Vezetői coaching

Egy coaching tréning (Solution-Focused Brief Coaching – Solutionsurfers) egyik záró feladataként a filozófiai alapul szolgáló káosz-, rendszer- és konstruktivista-elméletről gyűjtöttünk anyagokat, információkat. Én a konstruktivizmust választottam, mert arról tudtam a legkevesebbet… Ez a kis bejegyzés megegyezik azzal az elküldött anyaggal, amelyet a kis “konstruktivista-csoport” számára küldtem el, ezt kérem figyelembevenni az olvasásakor, köszönöm… 

A leggyakoribb említése, kapcsolódása a konstruktivizmusnak a világhoz a tanulás/tanítás világához van. Sok-sok linket néztem át, és természetesen nagyon sok területhez kapcsolódik a konstruktivizmus, de az oktatás messze kiemelkedett az említések/pdf-ek, stb-k számában. 

Ezenkvül a coaching általános célja, a változás, szintén a tanulás tágabb kategóriájába tartozik, tehát ez lesz az igazán releváns arcualata a konstruktivizmusnak, amivel foglalkoznunk érdemes a rendelkezésre álló rövid időben, plane, hogy annak nagyobbik részét valamilyen játékos, illusztrációs játékkal szeretnénk eltölteni 

Tehát konstruktivizmus az oktatás tükrén át, ezt választottam. 

Létrehozni/konstruálni jelentést, ez jelenti a tanulást... (nincs másféle tanulás). A tanuló (legyen az gyerek, fiatal, vagy felnőtt) önmaga számára aktívan konstruálja meg önmaga számára a tudást (egyedileg, saját és a környezete, amiben felnőtt, annak a “történelme” által meghatározottan). 

Ennek a konstruktivista tanulás-felfogásnak a “drámai” következménye, hogy:

1. A tanulóra magára kell fókuszálni, arról, hogy hogyan gondolkodik a tanulásról, hogyan tud a legoptimálisabban tanulni (és nem a megtanuladó tárgyra, vagy leckére …)
2. Nincs független tudás attól a jelentéstől elválasztva, amit a tanuló neki tulajdonít/létrehoz/konstruál. 

Fontos ez a második, mert azt is jelenti, hogy nincs tudás “ott kint”, függetlenül attól, aki ezt a tudást birtokolja, csak olyan tudás van, amit mi magunk konstruálunk saját magunk számára, miközben tanulunk. 

A tanulás nem azt jelenti, hogy megismerjük a dolgok igazi természetét (visszaemlékezve azok homályosan felfogott tökéletes ideájára – lásd Platón idea-tanát), hanem azt, hogy a személyes és társadalmi konstrukciójú jelentést  formálunk a dolgokról, abból a ijesztően sok érzékelési eseményből kiindulva, amelyeket az összes érzékelési csatornánk seígtségével érzékelünk és amelyekben se rend nincs, se szerkezet kivéve azokat a magyarázatokat, amelyeket mi fűzünk hozzájuk. 

A hagyományos tanulási modellben (a felvilágosodástól egészen a XX. Századig) segítünk a tanulónak, hogy megértse a világot, olyannak, amilyen és nem kérjük őket arra, hogy konstruálják meg a saját világukat. Tárgy, tanulási téma, lecke központú oktatási rendszer épült erre a gondolkodásra, amelyben a tanuló egyen-diákként léphet be a rendszerbe és akármilyen is az ő optimális tanulási módszere, őt egy standard modellnek vetik alá (rákerül az oktatási gépezet futószalagjára…), akinek ez bejön, annak hasznos lesz, akinek nem, bocs. 

Ha azonban elfogadjuk a konstruktivista megközelítést, 180 fokkal a fókuszunkat el kell fordítanunk a tárgy, stb. a tanuló szubjektum felé, akik a saját modelljüket megteremtve magyarázzák meg a világot saját maguknak. 

Közbevetem, hogy az emberek mindig így tanultak igazán, csak az oktatás ezt nem vette figyelembe. Nem lehet másképpen tanulni. Persze, mindig lesz, akinek pont, vagy majdnem passzol a klasszikus oktatási modell, egybeesik, vagy majdnem az ő saját legjobb tanulási képességükkel. De ők biztosan nem a többség. 

Egyszerűnek látszik (csak látszik…) a feladat az új módszer kidolgozásához: a pedagógiának meg kell teremtenie a lehetőséget, a megfelelő környezetet és erőforrásokat, hogy (a) interakció jöhessen létre (a tanulás folyamatában) az érzékeléssel, az érzékelési “adatokkal” és (b) megkonstruálhassák a saját világukat. 

Ennek alapján végül egy tanulmányból (Construktivist Learning Theory, Prof. Georg E. Hein, 1991, Lesley College, Massachusetts, USA)  felsorolok 9 tanulási alapelvet ebben az utóbbi, konstrutivista oktatási szemléletben:

1. A tanulás  aktív folyamat, amelyben a tanuló érzékelési adatokat használ és jelentést kostruál hozzájuk. A tanulásnak a tanuló aktív közreműködésével kell megtörténnie.
2. Az emberek megtanulják megtanulni, hogy hogyan tanulnak. A tanulás jelentés és a jelentések rendszerének konstruálásából áll. Ha például történelmi események dátumainak kronologikus rendjét tanuljuk meg, ezzel egyszersmint megtanuljuk a kronologikus rendszerezés technikáját is (tehát a tartalommal annak a feldolgozási módját is megtanulhatjuk).
3. A jelentés konstruálás folyamata alapvetően gondolkodási tevékenység. Fizikai történések, gyakorlati tapasztalatok  szükségesek lehetnek a tanuláshoz, különösen gyerekek esetén, de ez nem elég. Olyan oktatásra van szükség, amely egyaránt hat az agyra és a kézre (reflektív tevékenység).
4. Nyelv és tanulás szétválaszthatatlanul összetartoznak. Ezért fontos, hogy mindenki (a kisebbségek is) a saját nyelvükön tudjanak tanulni.
5. A tanulás nem egyéni, hanem társas, társadalmi tevékenység, a tanulásunk szorosan kötődik ahhoz a kapcsolati viszonyhoz/hálóhoz, amelyben élünk, dolgozunk, tanulunk, családunkhoz, tanárainkhoz, munkatársainkhoz ugyanúgy, mint ismerőseinkhez, beleértve azokat az embereket is, akik előttünk, vagy utánunk prezentálnak. Sokkal hatékonyabbak tudunk lenni oktatási tevékenységünkben, ha felismerjük ezt az  alapelvet. A klasszikus oktatási rendszer az izolált tanulóhoz szól, és egy 1az 1 kapcsolatot tételez a megtanulandó anyag és a tanuló között. A progresszív oktatás viszont felismeri ezt a társadalmi tényezőt és használja a párbeszédet, a kölcsönhatást másokkal.
6. A tanulás környezet/kontextus függő. Nem izolált tényeket és elméleteket tanulunk az elme valamilyen absztrakt éteri talaján, amely független életünk minden egyes többi vonásától. A tanulás sokkal inkább azzal van kapcsolatban, amit már tudunk, amit hiszünk, amitől félünk. A tanulás nem választható el az életünktől.
7. Az embernek valamilyen tudásra már szüksége van ahhoz, hogy tanulni tudjon. Nem lehet új tudást elsajátítani, ha nem tudunk a korábban megtanult tudás megszerzése során elsajátított struktúrákra támaszkodni.  Minél többet tudunk, annál többet tudunk megtanulni. Ezért bármilyen oktatásnak a tanuló tudás-állapotához kell alkalmazkodnia, segítenie kell megtalálni a megtanulandóhoz vezető utat a tanuló számára a tanuló megelőző tudására, tapasztalatára támaszkodva.
8. A tanuláshoz, a tudás megszerzéséhez időre van szükség, ez nem tud azonnali lenni.  Lényeges tudás elsajátításához fel kell frissíteni, eleveníteni a gondolatokat, az ideákat, tovább kell gondolkodni rajtuk, próbálgatni kell őket, játszani kell velük és használni kell őket. Ha valamire gondolsz, amit megtanultál, hamar felfedezed, hogy nem egyszerre repült a fejedbe, hanem ismétléseken és sok-sok gondolkodás segítségével. Még akkor is, ha hirtelen összeáll valami a fejedben, az is hosszas előkészület, gondolkodás, tapasztalat feldolgozásának  eredménye és nem igazán egy egyszeri “isteni szikra” eredménye…
9. Motiváció az egyik legfontosabb kulcs az eredményes tanuláshoz. Nemcsak segít a tanulásban, egyenesen elengedhetetlen a tanuláshoz.  

Végül, idefűzök egy linket egy kicsit hosszabb, mint 10 perces előadásról, ami nekem úgy tűnik, nagyon erről szól, anélkül, hogy megemlítené. Hankovszky Kati tette fel ma reggel a Facebook oldalára, onnan másoltam ki…

http://tedxtalks.ted.com/video/TEDxReykjavik-Peter-Anderson-Mo

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Jó régen elkezdtem részletekben feltenni ennek a könyvnek a draft áttételét magyarba... most itt a 2. és 3. fejezet...

2. fejezet. – Késznek lenni: A fizikai előkészítés

Test és lélek összeköttetésben ál. Ha jól akarod érezni magad, tartsd karban a testedet. Gyakran látható, hogy emberek, akik stresszesnek érzik magukat, fáradtak és lelkileg is le vannak robbanva, alig végeznek testgyakorlatot, nem sportolnak, nem étkeznek megfelelően és nem is pihennek eleget. Gyakran feltételezik, hogy a testtel való foglalkozás túl sok időbe kerül és nehéz is. Ezért azután a gyors megoldásokban bíznak és nem foglalkoznak a test alapvető fizikai igényeivel, míközben a lelki egészségük és a teljesítményük  csökken. Fontos, hogy megismételjük: nem hagyhatod figyelmen kívül a testet,  közben abban reménykedve, hogy jól fogod érezni magad. Ezek nem működnek együtt. Az idő, amit a fizikai egészséged karbantartásába fektetsz,  bölcs befektetés. Időt takarít meg arra, hogy fejleszteni  tudd a teljesítményedet. És nyilvánvalóan: ez javítja a lelki egészségedet.

Ennek a fejezetnek a tárgya az, hogy hogyan állíts össze és hajts végre egy egyszerű írásban lefektetett  tervet az optimális fizikai egészség kialakítására és fenntartására  három  területen: aerobic testgyakorlatok, alvási higiénia és étkezési szokások.

Aerobic testgyakorlatok

A testgyakorlat javítja az önbecsülést és az általános lelki egészséget (erre vannak befejezett, kiértékelt kísérletes tudományos vizsgálatok).  A testgyakorlás segít a súly-menedzsmentben és az alvás javításában. A cél az, hogy majdnem minden nap legalább 30 percnyi aerobic testedzésprogramot hajts végre. Az erő- és rugalmassági gyakorlatok szintén nagyon fontosak és egyéb előnyeik is vannak. Ha az időd lehetővé teszi, ezeket is hozzáadhatod a gyakorlat-tervedhez. Ha nincs rá annyi időd, vagy ez a plusz már túl sok lenne, akkor elégedj meg a minimum 30 perces  aerobic-gyakorlat programmal. Az aerobic gyakorlat lényege, hogy folyamatos és ritmikus, amely a szív ritmusát, a pulzusodat folyamatosan (enyhén, vagy kevésbé enyhén, ennek kor szerint és cél szerint megállapított  megvannak a kiszámított táblázati értékei, itt nincs mellékelve)  megemelt szinten tartja. Aerobic gyakorlat például a gyaloglás, kerékpározás, evezés, úszás, lépcsőzés és a jogging. A legjobb választás valószínüleg az, amit a legjobban élvezel. Moderált, rendszeres gyakorlat a cél.

Napi 30 perc gyalogolás hatékony lehet a súly- és a stressz-menedzsmentben. Ha erő-gyakorlatokat is hozzáadunk a tréning-programunkhoz, az szintén segít a zsír-leépítésben, mert az izmok gyorsan égetik az energiát. Mindazonáltal, ne terheld túl magad. Bármennyi gyakorlat jobb, mint a semmi. Még egy 10 perces „energia-gyakorlás”, egy kis testgyakorlási szünet az asztalodtól felállva is elég, hogy emelje az energia-szintedet és javítsa a hangulatodat (erről is készültek vizsgálatok).

(Ha nem csináltad eddig), gyengéden kezdd el és a „végleges” változatot  építsd fel fokozatosan. Nem kell senkivel sem versenyezned. A testgyakorlás akkor jó, ha utána fel fogsz frissülni és energiával töltődsz fel. Nem szabad, hogy sérülést okozzon és annyira kimerítsen, hogy a kellemes fáradtságon túli fáradtságba kergessen. Ha el tudsz oda jutni, hogy a napok legnagyobb részében meglegyen az ilyen típusú minimum 30 perces aerobic testedzés, az tökéletes. Ha nem, kezd annyival, amennyivel tudod. Csinálj tervet rendszeres, moderált testgyakorlásra. Ha problémád van az elalvással, végezd ezeket a gyakorlatokat vacsora előtt, vagy egy kicsivel azelőtt. Ha 40 évesnél idősebb vagy (és eddig nem nagyon csináltál ilyesmit), vagy valamilyen ismert egészségügyi kockázatod van kardio-vaszkuláris betegségre vagy ha bármilyen egyéb problémád van egy ilyen testedzés elkezdésével kapcsolatban , javasolt, hogy beszéld meg ezt a házi orvosoddal.   

Alvási higiénia

Az alvási problémák gyakran kapcsolódnak a boldogtalansághoz (sok vizsgálat szerint). Sok viszonylag új vizsgálat témája volt az alvási problémák és az  alvási higiénia területe. Két fontos szempont van: a mennyiség és a rendszeresség.

Az alvás megfelelő mennyisége

Minden felnőttnek legalább 8 óra alvásra van szüksége. Előzetes  vizsgálatok azt mutatják, hogy akik átlagosan közel ennyit (kb. 8 órát) alszik, és  alszik még 1-1,5 órát itt-ott napközben, általában jobban érzik magukat, mint akik kevesebbet alszik és jobban is teljesítenek. Mindazonáltal, a mai életvitel általában „ellop” az alvásidőből, ezért sok felnőtt krónikus alvás-hiányban szenved.

Az alvás rendszeressége

Rendszeres elalvási és ébredési időpontra van szükség ahhoz, hogy a test alvási ciklusát állandósítani lehessen. Ha összevissza időpontokban fekszünk le a különböző napokon (például pénteken és szombaton jóval később, mint a hét többi napjain), az kimerültséghez és akár alvási rendellenességekhez vezet.

Szóval, az a lényeg, hogy egy kicsit többet kell aludni, mint amennyit gondolsz és hogy tartsd az elalvásod és a felkelésed időpontját annyira állandónak, amennyire csak lehetséges (kevesebb, mint egy órás eltéréssel egyik napról a másikra).

Étkezési szokások

Ha magad elé képzelsz egy tányért, amin a hús a kisebbik adag és a növényi ételek töltik ki a tányér nagyobbik részét, akkor már elég pontos képed van arról, hogy mi az étkezési cél, ami a következőket ételeket tartalmazza:

• Szénhidrátok. Növényi eredetű ételekből (gyümölcsök, zöldségek, teljes kiőrlésű  pékáruk, borsó, bab, dió, stb.) vedd magadhoz a legtöbb kalóriát. Azok az ételek jelentik a legjobb választást, amelyek frissek, mélyhűtötek, vagy minimális feldolgozáson estek keresztül, mert ezekben van a legkevesebb hozzáadott cukor, só, zsír és viszont sok szálasanyag és fitokemikália van bennük – amelyek védenek a különböző betegségektől.
• Csökkentsd a fogyasztott hús mennyiségét, amelyek telített zsírt és koleszterolt tartalmaznak. A fogyasztott mennyisége ne legyen több, mint 170 gramm naponta. Ez sovány húsból illetve bőr nélküli szárnyas húsból legyen elkészítve. Használhatsz alternatívákat is, mint a magok és a zöldségek (főtt száraz bab, borsó vagy szójabab termékeket). Legalább kétszer egyél hetenként halat.
• Csökkentsd az egészségtelen zsírokat, hozzáadott cukrot, a feldolgozott/finomított ételeket és a koffein-bevitelt. Ha baj van az alvásoddal, 7 órával az alvás előtt már ne igyál egyáltalán koffeint. Az alkohol-fogyasztás nem szabad, hogy napi egy italnál több legyen a nőknek és napi kettő férfiaknak.
• Vegyél magadhoz elegendő kalciumot, A felnőtteknek legalább 1000 mg Ca-ra van szüksége naponta. Egy pohár tej 300 mg Ca-t tartalmaz. Ha megiszod a javasolt 3 pohár alacsony zsírtartalmú, vagy zsírmentes tejet, akkor még mindig szükség van egy kis Ca-ra például spenótból, brokkoliból, tiszta narancsléből vagy tofuból.

A következő kiegészítő tanácsok betartása (amelyek általában is fejlesztik az egészséget), segít a súly-kontrollban, és a hangulat javításában is:

• Tartsd a vércukrot egyenletes szinten egész nap. Ezt úgy teheted meg, ha eszel reggelit is, 10-órait is, uzsonnát is, nem hagysz ki étkezést. Többször eszel kevesebbet, kisebb adagokat. Vizsgálatok bebizonyították, hogy ha 5-ször, vagy 6-szor eszünk kisebb adagokat, az csökkenti a fáradtságot és a hangulatváltozások erősségét, mközben ez elősegíti a súlykontrollt is. Az alap-étkezéseket (reggeli, ebéd vacsora) kiegészítheti egy tízórai, és egy uzsonna, máris megvan az 5 db étkezés. Lehet ezekben egy fél szendvics, yoghurt, gyümölcs, diófélék, stb. Kerüld el a koncentrált édességek bevitelét, amelyek nagy vércukor fluktuációt okoznak.
• Inkább „terítsd szét” az étkezések tartalmát úgy, hogy egy részét a kalóriának, amit korábbi szokásaid szerint egy nagy vacsora alkalmával fogyasztanál el, tedd inkább át reggelire, ebédre, vagy a tízóraira és az uzsonnára.
• Gyakran válassz olyan ételeket, amelyeknek a zsírtartalma kevesebb 35%-nál. Egy durva becsléshez szorozd meg a zsírt grammban 10-zel és oszd el a teljes kalória értékkel. Az eredmény legyen kisebb, mint 35%. Pldául, egy csokoládé szeletben van 250 kalória, és 14 gramm zsír. Így:

14 gramm zsír x 10

-----------------------------     = 56%

250 kalória

Eszerint a csokoládé szelet nem felel meg a jelzett (35%  alatti zsír-tartalom) kritériumnak. A cukor adhat egy pillanatnyi energia többletet, de fáradtabbá és feszültebbé teszi az embert egy óra múlva (egy gyors gyaloglás hasonló energiát ad, ennek azonban negatív hatása nincs). Hasonló kalkuláció a teljes kiőrlésű kenyérre, a krumplira és majdnem minden más növényi termékre (a hozzáadott vaj/margarin és olaj nélkül!) az egészségesebb arányt mutatja. Habár a hús túllépheti a 35% zsírtartalom szabályát, a húst lehet együtt enni zöldséggel, hogy csökkentsük a teljes zsírbevitelt (pl. wokban főzött hús egy kis olajban). (Itt az eredeti szövegben a „wok” helyett az áll: „stir-fried”; ez az angol kifejezés  a kínai nyelvből származik. Ez egy kínai ételelkészítési módszer (ld. Wikipédia), amihez - amennyire én értek hozzá - a legközelebb a „wok” edénnyel jelzett főzési technika áll. Amikor egyébként a „stir-fried” hosszú angol nyelvű Wikipédia cikk magyarázatában „wok”-hoz ért, abba is hagytam és gyorsan ezzel az egy szóval jellemeztem ezt az izét... – SZM).

• Fontos: megfelelő mennyiségű italt kell innod naponta (ez ahhoz képest, amennyit érzésre innál, sok, viszonylag nagy mennyiség, alapvetően súlytól függően 2-3 liter). Általában, igyál egy nem-édesített pohár folyadékot minden étkezésnél  és néha az étkezés után is és egyél gyakran víz-gazdag  ételeket (gyümölcsök, zöldségek, levesek, főtt magok). Ha a vizeleted színtelen, vagy halvány sárga, az azt jelenti, hogy minden valószínüség szerint a magadhoz vett folyadék mennyisége elegendő.
• A biztonság kedvéért, szedj kiegészítőket is, amelyek 100%-át tartalmazzák az ajánlott napi adagját a kulcs vitaminoknak és ásványi sóknak.

Viseld gondját a testednek: írd le az edzés-tervedet

Ereje lesz annak, ha a terveidet előre leírod és megfogadod, hogy kitartasz mellettük és  betartod őket. Készíts  olyan tervet, amit kényelmesen (azért ne túl kényelmesen!! – SZM) követni is tudsz és kezdd el a gyakorlását a következő 2 hét folyamán. Azután folytasd az egész könyv (ki)olvasása alatt és ha minden jól megy, utána is, továbbra is, tartsd magad  ehhez a tervhez. Az teljesen rendben van, ha néhány nap átmenetet adsz magadnak, amíg eléred pontosan a napi leírt edzés-mennyiséget.

1. Testgyakorlás. A hét legtöbb napján, legalább 30 perc aerobic gyakorlat naponta. Írd ide a tervedet:

2. Alvás.  .......óra/nap (egy kicsit több, mint amennyit Te elegendőnek gondolsz), este .......órától (amikor lefekszel/elalszol) reggel ........óráig (amikor tervezed a felébrdést/felkelést).

3. Étkezés. Legalább 3-szor egy nap, egészséges ételekből választva. Készíts el egy heti menüt egy Excel-táblába a következő minta szerint. Ellenőrizd le a heti tervet az azután következő étkezési célokkal és a diétás útmutatásokkal (ld. később).

Minta menű: egy hét ételei

Diétás útmutató

Az összeállított heti menűdet ellenőriz le az alábbi szempontok figyelembevételével, amelyek az egészséges étkezés alapjait rögzítik:

 1. Vajon a terved minden étel-csoportból tartalmazza a megfelelő mennyiséget, ahogy a 4. számú Melléklet táblázatból látható)? (Valaki, aki fogyni akar csökkentheti például 1-1-gyel az összes csoportból ajánlott mennyiséget, kivéve a tej-csoportot, amiből meg kell tartani ebben az esetben is a 3 egységet.)

(a diétás táblázatot külön, a 4. számú Mellékletben található - Hmmm... majd ez is fog jönni...))

2. Végignézve alaposan a diétás útmutatót és az eredeti heti tervedet, vajon minden szükséges elemből megfelelő mennyiség szerepel benne? Eléggé variáltad a különböző alkotó elemeket? (például ahelyett, hogy minden napra beírtál volna 1 db almát, variáltad az almát banánnal, vagy eperrel, vagy egyéb alternatívákkal. 

3. A korábban említett étkezési alapelveket is figyelembe vetted? (az időben, mennyiségben való elosztást, stb.)

Első 14 napos elhatározás/kötelezettség

Vezess írásos naplót 14 napig, hogy láthasd, mennyire voltál képes tartani magad az előzetesen lefektetett terveidhez. A 14 nap alatt változtasd meg a heti tervet, ahogy jónak látod a tapasztalatok alapján, és ezzel a módosított tervvel folytasd az eltervezett életmódot addig, amíg elolvasod a könyvet (ha hamarabb elolvasod, mint letelik a 14 nap, akkor is folytasd, különösen, ha érzed a fokozatos pozitív hatását – SZM). Valamikor ezalatt a két hét alatt válaszold meg a most következő, a reakcióim előértékelése és értékelése elnevezésű kérdéseket (lesz még táblázat bőviben a könyvben, és célszerű is őket végigcsinálni, ahogy le van írva, mert különben pár nappal azután, ahogy becsuktad a könyvet, keresztet vethetsz az egészre; persze, ha már most úgy utálod, pl. ezeket a táblázatokat, mint a második tányér túrós gombócot, meg egyáltalán ezt az aktivizáló vekzálást, akkor lehet, hogy értelmesebben is el tudod tölteni az idődet, mint hogy ezt a könyvet olvasgasd, mert akkor tutti, hogy semmilyen hatással nem lesz az életedre, akkor meg inkább meg kell nézni egy Dr. House-t, az legalább szórakoztató, hát nem? – SZM). Csak akkor menj tovább a 3. fejezethez, ha a következő 3 lépést befejezted (vagy –ld. előző megjegyzésemet – hagyd a fenébe az egészet...).

Előértékelés – Reakcióim  előértékelése

Keress egy nyugodt helyet, ülj le, ahol nem fognak zavarni, amíg az alábbi kérdésekre válaszolsz (ezek az instrukciók még visszaköszönnek a könyvben néhányszor – SZM). Vegyél néhány mély lélegzetet, lazíts el és komolyan koncentrálj és gondolkozz a válaszokon.

1. Hogy állsz itt és most az önbecsüléssel? Lesz aki egyszerűen válaszol, hogy alacsony, közepes, magas, vagy egy 1-10-es skálán fogja elhelyezni.  Lehetnek azonban, akik számára nem olyan egyszerű a válasz.  Megjegyezheted például, hogy igazság szerint az önbecsülésed valahogy váltakozik, vagy hogy habár egyre erősebbnek érzed az utóbbi időben, a hibákkal, kritikákkal, nem mindig teljesíthető elvárásokkal küzdesz, hogy ne törjenek le és ne legyenek hatással a fejlődő  önbecsülésedre. Erő és bátorság van abban, ha őszintén el tudod ismerni magad számára azt, ahol valójában tartasz.

A válaszok a 3., 4. és 5. kérdésekre különösen jellemzőek lehetnek arra, hogy a Te esetedben melyek azok a tényezők, amelyek erősíthetik az önbecsülésedet, habár nem azon a módon, ahogy az emberek általában elképzelik.  Észrevetted, hogy ugyanaz a dolog, ami erősíteni tudja az önbecsülést, veszélyeztetni is tudja? Például, ha egy fizetésemelés a munkahelyeden növelni képes szerinted az önbecsülésedet, amikor ez elmarad, vagy nem neveznek ki valaminek, amire számítottál, az a csökkenését fogja okozni? Ha egy bók miatt többnek érzed Magad, egy kritika miatt majd kisebbnek fogod? Ha a szeretet/szerelem növeli az önbecsülésedet, ha a kapcsolat végülis nem sikerül, az meg csökkenteni fogja?

Sokan feltételezik, hogy abból szerezzük az önbecsülésünket abból, amit teszünk. a tehetségünkből, a karaktervonásainkból vagy mások elismeréséből, elfogadásából. Miközben persze ezek a dolgok mind kívánatosak, az állításom az, hogy ezek egyike sem a jó kezdő lépés az önbecsülés fejlesztésére. Akkor honnan jön tulajdonképpen az emberi érték?

A reakciód értékelése

Egy idézet következik Nouwen-től (holland katolikus pap):

„Nem azt akarom mondani, hogy a termelékenység rossz dolog, vagy hogy valami lebecsülendő dolog lenne. Éppen ellenkezőleg, a termelékenység és a siker nagyban javíthatja életünket. De ha az emberi értékünket attól tesszük függővé, hogy mit csinálunk meg a saját kezünkkel és tehetségünkkel, akkor a mai világunk félelem-taktikájának az áldozatává válunk.  Ha a termelékenységünk a fő eszköze az önmagunkban való kételkedésünknek, akkor szélsőségesen ki leszünk téve az esetleges visszautasításnak és kritikának, ez pedig az alapja a belső krónikus aggódásnak és a depressziónak. A termelékenység soha nem adhatja  meg a valamihez tartozás mély érzését, amiért küzdünk. Minél többet termelünk, alkotunk, annál világosabb lesz előttünk, hogy a siker és az eredmények nem tudja  megadni nekünk azt az érzést, hogy „otthon vagyunk”. Valójában a termelékenység gyakran felfedi számunkra, hogy a félelem irányít minket. Ebben az értelemben a sterilitás és a termelékenység ugyanaz: mind a kettő annak lehet a jele, hogy kételkedünk a képességünkben, a lehetőségeinkben, hogy gyümölcsöző életet tudunk élni.”     

Mit jelent ez az idézet Neked? Válaszolj, kérlek, 4 teljes  mondatban.

1.

2.

3.

4.

Ha, ahogy Nouwen mondja, az értékesség és  a lelki jóllét nem a termelékenység, nem annak a függvénye, amit sikeresen leteszünk az asztalra, akkor mi az, ami segíti az értékesség és a jóllét érzékelése? Vajon ez tanítható? Hogyan tanítanád ezt egy gyereknek?

Nouwen így folytatja:

„Hean Vanier-vel és az ő sérült embereinek a csoportjával együtt élve egy ideig rájöttem, mennyire siker-orientált vagyok én magam is. Együtt élni emberekkel, férfiakkal és nőkkel, akik nem képesek belépni a küzdelembe se az üzlet, se az ipar, se a sport, se az akadémiai területeken, hiszen nekik még az öltözködés, a sétálás, a beszéd, az evés, az ivás és az egyszerű gyermek-játék is egy komoly teljesítmény, rendkívül frusztráló volt számomra. Persze, átélhettem köztük az elméleti belátást, hogy „embernek lenni” fontosabb, mint „csinálni” valami értékeset, de amikor megkértek, hogy legyek együtt egy bizonyos időt olyan  emberekkel, akik abszolút értelemben nagyon csekély teljesítményre képesek, hamar beláttam, hogy milyen messze vagyok ennek a belátásnak az igazi átélésétől. Így, ezek sérült emberek a tanáraimmá váltak, sokféleképpen világossá téve számomra, hogy termelékenység az valami más, mint a termékenység. Vannak, akik közülünk termelékenyek, és vannak, akik nem, de mi mindannyian „termünk gyümölcsöt”; a „gyümölcstermőképesség” a szeretet igazi minősége.

Mit gondolsz, a szellemileg vagy érzelmileg sérült emberek rosszabbak, kevesebbet érnek, mint a fizikailag sérültek? 

Ha Te sérült lennél (szellemileg, fizikailag vagy érzelmileg). milyen típusú gondolkodás tudhatna megmenteni a megőrüléstől?

3.  fejezet. -  Önbecsülés és Hogyan lehet fejleszteni?

Mi „szül” önbecsülést, mi vezet az önbecsüléshez? A kutatás eredménye egyértelmű. Ha azt akarod, hogy egészséges önbecsülésed legyen (ezt az „egészséges”-t én teszem hozzá, valahogy úgy érzem, magyarul (?) oda kívánkozik – SZM), válaszd meg jól a szüleidet. Azon gyerekeknek, akiknek ebből a szempontból nincs problémája, általában olyan szüleik vannak, akiknek maguknak egészséges önbecsülése van és ezzel jó példával szolgálnak. Ezek a szülők állandóan szeretettel veszik körül gyermekeiket, érdeklődést mutatnak az életük és barátaik iránt, figyelnek rájuk, szánnak rájuk időt és buzdítják őket. Eszembe jut az az ember, aki azt mondta a szomszédjának: „Miért töltöd az egész napot a fiaddal a biciklijének javításával, amikor itt van a közelben egy kerékpár-bolt, ahol egy óra alatt megjavították volna?”. A szomszéd azt válaszolta: „Mert én a fiamat nevelem emberré és nem a biciklit javítom.”

