből, a 166. oldalról (szerintem kis transzponálással/áttétellel sok segítő szakmában fontos dolgok jelennek meg már itt…):
“Gyakran kérdeznek pszichoterápiás vagy analitikus módszereim felől. Egyértelmű választ azonban nem adhatok. Minden esetben más és más a gyógymód. Ha egy orvos azt mondja nekem, hogy ő szigorúan ilyen vagy olyan “módszert követ”, máris kétlem a terpia eredményességét. Az irodalomban olyan sok szó esik a páciens ellenállásáról, hogy majdnem úgy látszik, mintha rá akarnának kényszeríteni valamit, holott a gyógyító elemek természetes módon, belőle magából kell kibomlania. A pszichoterápia és az analízisek éppoly különfélék, mint az emberi individuumok.. Én minden páciensemet a lehető legindividuálisabb módon kezelem, mivel a probléma megoldása is mindig egyéni. Általános érvényű szabályok csakis nagyon óvatosan állíthatók fel, valamely pszichológiai igazság csakis akkor érvényes, ha a visszájára is fordítható. Olyan megoldás, amelyik nálam szóba sem jöhet, másvalakinek éppen a legmegfelőbb lehet.
Az orvosnak természetesen ismernie kell az úgynevezett “módszereket”. De óvakodnia kell attól, hogy megállapodjék egy bizonyos rutinszerű eljárásnál. Teoretikus feltételezéseket csak nagyon óvatosan szabad alkalmazni. Ma talán ezek érvényesek, holnap talán mások…
A döntő az, hogy emberként álljak egy másik emberrel szemben. Az analízis párbeszéd, amihez két partner szükségeltetik. Az analitikus és a páciens egymással szemközt ül – szemtől szembe. Van mondanivalója az orvosnak, de a páciensnek is…”.
Helyettesítsd be nyugodtan bármelyik segítőt, és segítettet, akár a coachot és az ügyfelet… itt vannak az alapelvek: partnerség, nincs univerzális módszer, a rutin semmit se ér (jó, egy kicsit…), teória, elmélet, amit rá akarnál húzni egy helyzetre (a megoldásközpontú rövid coaching egyenesen a “nemtudás” alapelvéről beszél, nem a coach tudja, merre kell menni, hanem az ügyfél…)
De a legszebb (nekem) ez: “….emberként álljak egy másik emberrel szemben”…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