Az egészséges önbecsülésű gyekek szüleinek magas elvárásai és sztenderdjei vannak önmagukkal szemben is, de ezek elvárások világosak, ésszerűek, következetesek és együtt járnak a szülők támogatásával és buzdításával.  A fegyelmezési stílus demokratikus, ami annyit jelent, hogy a gyerek véleményét és egyéniségét tiszteletben tartják, de a szülők hozzák a végső döntéseket a fontos kérdésekben.

Röviden, a szülők valójában ezeket az üzeneteket küldik: „Bízom Benned, de azt is látom, hogy nem vagy (még) tökéletes. Persze, ez nem érinti azt, hogy szeretlek Téged és szánok rá időt, hogy irányítsalak, jelezzem a határokat, fegyelmezlek és a legjobbat várom el Tőled, mert bízom Benned és értékellek.” Ezek az üzenetek nagyon különböznek attól a bizalmatlanságtól, amivel az autoriter szülők minden cselekedete átitatódik, vagy a törődés/figyelem hiánya, ami a megengedő szülők stílusát jellemzi.

Vannak olyanok, akiknek a fentiek egyike sem adatik meg, és mégis van önbecsülésük. Ez pedig ahhoz a nagyon fontos kérdéshez vezet: az említett pozitív, támogató előzmények hiányában hogyan lehet kialakítani az önbecsülést? A legtöbben azt feltételezik, hogy abból nyerjük az önbecsülésünket, amit csinálunk, alkotunk, a képességeinkből, tehetségünkből, a akarakter-vonásainkból vagy mások megbecsüléséből. Mégegyszer csak azt tudom hangsúlyozni, hogy ezek egyike sem jó kiindulópont az önbecsülés megszerzéséhez. Akkor hol kezdjük? Kezdjük talán azzal, hogy tulajdonképpen mi is az az önbecsülés...

Mi az önbecsülés?

Alapvetően az önbecsülés általában stabil, de fluktuálhat is, akár napról napra, aszerint, ahogy a gondolati struktúrák változnak ssokféle tényezőtől függően: fizikai egészség, a test biológiája/kémiája, a megjelenés és a kapcsolatok. A tény az, hogy az önbecsülés fluktuál, okot ad az optimizmusra, mert ez azt jelenti, hogy az önbecsülés változik és változtatható is.

Ön-romboló szégyen                   Önbecsülés                      Ön-romboló büszkeség

Az emberek ön-romboló büszkeség birtokában többek akarnak/szeretnének lenni, mint az átlagember, ők egyszerűen felettünk járnak, emberfelettiek. Arrogánsak és nárcisszisztikusak, ami azt jelenti, hogy azt hiszik, hogy az ő személyük jobb és fontosabb, mint a többieké. A többieket függőleges irányban, felülről lefelé nézik, vagy összehasonlításban, ami azt jelenti, hogy ők felül vannak, a többieknek tehát lejjebb kell lenniük. Az ön-romboló büszkeség gyakran a bizonytalanságból származik. Nézz utána a híres diktátorok életének, gyakran a törődő, szeretetteljes szülői előzmények teljes hiányát fogod találni. (Ők viszont z önbecsülés javításának  nem az ebben a könyvben is részletezett, szelídebb módját választotják, -ták...-SZM).  

Az emberek az ön-romboló szégyennel vagy ön-romboló megalázás érzésével megverve úgy gondolják, hogy ők kevesebbek, mint az átlagember, hogy ők egyszerűen kevesek (ehhez az élethez). Ők függőleges irányban, alulról felfelé néznek a többi emberre és a föld sarának, porának tartják önmagukat. Nem látják magukat reálisan és nem tudják pozitívan értékelni, látni önmagukat.

A fentiekkel szemben az emberek az (egészséges) önbecsüléssel felfegyverkezve azt gondolják, hogy ők se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint akárki más. Ismerik a hibáikat és azokat a dolgokat, amikben  javulhatnának, és mégis, mélyen, belül és csendesen, nyugodtan boldogok/elégedettek, hogy azok, amik (Briggs, 1977). Olyanok, mint a jó barát, aki jól ismer Téged  és szeret mindennek ellenére, mert látja a jóságot, a kiválóságot és a lehetőségeket, amelyek mind jellemeznek Téged a tökéletlenségeid mellett. Az önbecsülés birtokában az emberek a többieket magukkal egyenlőként kezelik, vízszintesen, ugyanazon a szinten lévőnek tekintik őket  (az előző két eset függőleges irányultságával szemben).

Az önbecsüléshez kapcsolódó fogalmak

Az önbecsülést magát, mint fogalmat sokszor figyelmen  kívül hagyják, mert a kapcsolódó fogalmakkal való összefüggése zavaró és komplex. Megpróbáljuk a további kis enciklopédia-szerű szócikk-feldolgozásban a zavaró tényezők legalább egy részét eltávolítani a valamennyire összefüggő és bizonyos mértékben átfedésbe kerülő fogalmak között:  

Azonosság

Az azonosság olyan  kérdésekre felel, hogy  „Ki vagyok én? Hogyan lehet meghatározni engem, mi a meghatározó karakter-vonásom?” Az azonosság segít magunkat és az egyéniségünket röviden megfogalmazni (például egy nő azonossága csak feleség szerepéből táplálkozik;a deréktól lefelé megbénult ember azonossága nem részben működésképtelen testéből ered, de az igazi reális, belső önmagából).

(Pozitívan) értékel (appreciate)

Jót gondolni, értékesnek gondolni és örömet okozónak; hálásan felismerni; helyesen felmérni valaki, vagy valami minőségét, értékét.

Elfogadni

Kedvezően és örömmel fogadni (mint vkinek a sajátját); hinni vmiben; kedvezően válaszolni. Önelfogadás hitet jelent magunkban, és önmagunk kedvező és örömmel történő fogadását. Az ember pontosan elismerheti a konkrét gyenge pontokat a saját működésben, elhatározhatja a fejlődést ezeken a területeken és emellett elfogadhatja önmagát úgy, ahogy van, mindezzel együtt.

A belső dialógus például ilyesmi lehet: „Elismerem a hibáimat. Szeretem magam, ami nem jelenti mindenkori kritikátlan elfogadását a viselkedésemnek, tetteimnek. Ahogy fejlesztem a viselkedésemet, egyre jobban érezhetem magam beleértve  a viselkedésemet is.  

Önbizalam

Ez rendszerint valakinek valamilyen képességével kapcsolatos elképzelését, hitét jelenti; kompetenciára/hozzáértésre vonatkozik és a működés hatásosságára. Ahogy a kompetencia erősödik, az ember önbizalma – azon a területen, abban a tevékenységben - vele együtt nő. Tágabb és mélyebb értelemben az  önbizalom hit önmagunkban, mint személyben, abban az értelemben, hogy „meg tudom csinálni.” Önbizalommal rendelkező embernek például azt mondhatják magunknak: „Mindenki meg tud csinálni bármit – ha adott az idő, a gyakorlat, a tapasztalat, erőforrások, stb. – én miért ne tudnék? Lehet, hogy nem tudok azonnal sikeres lenni teljesen, de az irány, az a kívánatos lesz.” A kompetencia/hozzáértés megmutatása/demonstrációja kívánatos, kielégítő lehet az ember számára, de ez valami, ami az ön-értékesség talajából nő ki, és nem annak a megalapozója (ez fontos tétel – SZM).

Hozzáértés/kompetencia és önbizalom összefüggésben van az önbecsüléssel, de nem ok-okozati összefüggésben. Ha az alap (ön)becsülés érzésünket, érzékelésünket  függővé tesszük a hozzáértésünktől, akkor, amikor valami nem sikerül, az az értéktelenség érzetéhez vezethet. 

(Itt fog folytatódni egy következő bejegyzésben, a "Büszkeség"-gel)...

Egy tavaly októberi bejegyzésben már írtam erről a könyvről (http://vezetoi-coaching.blog.hu/2011/10/27/bejegyzes_url_cime_833). Ott is jeleztem, hogy nem könnyű falat, de „százszorosan megéri a fáradtságot” (akit érdekel a téma, persze, azoknak...).

Segíteni szeretnék ezzel a pár oldallal, hogy könyebben hozzá tudj férni ehhez a zseniális, kisalakú, mindössze 150 oldalas könyvhöz, ami olyan szemszögből/fénytörésben  szól a szupervízióról, coachingról, ahogy egy másik sem.

Úgy jutott eszembe ennek a bevezetésnek az elkészítése, hogy valaki kérte (hallva/olvasva egyszer a lelkesedésemet), hogy foglaljam össze egyszerűen, hogy miről is szól. Rájöttem, hogy (a) fejből nem megy, (b) annyira egyszerűen és röviden, ahogy ő gondolta, nem lehet (nem tudom) összefoglalni.

Ebben a könyvben egy felesleges szó sincs (ez a titka kompaktságának), éppen ezért viszonylag nagy energia kell a feldolgozásához (próbálj 1 litert meginni a Tokaji aszú-esszenciából...). Pedig még szupervíziós esetfeldolgozásokat is találsz benne a végén, ami szintén elvesz harmincvalahány oldalt.

Ha érdekelnek a coachingban és szupervízióban használt tapasztalati tanulás filozófiai nyelvi és  művészetértelmezési, valamint mélylélektani analógiái, ha érdekel, melyek a gyökerei ennek a megismerési folyamatnak, ez a Te könyved.

Alapvetően az első nagy fejezetet (kb. a könyv egy-harmadát) dolgoztam fel a könyvet ebből a segítő perspektívából, mert úgy ítélem meg, hogy onnan erre már nincs szükség, onnan már (ha addigra „felvetted” a kezdő sebességet (annak a bizonyos „szökési sebesség”-nek az analógiájára...)

Én úgy használnám (helyedben) ezt a Bevezetést, hogy minden fejezet előtt belenéznék, végigfutnám (talán fél éve az Atlantisz Könyvszigetnél interneten meg tudtam rendelni, fizikailag az Anker közben vannak, szenzációs kis bolt...). Nem olvasnám el az egészet egyszerre (váltogatnám a könyvvel), mert a könyvvel együtt-olvasással a fejemben készült. Ha ezzel a néhány napos munkával egy-két dolognak utánanézve és ide összehozva csak egyvalakinek tudok segíteni abban, hogy a könyvet végigolvassa, elértem a célomat. 

A végén egy nem teljes szószedet található, azokat emeltem ki, amelyeket szubjektíven kiemelendőnek gondoltam (lehet, hogy valakinek sok, valakinek meg több kellene). Javaslom az internetet, a Wikipédiát, én is többnyire ezt használtam. A szövegben is próbáltam itt-ott rokon-fogalmakat (is) használni. Utána pedig alfejezeteket jelölve mentem végig az első nagy fejezeten.

Ez a könyv egy – tudtommal sehol másutt nem elérhető - nagyon fontos gondolati ívet ír le a

• filozófiai alapoktól (két filozófus: Heidegger és Gadamer munkásságára alapozva),
• Jung vonatkozó mélylélektani munkásságán keresztül,
• a tapasztalati tanulás tárgyalásáig, mely számos jövő-irányultságú segítő szakma (szupervízió, coaching) módszertani alapját jelenti.

Ez nem jelent kevesebbet, minthogy elméleti alapozást sikerült találni a tapasztalati tanulás alapú tevékenységeknek. Mindezt mindössze 150 oldalon, úgy, hogy ebből a szerző 37 oldalt még a szupervíziós csoportmunka, a tapasztalati tanulás folyamat-elemeit illusztráló esettanulmány ismertetésére is tudott szánni. Világrekord.

A könyv e három terület tapasztalati tanulás szempontjából figyelembevett analógiájára koncentráló bemutatásával bizonyítja, hogy mély ismeretelméleti alapjai vannak ennek a folyamat-módszernek.

A három egymásra épülő logikai  lépcső a könyv folyamán a következő (végig a tapasztalati tanulás elméleti megalapozása van a fókuszban):

1. filozófiai lépcső: A megismerés (transzcendens) jellege a filozófiai hermeneutika alapján

1.1.  a nyelv, mint közvetítő közeg értelmezés-elméleti szempontból való (hermeneutikai) vizsgálata, mint a tapasztalati tanulás analógiája        

1.2.  az értelmezés-elmélet (hermeneutika) művészetfelfogásának rövid tárgyalása (mint a tapasztalati tanulás analógiája)   

1. a mélylélektani lépcső: az egyén saját (jungi értelemben vett) önmegvalósításának dialektikus, körkörös fejlődési folyamat-vizsgálata, mint a tapasztalati tanulás analógiája
2. szupervíziós tapasztalati tanulás.

Az alapgondolata az egész elméleti megalapozásnak  az, hogy bármilyen megismerés (nyelvi, művészet, önfejlődési, tapasztalati):

• FOLYAMAT és nem egy adott pillanatban megtörténő esemény;
• a megismerő (a szubjektum) és a megismerendő (az objektum) nem két teljesen szeparált valami és hatnak egymásra;
• a megismerés folyamatában mindig van fokozatos közelítés (iteráció), körkörösség (cirkularitás), azaz egy másik szinten a folyamat ciklusai rendszeresen ismétlődnek; ezen iterációk folyamán a megismerő egyre pontosabb megismeréshez juthat el.

Javaslom, hogy ez a három szempont  ((a)folyamat-jelleg, (b) a megismerő és a megismert dialektikus egymásra hatása és (c) a megkeresés ciklikus, cirkuláris vagy iteratív jellege) legyen az iránytűd, amikor olvasod (persze, ez főleg a könyv első harmadára vonatkozik, mert utána „haza” fogsz érkezni a segítő szakmák megismerési folyamatának). Ezekben a dimenziókban veti össze a könyv a megismerés különböző aspektusait, dimenzióit.

Ad.1 Filozófiai „lépcső”

1.1  A megismerés transzcendens jellege a filozófiai hermeneutika alapján

1.1.1      A hermeneutikai megközelítés

A filozófiai hermeneutika nem egyszerűen egy tudományos módszer, hanem a tapasztalás radikálisan új útja, ahol az elmélet és a beavatkozás (intervenció) együtt hatnak, működnek. Itt is megjelenik a szubjektum és az objektum kölcsönös egymásra hatása.      

A hermeneutika a modern tudomány/megismerés egyoldalú, a jelentés hátterében meghúzódó valóságtartalom keresése iránt érzéketlenné vált szemléletmódjára ad filozófiai választ. 

A hermeneutika a modern tudomány előtti, a görögökig visszavezetett megismerési módszer. Valamikor, a reneszánszban (?) minden egész eltörött. Addig  a filozófusok, skolasztikusok - még az alkimisták is - az egészre kérdeztek rá, a létre, az ember dolgára a világban. Azután jött a „modern” tudomány, ami bevezette a modern tudományos megismerési módszereket, amelyek a lényege, hogy a szubjektum, a  megismerő, a kutató egy ütemben, egy lépésben megismeri az objektumot, működő, verifikálható/igazolható teóriát alkot és kész.

A tudomány leírja  a vizsgált objektum működését és elméleteket/teóriákat alkot, amelyek leírják a megismert objektum működési módját, sőt, előrejelző erejük is van. Fontos eleme a tudományos megismerésnek a kísérlet, amelynek során a körülvevő világ megismerése során kísérletekkel „kérdéseket teszünk fel” a világ vizsgált részének „címezve” és a kísérletek eredménye alapján módosítjuk, pontosítjuk az elméleteinket. Az ilyen típusú kísérletnek, illetve megismerésnek fontos jellemzője, hogy nincs kontextuális, környezeti tényezős, vagy történeti vonatkozása, és  a megismerő személytől függetlenül azonos eredményt kell kihoznia. 

Egy baja van ennek a modern tudomány által uralt világunknak. Hogy már fel se teszi az eredeti nagy kérdéseket a létről, a dolgunkról a világban, mert nincs ereje, vagy nem is lehetséges a sok részterület elméleteinek egyetlen nagy  átfogó elméletté kovácsolása. Egyre többet tudunk egyre parányibb területekről. Minden egész eltörött. 

A könyvnek nagyon fókuszált, világos célja, hogy a tapasztalati tanulás dialektikájának, dinamikájának módszere számára megkeresse/felállítsa annak történelmi, filozófiai, mélylélektani megalapozását. Nyilván a könyv az emberhez kapcsolódó, közelebbről a szellem, illetve a lélek-tudomány területeit érinti és a továbbiakban amikor tudományos megismerésről lesz szó, ezekre a területekre kell gondolni. 

A filozófiai alap visszanyúl a régi görögökhöz („...már a régi görögök is...”) és az ő általuk dialektikus hermeneutikai megismerési folyamatnak nevezett módszerhez. 

A könyvön vörös fonálként húzódik végig a hermeneutikainak nevezett és a „modern” tudományos módszerek „vitája”. 

Mégis, praktikusan nem a görögök, hanem néhány modern filozófushoz nyúl vissza a könyv (Heideggerhez és Gadamerhez), akiknek nagy szerepe van a görög hermeneutika mai fogalmak szerinti tovább-fejlesztésében. 

A könyv szerint a létező alatt a valóságban megjelenő jelenségeket értjük, a tárgyakat, minket magunkat, mindazt, ami világba „vettetett”, ami létezik. Ezzel szemben a Lét maga, hát mondjuk azt, hogy az a vászon, vagy (aktív) tér, amelyen/amiben a létezők léteznek. Tulajdonképpen a mindennapi élet rohanásában akár hülye kérdésnek is tűnhet, de vannak akik ezeket a kérdéseket tekintik az élet alapkérdéseinek (hisz’ épp ez az, hogy már a kérdés is sokaknak hülyeségnek tűnhet...), hogy vajon mi van a Lét létével? 

Nos, ha a két létet összehasonlítjuk, a létező (mindenek) létét és a Lét létét, akkor miközben mindannyiunknak triviális, hogy mind a kettő létezés valós, de azt is érezzük, hogy valahogy a két létezés nem ugyanabban a „kategóriában” van. Ugye, úgy is mondható, hogy a létezők a Létben vannak, de a Lét ugye, nem lehet ugyanabban a „szintű” létezésben, tehát a Lét létezése valami megfoghatatlanabb, transzcendesebb, értelmünk feletti létezésben részesedik. 

A létezőnek vannak „koordinátái”, (időben és térben elhelyezhető, azaz időbelisége és történetisége van), míg a Lét maga – miközben mindenki érti, miről van szó – létben léte önmagában nem érzékelhető. A Lét minden létezőre vonatkozik, de ő saját magára - egy lépcsőben legalábbis - nem vonatkoztatható, csak transzcendensen és ebben az értelemben nem igazán megfoghatóan (itt tudatosan nem használom a „természetfölötti”-t, talán az „érzékelhető fölötti” jobb lenne). „A ’Lét’ kérdésre nemcsak a válasz hiányzik, hanem a kérdés is  homályos.” (Wow, egy piros pont ezért...Heidegger: Lét és idő). Heidegger lételméleti megközelítésében nem csupán a fenomén (szándékolt/tudatosan érzékelt jelenség) jelenik meg (ld. a szószedetet), hanem ami rejtve van, a létező léte is. 

Itt megjelenik a szövegben ez a „titokzatos” megértés (ami majd a szupervíziós tapasztalati tanulás analógiájaként szerepel), mégpedig a Lét kibontására/megértésére irányuló szándékban. Ez egy hermeneutikai probléma, mert a célja annak a jelentésnek a leírása, amely rejtett módon létezik, de (hermeneutikai) feltárást igényel (megvan, mert „eleve létmegértésben vagyunk”, azaz, tudjuk, hogy van lét; de feltárást igényel, mert miközben tudjuk, hogy van, nem tudjuk pontosan megérteni, a szokásos tér- és idődimenzióban leírni). Ez a feltárás maga az értelmezés (interpretáció), amely az elrejtett és a nyilvánvaló között egyensúlyozva próbálja feltárni a nem teljes ismeretlent, de egyelőre tökéletesen megragadhatatlant.

Heidegger szerint a nyelvnek, a gondolkodásnak, a létezésnek van léte, de ez a vonatkozás nem érhető tetten és tematikusan (témaszerűen) nem ragadható meg. Az ember léte maga is mindig valami felé/valamire irányul és ez alap-jellemzője létének (önmagában az ember nem is értelmezhető, csak másra való vonatkozásában.

A valóság megismerése a hermeneutikai megismerés gondolatrendszerében csak a dialógikus/interaktív, folyamatszerű és ciklikusan közelítő megismerési módszerben elképzelhető, ennek a példája/mintája Heidegger nyomán a lét ismert, de rejtett valóságának felfejtési kísérlete.

1.1.2      A nyelv mint közvetítő eszköz (médium).

A nyelv mint médium hordozója az ember és a világ mélyebb szintű kapcsolatrendszerének (az ember világba ágyazottságának). A világ a nyelven alapul (nyelvben fogalmazódik meg) és benne tárul fel a világ (a nyelvből értjük meg). A nyelv által tudunk kiemelkedni a világból (eltérően az állatoktól, amelyeknek nincs nyelvük) és megteremteni a világhoz tartozás formáját, általa haladjuk meg biológiai kötöttségeinket.

A nyelv mint médium a világtapasztalat egészét szólaltatja meg. Benne és általa válik nyilvánvalóvá az ember és a világ kontextuális (környezetében adott/meghatározott) összekapcsolódása. 

1.1.3      A nyelv,  mint metafora.

A nyelv alapvetően metaforikus közeg, és minden, a nyelvet használó (nyelvhez kötött) megismerés metaforikus. Az értelmezés (interpretáció) tehát akár konkréten tartalmaz metafórát, akár nem, a fenti értelemben metaforikus lesz. 

Ez élesen szemben áll egy másik korabeli nyelv-értelmezéssel, a strukturalizmussal (Saussure), amely szerint leegyszerüsítve a nyelv önkényesen allokált (matematikaihoz hasonló) jel-rendszerként működik és nem kötődik az általa közvetett tartalomhoz. 

Gadamer (és mások) metaforikus, szimbolikus nyelvértelmezése szerint a metafora mint a „különbözőségek asszimilációja” (beolvasztása, hasonlóvá tevése) teszi az irodalmat és egyáltalán a megértést alkalmassá, hogy a másságban azonosságot fejezzen ki (nagyon egyszerű és nem filozófiai példára visszautalva: az üveg nyaka metaforikus kifejezésben az nyak az emberi nyak-ra utal és másságában a belső karakterisztikus azonosságot fejezi ki, amit mindannyian azonnal értünk).  

A szimbolikus megjelenítésben a szimbólum (jelkép, jelentéshordozó) a jelölő és a jelölt dolog/valami jelképes egységét fejezi ki (nem önkényesen!). A szimbólum és a szimbolizált belső összetartozása nem utólagos hozzárendelés, hanem az „összetartozók egyesítése”. 

A hermeneutikai megközelítés szerint a nyelv már eleve és önmagában meghatározott valóság, amely közvetett és meghatározott kapcsolatot hoz létre az alany és a tárgy között. 

Na most akkor mi is a lényegi különbség a két nyelv-megközelítés között? A strukturalista felfogás szerinti önkényes jel hozzárendelés a konkrét meghatározott tartalmakhoz végtelen sok hozzárendelést (és lehetséges jelrendszert) feltételezhet. Azt is feltételezi, hogy ha ismerjük a jelrendszer „kulcsát”, akkor bármikor újra és újra, tökéletesen visszafejthetjük dekódolással az eredeti tartalmat és ezt bárki, bármikor, jelentés-, információ-vesztés nélkül megteheti, csak a kulccsal kell rendelkezni (ez a kulcs...). 

A hermeneutikai (Heidegger, de főleg Gadamer) megközelítés szerint a nyelv egy kontextuális/környezetében meghatározott, saját „létezéssel” rendelkező  valóság, amely közvetett és meghatározott kapcsolatot hoz létre az alany (megismerő) és a tárgy (a megismerendő) között. 

A nyelv, aminek ilyen formában saját (interaktív, értelmes) „élete” van az ember számára konstruktív, érthető valósággá teszi. A nyelv „transzperszonális valóság”. Transzperszonális, azaz személyiség-feletti. 

Ha belegondolsz, a nyelvet használod, de hogy amit mondasz, ki hogy érti (megnyugtatlak, legtöbbször a Tiedétől valamennyire, sokszor nagyon eltérő módon), arra nem igazán van ráhatásod, de a többiek is így vannak veled. A nyelv rajtunk kívüli, feletti dolog, mégis ezt tudjátok használni a megismerésre és az egymással való értelmes kommunkációra.   

Nemcsak az ember használja a nyelvet, a nyelv is használja az embert. Nem kell másra gondolni, mint az idegen nyelven való gondolkodásra. Ha tanultál idegen nyelvet, tudod, hogy az idegen nyelv használatán keresztül észrevétlenül egy kissé a tiedtől eltérő gondolkodás-struktúrát is használsz, tehát a használt nyelv befolyásolja a gondolkodási struktúrádat, „használ” téged. 

A nyelvnek ez a kényszerű dialektikus használata (nem tehetsz mást, egymás „kezében vagytok”) kizárja azt, hogy a nyelvet puszta eszközként (jelként, mint a strukturalista nyelv-elemzésben) rendelhesd a szubjektumokhoz  és az objektumokhoz (se te nem tudod teljesen önállóan a mások értelmezését figyelmen kívül hagyva kezelni, se a tárgyakhoz rendelése nem lehet teljesen önkényes – különben a büdös életben nem fog senki megérteni). 

1.1.4      A mesterséges szimbólum és az interpretatív megközelítés

Az előbbiek szerint a nyelv mint élő szimbólum közvetíti a valóságot. Élő, mert alkalmazkodik a valóság változásaihoz, azokkal együtt ő maga is változik, tehát a leképezés élő és dialaktikus (egymásrahatóan alkalmazkodó). Ugyanez a viszony képződik le az értelmezési (interpretatív) helyzetekben is, és ugyanez a dinamika érvényes magára az értelmezésre (interpretációra) is. 

A könyv a szakirodalom nyomán bevezeti a mesterséges szimbólum fogalmát. Ennek alkalmazásakor megszünik az élő és dialektikus viszony a szimbólum és a szimbolizált között és ez a kapcsolatot „pusztán allegórikussá” teszi (hasonlításon alapuló gondolkodásban születetté). 

A mesterséges szimbólum a fejlődés lehetőségét egy zárt viszonyrendszerben sematizálja és ezáltal elidegeníti  a tárgyat a hordozó szimbólumtól, azaz a megismerőt (a szubjektumot) a szimbolizált tartalomtól (a tárgytól). A mesterséges szimbólumok leegyszerüsítőek és egyúttal meghamisítják a valóság élő, dinamikus létét. Megalkotásuk után a továbbiakban nem „mozognak együtt” a valósággal, egyre jobban eltávolodnak tőle és mégha az elején lehetett is némi előrejelző, prediktív ereje, az fokozatosan elhalványul és a szimbólum-lét kiüresedik. A világot bár áttekinthetővé, egyszerűvé, viszont egyúttal túlságosan is leegyszerüsítetté és  sematikusan unalmassá teszi. És mivel a mesterséges szimbólum időben is zárt rendszert feltételez,  egyre távolibbá és hamisabbá válik a valóság viszonylatában. 

Most egy érdekes és a továbbiak megértéséhez fontos elem következik: A megértésben használt értelmező fogalmak, amelyek egy szöveg értelmét jelenítik meg és teszik nyelvileg kifejezhetővé, a megértés során eltűnnek, míg viszont a mesterséges szimbólumok önálló életet élnek és helyettesítik magát a dolgot. Az interpretatív megközelítés megismerési folyamatában megjelenő értelem a dolog belső lényegéhez tartozik, azt fejezi ki. 

Az még mindig nagyon fontos, tulajdonképpen a magja az egésznek (visszatérünk a modern tudomány ostorozásához): a modern tudomány tárgyiasító eljárása – hasonlóan a mesterséges szimbólumokhoz – egyfajta mesterséges különállást hoz létre az ismeret és a megismerés tárgya között. A tudományos teória/elmélet, a mesterséges szimbólum, a dolog helyettesítőjeként kezelhető, a dolgot jeleníti meg, úgy lehet vele számolni, mint magával a dologgal. 

Mondok erre példát. A közgazdaságtudományban gyakran használják a racionális várakozások elvét (eszerint a gazdasági rendszer alanyai mindig a számukra legracionálisabb megoldást fogják választani). Ezzel az alapelvvel (és más ilyen egyszerüsítésekkel) azután modellek ezreit építik fel, és velük próbálják szimulálni a gazdasági rendszerek jövőbeli működését. Mivel az alapfeltevés (bármennyire is furcsán hangozhat) helytelen, téves (ennek téves voltáért már több Nobel-díjat osztottak ki), a modellek nem működhetnek helyesen (persze, kérdés lehet, hogy a teljes bonyolultságot tükrőző modellek egyáltalán felépíthetőek-e, illetve lenne-e számítási kapacitás a lefuttatásukra). Itt a modellek téves egyszerüsítéseket használó elméleti modellek, ha tetszik mesterséges szimbólikus rendszerek, amelyeknek nincs élő, dialektikus kapcsolata a valóság sok-tényezős működéséhez.    

Gadamer szerint a modern elmélet/teória, mint mesterséges képződmény, eleve lemond a tapasztalati lét megismerésének értelméről. A tapasztalatban azonban (és itt tesz a könyv egy újabb lépést a tapasztalati tanulás fogalmi megalapozása felé) a tapasztalatra való reflexióban a dinamikus és élő viszony képződik le, amelyben a  megismerő és tárgya összefügg, együttműködik a megismerés folyamatában (konstellálódik). 

A teória/elmélet ezzel szemben kimerevíti  a megismerés aktusát egyetlen adott pillanatra, lemondva ezzel a dinamikáról a megismerő, az ismeret és a megismerés tárgya között. Az ebben az értelemben tárgyiasító megismerés, a modern teória/elmélet vagy a mesterséges szimbólumok használata magában rejti az egésztől való elidegenedés lehetőségét. 

De: nem egyszerűen a teória/elmélet feleslegességéről van szó, hanem hibás primátusáról. Elméletre/teóriára, módszerre szükség van, de a hermeneutikai megismerés „szolgálólányaként”. 

A tapasztalati tanulás közben megmarad egyfajta feszültség is, vajon a megismerésem teljes-e már, vagy a dolgok dinamikája következtében továbbra is nyitottságra van szükségem az újabb megismerési ciklusok, lehetőségek irányában (nyitottságra mindig szükségem van). A tapasztalat több, mint ismereteket szerezni, a tapasztalat az ismeretlen felé való továbblépés lehetősége. 

Ugye, a modern tudomány megismerési módszerének, filozófiájának nagy az ereje, ezt tanuljuk az iskolában. „Megnyugodott” az emberiség, egyre lépkedünk előre, csak még egy kis időre van szükség és a részterületek elméletei egyszer összeérnek és akkor az összes kérdésre meglesz a tudományos komplex válasz, mindent tudni fogunk. 

Ma már úgy néz ki, ez nem biztos, hogy ez akármikor is elérhető lesz. Ez az elméleti megközelítés természetesen a szorosabban vett emberrel foglalkozó tudományokat sem kímélte, ott is kialakult, hogy van az ember,  mint tárgy illetve rendszerei (biológiája, pszichológiája, társadalma és gazdasági rendszerei) és vannak az elméletek, amelyek többé-kevésbé pontosan tükrözik ezeket a területeket, azok működését, azokon predikciós erejük van, tehát csak alkalmazni kell őket és ennyi. Semmi visszacsatolás, semmi – jó, maximum egy kicsi – tapasztalati tanulás, nagyjából tudjuk, mit kell csinálni a biológiai, szellemi gyógyításban, jön a tudós, az orvos, a pszichiáter, a politikus, a közgazda és megoldja az összes felmerülő problémát a meglévő elmélet/teória módszereit alkalmazva. 

Mi a baj az ilyen értelemben véve eluralkodott teóriával, az  elméletekkel? Az, hogy megvan a veszély, hogy a teória a dolog, a rendszer helyettesítőjévé válik. 

Persze – és erre is van példa, de még sokkal több energia kell hozzá-, az igazi tudományos megismerés mindig kísérleti és nyitott a fejlődés és a változás irányába és ezzel önnön – mindenekfeletti – érvényességét is korlátozza. 

Akkor van baj, ha hátradőlünk, ha a teória önállósul és képződménnyé válik  (megelégszik a puszta allegórikus funkcióval), nem illeszkedik be az élet élő alkotó folyamatába, elidegenedik a megismerés egyetemes horizontjától és szakadást hoz létre a dialógikus fejlődésben, a továbblépés akadályává válik, cél lesz és nem eszköz. 

A segítő kapcsolati munkában: a pusztán tanácsadói, direkt hozzáállás olyan sematikus alapállást valósít meg, ami egyoldalú és szubjektív szempontként jelenik meg a folyamatban, ez kizárja a személy-személy közötti partneri, dinamikus, nyitott kapcsolat lehetőségét. Van a „beteg” és van a segítő, aki mindent tud (aki használja a „teóriát”). 

Itt hosszan tárgyalja a könyv a megismerés tapasztalati tanulás szempontú megközelítését (a korábbi hermeneutikai ismerteket is felhasználva). 

A megismerés valóságalapját:

• a világba ágyazott tapasztalati rendszerünk,
• a nyelvi szűrőnk,
• a szűkebb kultúrkör hatását közvetítő kultúrális szűrőnk,  (ami olyasmit jelent, hogy a nyelven kívül a kultúrális közeg is bizonyos mértékig meghatározza/vezeti megismerési folyamatunkat) jelentik.

Jelentés és értelem kiegészíti egymást. Tehát a lényeg a szubjektív alapálláson való túllépésben van, amely a megismerés tárgyát nem sematikusan (mesterséges szimbólumok által) képezi le, hanem a szimbólumok élő viszonyrendszere által, folytonosan reflektáltan (a megismerő tudatában visszatükrözve) kutatja.

1.1.5      A nyelv és az interpretáció

A nyelv olyan viszonyrendszert hoz működésbe, amely

• a nyelvet beszélő történetiségét (szocializációs hátterét) és
• a megismerés tárgyának a kultúrális adottságait egyaránt megszólaltatja.

Korlátozzuk a megértést, ha a megismerési folyamat kibontakozását

• módszertani elvekkel, vagy
• bármilyen előzetes szempontrendszerrel biztosítjuk, ezzel
• elveszítjük az „itt és most” spontaneitását és dinamikáját.

A módszer nem lehet elsőleges, mert az a megértés folyamat-jellegét áldozza fel, mert a szubjektum által előzetesen megfogalmazott szempontok elsősorban a szubjektumról szólnak, és nem a kontextusban (a nyelvi, történeti, kultúrális körülmények meghatározottságok rendszerében) kibontakozó újabb és újabb lehetőségekről.

Nem a módszerek eszközként való felhasználásáról van természetesen szó, hanem a módszerek korlátainak és lehetőségeinek a tudatosításáról, amelyek a megismerés folyamat-jellegét kell segítsék és nem korlátozzák.

A folyamat jellegét az állandó reflexió (megismerő tudatában való visszatükröződés) biztosítja az interpretatív folyamatban.  

1.1.6      A nyelvi tapasztalat kontextualitása (környezetében meghatározottsága)

A premodern nyelvek rendszere teljes, egymást erősítő elemek (hitek, egyeztetett szaknyelvek, kanonizált szövegek) szövete volt, koherens szisztémát alkotott a kultúrában. 

A nyelvvel ugyanaz történt, mint a világmagyarázattal (egyébként nem attól függetlenül). Szétesett, ami egységes volt. Ugye, az analógia szerint a tudomány szétaprózott részmagyarázatai kezdték el helyettesíteni - a nyugati világban - a skolasztikusok által rendszerré szervezett világmagyarázatot. 

Nincs tudományos mindent átfogó, „általános” elmélet, és már egyre kevésbé lehet bízni benne, hogy valaha is létrejön. A nyelv is elveszítette a koherens hátterét és értelmezési terét. A mai,  többé-kevésbé hasonlóan kompetens szöveghátterek pluralitásában/sokaságában az érvényességi vizsgálat (validitás) értelmét veszíti. 

Ez persze nemcsak a megismerést, de az igazi kommunikációt is nagyon megnehezíti (a kommunikáló egyének annyira különböző kontextusban fogalmazhatnak adott esetben, hogy akár a teljes érthetetlenség is lehet az eredmény, még akkor is, ha a beszélt „nyelv” ugyanaz is). Ezért a megismerés dolga az egyedi helyzetben az egyedi kontextus vizsgálata, mert anélkül a megértés lehetetlen. 

Az emberi jelenség, ugyanúgy, mint a szövegértelmezés, csak viszonylataiban határozható meg. 

1.1.7      A létező és a világ kontextualitásának szociokultúrális karaktere

A korábbi főgondolatmenet:

• a kimerevített/tárgyiasított/”tudományos” adott pillanatban létrejövő megismeréssel pozitívként szembeállított  
• hermeneutikai, nyitott, a helyzet körbeágyazó körülményeit/kontextualitását maximálisan figyelembe vevő, folyamatként működő megismerés fogalmának megerősítése volt.  

Ennek további finomítása következik ebben az alfejezetben. 

Itt először a könyvben egy új dimenzióként a szerző

• a megismerendő jelenségek komplexitását és ugyanakkor
• a világosabb, tisztább olvasatát állítja szemben annyiban, hogy a kettő együttesének csak valamilyen optimuma képzelhető el, mert a két irány ellentétes. 

Minél konkrétebb, minél világosabb vagyok, mint megismerő, annál szűkebb a megismerési horizont és viszont a komplexitás pedig a tágabb, átfogóbb megismerési látóhatárt kívánja meg. Mind a kettő fontos, mind a kettőt szem előtt kell tartanunk és törekednünk kell rá, hogy a megismerési folyamatunkat együttesen jellemezzék és ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a két irány ellentétes. 

A fenti  2 szempont, habár nem ugyanazt a típusú figyelmet/erőfeszítést követeli, mégis, a folyamatban egyikről sem mondhatunk le, ügyesen kell egyensúlyoznunk közöttük/velük. 

A megismerés folyamatelve, tehát az aktív megismerő kettős tudatállapotának [amely szerint egyszerre van figyelemmel a megismerés folyamatában a komplexitásra és a világosságra]  a fenntartásán múlik, amely által a megismerési stratégia reflektív (önmagára vonatkoztatott) és kölcsönös lesz. 

Megint, megint megjelenik az, hogy a szubjektum nem egy légüres térben, bármikor, bárhol megismerhető közegben működik a megismerés közben, hanem igenis magával cipeli sajátos múltját, tapasztalatát, emlékeit, szocializációs mintáit és sémáit és nem utolsó sorban világba ágyazott nyelviségével meghatározottan van jelen a megismerés folyamatában. Tehát a megismerés kiindulópontjának meghatározása, - hogy például a megismerő mi minden által is meghatározott -, a megismerő önfeltárása a legnehezebb és legizgalmasabb probléma, hiszen az említett kontextusban a tárgyfeltárás, a tárgy megismerése egyben önfeltárás, önmegismerés is.  „Minden valódi megismerés legmélyebben önismereti kérdés.” 

A létegész, meg jelenvaló-lét, amikkel a könyv operál, az előbbi gondolat elmélyítését szolgálja: a nyelviségben, a nyelvben megfogalmazott megismerésben sokkal több van (az előbbi kontextusok miatt, hogy kvázi a megismerő mit képes felfogni, hogyan értelmezi/interpretálja, stb. azt, amit megismer), benne van a „lét-egész”, és ez az, amit a megismerő megpróbál a folyamatban feltárni, felfejteni, megismerni. Ennek csak egy kicsiny része az, ami a nyelv formális, felszíni jelölő része által (mindközönségesen „tartalomnak” híva) megismerhető és a kontextus ismeretében „kioldható” tartalom meg a nagyobbik része. 

Azután ha találkozol egy ilyen mondattal: „A létmegértés a jelenvaló-lét egyik létmeghatározottsága.” Olyasmit jelenthet, hogy a megismerés (a létmegértés végülis ebben a vonatkozásban a létmegértés egyik alteregója) a kontextusában létező megismerendő tárgy (jelenvaló-lét) egyik meghatározó jellemzője. 

Ugye, az „ontológiá”-ról a szószedetben tudjuk, hogy „lételmélet”, tehát ontológiai az lételméleti, egy tudományág, ami a lét mibenlétével foglalkozik. 

Na most, van itt egy fontos mondat, ami a pszichológiai Gestalt (alaklélektani) elméletre is kifuttatható. Fritz Perls volt a guruja ennek az irányzatnak és az egyik lényeges alapelve az, hogy a részek működéséről az egészre lehet következtetni. Szóval, a mondat: „A világ és a test között létrejövő kapcsolat analóg  az észlelési Gestalt (forma, alakzat) alakulásával, ahol a részek (ebben az esetben a test és a világ) jelentésbeli egésszé szerveződnek. 

A hermeneutikai alapon működő megismerés a testi érzékelésen át tudatosított élményekre/érzésekre fókuszáló komplex  átélés elsőbbségét  hangsúlyozza a logikai úton haladó, fragmentált/széttöredezett, analitikus/elemző gondolkodással szemben. Tehát az „átélést” a „gondolkodással” szemben. 

A test, mint élő organizmus, interaktív módon testesül bele a környezetbe, elválaszthatatlan attól, így meghatározza a változás irányát és megadja hozzá a következő lépést. 

Az, hogy inkább a testünkkel kellene „gondolkodnunk”, mint a fejünkkel, rokon a keleti meditációs tréningek, a zen vezérgondolatával. 

A kontextustól független megismerés lehetőségének az elvetése a kutató, a megismerő felelősségét helyezi előtérbe. Ha nincs mérhető, megismételhető, verifikálható eredmény, a felelősség hatványozottá válik ahhoz képest, mint amikor azt gondolom, hogy van egy biztos módszerem, ami mindig, minden körülmények között, tehát kontextustól függetlenül  működik és ráadásul ugyanazt a megismételhető eredményt produkálja. 

A hermeneutikai megismerés nem ismeri (el) ezt a magabiztos elméleti, csak a módszer primátusát hangsúlyozó módszert és jó okkal. 

1.1.8      Szimbolika és transzcendencia

Ugye a transzcendencia (szószedetben) a természet-, az ember-feletti. A „mondó” szó fogalmába Gadamer azt érti bele, hogy a szó túlmutat önmagán és a nyelv egésze jelenik meg benne, tehát nem egy egyszerű épitőkocka, hanem sokkal inkább, mint Laplace monásza, vagy a DNS spirálunk, a kicsiben, az egységben megjelenik az egész. „A lét egyetemes „jelenvalósága” a szóban a nyelv csodája...”. Emlékeztetek arra, hogy a lét jelenvalósága az az a már az elején említett paradoxon/ellentmondás, hogy minden létezik, ezt értjük, de a „lét”-re magára nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy az is „létezik”, mint egy Bösendorfer zongora, mert a lét jelenvalósága konkréten igen nehezen elképzelhető, leírható, mégis, mindenki átlátja, hogy naná, persze. És ez az az absztrakt, nehezen megfogható jelenvalósága a „lét”-nek, ami nyelvben, a szóban megjelenik... 

Na, ha ezt most nem tudod azonnal teljesen átélni, megérteni, nem baj, nekem se sikerül teljesen (ráadásul, ha most azt mondod, hogy ez az utóbbi rész nemhogy egyszerűbb, mint a könyv, de legalább annyira bonyolult, legfeljebb másképpen, nem mondom, hogy nem lehet igazad, ezt akárhogy próbáltam, nem tudtam rövidebben, egyszerűbben). 

Ha ennél jobban meg akarom érteni, amennyire úgy tapogatózva most értem, hát, még érlelni kell egy kicsit ezt a könyvet, ezeket a gondolatokat. De, ne ijedj meg, ne rakd le a könyvet, most kell csak belelendülni. Az  egész-ség érzéshez, hogy összeálljon benned a végén, hogy össze tudd rakni az egészet a teljes könyv elolvasása után, ennek a pár mondatnak/gondolatnak a teljes megértése (ha van ilyen...) csak egy nagyon kicsit fog hiányozni és az is inkább a hiúságodat fogja birizgálni. 

Vissza az önmarcangolásból. A nyelv tehát autonóm, önálló módon, önmagán túlmutatva működik. Lényegében ezt jelentik a fentiek, hogy a nyelvi megformálás, az interpretáció mindig túlmutat önmagán és egy meghatározott kapcsolat-egész jelenik meg benne. 

És itt jön újra a szimbólum fogalma, ami a nyelvi megfogalmazásban teremtődik meg, a nyelv egy magasabb szintű egységhez való kapcsolódása kizárja az önkényes jelölés lehetőségét, viszont lefedi/megfogalmazza teljességében a dialektikus szimbólum-tartalmat. A szimbólum másra mutat, de egyben azonos is vele és így segíti a lét és a jelentés egybeesését. 

Itt azután megemlítődik a művészi alkotófolyamat és a „mondó szó” (a valódi élő beszéd, amelyik nem önmagáért való és mintegy a lényeget leíró szimbólum megteremtését szolgálja) szimbolikus tartalmának a vizsgálata közötti analógia/hasonlóság. A művészi folyamatban megvalósuló mű a megismerés folyamatánál még érzékelhetőbben teszi nyilvánvalóbbá a nyelvi jelenség, interpretáció transzcendentalitását (értelmezés-fölöttiségét). A létrejött alkotás, mint szimbólum, nemcsak egyszerűen közvetíti a művész cselekvő szándékát, de meg is haladja azt, több lesz önmagánál, a lét gyarapodik általa. 

A valódi műalkotás egyediségében (nem-megismételhetőségében) különbözik a a technikai termékektől. 

Ha elemezzük a percepciót/(művészi) észlelést, már maga a percepció is egyedi, magán viseli a világba ágyazottság terhét („kontextusa” van, nem megismételhető). Nincs értelmezés nélküli észlelés, az észlelés mindig értelmezett („megcsócsált”) valóság. Ebben az értelemben a megismerés mindig transzcendentális, mert nem létezik semleges befogadás, észlelés. 

1.1.9      Az előzetes tudás és az értelmezés problémája

Húu...szóval a jelenvaló lét a nyelviségben meglévő, hordozott értelem-egész által meghatározott és olyan egzisztenciális/létezési struktúrával rendelkezik, amely kihat a megértésre, befolyásolja a megértést.

Az (igazi) megértés-aktus tehát mint létezés/exisztálás ismerszik meg/tárul fel mindig az előbbiek szerint „hangolt” és „ontikus” (reális, tényszerű, „mondó”, „igazi”) beszédben.

Az ilyen értelmű „ontikus” (reális, tényszerű, „mondó”, „igazi”) beszédben az ember túllép mindennapi magán, „felnő” a dolgokhoz és úgy tud viszonyulni hozzájuk, hogy bennük egyúttal önmagát is megérti.

Ennek a pontnak a végén megjelenik a harmadik fontos elem, még nem teljesen kifejtve, amennyiben a megismerési folyamat kölcsönhatás-sorozaton keresztül, spirális fejlődésben, egyre közelebb „körözve” az igazsághoz (ajjaj, ebbe ne menjünk bele, hogy mi az „igazság” és hogy ebben a gondolatkörben megismerhetőnek tartatik-e...) működik. Cirkularitás, iteráció (ez utóbbit én biggyesztem hozzá) meg fog jeleni a következő pontban.

1.1.10   Az értelmezés körfolymata

„...a megértés mozgása állandóan a résztől az egészhez, és onnan vissza az részhez.” Tehát egy ide-oda, vagy ciklikus, vagy cirkuláris/körkörös mozgásban, az úgynevezett hemeneutikai (megismerési) körben fog megvalósulni a megértés. A szöveg és az interpretátor egymáshoz intézett „kérdései” következtében egy dialógus alakul ki és ez a kapcsolat lételméleti (ontológiai) jelentést kap. A nyelv általi kérdésfeltevés mögött az a korábbi gondolat van, hogy nemcsak a használó határozza meg a nyelvet, hanem a nyelv is a használóját, illetve az a gondolat, hogy a nyelv az előbb említett részben az egész, illetve kontextus által is meghatározottság.  

Itt megemlítődik, hogy e folyamat fényében nyilvánvalóvá válik az objektív rekonstrukció vagy objektív megismerés illúziója. Előfeltevés, kontextus  nélkül nincs megismerés. A megismerő tehát részben ezáltal korlátozott, viszont részben ez lehetőség is a számára. 

Azért, mert:

-        létmegértésben vagyunk (ez már korábban is felmerült, annyit jelent, hogy értjük, „látjuk” a lét létét is (a tárgyak triviális létezése mellett), csak nem tudjuk ennek az összes részletét megmagyarázni);  

-        eleve adott (a priori) irányulunk egy értelem-egészre (ez a már felismert részek és szempontok reflexív (a megismerőnek önmagára vonatkoztatott) meghaladása által mutatkozik meg).

Megjegyzés: többször megjelenik ez a „meghaladás” fogalom, meg a magasabb szinten spirálisan, vagy cirkulárisan magasabb szinten megjelenő megismerés. Ennnek megértéséhez (plusz a dialektika fogalmát is néha ezzel magyarázzák) megpróbálom ideidézni a triád (tézis, antitézis, szintézis) fogalmát, amit  Hegelnek tulajdonítanak. Alap-szinten a triád nagyon egyszerűen megérthető gondolatmenet:

-        a tézis legyen egy intellektuális feltevés

-        az antitézis tagadása a tézisnek, a feltevésre adott reakcióként

-        a szintézis pedig megoldja a tézis és antitézis közötti konfliktust, és egy magasabb szinten fogalmaz meg egy új feltevést, amely ezen a módon már tartalmazza a a tézis és szintézis konfliktusának megoldását.

Ez a folyamat modellálhatja a megismerés egy ciklusát és az egész úgy folytatódhat , hogy a az ilyen formában létrejött szintézis  a következő ciklus elején az új tézissé válhat és kezdődhet az új ciklus.

1.1.11   Az értelmezés dialektikája

Itt újra egy másik fénytörésben megjelenik az objektív tudományelméleti módszerrel szemben a hermeneutikai megismerés, ami a szellem dialektikus mozgását tételezi fel. 

A hermeneutikai megértésben az interpretáció felől nézve, az önmagához viszonyulás fegyelme (reflexió) teremti meg a dolog feltárulkozásának a lehetőségét. A kérdező, megismerés felől nézve olyan elmozdulás jön létre, amely során a folyamatban a megismerő szintén kérdezetté, megszólítottá  válik. 

1.1.12   A hermeneutika, mint tapasztalat

A hermeneutika a modern tudomány előtti, görögök által elgondolt dialektikát alkalmazza a megismerés folyamatára, mely szerint az ismeretszerzés célja nem a szubjektívitás (szubjektív lét) megalapozása az objektív ismeret által (mint a modern tudományelméleti módszerben), hanem a részesedés és a megértés közös alapjában. (Tehát a tapasztalati tanulás a filozófiai alapjait ebben a korábbi hermeneutikai megismerésben keresi.) 

A szubjektum részesedik az igazi létből, tehát szerepe a világban eleve kontingens (nem szükségszerűen igaz, vagy hamis), nincs elsődlegessége az objektummal szemben. A szubjektum nem abszolút kiindulási alap, ezért nem is képes megteremteni az objektív ismeretet. 

Itt van egy definíció a dialektikára: nem a gondolkodás által végzett mozgás, hanem magának a dolognak a mozgása, amelyet a gondolkodás tapasztal. A hermeneutika alapján a megismerés találkozásként vagy részesülésként írható le (az aktivitás a befogadásra való készenlét).

A tapaszatalat sohasem lehet teljesen lezárt és pontosan kiszámítható, mert a változás öndeterminált. A tapasztalat nem pusztán egy észlelési folyamat eredménye, hanem sokkal inkább történés, találkozás.  A tapasztalat másik lényeges eleme a negatívitás, mely szerint „a tapasztalat mindig a semmiség tapasztalata: valami nem úgy van, ahogy feltételezzük”. Ez a negativitás (hasonlóan az előző megjegyzés „antitézis” fogalmához) azonban mindig produktív, hiszen a továbblépés dialektikus feltétele. A tapasztalat legfontosabb eleme a nyitottság az újabb és újabb felismerésekre. 

1.1.13   A kérdezés művészete

Innen – úgy látom - nincs mit magyarázni tovább. 

Persze, elérhető vagyok, ha kell valami.

__________________________________________________________________________________

Szószedet (a legfontosabb szakkifejezések):

• meta- - valamin túli, feletti (a Metalépés címet talán úgy fordítanám – A nagy lépés)
• ontológia – lételmélet, létfilozófia
• hermeneutika – a filozófiai értelmezést és a megértést vizsgáló filozófiai tudományág, röviden ebben a bevezetőben többnyire értelmezés-elméletnek fogom nevezni (nem szokták lefordítani); van módszertani, filozófiai (ontológiai) és kritikai hermeneutika (itt a filozófiai hermeneutikáról lesz szó)
• interpretáció – nyelvi, (művészi) értelmezés
• intencionális – szándékos, szándékolt
• 3 nagyon fontos Jungi kategória (szükség lesz rá a 75. oldaltól):
  • differenciáció – elkülönülés
  • integráció – egyesülés
  • individuáció, individuációs processzus – egyénné válás, önmegvalósítás (Jungnál az individuáció:
    • a differenciáció/elkülönülés és az utána következő
    • magasabb szintű integráció együttes folyamata.) –
    • Jung szerint az egyén 40-es évei után (nem mindenki) a személyiség kedvező adottságok és körülmények között  kibontakozhat; amikor az alapvető dolgokat már elérte életében és elkezd a világ, a létezés titkai után érdeklődni, kapcsolatot találhat a kollektív tudattalanjával (ebbe itt tényleg nem lehet mélyebbre menni) és ez egy magasabb szintű szintézishez segítheti az őt körülvevő világgal – ez nagy téma, itt, Neked, hogy ne akadj el, ennyi legyen elég)
    • cirkuláris– körkörös, ciklikus, visszatérő ciklusok szerint működő
      • transzcendens - szó a latintranscendo (’átlépek’) igéből származik, és olyan valóságra utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Hasonló értelemben használatos az ugyancsak tág jelentéskörrel bíró „természetfölötti” szó is.
      • metafora -  (ógörög eredetű: átvitel) összevont, egybecsúsztatott hasonlat, két fogalom, tulajdonság tartalmi-hangulati kapcsolatán alapuló szókép. Két szerkezeti eleme van, az azonosító és az azonosítandó (az üveg szája, nyaka). A hasonlattól formailag annyiban tér el, hogy nincs benne valamilyen grammatikai jelzés (...olyan...mint...).
      • asszimiláció - hasonlóvá tevés, hozzáidomítás valamihez, beolvasztás
      • szimbólum – jelkép, jelentéshordozó
      • kontextuális – környezet(é)ben értelmezhetőség; ezzel úgy szoktál leggyakrabban találkozni, hogy valamit idéznek, kontextusából kiemelve; ezen azt lehet érteni, hogy egy adott szövegrészlet az egész szövegkörnyezetből, a szerves környezetéből (amely előre és visszautalva mintegy egész komplexitásában tudja segíteni az adott kijelentés(ek) értelmét, helyi értékét) kiemelve az eredetitől nagyon eltérő, akár ellentétes jelentéstz is kaphat, ezért a kontextus, amiben valami elhangzik, fontos a megérthetőség szempontjából
      • allegórikus gondolkodás - hasonlításon alapuló gondolkodásmódot jelent. Azaz egy elvont fogalmat képszerűen, vagy egy önmagában láthatatlan elképzelést vagy elképzeléseket egy látható képben jelenít meg; egy elvont valóságot érzékelhetővé tesz. Az allegória nem azonos a jelképpel (vagy szimbólummal), de attól nem mindig választható el világosan.
      • Gestalt – alakzat, (pszichológiában: alaklélektani)
      • ontikus – (ang. ontic) görög eredetű, „fizikai, reális, tényszerű” létezési módú
      • a priori – eleve adott, axióma, nem kell magyarázni
      • a posteriori – utólag megvilágosodott, tapaszatalati
      • fenomén - szó szerint „a megjelenő”, „a megmutatkozó”, a „jelenség” (= az intencionális (szándékolt) élményben adott, és a megismerő tudat számára jelenvalóságként megjelenő – ezt úgy kell érteni, hogy mondjuk, ha nézünk valamit, a fenomén nem a tárgy maga, hanem a megismerési, szándékolt élményben adott fenomén-je a tárgynak (nem a pohár (az a tárgy maga), hanem a pohár fenoménje, amit a pohár-tárgy bennünk a tapasztalatunk, szociológiai beágyazottságunk által befolyásolt tudatunkban élményként generál  – bocs, ez ennyire nyakatekert)
      • fenomenológia – a fenomén-nel foglalkozó tan, mondjuk jelenségtan (nem szokták lefordítani) – leghíresebb figurái Husserl, Heidegger

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Megint lapozgattam a már említett Őri Sándor könyvet (ld. még: http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/08/25/konfuciusz_uj_forditasban_mond-e_nekunk_valamit ) és a következő két idézetet találtam:

“Zilu, megtanítsalak arra, hogy mit jelent valamit tudni?

A tudottat tudni, hogy tudod,

a nem tudottat pedig, hogy nem tudod;

ez az igazi tudás…”

(Ha Te is pásztázva olvasol, lehet, hogy (legalább) még egyszer érdemes ezt elolvasnod… több van benne… elég sűrített… jelzem ez nagyon tágan alkalmazható, az iskolától az “életen keresztül való tanulásig”…)

“Ai herceg ezen kérdést tette:

Hogyan tudnám elérni, hogy engedelmes legyen a nép?

Mire Konfuciusz ezt felelte:

Emeld föl az egyeneseket és helyezd őket a ferdék fölé,

ekképp szerezheted meg a nép engedelmességét;

Emeld föl a ferdéket és helyezd őket az egyenesek fölé,

melynek után a nép nem lesz engedelmes többé…”

Istenem, milyen egyszerű… OK, de akkor miért?!... Azt hiszem, a probléma abban lehet, hogy a ferdék – ezt a mondást értelmezve (ha véletlenül kinyitnak egy ilyen könyvet…) - a ferdét látják egyenesnek, az egyenest meg ferdének… 

Egy korábbi bejegyzésben arról is volt szó, hogy vajon az ember egyáltalán képes-e jelenidőben észlelni-e, hogy tévedésben van (kb. “ferde”, persze, a ferde sokkal bővebb jelentésű). Nos, nem… gond… 

Persze, ez az egész full alkalmazható profitorientált vállalati környezetben is, csak egy-két dolgot be kell helyettesíteni, pl. “engedelmes legyen” helyett “bizalommal legyen/hatékonyan dolgozzon”, “nép” helyett munkatársak… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Az Actors Studio hires interjú sorozatában láttam/hallgattam őt ma délután az MGM-csatornán. Az utolsó 5 percben van egy kérdez-felelet rész, ahol a színész-hallgatók kérdezhetnek a meghívottól. Ami megfogott és érdemesnek találtam idehozni, az két hallgatói kérdésre adott válasz volt, mert sokkal többről volt bennük szó, mint a színészetről… 

A kérdés: “Tegyük fel, csinál valamit a színpadon, a kamera előtt és nem tartja jónak, nem szereti magát benne, és valahogy nem sikerül ‘elengedni’ ezt az érzést. Az érdekelne, ha tudna tanácsot adni nekünk, hogy ha beszorulva érzi magát ebbe a negatív világba… 

Válasz (közbevágva szinte): “… ha valakivel ez megtörténik, ez nem jó, ez negatív különböző okokból. Sztaniszlavszkij azt mondta (hires orosz/szovjet rendező és színház-teoretikus, szó volt róla  a beszélgetésben, hogy korán, fiatal korában találkozott az ő írásaival) egy Othello előadás kapcsán (jegyzetei szerint) annak a színésznek, aki Brabanciót játszotta: 

‘Ne gondold, hogy az egészet végig, mindig, teljesen jól meg tudod majd csinálni, lehet, hogy hétfő este tökéletes leszel, kedd este meg folytatod és valahogy nem indulsz be (nem “szállsz fel”  (take off) az eredetiben), valahogy nem jön az inspiráció. 

Mindannyian ismerjük azt, amikor azt mondja valaki: ‘A mai előadás fantasztikus volt!’…  ez az az este általában, amikor éppen nem így volt… nagy érzelmeket mutattál, kiabáltál, stb. , az emberek meg elszenderetek (horkant egyet ezt jelezve), mert az igazán nagy dolog az, hogy ha kimész a színpadra és belekerülsz az előadás flow-jába (fluid performance) és azon belül improvizálni tudsz. 

És esélye van annak, hogy ha elcsendesíted magad (széles mozdulattal a két kezét maga előtt egy vízszintes vonalat követve széttárja) és eltávolítod magadtól ezeket a negatív gondolatokat, akkor sikerülni fog a “felszállás”… És ezek a pillanatok… mágikusak… 

Ilyenek történnek… ez jöhet a forgatókönyvből, jöhet az írás természetéből, vagy a rendező egy megjegyzéséből, bármi beindíthatja… néha meg nem… de nem szabad emiatt aggódnia… ne gyötörje emiatt magát… (a kérdező lány halkan: “Köszönöm”…). Mert végülis egyikünk sem igazán fontos… 

A másik cinikus dolog, amit mondani fogok magának, ami akár kicsit sokkoló is lehet: ha egyikünk (körül mutat egy kis sugarú, felemelt mutatóujjú, körbe mutató csukló-mozdulattal a nézőtéren) sem fog soha többé (színészként) játszani… (hatásszünet) a világ tovább fog forogni, nem áll meg… (csendes, kicsit megilletődött nevetés fut át a közönségen). Ha én nem kerültem volna újra a színpadra? Ennyi volt… Kit érdekel (Who cares)? 

És ez egy nagyszerű érzés, ezt tudni… így könnyebben tudod venni a dolgokat… ahogy lesz, úgy lesz… Van egy mondás, ami segíteni szokott nekem (keresztbe fonja a kezét a mellén, ugye, a “szakkönyvek” szerint ez az elutasítás/elzárkózás jele, de ha már ‘mindenki’ ismeri, ugye, nem titok, kevésbé hat…, itt mindenesetre kontrasztos a tartalommal, ami inkább felszabadító jellegű…): ‘A ma az a holnap, ami miatt annyira aggódtam tegnap…” 

Egy másik kérdésre (hogyan éli bele magát Hopkins a szerepbe, a szerep karakterébe), Hopkins azt válaszolja: sehogy. Mindig ugyanazok maradunk, akik játszanak egy szerepet. A dolgok a nézők lelkében játszódnak le. Clint Eastwood-nál senki nem játssza jobban Clint Eastwood-ot. Például a Dirty Harry-ben, ahogy megkérdezi a kocsmában, mi a probléma, azután kisétál, megnézi a fickót és egyszerűen lelövi (“Make my day!”), ezt senki nem tudja így utána csinálni… vagy Brando a Keresztapában, amikor a macskával játszik és csak mesél (itt utánozza), egyszerűen felhasználta a macskát, meg az egész, adott helyzetet/környezetet és az egész jelenet ettől volt varázslatos…

Ha idáig sikerült elolvasnod, nem szeretném megtörni a varázst, Hopkins bölcsességének a varázsát… szerintem értjük egymást… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Őri Sándor 2012-es Konfuciusz bölcseletei – Lun jü című könyvében néztem ennek utána… egy-két idézetet kiemeltem – teljesen esetlegesen, ide-oda lapozgatva:

“Zigong így kérdezett:

Akit környezetében mindenki egyaránt szeret, arról hogyan vélekedsz?

A Mester így felelt:

Ez alapján véleményt formalin még nem lehet.

(Zigong tovább kérdezett):

És akit a környezetében mindenki gyűlöl egyaránt, arról milyen véleményt mondanál?

A Mester így felelt:

Véleményt alkotni még ebből kiindulva sem lehet;

Mert mindez nem ér fel azzal,

Mint amikor valakit a körülötte lévő jók szeretnek,

Akik pedig körülötte nem jók, gyűlölnek.”

“A Mester mondotta:

Régen, aki tanult, azért tette, hogy önmagának felaljen meg;

Ma, aki tanul, azért teszi, hogy megfeleljen más embereknek.”

“Qu Boyu üzenetével jött egy ember Konfuciuszhoz.

Konfuciusz, miután együtt leült vele, így kérdezte:

Hogy van az urad?

A másik így felelt:

Az uram arra vágyik, hogy hibája kevesebb legyen,

De még nem volt képes arra, hogy ehhez felérjen.

Miután az üzenet hozója kiment,

A Mester így szólt:

Micsoda üzenet! Micsoda üzenet!”

“A Mester mondotta:

Aki nem áll önmaga helyén,

Az nem tervezi saját irányítása menetét.”

“Zigong a helyes korményzás felől kérdezett,

mire a Mester neki így felelt:

Legyen elég élelem és legyen elég fegyver,

S a népben bizalom és szavahihetőség éljen!

Zigong így folytatta:

Ha valamelyiket el kellene vetni, elkerülhetetlenül,

Akkor melyik lenne az első ezen három pont közül?

A Mester ezt felelte:

Vesd el a fegyvereket!

Zigong tovább kérdezett:

Ha még valamelyiket el kellene vetni, elkerülhetetlenül,

Akkor melyik lenne a következő a maradék kettő közül?

A Mester pedig így felelt:

Vesd el az élelmet!

Mert ősidőktől fogva a halál egyszer mindenkire rátalál,

De a nép bizalom és szavahihetőség híján,

Nem fogja tudni min megvetni a lábát.”

“Konfuciusz mondotta:

Háromféle barátság van, mely hasznos,

És háromféle barátság van, mely káros:

Az egyenesek barátsága,

az őszinte szavúak barátsága,

s akiknek ismeretei tágak, azok barátsága hasznos.

Az egyoldalúan megtévesztők barátsága,

a megnyerően kedveskedők barátsága,

és az ékesszólásban jártasak barátsága pedig káros.”

“Konfuciusz mondotta:

Három dolog van, melyek élvezete hasznos,

és három dolog van, melyek élvezete káros:

Élvezni, ha a tradíciók szabályiból öröm fakad;

Élvezni, ha a helyes úton az ember megfelelőn halad;

És élvezni, amikor sok kíváló-erényű barát akad;

Ez mind hasznot ad.

Ám élvezni, ha öröm a fennhéjázás,

S ha élvezet a semmittevő kóborlás,

S ha élvezet öröme a lakmározás;

Ez mind károkozás.”

 Lejegyző (másoló) írnok: Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

I know something but I don’t know that I know it. (Tudok valamit, de nem tudom, hogy tudom…)  – Ilyen (sokszor) van… Azt hiszem ez az, amiben a például a coaching segíthet.

Ezt akár be is lehetne illeszteni az "elevator speech"-be: "Segítek felfedezni azt, amit a coachee tud, de nem tud róla, hogy tudja..." 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Ezt a blog-bejegyzést vendég-bloggerként írtam az ICF (International Coaching Federation) hazai tagozata által fenntartott www.icfcoachklub.hu site-jára írtam, ott jelent meg először (ennek a blognak a tartalmát egyébként tudomásom szerint a HR Portál is átveszi). 

Olvasgattam ez egyik angol nyelvű LinkedIn (szakmai közösségi site) ICF csoportjának fórumán a most már 6 hónapja tartó végtelennek tűnő (majdnem 600 hozzászólás a világ minden tájáról) bejegyzés-folyamát arról, hogy ki hogyan mutatkozik/mutatkozna be coach-ként, mit emelne ki, hogy egy úgynevezett “elevator speech”-ben “megfogja” a hallgatót.

Ugye, ez az a közmondásos helyzet, amikor néhány 10 másodpercre egy fontos emberrel egy liftbe kerülsz, aki ha megtudja, hogy Te mi mindenre vagy képes, fantasztikus, soha nem látott lehetőségek nyílhatnak meg előtted. És ezen a néhány 10 másodperces liftbeli prezentáción, az “elevator speech” hatékonyságán múlhat ez a lehetőség… 

Nos, voila, a cikk… 

http://icfcoachklub.hu/2012/08/21/az-irnok-avagy-a-jo-hir-hozoja/ 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Ma dolgom volt a bankban, olyan dolog, amit személyesen kellett intézni (ilyen egyre kevesebb van általában). Egyik nagyobb magyar bankról van szó, amelynek viszonylag a közelünkben is van néhány fiókja, az egyikhez szoktam járni, útba esik. Ma kicsit másfelé volt dolgom, nem volt ügyintéző-specifikus  dolog, gondoltam egy fizikailag közelebb eső fiókban elintézem és ezzel megtakarítok időt és talán 6-8 km-t. 

Délután 2 óra körül léptem be a fiókba, dög meleg kint, bent kellemes hőmérséklet, keresem a ma már szokásos jegyköpő automatát, valami van, de az nem az. OK. Senki, síri csönd, mikor beljebb lépek az ügyfél térbe, csak a 4 asztal közül 3-nál ülő banki alkalmazott közül az egyik beszél kedvesen telefonon egy ügyféllel. 

Mivel amúgy halálos csend van, pontosan lehet hallani az ő részét, egy hölggyel beszél, régen ismerheti, keresztnevén szólítja, a hölgy befektetések után érdeklődik, különösen az arany-alapú befektetési papírok után. Az alkalmazott kedvesen megígéri, hogy amellett, hogy szóban is ad némi tájékoztatást, el fogja küldeni a különböző lehetséges alternatívák ismertetőit. Majd leteszi a kagylót és tényleg beáll a halálos csend. 

Csak a keyboard-ok hangja hallatszik, mind a hárman szorgosan dolgoznak. Leülök, néha rájuk-rájuk nézek, nem nagy az ügyféltér, mind a hárman pontosan tudják, nem hülyék, hogy valaki jött, de pillanatnyilag sürgősebb dolguk van. 

Előveszem az okos telefonomat, megnézek egy-két mailt, Facebook-ot, néha felnézek, próbálok szemkontaktust teremteni, az istennek nem lehet. Majdnem teljesen szembe velem egy fiatal lány ül, neki keményen lefelé kell néznie, hogy ha nem akar észrevenni, balra a gondos frizurájú fiatalember meg se mozdítja impozáns fejét, szeme a számítógépre ragad, és csak az ujjai mozognak serényen. A telefonáló hölgy hamar felzárkózott, szem tapad, ujjak serényen… 

Még kétszer próbálok valamit csinálni a telefonomon (normál helyzetben hónapokat ki tudnék húzni vele teljesen egyedül, csak áram legyen, meg internet, de off-line is tele van könyvekkel, pdf-ekkel, amelyeket ha nem adódik majd egyszer egy ilyen alkalom, a büdös életben nem fogok elolvasni), de igazából for már a vérem, kint várnak a tűzforró fekete autóban, ezekre a f…  s…. fejekre nem érek rá…

Komolyan, ilyen nincs… ma amikor fiókokat zárnak be (lehet, hogy ezt már bejelentették? De azt se hiszem, mert egyszer voltam  egy (másik bank)  olyan fiókjában is, amit azon a hét végén zártak be, ott is több élet volt ennél, sőt, ott volt élet, ott éreztem az emberek fájdalmát, az ügyfelek is sajnálkoztak, olyan emberi volt az egész… ez meg olyan mint egy viasz-bábú Pantheon, Madame Tusssaud-nál…). 5 perc türelmem volt, akkor felálltam és elmentem… köszönéssel se volt baj, akkor se köszöntek, amikor bementem… 

No, akkor mégis elmentem a kicsit messzebb lévő fiókba. Az egy kicsit nagyobb, lehet, hogy ezért, ott van ez a sorszám-köpő, itt is egyedül voltam (mondtam délután 2 és 3 között, holt idő…). Le se tudtam ülni, amikor már szólt egy kedves fiatal ügyintéző, hogy “már hívtam”, fölnéztem és tényleg, már az asztala feletti kijelzőn ott volt a számom, még azt se tudtam megnézni, hányas… (mondtam is magamban, milyen gyors, ő is elmosolyodott és a mellette lévő boxban lévő hölgy is csendesen…) …nem voltam nehéz ügyfél, pimf dolgok, villámgyorsan ment, már kész is voltam. Szerintem itt se voltam bent többet, talán 6-7 percet, de az ügyem elintézésével együtt. 

Tehát mi az ábra? Ugyanaz a napszak, ugyanaz a bank, ugyanaz a heyzet (egyetlen ügyfél) és ég és föld… Szóval ne mondja senki nekem, hogy egy cégnél minden a vezérigazgatón múlik… egy fenét… ha így lenne, az egyik alapján felejtős, a másik alapján kíváló, ugye, hülyeség? A helyi vezetőn ugyanakkor azt hiszem sokkal több múlik, mint néha gondoljuk. Mindig meg fogom tenni azt a pár plusz kilometer… és némi coaching, tréning, mit tudom én, redressement az egyik fióknak elkelne… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Tulajdonképpen útálom a háborús, harci hasonlatokat... próbálom őket elkerülni, de ide most tényleg ez a megfelelő...

Félig technikai megjegyzés: ez az egyik kedvenc Federer-ütésem, a backhand slice/nyesés, pattanás után alig ugrik fel, nehéz belőle támadót ütni... 

Vagy 30 éve írt egy könyvet W. Timothy Gallwey A belső meccs a teniszben (The Inner Game of Tennis) és ez mostanában nagyon foglalkoztat, részben újra olvasom, meg találtam tőle későbbi, kifejezetten üzleti coaching témájú könyveket is. Ebből a (tenisz-)könyvből az 1 milliót közelítő példányt adtak el szerte a világon sok-sok kiadásban (legjobb tudomásom szerint magyarul nem elérhető). Már írtam valahol, hogy még nem foglalkoztam az üzleti coachinggal, amikor megvettem, kifejezetten, mint tenisz-játékomat segítő irodalmat... és később nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy 2 legyet egy csapásra, mert Gallwey elismerten az egyik úttörője az üzleti coachingnak is, abban a formájában, ahogy ma ismerjük...

Tenisz könyve nem a technikával foglalkozik, azt csak érinti, hanem azzal a „meccsel”, ami játék (edzés, meccs, mindegy...) közben belül, a játékos lelkében, az „irányító-központban” zajlik (emlékeztek Woody Allen Amit mindig tudni akartál a szexről, de sohasem merted megkérdezni című filmjének arra a szkeccs-film részletére, amelyben a szerelmi légyott alatt a férfi szervezetében lejátszódó folyamatok tréfás/ironikus megszemélyesítése egy irányító-központ személyzetének az összehangolt munkájával történik?) .

Most nem megyek bele ennek a könyvnek a részleteibe, erre össze kell majd kicsit szednem magam, hogy egy ilyen blog-bejegyzés méretűre zanzásítsam (bár maga könyv is  karcsú és vékony, de annyira sűrű...). Mindössze „felvezettem”, hogy miért van már történelme is, hogy a tenisz (és sok más sport) és az üzleti élet törvényszerűségei oly sok ponton tudnak találkozni... ha eléggé figyelünk...

A vasárnap végetért amerikai, kemény-pályás, szezon-nyitó, fontos tenisz-tornájának, a Cincinnati tenisz-sorozatnak a két egyes döntőjéről jutott eszembe újra, hogy mennyire sok területen alkalmazható tanulságokat hordoz egy-egy teniszmeccs.

Az érdekesség az volt, hogy mindkét döntő, a férfi és a női is hasonlóan kezdődött. A papírforma (éppeni világranglista helyezés) szerinti előre rangsorolt játékos fölényesen nyerte az első set-et. Federer 6:0-ra (!!) Djokovic ellen és a német Kerber 6:1-re a kínai Li ellen.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Mi történik az életben, amikor egy nagy feladat elé kerülünk, elkezdjük megcsinálni, és valahogy nagyon könnyen jönnek az első rész-sikerek, nagyon megy  a szekér, Csíkszentmihályi úr flow-jában feredőzünk, minden sikerül – és ha ez egy zéró-összegű játék, stb. -, akkor ezzel egyidejüleg az ellenfelünk meg nem találja magát, nincs formában, szinte alvajáróként van jelen?  Tulajdonképpen már csak egy kis erőfeszítés, és mienk a trófea, minket vesznek fel az egyetemre, az állásba, karnyújtásnyira vagyunk a teljes sikerhez? Nagy az esélye annak, hogy elbízzuk magunkat, könnyebbnek tűnik pillanatnyilag a feladat, mint ahogy számítottunk rá, egy kicsit visszaveszünk (ennyi is elég lesz...), ilyenek... Állj meg itt egy pillanatra és gondolj bele, Veled hányszor fordult elő ez, vagy valami hasonló?

Egy bibi van, az ellenfél (zéró-összegű játékok/játszmák/helyzetek esetén, amikor amit én megnyerek, a másiknak el kell veszítenie, az összeg nem változik, tehát a totál változása zéró). Ő egyszerre csak arra „ébred fel”, hogy komoly hátrányba került, és hogy ő kerüljön ki a végén győztesen, őt válasszák ki, stb., ahhoz alaposan fel kell ráznia magát, legalább dupla erőfeszítésre van szüksége, hogy innen nyerjen, megfordítsa a meccset, mintha az elején sikerült volna „megfognia”... Ez benne, ha igazi játékos (ez sokkal többet jelent a jó technikánál, hidegvért jelent, képességet a fókuszálásra még ebben a nehéz helyzetben is arra, amin változtatni kell, nem billenti ki a pillanatnyi nehezebb helyzet, csinálja, újra felépíti a saját játékát... és majd meglátjuk, az mire lesz elég...), akkor hihetetlen energiákat tud felszabadítani, és ahelyett hogy megadná magát a helyzetnek (ma ő a jobb és kész...), feláll és újra kezdi, mintha mi sem történt volna...

És mi van azzal, aki erre jelentős előnyre szert tett? Nos, itt például mind a két döntőben az történt, hogy párhuzamosan az ellenfelek feltámadásával (és soha ne felejtsük el a mondást, mindenki optimális esetben annyira jól tud játszani, amennyire a másik hagyja/engedi...) Federer kicsit, de Kerber esetében nagyon kiengedtek és kiesett a kezükből a labdamenetek, a játszma irányítása. Legalábbis egy időre... Persze, nekik is vannak, lehetnek tartalékaik, amit mozgósíthatnak, ahogy a sportriporter az egyik mérkőzésen  megfogalmazta: itt most azért már több kell Federer-nek, ha nyerni akar, mint az első setben, ha Djokovic ennyire vissza tudott illeszkedni a saját harcmodorába...

Hát igen, Kerber egy fordulópont után (második gémben, amikor Li 4:3-ra vezetett, Kerber egy nagyon hosszú játékban – amelyben mindketten többször voltak már csak egy pontra a játék megnyerésétől – végülis veszített és ezzel a set-ben stratégiai, gyakorlatilag behozhatatlan hátrányba került) összeomlott és a végül 1:2-re elveszített mérközés végéig nem is sikerült újra megtalálnia magát.

Federer-éknél is hajszálon múlt, hogy nem került sor egy döntő set-re. Míg az első set-ben Federer Djokovic  összes saját szerva-játékát megnyerte (természetesen a sajátjain kívül), a másodikban egyetlen egy Djokovic szerva-játékot sem tudott megynyerni és csak egy nagyon szoros 8:6-ra megnyert tie-break döntotte el az ő javára a mékőzést (6:0, 7:6). Neki sikerült megmentenie a mérkőzést, de aki végig látta a két set-et és a tempót, amivel a padlós első set után rohamosan jött fel Djokovic, egyre jobban játszott, nem tudja elkergetni a gondolatot, hogy vajon milyen eredménnyel zárult volna a harmadik, a döntő set... Djokovic tovább javul és végül győz, vagy azért Federer is tud még mozgósítani energiákat, koncentrációt, és ugyan nem olyan simán, ahogy az első megnyert set eredménye sugallta, de azért elég komfortosan győzni tud végül? Mindegy, az annalesekben, az évkönyvekben az fog állni: Federer-Djokovic 6:0, 7:6...

Nem elég megnyerni az első set-et... Nem elég, hogy az elején jól csinálod, benne vagy a flow-ban, a groove-ban, stb, a lényeg, hogy a végéig bírd lelkesedéssel, erővel, energiával, kitartással, és a rész-veszteségeknél ne veszítsd el a fejed, de ne is lazulj/engedj ki, még ha nagyon el is szaladsz az elején... a 10 km-es úszásnál a 10. km végénél kell az első helyen beúszni, és ahogy a tenisznél mondogatni szoktuk, van egy Legfontosabb Labda, azt mindenáron Neked kell megnyerni: a legutolsót... a projekteknél, más típusú munkáknál is nagyon-nagyon fontos, hogy ne csak a kezdéshez, az elinduláshoz legyen kedved, motivációd, energiád, hanem a befejezéshez is...

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

From the time of W. Timothy Gallwey’s book of The Inner Game of Tennis it’s ABC that the experience, the life-changing ideas are transferable from one area to the other and especially from tennis to the business world… 

From both single finals of the this year Cincinnati tennis championship there seems to me one conclusion: the war is the one you should win, some battles you can lose on the way to the win but the most important battles you should win anyhow… 

That’s the lesson a lot of times from tennis matches where there is no draw, somebody will leave the court as winner and somebody as loser.  There is no time limit, there is a tool, the tie-break but even with this a tennis match could be really long (last year in Wimbledon Isner and Mahut had palyed 11 hours, the score of the longest tie-break in history was 70:68…)

Federer has in 20 minutes won the first set against Djokovic at 6:0 (!!!). Then, in the second set he wasn’t able to break Djoko’s serve games and in a very tight tie-break at the end of the second set he won 8:6…

Kerber has beaten Li in the first set at 6:1, then he lost the second at 3:6 and then, he lost the third one at 1:6. Li was very convincing from the second set on, she payed really very very well. Let’s not forget that Kerber has earlier beaten here Serena Williams (after Serena’s long winning rally in this year) and Kvitova while Li has beaten Venus Williams (32!) who is now back in the game. The turning point in this final was at 4:3 (to Li) in the second set where in a long game where Kerber wasn’t able to win… She has practically collapsed from that moment on, the time was not enough to revive herself (OK, also, Li played as I said  extremely well til the end of the match). 

In the Federer-Djokovic match the second game was a very little bit rather towards Djokovic, he was really be able to come back quickly after the devastating  0:6… His forehand cross shots had newly become phenomenal, and Federer has sometimes too much pushed the backhand of Djokovic, even at the net, instead of ending the rally by some short cross volleys… Anyhow, in the tie-break (at this level the tie-break is impossible to say who will win, it’s so intense…) Federer has won with an inch… Who knows what could have happened if by chance it was Djokovic who won the  second set?!

Both Federer and Kerber has won in a royal way the first battles, the first sets. And in both cases it were the opponents who profited from the situation, who have been empowered from their temporary losing situation. Federer has won finally but Kerber has lost the confidence in his play for the rest of the match… 

What is happening inside you when you are winning the first set in your life? In your battles: are you just letting go temporarily  your enthusiasm, your interest or are you keeping or even make stronger the steam what fuels your whole physical and psychical engine?

These two matches were excellent exemples how it works and how you shouldn’t lose your steam when in the winning stream…  

Miklos Szilagyi - coaching.szm@gmail.com

Egy osztrák interjú szövege következik az én fordításomban. A konstruktivizmus, és egyik ága, a radikális konstruktivizmus (melynek jeles képviselője Heinz von Foerster) a segítő foglalkozások, mint például a coaching egyik viszonylag távoli szemléleti alapja (ilyen például még a rendszer-elmélet és a káosz-elmélet is). Így kerül ez a dolog ide, ebbe a blogba… 

Egy osztrák történész-periodikában megjelent interjúról van szó. A történelem és valóság elvi ütköztetése az interjú folyamán remek alkalom  arra, hogy a radikális konstruktivista gondolkozásmód plasztikusan megjelenhessen. 

A radikális konstruktivizmus lényegét (röviden) nehéz összefoglalni, itt meg sem próbálom. Mégis ide idézem Paul Watzlawick (filozófus és pszichoterapeuta) két mondatát, amelyben a coachinghoz közelebbi terminusokban beszél: 

“A radikális konstruktivizmus önmagára is, mint egy konstrukcióra tekint és nem mint a végleges igazságra, ez egy lehetőség, ahogyan láthatjuk a dolgokat. Számomra, a saját terápiás munkámra tekintve ez azt jelenti, hogy csak az a lényeges kérdés, hogy melyik konstrukció a leghasznosabb és a legemberibb.”

“Néha elég, a probléma értékelését megváltoztatni, ahelyett, hogy a problémát magát próbálnánk megváltoztatni.”

Az állításom az: ha ezt a Foerster interjút elolvasod, egyrészt többet megtudsz a konstruktivista gondolkodásról, mint bármilyen furfangosan kiagyalt definícióból, másrészt ha kedveled az intellektuális izgalmat, érdekességet, riposztokat és meglepetéseket, akkor nagyon jól fogsz szórakozni. 14 oldal Word-ben 12-es Cambria betűtípussal és 1-es sortávolsággal. Érdemes egyszerre elolvasni. 

Én speciel a fordítás közben, tisztesség ne essék szólván, többször  felröhögtem, akkora “poénok” vannak ebben az amúgy hótkomoly témájú interjúban. Ha valakit érdekel, miért fizet mindenki (az interjú közben, a végefelé) 10 dollárt a másiknak minden alkalommal, amikor kiejtik a ‘valóság’, vagy ‘realitás’ szavakat, vagy hogy hogyan modellálja a pí-szám használata azt, hogy Foerster  szerint az emlékezet működése nem egy tárolóéra hasonlít, amibe beteszünk és kiveszünk (ugyanazon) dolgokat, hanem egy algoritmus-generátorra, azt érdekelni fogja az interjú.

Heinz von Foerster interjú

1997 (fordítás)

Österreichische Zeitschrift für Geschichtswissenschaften (Osztrák Történelemtudományi Írások)

Riporterek: Albert Müller (AM) és Karl H. Müller (KHM) 

HvF: Kérdezni fognak, vagy hogyan lesz ez? Vagy csak egyszerűen beszélgetünk?

AM: Az majd adja magát.

HvF: Az majd adja magát, jó. Rendben, akkor én készen vagyok.

AM: Átgondoltuk, hogy úgy fogjuk kezdeni, hogy a történelem a szociológia mellett az utolsó tudományág, amelyben az objektivitás még szerepet játszik, éspedig nagyon fontos szerepet. Mindenesetre el tudjuk képzelni, hogy ez a beszélgetésünk után már nem így lesz.

HvF: Tehát az az állítás, hogy a történetírás alapja az objektivitás?

AM: A történelemtudomány egy olyan tudomány, amelyik még hisz az objektivitásban.

HvF: Mit nem mond, ez tényleg így van?

AM: Igen

HvF: Ez így alakult/fejlődött ki, vagy ebben mindig hittek?

AM: Ez antik hagyomány, hogy az objektivitás a részrehajlást tűnik kiegyenlíteni. A modern történetírás volt az, amely az objektivitást nagyon fontosnak érezte. Kimondták azt, hogy azt akarják megmutatni, “ahogy az tényleg volt”.

HvF: Aha, ahogy az tényleg volt, értem.

AM: A kérdés, ami a kiújult vitákban nyomatékkal megjelent és ami éppen az Ön ezzel kapcsolatos írásaiban megjelenik, így hangzik: Éppen ez a félmondat vajon nem egy évszázados tévedés?

HvF: Egyszer, talán ez most passzol ehhez a témához, meghívtak, egy újságíróiskolába, hogy előadást tartsak.  Na most a bejárati kapu felett ez a jelmondat állt: “Mondd azt, ahogy van!”.  Bementem, elolvastam ezt és úgy értettem: “Az van, ahogy mondod!”  Javaslom, vigyázzanak azzal, amit mondtak. Mert az egyetlen, amink van, az az, amit kimondtak. Ahogy volt, örökre elmúlt. Nem megismételhető. Az a múlt. Ezért az egyetlen módszer, amiben hihetünk, hogyan és mi volt, ezt elmondani. Úgy van, ahogy mondod, és nem: mondd úgy, ahogy volt. Mert ha az ember azt akarná hallani, ahogy az emberek mondják, hogyan volt és mi volt, akkor majdnem minden állítás különbözne. Keresztül megy a nyelvi szűrőn, keresztülmegy a felfogás-szűrőn, keresztülmegy a kultúrális szűrőn. Mindegyik szűrő formázza, hat arra, amit valaki hisz, vagy tud, vagy látott. Nem hiszi, tudja! Ezt tudom erre mondani, hogyan van ez és hogyan volt az.

AM: Ha csak az van, amit az ember mond, akkor egy történész, vagy egy újságíró a megmondó ember (Sprecher). Tőlem akár egy kompetens megmondó ember a Chomsky értelemben…

HvF:…igen…

AM:…mert ők ezzel a nyelvi erőforrással rendelkeznek.  Ők akkor – bizonyos mértékig ez az előfeltevés – nem csak megmondó emberek, hanem megfigyelők is.

HvF: Amikor ők valamit elmesélnek, akkor nyilván valamit előzőleg meg kellett figyeljenek, vagy az ember azt is gondolhatja, hogy tényleg megfigyeltek valamit. Kezdésnek, az objektivitásnak ezt az egész fogalmát én pusztán egy akadálynak, valaminek, amiben elbotlunk, egy szemantikus trükknek tartom, ami csak arra jó, hogy a beszélőt, a hallgatót és az egész beszélgetést megzavarja.  Mert az objektivitás megköveteli, ha jól értem a Helmholtz féle tételt, a locus observandi-t, a megfigyelő (semleges) pozícióját. Ott a megfigyelőnek kötelessége levetnie az összes személyes, egyéni tulajdonságát és objektíven kell nézze (locus observandi!), ami van. És ez a feltételezés eleve már egy félelmetes hibát tartalmaz.  Mert amikor a megfigyelő az összes személyes, egyéni tulajdonságát leveti, tehát a nyelvet – görög, latin, török, amelyiket -, amikor leveti a személyes, egyéni kultúrális szemüvegét, és ezzel azután vakká, és hülyévé vált, akkor nem lesz képes megfigyelő lenni és semmit se tud majd elmesélni.  Az előfeltételeit annak, hogy valamit el tudjon majd mesélni, elvették tőle. A locus observandi-ba felmászni azt jelenti, hogy: tedd le az összes személyes tulajdonságodat, beleértve a látást, beleértve a nyelvet, beleértve a kultúrát, beleértve a nevelésedet és akkor jelents nekünk valamit. Na, akkor mit fog tudni jelenteni? Semmit.

Ezért amikor az ember az objektivitást és a szubjektivitást egy beszélgetésben felveti, azzal a társalgást alapvetően ássa alá és töri össze. Az lenne jó, ha ezt az objektivitás vs szubjektivitás dichotómiát/kettősséget elengednék és a jövőben ezeket nem hagynák újra feltűnni.

Néha felbukkan a kérdés: mondja már meg legyen szíves, Ön tényekről beszél ugye?  Tényekről, tényekről. És akkor én azt válaszolom, honnan jön ez a szó? A facere-ből, a csinálni-ból. Egy tény tehát egy megcsinált ügy, egy kitalált ügy. És mi akkor a különbség a fikcióhoz képest?  Az meg a fingere-ből jön, az feépíteni-t jelent, konstruálást. Hol is van akkor a különbség a tények és a fikció között? Amikor egy tényről jelentek ki valamit, az felhívás arra, hogy abban kételkedjek.  Amikor azonban egy fikcióról beszélek: a kételkedés soha nem jelenik meg. Azt sohasem kérdezi, vajon Faust valóban mondta-e azt, hogy: “sokat, igen, sokat tanultam”, stb., hogy vajon nem mondott-e valami mást.  Ebben senki nem kételkedik, különben megkérdeznék. Faust azt mondta: “sokat, igen, sokat tanultam”, etc. Ha azonban valaki csak azt mondaná, hogy Faust az XY utcában, Frankfurtban lakott, akkor mindjárt jönne valaki, hogy: Figyeljen csak, tényleg biztos ebben, hogy ő ott lakott? Mert ő látott egy olyan dokumentumot, hogy nem… igaz, én meg egy másikat!

Most azután előre meg tudom válaszolni az Önök kérdését: Vajon a történetírás tényeken alapszik, vagy fikció? Fikció, fikció. Azért is olvasom őket szívesen. Egyáltalán nem akarok bennük kételkedni. (nevet)

AM: Akkor itt egy látszólagos problémával van dolgunk.

HvF: Hol látja a látszólagos problémát?

AM: Ha most a történetírást eleve a fikciós területre helyezzük, akkor a továbbiakban nincs már szükség  rákérdezni  a megfigyelő problémájára.

HvF: Ha így teszünk, akkor nincs semmi probléma, látszólagos probléma sincs, egyáltalán semmilyen probléma nincs. De rendben van, visszalépek most egyet a fikció-alapelvtől és azt mondom, hogy akkor nevezzük a történetírást tényeken alapulónak. Az rendben van, hogy így tegyünk?

AM: Próbáljuk meg.

HvF: Tegyük fel, tényeken alapul. Amit a történész mond, azok akkumulált tények. Akkor ez a helyzet engem arra hív meg, késztet, hogy kételkedjek abban, amit mond. Azaz, a történetírás egy folyamatos evolúciós fejlődésen megy keresztül. A történelem csak folyik, és különböző, különböző, különböző és különböző. Akkor a történelem valami dinamikus dolog.

AM: Igen, de hogyan kell most nekem ezt a dinamikát néznem?

HvF: Ezáltal a történelem profeszornak, a történelmet tanítónak, a történésznek innentől soha nem lesz nyugta. Azáltal, hogy majd mindenki mondhatja: Az aztán nem úgy volt, nekem van egy… És itt jön egy visszavágó, és a másik mondhatja: De úgy meg pláne nem volt. És ezáltal valami elemelkedett, egy vita, és a történelem emberek közötti vitává válik, akik a történelmet különbözőképpen akarják látni.

AM: Ön valahol írta: “A probléma nem a dolog, hanem ahogy nézik.”

HvF: Igen, pontosan.

AM: De  ebből az is következik, hogy az, ahogyan nézik, az is egy probléma, az ahogyan nézik, az is problémává válik.

HvF: Persze. De nem csak ahogyan látják, de az elmesélése is. A történelem az tehát story-telling, mesélés, beszéd. És vannak olyan egész kultúrák, ahol folyamatosan megkövetelik, hogy valaki mesélje el a történeteket. Afrikai törzseknél mindig van valaki, aki a mesélő, tőle azt várják el, hogy történeteket meséljen. Egy fiatal antropológusnő mesélte, aki valamelyik ilyen törzset tanulmányozott – az Ibokat, vagy az Ibobokat, most nem jut eszembe -, kifejezetten ezeknek a mesélőknek a megfigyelésére. Feljegyezte ezeket a történeteket és egy szakmai disszertációt akart készíteni a  mesélőkről. Ezt tudták ők is, és egyszercsak arra kérték: Figyelj, itt ülsz közöttünk és hallgatod a történeteinket, most az egyszer mesélj Te nekünk egy történetet. Mondd el a Te történetedet. Rendben,  szívesen, és elmesélte Hamlet történetét. Neki is kezdett, Hamlet történetét elmesélni, és kezdte azzal a résszel, amikor Hamlet apjának szelleme megjelenik. És akkor ennek a törzsnek a szakembere félbeszakította és azt mondta: Állj! Ez nem egy jó történet. Nem, nem, nem, így nem kezdheted. Ha már van egy szellem a történetedben, ő csak sokkal később jöhet sorra, nem mindjárt az elején. És ez így ment tovább. Folyamatosan közbeszóltak, hogy hogyan is kellene tulajdonképpen Hamlet történetét elmesélni az ő kultúrájukban. Ezt egy jó példának tartom a történetmesélés, mint dinamikus dialógus felfogására különböző perspektívák szerint, amelyek között természetesen egy kiegyenlítődés megy végbe. A csodálatos történet végén, hogy hogyan is kellene elmondani Hamlet történetét, feszültség keletkezik, ami ezt a hármas Hamlet-történetet az olvasó számára elbűvölővé teszi.

KHM: Ez a “történelem olyasmi, mint a story-telling” természetesen a történészek számára nem elfogadható. Azt mondják, mi nem történet-mesélők vagyunk, hanem komoly tudósok. Azt mondják: például gazdaságtörténettel foglalkozunk, például a hosszú-távú ciklusokat vizsgáljuk és megpróbáljuk ezeket megérteni és mindent megteszünk, hogy ezt társadalom-tudományosan tegyük, stb. Mit mondanál nekik?

HvF: azt mondanám nekik: akkor is csak történeteket meséltek nekem! Ez és ez történt, és ezt ti be akarjártok építeni ebbe, vagy abba az elméletbe, és ehhez ezt vagy azt a modellt használjátok. De éppen az ilyen modellek éppen szintén ahhoz a kontextuális apparátushoz/eszközrendszerhez tartoznak, amelyhez én a történetemet tartozni látni szeretném. Ha én, ahogy mondod, a ciklus szót veszem, már fogva is vagyok  a szükségszerűség által, hogy ciklusokban gondolkozzam. Amint ciklusokban tudok gondolokodni, a történeteimet is ciklusokban fogom elmesélni. Azután amikor ciklus nem esik kézre, kénytelen vagyok más módszerekhez folyamodni. Ez már csak így van az elméletekkel. A történetírásnak nincs semmilyen alaptörvénye,  mondjuk, mint a gravitáció, vonzás/taszítás, stb. Ezek a dolgok itt nincsenek. Mi történik, ha feltűnnek a ciklusok: “Ez egy történelmi tény, hogy a dolgok ismétlődnek…”. Én azt mondom, hogy a történelem soha nem ismétli meg önmagát, csak a történészek ismétlik meg magukat. Minden azon múlik, hogyan áll hozzá az ember. Soha nem ismétlődik meg a történelem, ez lehetetlen. Nem tud az visszajönni, ami egyszer már végérvényesen elmúlt. Ez kizárt. Akárhogyan is…

KHM: Ha ezt az ember tovább kiélezi, és ha például ennél a hosszú ciklusoknál maradunk (Kondratyev-ciklusokra gondol nyilván – SZM): van egy gondolkodási iskola, amely szerint vannak  kb. 50 éves hullámok, amelyeket az utolsó 200 évben meg tudtunk figyelni,  egy másik iskola szerint vitatják a létét. Egy harmadik pozícióból pedig azt mondják, hogy ezek a ciklusok nyilván léteznek, csak az, ami az eredeti leírásban gazdagodásként/prosperitásként van megnevezve, az a visszaesés és fordítva. Ez most vajon odatartozik, amiről azt mondjuk, hogy eldönthető, vagy ez a nem eldönthető kérdések közé számít?

HvF: Eldönthetetlen, teljesen eldönthetetlen. És ezért lehet ezeknek az embereknek  mindent újra kitalálni. A ciklusokhoz még mondok valamit: Ez a helyzet lehet, hogy olyan, mint a Kepler-helyzet. Keplernek sikerült megmutatnia, hogy a bolygók pályája elliptikus, kúpszelet formájú. Ez nem kinematikai/mozgástani megállapítás. Kepler tudta ezt, de nem tudta megmondani, mi van emögött. Azután jött Newton és azt mondta: 1/r². És akkor hirtelen, a megfigyelésből törvény lett.  Először volt egy leírásunk: a bolygók így és így mozognak és egy másik pedig azt mondta, hogy ezt kell tenniük, mert:  1/r², mert a vonzóerő a távolság négyzetével arányosan csökken.  A történelemben a ciklus fogalma valószínüleg egy Kepler-féle megfigyelés. A történész nem ad nekünk semmilyen természeti törvényt, vagy történelmi törvényt, ami a történelmet arra kötelezné, hogy ez és ez történjen benne. Ezt nem hozzáértőként mondom. Vagy vannak olyan alaptörvények, amelyek Kepler megfigyeléseit megmagyarázták a gravitáció törvényével? Tudsz valamiről, amit a történész, aki ciklusokkal dolgozik, mondhatna, hogy a ciklusok azért jönnek létre, mert… És azután jön egy törvény, amely szerint az emberi viselkedésnek így kell fejlődnie, hogy akármilyen okból, amit én most misztikusnak nevezek, mert itt nincs egyetlen 1/r²-em se, újra az eredeti állapotába kerül?

KHM: Egy nem-misztikus magyarázat lenne például a újítás és utánzások viselkedés-mintája. Sok olyan cégünk van például, amelyek önállóan működnek és ezen a területen nekem van egy  újtásom/találmányom, ami nagy nyereséget biztosít.

HvF: Igen.

KHM: Azután – minden misztikusság nélkül – mondhatjuk, hogy ezt az újítást másolni fogják.

HvF: Igen.

KHM: Na most, hogy ha ez az újítás egy tényleg jelentős újítás, mint például a vasút vagy a repülőgép, akkor ez ad a fejlődésnek egyfajta ritmust. Például 20 évig tart, amíg a síneket mindenütt lerakják. Azután ott van a vasút, fejlődni fog, de ez a fejlődés azután egyszercsak korlátokba ütközik.

HvF: Akkor továbbmegyünk a repülőgépre? A repülőgép vajon a történelem egy utánzási, vagy ismétlési mintája?

KHM: Nem, nem. A vasút jelensége az egy egyszeri történelmi pillanat. De természetesen vannak az ún. bázis-újítások/találmányok, amelyek egy gazdaságot nagyon központian érintenek…

HvF: …egy egyszeri jelenség…

KHM: …amely mindig visszatér.

HvF: Milyen formában, honnan tér vissza?

KHM: 20 évig nagyon nagy tempóban fejlődött, terjedt, azután gyengült, és 50 évenként pedig egészen más területeken , az elektromosság területén, a kémia területén megint új termékek jelennek meg.

HvF: Látom már (‘I see’), egy teljesen másik területen.

KHM: És most újra egy gyors felfutási fázisban vagyunk és így tovább.

AM: A (nagy) újítási hullámok folytatása összehasonlítható.

KHM: Természetesen mindez újra történeti szempontból egyszeri jelenségek, de létezik egy olyan leírási szint, hogy: alap-újítás – utánzás folyamat. Azután, ezt állíthatom, jön az újítási-ciklus.

HvF: Most már értem. Ha azonban én lennék, aki ezt leírja, én nem nevezném ezt ciklusnak. A következőt mondanám: Ha valahol egy újítás megjelenik, a következő folyamatok lehetnek a lehetéges következmények: robbanás, hozzászokás, újra-hozzászokás, stb. stb. Mikor fog ez egyáltalán megtörténni, annak nincs semmilyen időbeli összefüggése. Amikor az egyik dolog kirobban, a másik nem feltétlenül fog kirobbanni. Ezek lehetnének olyan folyamatok, amelyek ciklust hozhatnak létre. A ciklusok azonban visszacsatolásokból keletkeznek. Történik/jön valami, visszacsatolódik a hatása, történik a következő dolog, stb. Én nem látom ebben az újítás-jelenségben a visszacsatolást. De valaki mondhatná, hogy Heinz, az, hogy te nem látsz visszacsatolást, az nem azt jelenti, hogy nincs egyáltalán. X professzor, aki egy visszacsatolás-professzor, jön és azt mondja: ön azért nem látja a visszacsatolást, amit én látok benne, és aminek benne is kell lennie,  mert a vasút fejleszti a kémiát, stb. stb. Megadom magam. Ha ő látja a visszacsatolást, akkor elégedett vagyok, mert neki sikerült egy törvényt megfogalmaznia, akkor ő játszotta el ebben Newtont. Erre ő azt mondja, OK, ez nem csak a robbanás mozgástörvénye, hanem még egy alapot is ad nekem, amiért egy újítás az egyik területen visszacsatolja, lehetővé teszi, megkönnyíti, katalizálja egy újítás fellépését egy másik területen.

KHM: Még egyszer, ahhoz, hogy eldönthető, vagy nem eldönthető. Az azért mégis valami, ami a történetírásnak van. A XV. században az 1/r², mivel nem volt ismert, egy eldönthetetlen kérdés let volna. Te most kiélezted a kérdést, hogy ameddig az ember a visszacsatolást nem tudja kimutatni, addig ez  (pl. a ciklikusság) egy misztikus dolog. Azonban ha mi ezt neked meg tudnánk mutatni, akkor az eldönthetetlen kérdés eldönthetővé válna.

HvF. Igen, persze, ha a döntési kereteket egyszer meghatároztad, akkor igen. Ezek a keretek azonban maguk is eldönthetetlen dolgok. A legtöbben azt gondolják, hogy a matematikában (legalább – SZM) eldönthető kérdések vannak, ott van ez a problémám, azután ez az algoritmusom, hogy megoldjam a problémát, tehát ezek eldönthető kérdések. Ki adta neked azonban a matematika szerkezetét? Mik is az axiómák, amelyeket szabadon megválaszthatok? Gondolj az euklidészi geometriára. Lobacsevszki (és Bólyai… -  SZM) azt mondta: feltalálok egy nem-euklidészi geometriát, akkor a szerkezet, amit én választok, szabad, mint olyan. Amikor az euklidészi térben vagyok, nem tudok egy egyenest tetszőlegesen választott 3 ponton keresztül húzni, csak kettőn.  De ha egy nem-euklidészi geometriában mozgok, akkor képes vagyok erre, akkor egy egyenesből akár egy kör is lehet, stb. stb. Amíg tehát a keretekkel foglalkozom, nem vagyok döntési helyzetben. Amikor azonban a kereteket megválasztottam, akkor minden eldönthetővé válik. De azért akkor sem mindig: mert a keretek tudnakl olyanok lenni, hogy lyukak vannak a hálóban. Ez az ismert Gödel nem-teljességi tétel: Russell és Whitehead egy hálózatot alkottak, amely teljesen átjárhatatlan. És Gödel megmutatta, hogy van rajta lyuk, azon kiférnek a halak (az eredetileg matematikai közegben megfogalmazott tétel szerint  bizonyos feltételeknek megfelelő axiómarendszerekben mindig található olyan állítás, amely nem következik az axiómákból, és amelyeket ezért az axiómarendszeren belül sem igazolni, sem cáfolni nem lehet, kimutatható, hogy a tétel tulajdonképpen egy olyan állítás eldönthetetlenségéről szól, amely önmagában paradoxon (mint a “minden krétai hazudik, mondja egy krétai…”) - SZM).

KHM: A történelem azonban  keret szempontjából akármilyen formát felvehet.

HvF: Igen, abszolút mértékben. Én is így gondolom.

AM: Az ön könyvében, amennyire megértettem, úgy tűnt nekem, mintha a megfigyelő szuverén lenne.

HvF: Úgy tűnt? Na jó, ezt játsszuk le.

AM:  Arra gondoltunk csak, hogy konfrontálni tudnánk a megfigyelő szuverinitásának kérdését a megfigyelt szuverinitásának kérdésével. Ugyancsak feltehetnénk a megfigyelő kockázatára vonatkozó kérdést. Orfeusz, amikor visszanéz, hogy megfigyeljen, egyedül kell maradjon. Ez a kettős és több-értelműsége a megfigyelésnek számomra nagyon érdekes, és számomra ennek sok köze lehet a megfigyeléssel a történelem vonatkozásában.

HvF: Nagyon érdekes. Angolul akár egy szójátékkal is lehetne játszani: Observing systems (a szójáték lényege az, hogy az egyik jelentésében az observing gerund és így azt jelentené, hogy “megfigyelni rendszereket”, a másik jelentésében pedig jelző és úgy azt jelentené, hogy “megfigyelő rendszerek” – SZM). Az ember nem tudja, hogy a megfigyeltről beszél, vagy ő maga a megfigyelt. Ezt a szójátékot különösen infromációgazdagnak érzem a több-értelműséggel összefüggésben. Arra figyelmeztet minket újra, hogy milyen jelentősége van a nyelvnek egy leírásban, ahogy egy tényállást, attól függetlenül, hogy az most paradox vagy kétértelmű, vagy több-értelmű, visszaad. A tényállások maguk is a legtöbb esetben két- vagy több-értelműek. És ez a mi szó kombinációnkon, szó-láncukon múlik, hogy minden egyértelmű legyen. A több-értelműség az azért ott marad a mélyén. Ha ez sikerülne nekem, folyamatosan több-értelműnek maradnom, akkor egész boldog tudnék lenni. Sajnos azonban ahhoz én túl gyenge szónok vagyok, hogy a több-értelműséget és a több-értelműség fogadását lehetővé tudnám tenni. Nagyon szeretnék úgy beszélni tudni, hogy meghívjam a hallgatóságot, hogy amit mondok, azt így, úgy, amúgy is lássa. Hogy a mondatok gazdagsága növekedni tudjon a hallgatóban. Ma találkoztam Ernst von Glasersfeld-del, aki itt Heidelbergben “Kitalálni újra az iskolát”  konferencián vesz részt (a konstruktivizmus, mint egyik legfontosabb befolyási területéhez,  szorosan kapcsolódik a tudáshoz, tanuláshoz és így az oktatás-szervezéshez – SZM). Ernst von Glasersfeld ma egyre jobban hangsúlyozza, egyre világosabbá teszi: “Te mondhatsz, amit akarsz tanárként, a diák az, akinek meg kell értenie, akármilyen módon”. Pár hónappal ezelőtt, amikor meglátogattam, a következőket mondtam neki. Az én hermeneutikai alap-elvem: “A hallgató, nem a beszélő határozza meg egy kijelentés jelentését.” Erre ő: “Az isten szerelmére, egy teljes őrültség.” Én nem feleltem, nem vitatkoztam.  Ma ugyanazt mondja (nevet).

Szeretném még egyszer megismételni: Szeretnék egy olyan nyelv-művész lenni, aki a hallgatónak sokféle értelmezési lehetőséget kínál. És azután mindig megkérdezheti tőlem: Erre gondoltál? És akkor én kérdezném, hogy igen, és te mire gondolsz?

AM: Ön egyszer az iskolát, az egyetemeket is beleértve, úgy írta le, mint a nagy trivializáló gépet. A trivializáló gépnek nem szándéka, hogy többértelműséget eredményezzen, sokkal inkább egyértelműséget.

HvF: Igen, egész pontosan.

AM: Én is tanultam első évben történelmet, nekem egyértelmű mondatokat kell formálnom.

HvF: Igen, pontosan. Az én történelemóráim a gimnáziumban gyönyörú szépek voltak. A tanár megkérdezte tőlünk: “Milyen nép volt a görög?” Nem tudom, lenne-e valaki, aki átmenne a vizsgán. A válasz az volt: “Egy vidám nép!” Ez volt a válasz a “Milyen nép volt a görög?” Ott meg kellett értenem, hogy milyen is a történelem: ki kellett találnom, melik választ várja a tanár, amikor kérdez, milyen nép volt a görög. Ha azt mondtam volna, okos, filozófikus, művészi hajlamokkal megáldott, ez mind hibás lett volna. Ilyenek voltak az én történelem-óráim, és így értettem meg, hogy miről is van szó a történelemben.

KHM: Mégegyszer vissza szeretnék térni a megfigyelő-problémához. Van egy szép mondat: a történelem az, amit a történészek művelnek. Ez bővíthető abban az irnyban, hogy: Az, amit a történész csinál, kevesebbet mond a történelemről, mint a történészről. Pontosíthatnánk és megkérdezhetnénk: Mit mond a történész terméke egyedül róla?

HvF: Amikor valaki alapvetően eldönthetetlen kérdésekre válaszokat ad, az mindig róla magáról mond nekem valamit, és nem a kérdésről. Ez különösen jól látható, amikor az emberek azt kérdezik, hogyan keletkezett az egész világ, a világegyetem, ami egy eldönthetetlen kérdés. Mindenki tudja ugyanakkor, hogyan is volt. Mindenki el fog mesélni egy történetet, az így és úgy volt. És akkor én mondhatom, hogy: “Köszönöm, most már tudom, Te ki vagy.” Tudom, ki a beszélő. Ha ezt egyszer az ember alapvetően megértette, megkérdezheti az embereket: “Hogy is volt azzal a Nagy Sándorral?” És a válasz erre fog nekem valamit mondani a történészről, nem pedig feltétlenül Nagy Sándorról, tudni fogom, hogyan látja a történész a történelmet: egy sivatagi ember volt, aki mindenkit kinyírt, aki a hadseregével sok-sok országot meghódított, egy 20 év körüli fickó volt, blablabla, vagy: egy hallatlanul előre látó parancsnok, blablabla. Mindkét esetben tudok valamit a történészről.

KHM: De tulajdonképpen mit is tudok a történészről? Vegyük például a második világháború kitörését. Egy történész koncentrált a Berlinben zajló eseményekre, foglalkozottt a náci-elittel és mindezt személyiségeken keresztül tette. Egy másik történész azt mondja, hogy a háború kitörését az 1933 óta tartó erőltetett fegyverkezés  egyfajta saját-dinamikája magyarázhatja. Azután van egy harmadik, egy negyedik, egy ötödik, hatodik, hetedik történész, aki mind egy másik magyarázatot kínál ugynerre. Mit is tudunk meg ezekről a történészekről, ha ennyire különböző magyarázatokkal szolgálnak?

HvF: Mindent, amit ők mondanak. Jobban megbízom a válaszok sokféleségében az első világháború kitörésének okát kereső kérdésre.  Az már egy kicsit távol van, nincsenek annyira politikai vélemények által meghatározva. Amikor ezt megnézzük, egészen hihetetlen, mennyire különböző magyarázatok vannak az első világháború kitörésének okára vonatkozóan. És valószínüleg mind érvényes.  Mert az események komplexitása különböző módokon lehet megvilágítva. Apámnak a háború kitörésének oka az volt, hogy a szerbek lelőtték Ferenc Ferdinándot és csak arra vártak, hogy a Habsburg-monarchia szétessen. Ha egy franciát krédeztem volna meg, talán azt mondta volna, hogy minden azért történt, mert a németek az oroszok ellen akartak indulni, stb. Valójában 1914-ben egy feszült helyzet volt Európában, amelyben egy kis eseménynek is komoly következménye lehetett. Persze az, ami Ferenc Ferdinánddal esett meg, nem volt olyan kis ok, de ahhoz hasonlítva, hogy micsoda robbanást váltott ki, nem volt igazán jelentős. A káosz-elmélet tud itt nekünk segíteni. Egy dinamikus rendszerről volt szó. Ha egy kis zavar lép fel benne, és ZAPP, minden egyszerre megváltozik. A rendszerek instabilitása, amely a rekurzivitáson/ismétlődésen keresztül elért egy bizonyos stabilitást – így lehetne a háború előtti Európát jellemezni -, okozta, hogy egészen kis zavarások hallatlan következményekkel jártak: PUFF és az egész felrobbant. Ha az ember itt elméleteket akar gyártani, na, szeretném én azt látni.    

KHM: Azt gondolod tehát (eddig magázódtak…- SZM), hogy létezik olyasmi, hogy az értelmezés legitim sokfélesége, ugyanúgy, ahogy ezt a szobát, amiben éppen ülünk, különböző szemszögekből tekinthetjük meg.

HvF: Szívesen használnám vagy vezetném be itt a komplementaritás fogalmát. Komplementárisan/(kb) kiegészítve a történelem akármilyen hivatalos  verzióját egy háború kitörésével kapcsolatban jöhetne például egy történész és ezt a történetet a résztvevő személyekre “akasztaná” rá, rajtuk keresztül mesélné el.  Mondok egy példát. Egyik sógoromat nagyon érdekli a történelem. Ahogy a gyerekeimmel Amerikába érkeztünk, ott először ők semmilyen történelemoktatást nem klaptak, éppen 10 és 12 évesek  voltak. Erre azt mondtam a sógoromnak: megtennéd, hogy átvennéd a történelem-oktatást a mi házunkban, mert különben a gyerekek vadon fognak felnőni. És ő a történelmet pont a hálószobákon keresztül fogta meg: ki kivel feküdt le, kinek volt házasságon kívüli gyereke? A gyerekeim őrülten boldogok voltak, hogy  a történelemnek végre van értelme. Azt gondoltam erről, hogy ez egy szép módszer, amelyik a személyre, az emberre orientálódik. A személyes tudomány-történetem mindig az emberekre fókuszált. A bécsi kör (laza filozófiai iskola, együttgondolkodók) az nem egy Bécsi kör, hanem olyanokból áll, mint Schlick, Carnap, stb. és voltak mások is, akik ilyen és ilyen vicceket csináltak, ilyen és ilyen gyengeségeik voltak és akik egymással így és így beszélgettek. Számomra ez így van, másnak meg egyáltalán nem így van. A tisztán leírható történelem, ahogy azt  a történelem-könyvek tartalmazzák, nem hozzám beszél és nagyon gyorsan el is fogom felejteni.

AM: A komplementerek/kiegészítők fogalmát használta. Ha most újra az első világháború kitörését vesszük, szeretnék a Fischer-ellentmondásra emlékeztetni. A 60-as években  Fritz Fischer, egy német történész egy komplementáris/kiegészítő nézetet ajánlott. Szerinte a hadiipar, a hadiflotta-építés dinamikája és más hasonló trendek a harmadik birodalomban inkább belső, mint külső momentumot generáltak, amely saját energiájú imperialisztikus fejlődéshez vezetett, amely a háború kirobbantásáért okolható. És semmiképpen sem olyan egyedi események, mint például a trónörökös meggyilkolása… Ez az interpretáció Fritz Fischernek a lehető legnagyobb kellemetlenségeket okozta Németországban…

HvF: …el tudom képzelni…

AM: … és a kollégái igen komolyan megtámadták őt és lejáratták. Voltak, akik egyszerűen el akarták hallgattatni.  Itt nem csupán csak komplementaritással van dolgunk, inkább komoly vitákkal, egymással versenyző és nem egymással komplementáris történetekkel, éspedig politikai vitával és történettel.

HvF: Ebben itt igaza van, de lehet, hogy ez csak egy különleges eset.  A komplementaritás nem csak szimmetriát hoz létre  - ami nincs ott, megtörténik, ami ott van, nem történik meg -, hanem átfedéseket is, egyszer körülbelül így, egyszer úgy. Ahogy én a komplementaritást használni szeretném, az a gazdagítás. Lábjegyzeteket írsz a szöveghez, és lábjegyzetet a lábjegyzethez. A végén már nem lesz világos, melyik lábjegyzet melyikhez tartozik.  Vajon A a B lábjegyzethez, vagy B az A-hoz, vagy C a B-hez… Itt egy kicsit a dekonstruktivista játékot játszom. Mondom a történetemet és alul lábjegyzeteket írok.  Derrida ezt a tökéletességig vitte, nála végképp nem tudja az ember, hogy a történet a lábjegyzetben van, vagy az a történet felül (nevet).  Valahogy így látom én ezt. Még akkor ahhoz a kérdéshez, hogy vajon komplementaritás a megfelelő kifejezés azokban az esetekben, amikor egy történetet mesélnek el egy történetről. Én nagyon jól el tudom képzelni a  történet történetét, például, hogy az ember arról a fejlődésről beszél, ahogyan a történelemről beszélnek. Ez azonban változik, ahogy múlik az idő. Valamikor például azt mondta az ember: “A görög egy vidám nép.” (Istenem, ez az interjú se ma volt… - SZM), de idővel a görögök szerepét az európai fejlődésben sokféle különböző módon határozzák meg. Így tud az ember eljutni fokozatosan a történelem történelméhez.

KHM: Azután a történelem történelme is lehetővé teszi komlementáris változatok megjelenését, és ez a végtelenségig  folytatódhat.

HvF: Igen, pontosan, végtelenségig.

KHM: Témát válthatunk. Egyszer használtad (itt megint áttér tegezésre a németben – SZM) a tároló nélküli emlékezet metafóráját. Tehát az tulajdonképpen hibás elképzelés, amikor az ember az emlékezetet egy nagy vödörnek képzeli el amelybe ki- és bemennek dolgok.

HvF: Van ez a hires szám, a pí, vagyis a kör kerületének aránya az átmérőhöz. Ez egy szám, ha kiszámolom, 3-mal kezdődik, 3.1, 3.14, 3.141 stb.  Ezt a számot nem lehet leírni, mert végtelen sok számjegyből áll. Senki nem tudja tehát, hogyan is néz ki a pí szám, ezzel együtt mindenki használja, habár senki nem tudja, hogyan néz ki. Ez ment a Bécsi kör-ig (ez – mint említettm már - egy filozófus irányzat-csoport megnevezése, 1920-30 körül, például ehhez tartozott lazán Rudolf Carnap, Kurt Gödel, és ez a kör szoros kapcsolatban volt Karl Popperrel; a tagokra egyébként a nem-Bécsi körös Ludwig Wittgenstein volt a legnagyobb hatással; az idealizmust képviselték, nyelvileg pedig a formalista, neopozitivista logikai nyelvelméletet vallották magukénak; a nyelvben – nyilván alapvetően Wittgenstein hatása alatt - egyoldalúan csak az igazságértéket keresték – SZM).

Azután először azt lehetett mondani, hogy nem is ez a probléma (a pí-vel). Figyelj csak ide, elég, ha egy receptet adsz, hogyan kell meghatározni a pí-t, ha van időm, kedvem, vagy valamiért kell, hogy meghatározzam/kiszámoljam.  Nincs is szükségem a pí-re magára, csak a receptre. A következő lépésként azt lehet mondani, hogy a recept, az egy szám. Akkor vehetem a receptet és osztani tudok vele, szorozni, négyzetre emelni, stb, de nem kell foglalkoznom magával a pí-vel. Ez egy metafora a tároló nélküli emlékezetről. Mert a tárolóba be kellene írni a a pí-t és én azt állítom, hogy nem erről van szó, mert van egy receptünk a pí kiszámolására, egy struktúra, ami ott ül és és amikor kell, kiszámolja a pí-t. Ezt a struktúrát magát azután fel lehet használni arra, hogy azt csinálja, amit a pí csinált volna, anélkül, hogy szükségünk lenne a pí-re (ide beszúrok egy nevet és egy könyvcímet az elolvasandó könyvlistámról, mert valahol innen indul ő is ki a tároló nélküli memóriából: Thomas Metzinger: The Ego Tunnel: The Science of the Mind and the Myth of the self - SZM). De jöjjünk vissza ebből a metafórától. El tudnám képzelni, hogy a történelem történelme egy generatív történelem, amely a történelmet előállítja/generálja.

AM: Ezt a dolgot a tárolóval néhány kultúrtörténész máshogy látja. Vannak, akik  azt mondják például, hogy a társadalmi gyakorlatok, a visszatérő rituálék a cselekvők, de akár az emberek különböző csoportjai által valamilyen módon eltárolódnak.  Hogy tudják, hogy mit kell tenniük május elsején, semmilyen szórólapot nem kell elolvasniuk, mert ez kultúrálisan el van tárolva, hogy a május elsejét tisztességesen meg kell ünnepelni, ahogy például a karácsonyt is. Tudom például, hogy egy karácsonyfára lesz szükségem, mert ezt a kultúrális emlékezetből, amely természetesen a különböző társadalmi csoportoknak egészen különbözőképpen nézhet ki, ki tudom venni, mint egy tárolóból.  Amikor a kultúrális és társadalmi gyakorlatokat vizsgálják a tároló fogalma mindenhol megjelenik, anélkül, hogy ennek a tárolónak a szerkezetét pontosan le lehetne írni. Milyen előnyünk származik abból, ha lemondunk a tároló fogalmáról?

HvF: Az előny gigantikus! Mivel az algoritmus, amellyel a karácsonyt ki lehet számolni, sokkal rövidebb, mint a kész karácsony. Ha nem kell minden lépést kiszámolnom, hogyan lesz a karácsonnyal, ennek hatalmas előnyei vannak. Amikor hallgatom az embereket, amikor elmesélik nekem, hogy mi a karácsony, akkor egy beléjük épített algoritmus az, amelyik nekem elmeséli, mi a karácsony. Nem azért, mert el van tárolva, hanem azért, mert bennük működik ez az algoritmus, és ezért tudják, mi történik. Ezért mondom, hogy a tároló reménytelen vállalkozás. Az algoritmus könnyű, elegáns és könnyen módosítható. A tárolóval az is előfordulhat, hogy egy zavar támad benne, és akkor minden tönkremehet.

AM: Hol található az algoritmus?

KhF: Ez egy struktúra, de természetesen valahol, valahogyan mégiscsak inkább stabil. De ez semmiképpen sem egy tároló abban az értelemben, hogy amit beleteszek, ugyanaz kapom vissza tőle.  Ha valamit beleteszek, szeretném ugyanazt visszakapni. Ha valami mást kapok vissza, vádolom a tárolót, panaszkodom rá, hogy valami mást adott vissza.  Az algoritmus viszont nem az algoritmust adja vissza, hanem az eredményt, ami kiszámolja nekem a pí-t, vagy a karácsonyt, vagy amit éppen akarok. Ezért nem akarom a tárolót használni. Ott mindig erről lenne szó: ugyanazt be, amit ki. Valami bemegy és valami egészen más jön ki. Az algoritmusom egy olyan outputot állít elő, amelynek közvetlenül az inputtal nincs is kapcsolata, mert van egy transzformációs szabály.

KHM: Valami más. Neked fontos megtenni a különbséget a a triviális és a nem triviális gépek és magyarázatok között. Gondoljunk csak például 1989-re. Akkor és azóta, egy láncreakció-szerű folyamatban egy egész sor politikai rendszer összeomlott. Évtizedek óta léteztek intézetek a kelet-európai probléma vizsgálatára, és a sok tonnányi papír ellenére, amelyek itt készültek, senki nem tudta ezt akár csak megközelítőleg sem megjósolni. Azt jelenti-e ez, hogy – mindegy, hogy történészek, társadalomtudósok, vagy más gondolkodók vagyunk-e – a társadalmi és politikai rendszereinket még mindig nem értjük?

HvF: Ezt minden további nélkül aláírom. A nem-megértés azon alapszik, hogy ez az okszerű gondolkodás nagyon megvetette a lábát. Félelmetes trivializáció: ha ismerem A-t, automatikusan következik B, mert ez az. Ez annyira beívódott az érvelésünkbe, különösen a tudományos körökben, hogy ez az érvelési módszerré (modus argumenti) vált. Mindig azt kell mondani: mert… Elmesélek egy történetet a Biológiai Számítástechnikai Laborunkból.  Egy csodálatos angol kibernetikus, Ross Ashby, dolgozott ott velünk. Két egészen kíváló könyvet is írt: Design for a brain (Az agy terve) és Introduction  to Cybernetics (Bevezetés a kibernetikába). Mind a kettő nagyon jó könyv, az ember úgy tudja olvasni, mint egy mesekönyvet, olyan egyszerű. Még ma is néha belegondolok: ember, az Ashby, ezt már akkor látta és elmesélte, (énekel) ululi, mint egy tündér-mesét, hihetetlen. Egy nap volt az a hatalmas áramkimaradás a keleti parton. New York, Connecticut, az egész Atlanti óceáni partszakasz világítás nélkül maradt.  És akkor Ross felajzva járt körbe és mondta: “Figyeljetek oda, néhány nap múlva meg fogjuk találni az okát. Egy okot! Szükségünk van egy okra ehhez az ügyhöz”.  Egy vagy két nap múlva ragyogva hozta a New York Times-t, abban volt egy kép egy kiégett biztosítékról. “Ez a biztosíték kiégett és az egész keleti parton  kialudtak a fények.” Ő már akkor látta ezt az egy-okkal-érveléshez való ragaszkodást és tudta, hogy semmi mást nem tudnak csinálni, mint hogy egyetlen okot, egy kiégett biztosítékot találjanak. És természetesen meg is találták, az ember megnyugodhatott, hogy miért nincs az egész keleti parton világítás. Ő maga mindig is kapcsolatokkal, összekapcsolódásokkal foglalkozott, hálózatokkal; okok egyáltalán nincsenek, egy dinamika van, ami együttműködik. A kérdés az, hogyan érti meg és írja le az ember ezt a dinamikát. Már akkor kifejlesztette a fix-pont-ötletet, vagyis amit ma az emberek káosz-elméletnek hívnak. Ezt akkor ő már egy teljesen más nyelvvel írta le, amit ma már természetesen használnak. Az attractor például egy félelmetes fogalom, az ember mindig azt hiszi, hogy ez valamit odahúz majd, a stabil poízíciójába, pedig nem, ide tolják. Az új nyelv itt tényleg úgy vágtat, hogy nem is veszik észre, milyen gonosz magokat vetnek el. Ez természetesen sokszor vezet félreértésekhez.

Még egy történetet elmesélek Ross Ashbyról, amelyet ismerniük kell. Ashby, mielőtt egy katedrát ajánlottam neki az Illinois-i egyetemen, egy nagy angol pszichiátriai intézetben dolgozott, ahol már évek óta kibernetikai problémákkal volt elfoglalva. Kezdődött a év, és mondtam neki: “Ross, az nagyon szép lenne, ha tartanál egy sorozatot ‘Bevezetés a kibernetikába címmel.” “Nincs is ennél nagyobb vágyam.” A szemeszter elkezdődött, és Ashby elkezdte a saját óráit. 3 hét múlva a diákok egy delegációja jött az irodámba, akik azt mondták, hogy: “Panaszkodni akarunk.” “És miről akartok panaszkodni?” “Ross Ashby óráira járunk, és tudja, miket tanít nekünk?” Mondom: “Bevezetés a kibernetikába.” “Nem, trivialitásokat!” “Trivialitásokat?” “Igen, trivialitásokat, és ezért mi nem szeretnünk a jövőben az ő óráira járni.” Mondom nekik: “Nyugodjatok meg, csak egy bevezetést tart egyelőre, lesz az még nehezebb is.” Ezzel a diákok elmentek. Tíz perc múlva Ashby belép a szobámba  és én tudtam pontosan, mi történhetett. Azt mondtam neki: “Ross, néhány diákod volt itt és rád panaszkodtak.” “Igen. És miért?” “Csak trivialitásokról beszélsz nekik.” “Húsz évembe került ezeket a bonyolult dolgokat úgy előadni, hogy trivialitásoknak tűnjenek!” Figyelemre méltónak tartom, hogy valakinek sikerül ennyire komplex dolgokat úgy bemutatni, hogy a többiek azt gondolhassák, ezek trivialitások.

AM: Itt egyébként (a riport színhelyén) van egy nagyon erős “hely szelleme”  (genius loci) hatás. Ha kinézünk az ablakon, akkor valaki az eszünkbe jut. A Neckar másik oldalán abban  a házban lakott Max Weber.

HvF: Igen, tényleg, itt a folyó túlsó partján? Nagyon érdekes.

AM: Weber egyik legjelentősebb koncepciója volt a szociológiát “valóságtudománynak” nevezni. Létezik egyáltalán ilyesmi?

HvF: Ha azt mondta, hogy az egy Valóságtudomány, akkor az Weber (saját) valóságtudománya volt.

AM: De vajon van-e valami Max Weber gondolatainak rendszeréből, amit az ember valóságtudománynak nevezhetne? Vagy egy ilyen koncepció mindenképpen elvetendő, például a radikál-konstruktivista elképzelés szerint?

HvF: Az én álláspontom ebben az: ha sikerül úgy beszélni, hogy nem kell a realitásra és a valóságra hivatkozni, anélkül, hogy ezeket a szavakat használnánk, ha ez sikerül, őket megkerülni, akkor ez jó.  Különböző oktatási helyzetekben, amelyekben dolgoztunk, például megállapodtunk, hogy annak, aki kimondja a realitás szót, 10 dollárt kell fizetnie. Nem tilos, szabad a valóságról és a realitásról beszélni, de ez 10 dollárba kerül. Ha sikerül elkerülnie, akkor nem kell fizetnie. Különben büntetést kell fizetnie.

KHM: De aki a szabályt mondja, annak is fizetnie kell.

HvF: Igen, igen, természetesen (fizet). És akkor most kezdjük el, ez nagyon vicces lesz, ami következik. Ezt sok más kifejezésre is alkalmaztuk, nem csak a valóságra és a realitásra (fizet). Voltak kifejezések, amelyek mindig újra felmerülnek. Senki nem tudja, mit jelentenek, de az ember használja őket. Sokszor használják a valóságot és a realitást idézőjelben (fizet) és akkor megkérdezem, miért használják az idézőjelet. Azért, mondják, mert ők a realitásról akarnak beszélni, nem a “realitásról” (fizet), az egészen más dolog. Még a nyelvtani szabályok alkalmazásának segítségével is meg tudja tenni az ember, hogy  különbséget tegyen aközött, hogy miről beszél és aközött, hogy mire gondol, hogy beszél.

 Nagyon szórakoztató beszélgetéseket lehet folytatni, ha az ember tematizálja, amit Bateson valahol magyarázati alapelvnek (explanatory principle) nevezett el. Senki nem tudja, hogyan működnek, de mindenki használja őket, mert velük könnyen lehet a beszélgetést továbbgörgetni. Emlékeznek a beszélgetésre apa és lánya között: A lány kérdezi: “Apa, mi az az ösztön?” Az apa erre azt válaszolja: “Egy magyarázó alapelv.” De a lány folytatja: “Mit magyaráz?”És az apa: “Bármit, bármit, amit akarsz, azt!” Ashby egyszer az emlékezettel, mint magyarázó alapelvvel dolgozott.

AM: Arra a kérdésre, mi a történelem, azt is mondhatjuk: a történelem egy magyarázó alapelv.

HvF: Ebben nem vagyok annyira biztos, maguk nem követelik meg, ugye, hogy túl sok minden meg legyen magyarázva?

AM: Ha mégegyszer Weberre gondolok: nála olvassuk, hogy az élet  minket körülvevő valóság egyedi megjelenéseinek a történeti úgy-és-nem-másképpen-levésének az alapjairól van szó (fizet).

HvF: Ja, most már értem. Igen, itt is a történelem egy magyarázati alapelv, akárhogyan is. De mégegyszer a tiltott szavakhoz és a valósághoz (fizet). Kérdezzük meg: “Miről beszél, Weber úr, miről akar beszélni?” “Azt karom elmesélni, hogyan látom az OUAEIU-t.” “Ja, csodálatos, arról én is.” Egy kis idő múlva kiderül, hogy egyikük se tudja, miről beszélnek. Vagy, tudják, miről beszélnek, összejátszottak, ez egy rezonanciát keltett és most tudnak valamiről beszélni. Egy megfigyelő, aki követi ezt a beszélgetést, és ismeri a valóság szót, soha nem fog rájönni, hogy ők a valóságról beszélnek (fizet), ehelyett azt mondaná, hogy ők csodálatosan beszéltek a kapcsolatokról, az élményekről és a érzésekről.

KHM: Van az a történet, hogy valakinek megmutatják az egyetemet, bevezetik a főépületbe, az előadóterembe, az intézetbe, mindenhová. Mindent csodálatosnak talál és végül mondja, hogy  most, hogy mindent láttam, nagyon szép, szeretném végre tudni, hol az egyetem.

HvF: Ez jó.

KHM: Nem így van ez a valósággal is (fizet), ennek a kifejezésnek nem ugyanez a helyi értéke?

HvF: Igen, ez nagyon hasonló.

KHM: Ez tehát kognitív veszteség nélkül törölhető.

HvF: Abszolút, egyáltalán nincs rá szükség. Ez csak egy mankó, hogy a beszélgetést másnak is meg lehessen mutatni, hogy miről is szeretnék beszélni, de egyébként nincs rá szükség.  Ha még lenne egy kis időm és fiatalabb lennék,  megvizsgáltam volna nyelveket és népeket, ahol ez a szó egyáltalán nem fordul elő. Meg vagyok róla győződve, hogy sok nyelvben ez elő sem fordul. Néhány északi szibériai nyelvben például nem fordul elő. Például ott az én szó egyáltalán nem szerepel. És ha egy nyelvben nincs meg az én szó, nem lesz benne valóság sem (fizet). Konzekvensen kell a kapcsolatokkal foglalkozni.

AM: Szükségünk van arra a szóra, hogy elképzelt (imaginárius)?

HvF: Vagy: virtuális?

AM: Igen, szükségünk van-e rá, vagy ez is a tiltott, büntetetendő szavak listájához tartozik?  

HvF: Nem erre szükségünk lehet, ez nem büntetendő.

KHM: Egy anekdota: A Bécsi körben Otto Neurath-nak volt egy “Index verborum prohibitorum”-ja (tiltott szavak listája).

HvF: Valóban, ezért nagyon hálás vagyok.

KHM: A valóság rajta volt a listán, azután a lenni, a tudatosság, teológiai és metafizikai kifejezések, de vicces módon az okszerűség is.

HvF: Azt könnyen el tudom képzelni, csodálatos, ez nagyon tetszik. Most nekem van egy kérdésem Önökhöz: Mit csinálnak ezzel a beszélgetéssel?

AM: Lemásoljuk a szalagról.

HvF: És azután? Megnézik maguknak és megkérdezik, mit lehetne vele csinálni?

AM: Azután kijavítjuk a hibákat, amit a leíráskor elkövettünk.

HvF: Igen, javítsák ki azokat. Meg kell mondjam, a fordítása az én beszédemnek nagyon nehéz. A beszédem körbe ugrál. Nincs eleje, közepe és nincs vége. Meg fogják látni, Heinz-et nem könnyű leírni.

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Kathryn Schultz egy érdekes témát jár körül angol nyelvű, Amazon Kindle e-olvasón is elérhető, “Tévedni: kalandozás a hibázás mezején…” (Being wrong: Adventures in the Margin of Error – 2010) című 400 oldalas “tévedéstani” tanulmánykötetében (írtó jól ír, nagyon szellemes, nagyon olvasmányos).

“Tudom, hogy igazam van.” – mondja határozottan jelen időben (a hápogó betelefonálónak és rögtön szét is vágja a vonalat) néha egy valaha gyakran hallgatott rádiós kedvencem (ez a körülírás Fiala Jánosra utal, fontos a “valaha” és a “már nem”…), “Tévedtem…” – mondjuk néha (jó, ezt nehéz...). Egy rádióadásban hallottam egy ma már nagymama, korábbi radios-tv-s hölgy szájából (Szegvári Katalin), amikor megkérdezték, hogy beleszól-e otthon az unoka nevelésének elvi kérdéseibe, nagy svunggal válaszolta: “Dehogy, nem őrültem meg. Rendszeresen látni akarom az unokámat… korán megtanultam, hogy: vagy családom van, vagy igazam”. Ebben a könyvben ez utóbbi gondolat egy kicsit módosítva úgy szerepel: “nem lehet egyszerre igazad, és jó párkapcsolatod…”. 

Ezek inkább poénok (bár jók…),  ennél sokkal érdekesebbeket is állít a könyv. Például azt, hogy nem “tároljuk” a saját hibáinkat, arra esetleg emlékszünk, hogy hibáztunk, hogy pontosan mit is, de a konkrétumok eltűnnek a homályban… nincs “könyvtár-név”, ami alatt tárolnánk. 

Meg azt is mondja - próbáld ki, először nekem is furcsa volt -, hogy egy sajátos Heisenberg-relációként egyszerre nem lehetséges, hogy hibázzunk és tudjunk róla, hogy (éppen) hibázunk. Vagy hibázunk és nem tudunk róla, vagy (már) tudunk róla és akkor nem hibázunk/tévedünk tovább.

 Ez nyelvileg is stimmel. Egyes szám első személyben a jelen idő “nem működik”. “Nincs igazam…” – hülyeség, ilyen nincs, senki nem mond/gondol ilyet… “Nem volt igazam (akár egy másodperccel ezelőtt), tévedtem…” múltidőben, az megy, az működik, sőt, csak ez működik. Tévedni saját magunk mindig múlt időben tévedünk. Az se működik, hogy holnap tévedni fogok. Kijelentő módban nem, felszólítóban nem, esetleg feltételes módban. 

Idézek: 

“A tévedés elkerülhetetlen része az életnek. És mégis úgy megyünk keresztül makacsul az életen (és ezt hangosan hirdetjük is), hogy majdnem mindennel kapcsolatban mindig igazunk van. Kezdve politikai hiedelmeinktől az emlékezőtehetségünkig, a tudományos tények megértésétől a kedvenc csapatunk eredményeiig.  

Ez a könyv azt mutatja be, hogy a meggyőződés miért olyan erős bennünk, mi történik akkor, amikor ez a meggyőződés (egy kicsit) megrendül és hogyan magyarázzuk, interpretáljuk a tévedés morális, politikai és pszichológiai jelentőségét…” 

“Talán az emberiség hibáinak a története, ha mindent figyelembe veszünk, értékesebb és érdekesebb, mint a felfedezések. Az igazság az egyforma és szűk; állandóan létezik és nem kíván túl sok aktív energiát, mint inkább a léleknek a passzív hozzáállását, azért, hogy elérjük. Eközben a hiba végtelen sokszínű, nincs realitása, de egy egyszerű és tiszta terméke a gondolkodásnak, amely létrehozta (SZM: tehát az igazság egyforma és szűk, de komplikált, mint az élet maga, míg a hiba/hazugság egyszerű, könnyen átlátható, alapelemekből építkezik, nincsenek benne ellentmondások, könnyen elmagyarázható, megérthető, nincsenek kételyek, habár-ok, “folyik” minden ellenállás nélkül…) 

Ezen  a területen (hibázás) a léleknek van helye, hogy kibontakozzon, hogy megmutassa határtalan képességeit és az összes szép és érdekes különlegességeit és abszurditásait.” 

“…hibázás egy létfontosságú része annak, ahogy tanulunk és ahogy változunk.” 

“A hibázásnak, hibának köszönhetően felülvizsgálhatjuk önmagunk megismerését, és korrigálhatjuk az elképzeléseinket a minket körülvevő világról.” 

“Figyelembevéve  a saját intellektuális és érzelmi fejlődésünkben betöltött szerepét, a hiba nem szabad, hogy megzavarjon minket és nem téríthet el az utunkon.” 

“Ez a könyv annak a megfigyelésnek a megalapozottságán épül, hogy akármennyire is zavaróak, nehezek, vagy megalázóak tudnak lenni a hibáink, végülis a hibázás és nem az, amikor igazunk van, ez tanít meg minket arra, hogy kik vagyunk.” 

“A hiba nem csak egy probléma, de egy megoldás is, egy lehetőség, hogy újra gondoljuk a kapcsolatunkat önmagunkhoz, a többi emberhez és a világhoz.” 

“Ha megvizsgáljuk a bizonyosság-érzésünket és a hibázásra adott reakciónkat olyan helyzetekben, amikor objektíven értékelve hibát követtünk el, megtanulhatunk másféleképpen gondolkodni olyan helyzetekben való meggyőződésünkről, amelyekben senkinek nincs és nem lehet végső szava.” 

(folytatva a harmadik bekezdés gondolatmenetét): “Nincs tapasztalatunk arról, hogy milyen hibát elkövetni. Arra van tapasztalatunk természetesen, hogy rájövünk, hogy hibáztunk. És tényleg, definíció szerint, nincs egy olyan konkrét érzés, amit asszociálni lehetne azzal, hogy egyszerűen nincs igazunk, tévedünk (éppen most…). Egyáltalán, azért vagyunk képesek tévedni, mert amikor történik, nem gondoljuk annak.” 

“Nem, bocsánat, módosítanom kell azt, amit mondtam, tudom érezni azt, hogy tévedek. Azt érzem ugyanis, pontosan ugyanazt, mint amikor igazam van…” 

Már abból is sokat tanultam, hogy olvastam a tévedéseim, hibáim hatásmechanizmusáról saját magamban… mennyit fogok még, amikor éppen hibáztam és észreveszem… az maga lesz a Kánaán… már alig várooooom… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

“Nem emlékszem, valaha is konkréten megfogalmazódott-e bennem, hogy ez a kemény munka hova is vezet, de folyton arról álmodoztam, hogy nagy dolgokat fogok véghezvinni és nagy kalandokban lesz részem.” – mondta Sir Ernest Shakleton, a neves sarkkuttató, aki az utóbbi években management-példaképpé/idollá is emelkedett/avanzsált (“A Shackleton-modell – Deli-sarki expedíció, mint vezetéselmélet” – Margot Morrell, Stephanie Capparell - 2001).

Sok út vezet Rómába, a menyországba, a boldogsághoz, a megoldáshoz… Shakleton nagyon akart valamit, nem tudta egész pontosan megfogalmazni, mit, de akkora ereje volt ennek a “valami nagy” akarásának, hogy az számára elegendő motiváció volt, hogy ténylegesen elérjen “nagy” dolgokat… (volt annyira motiváló, hogy elviselje ‘az út minden fáradalmát és nyüglődéseit’, amelyek nem voltak kevesek…). 

Másoknak meg az a jó, ha a cél jól meghatározott (coaching, NLP), színes, szagos, ízes, muzsikáló, akkor tudnak hatékonyan nekiveselkedni az útnak és kitartani… út pedig sok van… 

Erre a sokszínűségre, a sok útra, és ezek között a Te utad megtalálására hívom fel a figyelmet. 

Illusztrációnak a management-irodalom és -gyakorlat területét választottam. Vannak vezetők, nem is kevesen, akik nagyon szeretik ezt az irodalmat olvasni, sőt, alkalmazni és ennek következtében egy-egy management-módszer (TQM, reengineering, stb.) adott időpontban végigsöpört a világon. Nem mondom, hogy minden cég alkalmazza ezeket, de bizony a nagy tanácsadó cégek adott intervallumban sokszor a legdivatosabb (egy kicsit talán a saját stílusukra stilizált) módszerrel házalnak.  

Hogy mi az igazi trend, mi a divatos legjobb stratégia, na, az egyfolytában változik. Adott esetben még azonos szerző könyvein belül is (nem tudom, megfigyeltétek-e már azt az aszinkronitást, hogy az éppen divatos  management-trend olyan divatos könyvekből származik, amelyek sok-sok, nem ritkán 10 vagy még több évvel ezelőtti tapasztalatokon alapulnak).  Tehát minimum legalább ennyivel a gyakorlat után kullognak… 

Amire ma lenne (évek múlva “lett volna”) szükség, azt majd 10 év múlva fogják megírni, utólagos – sokszor brilliáns – gondolkodású emberek… akkor majd megnézik, mely cégek kerültek ki a 2007-2008-ban kezdődő hosszú szűk 7-esztendő időszakából jól, sikeresen, azután keresnek közös jegyeket, azokat rendszerbe foglalják, és nagy okosan leírják, hogy így kell csinálni… 

Persze, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ezek a management könyvek semmit sem érnek (van sok, ami tényleg semmit sem ér, de nem mind…), hogy nemhogy annyi szavatosságuk nincs, mint a napilapoknak, hanem gyakorlatilag nyomdába (e-könyv kiadóhoz) kerülésük pillanatában elavultak és tulajdonképpen a legjobban jársz, ha ki se nyitod őket. 

Ugyan ebben van igazság, mégis vannak köztük olyanok, amelyekben rengeteg dolog, megfigyelés, történet, anakdota tanulsága tartósabb az általuk képviselni szándékolt teóriánál.  Az igazán jók pedig bármikor, akár 20 (vagy több) év múlva is remekül szórakoztatnak és valóságos tanulságokkal is szolgálhatnak. Nem utolsó sorban azzal, hogy akár 20 év előtti könyvben megtalálható is – meglepetés, meglepetés - a legújabb management-okosság, vagy azért, mert nem oldódott meg, vagy azért, mert ciklikusan visszatért (tudjátok,  mint a divatban, milyen tud lenni a szoknya hossza: rövid és hosszú, hát ezt lehet váltogatni… és (részben) ezt hívjuk divatnak…). 

Amire vigyázni kell, hogy minden egyes szerző minden egyes művében egy paradigmára, vagy módszerre esküszik fel a könyvírás pillanatában (sokszor könyvenként kicsit, vagy nagyon másikra…)  és mindent annak akar alárendelni a könyvben, minden ezt támasztja alá. 

Nos, ezek a paradigmák (mesterkulcsok, mindent nyitó kulcs-megoldások) persze, még a legjobb könyvekben is, vagy időben, vagy hatókörben, stb.  korlátozottak… miközben az adott pillanatban orákulumként, az (egyedüli) igazi üdvözítő megoldásként jelennek meg a management könyv még nyomdafriss lapjain…  ne ugorj be nekik, a legújabbaknak se…). 

A legjobbaknak viszont a  tartalmuk, a tapasztalataik annyira érdekesek, hogy a paradigma (a szerző által összeabroncsozott módszer) elfogadása nélkül is tökéletesen élvezhetőek. 

Sőt, adott esetben, Te magad, ezekből a tényekből, történetekből, tapasztalatokból felépítheted a Te saját feladatodra,  adott cégedre alkalmas módszer-csomagodat. Ne habozz, olvasd őket és használd ízlésed és saját judíciumod szerint. 

Azt gondolom, pl. Shakleton örökzöld/evergreen-gondolatot fogalmazott meg az idézett mottóban… 

A fentiek illusztrálására jutott eszembe az a kis időutazás  - a 80-as évekig és onnan megint vissza  - két,  szerte a világon nagyon sokat olvasott, amerikai sztár management-guru néhány könyvének említésén keresztül… Ezek a könyvek egyenként rengeteg, akár 10 kiadást is megértek már... Két kedvenc szerzőmről, Tom Petersről és Jim Collinsról van szó. Nem mindegyik könyv van meg nekem, amiről írok, nem is mindet olvastam (végig…), de annyiszor beléjük lapoztam már, mintha a barátaim lennének, a könyvek is és a szerzőik is… 

Mindkét szerző  - véletlen - 4 könyvét találtam ehhez az illusztrációhoz elég érdekesnek és megemlítendőnek, ami azután reményeim szerint némi tanulságba is tud majd torkollni (angol kiadásokról beszélek, van, amelynek van magyar fordítása és van, amelynek nincs - a címeket most, én fordítottam, nem feltétlenül ezen a címen található meg a magyar fordításuk). 

Tom Peters leghíresebb, szinte hírhedt könyve az “In search of excellence – Lessons from America’s Best-run companies” – A kíválóság nyomában – Leckék Amerika legjobban vezetett cégeitől (első kiadás: 1982). Ő maga foglalja össze később erről a könyvéről, hogy a 3 alapelv (paradigma-elem), amit a könyvvel elérni, sugallni akartak (Robert Waterman-nal, a társszerzővel) a következő volt:

(a) vége a racionális modellnek, az üzleti stratégiai paradigmának, (ez egyébként egy messze-vezető, ma is aktuális dolog, még-kedvencebb management szerzőm, Henry Mintzberg egy egész könyvet szentelt ennek a témának: “The rise and fall of strategic planning” – A stratégiai tervezés jelentőségének emelkedése és csökkenése– 1994),

(b) ezzel szemben a cél a vevő-centrikusság, hogy “close to the customer” (vevőhöz közeliek) legyenek,

(c) hogy az emberi tényező az igazán fontos a hatékonyság növelésében (“productivity through people” – hatékonyság-növelés az emberi erőforrás segítségével) és

(d) a “trial and error” (próba-hiba) gondolkodásmód, a felfedező, merész, akár kockáztató próbálkozások piedesztálra helyezése (“a bias for action” – prioritás a cselekvés irányába), az akció primátusa a hosszadalmas, aprólékos és óvatoskodó stratégiai gondolkodással szemben. Röviden az akkor uralkodó “modern (“tudományos”) management gyakorlat bírálata… 

Az 1985-ös első kiadású “A passion for excellence – The leadership difference” (ezúttal Nancy Austin társszerzővel) az előzőnek a folytatása, a “three secrets of long-term excellence (a hosszú-távú kíválóság 3 titka): (a) magas szintű vevőszolgálat (superior customer or client service), (b) folyamatos megújulás (constant innovation) és (c) a társaság dolgozóinak képességeinek kiteljesedett hasznosítása (full use of the abilities of every company employee)” – semmi új, de ha belegondoltok, sok kifogás ezek ellen az alapelvek ellen ma sem lehet… 

Az 1987-es első kiadású “Thriving on Chaos – Handbook for management revolution”-ban (Boldogulás/túlélés a káoszban – a menedzsment forradalom kézikönyve) Tom Peters már új jelszavakat talált. Több oka volt ennek. 

Természetesen az ilyen típusú könyvek igazi cégnevekkel dolgoznak az adott irányvonalat alátámasztandó példákban. Az évek meg telnek, a szerencse forgandó, azon cégek közül, amelyeknek a példájára épült a korábbi irányvonal/trend/paradigma az eltelt időben esetleg rossz irányba fordulhatnak és ezzel veszélyeztetik az egész (korábbi) könyv/rendszer logikáját. Nincs baj, új bestsellert kell/lehet írni új ötletekkel…

Tom Peters (egy csöpp irónia: itt már egyedül, a név, a brand már megvolt, minek osztozni…) kimutatja, hogy az előző 2 könyv (de főleg a “Search…”) minden erénye ellenére túl nagy (pozitív) hangsúlyt fektetett az igazi nagy gyártó cégek működésére (IBN, GM). 

Na, pont ez a két cég az új könyv érlelésének idejére már kezdett komoly bajba kerülni… Az “új”, 1987-es könyvben Tom Peters már nem kevesebbet jelent ki, mint hogy “…there are  no excellent companies” (nincsenek kíváló cégek – ügyes, később nem kell majd magyarázkodni…). Hoppá. Az új buzzword a “flexibility”, a rugalmasság lett (ez jónak látszik mostanra is, nosza, nézzetek bele…). Utólag a szerző a címben szereplő “…revolution” (forradalom) szó ellenére sem tartja ezt a könyvet igazán forradalminak… 

Az igazán forradalminak a “legújabb” könyvét tartotta (legalábbis a könyv bevezetőjében :-)), ezt említem ebben a bejegyzésben tőle utolsónak 1992-ből; egyébként a 4 közül a legvaskosabb, 800 oldal…). 

A legérdekesebb ugyanebben a bevezetőben az előző könyvekkel való – maga a szerző által írt - összehasonlítás. 

Az “új” könyvben szervezeti struktúra (“organizational structure”) az első és a vevő, a customer az utolsó. Míg a két első “Excellence” könyvben ezekkel a struktúrákkal a szöveg 2%-a (!!) foglalkozik, ebben a könyvben már több, mint 50%... 

“Vajon azt jelenti-e ez, hogy a vevő eltűnt a radar-képernyőmről?” – teszi fel a szerző önmagának a költői kérdést.  Részben igen, de nem úgy… Még azt a mea culpázást is megteszi, hogy ha valaki szó szerint követte a legelső könyv vevő-központosságát illusztráló mintákat, módszereket, 5 év alatt nem került közelebb hozzájuk, a vevőkhöz. Ez aranyos beismerése annak, hogy amit akkor írtam, nem volt rossz könyv, de ha vallásosan követted, nem jártál nagyon jól… köszi… sous-entendu (beleértendő): bezzeg ez a mostani… 

És kimondja, hogy bizony sokszor a vevőt vezetni kell (van aki nem érti miről van szó például az iPod, iPhone és iPad sikere után?!), mert van egy új tényező, amely már nemcsak a milánói haut-couture-ök (divatházak)  és a Hollywood világában fontos tényező, de betört a fogyasztói, sőt a termelői professzionális piacra is: a divat…

Itt most, bocs, a tartalom ismertetéssel leállok (szerezd meg a könyvet, marha érdekes), mert ebben a blogban nem ez a cél. A cél az, hogy egy igazi sikerszerző 10 év alatt írt 4 könyvének irányvonal-változásaiból egy messzebb mutató következtetést próbáljak levonni… 

Nincs egy okosság, ne ugorj fel a legújabb band-wagon-ra, de ne is dobd sutba ezeket a könyveket egyszer és mindenkorra, mert tele vannak fantasztikus példákkal, amelyek igazak és sehol máshol nem elérhetőek. Vajon egy-az-egyben alkalmazhatóak a Te problémádra, cégedre? Ááá… 

De adhatnak ötleteket, és ezért már megéri olvasgatni őket… a Te problémádat senki nem fogja helyetted megoldani, nincs recept (esetleg az utódod)… 

Ide kívánkozik példaként az elképzelések változására a már említett másik, ma sokkal divatosabb, vagy egyszerűen divatos siker-szerzője, Jim Collins. Youtube videón is látható/hallható például egy 1-órás előadása, amit szintén megnéztem, nagyon rendben van az ember, érdekes dolgokról beszél, ír, érdemes odafigyelni rá. 

A “Built to last” (tartósra építeni) 1994-es kiadása hozta meg neki az igazi sikert (10 kiadást ért meg eddig!!). 

Jim Collins technikája általában a következő. Hosszú éveken át vizsgál kis stábjával tőzsdei cégeket, sok dimenzióban. Nemcsak a számszerű adatokat, hanem mindent, amit írtak róla, milyen a menedzsementje, a stratégiája és ezek alapján választ. Véges számú, konkrét, hosszú- hosszú ideig fantasztikusan teljesítő céget választ ki és azokat tovább elemzi komoly kutatói gárdájával, amíg  találnak olyan közös jellemzőket, amelyeket már fel lehet mutatni a könyvekben, mint követendő példát. Ezután már csak meg kell írni a könyvet, ami ezt a kutatást és annak a következtetéseinek szummázatát tartalmazza. 

A minimum intervallum, amelyben egy cégnek egészen kíválóan kell teljesítenie, hogy rákerüljön Collins radar-képernyőjére, 15 év (sokszor jóval több is). Ezzel azt akarja elkerülni, hogy egy szál vezetés, vagy vezérigazgató meghatározó szerepe túlságosan előtérbe kerüljön, nem egyszerűen egy kiváló vezető-garnitúra hatását akarják mérni (általában ilyen távon már a felső management többször is cserélődik), hanem a tartós sikerhez vezető vállalati kultúra hatását tudja kimutatni. 

Ezzel is alátámasztják azt a gondolatmenetüket, hogy a jó vezető a céget nem a negyedéves sikerek ciklusaira optimalizálja, hanem gondola a a jövőre, igazán stratégiai távlatokban gondolkozik, képes túllátni a saját működésének a hatókörén és nem csak a saját maga által bizonyosan learatható babérokra tör. 

Van olyan könyve az említettek között is, ahol kontroll csoportot is kreál olyan cégekből, amelyek “csak” jól teljesítettek ugyanabban az időintervallumban. 

Collins csak egészen kíváló eredményeket felmutató cégekkel foglalkozik, és a minimum kontroll csoortnak is legalább “jónak” kell lennie, hogy akár az összehasonlításba is bekerüljön. Gyengébb cégek kiesnek a rostán (az egyik könyv kívételével, amelyben pont a kudarc okát vizsgálja, de ez egy külön eset). 

Szóval az első igazi siker, a “Built to last” 1994-ből. Itt 18, a fent említett szabályok szerint kiválasztott amerikai tőzsdei céget vizsgált meg, amelyek tartósan kíválónak bizonyultak és ezekre fogalmazta meg a kutatások alapján kialakult tanulságokat. Milyen is egy cég, ha tartósan kíváló (1950-től létező cégnek kellett lennie, ez is az egyik krétérium volt). Az adatok, amelyek alapján kiválasztott és dolgozott, 1990-nel bezárólagos adatok voltak. 

2001-ben kiadta a “Good to great”-et (Hogyan lesz a jóból kíváló). Itt már az említett összehasonlító módszert alkalmazta. 5 évig kutatták a különböző archívumokat, interjúkat csináltak a cégek dolgozóival. Egy-egy cégnek 15 évig tartósan egyre jobban (kvázi lineárisan fejlődően) kellett kíválóan teljesítenie, hogy a “kíváló” csapatba kerüljön, a “jó” csapat cégei pedig legalább az átlagos tőzsde-index-szel együtt nőttek. Itt a feldolgozott adatok az összes könyv közül a legfrissebbek voltak, az 1984-85 és 1999-2000 közötti adatsorokkal dolgoztak (2001-ben), 1 év volt a lemaradás a kiadáskor… 

2008-ban kénytelen volt (mindenesetre nem akart “kipontozódni”, meccsben akart maradni…) kiadni egy könyvet “How the mighty fall” (Hogyan buknak meg a nagyok) címmel, mert néhány, a korábbi könyvben “kíváló” minősítést kapó cég nagy bajba került időközben (szakmai ártalom az ilyen típusú management szerzők esetében…). 2005-ig vizsgálta a kudarcok okait kiválasztott konkrét esetekben. ‘Javított kiadás’… 

2011-es könyve a “Great by choice” (Kíválót választani), amelyben az adatbázis, amire alapoz, alig haladja meg a Good to great alapjául szolgáló adatbázis életkorát, 2002-ig fogadott be adatokat… Ez a legújabb “tanulság”-kötete… 

Igazából várom a legújabbat, amiből majd megtudhatjuk, hogyan kellett volna csinálni mostanában…

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Az, hogy valakinek segíteni lehet abban, hogy coaching szemléletű vezetővé váljon, igaz és ez valóban nagyon hasznos. Nagy lendületet adhat egy vezető személyzeti munkájában, nagy mértékben megjavíthatja a munkahelyi kapcsolatait (horizontálisan és vertikálisan mindkét irányban is) és ezáltal javíthatja a hatékonyságot. Én magam nagyon sajnálom, hogy nem korábban, még felső vezetőként,  találkoztam legalább egy hosszabb coaching tréninggel. 

Amivel vigyázni kell szerintem az az, hogy egy vezető akármelyik beosztottjának a teljes értékű személyi coach-ává tudhat-e válni. Szerintem elvileg nem. Az ok az, hogy a full személyi coaching legfontosabb eleme a (személyes) bizalom. 

A vezető és munkatárs/beosztott között mindig ott lesz az a láthatatlan kötelem (és ez megakadályozza a “full dixsclosure”-t, a szükséges mértékben való – a személyes coachinghoz elengedhetetlen - teljes megnyílást), hogy az egyik dönt a másik felvételéről, elbocsátásáról, a munkák elosztásáról,  a munka-/teljesítmény értékeléséről, arról, hogy kivel/kikkel dolgozhat együtt, milyen projektekben vehet részt, milyen delegációs/empowerment kapcsolat alakulhat ki közüttük, dönt a fizetéséről, fizetésemeléséről, bónuszáról, prémiumáról. 

Aki azt hiszi, hogy ez áthidalható, (1) korlátairól tesz tanúbizonyságot és (2) beutalom 2 évre egy klasszikus főnöki/beosztotti kultúrába. És ne gyertek azzal, hogy empowerment… a szóban magában benne van, hogy valakinek van power-je és azt megosztja… meg azzal se gyertek hogy vannak cégek, ahol már nincs is vezető és mindenről kollektíven döntenek (amerikai szporadikus hírek)… ez soha nem lesz általános, egyszerűen azért, mert a demokráciának megvannak a (hatékonysági…) korlátai… azután ennek is megvannak a korlátai, mert ki dönti el, hogy aki korlátozza valamilyen mértékben (a demokráciát, bármilyen területen), hogyan lehet kontrollálni… a jó hír is, meg a rossz hír is az, hogy a működés sikere, vagy kudarca adja a kontrollt… más alakzatban ezt piacnak hívják… az erkölcs meg a jog – hát, sajnos – gumi kategóriák… 

Itt helye van, hogy jelezzem, hogy kívételek egy adott pillanatban lehetnek, ez a kivétel valameddig el is tarthat, elfogadom… az említett alapvető, a helyzetből fakadó dinamikán ez nem változtat egy jottányit sem… 

A belső coach “éppen olyan jó és éppen azt teszi, amit kell”… 

Az elvi akadály hasonló az előzőhöz. Nagyon nagy és a mai megszorításos világban különösen, kiemelkedően fontosnak és követendőnek tartom, ha egy szervezet annyira előrelátóan gondolkodik, hogy tudja, hogy a nehéz időkben talán még fontosabb a munkatársak pszichés/szellemi/lelki frissessége, pozitív dinamikája, mint amikor jól megy a szekér. Ilyenkor van csak igazán szükség az alignment-re, és a commitment-ra (tényleg a közös cél felé, elkötelezetten  törekedni mindenkinek)… ezt pedig például a rendszeres, jól célzott, hatékony  tréningekkel és a hozzájuk kapcsolt személyes coaching folyamatokkal lehet elérni… 

Kalapot le az ilyen szervezetek előtt, akik belső tréningre/coachingra is költenek. Ahogy látom, ez az al-funkció – értelemszerűen – a HR funkcióhoz tartoznak. Nos, a mindenirányú függőség az, ami legalábbis a személyes coaching alapvető teljes bizalmát lehetetlenné teszi. Horizontálisan, vertikálisan lefelé szervezetben a belső coach a HR-t és így a vezetőséget és/vagy a vezetőség bizalmasát képviseli (remélem nem lepem meg ezzel trivialitással a HR-es kollégákat…), ezért teljes bizalomról ne is álmodjon, abban a folyamatban mindig lesz egy kis addicionális alap-játszma. 

Vertikálisan felfelé, ez egy érdekes eset, több variáció lehet, de az alap mégiscsak az, hogy ebben az esetben a coach-nak van egy kis külön játszmája: a főnökeivel beszélget, drukkol, bizonyítania kell a rátermettségét és egyáltalán azt, hogy ez a belső erőforrás hasznos és “megéri  pénzét”.  Ez a bizonyítási kényszer nem tesz jót a klaszzikus non-chalance-t, laza, értő figyelést és ha kell, tükörtartást, vagy akár kissé kritikusabb visszajelzést is, mint normál coaching eszközt tartalmazó “szerszámosláda” elvárhatóan professzionális felhasználásának. 

Úgy látom magam előtt a HR vezetőnek beosztott coach-ot, amint egy felső, vagy középvezetőt segít rávezetni arra, hogy az nem veszi észre azt a zavaró (saját) viselkedés-mintát, ami szerint évek óta működik… ne már… (és ez a helye annak is, hogy itt is kifejezzem a legmélyebb tiszteletemet a meglévő kivételeknek – gondolom, mindazokra gondolhatok ebben a körben, akik aktuálisan ebben a pozícióban vannnak és éppen véletlenül ezt olvassák…) 

Aki már elveszítte a “coaching-szűzességét” (coacholták már, résztvett coaching folyamatban, vagy netalán pláne coach), annak már “nem használ”, az már tudja a kérdéseket, ismeri a folyamatot, ez “kiveszi az erejét” a coachingnak…

Nos, nem. Ez egyébként engem is meglepett először, mert counterintuitive, nem kézenfekvő. De, voilà, sok, valóban gyakorlás-központú tréningen vagyok túl, ahol coachok egymást coacholjuk gyakorlásképpen és egészen kíváló, hosszú évek sikeres gyakorlatát maguk mögött tudó coachoknál is megfigyeltem, hogy a coaching, akármilyen picit is néha, de segített nekik. 

Persze, egészen máshogyan állnak hozzá, repülő rajttal indulunk, meg minden, azok ilyen turbo menetek. De akárhogy is, nekik is mindig éppen van aktuális megoldandó kihívásuk (…) és abban a konrét megoldás-keresésben kivétel nélkül még egy ilyen kis tréning-coaching is tudott segíteni. 

Egyszerű, mindenkinek megvannak a szemléleti korlátjai, a belső “rendőre” (André Louf könyv szóhasználata, A spirituális kisérés-ből), vagy ahogy én szeretem mondani, a szűrői és azokon – mégha coach és mint ilyennek, valamennyire, lehetőleg nagyon, tisztában kell lennie ezekkel, hogy a coaching folyamataiban kontrollálnia tudja őket – mindig fennakad valami, amit éppen nem vesz észre, mert annyira a megoldásra koncentrál. 

Senki nem tudja igazán és teljesen kívülről nézni magát (még akkor se, ha a coaching folyamatokban már egy mesteri szintet ért el a saját szűrői ”kezelésében”). Ezért van az egyébként, hogy bizonyos időközönként, illetve  amikor szükségét érzik, a coachoknak “kötelező” coching-oltatni magukat, ezt hívják szupervíziónak, amelyet egy másik, sokszor tapasztaltabb, de nem feltétlenül coach szolgáltathat neki (mindenesetre valaki, akinek van szupervíziós képesítése). Ebben egyébként hasonlít a coaching a pszichológushoz, vagy akár a terapeutákhoz, azoknak is meghatározott rendszerességgel részt kell venniük szupervíziós folyamatban. 

Ha mást nem tud nyújtani egy tréning-coaching egy tapasztalt coach-nak, legalábbis lehetősége nyílik a beszélgetés kapcsán az alternatíváit bővíteni, szinesíteni… 

Szoktam gondolni, hogy a coaching a választási/cselekvési alternatívák bővítésében, és jobb, teljesebb megismerésében/”körüljárásukban” tud segíteni az ügyfélnek… nekem ez már az egyik definíciónak is jó… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Két rövid történet, két rövid tréning számomra talán legszebb pillanatairól. Mindkettő a csendről szól (és most nem lesznek kacskaringók, lábjegyzetek, lábjegyzetek lábjegyzetei, promise…:) ).

Az egyiket valamikor tavasszal Turay Léda tartotta, azt hiszem, “Az ügyfél és a coach tánca” címmel. Sok páros gyakorlat, rövid coaching folyamat tarkította a tréninget, és az egyiknek a csend ereje volt a témája. Az volt a feladat, hogy az “ügyfél” (coachee) folyamatosan beszéljen a coachnak egy problémájáról, ami aktuálisan izgatja. 3x3 percig tartó harmadokra osztottuk be az időt (egy pár perc szünettel az átálláshoz), eközben az ügyfélnek ugyanarról a problémájáról kellett beszélni folyamatosan. A coach-nak az volt a feladata, hogy végig ne szóljon egy szót sem, azaz legyen csendben. Ennyi volt az egész? Azért nem egészen… 

A coach feladata az volt, hogy mindegyik harmadban másra gondoljon:

• az elsőben arra kellett gondolnia, hogy tényleg, milyen nehéz is ez a probléma,
• a másodikban arra, hogy milyen nehéz lehet ezt az “ügyfél”-nek elviselnie,
• a harmadikban pedig arra, hogy az ügyfél egészen biztosan meg tud majd bírkózni vele, szóval bízni benne.

Rám a coach szerep jutott, kicsit fura volt, hogy ő csak beszélt, én meg beszédben nem reagálhattam. Végülis gyorsan elszaladt az idő, mert arra is koncentrálni kellett, ami a feladatom volt, nem lehetett elkalandozni. Mindegyik helyzetet könnyű volt átélni, hogy marha nehéz a probléma, hogy milyen nehéz lehet neki, és hogy megbízom benne, hogy képes rá. De azért az utolsó volt a legkönnyebb. 

Az igazán érdekes az volt, ahogy az “ügyfelek” visszajeleztek, hogy ők hogyanis élték át az egészet. Nos, pontosan érezték a különbséget és  nagyon különbözően hatottak rájuk a helyzetek. Egyértelműen visszajelezték, hogy míg az első kettő nehézzé tette, kilátástalanná a gondolkodásukat, lassabban kezdtek beszélni, már ilyen rövid idő alatt is megnehezítette a megoldás keresést, a harmadiknál  megkönnyebültek és határozottan elkezdte őket a reménykedés környékezni, ahogy telt az idő az utolsó 3 percben… 

Ha nem hiszitek, próbáljátok ki magatok is. Próbálj így, úgy, amúgy hallgatni szeretteidre, barátaidra, munkatársaidra és figyeld a hatást… lesz… 

A másik helyzet a már említett, múlt heti Pannonhalmi Spirituális kurzus  egyik gyakorlata volt (amelyen a  facilitátorok Dr. Palotai Gabriella pszichoterapeuta és coach és Varga Mátyás Benedek-rendi – bencés - szerzetes voltak). Több gyakorlat is “dolgozott” a csenddel. Az egyikben az volt  feladat, hogy párosával (fizikailag) kövessük egymást a képen látható  labirintusban. Először az egyik ment elöl, és az volt a “feladata”, hogy szép lasssan, néha meg-megállva menjen végig, követve a labirintus vonalát, a másik pedig néhány lépéssel követve próbáljon rákoncentrálni, segíteni neki ezen a fizikai és lelki/szellemi útján. Azután fordítva, a másik ment elöl és az egyik hátul. 

A labirintusról.  Kb. 8-10 m átmérőjű, a Pannonhalmi arborétum mélyén van, reggelenként mindig “bejártam” a reggeli séta tetőpontjaként, egyedül, gyors séta-tempóban kb. 6 perc volt megtenni a teljes utat ki és be. Van egy közepe, egy szíve és először “befelé” kell menni, követve a lefektetett vonalat, azután meg “kifelé” (azért tettem idézőjelbe, mert furfangos az alaprajza, nem lineárisan szűkülő körökben, hanem hol közeledve, hol távolodva a közepétől teszed meg mind a két utat). 

Ha gyorsan 6 perc, így, kíséréssel, el-elgondolkozva egy “menet” kb 15-20 perc. Ja igen, és hogy jön ide a csönd? Úgy, hogy a labirintushoz érkezéstől kezdve végig, amíg vissza nem értünk az apátság kijelölt tréning-termébe, csendben kellett lennünk (tehát nemcsak a labirintus-járás alatt). 

Mind a kettő érdekes volt, követőnek (coach-nak) lenni és követettnek is. Amikor követett voltam, elszálhattak a gondolataim, volt egy kis időm magammal találkozni, ami folytatódott a felfelé, visszafelé vezető úton is. Nem szólt a fülemben a Volker Pispers (reggelenként szigorúan az ő stand-up sketch-eit hallgattam és néha hangosan felröhögtem – reggel ez volt a “lelki gyakorlatom” -, pedig már nem először hallgatom őket), nem néztem TV-t, nem olvastam (!!), nem dumálhattam (!!!), kénytelen voltam kicsit magamra gondolni, magamban (is) elcsendeseni, hogy is vagyok magammal, mi a távolabbi dolgom itt lent, ilyenek. 

Kisérőként más volt, ott próbáltam üres edénnyé válni, megnagyobbítani a társam lelki terét, amiben szabadabban szálhasson, működhessen az érzés, a gondolat, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy segítsem, erőforrás/telep legyek, amire ha akar rákapcsolódhat, amit, ha akar felhasználhat… önkéntelenül is felvettem lépése ritmusát (még azt is, hogy hogyan, melyik lábával lép), légzését, amennyire hátulról ki tudtam venni, hogy semmi, semmilyen zaj, saját ritmusától eltérő inger ne térítse el, ne akadályozza, hogy minél mélyebben magába olvadhasson. 

Olyasmiről tudtunk beszámolni egymásnak utána, hogy annyit mindannyian éreztünk kísértként, hogy ránk hangolódott a kisérő, megpróbált észrevétlenül, mégis támogatóan jelen lenni és többen is egyfajta biztonság érzésről számoltak be, ami segített nekik. Természetesen, itt a helyzetből adódóan, nehezebb volt a feladat, mint az előbb elmesélt, de maga csönd, a gyönyörű arborétum magas fái, csendje, a lombokon átszűrődő napfény, a megilletődöttség, ami mindannyiunkat elfogott, nagyon emlékezetessé tette ezt a gyakorlatot… 

Ha egyszer Pannonhalmán jártok, menjetek le az arborétumba a labirintushoz és (ha senki nem figyel oda…), lopva, csendben menjetek végig rajta… Ha ketten vagytok, a kísérést is kipróbálhatjátok… érdekes… Gyerekesek előnyben, a kis srácok imádják… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Valamikori kedvenc rádiósom szokta mondani, a rádióműsor 3 dologból áll, zenéből, beszélgetésből és csendből. Talán kicsit az élet is… 

Azt, ha nem csinálunk semmit (például csendben vagyunk), sokszor kihagyjuk a cselekvési alternatíváink közül. Például van, amikor nem tenni semmit a legnehezebb, de akár a legjobb döntés is lehet. Persze, sokszor meg nem, dehát éppen ez az, megtalálni “A” megoldást. 

(Kis kitérő.) Néha a teniszt szoktam példának hozni arra, hogy mindig mindenre el kell legyen készülve az ember. Van egy nagyon tisztelt jó ismerősöm, aki mindig a harcművészetet hozza példának… hát igen, ki mivel foglalatoskodik általában, onnan veszi a példáit.  Szerb Antal mondja, hogy míg Homérosznak a pásztor élet volt a hasonlítási alapja és metafórái a realitás felé mutattak, Vörösmarty a sárkányok között, a mítoszokban érezte otthon magát és a metafórái a realitástól távolodóan a mítoszok mesevilágá felé mutatott. Ki hol érzi otthon magát… 

Szóval a tenisz hasonlat az arányokra és a rendelkezésre álló erőforrások kiegyensúlyozott alkalmazására, “bevetésére”… Az az egyik legnehezebb teendő, hogy minden pillanatban a pályádnak olyan pontján legyél, ráadásul a lehető legkiegyensúlyozottabb pozícióban (amiből bármerre késedelem nélkül tudsz mozdulni), hogy az ellenfél legcselesebben helyezett labdájára is a siker reményében tudj startolni. Figyeljétek meg, a teniszező minden ütés után hanyatt homlok  rohan vissza középre, hogy kiegyensúlyozott helyzetben fogadhassa a következő ütést (persze, ezt az “ész nélküli” visszarohanást az ellenfél néha ki tudja használni és pont oda üti a labdát, ahonnan visszafutottál középre....  Meg van a halál zóna is, az alapvonal és az adogatóudvar között, ahol elvileg hosszabban nem szabad tartózkodni, maximum az ütés lendületétől oda lépve… 

Szóval kiegyensúlyozottság, arányok, ritmus. A beszéd és a csend között is. A beszéd kiemeli a csend szerepét, jelentőségét, a csend pedig – jól alkalmazva, jó “ritmusban” – kiemeli a beszéd jelentőségét, azt amit mondani szeretnénk. Ha be nem áll a szánk, egy idő múlva elzsibbasztjuk a környzetet és még arra se fognak odafigyelni, amire kellene… Ezért fontos beszéd, prezentáció közben is ritmust váltani időnként, hangszínt, hangerősséget és kisebb - az éppen elmondottakat, vagy azt, ami jön kiemelésére - , megfelelő szünetet, csendet tartani. 

Ritmus, arányok, majdnem minden ezeken múlik… az én térképemen … Nem mintha nem véteném el sokszor, de valahogy azután abból mindig tanulok… sokat… sokszor, mert sokszor elvétem… 

A csend ereje fantasztikus, ha jó ütemben jelenik meg. Hogy milyen nehéz megtanulni jó ritmusban csendben lenni, a következő kis, talán még enyhén humorosnak is nevezhető zen koan (tanulságos történet) mutatja meg (először angolul, azután fordításban): 

Learning To Be Silent 

The pupils of the Tendai school used to study meditation before Zen entered Japan. Four of them who were intimate friends promised one another to observe seven days of silence.

On the first day all were silent. Their meditation had begun auspiciously, but when night came and the oil lamps were growing dim one of the pupils could not help exclaiming to a servant: "Fix those lamps."

The second pupil was surprised to hear the first one talk. "We are not supposed to say a word," he remarked.

"You two are stupid. Why did you talk?" asked the third.

"I am the only one who has not talked," concluded the fourth pupil. 

Megtanulni csendben lenni 

A Tendai iskola diákjai meditációt tanultak, mielőtt a Zen megérkezett volna Japánba. Közülük négy jóbarát egyszer megfogadta egymásnak, hogy 7 napig csendben lesznek. 

Az első nap csendben voltak. A meditáció úgy ment, ahogy kell, de amikor az éjszaka közelgett és az az olajlámpák fénye elhalványodott, az egyik diák nem bírta ki, hogy oda ne szóljon a szolgának: “Nézz rá a lámpákra…”. 

A második diák meglepődött, hogy az első megszólalt. “Úgy beszéltük meg, hogy egy szót sem fogunk szólni”, jegyezte meg. 

“Hülyék. Miért beszéltek?”, kérdezte a harmadik. 

“Én vagyok az egyetlen, aki nem beszélt.”, fejezte be a negyedik diák. 

Azért erről még eszembe jutott valami. Egyik legnagyobb hatású olvasmányom sok évvel ezelőtt Baktay Ervin Indiai éveim című könyve volt (miután akkor, hétfőn délután befejeztem az olvasását a parlamenti Széchenyi könyvtárban, péntek délutánig egy falatot se ettem, a szokásos reggeli bögre tejeskávémon kívül… kipróbáltam). Azt a részt olvastam éppen, amikor arról írt, hogy mennyire megvilágosodott, lenyugodott az elméje, mennyivel könnyebben haladt a szanszkrit kéziratok tanulmányozásában (amiért többek között Indiában volt), amikor egyszer 2 héten keresztül koplalt (mondjuk ő tudta, hogy a koplalók sózott vizet azért isznak közben, én ezt – akkor még - nem tudtam…). 

Ezt a kis történetet most a végéért idézem ide, hogy hogyan fejezte be a koplalást. Nem előre megtervezett beosztás szerint. Nem, és ez a szép benne. Amikor a második  hét végén ment hazafelé, leesett elé az egyik fáról egy gyümölcs (ha jól emlékszem alma). Megkívánta, beleharapott. Vége volt a koplalásnak. 

Várd meg a jelet, amíg megérik a következő lépésed… hogy elmondj valamit, vagy éppen, hogy elhalgass egy időre… és legyen időd, energiád a figyelemre, a meghallgatásra, a megértésre… 

Szilágyi Miklós  - coaching.szm@gmail.com

Hát igen… gondoltam, amit átéltem, megérdemli…

Mit mondanék magamnak, ha ketten volnánk (tudjátok, Karinthy 2 macskája…) és az egyik már megcsinálta volna a “Spirituális kisérés” kurzust, a másik meg nem és én lennék, aki már utána van és a másiknak beszámol, tanácsokat ad…: 

“Nyitott szívvel, nyitott szellemmel, előítéleteidet, coaching és egyéb “szűrőidet” hagyd otthon (vagy legalábbis tegyél rá értékelhető kísérletet…) és legyél kész az útra önmagad felé. Ezen az úton a Pannonhalmi apátság elvarázsolt környezetében fantasztikus társaid és mentoraid lesznek (tudod, akkor jönnek, amikor kell és az, aki kell…). 

Tudj “itt és most” lenni, tapasztald meg a csönd erejét és éld át a soha nem hallott, mesés sivatagi szent emberek apoftegmáinak (bölcseleti rövid történeteinek) a csodáját.

Bónusz a kiismerhetetlen, bódító labirintus az arborétum mélyén és a mogyorókrémes csokitortácskák a díjnyertes Viator étteremben…

Tök jó, ne hagyd ki…”

Aki kitalálta (a szöveget, nem a kurzust...), feljegyezte, és feltette erre a blogra: 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Pannonhalmán vettem részt egy különleges kurzuson és nagyon megnevettettem a társaságot azzal, hogy egyszer kijelentettem: “mindenről van könyv”. Hátha még kiegészíteném azzal, hogy mindenről van könyv/internet (csak maximum meg kell találni, hogyan kell hatékonyan keresni és melyik nyelven…). 

Egy plusz gondolat ehhez. Tulajdonképpen kamaszkorom óta végigkísér az a polémia, hogy mi fontosabb, az elmélet (könyvek…), vagy a gyakorlat. Nos, szerintem egyformán fontosak, semmiképpen nem helyezném a könyvet (elméletet) a gyakorlat elé, de csak csodálkozni tudok azokon, akik meg sem próbálnak korábbi okos emberek vállára (utalva  Newton nagyon érzékletes metafórájára: “if I have seen farther it is by standing on the shoulders of giants…” (ha messzebre láttam, ezt azért tehettem, mert óriások vállán állhattam)).  

Azután persze ő, Isaac Newton, is hozzátett egy cseppet ahhoz, amit az elődeitől tanult… Nagyjából ez lenne a mi dolgunk is, egy cseppet legalább hozzátenni, de ha mindig nulláról kezdjük… a “gyakorlattal”, a “személyes megtapasztalással”… nehéz lesz… 

Ezen a kurzuson ismerkedtem meg egy közlési formával, egy irodalmi (?), bölcseleti (inkább…) kifejezésmóddal, ami eddig teljességgel ismeretlen volt előttem. Ezek az ős-keresztény szerzetesek gondolatai, aforizmatikus tanításai. Ami rögtön feltűnt, hogy valahol rögtön valami mély közösséget véltem felfedezni a zen mesterek maximáival, koan-jaival (nem igazán törődök vele, ha az igazán hozzáértők most cöcögnek, hogy dehogy…)., amelyek jobban benne vannak a köztudatban, vagy legalábbis azokkal én már többször is találkoztam életemben. 

A coachinghoz, a támogató kiséréshez  a történeteknek, storyknak – talán meglepően - sok közük van. Természetesen nem minden helyzetben alkalmazhatóak, de  sok mindent életünkben a leghatékonyabban egy példa, egy történet, egy metafora, vagy egy story segítségével értünk meg, tudunk magunkévá tenni. Ezért a metafora, a story a coach szerszámosládájában egy  fontos eszköz. 

Ennek a konkrét kurzusnak a spirituális kisérés volt a címe, amely egy nagyon hasonló című könyvről kapta a nevét, amelyben alapból a szerzetes-jelöltek szerzetessé válását segítő kisérésről van szó. Az ám, de a szerző oly mértékben nyitott világ működése, a pszichológiai és terápiai működés aspektusai felé is (amelyek mindenféle kisérésben/támogatásban jelen vannak), hogy a kurzuson hívők és nem hívők mind a saját helyzetükre “fordították le” a könyv, a kurzus anyagát. 

Fontos, hogy engem a bölcseleti, és a gyakorlatban alkalmazható “story-coaching” összefüggés érdekelt. Nem vagyok hívő, sem ilyen , sem olyan, csak érdekel mindenfajta okosság/bölcselet, amely közelebb visz ehhez a nagyon finoman megközelíthető témához, a kiséréshez, amikor két személyiség alkotó módon találkozik, az egyik segíti a másikat az általa vágyott változásban. 

Volt köztünk coach, gimnáziumi tanár, kollégiumi tanár és főiskolai tanár is, meg egy (“másodállásban”) kisgyermekes anyuka. Általában kísérőről és kisértről beszéltünk, a coachok ezt coachra és coachee-ra (ügyfél), a tanárok tanárra diákra, az anyuka szülő gyerekre fordították le, és mindre passzolt…. 

Így ez a pár nap, ez a könyv, ez a kurzus is nagyon meg tudott fogni, mert a szívéről, lelkéről  beszélt ennek a kísérési folyamatnak (angolul a “core”-t használnám…). 

Érdekes szerepet játszottak az apoftegmák. Általában egy apoftegmával kezdtük a napot, arról azután vagy egy órát beszélgettünk. Ezekről a rövid kis történetekről hosszan lehet beszélgetni, töprengeni, általános emberi tanulságot levonni, éppen sokrétegűségük, sűrítettségük, sok-irányú értelmezésre lehetőséget adó természetük miatt. 

Különösen azokat szerettem meg, amikor a tanítvány, vagy egy másik szerzetes, vagy egy világi ember kérdez valamit az elvonult (a hagyomány szerint a 300-as években az egyiptomi sivatagba elvonult) szerzetes atyától, aki valami meglepő, de nagyon mélyértelműt válaszol/tesz, azzal azután vagy tudnak a kérdezők valamit kezdeni, vagy nem, de tény, hogy sok-sok generáció gondolkodott azóta rajtuk, az értelmezésükön, éppúgy, gondolom, mint az elsőre (néha másodikra se…) szintén nem könnyen érthető/értelmezhető zen mesterek mondásainál (koan-jainál). 

Gondoltam, illusztrációképpen ide idézek egyet-egyet (egy zen koant és egy ős-keresztény apoftegmát)  és azután adok egy-két linket, címet, hogy például hol elérhetőek. 

Tehát először egy zen koan

(angolból: http://www.ashidakim.com/zenkoans/1acupoftea.html) : 

A Cup of Tea 

Nan-in, a Japanese master during the Meiji era (1868-1912), received a university professor who came to inquire about Zen.

Nan-in served tea. He poured his visitor's cup full, and then kept on pouring.

The professor watched the overflow until he no longer could restrain himself. "It is overfull. No more will go in!"

"Like this cup," Nan-in said, "you are full of your own opinions and speculations. How can I show you Zen unless you first empty your cup?" 

(Egy csésze tea. 

Nan-in, a japán mester a Meiji-korszakban (1868-1912) egy egyetemi professzort fogadott aki azért látogatta meg, hogy a Zen-ről kérdezősködjön. 

Nan-in teat szolgált fel. Öntötte a vendég csészéjébe a teat, de nem hagyta abba, amikor a tea már túlcsordult a csésze szélén. 

A professzor nézte, nézte, majd egyszercsak nem bírta megállni, hogy megkérdezze: “Túlfolyik! Nem fér bele több!”

“Mint ez a csésze”, mondta Nan-in, ”Te is tele vagy véleményekkel és elképzelésekkel. Hogyan mutathatnám meg Neked a Zent, ha először nem üríted ki a csészédet?”) 

És akkor most egy apoftegma (forrás: http://bookline.hu/product/home.action?id=105644&type=22&_v=A_Szent_oregek_konyve ): 

Amikor egyszer János atya a templom előtt ült, körbevették a testvérek (szerzetes társai – SZM), és gondolatairól kérdezték. Ezt látva az egyik öreg szerzetes megirigyelte, és azt mondta: “A kancsód méreggel van tele, János!”. Azt mondta neki erre János: “Így van, testvér, s csak a külseje láttán már ezt megállapítottad! De mit tudnál még mondani, ha belepillantanál?”

A szerénység indokolt mindkét esetben, ki tudja , a tudók számára mennyi réteget rejtenek ezek a kis történetek… Én legalábbis mind a kettőben érzem annak megfogalmazását ebben a tüneményes formában, hogy minden helyzetünkbe sok-sok előzetes “tudással”, ismerettel, előítélettel érkezünk, pillanatok alatt kitaláljuk, mit gondolhat a másik, mi is a célja, és aszerint cselekszünk. Mármint aszerint, amit előre, meg ott közben mi kigondoltunk, és nem aszerint, amit a többiek tényleg gondolnak, mert sokszor olyan elbizakodottak vagyunk, hogy 100%-ig meg vagyunk róla győződve, hogy jól találtuk ki a másik/mások gondolatát… Nem a valóságra reagálunk (arra nem is vagyunk kiváncsiak, nem ellenőrizzük le sokszor, hogy helyesen gondoljuk-e, amit gondolunk a másikról, a helyzetről), hanem a saját előítéletes gondolkodásunk által megkonstruált mű-helyzetre. 

A már említett angol forrás azt írja az értelmezést segítendő (és ez mind a koan-okra, mind az apoftegmákra érthető): “Learn not only to "read between the lines" but also "within the words" of each of these examples. There is always more than meets the eye.” (Tanulj meg nemcsak a “sorok között olvasni” de a “szavak között” is, minden egyes ilyen történetnél. Mindig több van bennük, mint amit első pillanatban megpillantasz.) 

Mindig több van a másik emberben, mint amennyit első pillanatban érzékelsz, látsz belőle. Hagyj helyet/időt a megismerésnek, kérdezd, mi a vágya, mit akar és ne Te találd ki. Ha csak ennyit próbálsz meg tenni másképpen innentől, meglepetésben lesz részed. 

A francia nyelvet ismerőknek ide idézek még két linket, ahol találhatók még (nem ellenőriztemle, nyilván jelentős átfedések vannak, ezek tipikusan hosszú ideig szájról szájra jártak, variációik élnek különböző nyelveken…): 

http://www.missa.org/apophtegmes.php - Les Apophtegmes des Pères du desert (A sivatagi atyák apoftegmái) 

http://www.scribd.com/doc/23046879/215-apophtegmes - 215 Apophtegmes des Pères du desert (A sivatagi atyák 215 apoftegmája) – pdf-ben letölthető (ingyenes, semmi fakszni…)

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Flash-em volt… valamikor 2006 tájékán egy multi magyar leányvállalatánál a heti management ülésen, vagy előtte egyik igazgatótársam valamilyen okoskodás, talán szőrszálhasogatás után azt mondta valamelyikünknek replikázva: “A temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel…” 

Nem volt új nekem, hallottam már, de ott és akkor valahogy beépült a gondolkodásomba, azóta nem megy ki a fejemből és gyűjtöm a jeleket az állítás mellett és ellen. 

Egyrészt triviális, persze, mindenki helyettesíthető, az élet megy tovább, a víz, a tenger összecsap az ember mögött. Másrészt, mindenki beleviszi mindenbe, a munkájába is, azt a megismételhetetlen egyedi csodát, igen, csodát, ami mindannyian vagyunk. Persze, ha nem a helyén van, nem találta meg, sajnos, akkor abban is igen egyedi a hatása, amivel magának és a közösségnek is árt. 

Erre a “temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel”, erre bizony, többé-kevésbé management koncepciók is épülnek. “Nem szeretjük” azt, ha valaki nagyon egyedien, nagyon magára formálja a job-ját, “azt szeretjük”, ha valaki tényleg könyedén kicserélhető.

Azután vannak is olyanok, akik nem adnak ki sokat magukból a munkahelyükön, szigorúan veszik a munkaköri leírást, nem egyénieskednek, nem kreatívkodnak, az Istennek se lépnének túl a hatáskörükön, nem mennek elé az input oldalról érkező akárminek, és nem próbálnak segíteni, ha rajtuk múlik, hogy az ő outputjukat használóknak megkönnyítsék a dolgát. 

Volt ilyen és olyan kollégám is (aki magára formálta a feladatokat és aki semleges volt velükkel szemben). Egy biztos, akármilyen jól kidolgozott, jól működő, tartós  organigrammja van is egy szervezetnek, mindig sok minden megváltozik, amikor a hálózat egyik fontos csomópontján változik a pozíció betöltője (és ez nem csak a "top"-job-okra igaz...). Lehet, hogy nettó “rosszabb” lesz, vagy “jobb”, de egy biztos: más... 

És olyat is láttam közelről, amikor a főnök mindenáron, Prokrusztész-ként valahogyan mindenkit bekényszerített az előkészített pozíció leírásba (jutalmazta a konformitást és “büntette” a devianciát) és láttam olyat is, aki – megtartva a szerkezeti felállást, megpróbálta rugalmasan a szervezet előnyére fordítani az egyéniségből eredő “másságot”. Tudta, hogy kitől mit várhat el személy szerint, épített az erősségekre, amelyeket éles szemmel megfigyelt, tesztelt és figyelembevette a személyi döntéseinél, a delegálásnál a kétségtelen hiányosságokat. A “sein”-nal (a vannal) dolgozott és nem a “sollen”-nel (a kellenével). Nem tudom és nem is akarom leplezni, a szívem hová húz… 

Készültem már erre a bejegyzésre (az iPhone Jegyzetek app-ben a “Blog tartalék” rovatban már ott volt  egy tételként, a napokban került oda), amikor ma késő este – egyfajta szinkronicitásként – a LinkedIn-en egy coach-ismerős az alábbi bejegyzésre hívta fel a figyelmünket:

http://www.itbusiness.hu/Fooldal/publicisztika/Baracskai_Zoltan/potolhatatlanok.html

Remélem jól értem (a mellékelt Baracskai cikk – különösen az én kifejtősebb stílusomhoz képest – sokkal többet hagy az olvasó fantáziájára, befejező készségére (“coachosabb…”); csak hogy egyértelmű legyen: ez admiráció akar lenni…), hogy nagyon hasonló gondolatok jártak a fejében… vagy ilyeneket készült bennünk generálni… 

Mindegy is, legalábbis annyiban, hogy akár van összhang közöttünk ezügyben, akár nincs, örülök, hogy így együtt örződik meg itt a fenti gondolatmenet és ez a mellékelt bejegyzés… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

30 éve egy polcon elfértek volna az erről szóló könyvek, ma könyvtárak tölthetők meg az irodalmával. Ritka, amikor valaki ilyen elegánsan összefoglalja a leglényegesebb elemeit, mint az alábbi angol nyelvű blog-bejegyzésben sikerült: 

http://blog.kevineikenberry.com/communication/the-abcs-of-coaching-success/ 

A coaching ABC-jéről  beszél a szerző, három fontos momentumba sűrítve a lényeget. Coach-okhoz szól, de kevés olyan anyagot láttam, amelyik ilyen sűrítésű lenne és ilyen érthetően tudna szólni a jelenlegi és jövőbeli ügyfelekhez is: 

1. “A”, mint accountability, felelősségvállalás... fontos, hogy a coach végig, a folyamat során szem előtt tartsa, hogy a cselekvésért, a változásért, a döntésekért mindig az ügyfél a felelős…
2. “B”, mint belief, hit… hit az ügyfél képességeiben, erőforrásaiban, hogy képes saját maga megtalálni a megoldásokat – a coach – “fél lépéssel az ügyfél mögötti” hatékony kísérete mellett…
3. “C”, mint conversation, beszélgetés… a coach feladata olyan alkotó, kreatív, inspiráló beszélgetési környezet fenntartása, amelyben a lényegi változások meg tudnak történni a helyes elosztású felelősségvállalás mellett és az ügyfél erőforrásaiból eredően. 

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

Mit kezdjünk a social mediával (Facebook, Twitter, LinkedIn, Quora és társaik)? Azt mindenki érzi, tudja, hogy “nem ússza meg”. Sem személyesen, de a munkaéletében meg biztosan nem, legyen akár alkalmazott, egyéni válallkozó, nagy-vállalkozó, tulajdonos, marketinges, IT-s, bármi. 

Van, aki már mint hal a vízben, érzi magát ebben a közegben, kvázi  az “övé”, van, aki annyira magáénak érzi, hogy már el is veszíti az önuralmát olykor és olyan dolgokat is feltesz egy könnyű pillanatában, amiért bizony akár komoly árat is fizethet valamikor és van, aki nagyon nem találja benne a helyét, odamerészkedik a pálya szélére, bekukkant, a függönyt egy kicsit széthúzva (hogy halmozzam a metaforákat), picit “felteszi” magát (vagy mások hivatkoznak rá és így kerül fel)… de fényképet nem, vagy fényképet igen, de semmilyen adatot, infót, a variációk száma végtelen.

És bizony, az üzlet természetesen megtalálta ezt a területet is, mégpedig olyan formában, hogy megpróbálja mérni a működésünket a neten, nemcsak a professzionálisat, amit láttatni akarunk, de a személyes, privát mozgásunkat is. Itt nem arra gondolok, hogy valamilyen távoli rendszerek állítólag kulcsszavakra keresve átfutják a mailjeinket, arra sem, hogy kereső robotok ezrei figyelik, rögzítik, elemzik, osztályozzák és árulják (?) a keresési szokásainkat, hanem arra, amit felteszünk a netre ezekre a különböző szociális site-okra (és itt még nem is említettem a rengeteg és burjánzó különböző típusú kapcsolat-kereső site-okat, Badoo, Twoo, mit tudom én, sok helyre írunk fel, sok mindent konkrétan, a netre…).  Kitaláltak ezeknek a mozgásoknak/aktivitásoknak az eredőjének az elemezésére és minősítésére felénk ingyenes szoftvereket, amelyeket szerintem egyre szélesebbkörűen fog felhasználni a társadalom, jó tisztában lenni velük. 

Ez a bejegyzés egy liasonomat/flörtömet elemzi az egyik ilyen site-tal, a Klout-tal, hátha érdekes lehet Neked. A “szerelem” tavaly június végén kezdődött, kb. ősz végére kiábrándulás lett belőle, mára meg már hideg fejjel elemezni is tudom, mit gondolok a jelenséggel kapcsolatban.

Íme (itt egy tegnap írt betét jön, a végén kiderül, ennek mi a jelentősége, van…): 

Nézegettem ezt a time-line dolgot a Facebook Vezetői coaching  page-n. Nos, ide nem sokat emeltem be a blogomról, inkább a Twitter-t szoktam használni (ahogy korábban mondani szoktam – bocs – a Twitter a komoly, a Facebook pedig… nem igazán nekem való…). Igaz ugyan (ezért merem ezt talán már itt is bevallani), hogy ez lassan változik, ez a megítélés bennem. 

Azt hiszem az első igazán pozitív momentum, ami jelentősen “csavart” ezen a képen, az a nagyon recent Facebook CoachStudio page siker volt (OK, “sikernél” persze nem Justin Beeber és Lady Gaga like-sűrűségét tekintem mércének…  az a Twitteren például milliós nagyságrendű… egyenként…). 

És ma is, amikor rámjött és feltöltöttem vagy 7-8 képet a Facebookra a családi archívumunkból “Ez is én voltam egykor…” jelszóval, érdekes (jó érzés) volt látni, ahogy az emberek egymás után, nagyon nagyon különböző sugarú ismeretségi körből reagáltak. Ki nem találnád soha, ki mindenki fog like-olni, vagy pláne, horribile dictu, egy-egy kommentet írni. Köszönöm nekik, hogy ezekre a nem tegnapi, családi archívum típusú, néha életlen, nem feltétlenül jól komponált képekre ilyen élénken és kedvesen reagáltak.  Megcsapott a szele egy lehetőségnek egy egyfajta furcsa, (jelenleg) 7-milliárdnyi “történelem-könyv” számára (most olvastam, hogy már 6 milliárd ember vonódott be valamilyen formában a mobil-kommunikációba.. gondolj bele, 6 milliárd...).  Ez tényleg egy új világ… 

Na, ez volt a lírai bevezető, most pedig a Kloutról. Mea culpázni fogok, helyre teszem ezt a dolgot az “én térképemen”, és nem szeretnék ehhez a témához később visszatérni, de azt a gondolati ívet, amit tavaly nyáron elkezdtem, tavaly augusztusban egy (Facebook Vezetői coaching page) bejegyzésben erre ki is tértem,  be akarom fejezni, le akarom zárni

Tavaly augusztusban nagy volt a szám.  Az oka az volt, hogy valamikor tavaly június végén felfedeztem, hogy a netes nyüzsgésemet, működésemet ilyen névtelen, mindentudó értékelő szoftver robotok figyelik, értékelik, sőt, bizonyos algoritmusok alapján meg is próbálják egy 1-100-as skálán értékelni is. Én, Szilágyi Miklós (persze avatárjaimmal, Isocrates-szel, Preisocrates-szel együtt) egy adott napon összes netes működésemmel együtt ennyit és ennyit érek ezen a listán és basta.

Na most az érdekesség az, hogy én azt hittem, hogy én úgy kerülhettem fel erre a nyilván nemzetközi listára, hogy a social network működésem egy része angolul történik (a Twitteren és a Quora-n gyakorlatilag teljesen, a LinkedIn-en részben), ezért azután fene büszke voltam magamra, ez a tavaly augusztusi bejegyzésből világosan kiderül. Később megértettem, hogy ennek semmi köze a dologhoz. A szoftver  - persze, nyilván nagyon szofisztikált és földi ember számára ki nem található algoritmusokkal – azt figyeli és díjazza, hogy ki mennyire van hatással a többiekre, a “friend”-jeire, mennyien kommentelik, share-elik, retwittelik a tartalmaikat, “magyarul”, a buzz-t méri, amit keltesz (mondom, marhára leegyszerüsítem). 

Gyakorlatilag, akik a Facebookon, LinkedIn-en, Twitteren működtök és elegendően gyakran jelentek meg, össze-vissza like-oltok, like-olnak Titeket, nagy valószínüséggel akár egész jó kis “score”-otok is lehet ezen a “lóvásáron” (jelentkezzetek be, ha érdekel Titeket,  akár Twitter, akár Facebook accounttal).

Lóvásár, nem lóvásár, eljöhet majd az idő, amikor olyan területeken, ahol előny lehet a networking-ben szerzett tapasztalat, a neten való aktív jelenlét, lehet, hogy itthon, Európában is kezd majd elengedhetetlen CV-tartozék lenni az, hogy a Peerindex-en, a Klout-on hogyan is állsz. Amerikában a cikkek szerint már kezdik figyelni ezt a HR-esek, akik amúgy is rutinszerűen csekkelik a neten a jelentkezőket már ma is, már Magyarországon is. 

Szóval, hogyan is nézett ki ez az egy év, mit tanultam ezalatt a Klout-ról? Nos, amikor tavaly júniusban először rámentem egy Twitter-bejegyzés alapján a Klout site-ra, bejelentkeztem a Twitter-accountommal, örömmel fedeztem fel, hogy engem (a Csányi utca 5-ből…) jegyeznek… folyamatos, egy havi diagramot mutat a site, és azon éppen ha jól emlékszem 36-ról estem vissza az utolsó két hétben 34-re.

Emlékeztetlek, hogy meg ne kérdezd, mi a 36 és mi a 34, ezt akkor se tudtam, most se tudom. Leegyszerüsítve azt mondanám, hogy a hatásodat méri a többiekre egy 1-100-as listán. Miért volt az öröm? Hát mert Budapestről, egy kis utcából egyszerre csak a világ-porondon (jó, nem a közepén…) érezni magát az embernek, ez így elsőre elképesztően érdekes és motiváló volt. Még akkor is, ha se akkor, se ma nem tudtam, hogy mi a fene az a 34… tudjátok: “Mennyi?” “30” “Mi 30?” “Mi mennyi”, ez soha nem annyira igaz, mint itt… 

No, mindegy, azon az akármilyen 34-en voltam. Na, akkor  megtáltosodtam, 2 hónapot kvázi a Twitteren töltöttem. Átlag napi 20 bejegyzést “lőttem fel”, de volt nap, amikor 40-et is (mindig is, ma is, amikor az átlag 4-6, általában az olvasott, talált érdekes cikkek linkjét küldöm el egy-két (számomra legalábbis…) találó szó kíséretében és nagyritkán írok link nélkülit is, tudjátok, a Twitter 140 karakteres…). Naponta szerintem megnéztem vagy 10-szer, hogy hogyan állok és tényleg, augusztus elejére már 52 volt a fogalmam sincs mi. És akkor szerintem módosítottak az algoritmuson (gondolom, mert volt felhördülés a Twitteren is), meg bele is fáradtam, visszaestem azt hiszem, talán 20-ig, és akkor el is ment a kedvem az egésztől, volt, hogy egy hétig se néztem rá se a Kloutra, se a Twitterre, azután beállt a normál regime, amit említettem már (napi néhány Twitter).

De a Kloutról teljesen leszoktam, nemhogy naponta többször nem nézem meg, félévente se.

Most hogy megnéztem ezt a tavaly augusztusi bejegyzésemet a time-line-on, na gondoltam, megnézem már megint egyszer, és voilà: 

http://klout.com/#/preisocrates 

Kicsit alatta van a 40-nek, gyakorlatilag ott vagyok mint tavaly augusztusban, csak most már nem próbálom befolyásolni. Igaz, most már nem 500 follower-em van, hanem 1500 a Twitter-en, de nyilván a többieknek is több van, tehát nyilván ez a növekedés az átlag Twitteres follower-inflációt mutatja…

Na most már, ez végülis nem is rossz (értitek, Csányi utca a 7 darab házával és a “világmérték”…), miért van az, hogy mégis nincs vele kapcsolatban jó érzésem (és ahogy jeleztem, itt le is akarom zárni az ezzel kapcsolatos megnyilatkozásaimat), és nem gondolom, hogy ez egy valami igazán érvényes dolog lenne (legalábbis az “én térképemen”):

• Elvileg sem hiszem, hogy ezzel az egy számmal bármi mérhető lenne, legalábbis minőség biztosan nem (az, hogy emberek, gyerekek össze-vissza like-olják a semmit, vagy legalábbis sokszor a semmit…)
• Nem is lehet igazán tudni, mi van ebben a számban mérve – gyakorlatilag sem
• Amit legjobban utálok (és a legvilágosabban mutatja, hogy baj lehet ezzel a nagy-okos szoftverrel) az a témák listája, amiből 3-at mindig kiemelnek az első oldalra, amiben kvázi “befolyásos” vagy. Ez nálam most (1 éve, valamikor tavaly nyáron gyorsabban változott, volt ezek között már a coaching, management is persze) (a) a Moms (mamák),(b) Tiger Woods és a (c) Parenting.  Na most hát nem ezekről küldök linkeket. Főleg managementről, leadershipről, ilyenekről.

Hogy hogyan kerülhetett (és maradt 1 évig) a 3 legfontosabb témám között  Tiger Woods, az külön édes story (tudjátok biztos, ez az a hires csapodár, valamikor zseniális golfozó). Egyszer küldtem szerintem egy éve egy érdekes linket rövid megjegyzéssel a Tiger Mom-ról (tigris mama). Az ő story-ja  tavaly  viszonylag nagy vihart kavart (cikkek, könyv, valószínüleg Oprah-show) Amerikában. Kínai származású amerikai két- lányos anya, aki az egyik gyerekéből klasszikus zongroristát, a másikból hegedűst erőszakoskodott ki. Azok a módszerek, amelyeket alkalmazott, ugyan normális ésszel elég “kegyetlenek” voltak, de a magyar sakkozó lányok apukájánál biztos nem lehetett rosszabb és azért azok is milyen egész emberek lettek. Igenám, de az amerikaiak megijedtek, hogy ha ilyenekkel kell majd versenyezniük az ő gyerekeiknek, akkor bajban lesznek (és hát ez ott történt a szomszéd kiskertben és nem Peking külvárosában, így még pregnánsabb, kellemetlenebb és ijesztőbb volt). No, szóval ezt a Tiger Mom-os cikket keverhette össze a Tiger Wood hívószóval a szoftver, ami azért elég ormótlan. 

Szóval mit keressem a sikeremet egy ilyen tákolmánynál? 

Ui.: No, eddig írtam tegnap este (úgyhogy az igeidőket így kell érteni ma…). Kérdezhetitek, mit számít egy nap? Nos, történetesen 2 pontot, most 42-n állok… röhej… Ez a fenti link egy “élő” link, mindig az up-datelt, legfrissebb értéket mutatja.  Talán (biztos) a tegnapi, szokásosnál nagyobb nyüzsgésem a Facebook-on “ért” 2 pontot… your mother…

Tegnap (majdnem) 40-et, ma 42-őt, aki esetleg egy hónap, vagy félév múlva kattint rá… nem tudom megsaccolni, mennyit fog látni. Nagy valószínűséggel ennél sokkal többet nem, viszont akár sokkal kevesebbet (valahol talán 20-50 között). Dehát, tök mindegy, nem?… erről szól ez a bejegyzés… 

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

A múltkori piros autós “víziós” bejegyzés csak egy részét mutatta be az egész gondolatmenetnek, nézzünk egy másik szegmenst is. 

(Technikai megjegyzés: az alaposabbak felfedezhetik, hogy a lazán kvázi szinonímaként kezelt vízió, misszió és (magasabb) cél finoman szólva is hosszan taglalhatóan megkülönböztethetőek és megkülönböztetetendőek. Kérek egy kis rugalmasságot ebben és azt, hogy “szálljatok” velem egy kicsit magasabban (“Vu du ciel”), akkor ezek a földszinten megtalálható különbségek eltörpülnek és Ti is megérzitek az itt következő logikai szint megközelítés szempontjából való lényegi, mélyebb azonosságot. Rugalmasságotokat előre is köszönöm.) 

Egyre többen hallanak az NLP-ről (Neurolingvisztikus Programozás) és mintha ezt is (mint a coachingot) egy enyhe ködfelhő venné körül, pedig viszonylag egyszerű, kísérleteken, modellezésen alapuló gyakorlati támogatási rendszer. 

Sok “tudományosabb” módszernél, akadémiai, egyetemi tantágynál annyival gyakorlatiasabb, hogy nem kereste, nem keresi igazán, hogy valami miért működik, hanem megkeresi, ami működött és lemodellezi, lemásolja (de nagyon alaposan ám, mert minden pici részlet számíthat, ha nem ismered pontosan a hatásmechanizmust, nem lehetsz nagyvonalú a részletek elhagyásával, mert lehet, hogy éppen a leglényegesebbet hagynád el…). 

Sőt, érdekesség - bizonyos egyéb támogatási megközelítésekhez hasonlóan (ebből a szempontból a megoldásközpontú brief coaching is így működik) -, hogy az átélőnek, az ügyfélnek nem is kell részleteznie azt a témát, amin dolgozni szeretne, csak olyan mélységig, amennyire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy a coach (az NLP-ben is coach-ról beszélünk) segíteni tudjon a folyamatban. 

Az NLP eredeti megszerkesztői kiválóan, sőt zseniálisan működő terapeuták (például a legendás Milton Ericksson neve egyéb területeken is fel-, feltűnik a gyökereknél)  gyakorlatát  “kottázták” le “hangról hangra” - nyelvileg és a lehető legtöbb érzékszerv által érzékelhetően -,  30-40 évvel ezelőtt. Ezek alapján építettek fel egy rendszert, ami  részben egymásra épülő, részben egyedi technikákból áll. Olyan kihívásokra (problémák újkori neve…) keresnek ezek a támogató technikák megoldást, mint például a jól megformált célok megfogalmazása (a nevénél ez azért komplikáltabb), a belső konfliktusok feloldása, korlátozó hiedelmek semlegesítése, erőforrások gyűjtése.

Van egy-két (a) alaptechnika és (b) alap-megközelítés, ami át- meg átszövi az NLP módszerek rendszerét:

• az előbbire példa a rapport (kapcsolat létrehozása), pacing-leading (követés, vezetés), rögzítés (egy-egy fontos, kellően átérzett pillanat/helyzet finom – általában vállon, felső karon - érintéssel történő rögzítése), erőforrás-keresés, time-line és a Robert Dilts féle logikai szintek (ha már nevet említek, Richard Bandler és John Grinder voltak az úttörők, Robert Dilts valamivel később kapcsolódott be a folyamatba),

• az utóbbira a megoldás fókuszba állítása, a pozitív jövőkép minél alaposabb feltérképezése.

Szóval a logikai szintek, amelyek eszébe jutnak az embernek (ha már tud róluk és most akarok tenni róla, hogy Te is tudj róluk…), ha a vízióra, a világban való hasznosságunkra/célunkra gondolunk.

A dolog tényleg egyszerű (erre mondaná a volt Vegyterves teniszes barátom, a Tibor, hogy “ehhez kell ám a diploma…”), mégis (vagy éppen ezért) zseniális. Azt hivatott segíteni, hogy egy személy, egy csoport (vagy család), vagy szervezet viselkedésének, kompetenciáinak , értékeinek, azonosságának és magasabb céljának/víziójának az egymással és a környezettel való harmóniáját, vagy diszharmóniáját letapogatni, vizsgálni lehessen.

A fenti bekezdésben már meg is jelentek a logikai szintek: a környezet, a viselkedés, a kompetencia, az értékek, az identitás és a cél. A sorrend  fontos, a szintek nem felcserélhetőek.

A logikai szintek piramisának aljától felfelé (a különböző feldologzásokban az egyes szintek elnevezése, illetve tartalma itt-ott kicsit különbözhet, a mellékelt ábra angol szövegétől itt kicsit eltérek, de így lesz még érdekesebb, nem?):

A környezet, a kontextus: Hol élsz, hol dolgozol, hol játszol. A fizikai, társadalmi és érzelmi környezet.

A viselkedés : Mit csinálsz, hogyan viselkedsz ebben a környezetben.

A kompetenciák: Mit tudsz csinálni, mire vagy képes. Mennyire fontosak ezek az adott környezetben, az adott viselkedés-mintákhoz. Mi a fontos ezek közül Neked.

Hiedelmek és értékek: Az értékeid, amelyekben hiszel. Az elvárásaid ebben a környezetben. Mi a fontos ezek közül Neked. 

Identitás/azonosság: Ki vagy Te, milyen szerepet játszol ebben a kontextusban, környezetben. Hogyan viszonylik ez az önmeghatározásod a Téged ebben a környezetben körülvevők identitásához.

Magasabb cél/misszió/vízió: Miért is vagy az, aki vagy. Miért vagy itt. Hogyan lennél teljesebb, megelégedett (ha most nem vagy az…). A nyilvánvalónál több is van a kockán? Mi a hozzájárulásod a nagyobb környezethez, közösség jólétéhez.

No, ezekről sokat lehet, most nem megyek bele, de talán sikerült megérzékíteni a természetes igényt arra, hogy ezeknek a dolgoknak valahogyan harmonizálniuk kell, egymásba kell illeszkedni, segíteniük kell egymást, hogy az egész miskulancia, ami Te Magad vagy, jól tudjon működni. Egyszerűen szólva, ha ebben hiba van, az mindenféle bajhoz fog vezetni. Ha nem előbb, utóbb. Előbb könnyebb “megfogni”, korrigálni, új utat választani, módosítani, amin kell. Ebben tud segíteni egy coach, vagy egy NLP coach… 

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com